A lány és a vámpír

Először még csak úgy tűnt, hogy az lesz a legnagyobb gondom vele, hogy tanár, de nagyon úgy fest, hogy nem lesz lesz a legfőbb probléma, hanem az is, hogy olyan, mint én. Ez már az eset kellemetlenebb része, főleg mert ha jól sejtem akkor régebb óta olyan, mint én, akkor pedig erősebb is és a fene tudja, hogy nem... veszélyes-e rám. Oké, tudom, hogy tanár, de ez még semmit sem jelent. Pitontól is a fél iskola retteg, vagy a másik fele is, ami érthető, hiszen a pasastól az embert kiveri a víz akkor is, ha csak elmegy mellette a folyosón, nem ha még az óráján is van. Ez a fickó meg próbál valahogy hasonlóan szigorúan nézni, de a kis helyes arca nem olyan riasztó... vagy eddig nem volt az.
- Most már igen, de kezdhetted volna ezzel is és akkor még könnyebb dolgom lett volna. - vonom meg a vállamat. Persze a kellemetlen gondolataim ellenére azért igyekszem továbbra is adni a lazát. Ebben kimondottan jó vagyok, szóval most sincs nagy gondom vele, de azért belül kellően feszült vagyok. Egyelőre még nem tudom, hogy mit akar a fickó azon kívül, hogy helyre tesz, hogy nem kellene itt lennem... pedig egyetemistaként bátran megtehetem nem?
- Én is aurornak készülök, el tudom rejteni a nyomaimat. - elég határozott kijelentés, még ha tisztában vagyok is vele, hogy nem érek túl sokat az olyan legendákkal szemben, mint mondjuk Rémszem Mordon, viszont nem szokásom beismerni, ha gyenge vagyok, ezért nem teszem meg most sem. - Oké, akkor... mit akarsz pontosan? Ha csináltam volna bármi bajt, akkor már ahogy mondod elkaptak volna, szóval nem kell istápolni. - oh dehogynem! Bár van, aki megteszi, azaz próbálkozik, hiszen nem vagyok egy könnyű eset, de legalább az alapokat megmutatta és elmagyarázta, mert tény és való, hogy az első pár napban fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenét kezdjek magammal és hogyan kezeljem ezt az egészet. Persze tanultunk a vámpírokról még Sötét Varázslatok Kivédésén, de azért egészen más valamiről olvasni egy könyvben, mint amikor veled történik meg és szó szerint testközelből tapasztalod meg a dolgot. Még jó, hogy arra a részre nem is igazán emlékszem, amikor én magam is vámpírrá váltam. Erre legalább jó volt az a nagy mennyiségű alkohol, ami úgy istenesen kiütött.

Kelly & Marcus

Egyszerre játszik a tekintetemben a kíváncsiság és a düh. Még némi félelem is felüti a fejét, bár az sokkalta inkább csak belülről emészt, miközben méregetem őt. Egyértelműen ugyanaz a lány, mint akkor este, de az nem teljesen egyértelmű a számomra, hogy mégis hogyan történhetett ez... Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Igen. Nem egyértelmű? – Kissé talán számon kérőre sikerül a költői kérdésem hangsúlya. Ha nem az iskolán belül lennénk, biztos, hogy felhorkantottam volna még a végén mellé, de ez most nem ennek a stílusnak a helye. - Mivel az olyan fiatal vámpírok, mint te, könnyen elvesztik a fejüket. Abból pedig komoly problémák szoktat adódni. Nem lenne túl kellemes, ha ez megtörténne, még hozzá az iskolán belül. Bár, kívül sem igazán. Egy jó auror könnyedén a nyomodra találhat egy eset után. – forgatom meg a szemeimet, és egy kisebb szónoklatba kezdek bele. Még magamat is meglepem, talán a felelősség tudat... Bár, komolyan fogalmam sincs róla, hogy én ezt a tulajdonságot mikor is szedtem magamra, most legalább akad némi haszna, mint tanár, talán nem is árt. Igaz, még nem vagyok benne biztos, hogy én tettem őt vámpírrá, de, ha ennyire esetlen, és így rikít róla a mivolta, muszáj némi leckét adni neki. Ha jól tudom, van itt egy vérfarkas tanár, mintha az is szokott volna foglalkozni az övéivel. Még a végén lehet felkeresem némi tanácsért, bár, Jack is jól jönne ebben a helyzetben... Őt viszont nehezen tudnám utolérni, főleg önhibából. Pedig biztos, hogy ő tudná, hogyan is kellene kezelni egy ilyen helyzetet.

