2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Akkor egész nyáron... bujkálnom kellene és kétlem, hogy az apám értékelné, hogy nem megyek haza. Nem tudom... átgondolom rendben? - érezheti most is, ahogyan már máskor, hogy finoman szólva is rettegek az apámtól, vagy attól hogy mihez mit szól. Hát igen, nem egy könnyű ember és Alyssa még csak nem is ismeri a részleteket, hogy mennyire nem könnyű ember. Nem tudom, hogy nem tenne-e keresztbe valahogy, ha csak úgy nem mennék haza a nyáron, és ha még a tanárnőt is belekeverem, és netán kiderül, hogy nála voltam, abból még nagyon baj lehet, főleg ez után az ügy után. - Nem tart tőle, hogy ha bárki más megtudná, abból is csak baj lenne? - más tanár, vagy diák véletlenül rájönne, hogy ott vagyok nála akkor megint csak pletyka indulna el, abból pedig semmi jó nem születne egyikünkre nézve sem. Nem tudom okos ötlet lenne-e kockáztatnia az állását, hiszen most is látszik mennyire frászban van, hogy kitudódhat és a végén még elküldik miatta. - Én eddig se kerestem. - vonom meg a vállamat. Végül is Sam erőltette, de azt hiszem ő se gondolta át teljesen, hogy mit is akar, vagy hogy ez nem olyan egyszerű... én nem vagyok olyan egyszerű. Nem mondhatja meg, hogyan éljem az életemet, főleg hogy nem neki kell élni az enyémet. Nem sok fogalma lehet róla, hogy nekem milyen az apámmal, ezért nem is tetszett, hogy megpróbált beleszólni a dologba. Épp elég nehéz nekem így is, nem kell, hogy valaki még gyávának is gondoljon, csak mert nem valósítom meg az álmaimat, mert tudom, hogy az valószínűleg esélytelen lenne egy ilyen apa mellett. - Persze, megértem és... biztosan. - továbbra sem érzem úgy, hogy kapcsolatra vágynék. Az egyébként is azt jelentené, hogy meg kell beszélnem a másikkal az életemet, amit pedig nem szeretnék, szóval... nem érdemes ezt forszírozni. Intek a tanárnőnek, de én végül még maradok egy kicsit. Megiszom az italomat és egyébként sem lenne jó, ha együtt mennénk szinte el innen. Az is csak pletykára adna okot.
Biccentek egy aprót Blake szavait hallva, hiszen én is szeretném mindezt a rossz hangulat számlájára írni, de hát nem lehet mindent csak ezzel megmagyarázni. Igen, depressziós voltam és akkor és ott jól jött a fiú társasága, hiszen legalább volt mellettem valaki, de akkor sem csókolok meg mindenkit, ha pont rossz napom van. Volt már erre példa, mégse közelítettem mások felé ilyesmivel, szóval el kell fogadnom a tényeket, miszerint Blake igenis tetszik. Hogy ez csak az apja miatt van, esetleg tényleg komolyak az érzelmeim, még én se tudom. Az egész annyira zavaros, most pedig ez... Kész rémálom az egész. - Reméljük, nem lesz komolyabb következménye a dolgoknak – sóhajtok egy mélyet, miközben igyekszem nyugodtan végigpörgetni a lehetőségeimet. Kicsapnak, na és? Van másik iskola, ahol taníthatok, habár nem szeretnék külföldre költözni emiatt. A Roxfort az otthonom, hozzánőttem az évek folyamán, szeretem az ódon kastélyt. Igen, leginkább az fáj, hogy hátra kellene hagynom Angliát és az iskolámat. Vele egyetemben pedig Blaket is. Vonzódom hozzá, miközben igyekszünk mindketten tagadni a nyilvánvalót. Van ennek értelme? Talán, ha én is diák lennék, lehetne köztünk valami, így azonban elég komplikált az egész. Ráadásul, az apjával járam. - Szerintem az lenne a legjobb, ha nem is tudna arról, hogy ott vagy – vetem fel az ötletet, hiszen mégse kérhetem Blake-től azt, hogy maradjon az iskolában, mindezt pedig miattam tegye. Elvégre, az lenne a minimum, hogy szállást adok neki, ha már egyszer ekkora bajba kevertem. Haza ezek után nem mehet, hiszen az apja elég szigorúan fogja a gyeplőt, nyilván komolyabban megbüntetné. - Szerencsére távolabb lakunk egymástól, szóval kisebb az esélye a lebukásodnak is – folytatom. Szomszédok vagyunk ugyan, de van köztünk pár üres telek és hát az udvaromra se láthat be akárki, hiszen a kerítés nem engedi. Szóval, ha Blake nem megy ki az utcára, nem bukik le. - De ha nem szeretnéd, azt is megértem, viszont azt se szeretném, ha miattam kapnál büntetést otthon... Elvégre, komoly hibát követtünk el, ráadásul Carllal együtt is voltam egy ideig, ő pedig nyilván nem örülne annak, hogy pont a fia csókolt meg engem. Amitől azonban igazán félek az az, hogy Blake tudomást szerez arról, ami az apja és köztem történt. Fogalmam sincs, miért, de nem szeretném, holott az lenne a legjobb, ha tisztáznánk mindent, még mielőtt komolyabbra fordul kettőnk kapcsolata. Kicsi ennek az esélye, de a lelkiismeretem könnyebb lenne, nem igaz? - Ezt... sajnálattal hallom – Szomorúnak kellene lennem, de akkor miért örülök a dolognak? Sam bizonyára rendes lány, Blake pedig rendes srác, ők ketten passzolnak, mégse voltam túl boldog, amikor megtudtam, hogy ők ketten randira mennek. Most pedig, hogy hallom, mi történt, öröm tölt el. Nem káröröm, hanem az az igazi, boldog érzés. - Reméltem, hogy sikerülni fog a dolog. De ne add fel, nem mindenki találja meg elsőre a boldogságot. Idő kell az ilyesmihez. És türelem, habár ezt nem hozom fel a fiú számára. Nem szeretném azzal ijesztgetni, hogy mennyi csalódás fogja még őt érni a közeljövőben. Ha nem lennék a tanára, akkor talán még el is hívtam volna egy randira, de sajnos évekkel idősebb vagyok nála, ami – a mostani tapasztalatok szerint – nem valami szerencsés dolog. - Nekem most mennem kell, vár még rám pár kijavítandó dolgozat – állok fel. És egy Carl részére címzett levél is, de ezt inkább nem mondom ki hangosan. - Örülök, hogy segítesz és tényleg remélem, hogy sikered lesz a kapcsolatok terén is. Szia! Búcsút intek, majd remegő lábakkal veszem az irányt a kijárat felé. Még a Blake-el való beszélgetésem ellenére is ideges vagyok és zaklatott. Normális ez?
