2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kedves tőle, hogy nem misztifikálja túl, amit én érzek, de nem tehetek róla. Nekem voltak már nők az életemben, de szerelmes Lavender előtt még sosem sikerült lennem, éppen ezért komoly kínszenvedést okoz, hogy zsákutcával végződhet ez a boldogság, mert valaki belerondított. Nem, tényleg nem tudnám ép ésszel elviselni, hogy valaki ilyen módon bántsa az én kincsemet, de hogy valójában mit csinálnék, azt nem tudom, szerencsére nem kell igazán belegondolnom, hiszen a szőke göndör cica érintetlen, legalábbis teljesen én birtoklom őt. Sokan járnak az iskolába, de ez itt azért mégiscsak ellenőrzött körülménynek tűnik, villámgyorsan kiderülne az erőszak ténye. - Szeretném, ha ezúttal tényleg újrakezdhetnénk, kicsit felnőttesebben. Örülök, hogy sikerült átgondolnod, és nem engem utálsz. – Bólintok, mert én is hibás vagyok, nem csak az a másik nő, de a butaságot talán nem lehet akkora hibának felróni, hogy ne tanulhatnék belőle. Lavender pedig kicsit korán, de ilyen problémával szembesül, amit a nála bőven idősebbek kell hogy megtapasztaljanak. Bár ha belegondolok, cseppet sem gyakori, hogy egy pasit erőszakoljanak meg, de lám, létezik ilyen is. Amíg van gonoszság, addig megtalálja a módját is, hogy a jók közé férkőzzön. A két hős griffendéles most mégis egymásba kapaszkodva botladozik, hogy megtalálják azt, amit egykor megláttak egymásban. Részemről ez közel sem nehéz, itt most a szöszin van a hangsúly. - Gyerünk! Csináljuk! Olyan ellenszer kell, ami hathatósan beépül, és később se enged be olyasmit. Thorne professzor szobája biztosan meg van erősítve védelmekkel. Az a nő északi asszony, vélhetően tele van csapdázva a rezidenciája. Alaposan fel kell készülnünk. Mikor induljunk? – Bár nem így képzeltem a randizást, hanem fagyizva, vagy ilyesmi, hogy mondjuk én magam sütök neki vacsorát, de ez még inkább jellemző ránk. Depis önmarcangolás helyett kalanddal varrjuk el a szállakat.
*Nem hibáztatom, hogy belegondolt abba amibe én is. Próbált megoldást találni, próbálta elképzelni, azért, hogy tudja hogyan érezhetek. Talán kiutat keresett a megbocsájtáshoz. Én is ezt tettem volna, függetlenül attól, hogy elképzelni sem tudom kinek kellettem volna én. Gerry más. A Roxfortban szinte minden lány a nyakába ugrana, persze nem ő az egyetlen jóképű fiú, de magasan vezet. Talán elfogultság, talán igaz. Mindenkinek más az ízlése, mégis ő az aki….végigasszisztáltam, tudom. Végül olyasmit válaszol amit vártam. *-Tudom. Azt hiszem. De azért jó tőled hallani.*Ezzel nem múlik el és nem fogom elfelejteni, ahogy ő sem, de utat enged ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy együtt éljünk ezzel a tudattal…és még valami. Cselekvésre sarkall, legalábbis engem biztosan. Sosem voltam olyan vakmerő mint Hermione és Harry, de azt sem mondhatom, hogy tétlenül ültem a fenekemen ha történt valami. Főleg azóta nem, hogy Gerryvel összejöttünk, ő adott nekem egy nagy csomag önbizalmat, tőle megváltoztam egy kicsit, egy bizonyos ponton, noha maradtam olyan lökött amilyen voltam, amilyennek ő szeret. Ezért nem punnyadok bele az önsajnálatba és ezért jut eszembe az aminek a segítségére őt kérem meg. Új út nyílt meg a számunkra melyen végig kell mennünk és ez a lehetőség kiváló első lépés lehet. Elmosolyodom amikor látom rajta a kaland iránti izgalmát. Már nem olyan gyanakvó mint amikor a tömlöcökhöz vittem le. Azt hiszem ez a történet azon túl, hogy megszenvedtük, mégis csak képes volt jót is tenni velünk. Megváltoztatott minket, mások lettünk általa, de ez a változás nem rossz. Hogy mit hozunk ki belőle már csak rajtunk múlik.