2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is tudom hirtelen, hogy mi alakult ki köztünk, jobb szeretnék inkább nem is belegondolni, mert azt jelentené, hogy ismét kockáztatok, talán valami olyat, amiről már régen lemondtam. Kár ugyan általánosítanom, hogy minden lány aljas, vagy éppen arrogáns, mint akik a nyomomban vannak, hiszen Evangline is végtelenül kedves, törődő, de hát mindig így kezdődik. Legalábbis többségében. Van valami közös pont, amire érdemes építeni, hogy aztán mindent szétromboljon valami oda nem illő momentum. Csakhogy minden kapcsolat vége a szakítás, vagy halál, így kéne hozzáállnom? Tart ameddig tart? Még ha barátság is, örülnöm kéne, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolódva? Azt hiszem ha csak rá pillantok, akkor úgy érzem, bárcsak előbb ismertem volna. Tényleg egy iskolába jártunk? Miért kellett ennyire fafajűen vaknak lennem? Késő bánat. - Na jó, de én Griffendéles vagyok, ereklyevadász, sárkánygyíkokkal harcolok, nem gondolod, hogy röhejes voltam? – Nevetek vele, még a kuncogását is aranyosnak tartom, nem pusztán a külsőt, vagy ami még fontosabb, a lelkét méltattam az előbb. Fel tud vídítani, olyan reménnyel kecsegtet, amelytől úgy érezhetem, hogy visszatalálhatok önmagamhoz, összeszedhetem önbizalmam apró darabokra zúzott darabjait. Nem mondom, hogy Nathalie direkt tette, biztos vagyok benne, hogy rossz akarat nem volt benne, ez mégsem menti fel jobban. A barátok vajon szokták fogni egymás kezét? Vagy miért is cimkézem ezt az egészet? Valami közeledéssel próbálkoztam, és csodák csodája nem az a lány, aki elkezd vihogni, vagy éppen a nyakamba borulni, hogy Ashtooon, eljössz a születésnapomra? Bizsergető, ahogyan összeér a kezünk, miközben azon tűnödöm, hogy miért is voltam ilyen bátor vele. El is ránthatta volna a kezét, hogy mit képzelek? Talán udvariasságból viszonozta, de az meg lehetséges, hiszen ez a simogatás olyan lágy, odaadó. Meg kéne kérdeznem, hogy rám gondolt-e, amikor a randit említette? Olyan kevés időnk van most, és ha kiderül, hogy mégsem, az hatalmas bukás lenne. De még mindig jobb, mintha belelátna a fejembe. Különben is, hogy szokás ismerkedni, hogy ne legyen benne a visszautasítás lehetősége? Ez így olyan fura... Elrettentő. - Nem, egyenesen tartottam felé, és nem is tudtam róla. Eszményinek tűnt. Azóta sosem ítélek első látásra, és rájöttem, hogy bármilyen szépnek is tűnjön az, amivel kecsegtetnek, óvatosnak kell lennem. – Döntöm oldalra a fejemet, ezért van az, hogy inkább rá sem néztem senkire, átvágtam a folyosókon, még ha ezzel pont a rendes lányokat is kizártam, de így volt az egyszerűbb. Ha majd a történet végére érek, talán ő is megérti. Elhallgatok pár pillanatra, hogy tudja méregetni a hallottakat, és az nagyon fontos, hogy Nathalie katasztrófája nem azt jelenti, hogy hozzá hasonlítom, csupán azt, hogy az ember nagyon nehezen kel fel a rossz tapasztalatok után. - Érdekes módon maga a varázstárgy utáni kutatásom nem az ereklyétől lett fordulatos, vagy éppen az akadályoktól. Mint mindig, az emberi gyarlóság állt az utamba. És ahogyan mondod, összetörte a szívemet. Ide fogunk eljutni. Ez tényleg olyan, akár a Titanic, és a jéghegy. Bárhogyan is meséljük, a vége az, hogy a hajó el fog süllyedni. – Felidézem magamban a történteket, és még az utolsó percben hátha hozzá tudok tenni valamit az elhangzottakhoz, mert még nagyon messze a kimenetel. - Elenát tehát elfogadták, ő volt a véla, aki visszajött Nathalie-ért. A polgármester úgy gondolta, hogy több esélyt nem ad, ezért mágián kívánta megégetni. Gondolj bele, a huszonegyedik században is vannak még ilyen varázslóközösségek... Agyrém. Azonban Elena, mielőtt még belecsaptak volna a lángok, átkot mondott a városra. Nem tudom szó szerint idézni, de arról szólt, hogy a polgármester és felesége legyen mihamarabb az enyészeté, a lányuk Nathalie testét eméssze fel az öregség, amint elhagyja a várost, és ágyékát rontás kisérje azon férfiak számára, akik megkapják őt. És úgy általánosságban a város lakói forduljanak egymás ellen. Animágus volt, hollóvá változott, és elrepült. És nem fogod elhinni, mivel a máglya a városon kívül lett felállítva, a kislány azonnal öregedésnek indult, az anyja szinte elesett, mert az egy éves kislányból gyorsan egy hét-nyolc éves kislány lett, amire át tudták vinni a városhatáron. – Ekkor lép be a gyógyító. Kedvetlenül szakítom félbe a beszélgetést, nem is pusztán a történet miatt, egyszerűen tényleg jó vele. Most én is megengedek magamnak némi simogatást az ujjain, majd kedves mosollyal bólintok, és felállok. - Gyógyulj meg mielőbb. A bálon találkozunk. – Intek búcsút, és még a vállam felett is visszanézek, mielőtt kettőnk közé állna az álnok függöny.
Annyira jó, hogy itt van, és egyszerűen bizsereg a bőröm mindenhol, ha lehetne, tutira világítanék, vagy valami hasonló. Elképzelni sem tudtam volna ilyesmit pár hete, most pedig rövid idő alatt már harmadszor látom, más kérdés, hogy totálisan lejáratom magam előtte az elejtett megjegyzéseimmel, amik még csak nem is szándékosak, de ez az őszinteség átka, néha csak úgy kicsúsznak olyan dolgok, amiket nagyon szeretnénk benn tartani. Ettől függetlenül én remekül érem magam, és teljesen biztos, hogy ez a hetem csúcspontja, még akkor is, ha pár nap múlva kiengednek innen. Olyan könnyűnek érzem a lelkem, hogy már-már attól félek, hogy felszállok. Jaj istenkém, de jó lenne, ha ezek a frissen támadt remények nem lennének hamisak, és tényleg lenne esélyem, bármilyen kicsi is. - Mindenkivel előfordul, én minden este belerúgok az ágyam lábába, aztán ugrálok visítva, mint a bakkecske, annyira fáj. Kuncogok fel a gondolatra, aztán amikor meghallom az aranyost, elmosolyodom. Kedves tőle, hogy ezt mondja, bár talán ezt a jelzőt olyanokra használja a nagy átlag, akiktől az ég világon semmit sem akarnak, de megbántani sem. Azt viszont mostanra tudom, hogy a külső kifejezetten nem lényeges a számára, szóval lehetséges, hogy az esetében ez valóban olyan bók, amit értékelni kell. Akárhogyan is legyen, én zavartan pillogok le a takarómra, mert a világot jelenti számomra, hogy ilyesmit hallhatok a szájából. Szörnyű elképzelni, hogy vajon mit gondolna, ha megtudná, hogy három éve szerelmes vagyok belé. - Köszi! Nyögöm ki végül nagy nehezen, kicsit úgy érzem néha, hogy a fene nagy beszélőkém csődöt mond mellette, ami nem feltétlenül baj, legalább nem megyek az agyára, de azt sem szeretném, hogy kiszúrja a dolgot, még a végén rájönne a titkomra, és elküldene melegebb éghajlatra, mondván olyan vagyok, mint a többi, és csak azért viselkedek így, hogy megszerezzem, valójában nem is ilyen vagyok. Nem húzza el a kezét, s ha már nem teszi, akkor nem is állok meg a finom mozdulatokban, hisz ha ez az egyetlen esélyem arra, hogy így érintsem, akkor egyszerűen ki kell használnom. Hihetetlenül jó érzés hozzáérni, simítani a kézfejét, pár pillanatra elréved a tekintetem, szeretnék még ilyet, sokat, sokszor, istenem, csodálatos lenne. Vajon… lehetséges? Felpillantok a vonzó arcba, a szívfájdító szemeibe, és tudom, hogy akkor lennék a legboldogabb a világon, ha egyszer ez a szempár szerelemmel telve vetülne rám. Rájövök, hogy basszus, én talán pont úgy nézek rá, épp ezért rögtön lesütöm saját kékjeimet, nem szabad elrontanom, biztosan a frász törne ki rajta, ha tudná…
