Silent & Julian

Julian& Sili

Tényleg őszinte volt a bocsánatkérésem, illetve annak szántam, mert jogos volt a kiakadásom, azt belátom, hogy nem mindjárt azzal kellett volna kezdenem, hogy leordítom szegény srác fejét, de ideges lettem, ez ellen igazán nem tehetek semmit, nem tudok olyan jól uralkodni az érzéseimen, illetve nem mindig, aztán valamikor ez lesz belőle, de legalább értékelhetné, hogy bocsánatot kértem. A bólintásával befejezetnek tekintettem az erről folyó vitát, így nem is firtattam tovább.
A mondatára mosolyra húzódott a szám. Kis naiv. -  Nem is fogsz soha teljesen Julian.  – csóválom a fejemet. Egy embert sose lehet igazán kiismerni, még akkor sem, ha minden titkát elmondja neki, mert mindig lesznek olyan dolgok, amiket el fog hallgatni előle. Jaj, ha tudná nekem mennyi ilyen kis apró dolog, van! Ebony mondhatja el talán még a legjobban, hogy ismer, mert ő… igen ő is sok mindent tud már rólam, hála a fecsegésemnek, de mégsem annyit amint a barátnőm.
- Kis mázlista. – jegyzem meg mosolyogva. Persze én örülök, hogy még maradhatok egy kicsit és tanulhatok, addig sem kell elviselnem a szüleim, bár ha minden jól jön össze, akkor nyáron már máshol fogok lakni, de azért addig még van egy kis idő és addig sem szeretném elviselni az ő „csodás” társaságukat, aztán meg már nem is kell. Illetve talán csak ünnepekkor, mert azt azért mégsem tenném meg velük, hogy nem megyek el hozzájuk megünnepelni a Karácsonyt vagy a szülinapjukat. A kérdésére nagyot sóhajtottam és a szemeimet forgattam. -  De igen azt. De ő azért akarja, hogy ne legyek boszorkány, mert,hogy fél hogy úgy járok, mint a többiek. A dédnagymamám a munkába halt bele vagy mi, nagyapámat tudod, ő meg szimplán paranoiás.  – magyarázom neki, de ennél többet nem is mondok, elégedjen meg ezzel a válasszal. Apám amúgy sem nagyon varázsol, legalábbis tudomásom szerint nem, a felmenői közül pedig csak kettőt ismerek, akik varázserővel bírtak és azt tudom, hogy mindkettőjüknek álma vágya volt ez az állás. Az, hogy egyiküknek sem lett jó vége, már más dolog, emiatt nem kell engem visszafogni, úgysem fog tudni, sőt csak még jobban fogom akarni.
- Mert gyáva nyulak.  – nézek rá mosolyogva. -  Szerinted ki az, aki egymaga képes lenne ártani egy Mardekárosnak? Tudja, hogy amit vissza fog kapni az sokkal rosszabb lesz. Ez engem nem érdekelt, nem is gondoltam ebbe bele annak idején.  – Lehet, hogy azért nem félek tőlük, mert egészen pici voltam, mikor elkezdtem őket szívatni se akkor még nem tudtam mibe kezdek bele, mára pedig teljesen lényegtelenné vált, hogy mit tesznek velem, akkor is visszaadom. Most meg aztán főleg mindegy, hogy mit csinálnak, mert úgyse tehetek ellene semmit. Egy átok az az ígérte, már meg is bántam, hogy kimondtam azokat a szavakat. -  Buzi? – kérdezek vissza és a srác felé nézek. -  Nem csak szeret olvasni és elkérte tőlem az egyik irodalmi művemet. Miért?  – A Hollósok többsége odáig van az olvasásért, pláne ha az egy igen színvonalas mű, ez ugyan nem az, de számomra olyan remek megfogalmazás van benne, meg maga a történet is jó, hogy felajánlottam neki, hogy kölcsön adom. De ezt a kérdést nem értettem, hogy jön ide. Csak azért mert olvasna? Mert az oké, hogy a fiúk általában nem szoktak, de könyörgöm ő is csak egy okostojás.
- Rendben Julian, mindig igazad van.  – Bár ez maga a lehetetlen, senki se tévedhetetlen, de most vitatkozzak én vele fölöslegesen? Azzal csak magamat fárasztanám le, senkit sem lehet meggyőzni arról, amiben szentül hisz, pedig teljesen logikátlan.
- Ironikusan mondtam. Szerinted tényleg erre pazarolnám az időmet? – Én akkor is azt fogom rá mondani, hogy barát, mert egyszerűen nincs olyan szó, ami megfelelne rá. Nem tudom, hogy ő miének nevezi, nem is vagyok kíváncsi rá. -  Miből veszed, hogy nem tudnám meg? Ebony ismer téged, ne feledd, hogy a háztársad, meg mindketten egyetemen vagytok. – Meg meséltem neki róla, szóval, ha volt egy kis esze utánajárt, hogy kiről is beszéltem neki. Legalábbis remélem, mert megkértem rá. -  Abba meg ne legyél olyan biztos, hogy nem tudok neked ártani. Ha a legjobb barátaimról van szó, akkor még te sem úszod meg.  – Szóval reménykedtem benne, hogy nem piszkálja őt, mert nem állt szándékomban ártani neki. -  Purcey? Okés megjegyeztem.  – Aztán majd megkérem Ebonyt, hogy legyen olyan jó és derítse ki nekem ki az, vagy megkérem az ikreket. Talán ők gyorsabban meg tudják ezt nekem csinálni. Mindegy a lényeg, hogy meg fogom tudni és akkor biztos nem fogok a közelébe menni.
Kérdésére furcsán néztem rá. -  Nem utálom, szoktam kviddics meccset nézni. És ne haragudj Julian ezt igazán nem bántásként mondom, de akkor még nem is ismertelek és nem jegyeztelek meg, ha véletlenül fel is figyeltem rád. – Akkor ki foglalkozott volna vele? Ha tehettem meccseken csak a háztársaimat néztem, és ha nem ők játszottak el se mentem. Egyszóval sejtelmem sem volt akkor, hogy ki ő. Miből gondolta, hogy majd pont rá fogok emlékezni? -  Hát nem tudom mik azok, de azt hiszem nem is szeretném megtudni… De azt megköszönném, ha megtanítanál, akkor legalább felülni felmernék rá. – mondtam mosolyogva. Azért tényleg nagyon hálás lennék, ha ezt megtenné értem.
- Mert mindig úgy nézel rám. – nézek rá ismét. -  Látod? Most is vigyorogsz. Teljesen zavarba hozol. – Bár neki mindig sikerült, nem is értem hogyan. Miért kell neki így mosolyognia? Mondjuk máshogy nem igen lehet, vagy ha igen én attól is biztos elpirulok.
- Tényleg?  – kérdezek vissza meglepődve. Jó, az már kiderült, hogy ő nem utál, és csak azért nem vagyunk barátok, mert nem ismer olyan jól, de ez nekem akkor is furcsa. - Persze.  – nyúlok a pohárér, majd a kezébe adom és már éppen kérdeztem volna meg, hogy mi van benne, mikor Madam Pomfrey belépett. -  Üdv Madam Pomfrey! – köszönök neki illedelmesen. - Miss Zodiac talán megint leesett a seprűről, hogy itt látom? – kérdez vissza. Szerintem valahonnét meghallotta, hogy ha lehet, akkor többé be nem teszem ide a lábam, mert utálok itt lenni, meg azokat a hülye gyógyszereket is ki nem állhatom. -  Nem, én csak látogatóba jöttem. – válaszolom neki zavartan, mire ő kérdő tekintettel néz rám. Ennyire azért nem hihetetlen, hogy idejöttem, mert egy barátom is itt van, az már más kérdés, hogy közben Juliannel kezdtem beszélgetni, ő sokkal jobb társaságnak tűnt, meg hát ő mondta, hogy üljek le mellé. - Ehhez a fiúhoz? – néz rá a Mardekáros fiúra. - Hát izé, nem csak közben vele kezdtem beszélgetni.  – Elég érdekesen nézett rám, mondjuk gondoltam, hogy azért, mert az, hogy én pont egy Mardekárossal kezdek beszélgetni anélkül, hogy annak rossz vége lenne, elég furcsán hatott. - Hát akkor sajnálattal közlöm, hogy mára vége a látogatásnak. Legyen szíves kifáradni Miss Zodiac.
- Persze már megyek is, csak kérnék még egy percet. – A nő bólintott én pedig ismét a fiú felé fordultam. -  Hát akkor jobbulást és… holnapig meg ne halj nekem. – mosolyogtam a fiúra, majd felálltam, összeszedtem a cuccaimat és elindultam kifelé, azonban mielőtt még kiléptem volna még egyszer odaintegettem neki és csak utána indultam vissza a klubhelyiségbe.

Silent & Julian

Az arcát fixíroztam, miközben a magyarázkodását hallgattam. Még mindig nem győzött meg, mert attól, hogy hozzá teszi, hogy őszintén, attól még nem feltétlen gondolja komolyan. Én is hány embernek mondtam már, hogy milyen gyönyörű, de az esetek 90%-ában egyáltalán nem gondoltam komolyan. De nem volt kedvem vitatkozni vele, így csak bólintottam, hogy a bocsánat kérése „elfogadva”.
– Honnan kellene tudnom? Nem ismerlek... – Eddig vagy háromszor találkoztunk, nem tudom, miből gondolja, hogy ennyi idő alatt megismertem. Főleg, mivel, szerintem még ő sem ismeri saját magát. – …még – teszem hozzá egy félmosollyal az arcomon.
– Örülök is – nevettem fel. Nem tudom, lehet már említettem neki, hogy utálok tanulni, de ha meg nem, akkor is elég csak rám nézni. Amellett, hogy rohadtul jól nézek ki, süt rólam, hogy ki nem állhatom a sulit, meg hogy tanulni kell. Csak a haverok, meg a szép csajok miatt bírom ki, nagy nehezen már nyolc éve. Válaszára összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Most velem van a baj, amiért nem érzékelem az összefüggést aközött, hogy auror leszek, és hogy meglepődött, mert a családja is az? És akkor mindenkinél így meglepődik, aki közli vele, hogy aurornak tanul, vagy mi? – De, ha mindenki auror, akkor mi van az apáddal? Nem azt mondtad, hogy nem akarják, hogy varázsolj? – kérdeztem. Kezd totál összezavarni, a követhetetlen és bonyolult életével.
– Rajtad kívül még egy olyanról se hallottam, aki szívatni próbál minket – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Szórakozottan figyelem, ahogy hátra dobja a haját. Eszembe jutott, amikor legutóbb ilyet láttam. Az ágyamban. Egy másik hollóhátas lánnyal. De még mielőtt túlságosan elkalandoztam, megköszörültem a torkom, és inkább a Silent által meglátogatott fiú felé fordítottam a tekintetem. Valami unalmasnak tűnő könyvet olvasott, amiről messziről üvöltött, hogy valami béna csajos regény. – A barátod buzi? – érdeklődtem elgondolkozva, még mindig a srácot nézve.
– Nem is tudnál. Nekem van igazam, mint mindig – válaszoltam vigyorogva. Egy olyan esete se tudna mondani, amikor tévedtem volna, viszont vele ellentétben én számtalan példát fel tudtam volna hozni, és nem feltétlenül csak Silenttel kapcsolatban.
– Nem fogsz találni – közöltem vele egyszerűen. De azért felcsaphatná a jó öreg értelmező kéziszótárt, hogy megtudja, mit jelent az irónia. Elég gyakran vannak gondja vele. – Hát az lehetséges, csak kettőnk között az a különbség, hogy egyrészt te nem tudnád meg, ha piszkálnám Ebonyt, másrészt meg te nem tudnál nekem ártani – mosolyodtam el a mondandóm végén. – Nem mondtam – közöltem vele a nyilvánvalót. Ennyire nem lehet buta. – Pucey – adtam végül választ a vezetéknevét érintő kérdésére. Csak azt nem értem, hogy hogy akarja elkerülni, ha azt sem tudja, hogy hogy néz ki. Nem lesz ráírva Adrian homlokára a neve, szóval nem értem, mivel lett így okosabb. Oda fog menni minden nála idősebb, helyes mardekáros sráchoz, azt kérdezgetve, hogy ő-e Adrian Pucey, és amikor véletlen belébotlik, elszalad?
Na, tud ő, ha akar, csak jobb lett volna, ha erre nem nekem kellett volna rávezetni. – Terelő – válaszoltam. – A kviddicset is utálod egyébként? Már csak azért, mert ha lejöttél volna megnézni a meccseket, akkor láthattál volna, és akkor tudnád, hogy mit játszottam – jegyeztem meg. – Megtanítani megtaníthatlak, de a félelmedet neked kell egyedül legyőznöd, ha csak nem akarsz az én drasztikus módszereimmel szembekerülni – nevettem fel.
– Nem. Miért tenném? – érdeklődtem mosolyogva. És bár ezt nem látta, de azért a hangomon hallatszódik. Egyébként, meg tök nyilvánvaló, hogy direkt csinálom, imádom zavarba hozni az embereket.
– Én is örülök – mosolyodtam el halványan. Nem tettem hozzá, hogy nem meglepő, hogy tévedett, és nem jegyeztem meg, hogy engem nem lehet utálni, pedig szívesen megosztottam volna vele, de mégsem tettem. – Ideadnád a poharat? – böktem a fejemmel az éjjeliszekrényen lévő pohár felé. Állítólag valami, gyógyital van benne, de borzalmas volt a szaga, így inkább félreraktam, miután meggyőztem Madam Pomfrey-t, hogy jó fiú leszek, és mindjárt megiszom. Ez volt úgy egy órája, és mivel eddig nem jött ellenőrizni, gyanítom, nemsokára be fog jönni, és addig nem ártana meginni azt az izét.