* -Még nem tudom. Attól függ mit találunk a könyvtárban. Megkeressük a bájital ellenszerét. Egy olyan ellenszert ami nem utólag hat. Biztosan különleges főzet és kell hozzá olyan összetevő is ami nincs a bájitaltan szertárában. Sőt! Az is lehet, hogy be kell mennünk Thorne professzor szobájába is, ami igen erős bűbájokkal van védve.*A lehangoltságnak már nyoma sincs, noha a szívemben még ott ég a fájdalom és a gondolat, hogy Gerry mással volt, de ez már nem számít. Előre kell tekintenünk, nem hátra. Ami mögöttünk van azon nem tudunk változtatni, de a jövőnket mi formáljuk.*
Hát persze, hogy rákérdez, nem is ő lenne, ha nem így tenne. Lavender mindig is kiváncsi természet volt, olyan, aki mindent kimond, amit gondol. Talán ezért is van úgy, hogy megosztó személyiség, akit nem kedvel mindenki, én viszont az első perctől kezdve imádom őt, hogy ilyen. Kiváncsi vagyok a gondolatai szárnyalására, a lelkierejére, de most nagyon nehéz témához érkeztünk. Szerelmesek vagyunk, egy párként működünk, amióta azon a valentin napon rájöttem, hogy nekem nem alkalmi partnerekre van szükségem, mint a mardis Sadie. A szex az tényleg másodlagos, még akkor is, ha pasiként engem ez kéne, hogy hajtson, és mégsem. A lelkizés rész nálam mindig komolyabb nyomógomb volt, viszont pont ebből kifolyólag tudhatja Lavender, hogy ha ez vele megesne, akkor.. lelkileg érezném távolabb magamtól. – Nem is tudom, én sem tudom most így átgondolni, pedig az elmúlt napokban ez bennem is felmerült. Valahogy ez egyirányú utca, amolyan öngyilkos hangulatba kerülnék, de.. tudnám, hogy nem a te hibád volt. Meg tudnám ölni az illetőt, most is így érzek azzal.. a nővel.. Pedig nem is ismerem.. – Nem, azért nem ölném meg, de olyan fájdalmas indulatok cikáznak bennem, hogy egyikünk sem hibás, Lavender sem, én pedig talán óvatlan voltam, és most egymáshoz sem érhetünk, mert köztünk áll ez a fal. Sokat lerombolt abból, amit közösen építettünk, de talán ráébresztett, hogy a szerelem nem csak rózsazín illúzió, dolgozni kell érte, és olykor visszatalálni egymáshoz. Durva tanulópénz, és remélem, hogy tényleg túléli a kapcsolatunk, még ha az elején kapaszkodnunk is kell a barátságba az elején. - A rajtakapás lehetőség? Egy griffendélesnek ez csemege! Hát még kettőnek! És mit lopnánk el? – Majd elcseppen a nyálam, hogy valami izgalmas kalandba invitál, másfelől pedig az, hogy végre nem kell kerülnünk egymást tovább. Bármit is csinálunk, az csak jól sülhet el. A félénk mosolyt most én viszonzom magabiztosabban, ebben legalább fordult a kocka, most én erősítem meg úgy, ahogyan annak idején ő, hogy annak, ha mi együtt vagyunk, igenis van értelme. Olyan jó lenne hozzáérni, de majd még kialakul, először foglalkozzunk tényleg a lelki dolgokkal.