Csak csendesen hallgatom a tanárnőt. Tanácstalan vagyok és még inkább bizonytalan. Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor tovább beszél és épp arról, hogy valami vonzalom is van közöttünk. Na igen, ezzel én is tisztában vagyok, de attól még ő tanár és egyébként is ő kerülhet e miatt nagyobb bajba és az már egyértelmű, hogy ezt egyikünk sem akarja. - De... ahogy mondta főleg a depresszió miatt volt igaz? És nem probléma, ha a külön órák elmaradnak, az a fontos, hogy ne kerüljön bajba. - teszem még gyorsan hozzá, hogy ne érezze úgy, hogy nekem ez most nagy gond lenne. Persze nem lett volna rossz, ha megtanulom megvédeni magamat azokkal a tahókkal szemben, de attól még sajnos tény, hogy ebből így csak a baj lehet, amit viszont nem érdemes kockáztatni. Én is így fogok ehhez az egészhez hozzáállni, csak szépen nyugodtan és majd a saját gondjaimat megoldom én, na persze miután ezt a közös problémát megoldottuk. Annyit tudok vállalni, hogy elmondom az igazgatónak az egészet, na persze csak körvonalakban, hogy azért ne legyen ebből komoly baj és erről a vonzalom dologról még véletlenül se tudjon semmit. Végül is biztosan előfordul ilyesmi, ha egyszer az iskolában vannak fiatal tanárok és idősebb diákok. Óhatatlanul felmerülhet vonzalom, de ha az ember tudja kezelni, akkor nincs vele gond és nem is kell vele foglalkozni, mi pedig remélhetőleg vagyunk annyira már felnőttek, hogy meg tudjuk ezt oldani és ne okozzon a későbbiekben gondot. - Nem is tudom... az sem biztos, hogy az apám engedné, főleg hogy ott lenne a szomszédban. Ezek után úgy véli, hogy belemenne? - na igen, ha a tanárnő megírja neki, hogy mi történt akkor nagyon kétlem, hogy az én drága apám elfogadná, hogy a szomszédban töltöm a nyarat és nem pedig vele, hogy kikupálhasson végre, ahogyan már évek óta szeretne, akkor viszont sok értelme nincs a dolognak. Nem az a megoldás, hogy végleg szembe megyek az apámmal, főleg mert... én aztán tudom, hogy mennyire nehéz eset és hogy mennyire nem értékeli, ha megpróbálja az ember őt megkerülni. - Sammel? - akadok meg, felfogva, hogy pár perce is felmerült már a lány neve, aztán csak tétován vonok egyet a vállamon. - Nem... igazán passzolunk egymáshoz, azt hiszem ezt most már ő is látja. - újabb vállvonás. Mintha az egész cseppet se lenne fontos, pedig a randim akárhogy is nézzük, de fuccsba ment, bár erről tény, hogy én tehetek, de Sam nem érti az életemet és a helyzetemet és egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy azzal semmit sem ér, ha vitatkozik velem és erősködik, akkor pedig semmi értelme, ha még csak nem is próbál már az első randin sem az ember odafigyelni a másikra.
