2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem akarok mártírt játszani, viszont tudom, hogy az, hogy auror voltam, nem mentesít semmi alól. Éltem világomat, rengeteg lánnyal találkoztam, igaz ezek kis hányada volt igazán komoly, így csak remélhetem, hogy nem haltak meg sokan miattam. Látom, hogy Josie hogy vívódik magában, hogy hibáztasson, vagy sem, erre viszont nincs jó megoldás. Gyászol a húga miatt, amit megértek, de ahhoz túl jó ember, hogy egy nagyjából vétlen tettest besározzon. Tényleg hasonlít Haley-re. - Lehet, hogy már eleve nehéz életük volt, a csúfolódásom már csak ha volt a tortán, rajtam csattant az ostor. – Lehet, hogy csak kiszaladt valami annak a latin anyukájának a száján, amit talán el is felejtett később, viszont esetemben megfogant a hirtelen kipattant gonosz varázs. Legalábbis így elsőre ennyit tudok összerakni, de túl kevés a nyom, valóban oda kéne menni, vizsgálódni, de előtte átgondolni, hogy kikkel lehetett kapcsolatom, és esetleg egy levéltári kollégát megkérni, hogy nézzen utána. Alysha, Haley, és a recepciós Shelley tuti halottak, és mindháromhoz van közöm. De mi van, ha még más is felmerült? Nagyon remélem, hogy nem. – Nekem nincs más dolgom, szólok a professzornak, hogy a tanársegédi munkát bizonytalan időre leadom. Köszönöm, hogy elkísérsz. – Talán kicsit túl direkt vagyok, hogy átfogom a vállát, de úgy véltem, hogy egymásba kell kapaszkodnunk, intimitás nélkül. Ám igaza van, a célra kell koncentrálnunk, azt pedig magamban mélyen eltemetem, hogy az idős nő már Josie auráján is látja, hogy valami lehet köztünk. – Azért senkitől sem várható el, hogy a testvére minden lépését tudja. Igenis jó vagy, csak vádolod magad. De akkor hagyjuk is. Ilyen távolsághoz nem elég a zsupszkulcs, foglalok az éjszakai járatra repjegyeket, így is tizennégy óra Mexikóvárosig az út. Addig ha kell, rendezd el a dolgaidat, ott majd keresünk szállást. – Azért kell majd pár nap, amíg átállunk, mert vagy négy időzónán kell átmennünk, teljesen le leszünk majd szedálva, ám Alysha lidérce nem alszik, így félre kell tennünk az esetleges fáradtságot. Én már amúgy is elszúrtam három évet a deliriumos állapotban, mondhatni meg sem kottyan. – Akkor este nyolckor a Heathtrow reptéren, ha megfelel. – Köszönök most el tőle, ha csak nincs más, amit még egyeztetnünk kéne. Nekem a londoni lakás lenne a cél, hogy összepakoljak néhány napi ruhát, üzenjek a roxfortba, és esetleg lemenjek futni, megnyújtoztassam magam, hiszen a rám váró feladathoz közel sem vagyok formában, ráadásul több mint fél napon keresztül ülni fogok.
Csak sóhajtok egy hatalmasat, hogy magára vállalja, pedig nem kellene őt hibáztatnom. Én is lehettem volna többet otthon, én is foglalkozhattam volna többet a családommal és sokkal jobban ki kellett volna vennem a részemet az otthoni teendőkből, nem eltűnni hónapokra az edzések és a versenyek miatt. Utólag pedig már úgy se tehet egyikünk se semmit. Így alakult az életünk és ezen már semmi sem változtat, bármennyire is szeretnénk. Szomorú, hogy ez lett a vége, de a kesergés úgy sem változtat rajta, viszont másokat még megvédhetünk és persze nem utolsó sorban valakinek végre a szemébe akarok nézni, aki tényleg az egészben a fő hibás. Bár ha tényleg az a nő helyezte az átkot Dylanre, azért mert bántotta a lányát... akkor végső soron újra ugyanoda jutunk vissza, hogy Dylantől indult a dolog és őt már valahogy képtelen lennék totális bűnbaknak beállítani. - Mexikó, akkor oda megyük, és utána járunk, hogy mi történt pontosan. Nem lehet, hogy pusztán egy piszkálás miatt átkozott volna el. - valami komolyabb kellett, hogy legyen ennek az egésznek a hátterében, vagy tényleg ennyire felületesek lennének az emberek, hogy pusztán a gyermekük lelki problémái miatt komolyan ártanának másoknak? Főleg, hogy azóta ártatlanok haltak meg, akiknek semmi közük sincs az egészhez. A szemébe akarom mondani annak a nőnek, ha az egészet ő okozta, mert ezek az életek igenis az ő lelkén száradnak. - Persze, az anyámmal él, nem lesz baja. - bólintok végül, miközben távozunk és megköszönjük a segítséget is. Odakint állunk már meg újra, és meglep a kérdése. Bár tény, hogy eddig nem tértünk ki pontosan arra, hogy a kicsi pontosan hogyan is éli az életét, de túl jót lát bennem, hogy úgy gondolja én gondoskodom róla. Persza azóta, hogy egyáltalán tudomást szereztem a létezésére megváltozott minden, de nem én nevelem és főleg nem én neveltem, hiszen azt sem tudtam, hogy létezik. - Meg akarom találni, aki miatt a húgomnak meg kellett halni, úgyhogy ha kérnéd se maradnék és nem... Én is csak pár hónapja tudtam meg, hogy van egy unokahúgom. A szüleim nevelik. - rázom mega fejemet és bőven érezhető a bűntudat, amiért nem voltam ott, amiért nem segítettem, hanem a sport volt a fontosabb. Tény, hogy amikor megtudtam kiléptem a csapatból és feladtam a karrieremet mindenféle indoklás nélkül, de ezzel nem javítottam ki a hibámat, hogy amikor kellett volna, akkor nem voltam ott, hogy segítsek. - Úgyhogy kérlek ne mondd ezt. Nem voltam ott velük, nem voltam ott vele, amikor kellett volna és a kicsiről se tudtam. Csak a versenyek és az edzések kötöttek le. Ne állíts be ennyire jónak! - söpröm most le a kezeit a vállamról, hogy kihúzzam kicsit magamat és összeszorítsam a számat. Nem szokásom sírni, úgyhogy most sem tűnik úgy, mintha ez következne, de az nagyon is érezhető, hogy már jó ideje emésztem magamat, hogy nem rájuk figyeltem, hanem önmagamra és ez még sokáig így is marad majd. Azzal, hogy megpróbálok utána járni, hogy mi történt pontosan szintén csak ezen a kínzó önvádom próbálok javítani. Hátha egyszer könnyebb lesz.
