2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem hiszem, hogy beárult volna, akkor már régen őrizetben lennék, vagy halott. Nem, a hollóhátas lány van olyan kemény, hogy tartsa a száját, na és magát az alkunkhoz. Tudom, hogy rendesen ráijesztettem, ám ha egy kicsit is belegondol, nem vagyok az a hidegvérű gyilkos akinek gondol, hiszen megölhettem volna, amint kiderül, hogy lelepleződtem előtte. Bánthattam volna őt is, a családját is, és mindezt úgy, hogy nem kerül veszélybe a küldetésem. Beválhattam volna az eredeti elképzelést, hogy belemásszak a combjai közé, és lássuk be, mind a fizikai erőm, mind a mágikus tudásom alapján felém dőlt volna el a dolog. De nem, azért mert a munkám mellett igenis számít a gyengébbik nem. Még véletlenül sem vagyok egy érzéketlen robot, meg tudtam őrizni annyit a saját jellememből, hogy ismerem, szeretem, na és persze használom a nőket, lányokat, most éppen az ismeretlen, egzotikus hollóhátas csibét, akivel sajnos csak úgy tudtam megegyezni, hogy én nem érek hozzá, csak ha úgy alakul, hogy benne feltámad a vágy. Annyira hisz magában, hogy nem lesz könnyű dolgom, ám nem lenne túl elegáns úgy csábítgatni, hogy az direkt legyen, hiszen neki kell úgy gondolnia, magától, minden komolyabb ráhatás nélkül. Még nem tudom, hogy hova fogunk költözni, nyilván a hálókörletébe nem, hiszen én hugrabugos vagyok. Ha nem tudta elintézni, hogy legyen valami külön szobánk, akkor majd nekem kell lévén én egyetemistának jelentkeztem ide. Majd megbeszéljük. Egy sporttáska a vállamon, és hátizsák a hátamon, első körben, ennyivel érkezem, ebben minden cuccom benne van, szeretek mozgékony maradni, hogy bármikor leléphessek, semmi értelme berendezkedni. Fegyver csak a pálca most nálam, a mágikus puskát alaposan elrejtettem, nincsen most szükségem rá. Gondolom megint olyan csúnyán fog rám nézni, de nem érdekel, így állapodtunk meg. Nekidőlök a falnak, hogy bevárjam, amíg megérkezik.
Az biztos, hogy nem akarom a lányt odavetni a kéjgyilkosnak csak azért, hogy bebizonyosodjon, hogy mennyire igazam volt. Nem, ez most nem az a perc, hogy kiélvezzem, mennyire okos is voltam. Holott nem az én okosságom a döntő. Megkaptam a listát azokról, akik a Roxfortban vagy éppen Londonban követnek el csúnya dolgokat, és a francia titkosszolgálat nem olyan nyúl gyomorral van megáldva, mint a britek, és ők eldöntötték, hogy kiknek nem érdemes megélniük a holnapot. A lista elején volt Malcolm, és már régen nem élne, ha Cho nem kotyogna bele mindenbe. Mindenbe, amelynek most egyenesági következménye, hogy most itt mustálhatjuk egymást egy szál semmiben, várva, hogy a kövérkés mardekáros hogyan fog kivégezni minket. Hiszen egyértelmű a szándék, ha csak nem szabadulunk meg mi hamarabb tőle. Nem nézem meg a lányt, van elég baja, különben sem így akartam ruha nélkül látni, és nem is feszegetem az izmaimat, egy igazi férfi nem így hódít. Malcolm ellenben nagyon is nézi, ebből már Cho tudhatja, hogy igazi perverz. Na nem úgy, mint én, hogy megláttam a helyzetben azt az izgalmat, hogy nem ölök meg senkit abban a pillanatban egy kis hancúr miatt, én ártatlanokat nem bántok, és nem is erőszakoltam volna meg őt. Malcolm ellenben nem fog habozni. Még azt is kinézném belőle, hogy előbb megöli a lányt. Na ezt már nem fogom hagyni. Hátul alaposan feszegetem a kötelet, és bújtatom ki az ujjamat. Még szerencse, hogy nem valami matrózról beszélünk, nem kell kiugrasztanom a csuklómat, vagy a hüvelykujjamat, megy ez anélkül is. Addig viszont kénytelen vagyok tűrni az ütlegeket, holott alaposan sajognak már a golyóim, egy kisebb akaraterejű valaki már sírna minimum. Én csak hörgök, és merev tekintettel zárom ki a tudatomból a fájdalmat. Malcolm most a lányra figyel, na nem mintha átgondolná a lehetőséget, de szisszenve hívom fel magamra a figyelmet, s egy végső rántással szabadítom ki a kezeimet. Miután a faszi lehajolt hozzám automatikusan, a két kezemmel kinyúlva odarántom a fejét, és bikából az orrnyergére ütöm a homlokomat. Reccsenő hang, s a mardekáros elalél. Lehajolok a lábamhoz, és pár határozott rántással bújok ki a kötelekből is. Odasietek a lányhoz, Malcolm nem fog egyhamar felébredni, de nem érdekel, itt most az idő fontos tényező. Villámmozdulatokkal kiszabadítom, és nyomom a kezébe a ruháit, anélkül, hogy megnézném, tudok én józan lenni, és ez most olyan helyzet. Ha véletlenül lepillantana, akkor láthatja, hogy tiszta lila vagyok már most, csoda, hogy nem vérzek, hiszen mindent szétszakító volt az ütés. - Mi legyen a sorsa..? Most kell döntened... Egy ilyen nem érdemli meg, hogy éljen. – Mégis rábízom, mert nem akarom, hogy valami állatnak gondoljon. Belebújok az alsógatyámba, itt már tényleg látszik, hogy összeszorítom a fogamat, ahogyan a farmernél is, könnycsíkok indulnak meg a szemeim szélén. Nem sírok, de a testem így reagál, pokoli kínt élek meg, de hát erre készítettek fel. Egy pillantást sem vetek a lányra, de nem is fordulok el.