*számtalanszor belegondoltam, mit tenne Gerry ha velem történt volna ilyesmi, noha szinte esélytelen, mert nélküle nem igen megyek sehova, nincs munkám ami miatt hasonló találkozókra mennék, a lányokkal ha lemegyünk Roxmortsba, együtt vagyunk és a csipogó lánycsapatba egyetlen fia pasi sem mer odafurakodni. Szóval esélytelen, hogy kettesben legyek egy fiúval és megigyak valamit, de még ha….lennék vagy lettem volna annyira gyanakvó, hogy beleszagolok az italba? Nem valószínű, akkor sem ha ismeretlen az illető. Nem hibáztathatom Gerryt, nem is haragszom rá, az egész lelki problémám abból adódik, hogy egy Hóborchoz hasonló kobold ott ül a vállamon és minduntalan a fülembe sugdossa, hogy Gerry másik nővel volt és élvezte. Persze ez is egy kényszer élvezet volt. Szóval nehéz, de nem hiszem, hogy ne jutnánk túl ezen és ne lenne jó életünk a későbbiekben. *-Megoldjuk. Te mit tennél ha fordítva történik meg mindez? Csak…csak tudnom kell. Én már belegondoltam, de nem tudtam elképzelni mit tettél volna. *Persze mindez megtörténhet akár a Griffendél toronyban is, vagy teszem azt az ebédlőben, csak egy kis mágia kell és máris fel van turbózva a töklevem. Esetleg egy házimanó segítsége és elég egy találkozó, akár véletlen. Egy Mardekárostól talán még ki is telik, egy Mardekáros egyetemistától. Persze ha meg is tenné valaki biztosan nem a lökött Lavendert cserkészné be. *-Nem táncverseny. Titkos varázslat. Sok kutatás. Zárolt szekció. A rajtakapás lehetősége. Van olyan hely ahova még az egyetemistákat sem engedik be. Mondjuk Piton professzor szertára. *Talán ő is rájön mit tervezek. Akár kalandnak is felfoghatja, de az összedolgozás is újra visszavezethet minket egymáshoz. Olyasmi mint amilyen a tömlöcöknél volt; és mire találtunk? Akár azt a szobát is használhatjuk, ott biztosan nem talál meg minket senki, másrészt összekötjük a kellemeset a hasznossal. Annak a szobának a rejtélyét is kikutathatjuk. És az aki Gerryre mosolyog félénken de bizakodón, már többet mutat a régi Lavból, de van ott egy másik, egy új Lav is. Egy határozott és céltudatos Lav.*
Tudom, hogy még egy jó ideig az a másik, sötét boszorkány fog rólam eszébe jutni, ha rám néz, de bízom benne, hogy a barátságunk söpör el minden rosszat. Hiszen lássuk be, mindig is jók voltunk együtt, és nem csak a fizikai vonzalom miatt, sőt, az alakult ki lényegében másodjára, egymás lelkébe szerettünk bele igazán. Meg tudtuk látni azt a másikba, amit addig senki nem vett észre, vagy figyelmen kívül hagyott. Nálunk viszont egyértelmű volt, hogy egymás mellé ülünk, barátkozunk, noha előtte nem igazán volt lány barátom. Hiába próbáltam meg mindenkinek a lelkét ápolni a csábítás előtt, de az nem ugyanaz volt mint az én göndör szöszkémmel. Nem azért viccelődöm, mert tudom, hogy ezt akarja hallani, és neki ez a kapcsolója. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy minket a vidámság köt össze, az átdumált éjszakák, a nagy séták, az egymás álmaiban való segítség, összetartozunk a történtek ellenére is, még ha ezt a szerelmi dolgot újra kell gondolni, és nem hagyni, hogy bármi is letérítsen a közös útról. Vagy bárki. - Nem Lav. Ilyen hibát én nem élnék túl, még a részedről sem. Tudom, hogy mit élsz át, de hidd el, én nem kevésbé vagyok így vele. Valahogy.. meg kéne oldani, hogy ez ne történhessen meg soha többé. – Valami varázslattal, vagy bájitallal, vagy mittudomén. De én nem is tudnám elképzelni, hogy valaki őt így elkábítja, és ugyanaz megtörténik, vagy akár még rosszabb is, példának okáért terhes marad. Mondjuk nekem is szerencsém van, hogy nem kaptam a boszorkánnyal együtt valami kórságot, vagy valami maradandó átkot, pusztán csak emlékül. Aki ilyet megtesz az emberrel, az nem ismer határokat. - Ha csak nem valami polka táncversenyre neveztél be kettőnket, akkor mindenképpen. Veled bármiben társulok. – Kacsintok szeretteljesen, de úgy vélem, hogy neki is elő kell adnia, hogy mire gondol konkrétan. Arra is kiváncsi vagyok, hogy mikor megy haza legközelebb a Türkiz-mezőre, ahol sok minden elindult, és talán ha ismét visszatérnénk oda, akkor hátha előre tudnánk mozdítani a lelki regenerációt.