Julian & Sili

Már nyitottam ki a számat, hogy megmondjam a magamét neki, de végül becsuktam. Vettem egy jó mély levegőt, majd szépen lassan, egyenletesen kifújtam. Nem, most azért sem fogok vele összekapni. Egy ilyen kis apróság miatt amúgy sem érdemes. -  Igazad van. – kezdtem nyugodtan. -  Nem volt őszinte bocsánatkérés, sajnálom. Tényleg nem akartam úgy rád rivallni, nem érdemelted meg, csak indulatból tettem. Bocsánat még egyszer, őszintén.  – Remélem a nyugodtabb hangnemre ő is valami hasonlóval válaszol, én igyekeztem minél normálisabb lenni.
Kérdésére egy meglepett pillantást vettem, majd válaszoltam. -  Hát a szüleim, ki mások? – Őket tényleg nagyon nehezen lehetett meggyőzni az igazamról, de nem arról, hogy a varázsvilágban milyen furcsa dolgok vannak. Amit azzal kapcsolatba mondtam kérdés nélkül elhitték, ha viszont valami másról volt szó, akkor már megkérdőjelezték az igazam. Az volt a mázlim, hogy kevésszer beszélek velük olyan dolgokról, amiknél ne tudnék igazat mondani. Való igaz, hogy nem vagyok mindig meggyőző, de ez csak akkor van, ha olyan emberekkel beszélek, akiknek egyszerűen nem tudok. Egyébként meg jól játszom a szerepem, ha kell.
- Hát örülj neki, hogy csak annyit kell kibírnod.  – Bár ha balul sülnek el otthona dolgok, akkor nekem már csak fél év van hátra. -  De egyébként megértem.  – mondom mosolyogva. Bár én szeretem a tantárgyak zömét, mert izgalmas, de persze ő nem Hollóhátas, nyilván oka is van ennek, ezért örül, hogy csak ilyen kevés ideig marad már csak. Bár a sulit én se élvezem néhány ember miatt, de egyébként nincs vele semmi bajom. -  Bajom? Semmi.  – rázom meg a fejemet. - Csak meglepődtem, mert tudod apai ágon nálunk mindenki auror volt. – Illetve annak készült és én csak egyetlen ősömről tudom, hogy auror volt. A dédnagymamám tehetséges volt, a nagyapám is biztos az lett volna, apám meg ki tudja. Én is követtem volna őket szívesen, csak nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, amilyen kis félénk tudok lenni, bár az igazságosztást szeretem.
- Hát ez relatív, hogy többen, mert igen, vannak, akiket szívattak és azért vissza akarnak vágni, de olyan, mint én nincs másik. – dőlök hátra a székemen, majd hátradobom a hajamat, bár csak azért, mert zavart, nem akartam ezzel feltűnösködni. -  Egyszóval igen, vannak, akik azért nyafiznak nekem, hogy segítsek ebben, de én nem szólók bele mások dolgába főleg miután már nem is tehetem. – Mosolygok a fiúra. Igaz, amúgy sem tennék szívességet nekik, nem a barátaim, csak néhány olyan személy, akik akkor fordulnak a másikhoz, ha akarnak valamit, én pedig nem segítek ilyeneknek.
- Ő… Én másmilyen százalékértéket mondtam volna, de ebbe most nem kötök bele.  – Maximum is csak az esetek nyolcvan százalékában lehet igaza. De ha ő ennyire szeretné azt hinni, hogy tévedhetetlen ki vagyok én, hogy ezt megcáfoljam? Elmondhatom a véleményem, de úgysem számit túl sokat, így nem látom értelmét.
- Igen tudom, de jobb szót nem tudok rá, bocsi. Majd megnézek egy szinonima szótárat és keresek rá egy megfelelőbb szót. – Értem én, hogy nem barátja, se testvére, hanem több, de akkor mégis minek hívjam? -  Először is, ez fájt, hogy azt mondtad kinyírnál.  – nézek rá szomorkásan. -  Na jó csak viccelek. Én is így éreznék, ha Ebonyt piszkálnád. Másodszor pedig, szerinted miért kérdeztem meg, hogy ide jár-e? Nyilván azért, hogy olyan messzire elkerüljem, amennyire csak tudom.  – Bevallom az, hogy nyolcadikos, Mardekáros és majdnem olyan helyes, mint Julian nem adott túl sok távpontot ahhoz, hogy tudjam, kiről van szó. Az egyetemisták közül nagyon kevés embert ismertem és őt pont nem. - Mit mondtál mi a családneve? Csak azért, hogy elkerüljem vagy nekem az is jó, ha mondasz öt embert, akiket elkerüljek és ő is köztük van.  – Csak mielőtt azt hinni, hogy azért kérdezem, hogy ártsak neki.
- Mert szeretted?  – kérdezek vissza. Igen, ez nyilvánvaló volt, de hirtelen ez a kérdés jutott csak eszembe. -  Milyen poszton voltál?  – érdeklődtem -  Jó neked én biztos belerepülnék az első fába, ami szembe jön velem. – nevettem fel halkan. -  Kérdés, ha nagyon szépen megkérlek, megtanítasz repülni? Legalább csak annyira, hogy ne féljek. – Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez a kérdés, csak kicsúszott a számon.
Mosolyára még inkább elvörösödtem az arcomat a kezeimbe temettem. -  Direkt csinálod, hogy elpiruljak? – mondom a kezembe mormolva, de azért érhető, amit mondok.
Nekem jól esik, ha valakivel tudok olyan dolgokról beszélni, amikről mással nem, mert így ki tudom azt adni magamból. A barátok arra jók, hogy az ilyeneket elmondjuk nekik, de vannak olyanok, akikkel ezt nem tudnám megbeszélni, mert vagy nem képesek megérteni, vagy azt mondják, hogy hagyjam őket a fenébe a bajaimmal. Örülök, hogy Juliannek végül is elmondtam a tónál a kis mesét a nagyapámról, sokkal könnyebb lett így nekem, meg az is jól esik, hogy ezekről a dolgokról tudok vele beszélgetni. Már nagyon régen nem találtam olyan embert, akivel ezeket meg tudtam osztani. -  Tudod Julian, mikor először találkoztunk és elmentem, azt hittem utálni foglak. – kezdtem kissé halkan. -  De örülök, hogy tévedtem.

Silent & Julian

– Én ezt egyáltalán nem nevezném bocsánatkérésnek – közöltem vele. Rohadtul nem gondolta komolyan, meg amúgy is az a hangnem, amiben odavetette nekem, minden volt csak bocsánatkérés nem. Igaza van, ha azt gondolja, hogy nem tudom beleképzelni magam az ő helyébe, de mégis mi a fenéért tenném? Nekem jó életem van, a szüleimmel jó a kapcsolatom, meg megvannak a saját problémáim, nem hiányzik nekem még az övé is.
– Ki a másik kettő? – érdeklődtem. Az egyik gondolom, Aaron lenne, de a másikról fogalmam sincs, hogy kicsoda. Bár ha abból indulunk ki, hogy múltkor is hazudott a srácról, akkor most se várok túl sokat tőle. Amúgy meg kizártnak tartom, hogy bárki is elhinne neki bármit, amit mond. Kilométerekről látszik rajta, amikor hazudik, vagy legalább is megpróbál. Bár, ha hugrabugosokat vagy kis elsősöket ver át, akkor még el is hiszem, hogy összejön neki.
– Három év? Ki nem bírnék annyit – nevettem fel. – Ez a másfél év bőven elég, még sok is. – Ha nem az aurori hivatást választottam volna, léptem volna a suliból hetedév után. Utálok tanulni, rohadtul lusta vagyok, de hát mindennek ára van, szóval ha az kell, hogy még másfélévig itt szenvedjek, csakhogy auror lehessek, akkor majd elviselem valahogy. – Mi bajod van az aurorokkal? – kérdeztem kissé idegesen. Nagyon ajánlom neki, hogy ne az legyen a hatalmas, eget rengető problémája, hogy mardekáros vagyok, és hogy mi nem lehetünk aurorok.
Megjegyzésére felvontam a szemöldököm, de nem kérdeztem, hogy akkor mire gondolt. De gondolom majdnem ugyan erre, csak nem érzékeli a kettő közti hasonlóságot.
– Ó többen is vagytok? – érdeklődtem árnyalatnyi gúnnyal a hangomban. Határozottan úgy rémlik, hogy azt mondta a mardis barátnőjén meg a kis francia fiúkán kívül nincsenek barátai, de akkor most vagy pszichopata, vagy megint hazudott.
– A száz százalék nekem az esetek nagyobb százalékába esik – vigyorodtam el. Megtanulhatná már azt is, hogy nekem mindig igazam van, és akkor elkerülhetnénk az ilyen felesleges veszekedéseket.
– Az előbb mondtam, hogy több mint barát – hajtottam fel. Nem lehet valaki ennyire feledékeny. – De egyébként igazad van, szerencsés vagyok, amiért itt van nekem Adrian – mosolyodtam el. – Ide. Mardekáros, nyolcadikos, majdnem olyan helyes, mint én, és mint már említettem, gyakorlatilag őt szeretem a legjobban - persze csak magam után- a szüleim mellett – nevettem fel. – Szóval jobban teszed, ha messzire kerülöd, mert ha csak egyetlen egyszer is megjegyzést teszel rá, cseszteted vagy csak egyszerűen csúnyán nézel rá, eskü, hogy te leszel az első, akit kinyírok – közöltem vele, olyan könnyedén, mintha csak a holnapi várható időjárást meséltem volna neki.
– Szerinted miért kviddicseztem hat évig? – kérdeztem vissza. Nem, valószínű, hogy azért játszottam a csapatban olyan sokáig, mert ki nem állhatom azt a játékot. – Mindenki más miatt – vontam meg a vállam. – Aki nem tud repülni, az ne repüljön. Aki meg tud, az nem megy neki semminek, meg nem zuhan le. –
– Én is – mosolyodtam el. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy megint elpirult, de most nem tettem szóvá, csak rámosolyogtam.
Most meg kellene lepődnöm, hogy nem ért valamit? Hallott valami hülyeséget a kis franciától, és elhitte, hogy érti, miközben ezer százalék, hogy a fiú se értette, hogy mit mondott, csak az volt a lényeg, hogy a kis Silentke ne sírjon a nagyapja után. – Hát nincs mit – vontam meg a vállam, bár fogalmam sincs, hogy mit köszönt meg. Nem tettem semmit, azon kívül, hogy megdöntöttem a kis elméletét. – Tudom – bólintottam. Nekem könnyebb dolgom volt, mert mikor én megszülettem addigra, az öreg meghalt. De abból kiindulva, hogy a nők érzékenyebbek, neki biztos szar érzés, főleg úgy hogy már rég a tudatánál volt, amikor meghalt a nagyapja.