Nem igazán van most szükségem társaságra, főleg nem az övére. A tanárok leginkább csak arra jók, hogy kioktassák az embert és megmondják, hogy mit kellene csinálnia a helyett, amit csinál. Ezt viszont sosem viseltem jól, amióta pedig sikerült elindulnom lefelé a lejtőn csak még kevésbé értékelem, ha valaki megpróbálja megmondani, hogy mit csináljak. A fickó viszont nem úgy tűnik, mintha el akarna kotródni, pedig próbálom én szép szóval és kevésbé szép szóval is elküldeni, de attól tartok, hogy nem igen tudok hatással lenni rá. Nem értem, hogy a tanárok miért ilyen önfejűek és makacsok. Mintha csak azt hinnék, hogy csak nekik lehet igazuk, ami marhaság, hiszen csak mert idősebbek pár évvel, sokuk nem is annyira sokkal még nem feltétlenül tudnak mindent jobban, mint mi. Még csak szabályt sem szegek, hiszen ez nem tiltott folyosó és egyetemistaként este is kint lehetek.
- Gondolom te nem voltál fiatal és nem élted ki magad és... azt csinálok, ami jól esik. Mondhatom, hogy a miatt csak még inkább... de héj, te most arra célzol, amire gondolom, hogy célzol? - meglepetten szökik fel a szemöldököm, amikor kezd tudatosulni bennem, hogy a pasas könnyen lehet, hogy mindezzel a dumával arra akar célozni, hogy netán én is... vámpír vagyok? Oké ezzel én tisztában vagyok, na e ő honnan tudná? Azért nincs a homlokomra írva, hogy egyből tudja, viszont annyira meg nem lehet erős varázsló, hogy rájöjjön. Gondolom egy olyan valaki, mint Dumbledore simán levágja, na de ez a fickó nem az igazgató, csak egy szimpla tanár és még köztük is ránézésre a fiatalabbak közül való. Viszont legalább már nem akarom elzavarni, sőt egészen érdeklődőn könyökölök fel az asztalra, mert kezd érdekelni, hogy ő vajon tényleg arra céloz-e amire gondolok, vagy netán csak arra hogy egyetemistaként példát kellene mutatnom, netán csak mert Griffendéles vagyok állati tökéletesnek kellene lennem. Van egy olyan sejtésem, hogy hamarosan kiderül.
- Prefektus az nem vagyok, szóval miért is kellene nekem annyival jobban figyelnem arra, hogy mit teszek? - most már nyíltan is felteszem a kérdést, mielőtt elkezdene esetleg ködösíteni nekem. Nem, ha már pedzeget itt dolgokat, akkor mondja meg konkrétan, hogy mi a fene van, miért nem hagyja, hogy békésen regenerálódjam a tegnapi féktelen bulizás után csendben és lehetőleg sötétben.

Kelly & Marcus

Türelmesen várok, némi kíváncsisággal a tekintetemben. Bennem van a félsz az új vámpírok kapcsán. Elvégre, pontosan emlékszem, hogy én miket hagytam magam után. Bár tény, hogy sosem öltem, de rengeteg embert megtámadtam. Válogatás nélkül szívta ki a vérüket. Szinte biztos vagyok abban is, hogy csak a szerencsén múlott azoknak az élete. Nem is vagyok büszke erre az időszakomra, pont az ellenkezője. Ezért is, a fiatal vámpírokat sem kedvelem túlságosan. A pillantásom kezd szúróssá válni, ahogy megszólal, de, amint felpillant, nekem elakad a lélegzetem. Ez az arc pont olyan, mint pár hete éjszaka... Az nem lehetséges. Élt és lélegzett, amikor ott hagytam, még a véremből is adtam neki, hogy gyorsabban gyógyuljon. Most meg mégis vámpírként van itt.
- De, tökéletesen látok – szűröm ki a fogaim között kelletlenül. Pontosan látom, hogy mi a helyzet, és pedig eléggé aggaszt, ami itt folyik. Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg igaz. Baleset, gyilkosság, mégis mi történt, hogy meghalt? Tudni akarom, hátha mégsem az én hibám ez az egész... Talán egy másik vámpír, elvégre, nevetségesen sok van errefelé. Könnyedén lehet, hogy mások is fenték rá a fogukat...
- Buli? Nos, tény, hogy most elég szabadok vagytok, de nem kéne ennyire túlzásokba esnetek. Főleg neked nem, elvégre, te sokkal veszélyesebb vagy, ha túl sokat iszol. Ezzel azért ugye tisztában vagy? – kérdezem tőle, fenntartva az előbbi megfélemlítő kisugárzásomat. Dühös vagyok, ilyenkor másképpen nem is tudnék szembeállni valakivel. Nem veszem fel a tiszteletlenségét, jelenleg ez a legkisebb problémám. Sokkal jobban érdekel, hogy mennyire van tisztában saját magával, a képességeivel, a hatalmával... Komolyan, némi bűntudat érlelődik bennem vele kapcsolatban. Sőt, egy kevés felelősségtudat is keveredik vele, ami a legrosszabb. Megfordul a fejemben, hogy a szárnyaim alá kéne vennem, de nem szívesen bajlódnék vele. Jobb esetben nem is kell, csak nem ölhettem meg... Eddig még senkit sem öltem meg. Nem lehet ő az első, pláne, hogy milyen óvatos voltam. Nem ittam belőle sokat, csak éppen annyit, amennyivel kihúzom.

