Liam & Blaine

Igazából nem zavar annyira, hogy Blaine ilyen velem, mármint… persze lehetne rendesebb, mikor nincsenek itt a többiek, mert tudom, hogy csak miattuk ugráltat olyan sokszor. Egyébként meg rendes velem, csak ugye, mint főnök meg kell mutatnia, hogy miért is az. Ezért megértem, hogy ilyen, de jobban esne, hogyha néha aranyos lenne velem. Mégiscsak barátok vagyunk, vagy mik. Persze sose kötöm ezt így az orrára, inkább tisztelettudó rendes hű követője maradok, még az is jobb, mintha a folytonos nyafogás miatt elveszíteném. Nincs sok barátom, igazából szerencsésnek mondhatom, hogy ő és Damien az életem részei és megoszthatok velük mindent.
-Örülök, hogy téged szórakoztatlak, de lássuk be, hogy nem én vagyok itt az igazi humor herold, hanem a mi kis Griffendélesünk.  – A vállveregetésre, kicsit előrebukok, de azért sikerül megtartani az egyensúlyom, hogy ne essek el. Talán erre gondolt, mikor azt mondta, hogy szórakoztatom, mert mást nagyon nem tudok elképzelni. Én tipikusan a pesszimista alak vagyok, aki nem tud viccet mesélni és nem is érti a legtöbbet. Persze azért nevetek, ha olyanról van szó, ami engem is szórakoztat, de én maximum akkor tudok az lenni, ha szerencsétlenkedek. Azt viszont ki nem állhatom, ha rajtam nevetnek. Azért, meg, ha az orromról van szó, akkor harapok. Na nem úgy, hanem olyan értelembe, hogy dühös leszek.
-Jól van, nem vagyok gyökér, de én még nem láttam senkivel se a suliba, vagyis nem olyan illetővel, akivel barát lehetne. Inkább magányos farkas típusnak gondolom… De csak gondolom. – Ennél sokkal többet nem tudhatok meg róla, maximum ha kihallgatom, de az meg… olyan nehézkes meló, egy idő után feltűnne neki, hogy követem. – Nope. Csak mostanában egyre több halott állatot találni a környéken és engem okolt természetesen. Ugye nem ti voltatok? – Nem gyanúsítom őt, de itt sem tanulhat olyan sok vámpír, vagy ha mégis, akkor jobb lenne vele tisztázni, hogy az erdő nem büfé. Már kint vagyunk és a srác arra kérdez, hogy hová menjünk. Ha a városba megyünk, akkor lehet találkozhatunk a harmadik felemmel is. – Legyen London. Olyan rég voltam már ott. – Végül mégiscsak másképp döntök, bár magam sem tudom miért. Talán a remény, hogy anyát is látni fogom most, vagy apát… igen, nyilván emiatt választottam ezt. De ha nem, akkor is legalább elszabadulok a suliból egy kicsit.