- Semmi baj Josie. Igazad van, és nem bánom, hogy engem hibáztatsz. Valahogy neked is fel kellett dolgoznod. Még ha nem is vagyok bűnbak, de én voltam a legközelebb hozzá. Még talán össze is házasodtunk volna, ha nem jön az átok. – Na igen, bár nagy nőcsábász voltam, a szöszi mellett sikerült megállapodni, és hát mire vártunk volna? A fiatal korunk ellenére egyértelmű volt, hogy egymással akarjuk leélni az életünket. Aztán a sötétség közbeszólt. Felsóhajtok, elhúzom a számat, most új életet van esélyem kezdeni a kisgyerekkel, ám ha ezt nem oldom meg előtte, akkor rá is átterjedhet az átok. Vagy ami még rosszabb, örökölte tőlem. Ha nála is aktiválódik, akkor Josie már duplán veszélyben van, mert látom, hogy a bűntudat ködén át, ha sajnál is, valamiféle kapocs van köztünk, az pedig nem a gyász. Ha más körülmények között találkozunk, s nem ilyen roncsként talál rám, még akár tetszhettünk is volna egymásnak. – Amennyire én emlékszem, még abban az évben kivette a lányát a Roxfortból, és visszautaztak Mexikóba. El van rendezve a kislány dolga? Van, aki felügyelje? – Kérdezem most Haley nővérétől, mert ha lehet, még ma el kéne repülnünk. Az mondjuk érdekes lenne, ha a tizennégy órás repülőút alatt támad rám Alysha kisértete, hiszen a fémdobozból a levegőben nincsen kiút, ám a zsupszkulcsok hatótájva nem ível át az óceánon. Mugli közlekedési eszközzel kell átkelnünk a nagy vizen. Én csupán bólintok a néninek, nem kell még itt duplán hálálkodni, inkább kilépek Josie-val a házból, és már a pakoláson gondolkozom. – Nem várhatom el, hogy velem tarts, de.. azonos az érdek. A lányodként neveled őt, igaz? – Fogom át a vállát két oldalról, és mélyen a szemébe nézek. – Köszönöm, hogy megtetted ezt értünk, remek lány vagy. Én meg egy kripli, hogy így elhagytam magam, de valamit kitalálok, hogy gyorsan összekapjam magam. – Még mindig hasogat a fejem, hiszen hajnalig piáltam, aztán a reggelt étel nélkül egy marék aszpirinnel kezdtem. És hát az ital medicinával párosítva gyomorgyilkos kombó.
- Talán, ha előbb rájössz, hogy van ez az átok akkor... - aztán csak megrázom a fejmet és nagy levegőt veszek. Mégis mi értelme lenne annak, hogy most megint őt hibáztatom? Az ember nem feltétlenül gondol arra, hogy átok ül rajta valami kisgyerekkori hülyeség miatt. A kölykök tudnak gonoszak lenni, rosszak is, mindenki hibázik, de ha annak, amit ő tett komolyabb következményei voltak, mint amivel számolt... A francba is, talán tényleg az ő sara, mert ha jobban figyel, de sokat már nem érünk vele, ha bárkit is hibáztatunk. Én is figyelhettem volna jobban a húgomra, én is lehetettem volna többet vele a helyett, hogy totálisan beszippant a kviddics. - Ne haragudj, nincs igazam, nem tudhattad. Én is mellette lehettem volna. Azt sem tudtam, hogy gyereket vár. Ez az egész... - újabbat sóhajtok. Annyira igazságtalan az egész helyzet! Hibáztatjuk magunkat, hibásokat keresünk, miközben az élet egyszerűen csak igazságtalan tud lenni és kész. Nem érek el vele semmit, ha teljesen belesöppedek az önmarcangolásba, inkább tegyünk azért, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő senki mással. - Meg kell keresnetek a lányt, vagy az anyját, mert ha hozzájuk van köze, akkor onnan indult és más nem tud megszabadítani ettől csak ő. Reménykedned kell benne, hogy még életben van. - teszi hozzá, ami cseppet sem tetszik és nem is hangzik jól. Szóval azért kell reménykednünk, hogy a nő él és hogy lehet vele beszélni egyáltalán. A fene tudja mi történt, mindenesetre, úgy fest a lényeget megtudtuk, úgyhogy felállok szépen is várakozóan nézek Dylanra. Ő tudja, hogy hol találhatjuk meg a nőt, legalábbis gondolom azt, hogy hol élt évekkel ezelőtt, amikor az eset történt és nagyon remélem, hogy még mindig ott van. Még se rohangálhatunk fél óránként az apámhoz. - Nagyon szépen köszönjük a segítséget! - pillantok még az idős hölgyre, hiszen azért ezt mégis csak illik, mielőtt még fognánk magunkat és elrohannánk. Remélem, hogy tényleg megoldást találunk erre, főleg mert Dylan jelenleg nem találkozhat a lányával, mert nagyon úgy fest, hogy az ő lánya a kicsi. Nem is tudom, hogy pontosan mi játszódhat le benne most, hogy ezt megtudta. A pasik állítólag nem jól kezelik, ha csak úgy kiderül, hogy a nő terhes, akihez közük van, úgy pedig ez még nehezebb lehet, hogy ha csak a gyerek marad, hiszen Haley már nem él, tehát a boldog befejezésre se sok esély van.
- Akkor valóban én vagyok a hibás, mert én sem így ismertem. De valami elromlott, szinte egyik percről a másikra. – Most már kezdem érteni, az átok megfogant, valami történt Haley-vel, ami miatt az egykori életvidám lány teljesen ellökött magától. Azért a kisbaba tekintetében oldalt nézek Josie-re, ha van egy lányom, akkor minden értelmet nyerhetne. Ugyan komoly kapcsolataim még alig voltak, apaként sosem képzeltem el magamat, de kihúzhatna a gödörből, hogy lenne kiért élni. Igaz, hogy semmit sem tudok a gyereknevelésről, de ha jól értem, már nem egy csecsemőről van szó, hanem egy három évesről, így nem teljesen a nulláról kellene kezdeni. Josie ezek szerint a sajátjaként nevelte fel. - Barb Gonzales. Mexikói származású kreol kislány volt, az anyja pedig egy nagy hangú latin nő. Na őt határozottan nem kedveltem. Az egész milliő olyan furcsa, nemtetsző volt. De kinevetnem, csúfolnom nem kellett volna. – Tűnődöve gondolom át, hogy más lehetett-e, ami miatt ide jutottam. Voltak ellenségeim, de az főleg a Roxfort elvégézése után alakult ki, miután auror lettem, ez pedig mintha valami régóta gyűrűződő probléma lenne. Igaz, nem követtem nyomon a tini hódításaimat, bár akkor meg nem voltak komoly szerelmeim. – Nem, teljes biztonsággal állíthatom, hogy csak ez jut eszembe, minden más teljesen átlagos a pályámat illetően. – Bólogatok, és ismét Josie-ra sandítok, igenis felmerül bennem, hogy ha rá is átterjedt az átok, akkor a rövidke ismeretségünk ellenére van köztünk valami kapocs. Ha a kicsi lány lenne az, akkor elfogadom, remélve, hogy ha a lányom, akkor nem örökli az átkot, de ha nem ő az, hanem Josie felé kölcsönösen kezdünk érezni valamit, akkor ezen ténylegesen gondolkozni kell. Ösztönösen megvédtem a lidércről, ő pedig nem is bizonyult gyengének, holott nem auror, mégis keményen kiállt magáért. Ki tudja, mióta keresi a kislány apját, neki kell családilag helytállnia. Bámulatos, de tényleg! Teljesen más, mint Haley, nem a cserfes vicces kiscsaj, hanem egy felnőtt, komoly nő. Hm.. – Készen állok bármit megtenni azért, hogy megtörjük az átkot. – Ebben az is beleértem, hogy nem iszom, leteszem a cigit, és talán még rendesen is fogok enni. Kicsit formába kell lendülnöm, de mázlimra az izmaim nagy része még megvan, a rozsdát le tudom vakarni róluk.
