2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
//1997. valamikor június elején egy szombati nap, valamikor dél körül//
Elképzelni se tudom, hogy mégis miként sikerült eltaknyolnom, és kificamítani a bokámat, de valljuk be, tehetséges vagyok, ha arról van szó, hogy összetörjem magam. Vérfarkasként még nem olyan gáz, ha megsérülök, sőt emberként se, mert néhány egyszerű varázsigével rögzíteném a bokámat, csakhogy olyan ügyes voltam, hogy a pálcámat a táskámban hagytam, amit meg persze sikerült eltüntetnem, szóval megszívtam. Nem maradt más választásom, minthogy segítségért kiabáljak, hátha Quinn visszajön, vagy legalább rám talál valaki vadállat, és elevenen felfal. Az előbbi opciónak jobban örültem volna, de hát ez az nem én napom volt, így Quinn, vagy a vadállat helyett egy srác bukkant fel. Nyilván meghallotta a vinnyogásom, azért sietett ide. Ó, milyen lovagias! Reméltem, legalább a gyógyításhoz is konyított egy keveset, mert, ha nem, akkor cipelhetett volna fel a gyengélkedőre, amit nem hagytam volna, amíg nem találom meg a cuccaimat. Amikor leereszkedett mellém, gyanúsan méregettem egy darabig, vagyis, egészen addig, amíg meg nem szólalt. Először döbbenten meredtem rá, amikor kijelentette, hogy Quinn szerelme. Ez képtelenség. Arról tudtam volna… Elkerekedett szemekkel, talán kissé tátott szájjal meredtem rá. Mi van?! Quinn szólt volna, ha lenne pasija. ‒ Öööö. Mondd csak, ugyanarról a személyről beszélünk? Az én barátnőmnek nincs pasija ‒ pillantottam rá igencsak kétkedve, elvégre nem akartam elhinni, hogy a barátnőm ilyen fontos információt elfelejtett volna közölni velem. Mindenesetre, kelletlenül a kavicsokra csapva avattam be abba, hogy mi történt velem. ‒ A táskámat kerestem, mert Quinn után akartam menni, de sehol nem találtam, aztán keresés közben felkeveredtem ide, megbotlottam, és annyi a bokámnak. Lényegében ennyi. ‒ Foglaltam össze az elmúlt időszak történéseit, majd ismét gyanakvóan méregettem. Lehet, hogy bolond volt, és csupán azt képzelte, hogy Quinn pasija. Sőt, lehet, hogy leskelődött utánunk! ‒ Amúgy, te mit keresel itt? ‒ kérdeztem óvatosan, elvégre, ha egy őrült kukkolóról lenne szó, akkor jelen pillanatban esélyem se lenne ellene. Amúgy is fura volt. Nem tudtam megmondani miért, de az volt. ‒ Nem, nem hiszem. Eléggé fáj ‒ ráztam meg a fejem, a következő kérdésére pedig riadtan tekintettem rá. Komolyan ki akar nyírni?! Nekem alacsony a fájdalomküszöböm! ‒ Nem kell, kösz. Elég, ha támaszkodhatok rád, vagy valami nagyobb botra ‒ hárítottam gyorsan, mielőtt még hozzányúlna a lábamhoz. Na, akkor agyon is verném, ha még rontana a dolgokon. Azt kérdezte, hogy Quinn itt van-e, mire megráztam a fejem. Nem volt itt, szerencsére már rég visszament, így csak én voltam megáldva ezzel a különös sráccal. Az se kerülte el a figyelmem, ahogy a levegőbe szimatolt, és legjobban egy kutyára emlékeztetett ezzel a cselekedetével, amit nem tudtam mire vélni. Tuti zakkant volt. ‒ Segítenél megkeresni a táskámat? ‒ kértem a segítségét, majd kicsit nyújtózkodva megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy legalább a gépem azon a rönkön volt, ahová tettem.
Kissé pocsékul érzem magam, hogy Quinn-nek fájdalmat okoztam, ugye fizikálisan, pedig olyan gyengéd akartam lenni, amennyire csak lehet, csak hát ha vak vezet világtalant, annak ez lesz a vége, jól elbénáztuk. Egy dolognak örülök, hogy a nagy sirdogálás után végül le tudtam beszélni arról, hogy magát okolja, én szeretem őt, és lelkileg nem kell most magunk alá kerülni, majd ha eltelik egy kis idő, ha van kedvünk, megint próbálkozunk, nem sietünk sehová. Különben is, pár nap múlva telihold, fel kell készülnöm az egyedüllétre, egyeztetni az igazgatóval, hogy vajon a bájitalt igyam, vagy be tudnak zárni valahova, ahol ki tudom húzni azt a fontos egy-két napot anélkül, hogy bárkit bántanék. Úgy döntöttem, hogy apám szökése után sem vagyok hajlandó izgatni magam, maradok az iskolában, Quinnel, és együtt utazunk majd el a nyári szünetre, nem térünk haza, ahol Carl megtalálhat, kell egy kis nyugalom, végülis én már nagykorú vagyok, oda mehetek, ahova akarok, ő meg jön majd velem. Az erdőben vágok át, szeretek sétálni itt, rám nem veszélyesek a vadak, a kentaurokat azért elkerülöm, a többi vérfarkas pedig nem támad meg, amikor először idejöttem, még fel is kerestem őket. Nem tartoznak az iskolához, de ismerik a diákokat, különálló közösségként egymásra is vigyáznak. Ha nem lenne Quinn, még be is állnék közéjük. Felkapom a fejemet, hangokat hallok, egy lányét. És éppen Quinnt szólongatja. Talán Astrid az? De mit keres Quinn a tiltott rengetegben. Megbeszéltük, hogy nem megyek el, nem kell utánam jönnie. Mégis aggodalmaskodna, amiért elhagyom, mert rosszul sikerült... a szeretkezés téma? Khm...Inkább arrafelé veszem az irányt. Átvágok a dombon, ami mögül hallom a kiáltást, mintha a hanghordozásból fájdalom szűrödne ki. Gyorsítok, és az emelkedőre hágok. Bőrdzsekim nyitott, belekap a szép, ahogyan letekintek az alanti eseményre, kissé meghökkenek, a számomra még ismeretlen leányzó jól ki van terülve. Féloldalas sasszézással ereszkedem lefelé, hogy megnézzem mi baja van. - Hali, Quinn... szerelme vagyok. Te is a barátnője vagy? Mi történt? – Hajolok oda, ahol sikeresen kificamitotta a bokáját, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen furcsa pózban van. Magamat juttatja eszembe. Áh, az nem lehet... Nem nyúlok még oda, csak gugolok a sérült testrész felett, hogy pillantásomat a lányéba fúrjam. – Nem tudsz ráállni, ugye? Visszarántsam, vagy vigyelek? Quinn is itt van a közelben? – Nézek körül, és teljes véletlenséggel beleszimatolok a levegőbe. Mint egy farkas...
