2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kezd türelmetlenné válni, megint. A kezdeti türelmetlensége, hogy mégis, amaz miért nézi hülyének, és miért nem engedi már tovább menni, el innen - el a gyengélkedő közeléből is, például -, miért húzza értelmetlen sületlenségekkel az idejét, és miért hiszi azt, hogy csak így a képébe hazudhat, már elpárolgott. Persze az is bosszantó volt, hiszen ehhez nem kell legilimentornak lenni. Vannak, akik a vizsgák során képesek a szinte semmi tudásukat is úgy előadni, mintha minden menne nekik, és vannak, akik az átfogó, komplex tudásukat is úgy adják elő, mint valami retardált. Úgy, hogy senki se higgye el egy perc erejéig sem, hogy e mögött bárminemű tudás is állna. Hasonló a helyzet itt is: maga az előadásmód az, amin az egész elbukott. Igazából ismerve a lányt, és tudva, hogy szinte mindenkivel ilyen - ha nem is ennyire szélsőségesen -, nem meglepő. Sokan elnézőek lennének, tán még komolyan is vennék. Sokan idióták. A mostani türelmetlenségére visszatérve... Ez más természetű. Olyan téma vetődött fel, ami némelyest kényes neki, és minél előbb hallani akarja a lány válaszát. Egyben, érthetően, tisztán. Ez az, ami talán durvává teszi szavait: durvábbá, mint az indokolt. - Igazán nagylelkű, hogy úgy érzi, szükségszerű elmagyaráznia nekem, miért kell büntetőmunkát adnom, avagy miért nem. Kívánja a házirend más pontját is elmesélni, vagy ott kielégítőnek értékeli a rendelkezésre álló tudásom? - kérdi gunyorosan, miután a lány megszólalt. Némileg megnyugodott, de csak felületesen. Igazából nem tudott meg semmit... Abszolút semmit. - Henderson! - csattan a hangja, ahogy amaz fordulna el tőle. Nem említette, hogy mehet. Egyáltalán nem. Sötéten pillant le rá, érezni, hogy itt bármi is következik, az már nem lehet jó... - Büntetőmunka, kegyednek is. - suttogja, szinte már finoman. Szinte. - Ma délután. Varázslat nélkül, kézzel kitakarítja a trófeatermet. Világos? Magam ellenőrzöm majd, a tisztaságról is kellően jók-e az elképzelései, vagy csak a házirendről. - teszi hozzá hűvösen, mérhetetlen iróniával fűszerezve, majd ezúttal ő fordul már el a lánytól, hogy meginduljon lefelé. Nincs több, amit ehhez hozzáfűzne.
Mennem kéne, gyorsan... minél távolabb lenni tőle, mert őszintén szólva totálisan kiver a víz már csak attól, hogy beszélek vele. Astridnak pedig... komolyan mégis hogyan tetszhet egy ilyen valaki? Vonzódik hozzá és csók... csókolóztak? Vagy csak elcsattant, teljesen mindegy, mindkettő totálisan elképzelhetetlen számomra és fogalmam sincs, hogyan kezelhetném, mit mondhatnék rá, mert ez... Jó ég! Most hogy itt áll előttem csak még inkább képtelen vagyok felfogni, hogy Astrid mit is akart ebből az egészből kihozni. Nem gondolhatja komolyan, hogy van értelme, nem gondolhatja komolyan, hogy... Nem is tudom, ebből semmit se gondolhat komolyan, semmit sem! Talán csak valami rosszat evett, vagy a fickó... bájitalokat készít, mi van, ha szerelmi bájitalt tett az italába, mert... mert nem is tudom miért de akkor mi van? Végül csak kibököm, hogy mit is akarok, hogy miért vagyok itt, de nem kéne. Hátat kéne fordítanom neki, már rég ezt kellett volna tennem, de nem, itt vagyok és reszket a lábam és a fene tudja mikor jutok el oda, hogy elájulok helyben már csak a tekintetétől is, és a szavai... Butaság volt, nagyon-nagy butaság! Mit vártam tőle? Hogy majd más lesz a véleményem? Biztos voltam benne, hogy nem így lesz, csak valami naiv feltételezés volt, hogy mégis. - Én... én igazából semmit sem, csak azt hittem, hogy esetleg elmagyarázhatom, hogy... ő nem ilyen, és hogy nem kellene még büntető munkát is adnia neki. - oh nem fogom tudni én őt meggyőzni úgy sem. Esélyem sincs rá. - De tudom, hogy semmi közöm hozzá, szóval én akkor... most... még van egy kis tanulni valóm... bűbájtanból. - vágom rá enyhén hadarva és egy pillanatra felnézve rá, de tényleg épp csak egy másodpercre. Már így is görcsösen kapaszkodom a könyveimbe, nem kéne ezt tovább fokozni, mert a végén tényleg elájulok. Szóval ha nem tartóztat, akkor gyors hátraarccal tűnök el a folyosón. Mégis mit gondoltam?