Talán... igaza van, én sem úgy ismertem a húgomat, mint aki többekkel is kavart volna és azok alapján, amiket Dylan elmondott komoly valami volt közöttük, amit aztán a jó ég tudja, hogy mi, vélhetően ez az átok tett tönkre. Ha arra gondolok, hogy ki tudja ki csinálta ezt, aki valószínűleg bele se gondolt abba, hogy milyen követkeményei lehetnek, hogy végül nem is csak Dylan issza meg a levét, hanem sokan mások is, olyan harag jár át, hogy nehéz csak úgy türtőztetnem magamat. De most muszáj, főleg mert azért nem érzem épp a legjobban magamat, hogy nem mondtam el az igazat, amit igen tudnia kellett volna. - Én sem, de... úgy sem ismertem, mint aki véget tudna vetni az életének és itt hagyná a kisbabáját. - sóhajtok egy hatalmasat. Az az átok vagy ennyire brutális, hogy ilyen komoly lépésre is képes volt rávenni, vagy egyáltalán nem ismerem elég jól a húgomat, akkor pedig talán Dylan sem. Ezért még most is azt mondom, hogy talán, még ha akár elég nagy is lehet az esélye annak, hogy ez a talán mégsem annyira talán lesz. De előbb így is úgyis azt kell kideríteni, hogy pontosan mi is van a háttérben. Úgy sem engedném az unokatúgom közelébe, amíg akár neki is baja eshet. A karján viszont már egyértelműen látszik, hogy tényleg nem véletlen esetekről van szó, hanem komoly összefüggés van a lányok halála között. Félelmetes arra gondolni, hogy egyetlen ballépés mit okozhat valakiben, hogy aztán másokon álljon bosszút, akik semmit se tettek. - Hogy hívták a lányt? Tudnunk kell. Talán több is történt, amiről nem tudsz. - bólintok a néni szavaira és próbálom kiverni a fejemből a tényt, hogy talán valami zakkant nőszemély miatt halt meg a húgom egy gyerekes csínytevés miatt. - Más biztosan nincs, ami lehet a hátterében? Gondold át jól, mert ha tévútra jutunk és elrontunk valamit és másnak is baja lesz...- nem magamra gondolok és ha jól sejtem akkor az utóbbi időben Dylan nem igazán foglalkozott új kapcsolatokkal, de a jó ég tudja. Jobb biztosra menni és óvatosnak lenni. Ha ez egy nyom, akkor le kell indulni rajta. Talán az a kislány, akit kinevetett felnőtt és bosszút állt, vagy valami komolyabb tragédia történt, amiről Dylan nem tud esetleg, mert tizenegy évesen nem mondták el neki és most ez csap vissza rá?
Bennem azon túl, hogy Haley nővérőről van szó, nem merül fel különösebben, hogy ennyire egymásra hangolódtunk volna, legalábbis szándékosan nem nyomultam rá. Talán elég a baráti kötelék, a közös gyász, hogy nála is aktiválódjon az átok. De ez butaság, többnek kell lennie, hiszen ha minden barátom, vagy a szimpatikus lányok is belekerültek volna ebbe az ördögi körbe, akkor már az utcákon a hullákon taposnánk. Sajnos vagy nem sajnos, Josephine nagyon is vonzó lány, felfigyeltem rá már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy mi a kapocs köztünk. Kedves és figyelmes a maga kötekedő, törtető módján, de ő ilyen, ezt el is fogadtam, egykor én is ilyen voltam, mielőtt elmerültem volna az önsajnálatba. Elsőre fel sem kapom a fejemet, hogy egy kisgyereket nevel, hiszen kinézhető belőle, hogy anyuka legyen, de aztán szépen kiszámolom a szakításhoz képest, illetve a néni szomorú hangsúlyából, hogy ez Haley gyereke. És talán az enyém. Erre azért nyelek egyet, megdörzsölve a borostám. - Talán.. Haleyt nem úgy ismertem, hogy lett volna neki más, és akkortájt nekem sem volt. – Húzom el a számat megilletődötten. Már meséltem Josienak, hogy milyen egyedi volt a kapcsolatunk, most pedig kiderül, hogy van egy lányom? Josie a sajátjaként neveli, vagy elmondta neki, hogy csak nagynéni? Vajon találkozhatok vele? Tűnődően révedek a távolba, nem is tudom, hogy mit mondjak, olyan váratlanul ér most mindez. Sosem gondoltam magamra családfőként, főleg nem úgy, hogy a szerelmem már nem is él. Josie-ra pillantanék, de a karom most előbbséget élvezzek, de legalább nem fáj. Azért elég riasztónak tűnik, nem csoda, hogy benntartom a levegőt, amíg feketedik, olyan riasztó ez az egész. Nem csupán magamat sajnálom, hanem most már bizonyított, hogy mások is meghaltak miattam. – Tulajdonképpen van ötletem, de.. már olyan régen volt, hogy csak egy ötlet. Alig lehettem tizenegy, amikor nagyon kinevettem egy roxfortos kislányt. Elég csúnyán nézett rám, még anyámat is megkereste az övé, de aztán pár napon belül el is költöztek, vagy valami ilyesmi. A részletek homályosokat, nagyon rég volt már. – Csóválom a fejemet, fogalmam sincsen, hogy mi is történt pontosan, miért csináltam, de megtettem, az biztos. Lehet, hogy a kedves anyuka nem tudta elviselni, hogy a kicsi lánya hisztizett valamin? Enyhén szólva túlreagálták volna? Pedig a társaságban előfordulnak összezördülések.. Vagy jobban megaláztam volna? Ugyan, ki tudja már.