Nem szokásom ugráltatni senkit, általában engem szoktak, mert tudják, hogy úgyis megcsinálom azt, mait mondanak nekem. Kivéve, ha éppen elfelejtem. Az sokszor megesik velem, hogy kimegy valami a fejemből. Most azonban nagyon szeretnék valami olyat csinálni, ami elűzi az unalmamat, ezért is fordulok a hozzám legközelebb lévő emberhez, azaz Blainehez. Még jó, hogy háztársak vagyunk, így nem kell kajtatnom utána. Bár az sem lenne olyan vészes, előbb, vagy utóbb biztos megtalálnám, de ez azért így mégiscsak egyszerűbb. Hallom bent a mozgolódást, így örömmel nyugtázom, hogy itt van. Nem lepődök meg a köntösén, inkább csak mosolygok, mikor ajtót nyit. Még a hangneme sem zavar, ahogy beszél velem, ha a többiek itt lennének, akkor nyilván sokkal durvább lenne. Ez azt hiszem ilyen rossz szokása, hogy mások előtt sokkal merevebb, de elvégre az is, így ezzel effektíve nincs gond, csak hozzá kellett szoknom.
-Nem tudok viccet mesélni és szórakoztató sem vagyok, szóval fordítva sem jöhet össze.  – vonom meg a vállamat, majd mikor becsapja az ajtót forgatni kezdem a szemeimet. Csak tudnám mitől ilyen ideges. Biztos amiatt a csaj miatt. Nem értem, hogy miért olyan fontos nekünk, de biztos van valami jó oka. Hamarosan azonban ismét megjelenik a srác, így nincs időm ezen tovább gondolkodni. – Reese? Nem… Bevallom azon kívül, hogy messziről figyelem én nagyon sokat nem tudok tenni. – mutatok rá az orromra jelezve neki, hogy nyilván, amint meglátna, rögtön el is futna. Ilyen szempontból alkalmatlan vagyok, maximum azt tudom megmondani, hogy kivel látom együtt, de még erre sem sikerült rájönnöm. – Azt nem tudom, hogy mennyire szoktál kimenni a Tiltott rengeteghez, de mostanában ne nagyon menj, ha ott a vadőr. – vakargatom meg kissé kellemetlenül a tarkómat. Hát igen, most nem lenen jó arra járni. Közben elindulok kifelé a klubhelyiségből, a fenének sincs kedve itt maradni, inkább sétálnék egyet. Most nincs annyira jó idő talán, könnyen ki tudok menni. – Mit szólnál, ha elmennék a városba? Lehet Damiennel is találkozunk, ha nem rohan éppen a következő randijára.

A klubhelyiségben ülök, a könyvemet bámulva, amit már fél órája nézek, de nem tudok olvasni. Ősz van és már nincs is annyi ideig fent a nap, ami nekem csak jó, hiszen így még takarodó előtt kimehetek akár az udvarra és sétálhatok egyet. Meg ugye a rosszidő is elég sokat segít ebben. Szeretem az esőt, de igazából csak azért, mert olyankor felhős az ég és nem süt a nap. Nehéz így vámpírként az, hogy ennyire zavar, de mégis együtt tudok vele élni. Most is igazából ki vágyok, szívesen járnék egyet a levegőn, de tudom, hogy ez egy rossz ötlet, már elég késő van azért és a foteleknél is csak én ülök. Mindenki más inkább a szobájában tanul, vagy a folyosókon van, én pedig egyedül vagyok idebent és igyekszek az oldal végére jutni a könyvben. Hiába olyan érdekfeszítő, most nem tudok erre koncentrálni, folyton máson jár az eszem. A suli, anya, Damien, Blaine, Eun Bi… Egyszóval minden máson, csak éppen az olvasmányon nem.
Nagyot sóhajtva dobtam le magam mellé, aztán lefeküdtem és a plafont kezdtem el bámulni. Tulajdonképpen miért is vagyok itt? Régebben még biztosan nem merült volna föl bennem ez a kérdés, de amióta vannak barátaim, azóta igen. Hiszen Blaine eleve a háztársam, bármikor tudok vele beszélni, de igazából, ha sikerül elkapnom Damient két csajozás között, akkor vele is. Eun Bi pedig… az egyetlen lány barátom, akit nagyon kedvelek, de tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen barátja, így vele ritkábban találkozok, mint a másik két haverommal.
Két perc múlva nem bírtam tovább, fogtam magamat és a könyvet, felálltam, majd a Mardekáros fiú szobájához sétáltam és kopogtattam rajta. Meg se vártam, hogy valaki kiszóljon, csak beordítottam. – Blaine, ha bent vagy gyere ki! Úgy unatkozom, csináljunk valamit.  – Az jelen esetben lényegtelen volt, hogy az pontosan mi is, csak az volt a fontos, hogy valami értelmes legyen, mert amit most csinálok, az csak szerencsétlenkedés. Megvártam amíg ajtót nyit, addig pedig ott álltam, de ha ne adj isten egy ideig mégsem teszi ezt meg, akkor inkább elmegyek megkeresni őt, vagy felugrok a Griffendélesekhez. Az sem rossz végül is, csak elég furcsán néznek rám és ez nem csak attól van, hogy az orrom helyén, egy kötés van.