Julian & Sili

- Nem áll feljebb, bocsánatot kértem.  – mondtam most már inkább csak közönyös hangnemmel. Zavart, hogy nem képes belegondolni a helyzetembe bár igaza volt, minek is, hisz neki nem kell hasonlót átélnie. Egyedül az én szüleim olyan szemetek, hogy nem tudják felfogni mennyit jelent nekem ez az iskola, a varázslás, a pálcám már maga a tudat, hogy nem vagyok egyszerű ember, hanem több.
- Tisztában vagyok vele, hogy téged és még két embert nem tudok meggyőzni, de a többiek bármit elhisznek nekem, amit csak mondok. – Egyeseket olyan könnyű átverni. Még a háztársaimat is, akik azt hiszik, hogy okosak, de még egyszer se jöttek rá, ha kamuztam, pedig olyan sokszor volt. Mondjuk az időben főleg az, hogy még mindig ártok a Mardekárnak csak többnyire olyasmiket követek el, amit nem vernek nagydobra. Valójában pedig egy hajuk szála se gördült nekik egy jó ideje.
- Mondjuk a három év az hosszú lenne. – válaszolom elhúzott szájjal. -  Auror? – kiáltok fel riadt hangon. Hát ő is annak tanulna? Pedig azt hittem, hogy valamilyen másik szakon van, de ezek szerint tévedtem.
- A rosszat nem úgy… áh hagyjuk! – legyintek a kezemmel. Nem fogok neki magyarázkodni. A rosszat olyan értelembe értettem, hogy a háztársait régebben mindig bántottam, meg mindig megszegtem a szabályokat valahogy, tehát a háztársaimhoz képest vagyok az. Nem úgy értettem, hogy velejéig gonosz, önző és szemét vagyok, mint a zöld ruhások. Én rajtuk kívül csak nagyon kevés embert szívatnék meg annyira, hogy megtanulja, hogy velem nem jó szórakozni. -  Ugyan Julian nem akarlak átvágni! És az adott szavam köt, nem fogom bántani őket bármennyire szeretném is. És bármennyire nyafognak, hogy tegyem meg.  – Az utolsó mondatot már nagyon halkan tettem hozzá. Emlékszem, hogy valahogy mindig ki kellett magamat vágni a csoportos szívatás alól, mert ha megtudják, hogy azok között voltak, akik ártottak nekik, akkor könnyen lebuknék Julian előtt és nem szerettem volna kockáztatni. -  Maradjunk annyiba, hogy az esetek nagyobb százalékában igazad van. – Olyan 60 és 70% között. Mert valamikor téved, csak vagy nem ismeri be, vagy nem mondom neki. Bár ebből inkább az előbbi igaz, mert én szeretem elmondani a véleményem, bár eddig csak rosszul jártam vele, így lehet nem kéne.
- Jó neked, hogy van egy ilyen barátod. – mondtam mosolyogva. Bár nem tudom, hogy mire gondolhatott ez alatt, de azt hiszem nagyjából el tudtam képzelni mennyire fontos lehet neki a srác. Mint nekem Jean és Ebony. Legalábbis nekem ők voltak a mindenem így csak mi a kapcsolatunkhoz tudtam hasonlítani az övéjüket, de nem hiszem, hogy pontosan ugyan az lenne. -  Ide jár a suliba? – kérdeztem puszta kíváncsiságból, mert az is lehetett, hogy nem, de ha mégis akkor jobb tudni kit nem kéne bántani.
- És szeretted a kviddicset?  – kérdeztem, mert nekem sejtelmem sincs milyen is az, csak nézni szoktam, de az nem olyan, mintha játszanék is. Néhány ismerősöm azt mondja jó érzés mikor a szél borzolja a hajukat, meg mikor a seprűvel siklanak, de én inkább nem akarom ezt megtapasztalni. A nélkül is tudok élni. -  Miért szerettek annyira repülni? Úgy értem nem féltek attól, hogyha egy pillanatra nem néztek oda, akkor belerepültök valamibe vagy leestek? – Mert én legjobban attól féltem, hogy leesek, és megint összetöröm magam. Így inkább elkerültem ennek a lehetőségét. Jobb félni, mint megijedni. Én pedig inkább rettegek a gondolattól és nem próbálom meg, csak ne essen bajom megint úgy, mint legutóbb. A srác szavaira elmosolyodom meg el is pirulok rendesen. -  Ennek örülök. – mondom kissé elvékonyodott hangon. Mindig ez van, ha nagy zavaromba megszólalok.
- Mert… Hmmm… Na látod ezt én se értem.  – Mondjuk azt tudom magamról, hogy én utálok belegondolni, hogy egyszer meghalok, de legalább együtt élek a tudattal, hogy egyszer bekövetkezik és nem pedig úgy gondolom, hogy ki tudom játszani és örökéletű leszek. Mert szerintem a legtöbb ember azért retteg ettől, mert nem akarják elveszíteni a hatalmukat, vagy azt hiszik, van valami, ami megmentheti őket, vagy más könyvbeli hülyeség amiket összeolvasgattak és ezért bekattantak.  - Igen tudom ezt már mesélted. – erőltettem mosolyt az arcomra. Amikor azonban az emlékezést említi, elszomorodom. Engem ez az egész téma nagyon rosszul érint, még mindig nem tudtam feldolgozni a nagyapám halálát és talán sose lesz képes teljesen, hiszen ez az egész olyan rémes, ami történt vele, meg az, hogy erről én semmit se tudta nagyjából addig, amíg nem mesélték el nekem, de akkor már túl késő volt bármit is tenni. -  Köszönöm Julian. – mosolyodom el halványan. -  De tudod, nekem ez még mindig rosszul esik. Nehéz belegondolni, hogy… tudod. – Mikor a Fekete-tónál voltunk elmeséltem neki a nagyapám halálát. Előtte csak Ebony tudott róla és az óta se meséltem el senkinek sem. Nem is nagyon áll szándékomban. Nehéz megbízni az emberekben annyira, hogy egy ilyet eláruljak.

Silent & Julian

– Na, nehogy már neked álljon feljebb! – Ilyen hangnemben nem beszélhetne senkivel, de velem meg főleg nem. Nem vagyunk ugyanazon a szinten, se társadalmilag se származás szempontjából, és ráadásul még csak nem is a haverom.
– Hát egyáltalán nem – válaszoltam a kérdésére. – Elég baj, ha nem vagy tisztában vele… – Sőt, semmilyen téren nem meggyőző, mert nem tud se hazudni, se fenyegetni, se egy eldöntendő kérdésre normális választ adni.
– Szerintem az, de kinek mi számít hosszúnak. Aurornak tanulok. – Valamiért úgy emlékeztem, hogy már mondtam neki, hogy melyik szakon vagyok, de ezek szerint az egy másik barna hajú csaj volt. Vagy csak Silentnek van rövid távú memóriája.
– Higgy nekem, egyáltalán nem vagy rossz. Meg sem közelítesz néhány háztársamat, vagy ismerősömet. – Az, amit ő művel, azt minden másnak lehet nevezni, de rossznak nem. – Jobban is teszed, ha betartod az ígéreted. Nem szeretem, ha át akarnak vágni – Ezt veheti fenyegetésnek, vagy csak szimpla tényközlésnek, de jobban tenné, ha ezt észben tartaná.
– Jó, csak nyugodtan. Úgy is tudom, hogy nekem van igazam – mosolyodtam el. Nem azért kérdeztem, hogy mi történt vele, mert mostantól elvárnám, hogy mindenben egyet értsen velem, csupán meglepődtem, hogy valamiben, ami rólam szól, egyetért. Az már más kérdés, hogy hiába ellenkezne, úgy se lenne igaza.
– Nincs arra kifejezés, ami köztem és Adrian között van – válaszoltam neki őszintén. Adrian sokkal több, mint egy barát vagy egy testvér. Ő az a személy az életemben, akiért képes lennék akár meghalni. Ha elveszíteném őt, biztos vagyok benne, hogy az egyik felem vele halna. Lehet, hogy rettentő klisésen és nyálasan hangzik, de ez az igazság. Amikor legutóbb Silnet azt kérdezte, hogy tudom-e milyen elveszíteni valakit, a válaszom nem volt, de akaratlanul is bele gondoltam, hogy mi lenne ha… Sosem akarom megtapasztalni azt az érzést.
Hát nem tudja mit hagy ki. A repülés az egyik legcsodálatosabb dolog, kár hogy nem képes erőt venni magán és kipróbálni. Ha mindenhez így áll, hozzá, hogy meg sem próbálja leküzdeni a nehézségeket, akkor eléggé életképtelen. – Hat évig játszottam a csapatban. Azóta már csak néha ülök fel a seprűmre, amikor szünetben összejövünk a haverokkal. – Imádtam kviddicsezni, de tudtam, hogy ahogy elkezdem az egyetemet egyre kevesebb időm fog jutni rá, így tavaly évvégén leadtam a posztomat, ha próbáljon más is szerencsét. – Jól van, akkor örülhetsz, mert bírlak – mosolyodtam el.
– A reinkarnáció hülyeség. Azok az emberek meg nem normálisak, minek félni olyantól, ami egyszer úgy is megtörténik. – Amit meg a kis francia barátja művelt, az a legnagyobb ostobaság, amit csak elkövethetett. Egy gyereknek nem kell ilyen hülyeségeket mondani, ha valaki meghalt, hogy fel ment a mennybe, vagy felköltözött egy felhőre, vagy a lány esetében, hogy nem tudjuk mi lett vele. De tudjuk, azt történt, hogy rohadtul meghalt. Azzal, hogy nem fogadtatjuk el vele a tényt, hogy az emberek igen is meghalnak, csak annyit érünk el, hogy bekattan. Ha meg ezzel akarta vigasztalgatni, akkor biztos sikerült neki, mert legalább addig nem gondolt arra, hogy meghalt a nagyfater, amíg megpróbálta kibogozni ennek az összevisszaságnak az értelmét. – Ne aggódj, az ilyennel nem vagy egyedül. Az enyémek is igyekeznek elfelejteni a dédnagyfatert. Pech, hogy róla kaptam a második nevemet – nevettem fel. – Na, de a lényeg, hogy te is emlékszel a tiédre, meg én is az enyémre, szóval nincs teljesen elfelejtve – vontam meg a vállam.

Julian & Sili

Julian megszólalására, csak összekulcsoltam a kezemet. Igen, kedvem lett volna vele ordibálni, hogy márpedig igenis félne, ha valaki most közölné vele, hogy durván hat hónapig varázsolhat, aztán örökre megszűnik az ereje, de ezt nem látja be és nem képes más helyzetét elképzelni, mert neki olyan csodás élete van, meg neki nem kell ilyesmitől félnie. Csak ezért nem álltam le vele vitatkozni és ezért nem ordítottam le a fejét. -  Bocs. – vettem oda neki, bár ez egy elég ideges bocsánatkérés volt, de legalább kinyögtem.
- Mert… nem vagyok meggyőző? – Ha nem győzte meg a válaszom, akkor így jártam, márpedig én szívesen elmentem volna a születésnapjára, ha meghív, talán egyszer részem lesz ilyesmiben. Bár ennek elég kicsi az esélye, még Boncinál sem jártam, pedig ő a legjobb barátnőm.
- Másfél év? Az nem olyan sok. És milyen szakon vagy? – Erre még úgy kíváncsi voltam. Én persze már harmadik óta tudom hová akarok tovább menni a családom miatt. Tudom, hogy azért kéne úgy döntenem, hogy oda megyek tovább, mert tényleg szeretem, de én vissza akarom hozni a családom becsületét, na meg persze a régi szokásokat is meg akarom tartani. Az igaz, hogy már gondolkodtam azon, hogy másmilyen irányba megyek tovább, de mindig úgy döntöttem, hogy inkább nem teszem.
-  Pech, mindig rossz vagyok. – Vagy legalábbis nem éppen olyan angyali, mint ahogy azt gondolják.  -  De azoknak a… szóval a Mardekárosoknak nem ártok. Egyszer már megígértem és be is tartom.  – Legalábbis addig biztos, amíg ő idejárt, vagy amíg én idejárok, mert utána már nem nagyon tudja ellenőrizgetni, hogy kinek mikor ártok. Ha meg mégis, akkor majd megmondom miért tettem. Egyesek tényleg megérdemelnék, hogy kidobjam őket az ablakon, de nem, én nem teszem meg, mert köt a szavam.
- Azért ne nagyon szokj hozzá. Ha valamiben úgyse értek egyet, megmondom.  – Szünet alatt pedig semmi különös dolog nem történt velem. Legalábbis nem sokkal több minden, mint úgy alapból szokott. Maximum az, hogy kaptam egy baglyot egy levéllel, hogy legyen kellemes a szünetem, azt is a barátnőmtől.
-  Szinte olyan mintha a testvéred lenne? – Nem is tudom, hogy jött ide ez a kérdés. Nekem is van olyan barátom, aki a mindenem és legszívesebben most is mellette ülnék az iskolapadban és ökörködnék vele, miközben mondja,a történelmi bigyóit én meg csak hallgatom, meg persze próbálnám lebeszélni a hülyeségeiről, amikről nem lehet. Ebony is nagyon jó barátom volt, de még mindig nem tudott annyit róla, mint az, aki születésemtől kezdve mellettem volt.
- Szerettem repülni, de amióta leestem, azóta akárhányszor visszaülök, elszédülök, és folyton attól rettegek, hogy megint lelöknek. – Nem tehettem róla. Én inkább kimaradtam a repülésből, ha lehetett, mert nem tériszonyom volt, csak rettegtem, hogy leesek és akkor már nem egy egyszerű kéztöréssel úszom meg. De persze ez megint csak az én problémám volt, nem is értem minek beszélek neki róluk, ha egyszer úgyse érti őket. -  Te kviddicsezel? – Ha jól emlékszem, akkor idéntől már az egyetemisták is beszállhatnak, bár lehet ő sem kedveli ezt a sportot.
A kérdésére már mondtam volna is a választ, de inkább meggondoltam magam. -  Te döntöd el, hogy bírsz-e. Én nagyon örülök neki, ha azt mondod, bírsz, nekem ez tényleg jól esik, de ez a te döntésed. – Nem akartam azt mondani, hogy még szép, hogy bírnod kell, mert az olyan egoistán hangzik, meg teljesen mindegy, hogy én mit szeretnék a végén úgyis rajta fog állni hogyan dönt. -  Jó majd betudom annak. – nevetek fel én is.
- Úgy értem, hogy reinkarnálódnak. De egyébként vannak olyan emberek, akik rettegnek a haláltól és én egyet értek azzal, hogy inkább élni kell az életünket, én sem szeretek belegondolni a halálba nem is szoktam csak…  - Nagyot sóhajtottam. Nem tudom jó ötlet-e ezt kibeszélni, mert számomra ez egy érzékeny téma, de ha már itt van és épp szóba jött, akkor miért ne? Így is már elég sok mindenbe beavattam. -  A legjobb barátom mondta ezt nekem, mikor meghalt a nagyapám. Ő úgy magyarázta, ahogy most én is mondtam. Ezzel akart vigasztalni, hogy pontosan nem tudjuk mi lett vele. Hogy talán valahol máshol ”éli” most az életét, vagy szellemként figyel, vagy mit tudom én.  – Megráztam a fejemet, hogy gyorsan kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből. Nem akartam visszaemlékezni arra a napra, a balesetre, meg az okára. Egyszerűen el akartam felejteni az egészet. -  Szóval egyet értek veled, ami meg a halhatatlanságot illeti… A családom sokszor úgy tesz, mintha nem is létezett volna. – Vagy túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy néha emlékezzenek rá. Ez inkább apám esetében volt szomorú, mert neki azért mégiscsak az édesapja volt, neki illene néha emlékeznie rá, nem pedig csak nekem és a nagymamámnak.