Na jó azt végülis nem mondanám róla én sem, hogy Voldemort szintű gonosz lenne. Az amit Tudjukki művelt rettenetes és elrettentő is egyben. Ő azért talán ennyire nem veszélyes, de azért nem is tudom jó embernek mondani. Az aki embereket öl és nem gondol bele, hogy ez rossz, hogy esetleg tévedhet... arra én nem tudok úgy nézni, mint egy átlag emberre és nem tudom elhagyni teljesen az időnként odaszúró megjegyzéseket. Próbálkozom... tényleg próbálok valahogy más szemmel nézni rá, vagy ha arról van szó, akkor elviselni a jelenlétét, hiszen mégis csak két hétben egyeztünk meg és ő is ember. Ki tudja talán beismeri majd, hogy téved, vagy legalább, hogy abban is lehet igazság, amit én mondok. Csak ezt szeretném, hogy ne úgy gondolkodjon, hogy azok a nevek, amiket kap biztosan és mindenképpen helyesek. Miért ne rángathatnák őt is akár zsinóron? - Tanárnak készülök és szerintem ez még véletlenül sincsen egy szinten azzal, hogy te emberek életét veszed el. Én, ha rosszul döntök... az nem olt ki egy életet, teljesen más a kettő. - nem hiszem el, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. Egészen más választani egy szakot, mint azt, hogy embereket fogsz ölni és ő ezt teszi. Végez azzal, akinek megkapja a nevét és fel sem merül benne egy pillanatig sem, hogy esetleg tévedhetnek azok, akiktől ezt a nevet kapja, vagy esetleg kihasználják. - Mi van, ha pont a miatt tehetnek meg veled bármit, mert függsz tőlük, mert kiragadtak az árvaházból? - mert hálás nekik és épp e miatt bármit megtesz, amit csak kérnek. Ő elvileg az okos, de mégis abba bele sem gondol, hogy esetleg ki is használhatják? Ezúttal viszont tévedek, ez viszont még nem jelenti azt, hogy mindig tévedni fogok, hogy nem lehet olyan alak, akit tévesen öl meg, aki nem érdemelne halált. Persze most nem ezen jár az eszem, a belépő fickót figyelem és persze igyekszem eltakarni magamat, hiszen nincs rajtam semmi és őszintén szólva azt sem akartam, hogy Jean-Luc így lásson, nem hogy valami vadidegen. Ösztönösen húzódom még hátrébb a falnál, amikor rám néz, főleg a miatt, ahogyan rám néz. Még a hideg is kiráz attól a pillantástól. Meglep, hogy annak ellenére, hogy mennyit kötekedtem vele és piszkáltam a bérgyilkos mégis rólam akarja elvonni a figyelmet. Attól viszont meghűl az ereimben is a vér, ahogyan odasóz neki a Mardekáros. Ő is diák... mégis hogyan járhat egy ilyen valaki a iskolába? És vajon hol vagyunk egyáltalán? - Hagyd abba! - a második ütésnél már én is elkiabálom magamat, mert látom jól, hogy tűri, de iszonyatosan fájhat neki, a felhördülésből azért ez jól sejthető. Persze igaza lehet, hogy nem érünk el semmit azzal, ha látja a félelmet a szemünkben, de én nem vagyok ilyesmire kiképezni. - Hagyd békén! Nem... mi nem tudunk semmit sem... nem is ismerünk... - a hangom könyörgő és próbálok valahogyan hatni rá. Persze ettől még nem engedem le a lábaimat, próbálok még így összekötözött végtagokkal is úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon belőlem minden, ami persze szinte teljesen esélytelen. A fickó mégis csak mosolyog, tényleg úgy mint egy őrült, de nem értem, ezt miért nem vette észre senki, egy tanár sem, hogy valami nincs vele rendben? - Ha... ha elengedsz, akkor nem mondjuk el ezt senkinek ígérem. Azt sem tudjuk, hol vagyunk, csak... ne bánts... kérlek... - őszintén szólva nem tudom, hogy lehet-e hatni rá. Talán valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy esélytelen és teljesen értelmetlenül és feleslegesen próbálkozom, de ettől még megteszem. Nem voltam még hasonló helyzetben, az egészen más volt, amikor a Trimágus tusa miatt raboltak el. Az csak egy játék volt és nem voltam komoly veszélyben, bántani se akart senki, ez viszont nagyon is komoly.