*Helyes. A szó helyett azonban csak bólintok. Nem tudom miért lesz így jobb. Talán a lelkem mélyén úgy gondolom, hogy egy rizikófaktorral kevesebb. Gerry nem fog olyanokkal találkozni akik esetleg a Gringotts titkait szeretnék megfejteni. Még azt sem tudom, hogy annak a nőnek mi volt a célja azzzal, hogy szerelmi bájitallal elcsábította Gerryt. Az is lehet, hogy valamit kiszedett belőle amire esetleg nem is emlékszik és akkor még később baja lehet belőle. *-Tudom.*Nehezen jönnek a szavak mert nem tudom mit mondhatnék, csak helyeslek és kezdem kicsit boldogabbnak érezni magam, vagy nyugodtabbnak. Azt hiszem most még inkább az utóbbi szó játszik. Nagyot sóhajtok de az ajkaim zugában megmarad a korábbi mosoly, hagyom beszélni. Én még nem tudom mit adjak ki magamból, de neki szüksége van arra, hogy kimondja azt ami még a lelkében van. azokat a dolgokat melyek a legutóbbi beszélgetésünk óta kavarognak benne, amiken eddig gondolkodott. Biztos, hogy megoldásokat keresett a helyzetünkre, én csak sodródtam a gondolataim árjával és vergődtam ebben a csapdában. A távolság arra volt jó, hogy megtudjam, mindennek ellenére nem tudnám elképzelni a napjaimat nélküle. A lökött haverra szélesedik a mosolyom. Tőle nem bántó ha lököttnek tart, mindig is az voltam, de azt hiszem ő sem marad le mögöttem ebben és kiegészítjük egymást. Igen, ez az...mi minden baj ellenére is két felet alkotunk, kettőnkből lesz csak egész. Mindegy, hogy az a két fél jó vagy rossz, a miénk. *-Másképp kell megismerkednünk, igen, azt hiszem ez jó. Észre sem vettük és felnőttünk Gerry, az a....dolog ami történt csak....elhúzta a függönyt. A jövőben is előfordulhat, hogy egyikünk hibázik, anélkül nem megy, de ezekből tanulunk és úgy hiszem.....ezek a dolgok csak megerősítik a kapcsolatunkat. *Mindaz ami történt már nem érdekel, csak szomorú vagyok. szomorú, mert megtörténhetett, és mert volt valaki aki...nem érzem Gerryt a tulajdonomnak, nem is lehet az, mégis az a nő bemocskolta a világomat azzal, hogy hozzáért. Mintha feldúlták volna a szobámat és elvittek volna belőle valamit ami számomra értékes. És valóban így van. Csak most fordulok el a tó vizétől és nézek rá. *-Segítesz nekem? Leszünk egy csapat?*A mosolyom kesernyés az átélt szörnyűség miatt, de a remény, hogy lesz ez még jobb, már biztosan ott csillog a szemeimben és mi lehet őszintébb mint egy tekintet?*
Csak remélni merhetem, hogy az én drágám nem pattan fel, nem csap pofon, amikor a vállára terítem a takarót. Mindig is bíztam benne, hogy a barátságunk komoly alapokon nyugszik ahhoz, hogy ha egyszer szerelmesként összerúgnánk a port, meg tudjuk beszélni, és akár valahogyan visszahozni a reményeket. És láss csodát, ebben most igazam lett, mert a göndör szöszi legalább picit mosolyog, és úgy válaszol, mintha mi sem történt volna, legalábbis a barátságunkat illetően. Ez persze nem jelent igazi győzelmet, de jelzésértékű, hogy érdemes próbálkoznunk. Nem ülök ugyan közelebb, de viszonzom azt az édes mosolyt, kellően visszafogottan, mint ő. – Túl jól ismersz. Megpróbálom, a bankban meg üljenek a bürokraták. – Nos egy bizonyos fokú alap ügyességen túl azért még rengeteget kell gyakorolnom, csapdákat hatástalanítani, átkokat törni. De ha valami ütött-kopott ereklyevadász leszek, az hátha jobban illik hozzám, mint folyamatosan tárgyalni a koboldok érdekében. Azoknak különben sem volt hozzám soha egyetlen jó szava sem. Ebből nem lehet karriert csinálni, a pénz pedig nem old meg mindent. Akkor legalább élvezzem is, hogy kincsek után kutatok. Nyelek egyet, amikor még tovább is fűzi a szót, ettől olyan