Figyelek az idős nő szavaira, miközben igyekszem megmagyarázni, hogy miért is próbált nekem is ártan ia démon. Végül is szándékosan keveredtem az ügybe, belefolytom a húgom miatt. Mégis furcsa lenne azt mondta, hogy talán tényleg... kedvelni kezdtem, megsajnáltam Dylant. A húgom pasija volt az istenért! Fiatalabb nálam és talán van egy gyereke a testvéremtől, kvázi rokonok vagyunk, ha nem is vér szerint. Abszurd lenne akárhogy is nézzük. Nagyot sóhajtok hát és várom, hogy vajon milyen hatást kelt a lötty, amit Dylan felhajt, hogy aztán elhangozzon a kérdés, amitől hirtelen még levegőt vennem se sikerül néhány másodpercig. Nem tudom, hogy mit mondjak, azt sem, hogy Dylan vajon ebből rájön-e valamire, vagy szöget üt-e a fejében a három év. A karját figyelem, ott látszik a legjobban, hogy milyen hatást kelt a folyadék, hogy megtudjuk-e oldani itt, vagy komolyabb a probléma, mint ahogyan remélnénk. És jön a kérdés, én pedig nem tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen. Látom, hogy választ vár, hogy milyet... az jó kérdés. - El akartam mondani, csak nem tudtam... nem volt alkalmas egy pillanat sem és a tetejében nem is tudom. Talán a tiéd... azok alapján, amit meséltél elég nagy lehet az esélye. Haley nem volt egy csapongó típus. - legalábbis én nem annak ismertem, tehát ha tényleg valami komoly volt közöttük, ahogyan Dylan is mondta, akkor nem hiszem, hogy másé lenne a kicsi, de ezt még sem mondhattam csak úgy el a folyosón, vagy miután épp majdnem nekünk jött a démon. Elég volt az is, hogy én voltam a macska és már az elején átvertem. Ez pedig úgyis csak akkor válik biztossá, ha elvégeznek egy apasági tesztet, már ha ő egyáltalán akar. Egyelőre úgy sem keverheti bele a kicsit, csak veszélybe kerülne. - A karod... - suttogom, és átom, hogy a néni arca is gondterheltté válik, miközben sajnos azok az erek a karon határozottan egyre sötétebbé válnak, amíg végül egészen feketébe nem hajlanak, hogy aztán egy pillanat múlva, mint amikor a lufi kipukkad újra normális színt öltsenek. - Tehát meg kell találni azt, aki az átkot rád helyezte. Mit tudsz a családodról? Mióta történik mindez? Egy nyomkövető bűbáj segíthet, de nem árt, ha legalább sejtésed van. - szólal meg az idős hölgy, ezzel legalább a kezdődő kialakuló kínos csendet kicsit metöri, hiszen én nem is tudom, hogy mit mondhatnék most. Elég rosszul állunk, mert hát kiderült, hogy talán van egy lánya, miközben nem tudjuk hogyan oldjuk meg ezt az egészet. Ha pedig tényleg ő az apja és nem akart rosszat és nem ő hagyta el a húgomat... A fenébe is kutya kötelességem mindent megtenni azért, hogy ha az unokahúgomnak nincs édesanyja, legalább apja legyen és azon ne üljön átok.
- Igen, erről lehet csak szó, akkor pedig mielőbb járjunk utána, nehogy ő is.. – Bólogatok, elhessegetve a gondolatot, hogy Josephine ilyen gyorsan felforgatta volna a szerelmi életemet. Valóban szép nő, és szó szerint felrángatott a földről, de Hayley nővére, ráadásul éppen hogy ki kéne iktatnom az életemből azt, hogy csakis a szebbik nem érdekel. Az elmúlt három évben sikeresen védtem meg másokat magamtól, és nem kéne megszakítani eztt a szép hagyományt. De nem lépek le, ha már itt vagyunk, akkor türelmesen várok, kerülve Josie pillantását. A néni elkészít valamit, amit szó nélkül veszek át, és hajtom is le fenékig. Ízre nem érdekel, a hatása viszont már annál inkább. Fogalmam sincsen, hogy mi fog történni, de azok alapján, amit eddig kiderítettünk, attól félek, hogy a legrosszabb. Valami körbevesz, üldöz már nem csak évek, lassan évtizedek óta, még talán gyerekkoromból, mert csak a sikereimre figyeltem, arra nem, ohgy mennyi bánatot hagyok magam mögött. Figyelmezek az idős nénire, s lenézek a karjaimra, már most érezve, hogy valami végigszalad az ereimen. Közben elcsípek egy mondatot kettőjük között. A kicsi..? Van tehát valami gyereke is? De akkor miért nem bátrabban vágta rá? Ha nekem lenne, biztosan büszke lennék rá. Várjunk csak... És ha pont előttem beszél így róla? Számoljunk? Alysha három éve halt meg, de Haley nem sokkal előtte taszított el magától, hiszen a griffendéles lánnyal csupán pár hetes kapcsolatunk volt, amolyan búfelejtőként Haley után, hiszen próbálkoztam azért megkeresni a szöszit, de kategórikusan kirúgott az életéből. Nem lehet, hogy az a kicsi.. Haley gyereke? És az enyém is egyben? Most mégiscsak Josie-ra nézek, remélve, hogy közben nem robbannak fel az ereim, és nem izgat, hogy a néni is ott van. – Mondd ki, az én kicsim? – Nem is tudom, hogy szigorú legyek, metsző, vagy csupán kérlelő. És azt sem, hogy mihez fogok kezdeni a válasszal. Az igenért drukkoljak, vagy a nemért? Inkább semleges próbálok maradni, és majd utána eldöntöm, hogy mit is érzek, mennyire vág mellbe, amit hallok. Vajon tényleg igazat mond majd?
Az idős nő csak mosolyogva csóválja a fejét a hárításokat és a magyarázkodásokat hallva. Valószínűleg ő már bőven abban a korban jár, amikor az ember nem szereti az ilyesmit, inkább komolyan veszi a dolgokat és cselekszik, mint sem elsüllyedjen valami önsajnálatban értelmetlenül és feleslegesen, vagy azon agyaljon miben ki a hibás. - Hogy rám? Bizonyára csak, mert túl sokat tudok az ügyről. - bólintok, hiszen nincs közöttünk tényleg semmi. Talán megsajnáltam igen, de ennyi, hiszen most találkoztunk, én pedig még át is vertem macska alakban, amikor úgy hallgattam meg a bajait. Tény, hogy annyira szét volt csúszva, hogy akármennyire is el akartam verni a port valakin, már nem rajta akarom, mert sajnálom azért, ami történt vele. Arról pedig még nem is tettem említést, hogy talán van egy lánya. Sejtelmem sincs, hogy ebben a helyzetben ez most jó, vagy rossz hír lenne-e egyálalán. - Mondtam, hogy ne szabadkozz. Önként vállaltam ezt, úgyhogy nem kell mentegetőznöd. Tehát mit tehetünk? - pillantok most már a nénire, mielőtt még Dylan tovább próbálná magyarázni, hogy miért sjanálja, vagy ne adj isten fogná magát is lelépne, hogy ne sodorjon bajba. Én is a végére akarok ennek járni, tudni akarom, hogy mi történt a húgommal, vagy is hogy miért kellett meghalnia, és ha valami átok a hibás az egészért, akkor le akarom tudni és persze bosszút állni azon, aki tette ezt vele. - Jól van, de sietős fiatalok! - csapja össze a kezét a nénike, miközben kipakolja a teát az asztalra és mellé mindent, amire szükség lehet az ízesítéshez. Aztán visszatér a konyhába és néhány pillanat múlva már egy kis mozsárral tér vissza, amiben mindenféle növényeket kezd összetörni. Elpepecsel vele néhány pillanatig, hogy aztán egy kis forró vízzel felöntve kis pohárba öntse az elegyet. Ekkor kerül elő a pálcája, bár már reszketegnek tűnik a keze, de mégis igen komoly határozottsággal monrja ki az igét és mozdul a pálca is. A cucc pedig egy pillanat múlva összeáll egy apró kapszulaszerű kis golyóvá. - Nyeld le, átok van a fejeden, de tudnunk kell, hogy mennyire erős. Az ereid elzöldülnek majd, és minél erősebb a színük annál komolyabb az átok. Ha egészen feketébe hajló... az baj, akkor ki kell deríteni ki helyezte rád, mert csak ő képes megtörni, senki más. - magyarázza az idős nő, miközben a pohara a kis golyóval együtt Dylan felé nyújtja. Én csak csendben figyelek, ha kell neki megerősítés akkor bólintok, hogy csinálja. Az apám küldött ide és úgy is érzem, hogy bízhatok ebben a boszorkában. Válaszok kellenek, azokat pedig azt hiszem másképp úgy sem kapjuk meg. - No és hogy van a kicsi? Lassan már három éves igaz lányom? - ennél a kérdésnél azért rendesen megdermed a kezemben a pohár és csak egy kis krákogás árán sikerül egy bólintást eszközölnöm, de a szavak egyelőre még nem hagyják el az ajkaimat. Dylant figyelem és a varázsgolyó hatását és persze azt, hogy ez a kérdés vajon elsikkadhat-e, vagy ő is meghallotta... Na jó, nem süket, de talán simán úgy tehetek mintha meg se történt volna.