Nem gondolom magamat Voldemorttal egy szintű gyilkosnak, hiszen az én célom nem a hatalomszerzés, de még a halhatatlanság. Olyan vagyok mint egy mugli rendőr, vagy még inkább katona, akit azzal bíztak meg, hogy likvidálja az ellenséget. Nem fogom ezt Cho-nak magyarázni, hiszen túl pici még, hogy felfogja, hogy a háborúban nem lehet érzelgősnek lenni. Különben is, nekem már mindegy, kiképeztek, és elvettek mindent, ami a valódi önmagamat jelentette. Ettől még fájt, hogy ott kellett hagynom a barátomat, és a két lányt is, aki szeretett, de úgy láttam jónak, hogy hátrahagyom őket, hogy ne izguljanak miattam. Nem szoktam veszíteni, nem hibázok, de ki tudja, meddig tart ki a szerencsém? Így nincs értelme, ha a hármasból bármelyik is megkapja a dögcédulámat. Akkor inkább marad a magányos út, ezúttal Angliában. A feladatomat most mégsem tudom teljesíteni, mert a hollóhátas lány meglátott, közbeszólt, és még csak abba se ment bele, hogy felnőtt módon kicsit elszórakozzunk, így másféle módon próbálom megmutatni neki, hogy ki is vagyok. - Nem is meséltél róla, hogy milyen szakra jársz... Most meg kéne téged cimkéznem azért, mert azt választottad? Biztosan voltak rád hatással tanárok, mentorok, és ezért vagy ilyen. Engem kiragadtak a környezetemből, az árvaházból, és azt ajánlották, hogy bár családom nem lesz, de célt tudnak adni a kezembe. És most megvetsz ezért. – Rázom meg a fejemet, már kezdek belefáradni a magyarázkodásba, Alice és Jeanne megértette ezt, a kékszemű, egyenruhás katonát látták bennem, pedig tudták, hogy ki és mi vagyok, erre most ennek a brit lánynak kényszerülök állandóan, újra és újra megfelelni. Nem is tudom, hogy miért teszem. Lehet, hogy Eduardhoz hasonlóan egy belső hang, amelyre szükségem van, hogy megmaradjak a józan eszemnél? Feleszmélve meglátom a lányt egy szál semmiben magam mellett, mégsem vagyok annyira kiéhezve, hogy gyorsan végignézzek rajta. Egy lány, akin nincsen ruha, semmi több. Láttam már olyat, és ő sem kell, hogy megnézzen, nem kezdem el befeszíteni az izmaimat. A feladatra koncentrálok, mint hogy felébresszem őt, majd hátul máris a hurkot kezdem el feszegetni. És persze szóval kell tartanunk a kéjgyilkost, amíg ki nem tudok szabadulni. - Na hellóóó kis hétalvók, hát felébredtetek...? Miért szaglásztatok utánam? Tudjátok...? – Kérdezi a mardekáros, és ebből Cho már sejtheti, igazat mondtam. Legalábbis a megbizatásom alapján úgy tűnik, hogy joggal volt az emberünk azon a bizonyos halál listán. Felnevetek, amit nem nagyon ért, és a bordáimra sóz a baseball ütővel. Nem tört el, de azért egyértelmű a zúzódás, mégis állom a sarat, kihúzott, szállfaegyenes derékkal mérem végig, hátul pedig oldom szép lassan a kötelet, tudom hogyan kell forgatnom a csuklómat hozzá. Most nem is velem foglalkozik, hanem a lányt méri végig, nálam sokkal aljasabb, sokat mondóbb szemekkel. - Nem, ne őt bántsd! – Szólítom fel, ezúttal mégiscsak megszólalva, parancsom éles, arrogáns. Malcolm felhúzza a szemöldökét, és visszalép hozzám. Lendít az ütőn, de ezúttal lentről felfelé ívelve, és úgy alámvág, hogy a tojásaim jó, ha nem robbannak szét. Erre már azért megrezzenek. Összeszorítom a fogamat, és lefagy a mosolyom, és ezt jó jelnek veszi, mert megismétli a mozdulatot. Itt már fel is hördülök, de csak nézek mereven magam elé, mint akit nem is érdekel a dolog.