- Neked gondolom, nem sikerült, különben nem így beszélnél róla. Már én is hajtanám le a fejem, de mikor megteszi ő, úgy döntök, nincs értelme a dolognak, inkább csak szemlélem a sötét tincseit, és kedvem támad bele túrni, de nem ragadtatom el magam az eddiginél is jobban. Csak… bennem van ez a talán kicsit gyermeteg vágy, mint ahogy az is, hogy elűzzem a múltjának árnyait, és boldogabbá tegyem a jövőjét. Nem tudom, lesz-e lehetőségem rá, de bízom benne, hogy egyszer megtörik a jég, ha már három évet vártam úgy, hogy egy szót sem váltottam vele, így tudok még egy keveset, nemde? Csöndesen hallgatom a történetét, véla… hát, remélem nem ez a Nathalie a véla, mert akkor lehetetlenség lenne versenyeznem vele, de hamar kiderül, hogy nem. Végül hamar kibukik, hogy természetesen nem így van, de nagyjából semmit sem tudok meg a kapcsolatukról, olyan ez eddig, mint egy könyv bevezető része, érdekel, felcsigáz, de alig várom, hogy az utolsó oldalra lapozhassak, hogy megnézzem, mi lett a vége. - Húha, nagyon kalandos történetnek ígérkezik… már legalábbis addig, amíg össze nem töri a szíved… De addig a jelek szerint még nagyon sok van hátra, hiszen Nathalie még csak egy éves, és akkor aligha találkoztak még. A függöny fellendül, és a nővérke barátságosan mosolyogva beszól, hogy a negyed órából bizony fél lett, és tényleg nem engedheti, hogy Ashton tovább maradjon. Én kissé szomorkásan pillantok a fiúra, majd csak most eresztem el a kezét, és próbálok mosolyt erőltetni a vonásaimra. - Nagyon örültem neked, Ashton, köszi, hogy benéztél! Nem mondom, hogy remélem, mihamarabb újra láthatom, semmit sem szeretnék erőltetni, plusz nem is vagyok annyira bátor, de ettől függetlenül így van, ám ha más nem, a bálon mindenképpen látni fogjuk egymást. Amennyiben távozik, úgy vágyakozva pillantok utána, amíg látom a hátát, majd a nővérke durván elorozza tőlem a képet, ahogy behúzza a függönyt. Visszahanyatlom hát a párnámra, és megpróbálok elaludni, bár biztosan nehezen fog menni, annyira izgatott vagyok a látogatása miatt.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-12-09, 12:51
- Valahol a kettő között az igazság Evangeline. Én is a régi korokért vagyok oda, amikor még tudták, hogy mi az a tisztesség. Nem is kell karakánnak lenned, viszont határozottabb vagy mint az egykori nemeskisasszonyok, és ez jó. Ne sajnáld ha még máshogy alakult. Nekem már volt, és semmire sem mentem vele, beletört a bicskám... – Együtt nevetek vele, nem érzem azt, hogy ez bármelyikünk szempontjából célozgatás lenne, pusztán jól érzem magam vele, többe egyenlőre még nem mertem belegondolni. Viszont most azt mondta, hogy semmi az égvilágon, akkor Mattie tényleg nem? Jóég, akkor mi most tényleg beszélgetünk, barátként, vagy hogyan? Nem is baj, hogy éppen most jött a csokiszállítás ideje, mert nem is tudnék mit mondani anélkül, hogy ne jönnék zavarba. Nekem is van időm lenyugodni, főleg, hogy még azt mondta, hogy imád, én meg ostoba módon úgy tettem, mintha valami gőgös kóborlovag lennék, akinek a lábai szokás omlani. Nem, engem már az is zavar, hogy mennyien így kezelnek, sosem akarném, hogy vihogó módon autógrammért rohangásszon utánam. Valamiért ő más, könnyebben emészthető. Visszatérek hozzá, és bármennyire is próbálkozom, valahogy sugárzom a kelései ellenére is. Nem tudom azokat ronda dolognak látni, pusztán varázslat, az meg mindegy, mintha lila lenne a haja. Attól még ott vannak azok az okos szemek, az azok az érzéki ajkak, jajmár miért kalandozgatok el? Nyilvánvaló, hogy nem vár, hanem majd egyszer valakire, én már megmutattam, hogy mennyire nem vagyok férfias, neki egy igazi lovag kell, nem egy ilyen összetört nyámnyila valaki. - Hülye nem, csak sokszor fogok mellé. Balszerencse, vagy minek mondjam. Mint a szekrény. – Hallgatok el egy pilanatra, az előbb azt mondta, hogy imád, most pedig azt, hogy kedvel... Miért olyan nehezemre, hogy... – Én meg aranyosnak tartalak. – Mondom ki, ezek után már tényleg nem viszakozhatok, muszáj lesz vele táncolnom. A muszájt logikusan nem úgy értem, hogy sajnálom a dolgot, de már megint olyan hirtelen vagyok, nem átgondolt, holott egy kedvelés nem feltételez többet, én viszont nem akarok semmit erőltetni. Amennyire a lovagkor szerelmes vagyok, ott sem arról szólt bármi, hogy bárki is karakán legyen, hanem a versekről, erényekről, én meg már rögtön táncba hívtam. Jóég! Hova tettem a jobbik eszemet? A kezem szinte magától indul el, talán csak a hálának a jele, hogy kedvesen, nem visszataszítóan viselkedik velem, nem is tudom leplezni azt, hogy még levegőt is elfelejtek venni, amikor rámkulcsolja az ujját, és még vissza is cirógat. Dehogy akarom én elhúzni, egyszerűen csak tervem nincsen rá, hogy tegyek. Folytassam a beszédet, amivel talán megbántom? Senki nem szereti, ha valaki ennyire múltba réved mással tekintetben, de úgy vélem, nem udvariasságból viszonozta a gesztust. Jelentek számára valamit? Féltem magam attól, hogy hirtelen lobbanok lángra, hogy aztán főnixként égjek el a saját lángjaimban, miután halálba taszít az elutasítás vagy hogy a lelkembe gyalogolnak. Megmaradunk hát ebben az összefonódott, édes bilincsben, szinte kedvem támadna az ajkamhoz húzni a kezét, hogy gyengéd csókkal érintsem, amiért ilyen megértő igyekszek lenni velem, de talán félreértené, elrontanék mindent. - Nem volt az, valóban, de az csak a jéghegy csúcsa, amely alapján még úgy véled, elkerülheted a katasztrófát. – Hajtom le a fejem, sötét tincseim már rendezetlenül csüngenek a homlokomba, futottam is egy nagyot, hogy minél több időm legyen még együtt lenni vele, remélem nem fognak most kidobni, mielőtt még továbblépnél a törétnetben, ám úgy vélem, hamarosan lejár az időm, így csak az elejére lesz időm. - Köszönöm. – Bólintok, és átveszek egyet, és a számban forgatom, mielőtt még továbbfűzném a fejezetet. – Nem untatlak azzal, hogy milyen ünneplés fogadott. Mintha már előre elkönyvelték volna, hogy sikerrel járok. A kisvárost átok sújtotta. Egy véla átka, amely erősebb volt annál, hogy csak úgy képesek legyenek az átoktörőik feloldani. Apám tudod megmentette az akkori polgármester életét, akinek a lánya volt Nathalie, ám amikor odaérkeztem, akkor már a lány nagybátyja, az eredeti polgármester öccse volt hatalmon. Úgy kezdődött, hogy a polgármester és a felsége nagyon szerettek volna gyermeket, de nem adott meg nekik, ezért a nő egyik barátnőjétől, egy vélától kért varázslatot a termékenységre. Ez megadott, Elena pedig csak annyit kért, hadd legyen a keresztanyja a kicsinek. Ám amikor a kislány, Nathalie megszületett, addigra a polgármester úgy vélte, hogy egy véla a városban bajt jelent, mert minden férfiszívet az őrületbe, a nőket pedig a féltékenységbe hajszolja. El akarta zavarni a vélát, aki elment ugyan, de egy évvel később visszatért, és el akarta rabolni a lányt... Terve nem sikerült, elfogták...