Silent & Julian

Kifakadása felvont szemöldökkel pillantok rá. – Sürgősen állítsd le magad, kislány – közöltem vele ijesztően nyugodt hangon. Ennyi idősen már tudnia kellene, hogy hol a helye, és hogy kivel milyen hangnemet vehet fel. Bocsánat kérésére bólintok, de ez nem jelenti azt, hogy nem felejtettem, sőt, nagyon is megjegyeztem, szóval még egy ilyen, és nem különösebben fog érdekelni, hogy lány. Meg amúgy se tőlem kért bocsánatot, hanem azért mert kiabált, de azt meg pont leszarom.
– Hát nem hangzott valami meggyőzően, de azért örömmel hallom – mosolyogtam rá. Mondjuk tényleg nem sok esélyt látok arra, hogy meghívnám. Na meg anyáék se örülnének neki, hogy ha oda állítana az eljegyzési, meg születésnapi bulimra egy sárvérű, de nagyon jó esetben egy félvér.
– Ne aggódj, még másfél évig élvezheted a csodás látványomat, kisugárzásomat, meg mindenemet – vigyorodtam el. Ha én elhúzok végre valahára a suliból, akkor csak a selejt fog maradni, szóval élvezze ki, amíg engem láthat. Remélem már letett arról, hogy leitat, mert ha tényleg vesz nekem piát, akkor azt nem vele, hanem a haverokkal fogom meginni.
– Nem szoktam félni. Inkább te tegyél majd így, ha meghallanám, hogy rossz kislány voltál. – Azt hogy rátaposott Coralie lábára most az egyszer elnézem neki, de még egy ilyen, vagy ehhez hasonló, és akkor tényleg lesz félnivalója.
– Na, végre megértük, amikor nem ellenkezel velem. Nem tudom mi történt veled a szünet alatt, de határozottan sokat fejlődtél. – nevettem fel. Mondjuk az is igaz, hogy ezen kijelentésemmel nem is lehetne vitatkozni, mert minden szava igaz.
– Több, mint barát – mosolyodtam el. Tizennyolc éve ismerem azt az idiótát, szóval nyilván való, hogy többről van szó, mint egy egyszerű barátság. Mindig mellettem volt, van és lesz is, és mindent együtt csinálunk. Tényleg bármiben számíthatok rá. Nem sok emberhez kötődöm úgy igazán, de ebből a kevésből is ő a legfontosabb számomra. Sajnálom az olyan embereket, akiknek nincs egy Adrian az életükben, nem tudják, hogy miből maradnak ki.
– Pedig repülni nagyon királyság, de ahogy gondolod – vontam meg a vállam. Most csak azért, mert egyszer valaki lelökte a seprűjéről, még nem kellene teljesen feladnia. Ha mindenhez így áll hozzá, hogy az első nehézségnél megáll, és inkább nem folytatja, nem sokra fogja vinni az életben. – Aha – bólintottam. – Vagy nem kéne? –– érdeklődtem, holott nagyon jól tudtam a kérdésemre választ. – Hát az szívás, tudd be a karizmámnak – nevettem fel.
– Ööö, hát fogjuk rá – túrtam bele a hajamba zavartan. – Asszem értem, hogy mit akarsz mondani, de gyakorlatilag minden pontjával tudnék vitatkozni – tettem hozzá. – Már rögtön az eleje vitatható, mert nem minden ember fél a haláltól, szóval nem kell általánosítani. Aztán még is milyen új esélye lehetne egy hullának? Max annyi, hogy sok idő elteltével másik sírba temetik el. Akár mit csinálsz egyszer rohadtul meg halsz, szóval ahelyett, hogy bedepizve éli le valaki az életét, inkább bulizzon meg nőzzön sokat, vagy a te esetedben pasizzon, annak legalább van értelme – fejtettem ki a véleményemet az elméletével kapcsolatban. Kíváncsi lennék, hogy Aaron hallotta-e már ezt… – Ja, és ami meg a halhatatlanságot illeti. Ha halálod után emlékeznek rád az emberek, akkor igen is halhatatlan vagy. –

Julian & Sili

Csak azért nincs számára értelme ennek a mondatnak, mert a csöppnyi agyával képtelen felfogni mit akar ez jelenteni. E mögött az egy mondat mögött több értelem rejtőzik, mint azt elsőre gondolná az ember. Nekem is beletelt egy kis időbe, amíg magát a magyarázatot felfogtam, szóval nem kezdek el neki itt papolni mit jelent.
- Szerintem te is félnél attól, hogy az utolsó dolgot, amit szeretsz, elveszik tőled.  – rivallok rá a srácra,bár nem túl hangosan, mégis kissé idegesen, majd gyorsan a szám elé kaptam a kezem - Bocsánat. Nem akartam kiabálni…  -Tudtam, hogy nem kéne elmondani neki. Hülyeség volt ismét valami olyasmit megosztani vele, ami nem rá tartozik. Nem érti meg, hisz nem élte át azt, amit én. Ő nem veszítette el a nagyapját egy Mardekáros miatt, nem hazudott neki évekig az apja a származásáról és sose akarták, hogy lemondjon a varázslásról. Gyanítom menekülnie se kellett még a sorsa elől. -  Aha…  - Hát nem sűrűn segített. Egyszer voltam hajlandó orvoshoz menni ez ügyben akkor megfogadtam, hogy soha többé. Az is rémes volt, ahogy ott próbálta játszani, hogy ismer, de közben semmit se tudott rólam. Engem nehéz kiismerni, nem sikerült eddig még senkinek.
- Csak barát.   – mondom halkabbra fogva. Igen, jártunk, de csak két hónapig aztán szakítottam vele, mert ugye ő mugli és mindig is tudtam, hogy semmi komolyat nem akarok tőle. Nekem valahogy nem ő volt az igazi. Valamiért nem éreztem úgy. Mióta szétmentünk az óta, már sok srác megtetszett, de abból semmi sem lett, még barátság se.  -  Hát… Gyanítom… Téged.   – Hát ha elmehettem volna Julian születésnapjára, akkor nyilván kihagynám a barátommal való találkozást, mert egy alkalom még nem a világvége, de úgy, hogy nincs senki más, akivel ünnepelhetnék, úgy azért inkább hazamegyek a szüleimhez. -  Ó, már azt hittem kilenc.   – Kicsit megkönnyebbültem, hogy már nem csak másfél évig van itt, hanem egy kicsit tovább. -  Vodka és wiskey. Megjegyeztem.   – mosolyodom el, legalább már ezt is tudom. Viszont akkor komolyan segítségre lesz szükségem és nekem maximum és két ismerősem van, akik otthon vannak az italok terén, abból meg csak egy lesz hajlandó segíteni. Én elég szerencsétlen vagyok, ha alkoholról van szó, de ezt nem bánom, valószínűleg sose fogok inni, vagy ezzel is úgy leszek, hogy majd tizenhetedik születésnapomon kipróbálom, mint ahogy más tiltott varázsigéket például, meg Ebony már írja, a listát, mit kell megtennem tizenhét évesen. Bár abból nem mindent teljesítenék szívesen, az egyik pedig az, hogy a Fekete-tóba ugorjak.
- Fogom is. Ettől nem kell félni.  – De azért néha jól esne egyeseket átváltoztatni valami undorító varaggyá, vagy kilógatni az ablakon, vagy csak szimplán behúzni nekik egyet. Az utóbbi igen jól esett volna annál a csajnál, de sokan is voltak, az ígéretem is visszatartott meg Julian előtt azért nem szívesen csináltam volna meg. Bár az is igaz, hogy az elején még nem tudtam, hogy ő is jelen van.
- Igen, nyilván ez a legésszerűbb magyarázat.   – nevetek fel halkan. Azzal egyetértek, hogy egy rendkívüli srác és egyáltalán nem átlagos, nem is hiába teszek vele kivételt, de abba belekötnék, hogy egy isten lenne-e. Bár én is jóképűnek tartom attól nem lesz mindjárt egy mindenki felett álló személy. Talán nem tűnt fel neki, hogy egy kicsit megbámultam, legalábbis reméltem, mert akkor megint jön az a téma, hogy szerelmes vagyok belé, pedig nem, én igazán nem, csak… Csak jól néz ki és arról igazán nem én tehetek, hogy olyan a természetem, hogy ezt meg is mondom, az illetőnek vagy épp megbámulom. -  Oké.  – mosolyodom el én is. -  Adrian? Ő az egyik barátod?   – mondjuk nyilván, ha sajnálja, hogy nincs mellette mindig itt. Mondjuk én is hiányoltam a társaságot, bár néha bejöttek hozzá, azért mégiscsak jobb lett volna, ha valaki folyamatosan elszórakoztat és nem csak olvastam volna. -  Nem, bár gondolkodtam, hogy fogok, de azóta, hogy leestem inkább nem repülök, ha nem muszáj.   – Nem értem, hogy jött ez a kérdés, de lehet, hogy félreértette, amit mondtam. Na mindegy, én tudom a történetet, neki nem muszáj még ezt is tudnia. Így is már lassan jobban ismer, mint a legjobb barátnőm, de a szüleimnél biztosan. -  Te… bírsz engem?  – kérdezek vissza meglepve. Erre nem gondoltam volna. Azt hittem utál azok után, hogy első találkozásunkkor olyan szemét voltam, de úgy fest ismét kellemes csalódás ért. -  Teljesen mindegy úgyis minden kicsúszik a számon, ha veled beszélek.  – Ez pontosan olyan, minthogy Ebonynak is muszáj mindent elmondanom, egyszerűen nem bírom megállni, hogy valamit titokban tartsak, csak úgy ömlenek belőlem a szavak és nem is bírok megállni, amíg a végére nem érek a mondandómnak. -  Az… izé…  - Na igen egy újabb dolog, amit úgysem fogok tudni elhallgatni. Felsóhajtottam. - Az emberek félnek a haláltól, mert nem tudják mi vár rájuk azután. Mint Shakespeare Hamlet című darabjában is!”Ki hordaná e terheket, izzadva, nyögve élte fáradalmin, ha rettegésünk egy halál utáni valamitől – a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó-le nem lohasztja kedvünk, inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni?”  —Hihetetlen, hogy még mindig emlékszem erre a mondatra, pedig már régen olvastam a Hamletet. -  Vagyis nem tudjuk mi vár ránk halálunk után, hogy lesz-e új esélyünk, vagy csak egyszerűen elveszünk a semmiben, így inkább élünk rettegésben és szomorúságban, mintsem meghalnánk. Jobb félni, nehogy megöljenek, vagyis inkább félni kell a haláltól, mintsem megtapasztalni és úgy leélni egy életet, hogy azt hiszed halhatatlan vagy. Nem tudom így sikerült érthetően elmagyarázni?  

