2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Látom rajta, hogy elmélkedik azon, amit kérdeztem tőle. Vagyis amiket kérdeztem tőle. Igazából sosem veszem észre, hogy néha túl sok mindent zúdítok rá - vagy épp másokra - egyszerre, egyszerűen csak ilyen kíváncsi a természetem és erre nincs semmiféle gyógymód. De nem is akarom, hogy legyen. Ha nem merném megkérdezni a dolgokat, miből tanulnék? Érdeklődő tekintettel figyelem őt tovább, és közben persze az íjról sem tudom levenni a szemem. Nem volt még dolgom ilyen fegyverrel - sőt, igazából másmilyennel sem - úgyhogy inkább fel sem teszem neki most még azokat a kérdéseket amik a fejemben kavarognak: mire jó az? Mire jó ez? Miért áll ez így? És mégis hogyan lehet ezzel célozni? Nem, tényleg inkább nem... - Hát, erő az bennem nincs, úgyhogy nekem biztos nem menne. - Motyogom kicsit felkuncogva a végén, csak hogy Adrian is értse, hogy nem lombozódom le ettől, nem hiszem, hogy a kezembe merném venni az íjat, kicsit tartok most ettől valamiért. Mégis jó érzéssel tölt el, hogy könnyedén tudunk beszélgetni. Persze az utóbbi időben igen sokat változott a kapcsolatunk és kellemesebben érezzük már talán mindketten magunkat a másik mellett. Sokat jelentett ez az elmúlt két év. - Kviddicsezni? Hú! Nagyon izgalmas sportnak tűnik! Jól megy a repülés? Nekem nem igazán. Béna vagyok. Emlékszel, amikor elsőben repüléstanon nem tudtam leszállni? Mindenki rajtam nevetett. Na ennyi azt hiszem épp elég is volt. - Forgatom meg szemeimet, de persze azért nagyon örülök annak, hogy Adrian elhatározta magát ezzel a sporttal kapcsolatban. Én maradok inkább a gyógynövényeknél. Azt hiszem, az lesz az én terepem. Engedelmesen lépek még hátrébb amikor megkérem, hogy mutassa meg, hogyan is működik az íj. Semmiképp sem szeretném, hogy valami bajom legyen, főleg nem hogy milyen szerencsém van még a gyengélkedőn kössek ki. Szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogyan Adrian előkészül a kilövéshez, nem szeretném őt semmivel sem megzavarni, és mikor ellövi azt, egy rövidke kis "húú" hagyja el a számat, egy vigyor kíséretében. - Azta, ez de menő! Majd sikerül pontosabban is, nem megy olyan könnyen biztos! Csak ne add fel. - Próbálom biztatni kicsit, jó szokásomhoz híven, azzal a csábos mosollyal az arcomon.
▲ zene most nincs ▲ valami meleg ruci ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Adrian Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ne mondd el senkinek, jó? - Adrian & Liana 2017-04-02, 14:07
Sohasem gondoltam volna, hogy majd egyszer Karenen kívül lesz egy lány, akiben meg fogok bízni. Úgy hittem, majd az lesz, ami eddig is volt. Remekül megvoltam magányomban is. Aztán történt valami. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz csapatban dolgozni, ráadásul ami mindenen keresztül mentünk az elmúlt lassan két évben, kötve hiszem, hogy bármikor is cserben hagyna. Szóval valamikor csak úgy elkezdtem bízni benne. Sosem mondtam neki. Azt hiszem érezhette, éreztettem vele, hogy de valójában így van. Annyi csínyben a tettestársam volt, annyi mindenbe belement, amibe lehet nem is kellett volna. Csak én nem bírtam a seggemen megülni. Ő mindig mindenben tettestársam volt és most is csak azért titkolóztam előtte, mert nem akartam, hogy bármi baja legyen ebből. Kis mosoly ül ki az arcomra, ahogy meghallom a válaszát. Ezt jól visszakaptam. Figyelem, ahogy odébb lép, ahogy látom rajta pedig jön a felismerés: tényleg