- Ez sajnos az idő előrehaladtával jár. Néha úgy gondolom, hogy rossz korba születtem, nem vagyok elég karakán, mint a mai lányok többsége, és bár szerintem ez nem baj, de szinte az összes velem egykorú lánynak volt már kapcsolata, vagy legalább egy gyengécske próbálkozása, nekem pedig az égvilágon semmi. Mondjuk nem baj, eljön majd egyszer az én időm is, csak nem fogok vénkisasszonyként meghalni. Nevetek fel eme elképzelésre, nem vagyok én egyáltalán elkeseredett, főleg, mert sokakkal ellentétben én meglepően pontosan tisztában vagyok az érzéseimmel, csak épp viszonzatlanok, de erről persze mélyen hallgatok. Mikor aztán elmegy a csokiért, igyekszem megmenekülni az elsüllyedéstől, és összeszedni magam. Igazán megtanulhatnám befogni a számat, komolyan, biztos, hogy sokkal nyugodtabb kis életem lenne, ha nem mondanám ki általában azt, amit gondolok. Még szerencse, hogy csak ez csúszott ki, nem egy szeretlek, akkor szerintem soha többé nem látnám, és nem mondhatom, hogy meglepne a dolog. Valahogy mégis meglehetősen nagy hatással van rám a visszatérésekor látható arckifejezése, így csak nem néznek a fiúk valakire, aki hidegen hagyja őket, nemde? Nem szeretném belelovallni magam semmibe sem, de azért bevallom, jól esik ezt látni, mintha lenne értelme olyannak lenne, mint amilyen vagyok, egyszerűnek, kedvesnek, őszintének. Talán… Előbb-utóbb kiderül, nemde? - Héé, tutira nem vagy hülye, én legalábbis kedvellek, és hülyéket nem szoktam. Próbálom viszonylag finoman megfogalmazni a dolgot, nem tetszik, hogy így beszél magáról, nem is értem, miért teszi, talán ennek a Nathalienak köszönhető az egész. Nem vagyok egy agresszív alkat, de szívesen megcsapkodnám a kis arcocskáját. Mégis milyen ostoba nő képes tönkretenni Ashtont? Bosszantó, és persze, hogy jó eséllyel miatta ilyen, és issza meg a levét a legtöbb lány, köztük én is. Nem mondom, hogy a csürhéjét sajnálom, de biztos van még bőven tök normális lány, aki odavan érte. Amikor megsimogatja a kezem, egész egyszerűen megáll bennem az ütő, nem is nagyon tudom hová tenni a gesztust a részéről, de abszolút pozitív értelemben lep meg, el is pirulok rendesen, sőt, a szívem is olyan ütemben kezd verni, hogy majdhogynem kiugrik a helyéről. Ugye elájulni nem fogok? Csak nem vagyok annyira szerencsétlen, bár legalább ülök, nagyon lefelé nem eshetek. Nem is tudom, honnan veszem a bátorságot arra, hogy ne engedjem végül, hogy elhúzza a kezét, hanem ráfogjak az ujjaira, és a hüvelykujjammal most én cirógassam meg röpkén, finoman, miként a pillangó szárnyai verdesnek, a kézfejét, aztán enyhül a kézfejem ejtette rabság, hogyha túl sok lett volna, esetleg el akarná, elhúzhassa a kezét. Ennél finomabb jelzést szerintem az életben nem tudnék adni neki, de nem tudhatom, mennyi csalódottság emészti a lelkét, talán nem veszi észre, vagy csak érdekelni nem fogja, fogalmam sincs. Aztán figyelmesen hallgatom a történetét, legalábbis annak egy részét, nagyon is kíváncsi vagyok rá, sosem hittem volna, hogy bepillantást nyerhetek majd egyetlen emlékébe is, nemhogy egy olyanba, ami vélhetőleg nagyon is megváltoztatta. A dolog valahol ott kezd fájdalmasan aggasztó lenni, amikor azt mondja, hogy hasonló volt a haja, mint nekem. Talán hasonlítanék rá? Az baj… nagyon nagy baj, mert vagy sosem lesz esélyem nála emiatt, vagy éppen hogy emiatt vesz rólam tudomást, és keltettem fel a figyelmét. Jellemző, Evangeline, totális szerencsétlenség vagyok, ismét csak gratulálni tudok.
- Mesélj róla nyugodtan, kíváncsi vagyok rá… Gondolom korántsem volt átlagos és unalmas, hiszen végül elrabolta a szíved. Talán még most is az övé, bármit is tett ellene, ilyen ez, a szerelem nem válogat, ha rajtam múlt volna, én sem szeretnék olyat, aki elérhetetlen, hiszen semmi értelme sincsen. Mégis, amikor látom a keserű, elhagyatott pillantását, összeszorul a szívem, és komorság költözik szinte örökké vidám lélektükreimbe. Valahogy ott motoszkál bennem az érzés, hogy szeretném megölelni, de nem merem megtenni, ahhoz még nem gyűjtöttem elég bátorságot, de azt bizonyosan tudom, hogy ez az a tekintet, amit legszívesebben örökké eltörölnék az arcáról, hogy helyette csupa széppel és jóval ajándékozzam meg. - Boldogsághormon? Nyújtom felé a tőle kapott csokit, hiszen ha jól sejtem, a történet folytatásához nagyon is rá fog férni az ilyesmi, persze ez nem jelenti azt, hogy venni is fog belőle, de én megtettem a tőlem telhetőt úgy hiszem. Aztán vélhetőleg hallgatom tovább, hogy mi is a helyzet ezzel a Nathalieval.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-12-06, 10:14
Időnként felpillantok, hogy nem tör rá a gyógyító néni, mert ha jól érzed magad, még az idő is ötszörös sebességgel repül, még rendes Evangeline-től, hogy kért nekem plusz perceket, hiszen valóban egyedül árválkodik most itt, a karácsony előtti napokban ő volt csak olyan szerencsétlen, hogy ide jutott. Én viszont nem fogom hagyni, hogy unatkozzon, legalább egy rövidke időre. Nem mondom, hogy túlzottan meglepődöm a szavain, sok lány dédelget ilyen romantikus eszméket, régen én magam is ilyen voltam, ahogyan a mai napig is amolyan lovagi eszméket vallok, ám azt hittem, hogy manapság már a lányok annyira vagányak, ahogyan utánam is rohangásznak, hogy nem igényelnek már meghitt zugokat, ahol kettesben lehetünk, vagy ha igen, akkor sem fontos a hangulat megteremtése. - Értem, hogy miről beszélsz. Megvan az az érzés, amit tud közvetíteni. Nem baj, ha romantikus vagy. Jó dolog ha valaki még igazi eszmékben hisz, amiknek még volt értelme. Én is ettől zavarodok meg, olyan gyorsan változik a világ, nincsen már kőbe vésett dolgok, sosem tudhatod, hogy mit akarhat a másik, mert nincsenek irányelvek, amelyek szerint élnünk kellene. Mondhatni... ami jólesik. – Elképzelem magunkat egy ilyen gyertyafényes piknik közepén, és alig észlelhetően elpirulok, biztosan a másik srácra gondolt, de mégis... mi lenne ha? Inkább szaladok a csokiért, az legalább egy biztos pont. Még lejátszódik köztünk az a bizonyos imádlak, tudom feleletválasztás, én magam sem tudom, hogy miért így reagálok. Valahogy annyit észlelek, hogy határozottan jól érezzük magunkat egymással, most pedig olyan zavarba jöttem a saját gondolataimtól, hogy ilyen önzőn voltam képes újabb pajzsot felhúzni, amiért nem ő, hanem Nathalie és a csitrik a hibásak, Evangeline pedig mindig önzetlen volt velem, ezt egy csokival viszonzom, és megbántom egy tudommal. Ostoba, nagyon ostoba vagyok.. Különben meg mit agyalok ilyesmiken, neki egy olyan srác kell, akinek nincsenek ilyen dilemmái, mint kiderült, Mattie-vel évek óta barátok, van egy kialakult harmónia. Igen, beszélek majd a sráccal, hogy lépjen már valamit, mert Evangeline randizni vágyik. Legyen már végre férfi, én meg a hülye megtépázott lelkemmel elfogadom az olyan merész lányok közeledését, mint Justice, akit láthatóan hidegen hagy, hogy küszködök, lazán átlépnek az ilyesmi felett. Mégis, amikor visszatérek, felragyog az arcom, és ezt nem is tudom leplezni. Mintha ismét sikerült volna eltörölnie a puszta létével minden aggályt, de nem lenne tényleg jó beszélni azzal a sráccal? Boldogok lehetnének, nekem pedig ez is számít valahol. Vagy otromba dolog lenne beleszólni az életükbe? Végülis az ő dolguk. Nem tudom. Nem tudok én már semmit. És ismét a saját síromat ásom, amikor felmerül megint a randis kérdés, szó szerint minden önbizalmam elszáll, amikor Evangeline nyíltan rákérdez, hogy mit szólnék, ha egyszer majd nekem is feltűnne a szerelem. Nem mondom, hogy mindig a férfinak kell megtennie az első lépést, mert Justice példája ékesen bizonyította, hogy kettőn áll a vásár, viszont régen szerettem kezdeményezni. Nathalie végülis enyhén kiölte ezt, és az sem segít, hogy sikítoznak utánam. - Nem akarlak ezzel terhelni, mert hosszú, és.. Nem az, hogy fájdalmas. Csak az derül ki belőle, hogy egy hülye vagyok. Vagy voltam, mindegy. Mindig te segítesz nekem mostanában, és még ezzel is rád hárítom azt, hogy miért nem merek én már senki felé... nyitni. – Finoman mégis a keze felé csúsztatom a sajátomat, amelyikkel most nem a csokit eszi. Csak egy pillanatra, mert nem fogom meg, pusztán megsimogatom, ha nem húzza el magát. Megérteném én azt is, hiszen legjobb esetben is csak a barátja tudok lenni a Mattie-s dolog miatt. - Három éve történt a nyári szünetben. Már javában gyakoroltam az ereklyevadászatot. Egy skandináv varázslófaluba hívtak, mert állítólag jóideje eltűnt onnan egy komoly varázsszer, de nem volt annyira meghatározó, hogy felnőttet célozzanak meg, és miután apa egyszer megmentette az ottani polgármester életét, valahogy megvolt a kapcsolat. Megérkeztem, és miután a lányoknál korábban is nagy sikereim voltak, már előre untam a dolgot, biztosan a polgármester lánya is valami unalmas, átlagos csaj lesz, akivel még beszélgetni sem lehet, mert mindenen csak nevet. Tudod, mint a csitrik. Eleve nem is volt szőke, mint ott a legtöbben, hasonló volt a haja, mint neked. És korántsem olyan, mint amilyet előre leírtam már magamban... – Még a hideg is kiráz. Nem vagyok már oda Nathalie-ért, tehát pillantásom nem olyan rajongó, inkább keserű, elhagyatott. Mint amikor a kicsit szétszedték az ingemet, akkor nézhettem ki hasonlóan. Folytatom majd persze, de hagyom, hogy reagáljon, ha szeretne.