Silent & Julian

– Ja, egy nem létező mondás, aminek rohadtul semmi értelme nincs – válaszolt. Ez a lány lenne az utolsó, akitől Coralie megijedne. A semmit nem érő fenyegetéseivel csak annyit ért el, hogy rohadtul nevetségesnek és szánalmasnak állítja be magát előttünk. Bár, ha ez volt a célja, akkor gratulálok, összejött.
– Keress fel egy orvost – jegyeztem meg. Nem normális az, ha idegrohamot kap, csak azért mert valaki hozzá ért a pálcájához. – Vagy is... az biztos segítene – javítottam ki halványan mosolyogva az előbbit, mert túl bunkón hangzott, így visszagondolva. A kérdését meg jótékonyan figyelmen kívül hagytam, mint aki meg sem hallotta, és szórakozottan kezdtem el piszkálni az egyik sebet a karomon.
– Barát, mint a pasid, vagy barát, mint barát? – kérdeztem rá rögtön, az engem jobban érdeklő részre. – Hadd kérdezzek valamit. Ha mondjuk, jövőre meghívnálak a születésnapomra, akkor is a francia barátodat választanád, vagy inkább engem? – Nyilván nem hívnám meg az eljegyzési partimra, de azért érdekelne, hogy hogy is állunk velem kapcsolatban. – Nem, nyolcadikos.– válaszoltam a kérdésére. – A bor csajos ital, a sör a nyomorékok itala, akik nem bírják az alkoholt, de a whiskey szóba jöhet, de csak is a legjobb minőségű skót whiskey. De egyébként a vodka a kedvencem. – Majdnem kiröhögtem szerencsétlen lányt. Ha talál valahol 37,5%-os, vagy attól erősebb, normális ízű sört vagy bort, akkor eskü leborulok a nagysága előtt. Látszik, hogy nem volt még dolga piával. De arra bezzeg büszke, hogy tizenhat évesen már rég nem szűz…
– Jól van, elhiszem, és tartsd továbbra is az ígéretedhez magad. – Úgy is hallottam volna, ha megint ránk száll, vagy Heather, vagy valaki más által, de tudnék róla. Mondjuk, az is igaz, hogy csak az érdekel, hogy a haverjaimmal vagy Adriannal ne kötözködjön, a többiek le vannak szarva.
– Ezt kérdezem magamtól minden egyes nap – sóhajtottam fel. – De nem találok rá más választ, minthogy én egy isten vagyok – vigyorodtam el. De most tényleg. Ha valaki ilyen, helyes és tökéletes, akkor nem is jöhet más szóba. Amikor felhúztam a pólómat azzal a céllal, hogy szemügyre vegyem a zúzódást, azt gondoltam, hogy szerzek egy jó napot Silentnek, de végül nem csak neki, hanem magamnak is sikerült. Rég láttam már ilyen, sőt ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem láttam még ilyen jó testet, mint amilyen az enyém. Ezért is csak fáziskéséssel jutott el hozzám az, amit a lány kérdezett tőlem. – Hogy mi? –bámultam még mindig a saját felsőtestem. – Ja, igen persze – mosolyogtam rá a lányra, amikor felfogtam, hogy mit akart tudni. – Nekem igazából, abból a szempontból tökmindegy, hogy itt döglök-e vagy az órákon. Viszont egyetlen hátránya, hogy Adrian nem lehet 0-24-ben velem. – vontam meg a vállam. – Te kviddicsezel? – pillantottam rá furcsán. – Na, ezt most igyekszem nem félre érteni – nevettem fel. – Egyébként meg bírlak, ami nálam nagy szó. És csak azért van igazad abban, hogy nem tekintek rád barátként, mivel pár hónapja ismerlek csak. Nekem több idő kell ahhoz, hogy valakit a barátomnak tartsak. A legrégebbit tizennyolc éve, a leg újabbat pedig három éve ismerem. – Hogy ebből ő megérti-e azt, amit mondani akartam neki, az már csak rajta múlik. – Tanuld meg, hogy nem tudod visszaszívni a dolgokat, amiket kimondasz. Ha nem akarod, hogy valamiről tudjak, akkor legközelebb kétszer is gondolod át, mielőtt megszólalsz – Komolyan, pénzt kéne kérnem a lánytól, amiért mindig tanácsokkal látom el.
– Amúgy az a mondás, vagy mi, amit Coralie-nak mondtál, mit jelent? – érdeklődtem a lánytól. Tudni akartam, hogy mi az értelme annak, mert őszintén? Ugyan az a véleményem, mint Coralie-nak. De nekem hátha készségesebben elmondja, hogy mit jelent.

Julian & Sili

Nem találtam szórakoztatónak a lány szavait. Nem értem miért nevet, hisz egyáltalán nem vicces. Felsőhajtottam és megráztam a fejemet. -   Nem tőlem kell félned, ez csak egy mondás.  -Az egy másik dolog, hogyha nem hagyja abba, akkor könnyen előfordulhat, hogy a következő pillanatban már az ablakon kilógatva találja magát anélkül, hogy felfogná mi is történt valójában. - Valójában nem. – mosolyodom el, amikor azt mondja hülyeség. Szerintem van értelme, csak az ő pici agyával nem tudja felfogni, mit akar kifejezni az, aki ezt kitalálta. De kivételesen tényleg nem én voltam. Csak azért, hogy saját dühömet eloszlassam ráléptem a csaj lábára, mert abból akkora baj, még nem lehet, de azt hiszem valami szentségtörést követhettem el, mert a csaj utána odajött hozzám és megcsapott. Bár az ütés eltalált, de inkább csak a fülemet érte, így jóformán semmim sem fájt, csak a fülem csengett egy kicsit. Nem igazán tudtam kivenni a lány a szavait, de gyanítom fenyegetésről lehetett szó, legalábbis a gesztusaiból ez jött le. Válasz helyett viszont csak mosolyogva megvontam a vállam. Érdekel is engem, hogy mit beszél…
A srác biztos hülyének nézett mikor a pálcámat szemléltem, mondjuk megértem, hisz én is furcsálltam volna, ha valaki ugyan ezt csinálta volna, de bennem tényleg kialakult valami ilyen ragaszkodási vágy vagy én nem is tudom. -  Persze tudom, csak… kicsi voltam és akkor még nem voltam ezzel tisztában, most meg hiába tudom, bennem marad egyfajta félelem és ezért utálom, ha elveszik a pálcám.  – mondom kicsit idegesen. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy nem tehetik meg, de ő nem élte azt át, amit én. -  Örülten hangzik igaz? – nézek rá kérdőn. Igazából ő volt az első ember, akinek elmondta ezt a pálca fóbiámat, így csak reménykedek benne, hogy nem él vissza vele.
A válaszára csak halványan elmosolyodom. Igazából erre nem is tudok mit mondani, meg nagyon nem is tudok reagálni, így inkább a vigyorgást választom. -  Tudod mi rosszabb annál, ha olyan emberekkel vagy körülvéve, akik keveset foglalkoznak veled? Ha senkivel sem vagy együtt. Márpedig én innét maximum is csak három emberrel töltöttem volna szívesen együtt a szünetet, de ők mind hazautaztak. Meg a barátom is várt rám! Évente kétszer mehetek haza, akkor is ritkán találkozunk, nem hagyhattam ki a karácsonyi találkozónkat. – Akkor kiborult volna. Tudom, mert egész nyáron az volt a baja, hogy csak egyszer mentem haza Franciaországba és ő akkor pont nem volt otthon. Szegényt tényleg nagyon sajnálom azért, amiért nem mondhatom el neki, miért időzök inkább Angliában, ha tehetem, de muglinak született, így nem oszthatom meg vele a titkomat miszerint boszorkány vagyok. -  Nem dehogy, csak nem gondoltam, hogy már tizenkilenc vagy. Akkor te most kilencedikes vagy? – teszem fel az újabb kérdést. Az már úgy leesett, hogy nem hetedikes, mert arról azért tudnék, hisz az évfolyambeli Mardekárosokat mind ismerem, de ő nem volt köztük.  Az alkoholos kérdésemre szánt válaszára nagyot pislogtam. -  Ő… Bor? Sör? Wiskey?  – Azzal, hogy 37,5% vagy afölött még nem segített ki, mert sejtelmem sincs, melyik ital mennyi szeszt tartalmaz, így is szerintem Ebony segítségét fogom kérni, hogy válasszon helyettem, mert nekem gőzöm sincs, hogy mit kéne vennem.
- Nem bántok senkit, semmilyen módon már hónapok óta. Kérdezd csak meg. A legrosszabb, amit tehettem az az volt, hogy nem értettem egyet valakivel. Szóval tartom a szavam bár néha elég nehéz. – Mondjuk mikor az a kis görcs kisfiú beszólt nekem. Azt hittem ott helyben ütöm meg, de végül csak elsétáltam, és még csak nem is szóltam be neki. Nagyon nehéz volt megfékezni magamat, ráadásul még a háztársaim és kérdezgettek utána, hogy jól vagyok-e és hogy miért nem tettem azt, amit amúgy kellett volna, de én mindig csak annyit mondok, hogy fogadtam és nem akarom elveszíteni. Ez így önmagában még nem is akkora hazugság, csak nem fogadtam, hanem ígéretet tettem, amit nem szeghetek meg. Legalábbis addig nem, amíg Julian ki nem fecsegi a nagypapámról szóló kis történetet. Bár eddig nem hallottam vissza, úgyhogy valószínűleg nem is szólt róla senkinek.
-  Hogyan is lehetnél? – kérdeztem szinte már suttogva, bár amennyire közel ültem hozzá gyanítom hallotta, így rámosolyogtam. Tényleg nem volt átlagos, mert akkor nyilván nem lettem volna vele normális egy idő után és nem ígértem volna meg neki azt, amit. Mikor felhúzta a pólóját kicsit meglepődtem, meg azon is milyen izmos, kicsit talán el is bambultam, de egy idő után magamhoz tértem. - Minden rendben van?  – kérdeztem most már inkább az arcára koncentrálva, bár azért meg kell jegyeznem, hogy nehéz volt nem a hasát bámulni. -  Na, az jó hír! Legalábbis nekem az lenne, nem tudom, hogy te hogy vagy vele.  – Lehet, ő nem örül annyira, hogy vissza kell mennie a tanórákra majd, de én még a Jóslástannak is jobban örültem, mint annak, hogy itt kuksoljak.  -  Mondjuk úgy, hogy az egyik évfolyamtársam viccesnek találta, hogy lelök a seprűmről, de kicsit magasabban voltunk, mint az gondolta, és eltörtem a karom meg több helyen megzúzódtam. Azt mondták csoda, hogy nem törtem ki a nyakam.  – A srác házát már nem említettem, ha van, egy csöpp esze úgyis tudja melyikbe való, mert túl bonyolult kitalálni, hogy az egyenruhája színe az általam nagyon utált zöld. -  Hát… Én…  - Hát ez bukta volt. Legalább nem értett félre. Mondjuk, most magyarázkodhatok, ami újfent nem jó, de most egész kedves velem, ami jó, csak furcsa, talán most, ha ezt kimondom, nem lesz olyan nagy baj. - Azt akartam mondani, hogy persze, hogy aggódok, mert barátok vagyunk, de aztán rájöttem, hogy te nem bírsz annyira, hogy azok legyünk, csak én téged, úgyhogy inkább nem mondtam semmit. – mondom ismét a földet bámulva, majd ha nem nevet ki és nem mondja, hogy hát konkrétan hülye vagyok, akkor talán ismét ránézek majd. - Tudod mit? Vedd úgy, hogy nem szóltam.