egyértelmű lenne, hogy a keze után nyúljak, vagy hogy magamhoz öleljem, de most mindkettőnknek idő kell. Sosem várt nehézséghez érkeztünk, bizonyos döntéseket neki kell meghoznia, de megdobban a szívem, amikor kimondja a bűvös szavakat, hogy nem akar távolságot. Valamennyi fizikai távolságra még szükség lesz, de meg szeretné próbálni, hogy ezt mihamarabb csökkentsük. – Én is ezt szeretném. Csak te kellesz, mindig te kellettél. Veled kapcsolatban csak akkor voltak félelmeim, amikor azt hittem, hogy még a barátságodat is elveszítem, ha bevallom, hogy szeretlek. – Ezzel végülis csak magamat ismétlem, ám ezúttal felvezetésnek is szánom. A további komoly mondandó előtt. A szemem viszont csak úgy ragyog, látszik, hogy egy szikla zuhant le a mellkasomról. – Úgy lesz, ahogy te akarod. Barátkozhatunk, randizhatunk. Vagy a kettő keveréke. Szeretném, ha újra megismerhetnénk egymást, ezúttal más szemszögből. Az lenne jó, ha az első perctől kezdve nőnek érezd magadat, ne csak a lökött haveromnak. – Arra pedig, ami történt, nem térek ki, de az is szerepet játszott a döntésemben, hogy gyakorlati ereklyevadász leszek, hogy olyan tárgyat tudjak elkészíteni, amely véglegesen megakadályozza, hogy ne eshessen velem olyan csúfság, mint a sötét boszorkány esetében. Na és persze logikus, hogy a jövőben nem iszom bele semmilyen italba, amit nem én bontok ki, vagy Lavender ad.
*Gondolataim messze elkerültek, igazából csak néztem ki a fejemből más, építő jellegű ötlet híján, de még ez is jobb volt most, mint szembenézni az elmúlt napok magányával. Nem jutottam előbbre, de Gerry hiánya egyre jobban magába szippantott. Persze kerültük egymást, más és más okokból, de a végeredmény ugyanaz volt; mindketten szenvedtünk. Nem hallottam, hogy jön valaki, csak akkor eszméltem amikor a meleg takaró jótékonyan a vállaimra simult, egy akaratlan érintés, halk suttogás; és minden majdnem olyan volt mint régen. A különbség csak annyi volt, hogy most nem mosolyodtam el, de a lelkem mélyén megnyugodtam ami váratlanul ért. Gerry úgy tett mintha mi sem történt volna, a harmadik mondat már ott folytatta az életünket ahol félbeszakadt egy fehér hajú boszorkány miatt. Talán pont ez hiányzott, hogy ráébresszen a saját tanácsomra amit Gerrynek hangoztattam állandóan, mégpedig az, hogy a menekülés, a gondok szőnyeg alá söprése nem jelenti azt, hogy nincs. Hogy törekedni kell a megoldásra, persze nem mindig egyszerű. Most úgy láttam sosem az, de legalább itt volt és rájöttem, hogy egyedül nem tudom megoldani, ketten kellünk hozzá, mert ketten vagyunk egymásnak és nm dobhatjuk félre mindazt amit sikerült elérnünk. Az utolsó szavain önkéntelenül mosolyodtam el, a lelkemben pedig aggódtam, hogy baja esett. *-Mindig mondtam, hogy az akták és a számok nem a te világod. *Igen, ezt is mondtam. Sok mindent mondtam. *-A legutóbbi beszámolóm a szimbólumok és rúnák mágikus kapcsolatáról és kötéseiről siralmas lett. Olyan mintha bezártam volna magam egy szobába és kidobtam volna a kulcsot az ablakon.*Ki kellene mondanom, de nem tudom. Hogy minden olyan lesz mint régen, _az_ előtt. De tényleg így érzem, vagy csak így _akarom_ érezni? Elég az ha _akarom_? Ebben nem vagyok biztos, de abban amiben az vagyok, azt meg kell osztanom vele.* -Te is hiányoztál nekem. *Mintha mázsás szikla gördült volna le rólam. Persze tudom, hogy olyan már nem lesz, de ki kell találnunk milyen legyen helyette ami mindkettőnknek jó, és az már egyértelmű, hogy egymás nélkül nem jó. Továbbra is a vizet bámultam, mintha ott lenne a megoldás a kákalagoknál, vagy valamelyik sellő a birtokában lenne és egyszer csak felbukkan, hogy elmondja mit hogyan tegyünk. *-Nem tudom Gerry hogyan lesz kettőnk között, de azt tudom, hogy hogyan ne legyen. Nem akarok távol lenni tőled egy nappal sem tovább.*A többi meg majd jön magától. Remélem. *