Talán igaza van és túlságosan gyanakvó vagyok, de talán ez érthető is egyben, hiszen mégis csak... róla van szó. Nem indítottuk épp a legjobban az ismeretségünket nem igaz? Meg akar ölni valakit és ez már alapból sem olyasmi, ami miatt bízni tudnék valakiben. Aztán ott van az az aprócska tény is, hogy olyan alkut akart kötni velem, ami finoman szólva is gyomorforgató, már csak az is, hogy efféle eszébe jutott. Úgyhogy igen az esetek nagy részében még jó eséllyel továbbra is rosszat fogok majd feltételezni róla, akármennyire is nem szép ez tőlem. - Jól van. - kicsit még ki is húzom magamat és az államat is megemelem, amikor keményebben szól vissza. Talán igaza van, de azért érthető, ha találgatok és nem tudok csak úgy megbízni benne. Mégis csak egy gyilkosról van szó akkor is, ha okkal öl és nem csak úgy jó kedvéből, de ettől még megteszi és megtette már ki tudja hányszor. Közismert tény, hogy a gyilkolás nincs jó hatással az ember lelkére, maga Tudjukki erre a tökéletes példa és nekem azért kijutott az ellene való harcból, ha nem is olyan mértékben, mint mondjuk a barátaimnak, de lényegében Cedric miatta ment el az iskolából és változott meg és épp elég rossz történt már az első pár évemben itt. - Ehhez értesz... ez nem magyarázat arra, hogy gyilkos vagy. - jól van, talán abban igaza van, hogy nem kellene hazugnak vélnem mindig, de azért mégis csak nehéz valakiben hinni és megbízni úgy, hogy közben embereket öl. Ezek szerint van jó oldala is, de az már eleve rossz ómen, hogy feladata az életét, a szeretteit azért, hogy embereket öljön. Nem hiszem, hogy nem tudna mással foglalkozni. Lehetne auror, aki nem öl, hanem elkapja a rosszakat és megpróbál tenni azért, hogy jobbá váljanak, de nem. Ő azt az utat választotta, hogy inkább embereket öl és ezt én nem tudom csak úgy könnyedén elfogadni, sehogyan sem. És most nem is gondolkodom ezen tovább. Elindulunk, amikor én is készen vagyunk, de nem tart sokáig a kis út. A kábulat pillanatok alatt elér, és amikor zsibongó tagokkal nyitogatni kezdem a szememet egyértelműen a hűvös földet érzem magam alatt, vagy valószínűleg kemény bentont, de az a furcsább, hogy túlságosan is érzem. Másodpercek kellenek mire rájövök, hogy nincs rajtam semmi, az hamarabb egyértelművé válik, hogy rajta sincs. Ha szabad lenne a kezem azonnal megpróbálnám magamat, vagy a szemeimet eltakarni, így inkább gyorsan visszacsukom, hiszen nincs rajta az ég világon semmi sem, csak a kötelek. - Mi... mi történt? Nincs rajtad ruha és... és rajtam sincs... - a hangom kicsit még el is vékonyodik, ami azt hiszem a helyzetre való tekintettel érthető. Jesszus tényleg nincs rajtam semmi sem. A földön vagyok, fel tudok ülni, de a kezeim és a lábaim is össze vannak kötözve, csak valamelyest a térdeimet felhúzva tudom magamat eltakarni, de az is csak hellyel-közzel ér valamit, ő viszont.... Rendben akkor most kinyitom a szememet és szemkontaktust. Nem... nem fogok _oda_ nézni! - Hol vagyunk egyáltalán? - megrezzenek, amikor hallom, ahogyan az ajtónál a zárral matat valaki. Valaki jön... valaki aki ide hozott minket és eltüntette a ruháinkat?