Silent & Julian

Az újabb francia szöveg hallatán elfintorodtam. Nem lehetne hanyagolni ezt a nyelvet?  – És mégis kitől kellene félnem, kislány? Tőled? Próbálj meg kevésbé nevetséges lenni, és akkor talán az elsőévesek komolyan vesznek – nevetett fel Coralie. – Amúgy meg mit az értelme ennek a hülyeségnek? Hadd találjam ki, te voltál az értelmi szerző, igaz? –érdeklődött gúnyos mosollyal az arcán. Nem láttam pontosan, hogy mi történt, de nagy valószínűséggel a kiscsaj ráléphetett Coralie lábára, mivel a lányok Guccit, meg hogy Összemocskolta, pedig olyan drága volt, és Szegény Coralie-t suttogtak elhűlve. De fájdalom ide vagy oda, Coralie közelebb lépett a lányhoz, és akkorát lekevert neki, hogy gyakorlatilag a fal adta a másikat. Tanúsítani tudom, hogy pofozkodásban, ő a legjobb, egyszer volt szerencsétlenségem megtapasztalni. – Csak merj még egyszer hozzámérni, és esküszöm, hogy ennyivel nem úszod meg – sziszegte dühösen a kislánynak.
Nem sok kellet hozzá, hogy elröhögjem magam a válasza hallatán, de megembereltem magam, és halál komoly arccal fordultam felé. – De ugye tisztában vagy vele, hogy nem törhetik el? – érdeklődtem. Érdekelt, hogy kezelik-e valahol emiatt, de inkább megtartottam magamnak a kérdést.
– Semmi gond, túlélem – mosolyodtam el halványan. Remélhetőleg Silent is tud egymaga olyan szórakoztató lenni, mint a lányok. – Nincs mit. Szeretem, ha hálásak nekem az emberek. – Ki tudja, hogy mikor jönnek jól nekem ezek a hálálkodó egyének, habár Silent… na mindegy, valamire biztos jól jön majd. Bár ha egy hollóhátas kellene, akkor inkább Aaronhoz vagy valamelyik okosabb csodálómhoz fordulnék.
– De ha ilyen szar otthon lenni, akkor miért nem maradsz a suliban? A vén fószer nem hajítana ki, meg amúgy is elég sokan itt maradnak itt a szünetben. – Nem értettem, hogy minek akar minden áron haza menni, ha otthon mindenki csak cseszteti. – Tizenkilenc. Valami probléma? – néztem rá hasonlóan furcsán. Mi ebben olyan hihetetlen? Amúgy sem véletlenül kislányozom le. Amikor gyakorlatilag lehülyézte magát, megrándult szám széle, az elfojtott vigyortól. Ezt sem véletlenül mondtam neki, úgy tűnik, végre be is ismeri. – 37,5% vagy afölött bármi jöhet – segítettem ki egy kicsit a lányt. Ha akarnék, se tudnék vele menni, mert oké, hogy most itt döglök a gyengélkedőn, de amint elmehetek, tanulnom kell(ene).
– Nem sűrűn, vagy egyáltalán nem? Ne felejtsd el, hogy ígértél nekem valamit – emlékeztettem rá. Ha már egyszer azt mondta, hogy leszáll a házamról, akár mit is takar nála a bántás, akkor tegyen is így. – Mondtam én – értettem vele egyet. Nagy zavarán elmosolyodom, és szótlanul fürkészem az arcát egy darabig. – Tényleg nem vagyok – bólintottam egyetértően, még mindig mosollyal az arcomon.
– Jól van, örülök neki – nevettem fel. Bár ezt se kellett volna, mert a mellkasomon, egy olyan helyen nyilallt belém a fájdalom, ahol eddig még nem éreztem. Felhúztam a pólómat, hogy szemügyre vegyem a helyét, de nem volt semmi komoly, csak egy kisebb zúzódás. De azért, elidőztem vele egy darabig, hadd legyen Silentnek egy jó napja, és lássa, hogy kell kinéznie egy igazi pasinak. – Ha nem akar azért itt tartani, mert túl helyes vagyok, akkor, ha minden igaz, holnap reggel elmehetek – válaszoltam, miközben visszahúztam a pólómat. – Miért kellett itt lenned? – érdeklődtem. Ami engem illet, nem gyakran fordulok meg itt, csak ha nagyon muszáj. Vagy, ha nincs kedvem órára menni, vagy valamelyik haverom, illetve akkor aktuális barátnőm kerül ide. – Na, ebből semmit nem értettem, szóval fuss neki még egyszer – mosolyogtam rá.

Julian & Sili

Rossz nap a szoknyához, mondaná anyám, ha látná, hogy éppen verekedni készülök. Mert lássuk be, a szóbeli csatározás úgy ahogy, elmegy, én bírom a kemény szavakat, nem is ezzel volt a baj. Sőt, még az se nagyon érdekelt, hogy a többi kis fruska ott nevet rajtam. Lehet, hogy ők azt hiszik, hogy én még kicsi vagyok és csak jártatom a számat, de minden kimondott szót komolyan gondolok. Különösen most, hisz a csaj elvette tőlem a legnagyobb értékem. A szemem vészjóslóan csillogott. Megremegtem a dühtől, ami bennem tombolt, így ökölbe szorítottam a kezemet. Fájt, ahogy a körmöm a bőrömbe vájt, de ennél fontosabb volt az, hogy ne itt mindjárt verjem szét a képét. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. - C'est mieux d'avoir peur, pour pas qu'on se fasse tuer. Jobb félni, nehogy megöljenek. – mondom a lány szemébe nézve, majd pár pillanat után erőteljesen rálépek a lábára. -  De egyeseknek fájdalmat okozni kész élvezet. – mosolygok, és amíg a lány a lábát fájlalja, addig én odébb megyek, hogyha esetleg nekem akarna rontani, legyen lehetőségem felsikítani, amit remélhetőleg Madam Pomfrey is meghall.
Szerencsémre a lányok elhagyták a szobát és a pálcámat is visszakaptam, aminek külön örülök, hisz kész idegbajos lettem volna, ha csak egy fél órára is, de nem lenne nálam. Julian szavaira ránézek, majd kicsit elszégyellem magam. -  Nem az hanem… ez nálam ilyen pszichés dolog. Elsős korom óta, amikor otthon voltam mindig elvették a pálcámat a szüleim és azzal fenyegettek, hogy eltörik. Két éve alakult ki nálam az, hogyha elveszik tőlem, vagy nincs nálam, akkor ideges leszek. Akár dührohamot is kaphatok, bár erre még nem volt példa. – Pedig már elég sokszor álltam ahhoz közel, hogy azt kapjak. Most is csupán egy hajszál választott el tőle, de annyira tudok magamon uralkodni, hogy ne essek túlzásba.
- Bocsánat, ha tudtam volna, hogy téged rajonganak körül, nem tettem volna. – mondom szomorkásan, mert tényleg nem akartam ezt tenni vele. Mindegy reménykedem, hogy nem mérges nagyon. -  Próbálkoztam legalább. De köszönöm szépen hálás vagyok érte.  – mosolygok a fiúra. Én magam is ki tudtam volna rugdosni őket, de az erőszak, csak erőszakot szül, és így azért kényelmesebb volt, hogy nem nekem kellett ezt megtennem, hanem ő küldte el őket.
- Hát igen. A legjobb barátom pedig csupán egy napig tudott velem lenni, mert ment a családjával meglátogatni a rokonságot.  – Még mindig nem értem, hogy nekik miért kellett pont olyan messzire költözniük tőlük, de hát biztos ők tudják, én csak külső szemlélő vagyok. Legalább az az egy nap jó volt. - Tizenkilenc? – nézek rá furcsán, na meg persze pirulok, mint a jó gyerek a mosolyát látva. Ilyen idős lenne? Azt hittem csupán egy év lehet közöttünk, erre kiderül, hogy még több is, mint kettő. Nagyon elszámoltam magam. -  Hát persze, én butus.  -Na igen, az italra egyáltalán nem gondoltam, bár mindenki magából indul ki, én pedig egyáltalán nem szeretem. Bort szoktam inni néha, de abból is csak keveset és csak néhány fajtát iszok meg. -  Csak akkor vagy gyere velem, mikor veszek, vagy mondd meg milyet vegyek, mert nem vagyok otthon az alkohol témában…  - Bár szerintem ennyi idősen ez nem nagy szégyen, nem is kéne az, hogy pontosan ismerjek mindenféle piát. Az igen furcsa lenne, na meg persze szörnyű is, hogy egy tizenhat éves lány, képbe van ezekkel kapcsolatba.
- Szerintem sem én vagyok, miután már nem sűrűn bántom őket, de az évfolyamba így emlegetnek. Képzelheted mi volt, mikor kiderült, hogy a legjobb barátnőm abból a házból való. – Bár azt még sikerült valahogy kimagyaráznom, de ha rájönnek, hogy egy sráccal is jóba vagyok onnét, akkor már teljesen készek lesznek. Mindenki arról fog beszélni, hogy talán csak álca volt, vagy ezzel akartam kitűnni, de nem én tényleg rühellem őket, az egy másik dolog, hogy akadt két olyan ember, akiket bírtam. -  Hát az biztos. – bólintok egyetértően, majd rájövök mire is mondtam ezt. - Mármint igen tényleg nem vagy átlagos.  – Próbálok mosolyogni, de már mindegy, mert elszóltam magamat, meg amúgy sem sikerült vigyort erőltetnem magamra. Remélem, hogy nem fog feltűnni neki, vagy ha igen, akkor nem fog úgy rám nézni, mint ahogy szokott. Akkor megint rákvörös leszek, és majd ismét bizonygathatom neki, hogy nem, én nem szeretem őt, csak kedvelem, mint egy barátot szokás.
- Sok mindent megjegyeztem ám a beszélgetéseink során.  – mondom és én is közben én is mosolygok. Általában megjegyzem a dolgokat, csak nem mindig akarom felfogni őket. -  Szerencse. Akkor hamar kikerülsz, innét gondolom.  Hát nem tudom, lehet neked hat, de nekem sose csillapította a fájdalmamat, mikor itt voltam.  – Ezóta inkább nem jövök be. Ha bármi bajom van, akkor megnézetem magamat mással, de ide többé nem jövök be úgy, hogy beteg vagyok. -  Hát tudod persze, hogy aggódok, hisz… izé… na szóval igen. – Már a nyelvem hegyén volt a szó és már majdnem kimondtam, de végül nem tettem. Tudtam, hogy Julian nem így gondolja, így inkább becsuktam a számat. Bár csak a barátomnak neveztem volna, de azért úgy biztosabb, ha nem mondom ki.

Silent & Julian

Jókat röhögve hallgattam a lányok veszekedését. Ha már itt kell szenvednem ezen a helyen, legalább elszórakoztatnak. Tudtam, hogy Coralie képes lenne megtenni mindazokat, amiket mondott, de ezzel szemben a másik lány fenyegetései eléggé komolytalannak, már-már nevetségesen hangoztak. Nem is csodálom, hogy Coralie nem vette komolyan, én sem tenném. Annak egyáltalán nem örültem, hogy a kislány franciául szövegelt valamit, mert utálom azt a nyelvet, de Zoe, tekintve, hogy francia, készségesen lefordította nekem, hogy mit mondott a lány. Ami pedig Coralie-t illeti, ő is beszéli a franciát, mert jó pár évig ott élt. Szóval, ha az volt a lány célja, hogy ne értse, akkor nagyon nem jött össze. – Ó, tényleg? – kérdezte szintén francia nyelven, bántóan magas hangon vihogva. – Tudod mit? – folytatta angolul. – Próbálkozz csak. Nagyon is kíváncsi vagyok rá, hogy egy magad fajta, kis nyomorék mihez kezdene velem – mosolyodott el kihívóan. – Főleg ennek hiányában – pörgette meg az ujjai között a lány pálcáját.
Miután mindenki lenyugodott, és a lányok kimentek, összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy Silent alaposan átvizsgálja a pálcáját. De most őszintén, még is mi baja lenne? Coralie csak hozzáért, még azt sem mondhatja, hogy összemocskolta, tekintve, hogy Coralie aranyvérű, ő meg nem. Mit kell ezen túldramatizálni? – Coralie nem fertőz, nincs semmi baja a pálcádnak – jegyeztem meg.
– Ja, hát már mindegy, majd visszajönnek később – vontam meg a vállam, de azért egy bocsánatkérést szívesen hallanék tőle, elvégre őmiatta lett oda a társaságom. Ó igaz is! – Csak a pontosság kedvéért, én küldtem el őket, te csak próbáltad – javítottam ki mosolyogva a lány megjegyzését.
– Hát ez így tényleg gáz. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az, ha valakit utálnak a szülei. Se engem, se a barátaimat nem érinti ez a dolog, szóval tényleg fogalmam sincs, hogy milyen lehet ez. De ha én a helyében lennék, akkor biztos, hogy a haverjaimnál karácsonyoznék, meg tölteném minden szünetemet. – Tizenkilenc, és köszi – mosolygok a lányra az egyik szívdöglesztő mosolyommal. – Aranyos vagy, de már nagyfiú vagyok. Nyugodtam vehetsz valami piát, ha ennyire szeretnél ajándékot venni. – vigyorodtam el. Fagyi? Minek néz ez engem? Nem túl valószínű, hogy sok fiú ismerőse van, ha fagyit akar nekem venni. A pia sokkal jobb ajándék, lenne mit innom majd a haverokkal.
– Kétlem, hogy te lennél a legnagyobb Mardekár utáló – jegyeztem meg. – De egyébként, nem csodálkozom, hogy kivételt teszel velem. Túl különleges és jóképű vagyok ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjon valaki –
– Jól van, látom fejlődőképes vagy – mosolyodtam el. Mondjuk, annyit vitatkoztam ezzel kapcsolatban vele, hogy ahhoz tényleg sík hülyének kellene lennie, hogy elfelejtse. – Ja, nincs eltörve semmim, a fájdalmat meg el tudom viselni. Hozzá vagyok szokva, na meg Madam Pomfrey megitatott velem valami löttyöt, ami elméletileg csökkenti a fájdalmat – válaszoltam a kérdésére. – De aranyos, hogy így aggódsz – mosolyogtam rá.