Hasonlóan Lavenderhez én magam is kerültem a klubhelységet, nem akartam, hogy felzaklassa a társaságom. Hogy amikor csak meglát, görcsbe ránduljon a gyomra. Hiába szeretjük egymást, ha a viszontlátás csak azt a pokoli fájdalmat tudja előhozni, s mást nem. Lehet, hogy annak idején a barátkozás közepette túl hirtelen mondtuk ki, hogy ez bizony szerelem, nem nagyon volt udvarlási szakasz, hanem gyorsan beadtam a derekamat. Vagyis viccen kívül, amikor ráébredtem, hogy ez bőven több, mint barátság, elsőre elmenekültem volna, hogy ne bántsam meg, hiszen az én múltammal nehezen hihetők a romantikus érzések, de biztosított róla, hogy mindez kölcsönös. Ha most vissza is tudunk egymáshoz találni, akkor egyértelműen lassabb tempó kell, ha pedig nem, akkor talán még a barátja lehetek valahogyan. Enyhén szólva is elengedtem magamat, három napos borostám szögként szúrja az államat, a hajam is lényegesen hosszabb, bár nem ápolatlan, csak kissé kócos, fésülködni ugyanis minek. Ám tovább nem halogathatom a dolgot. Meg kell őt találnom. Azt ugyan felesleges bizonygatni, hogy többször nem történik ilyen, ezt már legutóbb is megbeszéltük. Tennem kell róla, hogy sose történhessen. Inni, valami olyan bájitalt, amely megakadályozza, vagy találni, készíteni egy tárgyat, amely megóv minden lelki machinációtól. Kétlem ugyan, hogy bárkit még egyszer így tudnék szeretni, de nekem azért már voltak kapcsolataim, és ha Lavenderben ez az első nagy törést okozott, amit amúgy megértek, akkor bőven esélyes, hogy tovább akar lépni, ha majd tud. Nehéz most nekem is kitalálni, hogy ebben a helyzetben mi a jó, békén hagyni, vagy a társaságát keresni, de tovább most nem tudom nélküle. Pár nap különlét ugyan nem old meg túl sok mindent, de mégis meg kell próbálnom. Legutóbb arra bíztatott, hogy a menekülés hülyeség, és igaza is volt. Akkor hát ismét nálam a labda, hogy legalább a barátságunkat ne dobjam el, és ott legyek mellette, ha mégiscsak mással akar boldog lenni. Közelebb merészkedek hát, miután rátaláltam, mert az elhatározást tett követte, s amikor végre rászántam magamat, némileg kérdezősködtem utána. Valaki látta, hogy elindul kifelé, és hát a tópart az mindig is nagy kedvenc volt a számára. Nem kérdezem meg, hogy leülhetek-e, egyszerűen megteszem, valahol a közelében, és miután kissé csípős az idő, felkészülten jöttem, hogy egy takarót terítsek a vállára. Miután ez megtörtént, én is helyet foglalkok mellette, de azért nem szorosan mellette, most más a szitu. Az időjárásos témát, mint felvezetést persze hanyagolni kell. De akkor mégis.. mivel lehet ilyenkor kezdeni? A szimpla hogy vagy is rettentő nagy öngól lenne. Akkor hát..? - Hiányoztál. Nem akartalak zavarni, de most már.. mindenképpen látni akartalak. – Nyögöm ki végül, magam is csodálkozva azon, hogy mégiscsak sikerült megszólalni. Hiába, Lav mellett mindig is inspirálva éreztem magamat, még egy ilyen helyzetben is. – Úgy döntöttem, hogy lényegesen több gyakorlati órára fogok járni ereklyetanból, mert sutának érzem magamat, hogy csak az aktákat tologatom, meg számolgatok. Kipróbáltam azt az akadálypályát, amit a terepen járóknak találtak ki, úgy bevágtam az oldalamat, hogy csoda, ha nem fog a szivárvány színeiben játszani.. – Vonom meg a vállamat, tényleg szeretnék ebben is előrelépni, de persze lehet, hogy a szöszit ez baromira nem érdekli.