Vannak diákok, akik nem méltóak rá, hogy az ember egyáltalán megpróbáljon értelmesen, érdemben hozzájuk szólni, és vannak, akik érdemesek lennének rá talán, de próbálkozni már nem érdemes. Nem lesz jobb. Olybá tűnik, ez a helyzet most is: semmivel sem lenne különb a helyzet, ha üvöltene, és elküldené a lányt a fenébe; igazság szerint, és ez... Ez szánalmas. Persze tudja ő, hogy a lánynak nehéz sorsa volt, de alapvetően a rendszerben két hiba van: nem ismeri, pontosan menyire, és a hangsúlyosabb, hogy nem is érdekli. Aki ennyire gyenge természet, azt idővel úgyis eltapossák, jobb, ha már most megszokja ezt a tényt, hogy később régi jó ismerősként köszönthesse. - Hát persze, hogy nem. - ért egyet hát a lány szavaival, de olyan mérhetetlen mennyiségű és töménységű lenézést sűrít a mondatba, hogy már csak ebből kitűnik: kizárt, hogy elhiggye, sőt, a hazugságok egyik legaljának minősíti ezt a félét. Ezt, amit talán már a kisgyermekek sem hinnének el. Egy pillanatra azért elszórakoztatja a látvány, ahogy Quinn szinte teljesen átértékeli eddigi életét, pedig ő igazán nagylelkű volt: hajlandó rászánni az értékes idejét, ha nagyon kell, de nem most. Főleg így, ekkora orbitális baromságra. Hajnövesztő, hát persze... A következő a habfürdő lesz, születésnapi ajándékba az anyjának? Eztán viszont megelégeli a dolgot, az ilyen mértékű pánik már nem olyan szórakoztató, meg se próbálja leplezni tán, vagy tényleg ennyire... Ilyen lenne? Aki utoljára ennyire rettegett a jelenlétében... Nem, arra most nem akar gondolni. Felhorkan, ahogy az ifjú hölgy ismét belekezd a magyarázkodásba hát, ezt már hallotta egyszer, és nem kívánja a végtelenségig húzni: apa, haj, nem érdekli, kevés ennél hiteltelenebb dolgot hallott. Valójában talán ezt is lehetne hitelesen mondani, meggyőzően, hogy még ő is elhinné: idiótának gondolná az illetőt, de talán elhinné. Nem akarja ezt tovább hallgatni, szíve szerint elfordulna, és elvonulna, de... Eztán viszont olyasmi következik, ami mégiscsak ráveszi, hogy egy pillanatot még maradni akarjon, mégiscsak. - A barátnője megszegte a házirendet, és ennek megfelelően szankcionáltam. - közli szenvtelenül. - Okvetlenül megjegyzem majd, hogy mással nem szokott így viselkedni, és külön számomra tartogatja a kihágásait, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem, Henderson. - jegyzi meg gunyorosan, majd csak lemondóan felsóhajt. - Mit? Mit gondolt? - kérdi végül. Nem, igazából vannak kétségei, hogy a lány képes lenne bármit is gondolni, túlságosan kitölti napjait a saját világába visszahúzódás és a menekülés, mindenki más elől. Ő ilyennek látja, és ezzel nem fér össze, hogy bármiről is gondolkozzon. Ugyanakkor... Valahol azért felkelti kíváncsiságát, hogy a kedves barátnő mesélt-e neki bármit is? S ha igen, hát úgy... Mit? Igazából erre persze nem kap választ - egyelőre nem is kaphat, és nem is kérdez rá még. Habár valóban, igazán művészi a padló, bárki elnézegetné éveken át is akár, fogalmazódik meg benne a megállapítás, mintegy bosszús gondolatként, de ezt egyelőre nem teszi szóvá, akkor sem, ha alapvetően nagyon dühíti.
