2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fogalmam sincs arról, mihez kellene kezdenem magammal a kastélyban, hiszen pang az élet, nincs ott sem semmi érdekes, az emberek pedig untatnak. Nem kedvelem a fajtájukat, szóval nem is keresem a társaságukat, így ha időm engedi, akkor azt mindig a Fekete-tó partján próbálom tölteni. Ez természetesen télen nem megy, mivel megfagyni én sem szándékozom, pedig arról vagyok híres, hogy mennyire rideg a személyiségem, de a tényleges időjárás azért rám is hatással van. Nyáron a nagy meleget nem vagyok képes elviselni, ezt csakis a vízben tehetném meg, de napközben elég sok diák tartózkodik itt. Ennek hatására az éjszaka leple alatt osontam le, hogy végre csobbanhassak egyet és körülnézhessek a vízben. A városig nem úszok le ezúttal, nem hiányzik számomra az, hogy napokra ott tartsanak, mivel minden odalenn töltött perccel csökken annak az esélye, hogy Lance bármikor is visszatér uralkodni. Elvégre, ha apám tudomást szerez arról, hogy odalenn vagyok, könnyedén a kastélyba vitethet, hogy ott is maradjak a közelgő esküvőm napjáig. A kastélyban senkivel sem futok össze, noha az sem érdekelne, ha esetleg belebotlanék bárkibe is. Az emberek szabályai nem izgatnak, pusztán udvariasságból tartom be őket. Azt viszont elvárom mindenkitől, hogy ne parancsolgassanak a víz alatti világ trónörököse számára, mivel ezt teljes mértékben elítélem magamban. Ennek révén pedig el se olvastam a házirendet, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó mindig mindenben az emberekhez alkalmazkodni. Nehogy már ők szabják meg számomra, hogy mikor mehetek haza... Ha akarok, akkor az éjszaka közepén fogok felkelni és egy kis vízitúrát tartani. A parton levetem hát a lábbelimet és az átalakulásomat gátló karkötőmet is magam mögött hagyom. Az uszonyom szinte abban a pillanatban megjelenik, amint lábfejem a vízhez ér, majd hagyom, hogy a hullámok egyre beljebb vigyenek a tóba. Élvezettel szippantom magamba az ismerős illatot, majd pillantok fel a Holdra, melynek fénye csodálatos játékot űz a víztükrön. Egyedül csakis a csillagok miatt irigylem az embereket, hiszen ők annyira közel vannak hozzá. Természetesen én is felúszhatok bármikor, hogy bennük gyönyörködjek, de az irányukba való óvatosságom mégse hagyja ezt megtenni. Nem sokkal később emberi zajokat hallok a part irányából, így gyorsan a víz alá bukok, de még azon keresztül is hallom a hangjaikat. Férfi-női, mindkét nem képviselteti magát a díszes kis társaságban. Itt-ott kiáltás hallatszik, melyet szinte rögtön harsány nevetés követ, végül csobbanás, utána pedig vészjóslóan baljós csend. Egy-két nevetés még felcsendül, de hamarosan elhalnak, nagy eséllyel inkább elmentek ahelyett, hogy segítsenek a társukon. Az az ember még mindig a vízben van, hiszen hallom a mozgását, mellyel a hullámokat veri. Felismerem az úszás hangját, hiszen elég tapasztalt vagyok benne, ez viszont nem az. Nem, sokkal inkább kétségbeesett kínlódás, egy fuldokló karcsapásai. Egyelőre még boldogul, de ha ez így megy tovább, a víz fog győzni. Másodpercek alatt döntök, majd határozott farokcsapásokkal indulok el az ember irányába. Nem érdekel, ha lebukok, pedig igen kockázatos dolgot vettem a nyakamba, ez viszont nem tántoríthat el attól, hogy megmentsem. Történt már velem hasonló eset korábban is, akkor egy kislányt mentettem ki, most viszont egy kamaszt készülök a partra vonszolni. Amint a közelébe érek, egyik kezemmel hátulról átkarolom a derekát, majd megszólalok: - Nyugodj meg és ne kapálózz! Kiviszlek innen, de akkor teljes mértékben rám kell bíznod az irányítást. Ha össze-vissza rúgkapál, akkor mindkettőnket a mélybe ránt. Ez számomra nem gond ugyan, hiszen nem halok meg, de a