*Az elmúlt napokban úgy éreztem magam mintha a pokolba kerültem volna. Nem tudtam a tanulásra sem odafigyelni, sem a beszélgetésekre melyekkel úgy gondoltam elterelhetem a figyelmemet egy időre. Néha azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs miről beszélnek a lányok, vagy a tanár és ennek meglett az eredménye. Noha egyetemistaként már nem zárnak be óra után ha rossz eredményt érek el, a feddő pillantások és maga a tény, hogy nem teljesítettem, éppen elég volt. Nem találtam sehol sem a helyem. A klubhelyiségben egyáltalán, hiszen ott láthattam Gerryt, így mindig kisurrantam a toronyból, órák után pedig a legkülönfélébb helyeken próbáltam gondolkodni a történteken. Kerültem Gerryt, de közben leskelődtem is után és láttam, hogy piszkosul szenved. A végén rájöttem, hogy hiányzik és ez az érzés felülírta a másikat. Én is szenvedtem, leginkább a hányától és amikor láttam mennyire árnyéka önmagának és csak lézeng a folyosókon, az udvaron, abba a szívem fájdult belé. Mindezt pedig én okoztam, hiszen volt éppen elég lelkiismeret furdalása nélkülem is, én pedig otthagytam, elhajtottam azzal, hogy gondolkodnom kell, magára hagytam, pedig a kapcsolatunk sosem szólt erről. Azt viszont még mindig nem tudtam hogyan fogok érezni ha újra együtt leszünk amikor ránézek, amikor megérint. Persze ezt csak egyféleképpen lehet megtudni, de mi van akkor ha nem megy? Újból belerúgok? Sosem tennék ilyet, viszont ezzel az érzéssel együtt élni sem lehet. Az összes könnyemet elsírtam már miközben számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, hogy; Sosem leszünk mi együtt boldogok? Semmi sem lesz már ugyanolyan mint régen? Arra azonban nem is mertem gondolni, csak egy halvány remény élt bennem, hogy elég ha még egyszer a szemeibe nézek és minden megoldódik. Hiszen szeretjük egymást. Az érzelmeink nem változtak, csak a körülmények. Ezt is meg kell oldanunk, de csak együtt megy. De ennyi idő és csalódás után vajon képes lesz-e ő is ugyanúgy nézni rám ahogy régen? S most hasonló helyzet állt elő mint amikor ő feszengett attól, hogy az érzései viszonzásra lelnek-e. Nem tudtam hogyan kezdjek bele, egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszembe, de még sem állhatok oda elé úgy, hogy „felejtsük el és folytassuk ott ahol abbahagytuk”. Ezeken a gondolatokon őrlődtem a tó partján ülve, észre sem vettem, hogy milyen hideg van. Nem öltöztem túl magam a hűvös idő ellenére, egyáltalán nem terveztem, hogy a tópartra jövök, csak elindultam és már itt is voltam mire észbe kaptam. Persze ez várható is volt, előfordult, hogy a bagolyházban találtam magam, vagy a kviddics pályán ahol a meccseken kívül semmi keresnivalóm nem volt, de volt, hogy lementem az alagsorba és az egyik tömlöc sarkában gubbasztottam. A tópart egyáltalán nem különös hely azokhoz képest. A széltől fodrozódó vizet néztem arra várva, hogy majd magától kipattan a fejemből egy jó gondolat, tehát nem gondoltam semmire, a fejem üres volt akár a kiürült korsó. A kétségbeesésem viszont annál nagyobb és a szél nem csak az arcomat hűtötte hanem a rajta lecsordogáló, már szinte menetrendszerűen érkező könnyeimet is. Felhúzott térdeim és mellkasom közé szorult könyveimen nyugtattam az állam, kútmély sóhajtásaim hangján túl már nem hallottam semmi mást. Sem a víz csobbanásait, sem a szél sustorgását, sem a közeledő lépteket.*