//1997. valamikor június elején egy szombati nap, valamikor dél körül//
Mivel Quinnel irtózunk a Tiltott Rengeteg bestiától ‒ na, meg kifejezetten utáltuk azt a nagy melákot, aki az erdőn szélén élt ‒, ezért más helyet kellett keresnünk a kis tervünkhöz. Az az, legyalogoltunk Roxmortsba, mert mindenképpen a természetben szerettem volna képeket készíteni Quinnről, ugyanis, egyrészt megígértem neki egy teljesen új portfóliót, másrészt ma olyan csodás napunk volt, hogy ideálisak voltak a körülmények a fotózáshoz. Elvégre, nemrég kaptam aputól egy Kodak DCS100-ast, ami állítása szerint olyan kétszer 13000 dollárba fájt neki, de megvette az ő kislányainak, hiszen a nővéremnek is adott egyet. Imádnivaló, hogy mindig gondolt ránk, hiszen a Minisztériumban a mugli tárgyakkal foglalkozó ismerősével elbájoltatta őket, hogy még ilyen Merlin háta mögötti helyeken is működjön. Ez volt a minimum, ha már a jelenlegi leghipercsúcsszuperebb gépet kaptam, akkor már tudjam is használni valamire, bár az anyagot mindig haza kellett postáznom, hogy előhívassák. Se baj, legalább tudtam fotózni. Szóval, Quinnel bejártuk az egész falut, és ismét elcsodálkoztunk a hely elmaradottságán, így végül sikerült rávennem, hogy az erdőben készítsek róla képeket. Persze, eleinte nem mentünk be túlságosan, sőt, a nálam lévő krétadarabbal (nem tudom hogy kerül oda) még a fákat is megjelöltük. Végre megkezdhettük a munkát. Megigazítottuk az alanyom haját, a sminkjét, ide-oda állítgattam őt, mert nem mindig voltak a fényviszonyok, vagy megkértem, hogy vegyen fel pózt. Ilyesmiket csináltunk, és szerintem marha jól sikerültek a képek, hiszen a barátnőm eszméletlenül szép volt, és még nagyon fotogén is. Olyan fél, vagy talán egy órát fotózhattam, (igazából gőzöm sincs meddig tartott, mert a természetben az ember elfeledkezik az időről), mire kijelentette, hogy neki ennyi elég volt, szomjas, és visszavonul a faluba. Pont akkor, amikor kiszúrtam egy kisebb dombot, aminek a tetején egy nagyobb kő szirtként magasodott ki. Hiába kiabáltam utána, nem érdekelte, így sóhajtva el akartam tenni a gépemet, de sehol se találtam a táskámat. ‒ Ó, a franc… ‒ motyogtam, és ide-oda forgolódva keresni kezdtem a táskám miközben letettem egy rönkre a gépet. Benéztem az összes bokor alá, körbe-körbejárkáltam, de sehol nem találtam, abban pedig biztos voltam, hogy Quinn nem vitte magával. Mire ráeszméltem, hogy felkeveredtem a szirtre, már le is zúgtam róla, mert kificamítottam a bokám, és eltaknyoltam. Nyekkenve értem földet, lenyúztam egy-két helyen a bőrömet, a harisnyám és az egyenruhám elszakadt egy-két helyen, és képtelen voltam felállni. ‒ Hahó! Quinn! Ne szívass már légyszi! ‒ kiabáltam minél hangosabban, hátha mégis itt van még valahol a környéken. ‒ Hallod! Nem bírok felállni! Segíts már! ‒ kiáltottam segítségért, de nem nagyon akaródzott visszajönni. Mérgemben rávágta kőlapra, majd halkan vinnyogva nyalogattam azt a pontot, ahol fájt. Azt hiszem, ez a vérfarkasság egyik mellékhatása lehet, hogy néha egészen kutyás, vagy farkasos megmozdulásaim volt. Mindenesetre, ha sürgősen nem jön erre valaki, amíg leszáll az éj, akkor itt fogok megdögleni. Motoszkálást hallottam, azt hittem, végre Quinn tért vissza, és éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor felbukkant az illető. Hát, éppenséggel ő nem a legjobb barátnőm volt...