- Talán igazad van Josie. – Most először hívom így becenéven, mert eddig mindig olyan komoly lánynak tekintettem, de most, hogy majdnem sógorok is lettünk, közös a gyász. Így az utunk is, hogy rájöjjünk, miért kellett Hayleynek meghalnia, meg még másoknak is. Az apja úgy fest olyan ember, akinek valóban vannak érdemi kapcsolatai, de kiváncsi lennék, Josie mit mondott rólam neki. Hiszen ha én vagyok a felelős a kisebbik lánya haláláért, akkor miért segítene? Vagy segít, de már az elfogásomon spekulál? Meg tudnám érteni. Viszonzom a fiatal nő pillantását, aztán be is lépünk. – Ő sehogy. Én vagyok vélhetően az, aki miatt ő is bele lett rángatva. – Sóhajtok fel, noha tudom, hogy a mártírság nem segít. Bólintok, én elfogadnék egy teát. Leülök, ahova mutatja, a néni pedig már engem vizsgálgat. Szótlanul tűröm, mintha valami vásári mutatványos eb lennék, de a kérdéseire hamarosan felelnem kell, így nem is húzom az időt. – Hogy terjedt át? Köztünk nincsen semmi.. – Pillantok a lányra, alig ismerjük még egymást, de a kölcsönös szimpátia, segíteni akarás is beránthatja őt az engem kísértő átokba? Vagy tudat alatt van valami vonzalom, amit jelen körülmények között igyekszünk elnyomni? Ez magyarázná, hogy Alesha lidérce miért akart nem csak engem, hanem már őt is. – Azt hiszem igen. Azok, akik érzelmileg, romantikusan közel kerülnek hozzám. – Most inkább Josie arcát fürkészem, ha ő ismét valaki, aki belelép ebbe a cipőbe, de már tudom, akkor inkább el kéne löknöm magamtól, vagy azelőtt megoldani, hogy baja essen. – Nem akarok ártani neked, ez nem.. tudatos. Valami üldöz, azt hiszem már nagyon fiatalkorom óta. – Inkább neki mondom, mint a néninek, de ez végülis mindegy, talán nem zavarbaejtő, hiszen csak hárman vagyunk a szobában. Ám nem tudom, hogyan kéne kezelnem, hogy talán tetszünk is egymásnak, de nem szabadna.
Nem mosakszom és azt sem fogadom el, hogy nem az én hibám, mert igenis mindig hibás az, aki nem volt elég figyelmes. Dylan elfogadta a húgom elutasítását és nem... nem küzdütt, én pedig túlságosan elfoglalt voltam a saját életemmel, a kviddiccsel és nem a családomra figyeltem, többek között Hayleyre, pedig ez lett volna a dolgom, hiszen én voltam a nővére. Talán, ha az apám mellett maradok itt a Minisztériumban... de persze kár azon gondolkodni mi lett volna, ha másképp élem az életemet. Szeretem a sportot, de most más a dolgom, így tényleg nem volt választásom, mint háttérbe szorítani és a hivatásos versenyzés nem fér bele abba, hogy közben nyomozol mi történt a húgoddal. - Nem adta volna apám ezt a címet, ha nem segítene. A hely úgy sejtem kissé félrevezető. - hiszen olyan, mint valami kis családi ház, főleg ezzel a környékkel. Az ajtó pillanatokon belül nyílik is a kopogás után, és egy idős hölgy áll előttünk. Egészen magas, nem az a töpörödött nénike, inkább hajaz McGalagonyra, mint Bimbára. Csak körülnéz mellettünk, mögöttünk aztán szó nélkül int, hogy menjünk be. Egy pillantást váltok csak Dylannel, de nem húzom az időt, bízom annyira az apámban, hogy gondolkodás nélkül fogadjam el az invitálást a kedvesnek tűnő kis épületbe, ami persze belülről már egészen más képet ad. Na nem félelmetes, de van itt minden a polcokon. Rengeteg tárgy, mindenféle kultúrából és ha jól sejtem nem csak egyszerű szuvenírek, amiket a néni magával hozott valami körütazásról. Épp szóra nyitnám a számat, de ő a gyorsabb. - Az apád már üzent lányom, tudom, hogy miért vagytok itt. Mégis hogy keveredtél ilyesmibe? - szökken fel a szemöldöke, mintha minimum jól ismerne, pedig nekem aztán gőzöm sincs róla, hogy ki a fene, ami látszik is a meglepett tekintetemből. - Na gyertek csak üljetek le. Egy csésze teát esetleg? És ne nézz olyan bután. Nem emlékszel rám, de én ott voltam, amikor születtél és akkor is, amikor a húgod. - tehát valami javasasszony lehet, vagy ilyesmi, bár akkor minek a sok tárgy? Netán... - Tehát veled van a baj, érzem... szinte süt az aurádról és már halványan át is terjedt... Bajba sodorsz másokat igaz? - megszólalni se nagyon van alkalmam, újra és újra belekezd, miközben még vizet is forral és láthatóan Dylannek intézi a szavait ezért úgy döntök egyelőre maradok a csendes szemlélő. Úgy fest egyébként se tudnék már nem részt venni ebben, ha akarnék se. A néni tehát időnként Dylanre pillant, miközben a tea előkészítésével foglalatoskodik. Nem kérdezi, hogy mit, vagy milyet kérünk, úgy sejtem, hogy ebbe nem igazán van beleszólásunk, kapunk, amit ad. Na nem mintha teázni jöttünk volna.