- Nem zavarsz. Jegyzem meg csendesen, nem hiszem, hogy létezhet olyan szituáció ebben az életben, ahol engem zavarna. Vagyis hát, zavarba ejtő biztosan lehetne, de az nem ugyanaz. Úgy, hogy nem érdekli, hogy festek, tulajdonképpen nincs is okom arra, hogy zavarjon, maximum a nem létező hiúságomba taposhatott volna bele. Nem mondom, hogy nem segített volna rajta, ha most bunkó módon viselkedik, és szívat a ragyák miatt, de még ezzel is bebizonyította, hogy egyáltalán nem érdemtelen a szerelmemre. Kár, hogy ez az én helyzetemet csak rontani képes, mert így holt biztos, hogy sosem leszek képes elfelejteni. Nem tartom igazságosnak az élettől. Legalább lenne egy halovány reménysugár… - Nem tudom, én szeretnék, de nem olyan csacsogós izét, amiről beszélsz, hanem rendeset. Piknik, gyertyafényes vacsora, hasonlók. Tudom, tudom, javíthatatlanul romantikus vagyok, mondták már. Másnak lehet ez nem számít, de én még sosem randevúztam, legalább egy igazit szeretnék majd egyszer… Gőzöm sincs, miért mondom ezt el neki, elvégre, úgy mondjuk pont nulla annak az esélye, hogy ő legyen az, aki esetleg elvinne egy ilyen eseményre. Főleg azok után, hogy szerinte nem szokás randizni. Egyszerűen nem értem, hogy csúszhatott ki ez is a számon, teljesen lökött vagyok, a végén még azt hiszi, hogy tálcán kínálom magam. Tulajdonképpen, az a szomorú, hogy talán még meg is tenném, elvégre, elég nagylány vagyok már, nem? Viszont holt biztos, hogy Mattie kinyírna érte, ha ennyire könnyen adnám magam, elvégre ő végighallgatta minden siralmamat Ashtonnal kapcsolatban. Tudja? Ez most mi a szösz akar lenni? Honnan tudja, hogy imádom? Szeretnék elsüllyedni, de most azonnal. Hosszú percekbe telik, mire sikerül lecsillapítanom vágtázó szívem ritmusát, és nem dobol harsány tamtamot a fülemben. Az arcom vérvörös, de talán addigra már nincs sok nyoma, mire Ashton visszatér. Esetleg hiheti azt, hogy a csoki miatt van, elvégre valóban imádom, persze ő nem tudhatja, hogy ez így van, elvégre eddig fogalma sem volt róla, hogy létezem.
Elgondolkodva meredek rá még pár pillanatig, hogy feltettem a kérdésemet, valahogy nem vagyok benne biztos, hogy fel kellene tennem, de végül kibukik belőlem. Abban a pillanatban meg is bánom, hogy meglátom a meglepettséget végigsuhanni az arcán. - Ohh, értem. Igyekszem leplezni a lelkemet elöntő csalódottságot, de egy pillanatra azért eltűnik az arcomról a megszokott mosolyom, ám hamar úrrá leszek a vonásaimon, és ismét a vidám arcomat mutatom. Azt hiszem, ilyen az én szerencsém, persze, hogy valaki olyanba kellett beleszeretnem, akinek összetörték a szívét, ráadásul úgy, hogy nem is ismertem. Most, hogy kezdem megismerni, úgy hiszem, akkor sem lett volna másként, ha olykor beszéltünk volna, csak még rosszabb lehetett volna, ha úgy elérhetetlen, hogy tud rólam, és nem érdeklem. Lesütöm a pilláimat, egyértelműen zavartan, mintha rajtakapott volna valamin, semmit sem szeretnék én kiprovokálni, csak próbálom meglelni az utolsó szalmaszálat, és nem hallgatni minden barátomra, barátnőmre, akik szerint már rég el kellett volna, hogy felejtsem. - Nathalie? Ő törte össze a szívedet? Hozzátenném, hogy jó nagy szemétség volt tőle, de nem szeretnék kifakadni, ezek az exes témák nagyon zavarosan a számomra, van, aki egyenesen nekimegy a másiknak, ha rosszat mondanak a volt szerelméről. Én is sok mindent megtennék, hogy megvédjem Ashtont, pedig nem vagyunk szerelmesek. Jobban mondva, ő nem az. Én minden egyes nap kicsit belehalok a saját érzéseimbe. - Mesélj róla, persze! Már, ha nem túl fájdalmas… Tömök gyorsan jó adag csokit a számba, hogy még véletlenül se csússzon ki még valami zöldség a számon, mert azt hiszem, már így is sokkal több olyat mondtam, amire sosem hittem volna, hogy képes leszek. Biztos átragadt rám is valami a Griffendélesek bátorságából. Haha, jó vicc… szerintem csak a fájdalomcsillapítók nyomják el a mások oly tökéletes önkontrollomat.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-12-04, 11:47
Ücsörgök az ágya szélén, és valahogy nem érzem azt a nyomást, amit a folyosókon szoktam, ha nagyon le akarnak támadni. Tényleg kedves velem, és nem pusztán kötelező udvariasságból hogy meghállálja a látogatásomat. Végigsimítok a hajamon, mert bár napok teltek el a szekrényes incidens óta, a fejem már nem fáj, mégis kellemes érzés odanyúlni, ahol hozzáért. Tudom, hogy fura hogy még a balesetben is igyekszem meglátni a jót. Az ölembe ejtem a kezem, mielőtt még valami meggondolatlanság ragadtassam magam. Értelmetlen dolog lenne belezavarni a táncpartnerével kapcsolatos háttérdolgokba, amikről nagyon nem is tudok. - Nem tudom, talán mert.. zavarlak? – Nevetem el magam, tényleg nem tudom, valahogy a betegágy nyugalmat igényel, nem pedig azt, hogy valaki zaklassa, ráadásul engem még alig ismer, miért ne lehetnék a terhére? Hiába bizonygatja, hogy csak barátok, de ha én is így kezelem őt, miért érzem tőrdöfésnek a srác felhozását? Egyszerűen vissza kellene vedlenem ahhoz, aki már évek óta vagyok. Úgy járom a vadont, hogy elnyomom a szívemben ébredő kételyeket, hiszen egy griffendélesnek nem ismermet félelmet. Sem haragot. Sem szerelmet? Miért jut ez rövid időn belül megint eszembe? Talán azért, mert Justice szavai megütötték annyira a fülemet, hogy lehetnék bátrabb azon tekintetben, hogyan álljak ki magamért, és ne hagyjam, hogy a kiscsajszik terrorozáljanak? De ha mindenkit elküldök, a végén még magamra maradok. Nem jobb lenne? Még azokon a napokon is vágyok a társaságra, amikor eltiprom a párzó bogarakat, hogy ne a saját nyomorúságom, és az átbánkódott éjszakák jussanak eszembe, mert amit Nathalie művelt... Az mesébe illően gonosz volt. Lassan már túljuthatnék rajta, de mégis mindig azt mondják, hogy kutyaharapást szőrivel. Na de ez nem olyan egyszerű, hiszen ha véletlenül lenne is valaki, mi a garancia, hogy nem Nathalie-vel hasonlítanám össze? Ha nem a megszokott válaszokat kapnám a lány nyilvánvaló árulása ellenére, akkor menthetetlenül összetörtnek érezném magam. - Nem tudom, valahogy... szokás még mindig randizni? A legtöbben annyit látják egymást, hogy egy húsz perces csacsogás is beleférhet a randi témakörbe. Igaz, hogy nem annyira romantikus, vagy eltervezett... szóval nem tudom. – Ezzel nem azt mondom, hogy butaságot beszél, de én tényleg nem tudom elképzelni, hogy nem hívta őt senki randizni. Nem lehet, hogy a külseje mellett másokat is elriaszt, hogy a srác ott