érdekli ez az egész. Ahogy végignéz az íjon, mint ha magát a terepet is felmérné ezzel együtt. Vajon baj lesz, ha megmutatom neki? Vajon kapni fogok érte? Talán ennyi nem okozhat problémát. Noha nem vagyok még egy nagy felelősségteljes fiú, de azt tudom, hogy miféle fegyver van a kezemben. Mégis elgondolkodtat a dolog egy pillanatra, van egy még nagyobb fegyver nálunk, mindannyiunknál. Csak nem használjuk veszélyes dolgokra. De hallottam már, mi mindenre képes maga a varázspálca is a használójával együtt. - Nem, nem nehéz használni. Csak meg kell tanulni erősen tartani. - elég már a sok kérdésből, inkább nagy levegőt veszek és válaszolok mindre. De valahol jobb kedvre derít a tudat, hogy mindig ezt csinálja. Mint ha nem is szánt szándékkal. Csak kíváncsi, akár sokszor én. - Mert komoly is. A testvéreimtől kaptam tavaly karácsonykor. De csak a nyáron kezdtem el kipróbálni. - adok kicsit hosszabb választ neki. Valahogy készséggel jönnek a szavak, nem pedig kihúzza belőlem. Különös belegondolni ennyi idő alatt mennyit változtam a hatására. - Igen, sokat gyakorlok. Tudod... kviddicsezni is akarok majd. - avatom bele az egyik újonnan jött ötletembe, vagy inkább most már tervembe. Mindig is tetszett ahogy taktikázni kell, a játék a seprűvel nem csak gondtalan viháncolás. Ahogy azonban felteszi a kérdést, megint komollyá válnak a vonásaim. Kinyújtom felé a karom és hátrébb léptetem. - Meg, de akkor ne legyél közel, mert visszacsattanhat az íj és az csúnyán tud fájni. - tudom, mert már csípett meg engem is. Utána napokig piros csík éktelenkedett az arcomon. Még jó, hogy csak otthon látták. Végül előre lépek egyik lábbal, stabilan megállok és előhúzok még egy nyílvesszőt a tegezéből, hogy a rováshoz illesszem. Megragadom a végét a szíjjal együtt és meghúzom feszesen. Célzok, végül ellövöm. A második karikán belülre ér célt a nyíl, én pedig felsóhajtok. - Sosem lesz elég pontos. Sokat kell még gyakorolnom.
Érdeklődő tekintettel pillogok oda, Adrian kezét lesve, és benne azt a csodafegyvert, amiről igazából komolyan fogalmam sem volt, hogy micsoda. Hisz lány vagyok, kell ennél több indok erre? Szerintem nem. Úgyhogy csak egy percre lehajtom a fejem, amikor a fiú butának hív - igen, ez kicsit rosszul esett most tőle -, de hamar túlteszem magam az egész ügyön, elvégre ez csak egy kis dolog, úgyhogy a bocsánatkérése után hamar vigyorogni kezdek/ ismét. Természetesen minden egyes szavát meghallom, és oly meglepődöttséggel és érdeklődéssel figyelem őt végig, mintha komolyan az életem múlna ezen a helyzeten. Kicsit beharapom ajkamat, de hát nem kell ám sokáig győzködni ilyesmiről, szerintem ezt pontosan ő is tudhatja már, amennyi mindent átéltünk együtt az elmúlt másfél évben. A felém nyújtott kisujjra kicsit összehúzom a szemöldököm, de hasonlóképp nyújtom karomat felé, beleegyezve a fogadalomba, amit kér tőlem. - Még szép, hogy nem mondom el senkinek, te buta... - Utánozom az iménti megszólalását, egy kisebb szemforgatás kíséretében, majd elengedem őt, és odébb lépek, főleg amikor elmondja, mit is próbál. - És nem félsz, hogy megsérülsz? Ez elég komolynak hangzik. És honnan szerezted a fegyvert? - A jól megszokott kérdések. Bombázás. Ez elkerülhetetlen, ezt mind tudjuk. - Mostanában sokat vagy itt igaz? Mindig úgy eltűntél, pedig én kerestelek... - Magyarázom komolyan, és ismét odaállok a fiú mellé, fél szemmel a fegyvert, fél szemmel pedig őt kémlelem. - Megmutatod, hogy működik?