Őszintén szólva nem is tudom, hogy mit is mondjak pontosan, hiszen igen már nem vagyok egyedül, de ez nekem még nem egy megszokott dolog és egyelőre még nem tudom hogyan is kell kezelni, főleg hogy elvileg én voltam, aki segített rajta, én voltam, aki megmentettem őt, nem pedig fordítva. Engem nem szoktak, már csak azért sem, akinek születtem és... kész. És talán e miatt van, hogy egy egészen kicsit azért kellemetlenül érint, hogy el kell válnunk, de tudom, hogy muszáj. Lehet, hogy én a frászt hoznám arra a lányra, főleg hogy nem tudjuk, hogy miket látott a jövőben. Nem érdemes kockáztatni, inkább menjen ő, legalább őt ismeri, maximum nagy meglepetés lesz a jelenléte, ha mindenki azt hiszi róla, hogy meghalt. - Egy erős látóról két okból nem hallhattam, vagy direkt titkolták el, vagy ő maga rejtőzött el, esetleg... de ezzel a lehetőséggel nem hiszem, hogy számolni akarsz, ha netán kedveled. - mert hát a szavaiból úgy érzem, de ha az a lány már az én időmben halott... hát igen kétlem, hogy egy ilyen hírnek különösebben örülne, ha fontos volt neki, amíg ismerte. Nem számít igazából, legalábbis az én szempontomból biztosan nem. Csak az a fontos, hogy minél előbb utána járjunk az itteni helyzetnek és lehetőség szerint minél többet megtudjunk arról, hogy mi történt vele, na meg hogy hogyan válhat azzá, akiről én olyan sokat hallottam, aki olyan sokat tett azért, hogy az életünk jobb legyen a jövő elnyomása alatt. - Rendben van, egy óra múlva ugyanitt. Addig... elfoglalom magamat és utána nézek ennek-annak. - végül is ebben az időben is találhatok magamnak elfoglaltságot, ha más nem, akkor a birtokon ellézengek, vagy a Tiltott Rengetegben meghúzom magamat addig. Roxmorts nincs közel, nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha oda mennék le addig, de még ez is megfordult a fejemben, csak hát túl sok időt nem tudnék ott tölteni úgy sem, akkor meg felesleges. Intek hát neki és irány az erő, aztán... remélem, hogy sikerrel jár.
Teljesen értem azt a logikát, hogy a jelenben tehetünk azért, hogy a jövőnk máshogyan alakuljon. Viszont ha most teszek azért, hogy minden jobb legyen, talán nem is válok majd a kiemelkedő vezetővé, akiért Moana úgy rajong. Vagy mégis, és pont itt kell lennem, megtenni, amire rendeltettem? Ez az egész idővonal nagyon kusza, lehet, hogy Kylie se fogja majd Látóként végiggondolni, hiszen ő „csak” a látomásokban jó, de az összefüggésekhez nem ért. Nem tudom azt sem, hogy a Roxfort területén hogy kéne mászkálnom, hiszen jó eséllyel itt halottnak hisznek. Viszont Bredan már úgy is látott, kár titkolózni, legfeljebb nem állok le senkivel magyarázkodni. - Ahogy én sem engedem. Most már nem vagy egyedül. – Azért nem akarok itt bókolgatni, meg játszani a lovagiast, de azért mégiscsak arra esküdtem fel, hogy mindenkit, aki a jó ügyért harcol, megvédem. Moana ugyan nem diák, de nem rossz szándékú, az már bizonyos. Aztán lehet, hogy a lány inkább semleges, és csak valami békés jövőt akar, amihez drasztikus lépéseket kell tenni. Remélem, hogy Kylie azóta jól van, úgy váltunk el, hogy szerinte mindenki őrültnek hiszi, aztán ha én eltűntem, lehet, hogy még a mungóba is bevágták szegényt. Nem, talán nem így van, végülis képzelgései, élénk fantáziája bárkinek lehet. - Talán hallottál róla a te idődben? Ha minden igaz, és nem esett baja, akkor hollóhátasként a tornyok egyikében. – Bólintok, nekem nem gond, ha különválunk, elég nekem most egyszerre egy problémás lányt kezelni, kettő már sok lenne. – Akkor.. mondjuk két óra múlva ugyanitt. – Adom meg a találkozási pontot, hiszen Moanának most nem volt annyi esze, hogy ilyesmit is kitaláljon, de mindegy, végülis ő se tökéletes, legalább tudom. Intek, aztán elindulok a Hollóhát bejárata felé. Elsőre csak érdeklődöm az ott kószáló diákok körében. Nem akarok még a hálókörletekbe bemenni, noha egykori biztonsági tisztként bárhova van bejárásom. Vajon él még az a mágikus engedély? Csak nem vonták vissza, ha hivatalosan meghaltam.. Nem tudom, hogy mit is mondjak majd a lánynak, hiszen a szemében meghaltam, úgy találkoztunk utoljára, hogy megsebesülten támolyogva löktem ki a kunyhómból, ami utána darabokra robbant. Az is elképzelhető, hogy majd azt hiszi, hogy kíséretet lát..
Még én sem értek mindent pontosan, csak azt látom, hogy ő egyelőre még nem az az ember, akiről én olyan sokat hallottam és ezen szeretnék változtatni, hogy azzá válhasson, akármennyire is tudom, hogy ez nehéz feladat lesz majd. Szeretném, ha tényleg velünk lenne, ha azt a sok jót, amit tudok megtenné, de jelenleg még olyan elveket vall, amik mellett ez lehetetlen lenne. Ehhez idő kell és persze türelem, ami nekem nem sok van, de a magam módján azért mégis csak próbálkozom. - Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk itt utána járni mindennek és idővel majd kiderül, hogy mi történt, mi változtatott meg, de ehhez az kellett, hogy itt legyél. - és ne a jövőben. És persze kérdés vajon tényleg meg fog-e halni mindenképpen, vagy van rá esély, hogy túléli, ezt már nem tudom. Talán a sorson lehetetlenség változtatni, de talán azon, ami még nem történt meg lehet. Nem hiszek abban, hogy minden meg van írva egy nagy könyvben és minden csak úgy alakulhat. Úgy vélem, hogy van befolyásunk, hogy tudunk tenni azért, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogyan mi szeretnénk. Persze az élet könnyedén ránk cáfolhat, de meg kell adni az esélyét, hogy tenni tudunk valamit a jó ügy érdekében és hogy talán ő is életben maradhat. - Nem is engedem, hidd el. - mégis ezt már nem mondom annyira komoly és konok módon, mint az eddigieket. Azt hiszem én is hajlandó vagyok azért változni alkalmazkodni, legalább valamennyire és azért meglepett, hogy megvédett engem és persze jól is esett. Még nem tudom, hogy ez pontosan mit is jelent, hogyan kell viszonyulnom hozzá, hiszen nem szoktam meg, de talán... idővel még ezt is meg tudnám szokni. Most viszont itt vagyunk, azaz hamarosan már a Roxfort területén, hiszen innen indult, itt kell kiderítenünk, hogy pontosan mi is vár ránk. - Kylie... ismerős név, talán igen segíthet nekünk. Tudod hol találjuk meg? - egy látó mindig kapóra jön, főleg egy olyan helyzetben, amikor nem tudjuk még mi sem hogy pontosan merre tovább. Nekem is csak ködös információim vannak erről az időszakról, hogy pontosan mikor és mi történt azt én sem tudom, viszont ki tudja, ha változtatunk a jövőn, akkor a látó dolga is nehezebb lesz... - Keresd meg őt, én pedig addig... körülnézek. - nem ismerem azt a lányt és nem lenne okos döntés, ha látóként esetleg rájönne ki vagyok, vagy hogy a jövőből jöttem, főleg ha bennem nem bízik, talán nem is segít nekünk. Jobb, ha inkább ő intézi ezt és nem pedig ketten.