van mellette? Bármennyire is állítja, hogy barátok, lehet, hogy más is többet gondol mögé? Igen, ilyenek vagyunk mi pasik, furcsa, ha egy lány mellett egy funkció nélküli pasi lebzsel, akkor már elriasztva érezzük magunkat? Tulajdonképpen még mindig nem tudom, miért merülnek fel köztünk ezeket a témák, hiszen nekem az a célom, hogy felejtsek, ráadásul Evangline még a külsejével is Nathalie-re emlékeztet, de nem ez tart mellette, hanem az, hogy... Uh, inkább megyek a csokiért, mert ostobaságokat gondolok, és ez tuti kiül az arcomra is. Felpattanok, miután felvetettem a csokit ötletet, és félúton lehetek az ajtóhoz ívelő távolságban, amikor megüti a fülemet az a bizonyos mondat, amitől megtorpanok, és kissé idétlen mosollyal az ajkaimon visszanézek. Nem tudom kimondani, hogy én is, helyette csak ennyit sikerül. - Tudom. – A szemem azonban azt sugározza még ilyen messziről is, hogy bár fogalmam sincsen, hogy ez most mit jelent, nem volt szerelmi vallomás, egy jó ismerősnek is szoktak ilyesmit mondani a lányok, de hasonlóan gondolom én is, mert valóban imádnivaló, rövid ismeretségünk ellenére is szeretek vele lenni. Lehet, hogy kidobhatom a kukába a filozófiakönyvemet? Pár perccel később már ismét vele vagyok, és élvezettel nézem, ahogyan eszegeti a dán csokit, megveregethetem a saját vállamat, hogy sikerült egy kicsit felvidítani. Ajkaimon még mindig a meglepett mosoly játszik, fájdalmasan szépnek szünetett vonásaimon egyátalán nem a lekezelés, vagy a visszautasítás, hanem valamilyen várakozó álláspont tűnik fel. - Persze. – Miután bólogattam, hogy tovább is maradhatunk együtt. A kérdése tényleg meglep, de nem azért, mert ilyesmit kérdez, hanem mert ismét arra világít rá, hogy mennyire passzaív tudok lenni, ahogyan Justice is mondta. Nem gondoltam, hogy ilyesmit fog, azt hittem a családom merül fel, vagy a tanulmányaim, ám mivel nem vagyok őszintétlen, sosem voltam, így pillantnyi habozás után válaszolok. - Voltam már szerelmes, és elég... csúnyán megjártam, ami miatt nehéz ez most... De nem mondom, hogy lehetetlen. – Pillantok bele a csodás szempárba, mintha azt próbálnám meg kifürkészni, hogy mire is irányulhat a kérdés. Konkrétan... ránk? Teljesen máshogyan viselkedik velem, mint az általa is említett csitrik, hiszen sokkal komolyabb, és mindig csak védeni akart volna, most pedig szerelemről beszélünk? Jó, előbb nyilván a randizásról, de meg akarna ismerni? – Nem haragszol meg, ha mesélek róla? Nathalie-ről...
Kissé azért meglepetten vizslatom a vonásait, nem nagyon értem, miért kellene bárkit is elküldenem, senkit sem lenne pofám, ha már veszik a fáradtságot, és meglátogatnak, nemhogy őt. Ezt sajnos így nem mondhatom meg neki kerek perec, bármennyire is lenne tőle könnyebb a lelkem, de túlságosan félek, hogy akkor ennyit sem kapnék belőle. - Miért küldenélek el? Jobb híján rákérdezek hát, de nyilván nem ismer annyira, hogy tudja, miként is viszonyulok a környezetemhez, és jámborabb vagyok többnyire a ma született báránykánál. Ha nem lennék ennyire félszeg, már rég elé álltam volna azzal, hogyan is érzek, és megpróbáltam volna elérni, hogy legalább egy aprócska esélyt adjon. Kár, hogy nem vagyok legalább egy picit bátrabb. - Biztosan, Mattievel mindig tök jól érzem magam, azóta barátok vagyunk, hogy az eszemet tudom. Na jó, csak mióta a suliba járok. Mosolygok rá, reménykedem benne, hogy nem érti félre, bár ezen nincs is mit, aki egyszer is látott minket együtt, az tudja, hogy tényleg nincs semmi olyan köztük, és fura mód egyik részről sem, legalábbis én sosem vettem észre. Kétlem, hogy ennyire vak lennék, meg aztán, Mattie meglehetősen kategorikusan elutasítja a romantikus dolgokat, szerinte neki egyszerűen nem jár az ilyesmi. Azt hiszem, a maga módján ő is épp annyira el van cseszve, mint amennyire én. Mindenesetre ezt nem áll szándékomban senkivel sem megbeszélni rajta kívül, nem is tartozik másra, örülök, hogy van nekem, se sosem érezte iránta többet, mint barátság, és ennyi év után őszintén csodálkoznék, ha ez megváltozna. - Aranyos, hogy ezt mondod, de azért ha így lenne, ennyi idő alatt csak akadt volna valaki, aki megpróbál randira hívni, vagy valami. Vajon minek is beszélek én erről neki? Nem feltétlenül kell ezt túlragozni, meg nekem sem kellene ilyen szánalmasnak előadnom magamat, de hát, ha már ilyen dinka vagyok, meg is érdemlem. Nem akarom én a végzet asszonyát sem játszani, egyszerűen csak… azt szeretném, ha ő figyelne fel rám, nem mások, talán ezért is lehet, hogy úgy hiszem, sosem néznek meg, hiszen észre sem veszem, nem érdekel a többi fiú. Fogalmam sincs, hogyan fogok eleget tenni a Mattienek fogadott ígéretemnek, és elmenni valakivel randizni. Egyáltalán nem akarom megtenni, tök rossz érzés, hogy bárki mással legyek, mint Ashtonnak, de vele meg sosem lehetek úgy. Nem jó ez sehogyan sem. - Imádlak! Szólok még utána nevetve, és egy kerek perc is eltelik, mire rájövök, hogy én ezt nem csak gondoltam. Jesszusom, menthetetlenül hülye vagyok. Komolyan kimondtam, hogy imádom? Ez nem lehet igaz, bár beleverhetném valamibe a fejemet. Remélem nem hallotta, de… biztosan hallotta, hiszen nem süket. Ennél cikibb már nem is lehetnék, de édes jó istenkém, ebből hogyan mosom ki magam? Igyekszem lenyugodni, amíg vissza nem tér, mert nem kellene, hogy lángoló arccal fogadjam, mikor visszatér. Mondjuk, ráfoghatnám a kelésekre is, de nem tudok hazudni…
- Most nincs itt senki, akinek csöndre lenne szüksége, szóval, szerintem ha megkérem a nővérkét, akkor engedi, hogy kicsit tovább legyél itt. Lenyúlok az egyik tábla csokiért, és ki is bontom, rögtön beemelve ajkaim közé egy kis darabot, lehunyt szemekkel ízlelgetve. Tényleg imádom a csokoládét, Anne-vel mindig kifosztjuk a Mézesfalást a roxmortsi hétvégéken. - Ashton… kérdezhetek valami személyeset? Gőzöm sincs, miért teszem, egyszerűen csak szeretném megtenni, muszáj tudnom, hogy legalább egy hangyányi esélyem van-e, vagy fölösleges abban reménykednem, hogy talán egyszer majd úgy néz rám, mint egy nőre, aki többet számít a szemében, mint a legtöbben… - Lehetetlennek tartod, hogy annyira megkedvelj egy lányt, olyan lányt persze, aki nem olyan idegesítő, mint akik követnek, hogy mondjuk… randizz vele, és esetleg szerelmes legyél? Remélem, ebből nem fogja azt hinni, hogy azt remélem, egyszer majd lehetnék én is az a személy, de ha mégis, hát egy életem egy halálom, ideje, hogy kiderüljön, nemde? Talán ki tudnám verni a fejemből, ha biztos lennék benne, hogy sosem tudna rám úgy nézni, ahogy szereném.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-12-02, 12:36
