Summer & Jensen

Nem akarok a terhére lenni, hiszen tudom, hogy mennyire fontos neki a tanulás és mennyire jó akar lenni, de… Engem jobban kéne szeretnie. Én vagyok a legjobb barátja, a srác, akivel már ezer éve jóba, akivel kihagyott egy évet, hogy szórakozzon és felfedezze a világot, szóval egyértelmű, hogy a porfogók helyett engem választ. Mégis valamikor inkább nem ezt teszi, mert valami hiper szuper fontos anyagot tanul. Engem annyira nem köt le az, hogy a suliban jól teljesítsek, szóval… Nem igazán értek egyet ezzel. Mondjuk én akkor is neki segítenék, ha másnap vizsgáznék és egy büdös szót se tanultam. Lehet, hogy csak nálam, de kicsit mások az értékrendek. Nekem a szeretteim az elsők, nem pedig a karrier. Ez talán azért alakult ki bennem, mert apa… nos szerintem ő sose az én érdekeimet nézte, csak a sajátját és nem akarom én is ezt tenni.
-Ha az unalom ölni lenne képes, akkor már kísértetként is újra megölt volna.  – kezdek el én is nevetni. Szó szerint szenvedtem attól, hogy semmit sem tudok csinálni. Ilyenkor jön az, hogy… tanulhattál volna, vagy olvasni is lehet ám, az is szórakoztató, ami igaz, de nem mindig és nem minden mű. Most pedig éppen olyanom volt, hogy nem akartam olvasni, inkább kommunikálni valakivel, ami szintén nehézkes, hiszen azok, akiket régebben ismertem most egyel feljebb járnak és a saját évfolyamomból pedig csak Summerrel vagyok jóba.
-Summer, az alatt az egy év alatt elég sok mindent megtanultam, itt az iskolába még nem is tudtak újat tanítani, ezért találom teljesen feleslegesnek. Ha egyel feljebb lévő évfolyamba kerültem volna, akkor simán lehet, hogy most én is a könyveket bújnám, de így csak elalszok az órákon. – Nem, akkor sem vagyok hajlandó beismerni, hogy tanulnom kéne. Időpocsékolás lenne, ha ugyanazokat átvenném, amiket már régen megtanultam. Igaz jó szórakozási lehetőség is lenne a maga módján, ha mondjuk, olyat találnék a jegyzetek között, ami szerintem baromság, de… csak legvégső esetben csinálnám ezt. Addig inkább szenvedek a gondolataimmal, még az is jobb. Vagy írok leveleket apának, amiket sose adnék oda neki. De kihasználhatnám a velem született képességem és csacsoghatnék dögös diáklány szellemekkel. Ó, igen az klassz lenne. Csak halottak így nem jöhetnék velük össze.
- Semmiképpen sem. Menjünk a könyvtárba, ott tuti találunk valami kiinduló pontot. Csak ne legyenek ott az idegesítő kis alsósok, meg a Hollóhátasok. Valamiért nem bírom elviselni őket. Na akkor nem megyünk? – indulok meg kifelé, persze olyan tempóba, hogy a lány is bírja tartani. Jó ötlet a könyvtár úgy alapból, de nem nagyon szeretek ott lenni, túl sok az idegesítő tényező, és bár nem vagyok egy agresszív ember, az én türelmem is véges. Bár én úgy hiszem, hogy mindenkié, de egyesek persze próbálnak erre rácáfolni. Egyszer eltöltenek velem egy napot és még a kötélidegekkel bírok és kiborulnak, ezt garantálom.