Ha már úgy alakult, hogy a két sötét varázsló család sarjainként nekünk kettőnknek kell hős megmentőnek lennünk, akkor kár is ezt túlmagyarázni, nem várom, hogy indokokat, motivációkat közöljen, egyszerűen csak jó így, hogy nem a nevünk határoz meg egyikünket sem. Amit viszont nem értek, hogy ha én meghaltam a jövőben, akkor mit keresek ismét itt a jelenben? Ha már időutaztam, akkor a jelenbeli életemnek tulajdonképpen nem is kéne folytatódnia. Vagy.. Moana mindezzel tisztában van, és valahogy megpróbál megmenteni? Hátha még lehet csiszolni a történteken? Meglehet ezért nem fogadja el a hősködős elmélkedésemet, mert egész egyszerűen nem akarná, hogy meghaljak? - Ezt nem tartom elképzelhetetlennek. Nem az írott törvény a lényeg, az nincsen kőbe vésve. Tudod amikor a tízparancsolatot is írták, akkor is hozzáírhattak volna még párat. Van, amikor a józan ész felülbírál mindent. – Rázom meg a fejemet, nem tudom, hogy ki lehet a sötét boszorkány, nincsenek ilyen ismeretségeim, csak az iskolát védem. Vagyis védtem. Nem tudom ugyanis, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy távoztam, lehet, hogy már végképp le is mondtak rólam. Több időnk viszont nincsen most elmerengeni a különböző idősíkok elméletén, mert Bredan, az az állat, szinte szó szerint, tárgyaiasítja a sötét boszit, akit én védek meg, hogy neki ne kelljen elragadtatni magát. Nem tudom, hogy miből gondolom, hogy a fizikai erőm nagyobb, mint a vademberé, de különös módon ez most nem is izgat, csak hogy megmentsem a lányt. Biztos, hogy nem az eskü miatt, hiszen az csak azt tartalmazza hogy én nem bánthatom. Azért védem meg, mert kezdek hinni az ügyében. - Az lehet. Én meg ilyen vagyok. A szövetségesem vagy, és egyébként is lány. Nem tehetnek veled ilyet. – Legalábbis amíg én itt vagyok, amíg élek. Aztán a fene tudja, hogy ez meddig tart. Látszik Moanán, hogy sok tekintetben egy apró porszemnek érzi magát, de most mégis kikelt magából. Egyszerre erős, és törékeny, furcsa kombinációja ez az édesnek, hiszen enyhén szólva is megvillantja a vonzó oldalát. Még akkor is, ha az ő világában ennek már nem volt jelentősége. - Akkor a Roxfort. – Simítom a tenyerembe az ujjait, aztán moccantok a pálcán, és már pukkanunk is az iskola elé. Itt minden csendes, és nyugodt, koraeste van. A diákokat lassan visszarendelik vacsorára, az egyetemisták elindulnak az éjszakai életbe. Elengedem a kezét, és várakozóan méregetem. Elindulhatunk a kunyhómba, de akár az iskolába is. Hol kéne kezdenünk? - A birtok igen nagy, mint tudod. Legutóbb egy Kylie nevű lánnyal kutattuk a jövőt, ő látó, konyít a jövőben kutakodáshoz. Komoly jósálmai voltak, én hittem neki. Lehet, hogy ismét ő lenne a kulcs? – Kérdezem még mindig helyben topogva, most ő a főnök, döntsön.
Talán igaza van, de közben még sem, hiszen nem azért vagyunk itt, hogy megváltoztassuk a múltat, hanem azért, hogy megértessem vele, hogy ő nem az az ember, akinek gondolja magát, mert most még nem érti, de valamitől mégis megértette, hiszen amikor én hallottam róla, akkor már a mi ügyünk mellett állt ki, én legalábbis úgy tudom, csak még azt nem tudom, hogy mi volt rá hatással. Talán egyáltalán nem is kellene itt lennem vele, csak hát ha elengedtem az anyám nem vennék jó néven, hogy megtettem és így van nagyobb esélyünk rá, hogy még az előbb megértetem vele a dolgokat, hogy megtalálnak és netán megpróbálnak visszavinni. Kész csoda, hogy egyelőre még nem botlottunk bele senkibe sem, aki erővel próbálna visszacitálni a jövőbe. - Talán igen... de én magam sem tudok minden részletet. Hogy az egész honnan indult. Egy sötét boszorkától, de nem a nagymamámtól, ebben biztos vagyok, mégis ő volt, aki az egészet kirobbantotta és te bár ellene voltál, de végül az egészet másképp látva mellénk álltál és nem a Minisztériumot támogattad, de... nem tudom, hogy mi... - nem tudom mi változtatott a gondolkodás módján és nem is tudom egyelőre kitalálni, mert előkerül a finoman szólva is lekezelő alak, én pedig hamar a tettek mezejére lépek, amikor a kezembe kerül a pálca, mert finoman szólva is illetlen az alak, amit nem veszek valami jó néven, főleg amikor a hátsómat meri érinteni, még hozzá nem valami kedves módon. Nem csoda, ha a pálcámból halvány zöld szikrák csapnak ki, de varázslat végül nem hangzik el, mert legnagyobb meglepetésemre Jonas áll elém és védelmez meg az illetőtől, szinte a falhoz kenve őt, pedig vagy egy fejjel magasabb nála és nem lenne köteles megvédeni, főleg miután meg tudom védeni magamat. Nem csoda, hogy amikor megfordul kissé még mindig meglepetten nézek rá és kell pár pillanat, amíg szavakat találok. Engem nem szokott senki sem megvédeni, nem szoktam hozzá. - Meg... megtudtam volna oldani. - bököm ki végül, bár nem épp a kérdésre sikerül válaszolni, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, így végül csak megrázom a fejemet és igyekszem magamra találni. - Jól vagyok és szóra sem érdemes. Ilyenek... mindenhol vannak és csak egyre több lesz. - na igen, sejtheti hogy érdekes alakokkal futottam már össze életem során és lássuk be a családom miatt nem is kezeltek épp a legkedvesebben. Látom én azért valahol Jonas pillantásain is azt, hogy szépnek gondol és értek már hasonló atrocitások elvileg képzett auroroktól is, akik azt gondolták bármit megtehetnek, mert én úgy se tehetek semmit ellenük. ÉS sajnos abban a helyzetben még igazuk is volt. - Vissza kellene mennünk a Roxfortba és utána nézni dolgoknak, mert az én sem tudom, hogy kitől indult az egész és hogy mi volt rád hatással. - találom meg végre normálisan is a hangomat és a kezemet nyújtom neki. Itt már neki kellene hoppanálnia. Ki tudja, hogy én nem tévednék-e el, ha nem ide tartozom időben. Ezt nem lenne a legjobb kipróbálni, viszont nem tudom meddig maradhatunk, vagy mennyi időnk van, tehát jó lenne mielőbb kideríteni, hogyan válhat azzá, akiről én olyan sokat hallottam.