Most, hogy itt ülök mellette, egyátalán nem találom csúnyának a kelések miatt, mint ahogyan eddig is inkább mélyre próbáltam nézni. Egyértelmű, hogy csodaszép, amin egy ideiglenes varázslat nem változtat. Talán máshogyan gondolnám, ha véglegesen csúnyult volna meg, ezt elég pusztán durva bárányhímlőnek titulálni, mert nem sok a különbség. Az erőteljesen bosszant, hogy míg egy betegségről senki nem tehet, ezt itt most valaki szándékosan okozta. Feltámad bennem a vágy, hogy minimum megbosszuljam a dolgot, vagy ha arra már nem akarna engem használni, legalább fizikálisan kifejezni, hogy sajnálom, mert pusztán szavakkal nem lehet mindig. Ő is leszorította a púpomat, én meg csak ücsörgök az ágya mellett. - Akkor jó, reméltem hogy nem küldesz el, vagy ilyesmi. – Vallom be, tulajdonképpen nem zavar, ha elesett, csak a saját tehetetlenségem. De ha túl lesz a dolgon, akkor végülis nem akarom ráerőltetni az aggodalmamat, csak örülök, hogy Ander szólt, hogy érdemes benéznem, mert nincsen nála senki. Beszél ugyan a bálról, de valahogy ennek nem tudok hinni. Megbeszéltük, hogy nincsen barátság, mert az egyik úgyis mást akarna, ők meg még a bálba is együtt mennek. Nem, féltékeny bőven nem lehetek, hiszen még alig ismerem, de felmerül bennem, hogy már régóta együtt vannak, de van olyan dolog, amiről az ember nem feltétlenül beszél. Hát ez van, az ő dolguk, legalább van mellette valaki, aki kedveli, én meg lehet, hogy csak zavarom őt azzal hogy mindig meg kell mentenie, most meg még biztosan arra vár, hogy a srác megérkezzen, mert fog jönni, az tuti. Talán az lenne a legjobb, ha a bál után vállalnék valami nagyobb lélegzetvételű külföldi küldetést, hogy elfelejtsem a zavaros gondolatokat. - Nem vagy szánalmas, és remélem jól fogjátok magatokat érezni. – Ez az, felszegett fejjel kell elfogadnom azt, hogy ha valaki ilyen szép, és kedves, akkor már biztosan valakié. Talán ha jobban nyitvatartottam volna a szemem, és nem adom fel idejekorán, hogy minden lány egyforma, akkor most nekem is lehetne egy Evangeline-em. Csak a szájhúzását nem értem, lehet, hogy még csak elindult köztük a dolog, és még nem meri elhinni, hogy a srác érte van oda. Szegény Evangline tényleg nagyon önbizalomhiányos, már csak arra lennék kiváncsi, hogy ki is a lovagja. Azon meg én lepődöm meg, hogy meghökken annak említésén, mit is gondolok róla, pedig ez csak külsőség. Nem mondom, hogy bánom, hogy kimondtam, de ez pusztán annak szólt, hogy kit érdekelnek a kelések? Tulajdonképpen eddig sem azt néztem, hogy hogyan is néz ki, hanem azt, hogy kedves, és önzetlen. Mellesleg gyönyörű, de miután sokan csinosak a mai lányok közül, nem mondom, hogy átlagnak tartom, ahogyan ő említi, de akkor sem a külseje fogott meg. Te jó ég, miket gondolok, hát megfogott volna? - Átlagos... ne viccelj ezzel. Inkább úgy gondolják, hogy nem lehet esélyük nálad. Aztán amikor nem nézel oda, jól megnéznek.. – Atyaég, le kéne, hogy álljak, még a végén tényleg azt éreztetem vele, hogy dilemmáznia kéne a majdnem pasija miatt. Nem, ha már neki bejön, akkor tényleg legyenek boldogok, én meg csupán egy ártatlan beteglátogató vagyok. Felpattanok csokiügyben, és már mennék is kifelé, amikor összenevetünk, mert hát nem tudok én is vigyorogni a szavain. - Akkor elhalmozlak. – Bólintok, és visszahúzom a függönyt, hogy más ne tudja zargatni. Felnyargalok a szobámba, igazából csak kettőt ettem eddig, mert akkor még nem is találkoztunk, amikor megkaptam az édességet, de most jól jön. Alig pár perccel később már ismét mellette ülök, és az ölébe csúsztatom. Nincsen ebben semmi egészségességet sugalló nagy százalékú étcsoki. Tejcsoki, tömény édesség. Boldogsághormont termel. Igaz, van benne karamellás is, mindegyik más töltelékű. - Remélem nem dobnak még ki egy darabig, és nem is zavarlak... De ha nem szóltál senkinek, nem aggódik érted valaki?
Valahogy furán jól esik, hogy van valaki, akivel beszélt rólam, pár hete még gondolni sem mertem arra, hogy ilyesmi megtörténhet. Figyeltem az arcát, ahogy beszélt, még jó, hogy a bamba, álmodozó tekintetet ráfoghattam az átokra, nagyon tudtam volna ugyanis utálni magam, ha rájön, hogy én is vágyom rá, mármint, nem rajongva, nem letapizni azt a mellkast, amit egy pillanatra láttam, de nagyon szeretném megismerni, s igen, az is jó volna, ha úgy szerethetném, hogy van értelme, ha én is kellenék neki, és nem kellene úgy gondolnom, hogy reménytelenül idióta vagyok, amiért három évet ezen érzésekre fecséreltem hiába. - Ugyan már, nem hibáztatok senkit, nem baj, hogy itt vagy, nem zavar, csak nem szívesen mutogatja magát senki gyengén és elesetten szerintem. Próbálom megnyugtatni, hogy nincs ezzel semmi baj, elvégre, ha itt van, az csak azt jelentheti, hogy valamennyire érdeklem, bár ez lehet csúnya zsákutca, még annak ellenére is, hogy megbeszéltük, fiú és lány között nincsen barátság, az viszont tiszta sor, hogy ő nem vonzódik hozzám, az csak kiderült volna már, nemde? - A barátaim sem, a partnerem pedig a legjobb barátom, tehát ő sem. Igen, igen, én már csak olyan szánalmas vagyok, akinek egy barátját kell megkérnie, hogy vigye el a bálba. Húzom el a számat, nem sajnáltatni akarom magamat, de azt szeretném, ha tudná, hogy nem romantikus érzetekkel megyek a bálba bárkivel is, passzolom, hogy ezt miért érzem fontosnak. - A bosszú nem vezet sehová, Ashton, csak újabb bajt szül, nem akarom bántani, hidd el, tudnám én is, eléggé nagylánynak érzem már hozzá magam, de nincs értelme. Túl kedves vagyok talán erre a világba, ebbe az iskolába, és az olyanok, mint én, mindig megszívják, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé, el fog felejtődni, és kész, én nem teszek semmit, s ha esetleg megint megtörténik, majd felülbírálom magamat. - Nem… nem vettem gúnynak, csak meglepett. Nagyon halk a hangom, szinte még most sem hiszem el, hogy ezt mondta, és legszívesebben tényleg kiugranék a bőrömből, mert ezek szerint mégiscsak észrevett valamilyen szinten, csak éppen… ott van a többi lány, akik miatt lehet benne valamilyen gát, és fogalmam sincs, hogyan tudnám átszakítani. Talán csak ilyen finomnak, csendesnek kellene maradnom, ami nem kihívás, hiszen alapból is ilyen vagyok, és ha idomulnék ahhoz, amire szerintem ő vágyik, akkor már nem önmagam lennék.