A hozzászólást Perselus Piton összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-10-25, 01:30-kor.
Nem volt jó ötlet, már biztos, hogy nem volt jó ötlet. Remeg a hangom és a lábam is, az ujjaimról már nem is beszélve, de mégis mit tehetnék? Ha már belekezdetem, akkor nem hiszem, hogy jó megoldás, ha elrohanok az ellenkező irányba. Talán még utánam szólna, hogy kiderítse, hogy mit is akartam és Piton... az Piton, nem tudom, hogy képes lennék-e neki hazudni egyáltalán. Már maga a nekiszaladás is rossz megoldás volt, mert ezzel már eleve felhúztam, látom rajta. Nagyot nyelek mielőtt megiramodnék utána, szintem már futva teszem meg az első lépéseket, hogy sikerüljön beérni valahogy, bár persze félúton felmerül bennem, hogy talán az egyik fordulónál elindulhatnék más felé és akkor inkább hagyom az egészet a fenébe, de... Most már meg kell próbálni. Aztán visszakérdez, hiába a remek előadás. Na jó, nem volt remek, pocsék volt, elszúrtam, meg se közelíti a jót. - Én... én... én nem falazok. -gyűlölöm ezt amikor képtelen vagyok rendesen kinyögni a szavakat, amikor reszket a hangom és jön a dadogás, amit iszonyatosan nehéz leküzdeni, és ez sajnos még inkább nem arra mutat rá, hogy nem rosszban sántikálnék. Pedig így van, nem akarok én semmi rosszat, csak épp utána járni, hogy mi ez az egész, hogy a barátnőmnek mégis mi az, ami tetszik egy ilyen tanárban, mert ez... ez totál irreális. Próbálom tartani vele a lépést, ami nem megy könnyen, mert gyorsabb fokozatra kapcsol, és csak még inkább elkerekedik a szemem, amikor a szobájába szólít. Én nem... nem akarok oda menni! Nem akarok! Megremeg a szám, de aztán összeszorítom és próbálok a könyveimbe kapaszkodni, ami lássuk be nem igazán hatásos, nem védenek meg tőle. Nem igazán tudom állni a tekintetét, nem megy, eddig se nagyon néztem mások szemébe, de most még inkább másfelé tekintgetek, leginkább a padló érdekel. - Én tényleg csak... csak kérdezni akartam az apukám... - nem, ez nem fog bejönni, már az előbb se jött be. Végül felpillantok épp csak egy másodpercre, de még mindig eléggé kerülöm a tekintetét. - A barátnőmtől nem rég pontot vont le és csak... nem is tudom. Astrid rendes lány, ő nem szokott senkivel sem neveletlenül viselkedni és... gondoltam... - jó ég! Mit gondoltam mégis? Nem tudom, hogy mit gondoltam. El akarok süllyedni, itt helyben.