- Igen, az igaz, de... - idegesen tördelem az ujjaim az asztallap felett, majd néhány másodperc szünet után folytatom: - Nem szeretnék állandóan ezen idegeskedni, minden óra előtt. Vajon elmondták-e már valakinek? Vajon mikor hívat magához Dumbledore professzor? Ráadásul, ha hozzám járnak, akkor muszáj lenne úgy tennem, mintha mi sem történt volna, de az nem menne. Nem lennék képes a szemükbe nézni és végigvinni az óráimat. Ki hitte volna, hogy egyszer az lesz a végzetem, hogy adok magamra? Pedig nem is lehet azt mondani rólam, hogy annyira kirívóan öltözködnék... Eszem ágában sincs a diákok figyelmét felhívni magamra, nem azért jöttem ide tanítani. Egyszerűen csak szerettem volna több lenni, mint amennyinek néha hiszem magam. Most pedig ez... Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes voltam ilyesmit tenni és ráadásul még le is buktunk! - Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Én azt hiszem, nem kellett volna. Nem neked kellene emiatt rosszul érezned magad, hanem csakis nekem – hunyom le egy pillanatra a szemem, hiszen tényleg nem állt szándékomban ártani a fiúnak. Eszembe se jutott, hogy bárki is képes lenne ilyesmit tenni. - Én nem voltam ura az érzelmeimnek és a depressziómnak sem. Akkor és ott az a csók... Meggondolatlan volt ugyan, de talán valami több is van mögötte. Valamiféle vonzalom. Az pedig nem lenne jó, ha emiatt tönkretenném az életed, szóval a különórákat nyilvánvalóan nem folytathatjuk. Nekem tényleg nem áll szándékomban semmilyen úton-módon se beleavatkozni az életedbe. Ráadásul ez Sammel szemben se lenne fair. Hát igen, ha viszonyt kezdenék Blake-el, akkor egyértelműen rosszul jönnénk ki a dologból, hiszen igencsak kockázatos lenne a lebukás. Ő pedig pont mostanában találkozgat azzal a másik lánnyal és talán valami komoly is alakul jelenleg köztük, azt pedig végkép nem szeretném tönkretenni. - Elég sok rá az esély, igen – biccentek egyet. - De foghatjuk arra is, hogy ebben szeretnék reménykedni. Mert ha tényleg igaz, amit mondanak... Tényleg reménykedem abban, hogy csak valamiféle diákcsínyről van szó és nem többről, habár ez azért már valóban durva lenne. Ezzel az egy kihágással átléptek minden határt, ami ezt a fogalmat takarja. És még az igazgatónak se jelenthetem, mert bűnös vagyok. Egyszerűen képtelen lennék a szemébe nézni, mint tanár. - Nem, semmi gond, még örülnék is annak, ha nem kellene egyedül otthon lennem egész nyáron – csóválom meg a fejem. Igaz ugyan, hogy két héttel a nyári szünet vége előtt jövök vissza az iskolába, de akkor is hosszú az az idő. - Majd segíthetsz nekem pár dologban a ház körül, ha gondolod. Carl sohasem segített semmiben sem, mivel szerinte ez elég feltűnő lenne mások számára. Átjött hozzám, összebújtunk, szeretkeztünk, majd felöltözött és hazament. Szerinte elég hamar gyanút fogtak volna az emberek, ha mindennap segít nekem, véleményem szerint viszont az volt sokkal kirívóbb, hogy annyi időt töltött velem odabenn. - Majd igyekszem – sóhajtok egyet gondterhelten, miközben az is bevillan számomra, hogy nem lenne-e esetleg jobb, ha személyesen beszélnék vele. De nem, az nem megoldás, hiszen ki tudja, miként fog reagálni a hírre. Most levélben, később talán szóba jöhet a személyes találkozó is. - Na és te... – szólalok meg ismét, hogy kissé oldjam a hangulatot. - Hogy állsz Sammel? Sikerült a randi?
- Ha a zsarolás a céljuk, úgyis csak a legvégső esetben mondják el bárkinek is. - de azért persze sajnálom a dolgot és ez látszik is rajtam, pedig igazából én nem tettem semmit. Ő csókolt meg, ő ajánlotta a külön órákat is, és mégis úgy érzem, hogy hibás vagyok én is, vagy legalábbis sajnálom, hogy most ennyire megbonyolódott az élete. Nem könnyű, az egyszer holt biztos és hát még hasonló helyzetben sem voltam sosem, hogy tudjam mi lenne a jó megoldás, vagy akár csak megoldás. - Ez igaz, de tudja az apám úgyis engem venne elő inkább, nem egy tanárt. - teszem azért hozzá, bár jó eséllyel nem fogom meggyőzni, hogy legyek akkor simán én a hibás az egészért és kész. Végül is tény, hogy nem lenne jó a vége. Az apám nem az az elnéző alak, meg aztán valószínűleg nagyon nem venné jó néven, ha kiderülne, hogy csókolóztam egy tanárral, még ha én ténylegesen nem is tettem, annyira lefagytam az egésztől. Viszont, ha azt nézzük mik jártak már előtte is a fejemben... lássuk be hibáztam már azzal is, ahogyan a tanárnőre gondolok, miközben tudom jól, hogy baromira nem illik és nem is szabad. - Úgy érti... lehet, hogy nem is láttak semmit valójában, csak az egészet kitalálták? - na igen erre én még csak nem is gondoltam, bár ettől még a Veritaserum nem épp a legjobb megoldás, mert drága és az előállítása is időbe kerül, plusz a hozzávalók sem olcsók. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, főleg ha idővel úgyis kiderül, vagy ha azok az alakok majd egyre többet akarnak. Akkor mi van, ha tényleg mondjuk... kizsarolnák belőle, hogy tegyen olyasmit velük, amit nagyon nem akar? Azt azért még se hagyhatom, pedig butaság, hogy pocsékul érezném tőle, mert én aztán nem kérhetek rajta semmit sem számon, csak hát mégis. - Ez talán megoldás lehet és akkor a zsarolás részének vége és... nem is tudom, nem lennék a terhére? Úgy értem az egész nyarat... Nem megyek szívesen haza, de az apám nem tudom, hogy értékelné-e. - bár ha azt mondom az iskolában maradtam, vagy valami fontos ügy miatt nem tudom otthon tölteni az időt az talán megoldás lehet. Magam sem tudom, hogy mit kellene tennem pontosan, de abban biztos vagyok, hogy muszáj valamit, mert a jelenlegi helyzet nem jó. Végül lassan, de mégis csak bólintok, hiszen én találtam ki, hogy valljunk be mindent. - Rendben, beszélek az igazgatóval, elmondom az egészet, hogy maga alatt volt és az egész csak félreértés és soha nem fordul elő többet. Biztosan megérti majd. Az apám pedig... csak finoman, ő kevésbé megértő. - húzom el a számat. Na nem, az fel sem merül bennem, hogy az apám és a tanárnő között volt valami, hiszen erről nem tudok, csak nem szeretném, ha kapna valami válaszlevelet, amiben rivalló szinten leüvölti az apám a haját, vagy az enyémet. Na jó, arra több esély van, hogy az enyémet, mert úgyis engem fog hibáztatni, de kibírom, annak érdekében, hogy Alyssa ne szenvedjen e miatt, hiszen már így is jól láthatóan eléggé ki van idegileg, ami teljességgel érthető.