Furcsa a hangja, mármint most mintha más lenne, biztos csak azért, mert megleptem. Van ilyen, hogy néha picit mintha más lenne, de már megszoktam, Summer olykor ilyen, máskor meg hevesebb, de ezzel nincs semmi baj, hiszen én így bírom. Nem hiába vagyunk legjobb barátok, mellette tudok az a bunkó Mardekáros lenni, ugyanakkor a nemes lelkű énem is felszínre tud törni mellette. Most viszont, mintha nyugodtabb lenne és biztosan a hirtelen elé lépésem miatt jött belém és szeppent meg ennyire. Olyan aranyos tud ilyenkor lenni, de komolyan. Mintha valaki más, egy nálam sokkal kisebb lány állna előttem, pedig tudom, hogy nem, csak vicces. Nem köszön, de ezzel nincs semmi baj, engem sose zavart, ez csak formalitás igazság szerint. Plusz nem akartam vele bunkó lenni, ezért is volt az üdvözlés. De engem ugyan nem izgat, ha valaki nem teszi ezt meg. Most látszik rajta, hogy talán jobb dolga is van, mint velem lógni, de nem fogom elengedni. Épp eleget tanul amúgy is, egyszer félredobhatja a nyomorék könyveket, hogy a legjobb barátjával lehessen. Igazán nem nagy kérés, de ha az is lenne, akkor egy egyszerű varázslattal eltűntetném a könyveket a kezei közül és akkor már muszáj lesz velem lógnia. Vagy legrosszabb esetben megyek vele mindenhova és pofázok. Előbb-utóbb aztán megtörik, ettől nem félek. De azért biztonság kedvéért bevetem a kölyökkutya szemeket, olyan jól megy már. A lányok nem tudnak ellenállni neki és pont ez a nagy előnyöm. Tök sok mindent el lehet ezzel érni ám. Aztán persze ujjongva ölelem meg, mikor mégiscsak beleegyezik abba, hogy velem lesz. – Á, tudtam, hogy szeretsz! Nem tudnál egyedül hagyni, ha unatkozok. – engedem el aztán gyorsan, nehogy nekem félreértse a hirtelen örömkitörésemet. Mert ez nem szerelem, csak barátság fiú és lány között. Ha azt akarnám, hogy járjunk, akkor már rég úgy tennénk, de jó ez így nekem. Elég furcsa lenne, ha vele együtt lennék, úgy értem, tuti jól kijönnénk, de na, azért ennyi év után mégis furcsa. – Bocsi, ismerjük egymást? Jensen, kit érdekel a suli, csak azért vagyok itt, mert apám ezt mondta McKinney vagyok. – Nem értem mit akar a tanulással, ő is tudja, hogy nem szívesen teszem, plusz, értelme sincs. Mindent tudok, amit jelenleg oktatnak, egyszóval tök felesleges a könyveket bújnom. Baromság az egész. Én is leülök mellé a kanapéra és bízom benne, hogy nem fog nyaggatni azzal, hogy tanuljak, mert az képtelenség. Őt sem értem, hogy minek csinálja, bár tény, hogy másik szakra mentünk, de attól még neki is van egy-két dologban tapasztalata.
-Nem sok minden azon kívül, hogy szenvedtem. A faluról? Milyen faluról? – Egy pillanatra meg is feledkeztem arról a faluról, bár tény és való, hogy igen érdekes a története, de ha egyszer kiment a fejemből és nem néztem utána, akkor nagyjából teljesen elvesznek a dolgok. Még szerencse, hogy mondta. – Ja, tudom miről beszélsz, már rémlik. Nem, még nem, de… nem is tudom hol kéne kezdeni. Egy régi pergamenben említették, gondolod, hogy egy mítoszokról szóló könyvben, vagy esetleg a Mágiatörténet könyvekben írhatnak róla? – Igen, ez a két opció jutott most így eszembe, talán felugorhatnánk a könyvtárba keresni róla valamit.

Nem, egyszerűen nem tudok úgy tekinteni az iskolára, mint valami jó helyre. Unalmas, nincsenek benne kihívások, a szakomon is inkább csak alszok, semmit sem ér ez az egész, nekem pedig mégis itt kell ülnöm. Illetve jelen pillanatban feküdnöm a klubhelyiség egyik kanapéján, mert nincs jobb dolgom. Tanulhatnék, de tök fölösleges, amit tanítanak én abból egy csomót, már alapból tudtam, mert az alatt az egy év alatt sok mindent ki lehet ám tapasztalni, nem csak a Roxfortban tudják a tanárok, hogy mit hogyan kéne csinálni. Plusz itt van egy rakat elmélet, ami ostobaság, nem mellesleg fárasztó. És én kerültem egyel lejjebb lévő osztályba! Hát ez kész röhej. Á, nem lesz jó ez így, muszáj találnom magamnak valami érdekfeszítőt itt, különben még elszökök unalmamban, ami nekem nem baj, sőt örülnék neki, de apa… na igen, ő vélhetőleg nem repesne az örömtől, ha megint itt hagynám a sulit. Pech.
Valószínűleg tovább emésztett volna a semmit tevés káros hatása, ha nem látom meg a szőke loboncost, aki megint tanulni akar, de most nem fog menni neki. Villámgyorsan átugrok a kanapén, majd utána rohanok, és elé kerülve megállok, még ha emiatt belém is jön. – Summer, szia! Nézd, vázolom a helyzetet. Unatkozok és tudod, hogy te vagyok a legjobb barim, szóval könyörgök, hagyd a porfogókat és inkább fecsegj egy kicsit. Mi jó dolog történt veled ma?  – kezdem el rebegtetni a szempilláim. Tehetek én róla, hogy jelenleg ő az egyetlen, akire számíthatok? Ő volt ott velem, mikor elmentem, az évfolyamból is csak ő marad nekem, mindenki más, akit ismerünk, vagy elment, vagy egyel feljebb jár. Bár eddig is ő volt a legjobb barátom, most aztán végképp nincs senkim, ezért is remélem, hogy szeret annyira, hogy a tanulás helyett most engem választ, ha kell a kölyökkutya szemeket is bedobom, csak könyörüljön rajtam.