Láthatóan kezdi bosszantani a lány puszta jelenléte is, de türelmet gyakorol: de a bosszúság, és a türelmetlenség azért még így is átható, kiül arcára, meg sem próbálja elfedni ezeket, mint azt teszi oly sok egyéb érzés, érzelem esetében. Akárhogy is, nem úgy fest, mint, aki bármikor kapható lenne egy közös palacsintázásra, vagy aki egyáltalán bárminemű édességgel megfogható lenne, vagy akárcsak a legkevésbé is izgatná, hogy mi van a diákjaival: azok konkrétan feltartják őt a mindennapjai során, és semmi több. A lány szavaira csak a plafonra szegezi tekintetét. Elnéz ő bármit, de haladjanak, térjenek a lényegre végre. Ráadásul milyen semmitmondó szó ez: elnézést. Ilyen idős korra az lenne a minimum, hogy az ember szétnéz, mielőtt fel-alá rohangászik, és nem fut bele olyan emberekbe, akikbe nagyon nem kellene. Így aztán főleg nem időzik tovább, megindul, tartva a rá jellemző, ragadozókat idéző mozdulatokat és tempót, nem tér el megszokott ütemességétől sem, így a lánynak valóban meg kell szaporáznia lépteit, hogy a könyvek összeszedése után beérje, és tartani tudja vele a tempót. Felhorkan, ahogyan amaz ismét megszólal. Bár ne tette volna! - Kinek falaz épp, Henderson? - kérdi fagyosan. Egyértelmű a helyzet: a lány szándékosan jött belé, és most próbálja feltartani, hogy elvonja a figyelmét valami másról. Valakikről, akik a közelben épp rosszban sántikálnak, sőt. Próbál falazni valakiknek, valamihez, mint hátvéd... Körbe is pillant hát, s szinte észrevétlenül, de fokoz a léptein is, noha nem sokat. - De, ha csakugyan baromságokkal szeretné fecsérelni a saját idejét, sőt, mi több, az enyémet is, szeretettel várom holnap este 6 órakor, a szobámban. - nem ajánlat, hanem sokkal inkább tényközlés. - Addigra lesz kedves valami értelmeset kitalálni, mert jelen pillanatban fáraszt. Most pedig... - szembefordul vele, hirtelen, meglepetésszerűen, és próbálja elkapni a lány tekintetét, hogy némi legilimenciához folyamodjon. - Kit rejteget? Kinek a kedvéért van most itt, és miért? - dörren rá. Na persze, ha esetleg választ is kap minderre... Talán átértékeli előző szavait. Talán mégsem holnap kéne erről beszélni, sokkal inkább most: talán a lány tud valamit, amit nem kéne... De egyelőre efféle sejtelmek meg sem fogalmazódnak benne: ő sokkal inkább gondol arra, hogy valami komolyabb "akció" zajlik egy közeli tanteremben.
A hozzászólást Perselus Piton összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-10-25, 01:30-kor.