- Nem tényleg nem – kulcsolom össze az ujjaim egy gondterhelt sóhaj kíséretében, miközben igyekszem magamban jutni is valamire. Kár volt meglépnem azt a csókot, de dolgozott bennem az ital, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Ráadásul, mindezt még megfejelte a depresszióm is, amely abban a pillanatban eluralkodott rajtam. Egyedül voltam, csak Blake volt mellettem, én pedig kihasználtam mindezt. Talán tényleg nem vagyok tanárnak való. - Ha amiatt a pár diák miatt megy tönkre a karrierem, én nem tudom, mit csinálok... Nagyon szerettem volna tanár lenni annak idején, lelkesedéssel töltött el, amikor felvettek a Roxfortba, szinte bele se gondoltam abba, hogy mindennek árnyoldala is van. Nem hittem, hogy a diákok képesek ilyesmivel fenyegetni a saját tanárukat, habár kissé jobban belegondolhattam volna ebbe is. Carl annak idején figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű dolgom, bele se kezdjek inkább. Én azonban azt hittem, hogy mindezt csak azért mondja, hogy mellette maradjak. - Tessék? - kerekedik el a szemem, miközben Blakere pillantok, majd lendületesen megcsóválom a fejem: - Nem, ezt nem kellene. Tényleg nem. Ha megteszed, értesítik az apádat, amit mindenképp szeretnék elkerülni. Neked se lenne jó és nekem se. Nyilván hozzám is lenne egy-két szava a történtek után... Igen, emiatt nagyon is aggódom. Ha Carl megtudja, hogy megcsókoltam a fiát vagy akár ő engem, akkor abból hatalmas balhé lenne. Már annak idején is rendszeresen féltékenykedett, próbált behatárolni engem, gúzsba kötni. El se tudom képzelni, mi várna Blakere, ha hazamenne a levél után. Fogalmam sincs azt illetően, hogy Carl mit szokott tenni a fiával otthon, tényleg nem, de ezek után az erőszakot is kinézem belőle. Talán még számomra is jut egy-két ütés a történtek után. - Mi más megoldásunk lenne még? - teszem fel a kérdést, majd folytatom: - Ha olyan veszélyesek lennének, akkor aligha levélben fenyegettek volna meg engem. A szérum pedig arra kell, hogy kiszedjem belőlük, mennyit láttak... Elképzelhető ugyanis, hogy a csóknak nem is voltak a szemtanúi, egyszerűen csak összeraktak minket gondolatban és pont beletrafáltak. De ha mégis... Nos, akkor legalább biztos lehetek abban, hogy itt véget ér a munkám. Egyre szimpatikusabb az a megoldás, hogy mindent bevalljunk az igazgatónak, habár nem is az ő reakciójától tartok jelenleg. A tanári pályafutásom mindenképp véget ér, ha fény derül a dologra, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - És mi lenne, ha én írnék az apádnak, te pedig az igazgatóval beszélnél? - teszem fel az eszembe ötlő kérdést. - Bocsánatot kérnék tőle, így talán nem lenne olyan nagy gond, hogy megtettük a dolgot. Ha pedig nem szeretnél hazamenni, akkor nyári szünetre jöhetsz hozzám is. Majd kitalálod, hogy valami miatt az iskolában maradtál. A büntetőmunkát illetően pedig... Nos, nyilvánvalóan azt nem én fogom tartani neked érthető okokból, de talán beszélhetek az erre kijelölt tanárral. Talán megérti a helyzetet és elengedi a dolgot. Ebben az egészben Carl lesz a legnehezebb, természetesen, ebben biztos vagyok. Meg kell győznöm róla, hogy egyikünk sem tudta, mit csinál, ráadásul annak is megvan az esélye, hogy megírja Blake számára, mi volt kettőnk között annak idején. Ezt azért végképp szeretném elkerülni valamilyen okból kifolyólag. Blake rendes srác, nem érdemli meg, hogy miattam szenvedjen, ez nem lenne fair vele szemben.
Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, főleg hogy mit tehetnék az ügyben. Az a itt a gond, hogy nem igazán van sok lehetőségünk és nem tudom értnénk-e bármit is azzal, ha tudnánk, hogy ki írta a levelet. Félek, azzal azért nem lennénk sokkal beljebb, akkor viszont... - Emléket módosítani azért annyira csak nem könnyű. Pár diák, akik... jobb jegyeket akarnak, tehát nem kiváló tanulók nem lennének rá képesek és ott a veritaserum is. - ha hamisak az emlékeik még mindig ilyen módon fény derülhet az igazságra, csak hát ez most nem a mi oldalunkon áll, lévén az igazat mondják, ha netán azzal állnak az igazgató elé, hogy láttak egy csókot egy tanár és egy diák között. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem az lenne a kézenfekvő megoldás, ha egyszerűen vállalnánk a hibát és megmondanánk az igazgatónak, hogy az egész véletlenül történt és nem fog előfordulni többet, tehát e miatt nem kell aggódnia. - És, ha egyszerűen mi tennénk meg? Megmondanánk az igazgatónak. Azt mondja mindenki, hogy rendes fickó és nem... akad fenn mindenen. Én magara vállalom. Végül is ha az én hibám akkor nem tehetnek önnel semmit és persze elmondom, hogy nem teszem soha többé és nem kaptam semmiféle bátorítást, amiért okom lett volna. Nem tudom mi más megoldás lehetne. - csak sóhajtok egyet, hiszen tudom, hogy ez büntetőmunkát vonna maga után és jó eséllyel az apám fülébe jutna a dolog, amiből megint nem sok jó sülne ki. Nem igazán szereti, ha bajba kerülök, na nem mintha amúgy ilyesmi gyakran történne, de vállalom érte, ha erről van szó, és ha ezzel segíthetek. Olyan rossz látni, hogy szenved és nem tudja mi a megoldás és a nagyobb gond, hogy én sem tudom, hogy mi lehet a megoldás egy ilyen helyzetben. Elég bonyolult, annyi szent és gőzöm sincs, hogy lehet-e tenni bármit is. Ha tudjuk kik azok akkor sem... fenyegethetjük meg őket, vagy ilyesmi. - És, ha veszélyesek, vagy... vagy erőszakosak? Mire kell a szérum? - nem tudom mit akar kezdeni vele, bár nekem nincs, de tudok szerezni. Valószínűleg a spórolt pénzem nagy része rá menne, ami nem a legjobb hír, hiszen elég ideje teszek már félre, hogy ha arról van szó saját életet kezdhessek az apám nélkül, na de ha nincs más út... De jó lenne tudni miért gondolja, hogy segíthet, hiszen az igazat tudjuk, az a csók megtörtént és csodás volt, csak hát... De ezt azok a valakik is tudják és a szérummal is az igazat mondanák, tehát azt, ami megtörtént, akkor pedig nem sokat érünk vele nem?
Megrezzenek, amikor Blake ismét megszólal, hiszen egyáltalán nem őt figyelem, hanem leginkább azokat, akik felbukkannak a Szárnyas Vadkanban. Ismerős arcokat keresek, hátha rájövök arra, hogy ki volt az, aki a levelet írhatta, habár ez egy kisebb csoda lenne, hiszen egyértelműen olyasvalaki tette, aki gyűjtött már valamennyi tapasztalatot ezen a téren. Elvégre, tanár vagyok, van némi befolyásom a diákok életére nézve, szóval, ha valaki meg szeretne fenyegetni, akkor számolnia kell a következményekkel, ha esetleg lebukik. Az illető azonban igenis magabiztos, egyszóval semmiképp se olyasvalakit keresünk, aki nem balhés. - Ismernek minket – szólalok meg hirtelen, figyelembe se véve Blake előbbi mondatát. Nem áll szándékomban elveszteni az állásom, ezért is vagyok itt és ezért is rendeltem őt is ide. - Tudják, hogy nem fogjuk figyelmen kívül hagyni a dolgot, viszont azzal is tisztában vannak, hogy egyikünk se olyasvalaki, aki fenyegető lépéseket tenne ellenük. Egyszóval olyasvalakit keresünk, aki az én óráimra jár, de ugyanakkor téged is ismer. Elsősorban a te évfolyamodból, de nem kizárt, hogy alattad vagy feletted jár. Egy-két év lehet mindkét irányba az eltérés, nem több. Pár másodpercre töprengőbe esem, de a helyszín és az idő nem pont a legalkalmasabb arra, hogy kitaláljuk, ki tehette mindezt. A zaj, az emberek tömege, a feldúlt lelkiállapotom... Tudom jól, hogy kissé el kellene halasztanunk a dolgot, tiszta fejjel megbeszélni mindezt, de egyszerűen képtelen vagyok csendben megülni egy helyben, amióta megkaptam a levelet. Az idő telik, és ha nem találunk ki valamit, akkor kénytelen leszek aláírni a lemondásom. - Nem, de legalább egy lépéssel előrébb leszünk – csóválom meg a fejem Blake szavait hallva, majd folytatom: - Mondjuk, a levélben nem említenek semmi olyasmit sem, hogy lenne bármiféle bizonyítékuk a dolgot illetően. Az