Julian& Sili

Nem érdekelt a méretbeli különbség köztem és a lány között. Nem az számít, hogy ki a magasabb, hanem, hogy ki jobb varázsló, márpedig szerény véleményem szerint az én volnék, hisz már olyan átkokat is ismerek, amiket nem kéne. Még az idióta nevetés sem zavart, ami a hátérből hallatszott, lehet, hogy ők azt hiszik, nem teszem meg, de igenis képes vagyok rá, nem egyszer küldtem már a földre valakit azért, mert felbosszantott. Most pedig igencsak felhúztak. A csaj kivette a kezemből a pálcámat. Nem érdekelt és nem is figyeltem arra mit mondd, csak a pálcámat bámultam, majd a lányra emeltem a tekintetem. -  Add vissza, vagy betöröm az orrod és a hajadnál fogva lógatlak ki az ablakon és mindenki a te szánalmas kis sikításodat fogja hallgatni.  – mondtam persze az anyanyelvemen, ezt azért mégsem közöltem úgy vele, hogy értse. Nagyon ideges leszek, ha valaki hozzányúl a legbecsesebb tulajdonomhoz, pláne akkor, ha az illető egy ilyen kis fruska.
Szerencséje volt a csajnak, hogy a Mardekáros srác idejében lépet közbe, hogy elterelje egy pillanatra a figyelmemet. Mikor elmentek a lány visszadobta a pálcámat. Először dühösen pillantottam utánuk, majd mikor végre elmentek leguggoltam a pálcámért és szomorúan néztem rá. Végig mértem mindenhol hátha valami kárt tett benne, de szerencsére nem törte el vagy valami. Nem tehetek róla, ez a tárgy már szinte a részemmé vált. A szüleim mindig elvették tőlem, ha hazamentem és olyan mintha ideggörcsöt kapnék, ha nincs nálam. Mintha a szívemből tépnének ki egy darabot. Ezért ügyeltem rá mindig, hogy bár nem használhatom muglik előtt akkor is nálam legyen, mert nekem ez a híd a varázslóvilághoz.
Nem, először semmi kedvem nem volt odamenni a fiúhoz, inkább nem is vettem róla tudomást, de valamiért elindultam felé csak úgy ösztönből. Olyan különös mikor mellette vagyok. Akaratom ellenére teszek olyan dolgokat, amiket nem szeretnék. A francba is! Miért kell neki itt lenni pont most? -  Semmi. Csak… Ha tudtam volna, hogy te vagy itt nem szólok be és nem küldöm el azokat a… na, szóval a lányokat. – Igazából egy másik szó jutott eszembe rájuk, de nekem nem illene így beszélnem, na meg persze lehet ezzel Juliant is megbántanám, amit igazán nem akartam. Már így is épp eléggé utál, bár a mostani viselkedése igencsak meglep.
- A karácsony a szeretet ünnepe. De úgy nehéz élvezni, ha a családod nem szeret. – Úgy egyébként semmi bajom sem lett volna ezzel az ünneppel. Vannak barátaim, akiktől pontosan annyi szeretet kapok, mint amennyit a szüleimtől elvárok, csak ne szúrnák el az őseim azzal, hogy piszkálnak, meg szidnak. -  Tényleg?  – kérdezek vissza meglepődve, miközben a fiúra pillantok. - Hát akkor utólag is boldog születésnapot! Mennyi idős is lettél most? Jaj, ha tudtam volna, akkor még szünet előtt felköszöntelek, de majd veszek neked valami finomat, ha gondolod, vagy meghívlak egy fagyira, vagy mit tudom én.  – mosolygok rá, mert azért úgy illik, hogy felköszöntsük az ismerőseinket, még akkor is, ha nem vagyunk olyan jóba. Még Aaronnak is képes lettem volna ajándékot venni, mert nem utálom én őt, csak sokszor felhúz, meg miegymás, de Juliant azért még nála is jobban bírtam, így ha nem utasítja vissza az ajánlatot, akkor veszek neki valami kis édességet, vagy amit szeretne. Eszembe jutott Ebony ötlete, miszerint itassam le, de azt azért mégsem tettem volna, mint „utó szülinapi ajándék”, meg ahhoz a barátnőm is kéne, ha tényleg meg akarom csinálni, bár ha továbbra is ilyen kedves lesz, akkor már nem szükséges.
Az évfolyamomból sok háztársam szeretett velem lógni, de azért féltek is tőlem néhányan, mert hallották vagy éppen látták is miket művelek a Mardekárosokkal ők pedig nem szerettek volna úgy járni. Pedig én igazán nem vagyok egy rémisztő lány, csak ha valaki árt nekem, akkor logikusan abban én is kárt teszek. Most pedig csak azért fenyegettem meg a srácot, hogy véletlenül se jusson Aaron fülébe, hogy én az ellenségeimmel barátkozok, mert az a két fő, akiket nem akartam megölni nem túl sok. Igaz hárman vannak, akiknek nem kell tőlem tartani, de abból az egyiket egyáltalán nem bírtam, csak hasznos információforrás volt a számomra. -  Ha nem akarnám, hogy megtudják, ismerlek, akkor ide se jöttem volna. De szeretek veled beszélgetni, így megkockáztatom, hogy talán elfecsegi mindenkinek, hogy a legnagyobb Mardekár utáló, az egyikkel cseverészet a gyengélkedőn. – mondtam válaszként, hátha kivételesen hisz nekem, amit kétlek, hisz nem nagyon bízik bennem, de hátha csoda történt és a mellé, hogy kedves is lett még hinni is fog nekem most az egyszer. Bár maga az, amit mondtam igen érdekesen hangzott. Már nem is utálom őket annyira, bár ennek az oka most épp itt volt előttem, amúgy ha ő nem lenne, biztosan szívatnám őket továbbra is, de hát az ígéreteimet meg kell tartanom, még ha ez nehezemre is esik.
Érdeklődve hallgattam végig a kis történetét, bár időnkét kikerekedtek a szemeim. -  Szegényem biztos nagyon fájt. De örülök, hogy nincs komolyabb bajod az meg, hogy győztél szintén jó dolog, bár tőled nem is nagyon vár mást az ember. Legalábbis múltkor eléggé jól kifejtetted, hogy te sose maradsz alul.  – mosolyodom el. Ezt is megjegyeztem az akkori beszélgetésből, ne meg persze az is megnyugtató, hogy nincs semmi komolyabb baja. -  Tudod kit érdekel az a srác. Azt se tudom ki ő, téged viszont legalább valamennyire ismerlek.  – Meg nem is nagyon érdekelt jelen pillanatban, hogy ki fekszik a paraván túl oldalán. Jelenleg Juliannek szenteltem minden figyelmem. -  Szóval akkor nincs eltörve semmid igaz? Bár gondolom, azért fájnak a sérülések helyei.

Silent & Julian

Coralie kissé durván rázta le magáról a másik lány kezét, aki közben felállt, de még így is jóval kisebb volt, mint Coralie. A lány megjegyzésére, mindannyian valami embertelen magasságban vihogtak fel, én meg halkan felnevettem. Az ismeretlen kislány nem épp a legjobb emberekkel kezdett ki. – Ú de megijedtem! – gúnyolódott vele Coralie. – Na, ide figyelj, te kis ribanc. Vagy kussolsz és visszaülsz a kisfiú mellé, vagy kihúzol a francba innen a szánalmas rongyaidban. Ez pedig jó helyen lesz nálam. – vette el a lánytól a pálcáját. – Piton professzor biztos értékelni fogja, hogy egy kis nyomorék pálcával támadott ez egyik diákjára, még ha ez így nem is igaz, de rohadtul senkit nem fog érdekelni, hogy te mit mondasz – közölte vele.
Ekkor láttam az idejét annak, hogy közbelépjek, nehogy szétszedjék a kiscsajt. Nekem nem kellett semmilyen erőfeszítést tennem annak érdekében, hogy a lányok kimenjenek, pedig nagyon nem akartak, főleg Coralie (ezt hívják karizmának kicsi Silent, lehet nem ártana szerezni valahonnan), aki elhaladtában visszadobta a pálcát Silentnek. Igyekeztem elfojtani egy feltörő röhögést, amikor a hollóhátas elbúcsúzott a rajongó táboromtól. Azt hittem ennél már nem lehet cikibb a csaj, de hát na, tévedtem.
Vonakodott leülni, de aztán csak meg tette, hiába senki se tud ellenállni nekem. Rettentően szórakoztatott a zavara, de ennek ellenére, rezzenéstelen arccal hallgattam végig a mondandóját. – Miért, mi bajod van velem? – kérdeztem zavartan és kissé sértetten, majd beletúrtam a hajamba. Amint nem kellet volna, mert fájt kicsit a vállam a reggeli párbaj óta, így egy halvány grimasz kíséretében leejtettem magam mellé a karomat.
– Hogy hogy? – kérdeztem vissza, amikor említette, hogy nem valami nagyszerű a szünete. Az ajándékokra nem kérdeztem rá, biztos csupa lányos dolgot kapott, ami engem nem igazán fog érdekelni. – Ó nekem nagyszerű, mint mindig. Végre találkozhattam az otthoni haverokkal, akik nem ide, a Roxfortba járnak, meg azokkal az unokatesóimmal, akiket bírok. Őket meg aztán még kevesebbszer látom, mert velük csak a karácsonyi partin futunk össze egy évben egyszer, mivel a születésnapom is karácsonyra esik. – válaszoltam a kérdésére. A csinos csajokat, meg Dawn-t és a vadul sikerült szilveszteri bulit jótékonyan elfelejtettem megemlíteni. Zavart egyébként, hogy nem nézett rám, mert tök nagy bunkóság, bár ilyen szülőktől, mint az övé, nem várhatja el az ember, hogy megtanítsák viselkedni a lányukat. Na, például ebből is látszik, hogy Silent nem aranyvérű, holott nem kérdeztem még tőle, mert ha az lenne, akkor tudna viselkedni.
Felvont szemöldökkel hallgattam végig, ahogy fenyegetni próbálja azt a szerencsétlen idiótát. Bár valamennyire hatásos lehetett, mert az a kissrác megijedt, pedig szerintem inkább volt nevetséges, mintsem ijesztő. – Ha te mondod – hangozott a nem túl meggyőző válaszom.
– Á nem nagy cucc. Csak annyi volt, hogy egy random gyerek rám támadt, mert megcsalta a barátnője velem. És amikor közöltem vele, hogy örüljön, hogy legalább már nincs dolga egy kis k*rvával, behúzott nekem egyet – mutattam itt rá, a felrepedt számra – én meg nyilván nem hagytam magam, szóval párbajozni kezdtünk és ez lett a vége, na meg az hogy természetesen én győztem. – mutattam végig magamon. – Ja, és jól vagyok, köszi – Tényleg nem voltak vészes sérüléseim, csak kisebb zúzódások, meg horzsolások. – Ha kíváncsi vagy a fiúra, itt fekszik mellettem a paraván mögött – mutattam a jobb oldalamon lévő ágy felé. – Fura amúgy, hogy nem kommentálta végig mindenféle sértéssel az előbbi előadásomat. Lehet az öregasszony kiütötte valamivel… –