- Talán. Volna értelme. És mégis, ennyire ostobának hiszel? Ha valóban az lenne a célom, hogy megöljem, és félreállítsalak az útból, akkor már egyikötök se élne. Nem foglak győzködni, megmutatom, hogy milyen ő valójában, és a találgatásaidat meg tedd félre, mert nem vagyok rá kiváncsi. – Talán most keményen szóltam rá, de igenis dühít, hogy hazugsággal vádol. Gyilkos vagyok, de semmi értelme nem lenne olyan ködösítésnek, amit most állít rólam. A manipuláció nem tartozott sosem az eszköztáramba. Szeretetek hamvas szépségeket elcsábítani, olykor még rájuk is ijeszteni, de a becsület számomra mindennél többet ér. Csak azt vállalom, amit teljesítek is. Éppen ezért nem erőszakoltam meg, az nem lett volna elegáns cselekedet, férfi nem tesz ilyet. Vagyis én nem, de akinek most a nyomában vagyunk, az nagyon is. A francia titkosszolgálat aurora vagyok, szolgálatban ölnöm is kell, még ha Cho ezt nagyon nem tudja lenyelni. Már feladtam, hogy ágyba bújjunk, de legalább felnyithatom a szemét, hátha lesznek még sötétebb alakok is az életében. Ezt pedig az udvarisságon át tudom elérni, attól még lehetek vele figyelmes, hogy különbözőek a céljaink. A kérdésein sem akadok fent, eddig is őszintén elmondtam mindent, nem hárítottam el a saját felelősségemet, így nem gond, ha a magánéletemről kérdez, nincsenek titkaim. Ahogyan látom, teljesen elképed, szinte elsápad a szavaim nyomán, mintha nem nézte volna ki belőlem, hogy képes vagyok érezni, van, akinek számítok. Van. Vagyis volt. Hiszen már nagyon ritkán megyek vissza, mindkét nő az életemben bolond, ha vár rám, Jeanne és Alice is. - Nincsen ha. Nőknek sosem hazudok. Azért tettem, mert erre képeztek ki, csak ehhez értek, így szolgálom a hazámat. De értem ne sírjon senki, ha nem élném túl, nem akarok álmatlan éjszakákat senkinek. – Rázom meg a fejemet, és sötéten pislogok rá, már megint hazugsággal gyanusít meg. Nem gondol bele, hogy egy magamfajta alaknak is lehetnek becsületbeli céljai. Hazudni, és ölni megint más dolog. Így nem is mérem végig, pedig igen jól áll neki a sötét, testhezálló anyag, kiemeli a szeme színét. Azt a haragosbarna, vágott szempárt, amely azért eléggé igéző, de a tulajdonosa úgy tűnt, nem akar csak úgy az enyém lenni. Kár érte. Bólintok, és elindulunk kifelé, szótlanul bandukolunk Roxmortsig, és már csak pár percet kell várnunk, úgy sejtem ez a Malcolm hamarosan megérkezik. Az egyik ház mögött ácsorgunk, úgy gondolom, hogy a macskaköves utcán fog feltűnni, hogy becserkéssze az aktuális kislányt. Ám a kukák mögül sötét köpenyes alak emelkedik fel, és lilás port szór a kezéből, még pislogni sincsen időnk, máris magával ránt a kábulat. Amikor kinyitom a szememet, egyből érzem, hogy fázom. Teljesen meztelen vagyok, egy székhez kötözve ülő pózban, a bokámon kötelek, a csuklómon is, méghozzá a hátam mögött. Amikor oldalt nézek, a lányt látom meg, szintén egy szál semmiben. Ha egy kicsit más lenne a helyzet, most biztosan megnéznem magamnak, ám Malcolm érkezik, egy elég komoly bottal a kezében. Úgy néz ki, mint amivel a lovakat szokták ösztökélni, de mégiscsak más van itt a levegőben. - Cho.. ébredj... – Szólok oldalra. Bár... lehet, hogy jobb, ha most még eszméletlen. Sejtem én, hogy mi fog történni.