lány aligha lesz ilyen szerencsés helyzetben. Van ugyan olyan jellegű szer, mellyel az emberek a víz alatt is lélegezhetnek, de az sem terem minden algán, egyszóval teljesen rám kell bíznia magát. Ha engedelmeskedik, akkor a partra vonszolom, majd elfektetem a földön, végül ismét felveszem az emberi alakom. Ez viszont azzal jár, hogy lebukok, de ezt igyekszem figyelmen kívül hagyni. - Jól vagy? - teszem fel a kérdést, miközben lehajolok a karkötőmért, majd a csuklómra helyezem, végül lábaimat ismét a cipőmbe bújtatom. - Mi történt pontosan? Miért hagytak itt? Kik voltak ezek? És hogyhogy nem tudsz úszni? Igen, az utolsó a legfontosabb kérdés, hiszen komolyan azt hittem, hogy hozzánk hasonlóan az embereknél is alapkövetelmény az úszás. Rendben, mentettem már meg embert a vízből, de az pár éves, ha volt, érthető ha még nem ment számára a dolog.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Genevieve Beaumont
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Calista&Genevieve 2017-06-22, 20:03
to: Calista
Hogy én mennyire utáltam, amikor a barátaim így kitoltak velem. Kedves drága Hadley és Irene kitalálták azt a jó ötletüket hetedéves bátyjukkal, Henrickkel karöltve, hogy megtanítanak úszni. Ezzel csak egy volt a gond, mégpedig az, hogy Rick elfelejtette, mennyire víziszonyom volt, és hogy én nem fogok elkezdeni csapkodni, vagy éppen az adott instrukcióinak megfelelően viselkedni, ha lesüllyedek a víz aljára. Ezt még kegyetlenül meg fogjátok bánni, az biztos… Ehhez még született jóstehetségnek sem kellett lennem, hogy bizonyságot nyerjek e fenyegetésem felől, no, nem párbaj, vagy mi egyéb, attól trükkösebb voltam én, elvégre a Griffendél főleg a csibészekről volt híres. Jöttök még az én utcámba, gyerekek, csak kerüljek ki a vízből! A csobbanás pillanatokon belül bekövetkezett, miután egyesített erővel le lettem győzve, aztán a víz fölé lebegtem… nem magamtól. - Rick, te marha, mondom, hogy nem tudok úszni! Mi lesz az óriáspolippal?! – sikítottam elemi erővel, de csak nem ért el az a bizonyos csacsi-ordítás az „égig”. Pontosabban az égimeszelőt is lassan megszégyenítő magasságúra nőtt Henricket.
A víz, habár édes fajta, nem igazán hatolt a szívem mélyéig, de ezúttal legalább az orromba nem került, még időben befogtam, és nagy levegőt vettem, mielőtt teljesen feladnám a küzdelmet. Kétségbeestem. Nem akartam átélni ugyanazt, amit hat éves koromban, kapálóztam a vízben, de a ruháim húztak le a mélybe. A talárom azonnal fel is ivott nem kevés mennyiséget, jókora súlya lett, és sehogy sem tudtam összeegyeztetni a tempózással menekülést a ruhaanyagtól való szabadulással. A talár visszarántott a mélybe mindig valamennyire, ha tempóztam, de süllyedtem lefelé akkor is, ha azt próbáltam lecibálni magamról. Azt hittem, hogy végem, ismételten. Kezdtem elveszíteni a reményemet, és már a fülemet is úgy bedugította a víz, hogy nem hallottam, pedig biztos voltam benne, hogy amilyen idióták, magamra fognak hagyni. Ember, ha ilyen barátai vannak valakinek, akkor minek ellenség? Na, ez is az egyik indokom volt a sok közül, hogy miért nem bántottam soha egyetlen mardekárost se, akárhogy szóltak is hozzám, vagy viselkedtek irányomba. Bántotta őket a sors eleget, minek tegyek rá egy lapáttal még én is? Igaz, a sárvérű megbélyegzésem fájt, de annyira nem, mint a hír a csata utáni napon, hogy apa meghalt. És bármennyire is szerettem, még nem, nem akartam utána menni, ki kellett jutnom valahogy a vízből. Csak látnám rendesen a talár csatját! A jelvényem, amely jelezte, hogy mi a nevem, és melyik házba tartoztam, elveszett. Paff neki, ennyi büntetőmunkát kibírok az életemért cserébe, ha azok nélkül ballagok vissza. Gonya néni úgysem olyan szőrös szívű.