Julian & Sili

Hihetetlen, hogy egyesek mennyire nem bírnak viselkedni. Ez egy gyengélkedő, nem pedig klubhelyiség vagy folyosó ahol nem számít, mekkora hangerővel beszélnek, meg nevetgélnek. Én személy szerint már rég kidobtam volna ezeket a lányokat innét, sőt meg is tehetném, de azzal biztosan nem érek el semmit, így maradt a kedvesebb verzió miszerint inkább megkérem őket, hogy távozzanak. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt a jó választás. Persze én kis bolond még el is hittem, hogy ezek a lányok hallgatnak a szép szóra, pedig kár volt. Az első beszólásra csak elmosolyodtam. A háztársam nem értette és furcsálló pillantást vetet rám, de én csak megráztam a fejemet, hogy nem érdekes. Aztán egy másik lány odajött hozzá és nagyon közel hajolt hozzám, talán már túl közel is volt. -  Azt hiszem nem fogalmaztam világosan.  – toltam el magamtól a lányt, majd felálltam és a szemébe néztem. -  Takarodj, vagy én tessékellek ki. De azt nem köszönöd meg.  – mondtam mosolyogva és közben kivettem a pálcámat a csizmámból, hogy biztos, ami biztos kéznél legyen. Egy rossz szó és kirepítem én az ablakon minden gond nélkül.
Alig, hogy ezt kimondtam ismerős hang szólalt meg, amitől kicsit megborzongtam, de még mindig komoly és vészjósló volt a pillantásom. Nem is foglalkoztam a sráccal, akiről sejtettem, hogy ki az, de még nem fordultam felé, inkább csak karba tett kézzel álltam. Aztán eszembe jutott néhány dolog, amit szívesen a lányok képébe vágtam volna, de ahelyett, hogy hangosan kimondtam volna őket, inkább csak lenéző pillantást vetettem rájuk.  A fiú következő megszólalására viszont már rá emeltem a tekintetemet, mert nem értettem miért mondja ezt.  -  Hát persze.  – mondtam még mindig ugyan azzal a döbbenettel az arcomon. Majd mikor kimentek és dühös pillantásokat vetettek rá én ismét elmosolyodtam. -  Pá! —mondtam miközben integettem nekik. Ismét a Julian felé fordultam, akinek a jelenléte még mindig különös volt számomra.
Mikor mondta, hogy üljek le, először vonakodtam odamenni, de végül leültem a székre. Eltettem a pálcámat ismét a csizmámba és megigazítottam a ruhámat. -  Ju… Julian én… én sajnálom, ha tudom, hogy itt vagy nem jöttem volna. – mondtam miközben a padlót bámultam. Azt hittem valaki más lesz itt, nem gondoltam volna, hogy belé futok, azt meg végképp nem, hogy pont az ő rajongó táborát üldözöm el, amit egyáltalán nem bántam. - Hát tudod… nem valami fényesen. Egyedül az ajándékok tetszettek. – Mint mondjuk az a ruha, ami most is rajtam van. Ez volt Jean karácsonyi ajándéka nekem. Azt hiszem ennyi pozitívum volt az egész szünetben. -  És neked milyen volt? – kérdeztem vissza, igaz még mindig csak lefelé nézve. Jelenleg a cipőmet nézni kellemesebb volt, mint az, hogy véletlenül összetalálkozzon a fiúval a pillantásunk. Végül felnéztem igaz nem rá, hanem a háztársamra, akiről időközben el is feledkeztem. De már az egyik könyvet olvasta, így gyanítom nem bánta, hogy nem vele foglalkozok. -  Ha megtudom, hogy bárkinek is elfecsegted azt, hogy egy Mardekárossal beszélgettem esküszöm, hogy legközelebb miattam fogsz itt kikötni. – mondtam a másik Hollóhátasnak, aki riadtan pillantott föl a könyvből és megesküdött, hogy nem fog eljárni a szája. Bírtam a srácot, bár képes lett volna elmondani a többieknek is, hogy mi történt itt, amit nem szerettem volna. -  Ne haragudj, nem miattad mondta ezt neki csak… Nem szeretném, ha az egyik háztársam rájönne, hogy Mardekárosokkal barátkozok. Érzékeny ezzel a témával kapcsolatba. – mondtam Juliannek, akire most már ránéztem. -  Egyébként mit történt veled? Már úgy értem, hogy jól vagy? Azaz, hogy nincs komolyabb bajod? – A hangomban volt valami furcsa, ami nem szokott lenni. Talán aggodalom, de nem tudom miért. Julian és én nem vagyunk olyan kapcsolatba, hogy féltenem kéne, bár azért tényleg érdekel a hogyléte, mert bizonyára okkal volt itt.

Silent & Julian

Még mindig nem vágom a srác problémáját, nem szerethették annyira egymást, ha a kisasszony az én ágyamban kötött ki. De kettőnk közül ő járt rosszabbul, elvesztette a csajt, és ráadásul még a büszkeségén is csorba esett azáltal, hogy legyőztem. A kora reggelem azzal telt, hogy farkas szemet néztünk egymással meg jókat szórakoztam a srác sértésein, amiket a fejemhez vágott, egészen addig, amíg Madam Pomfrey ezt meg nem unta, és el nem húzta a fiú és az én ágyam közötti paravánt. És bár az egyáltalán nem volt hangszigetelt, a srác még is elhallgatott. Nagyjából ezután érkezett az első lánycsapat, akik jöttek meglátogatni,és később még másik három váltotta egymást.
–… és akkor értünk oda Adriannal, amikor ők épp… – nem tudtam végig mondani, mert egy Miss Senkinemkérdezettdeazértelmondomazidiótavéleményemet félbeszakította a sztorimat, amit a csajoknak meséltem. Pedig ez volt a legepikebb közös sztorink Adriannal, ami a tizenkilenc évünk alatt történt. Nem láttam ki az a lány, mert "nagy sajnálatomra" kitakarta az ágy körül álló sok csinos csaj. A röhögésem keveredett a lányok vihogásával, amikor a kiscsaj valami nem létező, hülye szabályról szövegelt. – Na, ide figyel, Granger 2. Pont leszarom, hogy miről szövegelsz itt össze vissza. Húzz vissza a nyomorék pasidhoz, amíg szépen mondom. – szólt be neki az egyik csini lány, akinek azt hiszem Zoe a neve. Egy másik lány, Coralie, pedig odavonult kötözködő kislányhoz, és egész közel, az arcába hajolt annak, azt a majd’ félfejnyi magasságkülönbséget inkább meg sem említem. – Menj a könyvtárba tanulgatni azzal a kis gyökérrel, ha ennyire azt akarsz – közölte vele gúnyosan mosolyogva. A többi lány persze engedelmesen vihogott mindkét megjegyzésnél. – Jól van, nyugi, nem kell rátámadni – mondtam Coralie-nak, majd megfogtam a kezét, és lehúztam magam mellé az ágyra, mielőtt a kiscsaj elájulna vagy valami.
Meglepődtem, hogy Silent az a lány aki félbeszakított életem egyik legjobb sztoriját. Bár mondjuk ismerős volt a hangja, nem is értem, miért nem ismertem fel előbb. – Ne legyetek vele ilyen szemetek – mondtam, majd egy mosolyt küldtem Silent felé, és üdvözlésképp biccentettem. – Bocs, nem akartunk hangosak lenni, de túl szórakoztató vagyok – vontam meg a vállam. Megkértem a csajokat hogy majd később jöjjenek vissza, és bár igen csak vonakodtak, de azért, a Silentnek szánt gyilkos pillantásokkal kisérve, teljesítették a kérésemet. Már csak azért is, mert Coralie egy puszit is kapott az arcára ösztönzés gyanánt.
Miután kimentek, minden figyelmemet Silentnek szenteltem. Nem bántam annyira, hogy drasztikusan lecsökkent a lányok száma körülöttem, mert Silent van olyan jó társaság, mint az előbbi csajok. – Ülj csak le nyugodtan – böktem a fejemmel az egyik, ágyam melletti, nemrég szabadon hagyott szék felé. Nem tudom, hogy ki az, akihez bejött, de elsőre látszik rajta, hogy egy nyomorék.  Ha jól emlékszem délelőtt hozták be, azzal hogy elájult. Milyen nevetséges és gáz, egy pasi ne ájuljon már el. – Milyen volt a szüneted? – érdeklődtem, amint helyet foglalt a széken.

Julian & Sili

Reméltem, hogy a tavaly év végi kis incidens után többé nem kell betennem a lábamat a gyengélkedőre. Bár életem során eddig kétszer voltam úgy ott, hogy nekem kellett az egyik ágyon feküdnöm, rühelltem azokat az alkalmakat. Az egyiknél el volt törve a kezem, természetesen egy Mardekárosnak hála, a másik alkalommal meg csak azért voltam bent, mert annyira rosszul lettem, hogy elájultam és féltek valami komolyabb bajom van.
Most viszont mégis mosolyogva sétáltam be a szobába. Az oka viszonylag egyszerű, az egyik háztársamat behozták, mert elvileg összeesett a folyosón és nagyon beütötte a fejét. Persze nem annak örülök, hogy itt kötött ki, hanem, hogy meglátogathattam elvégre régen beszéltünk már. Ő volt az egyike azok közül a néhány ember közül, akik elfogadtak úgy, ahogy vagyok.  Amint besétáltam az ajtón, rögtön az ágyakat kezdtem fürkészni, hogy vajon melyik is lehet az övé. Az egyik hátrább lévőnél akadt meg a pillantásom és oda is siettem a fiúhoz.  Mosolyogva köszöntöttem, majd leültem a mellette lévő üres ágyra, miközben megigazítottam a piros szoknyámat és levettem a fekete bőrdzsekim. -  Gondoltam a tanulás feldob majd. – hajolok előre és nyújtok át három könyvet. Mikor elveszi, és rám néz, rákacsintok. Eszem ágában sem volt tankönyveket hozni neki, nem vagyok ennyire szemét. Néhány olyan kötetet adtam át neki, amiket ő kért kölcsön tőlem még korábban, hogy elolvashassa.  Hamarosan ő is rájön, hogy csak vicceltem a tankönyvekkel és mindketten nevetni kezdünk, persze csak halkan, hogy másokat ne zavarjunk.
Valakik viszont nem voltak olyan figyelmesek, mint mi, egész pontosan néhány lány. Egy rakásban álltak és nem kicsit hangoskodtak, ami gyanítom nem csak nekem volt idegesítő, hanem a betegeknek is. Egyáltalán minek vannak itt? Biztos az egyik barátnőjük fekszik itt, aztán most elszórakoztatják. De legalább csinálnák halkan vagy valami. -  Nem szeretném elszúrni a jókedveteket, de van egy új szabály miszerint a mostani órákban csak azok lehetnek jelen, akik tanulni szeretnének a betegekkel és ez maximum is csak egy fő lehet. De úgy egy óra múlva már szabad látogatás van, talán akkor kéne visszajönnötök. – mondtam a csapatnak még egész kedves hangon. Pedig nem kellett volna olyan rendesnek lennem, de ha normálisan viselkedek, talán többet érek el semmint azzal, ha leordítom a fejüket, hogy tűnés ki, mert valaki pihenni szeretne. Ha majd nem mennek ki, akkor próbálkozom másképp. Mondjuk azzal, hogy beszélek az illetővel, hogyha nem szeretné az élete hátralévő részét itt tölteni, akkor küldje el őket.

Silent & Julian

Jó volt végre haza menni, ez után a rettenetes unalmas, és hosszú félév után. Már régen nem láttam a szüleimet, meg az ottani barátaimat, szóval jó volt újra találkozni velük. Mondjuk a szokásos minden évben megtartott karácsonyi vacsora, a rengeteg rokonnal meg a család barátaival egyáltalán nem hiányzott. De mint általában mindennek, ennek is volt jó oldala. Ilyen volt többek között az, hogy anyáék nagy boldogan büszkélkedtek velem mind a majdnem száz vendégünknek, és olyan jó érzéssel töltött el a dicsérő szavakat hallani, amiket, mint egy jól nevelt fiú, igyekeztem nagy szerényen hárítani, de persze egyáltalán nem esett rosszul, amikor ezután csak még jobban fényeztek engem. Bemutattak nekem egy Dawn nevű lányt, mint lehetséges menyasszony jelöltet, mert amint betöltöm a huszadik évemet, el kell jegyeznem valakit, és addig nincs már olyan sok idő. Egyébként a nevén kívül semmi problémám nincs a lánnyal, sőt még ő a legnormálisabb, meg a legszebb a négy jelölt között, szóval, ha lesz beleszólásom, és nem lesz nála jobb, akkor őt fogom választani. A téli szünet, mint minden szünet, rohadt hamar eltelt, így kénytelen voltam újra vonatra ülni, hogy visszautazzak a suliba, egy újabb keservesen hosszú, és unalmas félévre. Visszaérve a Roxfortba, szinte az első napon a gyengélkedőn kötöttem ki.    
Az egész sztori azzal kezdődött, hogy tök ismeretlen srác nekem ugrott a folyosón azzal, hogy a barátnőjével miattam szakított, merthogy a lány megcsalta velem, amit végül is elképzelhetőnek tartok, csak még mindig fogalmam sincs, hogy ki is az a csaj. Na de lényeg a lényeg, amikor közöltem vele, hogy inkább örüljön, hogy megszabadítottam egy kis k*rvától, bevert nekem egyet. Én meg nem arról vagyok híres, hogy csak úgy hagyom magam, szóval párbajozni kezdtünk, mert voltam olyan rendes, hogy nem használtam ki az erőfölényemet vele szemben, na meg amúgy sem vagyok oda a mugli módszerekért. Nem volt egy gyenge ellenfél, de kettőnk közül én leszek auror, úgyhogy nyilván több támadó és védekező varázslatot ismertem, mint a srác, na meg természetesen a párbajozó képességem sem utolsó, így természetesen én nyertem. De ennek ellenére mindketten a gyengélkedőre kerültünk, kisebb-nagyobb sérülésekkel. Ami engem illet a srác jobb egyenesének köszönhetően felrepedt a szám, és a még így is eszméletlenül helyes arcomat néhány horzsolás ékesítette, ami attól eltekintve, hogy fájt, egyáltalán nem zavart, mert valamiért a legtöbb lány bukik a sebesült pasikra. Ezért (is) történhetett az, hogy a nap minden percében egy csapat lány állja körül az ágyamat. Most is épp őket szórakoztatom, meg flörtölök velük, leszarva azt, hogy mások pihenni szeretnének, legalább is Madam Pomfrey állítása szerint. De pont nem érdekel, hogy mi a bajuk, a lányok sokkal fontosabbak.