egyetlen, amivel alátámaszthatják az állításukat, az egy Merengő, de az emlékeket könnyen meg lehet hamisítani, ezt nyilván te is tudod. Azt pedig aligha hiszem, hogy a Minisztérium egy tanár-diák állítólagos csókja miatt szakértőket rendel ki. Persze, más a helyzet, ha fényképet készítettek, de aznap is nagy tömeg volt, ezt elég nehezen oldották volna meg. Az a pillanat nem tartott sokáig, ráadásul spontán történt, ők se ránthattak elő olyan gyorsan egy fényképezőt... Azért elpirulok, miközben a csókról beszélek, hiszen még mindig az ajkaimon érzem Blake ajkait, és hiába bántam meg később a dolgot, azt azért be kell látnom magamban, hogy élveztem, még akkor is, ha ezt a fiú már nem igazán tudja elmondani magáról. Két súlyos dolog akadályoz azonban abban, hogy mindezt egy komolyabb vonalon folytassam vele: az egyik az, hogy a tanára vagyok, még ha nincsenek is vele óráim, a másik pedig az, hogy egy időben az apjával voltam együtt. Blake helyes srác, de sajnos nincs közös jövőnk, még abban az esetben sem, ha esetleg ő is ezt szeretné. Nem hiszem, hogy képes lennék túllépni a múltamon, pedig valamiféle vonzalmat érzek iránta. - Találkoznom kell velük – sóhajtok egyet gondterhelten, miközben visszaveszem a levelet. - A megadott időpontban, a megadott helyen. Természetesen nem szeretném megtenni azt, amire kérnek, de személyesen talán többet kideríthetek arról, hogy van-e bizonyítékuk vagy sem... Nyilvánvalóan azt fogják mondani, hogy van, csak nem vitték magukkal, biztos helyen őrzik, de erre is van megoldás. Blake tehetséges, mindezek mellett hollóhátas, én pedig a dolog intim jellege miatt semmiképp sem szeretnék Piton professzorhoz fordulni. Sohasem csíptük egymást igazán, szóval már csak az hiányzik számomra, hogy szívességet kérjek tőle. - Mond csak – pillantok a fiúra. - Tudnál esetleg egy kis Veritaserumot kölcsönözni számomra? Csak reménykedhetek abban, hogy Blake egy ennyire ritka italt tart magánál, hiszen csakis ezzel húzhatjuk ki magunkat ebből az egész idióta helyzetből...
Eljöttem, de hogy mi lenne a teendő arról tényleg fogalmam sincs. Nem tudom hogyan segíthetnék, ahogyan azt sem, hogy miként lehetne megoldani a finoman szólva is pocsék kialakult helyzetet. Az biztos, hogy tenni kell valamit, de hogy mit... na azt nem tudom. Elég tanácstalan vagyok, rajta pedig látszik, hogy totál ki van, azért nézelődik jobbra-balra, hátha valaki most is lát minket. - Ilyet tényleg csak a végső esetben kellene tennie. - bólintok egy aprót. Úgy látom rajta, mintha tőlem várna valamiféle megoldást, de őszintén szólva én még mindig nem tudom, hogy mégis mit lehetne tenni, hogy mitől lenne jobb a helyzet, vagy mi lenne ténylegesen segítség neki, vagy akár nekem ebben az egészben. Azok a srácok nem túl kedvesek, ezt sajnos tudjuk és bár csak tippem van, hogy ki írhatta neki a levelet, vagy kik, sajnos semmi biztosat nem tudok. - Azt nem mondanám, de biztos hogy nem egy jó akaróm. - meg persze az övé sem. Sejthető, hogy jó eséllyel olyan valaki, aki képes rá, hogy egy ilyen információt felhasználjon a másik ellen, tehát nem kimondottan jó ember. Ez még persze nem jelenti, hogy tudom ki, vagy akár csak tippem van, de akár azok a srácok is lehetnek, akik helyben hagytak legutóbb. Azért mérget nem vennék rá, hiszen akadnak még olyanok, akik megpróbálhatnak egy ilyen helyzetet a maguk hasznára alakítani. - De, ha tudjuk, hogy ki írta bármi változik? Úgy értem... akkor jobb lesz? - hiszen nem szólhat az igazgatónak, hogy valaki megzsarolta. Nem tudom mit lehetne tenni. Hiba volt és tudom az, ami történt, de még sem mehetünk oda azok elé, akik a levelet írták és hasonlóan valami módon zsaroljuk meg őket nem? Ez rá se jellemző, ahogyan én se tudnék effélét tenni. Emléktörlés? Elég drasztikus megoldás. És persze, ha tényleg komoly viszonzást várnak a tanárnőtől, akkor úgyis kiderül idővel, hogy kik ezek, de jó eséllyel bevédik magukat annyira, hogy ne lehessen tenni ellenük semmit sem. - Én... tényleg nem tudom és sajnálom az egészet. - mert hát őt érinti jobban, bár jó eséllyel, ha az apám megtudná, hogy netán veszélyeztetem az iskolai tanulmányaimat nem kimondottan örülne. Azt pedig én még csak nem is tudom egyelőre, hogy az apámnak még köze is volt a tanárnőhöz, tehát ha megtudná, hogy nekem is van bármi közöm hozzá... minden bizonnyal még inkább nem értékelné a dolgot.