- De mutathatsz olyat, ami valaminek látszik, de nem tudod, hogy mi van mögötte? Mi van, ha az aki rosszat tesz azért teszi, mert nincs más választása? Kétlem, hogy ismered azoknak a motivációit, akiket megölsz, vagy igen? - nem hiszem, hogy mindennek pontosan utána néz, de persze ki tudja. Nem kellene eleve negatívan állnom minden egyes tettéhez és kijelentéséhez, de azért nehéz valakiről jó véleménnyel lenni, aki embereket öl. Lássuk be ez nem éppen az a népszerű munkakör és nem teszi az embert kimondottan megbízhatóvá sem. Én pedig nem fogom elhinni, hogy bizonyos esetekben nincs semmi más lehetőség, mint megölni a célpontot. Én igenis abban akarok hinni, hogy az ember mást is tehet, hogy mindenkinek kell adni egy második esélyt, mert mindenki lehet jobb ember, ha akar. Persze, ha ezt nézem akkor illene adnom neki is egy második esélyt, de ő eddig még egy szóval se mondta, hogy netán elismerné, hogy nem jó az, amit csinál, vagy hogy netán igazam is lehet. - Jól van, ez így jó lesz... köszönöm. - érezni lehet, hogy azért ezt nehezemre esik még most is kimondani, de végül csak megteszem. Persze érzem én a hangsúlyt, hogy azt a felelősség dolgot még talán meg is nyomja kicsit, de nem érdekel. Talán valahol igaza van benne, hogy így áll hozzá, hiszen ha tényleg igaza van akkor még rossz vége is lehet, hogy kötöm az ebet a karóhoz, tehát óvatosnak kellene lennem. Persze ezt nem vagyok hajlandó csak úgy beismerni. Még mindig hiszek abban, hogy amit csinál az rossz. Az a baj, hogy ha most neki lesz igaza, akkor azt fogja gondolni, hogy mindenben neki van igaza, pedig egy eset még nem jelenti azt, hogy tényleg így van. Attól még lehet más olyan ember, akinél téved és nem kellene egy esetből ítélnie. Amikor viszont beszélni kezd meglepődöm azért rendesen. Jó, erre nem számítottam, hogy ilyen őszintén nyilatkozik és hogy kiderül tényleg... vannak, vagy voltak érzései is. Meglepetten pislogok párat és hirtelen tényleg nem tudom, hogy mit mondjak, inkább csak nézem, ahogyan felkapja a ruháit és eltűnik a fürdőben, hogy átöltözzön, mert hát egyelőre még nem tudom, hogy mit is kellene felelnem erre. Rajta is látszik, hogy meglepte, hogy kimondta. Amire visszaér már én is átvettem a ruhámat. Van pár fekete cuccom, bár azért nem túl sok, egy testhez álló póló, a garbóm sötét kék, bár talán az is megteszi, és persze a kabátom fekete és a nadrág is, a cipő az iskolai egyenruha része az eleve fekete. - Figyelj én... ha ezeket őszintén mondtad én nem gondoltam volna, hogy volt menyasszonyod. Ez... rendes húzás volt tőled, bár... nem igazán tudom megérteni miért választottad ezt az életet. - csak őszintén, ha már ő is az volt. Tényleg nem értem, hogy hogyan lehet így élni. Folyton utazni, folyton egyedül lenni, emberek életét elvenni, dönteni felettük, mintha valami istenség lenne. Ez számomra egyszerűen felfoghatatlan. Én biztos, hogy nem lennék képes rá. Végül inkább csak kihúzom magamat és elindulok az ajtó felé. - Akkor menjünk, nézzük meg azt, akit... meg akarsz ölni. - igen ez nem változott és talán azért is mondom ki, hogy magamban is megerősítsem a dolgot. Ettől még gyilkos maradt, hogy van egy őszinteségi rohama, meg aztán ki tudja... talán nem is mondott igazat. Csak úgy nem bízhatok benne meg, hiszen ennyire nem ismerem.
Megvonom a vállamat, egy távolkeleti, egzotikus szépségnél nehéz felmérni a korát, ezen az egy éven viszont nem múlik a vonzalmam, ám abból a szempontból tényleg jobb, hogy nem kell kiszöktetnem, meg ilyesmik, lehet a saját maga ura, az érdekes kis kisérletünk minden további nélkül kezdetét veheti. Látom rajta, hogy mennyire zavarja a dolog, engem viszont éppenhogy feltüzel, már kezdem értékelni, hogy nem hagyta magát, mint valami szexrabszolga, a dac, amely belülről fűti, egészen más, karakteresebb jellemet rajzol szépen lassan ki, mint amire elsőre, a riadt ábrázata alapján számítottam volna. - Nem így értem. A célja az volt az összeköltözésnek, hogy megismerhessük a másik látásmódját. Ezúttal a lista tetején álló célpontról van szó, akit figyelek egy ideje. Nem tudnék olyat mutatni, ami manipulált. Majd meglátod. – Rázom meg a fejemet, szent meggyőződésem, hogy ezúttal igazam van, legalábbis ebben az esetben. Elképzelhető, hogy ha tovább haladunk, akkor felmerülhet, hogy valakit tévesen ítéltek meg a megbízóim. Majd meglátjuk. - Rendben, akkor követjük, és azt fogsz tenni amit akarsz. Én nem lépek közbe, csak ha te kéred. Tiéd lesz a döntés, és a felelősség is. – Na meg a lelkiismeretfurdalás, ha véletlenül nem lesz gyomra megtenni, amit én megtettem volna, ha nem akadályoz meg. Már most el tudom képzelni, hogy milyen jól áll rajta a fekete, na de nem fantáziálgatok róla, bármilyen formás alakja van, úgy tűnik azt az esélyemet egy életre eljátszottam. Így jár egy sármos francia bérgyilkos, ha túl őszinte. Na igen, a rosszfiúság, és a sárm nem minden lányt vonz, én most véletlenül pont egy túl rendessel akadtam össze, akinél igazi kihívás lett volna meghódítani, ágyba vinni, de itt