- Hát, nem tudom, én szerintem átlagos vagyok, legalábbis, nem bomlanak utánam a pasik, hogy azt feltételezzem, gyönyörű lennék. Vannak nálam sokkal szebbek biztosan. Nem azt mondom, hogy csúnya vagyok, annak sem érzem magam azért… Istenem, miért beszélek ennyi zöldséget? Csak nézem az arcát, a szemeit, és bár tudom, hogy a külső semmire sem elég, de örülök annak, hogy gyönyörűnek lát, elvégre, ez is sokkal több a semminél, nemde? Ahhoz sokkal több kell, hogy a lelkem szépségét is meglássa, mert a külsőmmel ellentétben ezzel kapcsolatban szemernyi kétségem sincsen. - Hogy megvárlak-e? Nem tehetek róla, muszáj elkuncognom magam, hát persze, hogy megvárom, nem is engednének még sehová, de ha mehetnék is, várnék, elvégre, három éve ezt teszem, pár perc igazán nem sokat számít pluszban. - Menthetetlen csoki és karamellarajongó vagyok, szóval ennek a csábító ajánlatnak butaság lenne ellenállni. Pillantok rá csillogó szemekkel, mosolyogva, aztán figyelem, ahogy eltűnik a függöny mögött, én pedig csak a plafont vizslatom vigyorogva, mintha legalábbis életem legszebb perceit élném, de nekem egyszerűen mérhetetlenül fontos, és jóleső érzés, hogy Ashton egy kicsit is törődik velem.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-11-27, 15:42
Szabadkozva emelem fel a kezemet, és kap hozzá egy tőlem talán cukinak mérhető fejrázást is, hiszen olyan szigorúan beszél velem, hogy tettenért kiskölyöknek érzem magam, akit az anyukája faggat, hogy miért csórta el a süteménybe való lekvárt. - Én... Nem ők voltak, tényleg. Van egy kissrác, talán mondtam már, aki állandóan önkénteskedik nekem. Mostanság azt csinálja, hogy próbál körbejárni, hogyan tudok közlekedni, hogy elkerüljem a... Tudod... – Vonom meg a vállamat félrenézve, hát a lányokat. – Na és biztosan hallotta valahol fél füllel, hogy nem látni téged. Talán mintha említettem volna neki, hogy milyen aranyos voltál az ing-ügy kapcsán, és fontosnak tarthatta ha tudok róla, hogy nem vagy meg. Gondolom valahogy utánajárt. Engem hibáztass. – Kicsit hosszúra nyúlt a magyarázatom, főleg, hogy az első alkalommal még megszólalni is alig tudtam a jelenlétében, bár az lehet, hogy a balesetnek volt köszönhető. - A barátaid se? A... partnered se? – Nem tudom más szóval illetni, mert nem tudom, hogy pusztán a barátja, ismerőse, szerelme, s azóta is dobálom magam ha erre gondolok elalvás előtt. Igazából bármelyik lehet, én határolódtam el attól, hogy valaha egyszer aranyos és csinos párom legyen, nem értem, hogy miért csodálkozom, hogy ha magamkorú lánynak, aki ennyire... De miért is gondolkozom ezen? - Bárkitől is kaptad... Ezért meg fog lakolni. – Nem tudom, hogy miért mondom ezt, hiszen nem az én dolgom lenne kiállni érte, de akkor is, ő megtette, és talán elveszem a párjától a tisztséget, ám ha nem is tud róla a srác, akkor meg főleg azt teszek amit akarok. Mindig az igazságtalanság ellen küzdöttem, és ez a lány nem szokott ártani senkinek. Talán nem gondol kedvesnek, ahogyan múltkor mondta, de szenvedni sem hagyok senkit. Csak kicsúszik, hogy gyönyörűnek látom, mert az, külsőleg belsőleg egy tiszta személyiség, angyali lélekkel, és ezen nem változtat az sem, hogy milyen átoknak a rabja. - Nem... nem akartalak kigyúnyolni. – Felelem zavartan a pirulását látva. Te jó ég, most még rosszat is gondol rólam. Hogyan tudnám elhihetni vele, hogy tényleg így gondolom? Ha nem hisz nekem, akkor nem teljesen mindegy? – Annak tartalak , igen. Miért, te nem magadat, ha így visszakérdezel? – Nem várom el azt, hogy beképzelt legyen, de elég kevés lehet az önbizalma, ha a tükörben nem valami csodaszépet lát. Nálam ez keveset nyom a latba, de ahogyan Justice is mondta, én még egy bányarémnek is igent mondtam volna, ha a bálba hív, ha rendesen, nem vihogósan teszi, ám nyilván örül a szívem, ha olyan valakire nézhetek, aki külsőleg is... - Egy kis... kedvcsinálóhoz mit szólsz? Tudom, hogy gyerekes dolog, de hozhatod neked... csokit? Amikor Mongóliában voltam, Dánián keresztül jöttem vissza, és hát... van még belőle a szobámban na... Megvársz? – Pattanok fel az ágya mellől. Igaz, hogy csak tizenöt percet kaptam, de még alig használtam fel belőle, és majd azt mondom, hogy most szünet, és az idő innen folytatódik. Remélem a gyógyítóasszony is toleráns lesz velem. Már csak a válaszra várok.
Kicsit elkerekednek a szemeim, amikor azt mondja, hogy hallotta, nem vagyok jól. Milyen remek, hogy megkértem a gyógyítókat, hogy legyenek szívesek diszkréten kezelni, mert senkit sem akarok látni, amíg itt vagyok, nem hiúságból, egyszerűen csak nem szerettem, ha sajnálkoznak rajtam. - Még jó, hogy mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy ne beszéljenek az itt létemről. Még a barátaim sem tudják. Ejtettem ki halkan a szavakat, ezzel nem akartam elüldözni, sőt, valahol nagyon örültem neki, hogy itt van, bár egyáltalán nem értettem, miért jött ide, mert nagyjából ő az utolsó ember, akiből ezt kinéztem volna, mármint, nem azt, hogy meglátogatna valakit, akit kedvel, hanem azt, hogy… számítok neki. Vajon ez ezt jelentené? Fogalmam sincs, talán csak úgy érzi, az adósom, amiért a védelmére keltem, pedig ez egyáltalán nincs így. - Persze, nem halálos, ha az lenne, már nem itt telelnék. Legalább pihenek egy kicsit. Elmosolyodom, amit bár nem lát, de a hangomon is kiütközik a dolog, én olyan típusú lány voltam, aki, ha mosolygott, mindene visszatükrözte azt, a szemeim, a hangom, a vonásaim, bár így voltam minden más érzelemmel is, de szerencsére nagyon gyakran honolt vidámság a lelkemben. Kicsit azért tartok attól a pillanattól, amikor elhúzza a függönyt, és belép, de végül nem történik semmi olyan, amiért fájnia kellene a fejemnek. Tényleg nem hiszem, hogy lenne nála esélyem, épp ezért nem fontos, hogy lát így, tulajdonképpen semmivel sem rontom a nem létező esélyeimet nála. - Azért, eleinte piszkosul fájt. Említem meg, de nem azért, hogy sajnáltassam magam, egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy velem ilyesmi történik, nem szoktam semmiféle bajba belekeveredni, vagy olyat tenni, ami szúrhatja mások szemét, erre mostanság határozottan mintha keresném a bajt. Várjunk csak… azt mondta, hogy gyönyörű leszek megint? Jól hallottam? Vagy csak képzelődöm? Ahogy ránézek, és látom, miként ölt vörös színt az arca, biztosra veszem, hogy valóban kimondta, és ezzel párhuzamosan én is elpirulok. Nagy, kerek kékségeimmel pislogok rá, ahogy leül mellém, és pár pillanatig csak nézem, talán egy perc is eltelik csöndben. Ha most itt lenne Anne, tutira belesikítanám az arcába, hogy úristen, hallottad? Hallottad? Ashton esetében persze ezt nem tehetem meg, mert rendkívül infantilisnak hatnék, pedig csak arról van szó, hogy még két perccel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit fogok hallani a szájából.
- Én… izé… Te tényleg a gyönyörű szót használtad velem kapcsolatban? Gőzöm sincs, miért kell megkérdeznem, talán valahol még mindig nem hiszem el, azt már tudom, hogy ostobának nem tart, ezek szerint csúnyának sem. Vajon… létezhet, hogy… talán… lehet nála esélyem? Áhh, Evangeline, ne légy hülye, nem igazán akar lányokkal kezdeni, nem hiszem, hogy pont miattam tenne kivételt. Talán még sok minden van, amin túl kell tennie magát, esetleg megemészteni, így hát nem hinném, hogy van okom reménykedni ilyen téren. - Tudod mit? Inkább nem kérdeztem semmit sem! Azt viszont köszönöm, hogy meglátogattál, nagyon kedves tőled! Örülök, hogy itt vagy. Most én nem tudom, hogy az utolsó mondatot miért tettem hozzá, de visszaszívni már nem tudom, úgyhogy így marad.