▲ zene most nincs ▲ valami meleg ruci ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Adrian Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ne mondd el senkinek, jó? - Adrian & Liana 2017-03-26, 13:34
Kicsit sem a frász kerülget, amikor meghallom Liana hangját. Még igazából időm sincs összerezzenni, már rögvest ott áll mellettem. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy amikor ide jöttem, nem néztem kellően körbe? Pedig hallhattam volna, akár a lépteit, hogy valami megzörren, valami reccsen a lába alatt. Bármit... helyette alig néztem hátra, csak mentem előre, hogy minél előbb gyakorolhassak. Én voltam a figyelmetlen és most... most lebuktam. Lehajtom a fejem kis szégyenérzet mellett. Nem tudom eldönteni, hogy most rá legyek mérges, vagy magamra. Ökölbe szorítom a kezem, pár pillanatig nem válaszolok. Majd végül csak rá pillantok barna tincseim alól. Most mit mondjak neki? Bizonytalanul húzom el a számat, aztán a kérdésére elkap a haragosság. - Ez egy íj, te buta. - vágom rá hadonászva, aztán rájövök, hogy pont vele nem kellene ilyen csúnyán viselkednem. Rögvest el is hallgatok, szótlanul pillantok a fegyverre, majd rá hatalmas szemekkel. - Ne haragudj... - motyogom. Újabban ugyanis megtanultam bocsánatot kérni, amikor épp ilyen kitöréseim vannak. Néha már egész jól kezelem, néha pedig úgy érzem mint ha visszazuhannék arra a kezdeti állapotra, amilyen régen voltam. Pedig nem akarok undok lenni, nem akarok magányos lenni. - Csak ha erről bárki tudomást szerez... - kezdek bele az indoklásomba, de beharapom az alsó ajkam és megint egy ideig csak figyelek rá. - Liana, ígérd meg becsszavadra, hogy ezt soha, de soha senkinek nem fogod elmondani. Nem szabad. Csak így hozhatom ezt ide, ha más nincs itt, ugyanis ez veszélyes fegyver. Ez nem játék, éles, hegye van, és megsérülhetsz. - kezdem el hadarni, de végül csak feltartom a kisujjamat begörbítve. - Ígérd meg becsszavadra. - pillantok rá eltökélten, miközben a karom kinyújtom felé. Nem tudom, hogy most visszaküldjem-e vagy sem, de veszélyes így, hogy itt van ő is. Csak azután szólalok meg ismét, hogy ha úgy dönt, belemegy a fogadalomba. Márpedig ezt a tulajdonságát szeretem, hogy sok minden csínyben benne van és lehet is rá számítani. Bár... volt már olyan, hogy megmakacsolta magát, ő bizony nem jön és jobb lenne, ha én is így tennék. - Egy varázslaton ügyeskedek. Hogy ha messzire lövöm, visszajöjjön magától. Olvastam egy könyvben és ugyan még csak meg se rezzen a nyíl, de nem adom fel.