A nagyon komoly rajongását eddig nem érzékeltem, inkább mintha erőltetné, hogy azzá váljak, akit megismert. Csak éppen azt az illetőt még nem ismerem, és cseppet sem biztos, hogy a jövőből érkezett Jonas az, akit Moana is majd látni akar. Végülis nem lett jó vége, és nem tudom, hogy a Lestrange lány sikeresen fel tudott e készíteni. Vagy fel fog. Ez még nagyon zavaros. Én még ott vagyok leragadva, hogy Kylie látomásait próbáljuk kicsiholni abban a bizonyos dézsában, és utána menekülés. Látom, hogy Moana nagyon eltökélten akarja, hogy az ügye mellé álljak, de ez csupán most annyit jelent, hogy bízni akar bennem, de lényegében ostobaságnak tartja, amilyen most vagyok. Fogalmam sincsen, hogy akkor mivel fogok tudni közbeavatkozni. - Azért ez így elég komoly dolog, hogy tőlem várod, hogy eljussunk abba a pontba, ahol bármit is meg tudunk akadályozni. Te ismered a történelmünket, és csak körbe tudlak vezetni. – Értem én, hogy folytatnunk kell az én jelenembe, de nem tudom, hogy kik azok a mozgatórugók, akik miatt minden megváltozik. Talán mostani diákok, netán minisztériumi dolgozók, és persze logikusan sötét varázslók. Én eléggé magamnak való alak vagyok, a birtok határain túl nem igazán merészkedtem, nem volt értelme. A roxforthoz tartozom, és az a feladatom, hogy megvédjem a lakóit, főleg a gyerekeket. Igaz, hogy Kylie már kész nő, de Moana hozzá képest teljes mértékben az. És igen, olyan szemmel is nézek rá, mert valami vonz benne. Nem csak az a beteg gondolat, hogy mégiscsak családtag. Valami másodunokahug lehet. Nem, inkább az a félszeg dac, hogy nem is merheti kifejezni a gondolatait. Ha van bennem egy védelmező pajzs úgy minden ártatlan irányában, Moana felé ez hatványozottan igaz lehet, ám kérdés, hogy mennyire veszett már el a lelke. Ha olyan világban nevelték, ahol minden tiltott, vélhetően furcsán is nézne rám, ha úgy megnézném magamnak. Pedig olykor olyan pillantásokat is vetek rá, amelyben ez van benne. Az élet rövid, ha a felteszem arra, hogy nemsoká vége, akkor miért is kéne visszafognom magamat? Megmenthetjük együtt a világot, még ha az én életembe is kerül. Éppen ezért nagyon csúnyán nézek már eleve Bredanra, ám amikor Moana hátsóján csattan a keze, akkor a pálcás lány elé állok, és egy mozdulattal vágom az illetőt az egyik ház falának, hogy annak csak úgy koppan a feje. Majdnem két fejjel magasabb mint én, mégiscsak erőt ad a szenvedély, én már csak ilyen vagyok. - Ha még egyszer hozzáérsz, véged! Tartsd magad távol tőle! – A nagy ember vélhetően nem szokta meg a méretéből kifolyólag, hogy valaki így beszél vele, és csak úgy odavágják. Hümmög valamit, és eloldalog a fogásomból vissza se nézve. Remélhetőleg nem lesz a dolognak folytatása. Csak akkor nézek Moanára, amikor már én magam is kifújtam a levegőt. – Sajálom. Jól vagy? Nem ilyenek a legtöbben, csak ő.. Nem is ott él, csak átutazó.
Furcsa lehet, hiszen ha jobban belegondolunk azt mondom, hogy hősiesség butaság és azt mondtam neki, hogy nem látom értelmét, hogy valaki feláldozza magát egy ügy érdekében balga módon. Viszont ha jobban megnézzük mégis csak ő az, akiért majdhogynem rajongom, aki miatt én is kockáztattam, akiért úgy döntöttem, hogy az anyámmal szembe menve vállalom a következményeket is, amik nagyon is lehetnek negatívak. Tehát ha erről az oldalról nézzük akkor én magam is ezt teszem, csak nem nyíltan és nem egy pálca varázslatába belerohanva, hanem egy fokkal óvatosabban, vagy kevésbé látványosan, de ettől még kockázatok valamiért, vagy valakiért, akiben hiszek és ez a valaki jelenleg ő. Hiszen miatta tértem vissza a múltba, ami számára a jelen, ahol nekem nincs helyem és ahonnan még kérdés, hogy hogyan jutok majd haza egyáltalán és mire jutunk majd, hogyan érem el, hogy az a valaki legyen, akiről én olyan sokat hallottam, de valahogyan sikerülni fog, sikerülnie kell igenis. - Itt most te vagy otthon, neked kellene megmondanod. Vissza kellene jutnunk a Roxfortba, legalábbis ez lenne az első lépés. - hogy ne higgyék halottnak, hiszen nem az. Ez a legfontosabb, aztán az összes többi már mehet tovább, meg kell mutatnom neki, hogy rossz irányba tart a Minisztérium, hogy rossz irányba halad a politika és hogy annak majd az lesz a vége, amit a jövőben látott, de tudom, hogy ez nem lesz egyszer, főleg ha már az eleje is nehézkes, hiszen a fura alakba sikerül ütközni és nekem nem csoda, ha egyből kissé morcossá válik a tekintetem meghallva a szavait. Mégis visszafogom magamat és nem teszem szóvá a véleményemet a piszkos és enyhén szólva visszataszító alakról, aki nem vet jó fényt Jonasra. Amikor viszont besorol mögénk és pár lépés után egy jó kis tenyerest kapok a hátsómra, amit tény és való, hogy fekete farmer takar és szépen feszül is rajta, de persze ez még az alakot semmire sem jogosítja fel... na ezen a ponton azért megtorpanok és a kezembe is kerül a szikrázó végű pálca. - Ha nem állítod le, akkor én fogom... és azzal senki se jár jól! - Jonasnak intézem ugyan a szavaimat, viszont egyértelmű, hogy igazából a fickónak jelzem vele, hogy jobb ha akár magától is elkotródik, mert nem biztos hogy jó ha kivárja, amíg mi, azaz főleg ha én zavarom el, pedig hamarosan ez következik, főleg ha még egy ilyen pofátlan tettre sarkallja magát.