Ashton P. Blake
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Evangeline & Ashton III 2014-11-24, 13:01
Cseppet sem érdekel, hogyan is nézhet ki most, én is voltam már szénné égve, könyörgöm azért vagyunk varázslók, és boszorkányok, hogy mindez múló állapot legyen. Nem fogok megriadni, bármit is látok, nem azért maradt meg a gondolataim között, mert csinos pofija van, hiszen az sokaknak van. Tudtunk egy jót beszélgetni, és a későbbiekben is jól jött, hogy pont ott volt. Rettentően zavarban voltam mindkét alkalommal, ám végül eldöntöttem, hogy nem lehetek mindig olyan halkszavú, hogy nem tudjak a sarkamra állva tényleg lekoptatni lányokat, és az elmúlt másfél napban megpróbáltam. Elsőre nem ment, mert nem akartam megbántani őket, de Evangline-nek ez ment, akkor miért lennék én az, akinek nem? A saját lelki üdvömet is néznem kéne. Valahol tényleg lehet élni a dologgal, ahogyan Justice is javasolta, itt a gyógyítónál éppen sikerült is a dolog, de összességében nem akarok minden kaput ezzel megnyitni, az már tényleg nem volna tisztességes. Beljebb lépdelek, szemezek a sárga, virágmintás függönnyel, amely mögött egyértelműen fekszik, vagy ül valaki, kizárásos alapon csak a kedves hugrabugos lány lehet. Nem tudom hogy mennyire veszi majd rossz néven, hogy felkerestem őt. Biztosan csak a báli partnerére vár, és rém ciki lesz, ha pont én betoppanok. De most... valahol nem érdekel. Ha most nincs itt a másik, akkor jogom van itt lenni, és nem zavarok. - Hallottam, hogy nem vagy jól, és.. – Na de ennek a mondatnak mi értelme? Nem vagyunk barátok, beszéltünk kétszer, állandóan szégyenkezhetek előtte, és nyilvánvalóan nem úgy néz rám, mint a csitrik. Amely valahol jó, mert nem zaklat, valahol meg... okos, kedves, és szép, hát igen, valahol sajnálatos. Az a báli srác biztosan mázlistának érzi magát. Én meg csak kibirom majd Justice mellett, aki bár valóban nem köntörfalazott, de nagyjából semmit nem tudok róla, és van egy olyan érzésem, hogy ha én kihúzom magamat a dolog alól, elviteti magát bárki mással. Mondtam én, rossz csillazgat alatt születtem, vagy mi. Továbbra is szobrozok a függöny előtt, bebocsátásra várva, addig azonban nem lépek, feszengek, egyik lábamról a másikra állva. Olyan gyorsan rohantam ide, hogy még üres kézzel is sikerült jönnöm. Ezt mondjuk lehet, hogy orvosolni fogom. - Oh, hát az bizony megesik. De azért túléled, ugye? – Kérdezem szinte teljesen feleslegesen, mert hát a hátteret nem ismerem, faggatózni meg nem akarok. Arra tippelek, hogy a lányok között van olykor némi kakaskodás, nekem is volt már olyan, hogy ki akartam állni pont egy hölgy erényéért, és arra eszméltem, hogy másnap hajnalra már kardpárbajom volt lebeszélve. Nosztalgikus dolog, érdekessége pedig az, hogy az adott leányzó nem is volt az esetem, és konkrétan a saját pasija fenyegette. Én meg ugye elvből nem tűröm, hogy lányokat bántsanak. De ha Evangline ilyen lazán kezeli, nem szólhatok bele. Elhúzom a függönyt, és zavartalan arccal lépek be. – Ez nem is olyan vészes, azt hittem, hogy minimum a bőrőd nyúzták le. Gyönyörű leszel megint... izé... – Vörösödöm el, és már megint sikerült valami olyasmit benyögnöm, ami nem tudom, hogy honnan is jött. De lényegében nem igaz, hiszen most is gyönyörű, a varázslatot nem kell nézni, az más tészta. Szinte észre sem veszem, hogy mikor ültem le az ágya szélére.
Már két napja itt fekszem, és bevallom hősiesen, eleinte nagyon szenvedtem, istentelenül fájtak ezek a rusnya kelések, és mindenhol ott voltak, nem tudtam úgy fordulni, hogy ne hasítson belém a fájdalom. Mostanra kicsit már jobb a helyzet, és nagyon remélem, hogy a javuló tendencia folytatódik majd. Madam Pomfrey azt mondta, hogy ne aggódjak, pár nap, és nyoma sem lesz az egésznek, csak egy rossz emlék lesz. Jött persze Bimba professzorasszony, hogy kifaggasson a történtekről, de azt mondtam, hogy nem szeretném elmondani, ki volt az, és kértem, hogy ezt tartsa tiszteletben. Nagyon jól láttam, de ez mellékes, nem vagyok hajlandó foglalkozni a dologgal, és nem is szeretnék beköpni senkit sem. Mindig is úgy voltam vele, hogy a dolgaimat szerettem én magam intézni, és nem fog rajtam segíteni semmit sem, ha az adott lány még inkább utálni fog. Ez nem hiányzott, hagyom, hogy elfelejtődjön a dolog, és csendben szenvedek, senkinek sem kell megtudnia. Meg is kértem a házam vezetőtanárát, hogy valamiképp mentsen ki az órák alól, természetesen minden anyagot megkaptam, és olvasgattam is, miután már nem fájt minden mozdulat. Nem volt hát meglepő, hogy senki sem jött látogatni, én szerettem volna így, és ez rendben is volt a számomra, legalább nyugisan regenerálódtam. Voltak persze más betegek is, de relatíve gyakran cserélődtek, azért kevesebbeknek volt súlyos baja, mint majdhogynem jelentéktelen apróság. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a nevemet hallottam valakitől. Olyan embertől, akiről az életben nem gondoltam volna, hogy meglátogathat itt, vagy úgy, bárhol máshol. Hát én mindjárt lefordulok az ágyról, ilyen nincs, komolyan nem térek magamhoz.
- Ööö… Ashton? Mit keresel itt? Rántom magamra a takarót, mert az addig oké, hogy lábadozom, a kiütések nem zavarnak, de hálóruha van rajtam, hogy könnyebb legyen ránézni a keléseimre, meg hogy jobban szellőzzön, vagy mi a fene. Azt meg azért nagyon nem szeretném, hogy így lásson, mármint hálóruhában, hiú nem vagyok, a barátnője sem, vélhetőleg soha nem is leszek, maximum az álmaimban, úgyhogy nem kell mindig szépnek lennem előtte. - Most már jobban, csak kaptam egy csini kis átkot, valakinek biztos nem tetszett az arcom. Igazából, ez nem a teljes igazság, de nem szeretném elmondani neki, hogy valószínűleg azért történt, mert a múltkor a védelmére keltem, is rárivalltam a lányokra. Persze, ha erőlteti, kénytelen leszek elmesélni, mert hazudni nem szokásom, és nem is tudnám megtenni, úgyhogy inkább csendben remélem, hogy ennyiben hagyja. - Elhúzhatod a függönyt, ha gondolod, de előre szólok, hogy rusnya kelések vannak rajtam, bár szerintem még így is sokkal jobban nézek ki, mint két napja. Öröm az ürömben, ugyebár.
Az újdonsült kis fegyverhordozóm, az elsős Ander szólt, hogy a csinos lány, akivel a múltor a konyhában találkoztam (honnan tudja?) a gyengélkedőre került. Miután csinos lányokkal nem szoktam túl gyakran találkozni, egyértelmű, hogy Evangline ugrott be. Jó, ott van még Justice, aki nem néz ki rosszul, ahogyan említettem neki, de vele még csak a konyha környékén sem voltunk. Amikor megtudom a dolgot, nagyjából ott azonnal leoldom magamról a páncélt, s a kardot, a gyakorlatozást abbahagyva sietek befelé. Szerencsétlen kissrác fog majd küzdeni azzal, hogy felnyalábolja a fémeket, de hát ő vállalta. Az utóbbi két napban mintha elmaradtak volna a rajongók, ezt örvendetes tényként kezelem. Élek a gyanuperrel, hogy készül valami a háttérben, de nem retteghetek folyton attól, hogy mi lesz. Justice ugyan azt mondta, hogy használnom kéne a dolgot, élni a külsőm adta lehetőségekkel, egyenlőre ez még nem megy, nem vagyok rá képes. Biztosan hülyét csinálok magamból azzal, hogy felkeresem, hiszen pont én magam közöltem, nem tudnék hinni úgy a nő-férfi barátságban. Most mégis erről lenne szó? Vagy túl kedves volt velem, és viszonozni szándékozom? Végülis az indok mindegy, tudni akarom, hogy mi történt vele. Nem kis fáradtságomba telik meggyőzni a gyógyítót, hogy bár nem vagyok családtag, de aztán eszembe jut Justice intelme. Kedvesen elmosolyodom, és mantrázni kezdem, hogy kérem.. kérem... És láss csodát, működik. A néni végül megenyhül, és arébb lép, helyet tudunk cserélni, beljebb lépek, míg ő nagyjából negyed órára távozik. Csak egyetlen elfüggönyzött beteg van, így hát odasietek az ágyhoz. Nem akarok rátörni, így megköszörülöm a torkomat, és megszólalok. - Evangeline... Ashton vagyok, azért jöttem, hogy lássalak. Hogy vagy? Mi történt? – Kérdezem, és nem érzem úgy, hogy rá kéne készülnöm valami csúnya látványra. Magától értetődik, hogy valami történt, ezért a függöny. De mint mondtam, nekem a külső vajmi keveset nyom a latba.