nem látom hogy hatna a letaglózó férfierő, úgyhogy mindegy is, már az is valami, ha fel tudom nyitni a szemét arra, hogy a világ bizony nem csak végletekből áll, ölés és ölés között is van átmenet, és én sem vagyok velejéig romlott, csak mert ölnöm kell. Jó, ez a szakmám, ez éltet, valaki meg szobafestő. Bár.. Cho értelmezésében vélhetően én vagyok a tüzet lehellő patás ördög. Pedig milyen jól működhetett volna az a buja éjszaka? Fenébe... Már marad az akciózás, csak más értelemben. - Jól hangzik. Köszönöm. – Nem kéne megköszönnöm, hiszen az alkunk része, én mégis vagyok annyira gáláns, hogy így tartja magát a megbeszéltekhez. Tudom, hogy kissé arrogánsan fenyegettem meg, talán egy kis törlesztés nem árt ebből, hogy kompenzáljam. Nem azért, hogy lenyűgözzem, erről szó sincsen. - Van igen, egy nagyon régi jóbarátom. Eduárd. Még Franciaországban, bár ő valahogy imád szemet hunyni afelett, hogy mi történik velem. Ha olykor... megindít, az ami történik, és magamba roskadok, ott van mellettem, de nem tesz semmit a megbízóim ellen, végülis ő is auror, a francia minisztériumnak dolgozik, akárcsak én. És... volt két hölgy az életemben, mielőtt eljöttem, az egyik még menyasszony is volt, de nem akartam, hogy rosszul aludjon miattam, így... eljöttem, és nem néztem vissza. – Harapom be a számat, nem akartam erre terelni a szót, ez tényleg nem tartozik a tárgyhoz. Elhallgatok, és felnyalábolom a ruháimból a feketéket, hogy kivonuljak a fürdőbe átöltözni. Így neki is lehetősége van. Jó tíz perc múlva térek vissza, addigra már biztosan ő is nindzsa. Garbót, és farmert húztam, meg bakancs van rajtam. Lassan indulhatunk, sötétedik.
Nem tudnám megígérni neki, hogy jól fogom viselni majd ezt a kis összeöltözést. Azért lássuk be a véleményem nem változott. Mégis csak bérgyilkos és mégis csak veszélyes és mégis csak ártani akart valakinek itt, vagyis még mindig akar és én ezt nem tudom megérteni. Megölni valakit az esetek nagyon kis részében jó megoldás csak, vagy még akkor sem. Másképp kellene működnie a dolgoknak, rájönni, hogy aki rossz miért az és segíteni neki, nem pedig megölni. Sosem tudhatod, hogy kinek mi a motivációja. Be akarja bizonyítani nekem azt, hogy az a valaki rászolgált a halálra, de én meg akarom mutatni neki, hogy nem biztos, hogy ezt ő olyan jól tudja. Mi van, ha valami olyan ok van a háttérben, amiről halvány sejtése sincsen? Olyasmi, ami minden tettét más megvilágításba helyezi? Hiszen ő is ezt várja tőlem, hogy ne gondoljak rosszat róla, miközben... embereket öl, tehát hogy ne lássam gonosznak, mert meg van rá a jó oka, akkor ő miért nem követi ezt a sémán mások esetén? - Igen. Valószínűleg, ha hetedikes lennék nem is lehetett volna ezt megoldani. - vagy legalábbis nem hinném. Így is hazudtam a szüleimnek, de a házvezetőm se ment volna bele, ha nem lennék már ilyen téren szabad, hogy oda költözöm be, ahová szeretnék. - Ha eltervezett, akkor nem tudhatom, hogy nem olyat látok-e, amit mutatni akarsz. Én a mélyére akarok nézni. - mert igenis nem tudhatja ő sem, hogy nincs-e olyasmi a háttérben, amiről halvány sejtése sincsen. Mi lenne akkor, ha kiderülne, hogy igazam van? Szerintem erre nagyjából semmi esélyt sem lát, pedig szerintem nagyon is benne van a pakliban. Kíváncsi lennék, hogy akkor hogyan reagálna. - Meglátjuk, de... nem fogom elítélni pár pillantás miatt. Ha már ezt akarod, akkor utána akarok járni pontosan. - hogy mit miért tesz, hogy mi miért történik. Igenis ki akarom deríteni, hogy mi van az ügy mögött és akkor neki is ezt kell majd tennie. Nekem akkor sem magyarázat az öldöklésre az, hogy valakiről azt gondolja, hogy nem jó ember, vagy hogy rossz dolgokat tesz. Azt is tudni kell, hogy miért teszi ezt. - Jól van, lesz fekete ruhám. - szerencsére nincs ezzel gond, mert a hajam is fekete. A bőröm tónusa az, ami viszonylag világos, de azért csak nem kell teljesen átmenni nindzsába, akkor még inkább felfigyelnének ránk az utcán és gondolom az se lenne valami hasznos. Lassan elérjük a célt, a közös szobánk bejáratát, csak ott állok meg, hogy a kérdésére is választ adjak neki. - Azt hogy kaptunk egy kötelező közös feladatot és egyszerűbb úgy kivitelezni, ha egy szobában vagyunk hozzá erre két hétre. - és szerencsére elég jól bevették, úgyhogy nem volt gond vele. Végül is hihető a történet, bár nem gyakran van hasonlóra példa, de előfordul, hogy az embernek sok időt kell a párjával tölteni egy kötelező feladat miatt és tényleg így a legegyszerűbb, főleg hogy nem közös a házunk sem, ami miatt nehézkesebb lenne gyakran találkozni. - És te? Vagy neked nem kellett senkinek semmit se mondani, mert úgy se ismersz senkit? Egyáltalán... vannak barátaid? - nem is tudom, nem tudom elképzelni, hogy legyen olyan, akiben maradéktalanul megbízik, vagy akinek elmesél akár mindent magáról. Gondolom, ha valakinek ilyen munkája van, akkor erre nem igen van lehetőség már csak azért sem, mert elég sokat utazik. Az is lehet, hogy az ég világon senki sincs mellette, az azért nem lehet valami kellemes.