Kell egy nyugodt hely, ahol Jack végre békén hagy. Nem bírom az olyan pasikat, akik azt hiszik, hogy majd ők lesznek a nagy megváltó, akik jobbá teszik a szerencsétlen kis életemet, csak mert egyszer jól szórakoztam velük... Mekkora naiv baromság ez mégis? Ha én ilyen életet élek, akkor nem egy olyan pasi fogja megváltoztatni a hozzáállásomat, aki kihasználta, hogy ki vagyok ütve és megdönthet. Nem is értem, hogy az ilyen srácok hol tartják a logikai képességeiket. Attól tartok, hogy főleg a nadrágjukban és tudjuk jól, hogy ha egy pasit az ösztönei irányítanak abból nem sok jó sülhet ki. Jack viszont nagy nehezen végre csak lekopik, így nem kell ráijesztenem sem, pedig azt is tudok, csak nagyon ritkán teszem. Főleg, mert ha kivillantom a fogaimat abból akár végzetes baj is lehet, nem biztos, hogy vissza is tudom húzni őket, és esetleg még komolyabban ártanék szerencsétlennek, pedig azt még én sem akarom.
Az ajtó nyílik, egyértelműen hallhatóan, én pedig a halántékomra tapasztott ujjal hunyorogva nézek fel. - Foglalt! Nem látsz a... - mi ez a fura érzés? A szúrós tekintetet most már meglátom, amikor felemelem a fejemet és az is egyértelmű, hogy a pasas tanár. Hogy engem tanít-e fogalmam sincs, de elég szigorú a tekintete, plusz a hangja is olyan parancsoló. Van, amikor ezt szeretem, nem akarok mindig én irányítani, de a tanárok parancsolgatásaiért nem vagyok oda. Bár ez a fickó egész jól néz ki a korához képest, de nem.. túlságosan zsibong ahhoz a fejem, hogy most bájolgással, vagy akármi mással mossam ki magamat a... miből is? Ez egy üres terem, nem csinálok itt semmi rosszat tudtommal.
- Próbálom kipihenni az éjszakai bulit és összeszedni magamat, amihez nagyon sokat hozzátenne, ha kifelé menet behúznád magad után az ajtót. Légyszi... - a végén még egy minimális udvariasságot is megpróbálok belecsempészni a mondandómba, de még annyira se méltatom, hogy magázzam, pedig tanár és idősebb is nálam, de nem hiszem, hogy olyan sokkal, meg aztán engem nem tanít. Vonjon le pontot, engem aztán nem izgat, az előző évemet már úgy is elbuktam, annyira pedig már rég nem érdekel a csapatjáték, hogy foglalkozzam azzal, hogy kinek okozok rosszat azzal, hogy pontot veszít a házam. Majd Potterék korrigálják a dolgot, úgyis ők szoktak pontokat szerezni nem?

Kelly & Marcus

A mai napra nem volt semmi sem betervezve. Pihenni akartam. Elgondolkoztatott, hogy leugorjak a Karámokhoz és kilovagoljak, de végül is a napfény elvette a kedvemet ettől. Mostanában túl sokat voltam kinn, így eléggé lefárasztott. Sem kedvem, sem erőm nem lenne hozzá, hogy kimenjek. Ez pedig enyhén furcsa érzés. Mielőtt idejöttem, minden egyes estére akadt egy áldozat, aki kellő erővel ruházott fel a következő napra, most meg... Sokkal kevesebb. Jelenleg is csak egy vérforrásom van, ami ide-oda utazgat fotózásokra. Modell lévén nem látszódhat meg rajta semmi, így óvatosan kell bánnom vele. Nevetséges, hogy mire nem vagyok képes... Alapesetben, az áldozataim örülhetnek, ha életben hagyom őket, bár, a múltkor is megesett a szívem azon a lányon, akivel pár hete összefutottam. Hagyhattam volna meghalni, nem úgy nézett ki, mint aki annyira bánná, de adtam neki a véremből. Eléggé elpuhulhattam, ha ilyen segítőkész lettem.
A békés merengésemből viszont kirángat egy furcsa érzés. Van itt egy másik vámpír... Éreztem már ezt, meglepődtem, hogy a diákok között fel-felbukkan egy, de ez megint egy új. Felvonom a szemöldökömet. Érdekel, hogy ki lehet az, de hallom, hogy nincs egyedül. Micsoda szerencsétlenség, hogy pont itt van a szobám... Persze, kizárhatnám őket a fejemből, megvan a kontrollom a képességeim felett, de tényleg kíváncsivá tesz ez az új jövevény. Amint hallom, ahogy távozik a másik fél, szépen lassan feltámaszkodom az ágyamról. Halkan mozgok, maximum az ajtó kattanását érzékelheti a lány. Némán lépkedek a terem felé, ahol elfoglalt egy padot. A terem ajtaját szabadon hagyom nyikorogni, kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál rá.
- Kellemes délutánt. Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt? – Semmi komoly érdeklődés nem cseng vissza a hangomból. Sokkal inkább némi fenyegetés, ahogy magából a lényemből is sugárzik a vámpírlényem. Nem rajongok a vámpírokért, a legtöbbjük nem tud uralkodni magán, főleg, ha ilyen fiatalon lesz az. Valamint, bennem van a félsz, hogy a lány még új, ők pedig a legrosszabbak, ha csak magamból indulok ki. Szóval, nevezhetjük némi erőfitogtatásnak a dolgot. Tudnia kell, hogy kivel van dolga. Itt nem csinálhat hülyeséget, mert még a nyakamba varrnák a dolgot. Ahhoz viszont, hogy erről felvilágosítsam, beszélnem kell vele. Szóval, türelmesen várok, hogy felemelje a fejét, és legalább azzal felém forduljon.