Amikor Adriannak lyukasórája van akkor bizony nekem is. Hiszen a legtöbb tantárgyat együtt hallgatjuk le. Nem tudom, hogy szerencse vagy balszerencse lesz neki, de én ma úgy döntöttem, megvizsgálom, hogy ilyenkor ugyan hová tűnik el. Eddig mindig későn vettem észre, többször elterelték az évfolyamtársaim a figyelmemet, mire felfigyeltem rá, hogy Adrian már lelépett. Ma nem szöksz meg előlem pajti! Lassan lépdeltem utána, észrevétlenül, kicsit játszva is. Hiszen amikor oldalra tekintett vagy épp hátra, hát én fogtam magam és az első menedék mögé elbújtam, minden probléma nélkül. Nem tudom, hogy mennyire fog örülni nekem vagy hogy egyáltalán hová megy ilyen messzire tanítás alatt... kíváncsiságom sajnos egyre nagyobb és nem akarok kimaradni az érdekes bulikból sem. Úgy rémlik pedig, hogy a nyáron mikor találkoztunk, erre már megkértem; de persze fiú, hát nem mindent akarnak megosztani a lányokkal. Azért mondhatom, örültem neki, hogy nem a tiltott rengeteg felé indultunk meg, mert oda nem biztos, hogy lett volna bátorságom egyedül - ami igazából nem igaz, akkor tuti utána rohantam volna - bemenni utána. A tó partját pedig mindig is imádtam. Tavaly is sokat jártam ide le, és szerintem ez idén sem lesz majd másként, viszont ebben a nagyon csípős hideg időben már igazán nincs kedvem kilépni a roxfort melengető falai közül. Pillanatokkal később megállt. Megtorpantam az egyik fa mögött, kikukucskáltam csak rövid ideig haboztam, mielőtt 'kirontottam' - és reméltem kicsit sikerül meg is ijesztenem őt. - Sziaaa! Mit csinálsz itt ilyenkor héé?! - Kérdőn tekintetemmel odaugráltam mellé, és megvizsgáltam a fegyvert... eléggé meglepődötten. - Mi ez az izé?
▲ zene most nincs ▲ valami meleg ruci ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Adrian Nott
Reveal your secrets
Tárgy: Ne mondd el senkinek, jó? - Adrian & Liana 2016-11-11, 22:54
Majdnem tilosban járok, csak úgy mint heti egyszer legalább eltűnök egy lyukas órámban a kíváncsi tekintetek elől. Az időzítés általában beválik, ugyanis eddig még soha senkinek nem tűnt fel, hogy ilyenkor kimászkálok egy tisztásra. Igen, egy tisztásra, egy öngyújtó szerkezetnek kinéző valamivel, ami egy bizonyos varázsszót és ráintést elmormolva íjjá válik a kezemben a rá erősített néhány nyíllal együtt. Még mindig elámulok mennyire mestermunka, pedig már vagy fél éve megvan. Igaz, tavaly nem hozhattam magammal, igazából most sem. De nem bírtam volna ki gyakorlás nélkül. Nem célzok rosszul, talán mire annyi idős leszek, a kviddics csapatba is bevesznek majd, ahol talán tudnám kamatoztatni a tudásomat. Én teljesen előrelátó vagyok az ilyenekben és mindent tudatosan kezdek el építeni magam körül. Talán túl érett vagyok a korosztályomhoz, talán csak mások érdekelnek, mint az átlagot. A nyíl a közepétől eggyel kívülebbi körben ér célt. Elégedetlenül igazítok a kesztyűmön, miután leszegem az íjat. Mikor szeptemberben megérkeztem, le kellett bonyolítani a formaiságokat, miszerint nagy felelősséggel és odafigyeléssel gyakorolhatom csak a sportot egy arra kijelölt helyen. Így igazán a Rengetegben sem kell bűnöznöm, az igazgató is tud róla, másra meg nem tartozik. Nem is kell, hogy közszemle legyen a gyakorlás, épp ezért választottam ezt az időpontot, én pedig felelősséggel és odaadással teszek eleget a lehetőségnek. A nyilakon bűbáj van, amik ha baj lenne, eltérülnek az útból. Nem lőhetek másra, nem sebesíthetek meg mást és nem okozhatok semmilyen kárt. Ezeket mind elfogadtam. A nyílvessző ismét a külsőbb körben csattan a táblán, a másik fölött vagy fél centivel. Bosszúsan sóhajtok, miközben megint leengedem az íjat. Jobban kell koncentrálnom, hogy 100%-os legyen a találatom. Hogy akarok majd így kviddicsezni, ha eljön az ideje? És még ezen kívül ezer dolgom lenne, gyakorolni az átváltozást, tanulni és tanulni és tanulni. De élvezem, hogy változatosak a napjaim, van egy üteme, ami végig fog húzni az egész év alatt, úgy érzem. Ismét beillesztek egy nyilat, emelem a tábla felé. Érzem, ahogy az izom csak úgy húzódik a karomban, ahogy a húr megfeszül.