Feszengek az előttem álló találkozótól, hiszen nem számítottam arra, hogy a Három Seprűben történtek után ilyen hamar kell ismét kettesben lennem Blake-el. Az órákon nem futottunk össze szerencsére, hiszen az általam oktatott tantárgy nem a fiú által választott szakirányhoz kapcsolódik, a különórák pedig értelemszerűen azóta se voltak megtartva, hiszen végtelenül kínos lett volna ez az egész szituáció. A levelet elolvasva pedig egyértelműen helyes döntés volt ez részünkről, még ha nem is beszéltük meg konkrétan... Ha a délutánok folyamán Blake felbukkan a társaságomban, akkor már sokkal kézenfekvőbb bizonyítékok is lennének a zsarolók kezében. Elvégre, milyen beteges tanár-diák kapcsolat az, amikor nyilvános helyen csókolóznak, majd elvonulnak egy-egy terembe? Nem, az ilyenféle gyanúsítgatásokra végképp nincs semmi szükségem. Igaz ugyan, hogy nemrég pont én voltam az, aki azt javasolta a fiú számára, hogy ne foglalkozzon a pletykákkal, de ez már jóval meghaladta azt a szintet. Konkrétan az állásomat veszíthetem el, olyasvalamit, amiért nemrég nagyon is sok dolgot áldoztam fel. - Szia! - viszonozom kiszáradt torokkal Blake köszönését, arcomon pedig nyoma sincs annak a mosolynak, melyet néhány napja még volt szerencséje látni. Sem a társasága, sem a találkozónk témája nem indokolja a jókedvet. Ez az egész teljesen olyan, mintha önként dugnám ismét guillotine alá a fejem, azt várva, mikor sújt le végre a hatalmas penge. Lopva körülpillantok, az után kutatva, vajon van-e diák a közelben. Senkit se látok, aki gyanús lenne, habár ettől még nem könnyebbülök meg teljesen. - Talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha felmondanék... - hozom fel a dolgot magamtól, mindenféle bevezető nélkül. Blake rendes srác, nem szeretném bajba keverni, de abból, hogy idehívtam, talán magától is sejtheti, hogy nem pont ez lenne az a megoldás, amit szeretnék. Hollóhátas mivolta miatt igenis reménykedem abban, hogy ketten ki találunk valamit és képesek leszünk elkerülni azt, hogy ez a baklövésünk az állásomba kerüljön. Elvégre, fontos számomra ez a munka, a másik nyomós indokom pedig az, hogy nem igazán szeretnék Carl közelébe kerülni, mert nagy az esélye annak, hogy ismét visszacsábít magához. - De ezt – ha lehetséges – szeretném elkerülni és csak akkor benyújtani a felmondásom, ha már minden kötél szakad – vallom be végül rám nem jellemző zavarral, miközben kerülöm a fiú tekintetét. Nem szeretnék a szemébe nézni, ha már ilyen bajba sodortam, hiszen nekem kellett volna uralkodnom magamon, kettőnk közül én vagyok az érettebb, nem igaz? - Esetleg nem ismerős a kézírás? - Kérdő tekintettel tolom az asztallapon Blake elé a levelet, noha nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy bármit is tudni fog a zsarolók kilétéről, hiszen elég sok ellenséget szerzett már magának akaratán kívül. Élek azonban ama gyanúperrel, hogy az ismeretlenek kiléte azonos azokkal a srácokkal, akik nemrég olyan szépen helybenhagyták a hollóhátast. Mindenesetre, nem szokásom bizonyítékok nélkül vádaskodni, előbb talán reálisan kellene szemlélnünk a dolgokat. - Természetesen annak az eshetősége is fennáll, hogy bűvölt pennával írták az egészet – vonom meg a vállam, hiszen az ellenkező nem tagjaira nem jellemző a levélben olvasható gyöngybetű, de akadnak azért kivételek szép számmal. - Ha viszont lenne pár tipped, szívesen fogadom őket, ahogy az ötleteidet is. Bármilyen ostobaságnak is tartod, mond el, mert komolyan nem tudom, mit tehetnénk... És igen, teljesen kétségbe vagyok esve, habár jelen pillanatban is igyekszem nyugodt hangnemet megütni, nehogy magunkra vonjam mások figyelmét. Ráadásul, az se lenne jó, ha Blake megérezné rajtam, hogy mindent feladtam, hiszen akkor tőle is hasonló reakcióra számíthatok, ami nem lenne a legjobb egy ehhez hasonló esetben, nem igaz?
Valami rettenetes érzelmi hullámvasút az, amire felkerültem az utóbbi hetekben. A tanárnő, aztán Sam. Azok a dolgok, amiket a fejemhez vágott... Hát ezért voltam én mindig is magamnak való és ezért tartózkodtam inkább mindenkitől. Megszegtem a szabályt és most meg is van a böjtje és egyelőre még nem tudom, hogy mit is kezdjek ezzel a hullámvasúttal, amire mások ültettek fel. Nem csoda, hogy az is megfordult a fejemben, hogy azt a levelet el sem olvasom, amit Alyssától kaptam. Azért lássuk be túl sok mindent kavart össze ő is a fejemben és az a csók nem sokat segített abban, hogy jobb legyen, főleg hogy utána a Sammel való randi se sikerült a legjobban. Ki kell szépen vernem mindent a fejemből és folytatni, amit eddig, de igen nehéz mindezt úgy véghez vinni, hogy újra találkoznom kell vele és nem csak az órákon látni. Nem csoda, ha rengeteg kétellyel érkezem, főleg hogy ennek az egész hibának még következménye is lett. Meg is vonhatnám a vállamat, hiszen egyelőre csak őt érinti a dolog, engem nem, de hosszú távon akár nekem is lehet bajom ebből, ha esetleg rám szállnak, ha ő már nem elég és persze... nem akarom azt sem, hogy kiszolgáltatottá váljon, bár igazság szerint halvány sejtelmem sincs, hogy mégis mi lenne a megoldás. Nem tudom, hogy mit kezdhetnénk azokkal a srácokkal, de eljöttem, hátha ketten többre jutunk, vagy netán neki már eleve van valami ötlete. Esetleg vállaljam magamra az egészet és mondjuk el az igazgatónak? Akkor ő nem üti meg a bokáját, én pedig sosem tettem semmi rosszat, maximum valami büntetőmunka, vagy pontlevonás lesz a vége, az meg nem érdekel különösebben. - Öhm... hello! - köszönök, amikor megérkezem és egyszerűen csak kihúzva a széket magamnak lehuppanok. A botot a szék oldalának döntöm és bizonytalanul pillantok a tanárnőre. Kár lenne tagadni, hogy megmozgat bennem ezt-azt, főleg hogy ilyen védtelennek tűnik és riadtnak a tekintete, de ettől el kell vonatkoztatnom. Nem én vagyok az, aki segíteni tudna neki egyébként sem. Nem én vagyok a hős lovag, még az esetlen segítőjének sem illenék be. - Meg kaptam a levelét. Én... nem igazán tudom, hogy mit kellene tennünk. - vallom be végül férfiasan, visszatérve valahogy automatikusan a jól megszokott magázódásra. Így vélem helyén valónak a legutóbb után, főleg mert amúgy is jobb lenne, ha tényleg távol tartanám magamat kicsit mindentől és mindenkitől, főleg a tanárnőtől, úgyhogy maradjon csak meg az a pár lépés távolság és ebben a magázódás is benne van.