Tudom, nem vagyok épp a legkreatívabb, tudom, nem ez a legjobb módja a puhatolózásnak, főleg nem egy ilyen tanárral szemben, aki minden élő ember szerint - kivéve Astrid - félelmetes és riasztó, de más ötletem nem volt. Az órákon csak azt látom, hogy mindenkit a frász kerülget tőle, erre a barátnőm szerint nem is annyira vészes, és evett a palacsintájából is és... szóval ez az egész felettébb zavaros, és olyan nagyon-nagyon hihetetlennek tűnik. Lehet, hogy csak én látok mindent máshogy, mint az átlag ember, vagy a nyitottabbak, de akkor se tudok máshogy tekinteni Pitonra, mint egy riasztó figurára, akinél az ember még véletlenül se mert ellent mondani semmire, mert tudja, hogy kínhalál vár rá... minimum, vagy ha rossz fát teszel a tűzre, akár még azt is elintézi, hogy kicsapjanak, bár nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a durvább... legalábbis egyesek szerint. Már attól is összerezzenek, amikor meghallom a nevemet a szájából. Nem... komolyan lehetetlen, hogy ez a férfi bárkinek is bejöjjön. A külseje, a hangja, az egész lényeg. Még felállni is alig merek, és konkrétan reszketni kezdenek az ujjaim, miközben a könyveimet szedem össze. Nem kezelem a legjobban a helyzetet. Az első mondatot sikerült kinyögni, de hogy a többi menni fog-e... na arról halvány dunsztom sincs. - E... elnézést! - el kéne süllyednem, itt helyben és hirtelen lekerülni mondjuk egy szinttel lejjebb. Oh, az milyen szép is lenne! Miért nincs rá lehetőség? Könyörgöm, miért nincs? Összeszorítom a számat, mert félő, hogy a vége megint csak dadogás lesz és azzal nem hiszem, hogy túl sokat elérnék, és végképp nem húznék ki belőle egy árva szót sem. Abban viszont már most biztos vagyok, hogy rossz ötlet volt, de még se kéne most azonnal visszakozni... azt hiszem, vagy mégis? Végül nagyot nyelek és próbálok nem remegő lábakkal elindulni utána, mert az nem vetne rám túl jó fényt, bár nem hiszem, hogy ennél csúnyábban tudna rám nézni. Végül csak felszedem a könyveimet, bár nem könnyen, aztán szinte futva indulok meg utána, hiszen sikerült kissé lemaradni. Az persze a frászt hozza rám, ha tényleg egy terembe jutunk a végén, de... azt hiszem innen már nincs visszaút. - Én csak tetszik tudni... az édesapámnak mostanában eléggé megritkult a haja és meg akarom lepni a születésnapjára egy...egy adag hajnövesztő főzettel. Tudna nekem segíteni benne? Nem túl sok a zsebpénzem, hogy vegyek én magam. - oké nem kellett volna azt hiszem rögtönözni, hanem előre kitalálni, hogy mit akarok, de sajnos a terv kiötlése közben eddig nem jutottam el. Nem mondom, hogy majd következőre, mert... tuti, hogy nem csinálok ilyet többet az életben sem!
Az egyik órája után úgy érezte, ideje megmozdulnia kicsit. Amúgy is beszéde volt még az egyik kollégával egy pár szó erejéig, a reggelinél nem sikerült elkapnia őt... Ez a beszélgetés gyors volt, talán, ha egy-két percet vett igénybe, de nem érezte, hogy túl kéne ragozni. Vannak emberek, akikkel szinte képtelen a dolgokat túlragozni, másfelől vannak olyan témák is, amikről szerinte rém felesleges évekig mesélni, ilyen például az egy-két diákról való gyors tájékoztatás is: megmondani, ki az, mit tett, érdemes rá figyelni, és ennyi. Majd talán az egyik megbeszélésen részletezi neki, talán nem... A legtöbben nem is igen kérdeznek többet, alighanem a tanári kar egy része is tart tőle. Így van rendjén. Akárhogy is, dolga végeztével szinte egyből fordul is, hogy mehessen vissza az alagsorba, az az ő igazi otthona. Itt túl nagy a nyüzsgés, túl sok az ember, a zsibongás. Szinte örül, ahogy megpillantja végre a lépcsőket. Aztán hirtelen ütés, még ha nem is oly erős, de az egyensúlya teljesen kibillen, így az első, ami kitölti a koncentrációját, hogy idejében belépjen maga alá, és megtartsa a súlyát, eközben a földön több könyv landol. Igencsak kínos lenne feltörölni a lépcsőket magával... Ez az egész azonban nem igényel többet, mint 1-2 másodperc, tán annyit sem, így eztán viszont fel tudja mérni az egész kiváltóját. Gyilkos pillantást küld a belé szaladó lány felé, ami már önmagában is mindent elmond, de meg is szólal. - Henderson! - Dörren a hangja, hitelen, erősen, nem különösebben hangosan, épp csak átlagos hangerővel, de valahogy így is elfér benne az a fenyegetés és harag, amit más kérdéses, képes lenne-e belezsúfolni szavaiba. - Nem tud vigyázni?! Elhúzza ajkait, ahogy a lány megszólal. Remek. Kissé türelmetlenné válik arckifejezése, egyúttal bosszús. - Ha már így... "Összekoccantunk". - ismétli lassan, vészjóslóan. Érezhetően van némi kivetnivalója a szóhasználat ügyében, de végül nem teszi szóvá. Mióta is ilyen "személyes" az ő viszonya... Ezekkel? Igazából már csak azért le kéne vonnia 1-2 pontot, amiért a lány csak úgy belé mert száguldozni, a nélkül, hogy a szeme elé nézne, ami azért, valljuk meg, nem olyan nagy kihívás, mint, ahogyan néha hangzik. - Hallgatom. - feleli végül megadóan. A lánynak egyébként esze ágában nincs segíteni, hagyja, had szedegesse a könyveit, de amint ezzel elkészült, megindul eredeti célja felé, lefelé: ha valóban akar valamit, akkor úgyis követi majd.