- Hagyj már békén Jack! Mondtam, hogy jól vagyok, csak... tűnj el végre! - már szinte üvöltök vele, csak mert képtelen felfogni, hogy nem akarok tőle az ég világon semmit sem. Persze a tegnapi buli valami fantasztikus volt... már amire egyáltalán emlékszem belőle, de ő képtelen felfogni, hogy ez kész ennyi. Másnaposnak érzem magamat, pedig valószínűleg nem tudok már az lenni. Mindössze pár napja lettem az, ami és még most sem tudom kezelni. Túlzottan felerősödött minden, az érzelmek, az éhség... és még csak nem is a szó szerint vett egyedül, hanem a pasikat is jobban vonzom magamhoz, na nem mintha eddig a szabad létem ne lett volna elég csalogató sokuknak. Most viszont már óvatosabbnak kell lennem, mert ha túlzásba viszem annak még komolyabb következményei is lehetnek és nem valószínű, hogy képes lennék kezelni, ha valakinek kioltanám az életét. Jack is azért nem hajlandó lekopni rólam, mert nem elég a tegnapi buli, nem elég a kis hancúr éjszaka még abban is segített, hogy ne legyek olyan brutálisan éhes. Na nem viszem túlzásba és már megtanultam magamtól is hogyan kell elérni, hogy élvezetet is vigyek a dologba, neki pedig talán túlságosan is tetszett a dolog, vagy csak a maga kedves kis Hugrabugos módján most valami megmentendő szerencsétlent is lát bennem, akiben ott van a jó? Nem érdekes, mert úgy sem akarok tőle semmi komolyabbat, csak ezt ő még most sem képes felfogni.
- Ne akard már, hogy valami... rossz legyen a vége, zúg a fejem... kérlek, menj már el! - behúzódom a sarokba, el tőle, amikor közelebb akar jönni. A fejem tiszta, de mivel nem viszem túlzásba az evést érthető módon soha sem vagyok igazán a toppon, de ez nem jelenti azt, hogy hagynom kell neki, hogy a közelemben legyen. Nem, most nem és egyébként máskor sem, hiszen nem tudom magamat mindig kontrollálni és most egyedül akarok lenni. Késő délelőtt van, neki kell egy kis pihenés, meg aztán ennie sem ártana normálisan és mivel későn keltünk szerintem a reggelit is kihagyta. Nekem pedig most jó itt lent, mert a napfény csak iszonyatosan zavar és még a napszemüvegemet se vettem magamhoz, amikor leléptem a szobájából. Nem is értem, hogy mi a fenének jött utánam, amikor igyekeztem tényleg nagyon-nagyon halk lenni.
Végre felfogja, hogy mit akarok és hátrébb lép. Az a bús kiskutya tekintet... lecsukom a szememet és a hűvös kőnek vetve a fejemet várok, amíg meg nem hallom végre, hogy a léptek zaja csökkenni kezd, tehát végre eltűnik, ahogy annyira kértem tőle. Nincs más keresek egy padot és a halántékomra tapasztott ujjakkal próbálom csökkenteni a zsibongást, kizárni a hangokat, amik jóval erősebbek, mint régebben voltak. Majd ezt is megtanulom kontrollálni, de egyelőre még nem megy, fárasztó dolog, ha jobban hallasz, mint az átlag ember és sok mindenben sokkal jobbak az érzékeid.