[color=silver] Napok óta azon töröm a fejem, hogy vajon mit is kellene lépnem ebben az ügyben, de valahogy egyik döntésem sem tűnik elég helyesnek ahhoz, hogy megtegyem. A levél, amit nemrég kaptam, az asztalon pihen, miközben én némileg türelmetlenül várok. Nem szoktam meg, hogy sarokba szorítsanak, azt pedig végképp nem, hogy fenyegessenek. Ez az egész annyira szürreális, mintha csak egy álomban lennék ebben a pillanatban is, pedig nagyon is jól tudom, hogy korántsem ez a helyzet. Sajnos ez a kegyetlen valóság és a legrosszabb rémálmom vált valóra. Szeretek tanítani, átadni másoknak az általam oly nehezen megszerzett tudást, most pedig pont azok szúrnak hátba, akikért oly keményen dolgoztam ebben a pár hónapban. Tudtam ugyan, hogy kockázatot vállalok azzal, hogy egy ennyire nyilvános helyen csókolom meg Blaket, de akkor és ott nem mérlegeltem a dolgot, egyszerűen csak megtettem azt a lépést, amit szerettem volna. Most pedig itt ülök és a csodára várok, amely talán egy bottal a kezében fogja átlépni a küszöböt. Az előttem heverő levelet a hét közepén kaptam. Mire a szobámba értem, már az asztalomon várt, én pedig a magam naivságával arra gondoltam, hogy ismét Carl próbál mézes-mázos szavak tömkelegével visszacsábítani magához. Eleinte nem nyitottam ki a borítékot, nem érdekelt a dolog, úgy döntöttem, tudomást se veszek róla, valamiért azonban mégis elolvastam a sorokat. Hát, nem tőle kaptam, habár talán jobban jártam volna. Az általa küldött levélről egyszerűen tudomást sem veszek, de efelett már nem tudtam elsiklani... Idegen kézírással adták tudtomra benne, hogy láttak engem és Blaket a Három Seprűben csókolózni. Ők természetesen nem ezt a szót használták, de a lényeg ugyanaz, a baj megtörtént. Követeléssel álltak elő, habár nem pont a szó megszokott értelmében vett feltételeket támasztottak. Igen, többen vannak, hiszen a levél is többes számban fogalmazott. Jobb jegyek, kissé több kedvesség irányukba és némi éjszakai látogatás, ők pedig máris lakatot helyeznek a szájukra, amíg mindez a kiemelt bánásmód tartani fog. Ha nem teszem meg ezeket, akkor annak természetesen következményei lehetnek az állásomra nézve. Habár meddig lehet folytatni egy ilyen macska-egér játékot? Ha belemennék az általuk támasztott feltételekbe, akkor se érezném magam biztonságban, hiszen bármelyik pillanatban gondolhatnak egyet és mehetnek az igazgatóhoz. Kicsapatni nem tudom őket, mivel nincs rá felhatalmazásom, ráadásul azt sem tudom, kik tették ezt... A karrieremnek már mindenképp vége, mivel az egyetlen megoldás az, ha fogom magam és elmegyek az iskolából. Hazaköltözni azonban végképp nem szeretnék, pont Carl szomszédságába, hiszen akkor megint ott lennék, ahol a part szakad. Ráadásul, Blake is ott lakik, márpedig a legutóbb történtek miatt lelkiismeret furdalásom van, mindezt pedig nem csak a fenyegető sorok váltották ki. Bármennyire is tartom azonban rossz ötletnek a vele való találkozást, mégis meg kell tennem ezt a lépést is, hiszen talán előbb-utóbb ő is kap egy ehhez hasonló levelet, akkor pedig mindenképp túl kell esnünk ezen. Most viszont óvatosabb vagyok, ezúttal a Szárnyas Vadkanba invitáltam meg, ahol talán nincsenek ismerősök. Kevesen vannak, tökéletes a hely, Blake pedig minden bizonnyal eljön, hiszen a levélben leírtam a találkozó okát. Jól tudom ugyanis, hogy másként talán nem állna szándékában találkozni velem, amit sajnos meg is tudok érteni. Hibáztam, ennek pedig most meg is lettek a következményei...