A hozzászólást Perselus Piton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-10-25, 01:31-kor.
Nem értem, tényleg egyáltalán kicsit sem értem, hogy mégis ez hogyan történhetett meg? Astridnak... tetszik... vagy szimpatikus... vagy csak kedveli... de mégis pont őt? Van egy csomó srác a suliban, és Astrid jó fej lány és csinos és kedves is, biztosan vannak sokan, akik érdeklődnek iránta és erre mégis pont... ő? Ebben semmi ráció sincs. A bájitaltan tanárunk idősebb jóval nálunk és a tetejében még csak nem is túl kedves, aztán szerintem nem is valami jó kiállású és mindennek a tetejében... a hideg kiráznak tőle, ha huzamosabb ideig kéne egy helyiségben tartózkodnom vele úgy, hogy más nincs ott. Astrid pedig palacsintát sütögetett neki és büntető munkára is kell mennie még hozzá... kétszer! Ez azért akkor is nagyon-nagyon ijesztő, én tuti, hogy nem élném túl. Viszont akkor is tudni akarom az okokat. Valami miatt van ez, valamiért... érzi, vagy gondolja, vagy mi, de nem tudom, hogy miért, és talán rájövök, ha... figyelem? Ezért van az, hogy kb. reggel óta, azóta, hogy vége lett az óránknak a nyomában járok. Jó ez nem olyan nagy idő, hiszen talán, ha tíz perce végeztünk és azóta annyi történt, hogy a professzor váltott pár szót valakivel. Nem láttam, mert nem merek látványosan követni, így meglapultam a fel mögött, amíg ő ezt elintézte. Ciki, nem ciki, de akkor se mertem az első ötletemet alkalmazni, hogy benézek hozzá mondjuk és viszek egy kis sütit, hogy aztán tanácsokat kérjek bájitaltanhoz. Szóval maradt a követés, de persze azt nem hagyhatom, hogy aztán eltűnjön előttem, mert az... hát na nem lenne értelme ennek az egésznek, ha végülis nem váltanék vele egy szót sem. Úgyhogy, amikor már a lépcső felé közelít, akkor gyorsabbra veszem a lépteimet és nem olyan nagy erővel, de nekimegyek hátulról, mintha csak nem előre néztem volna. Így aztán pár könyvem direkt persze a földre hull, én pedig elnézést kérő mosolyféleséggel nézek fel. Igen... még most is ijesztő, közelről is. - Öhm... bocsánat professzor, én csak nem figyeltem, de ha már így... összekoccantunk, akkor lenne rám pár perce? - komolyan büszke vagyok magamra. Így is persze zavartan igazítom meg a nyakamban pihenő színes sálat, de akkor is kimondtam ezt a mondatot nagyjából elakadás és pánik nélkül. Ügyi vagyok!