Bízom benne, hogy Cho nem fogja nagyon fintorogva végigélni ezt a két hetet, hiszen megígértem, hogy nem teszek semmit, ami akár egy kicsit is kellemetlen lenni. Igazából nem is az a cél, hogy ágyba bújjunk, az egy hirtelen fellángolás, kósza ötlet volt, már tovaszállt. Nyilván ha felmerülne, akkor nem haboznék, de már nem az a cél. A fontos az, hogy ráébredjen, nem minden fehér és fekete, igenis vannak a világban másféle motivációk. Lehet a megbízóimat sározni azzal hogy nem dönthetnek élet és halál felett, akkor okoljunk engem, ha akarom, és nem vagyok benne biztos, akkor utánanézek én magam annak, hogy mi is történik a háttérben, a kiszemelt célpontom valóban olyan, amilyennek a francia mágikus kormányügynökség lefestette. Nem tudom, hogy mi jár a fejében, biztos vagyok benne, hogy felmerül olyan a csinos kis kobakjában, hogy nem fog tudni mellettem aludni, mert ki tudja, mikor kábítom el, és mikor erőszakolom meg. Ez olyan buta ötlet, hiszen ha bántani akartam volna, már a csillagvizsgálóban megteszem. Jó, azért felmerülhet benne, hogy egy szobában azért mégiscsak megváltozhatnak a viszonyok. A szájhúzását azért megmosolygom, és megértem, beleképzelve magamat a helyébe azt hiszem logikus reakció. Viszont mégsem kezdek el gúnyolódni, élcelődni a magatartásán, nem kell pokollá tenni egymás életét még két hétre sem. - Igen? Nem tudtam, hogy máris egyetemista vagy. Ez azért jóval megkönnyíti a helyzetet. Eltervezett dolog, pontosan így van. – Bólintok, azért kicsit meglep, hogy idősebb, mint gondoltam. Talán a mandulavágású tekintet miatt kicsit beazonosíthatatlan hogy milyen idős, én fiatalabbnak tippeltem volna. Viszont ez az egy éven nem múlik semmi, attól még ugyanolyan tetszetős, és hamvas, mintha még diák lenne. Átveszem a táskáját, ballagunk le az ötödikre. Nem tudom, hogy milyen szobát talált nekünk, de abban biztos vagyok, hogy az ágyaink a létező legmesszeb vannak egymástól. – Malcolm szerda esténként megy el Roxmortsba, ott akarom kifigyelni, London most messze lenne ehhez a kiruccanáshoz. Megnézzük, hogy mennyire lesz igazam, és hogy fogod-e neki hagyni, amit tesz. - Szerintem sötétedéskor eredünk majd a nyomába. Javaslom, hogy keress a ruhatáradban valami sötétet. Magamért felelek ugyan, de nem tudom hirtelen átadni a rejtőzködés tudományát. – Leérünk az ötödikre, várakozóan haladok a nyomában, hogy vajon melyik szoba előtt keresi meg a kulcsát. Vélhetően én is fogok majd kapni belőle egy példányt. – Milyen mesét adtál be végül a barátaidnak, hogy máshová költözöl? – Kérdezem érdeklődően, a gúnyos felhang továbbra is hiányzik, csupán kiváncsi vagyok, nem az a cél, hogy gyötrődni lássam őt.
Még mindig nem különösebben vágyom erre az egész összeköltözés dologra. Még mindig kényszer számomra, de nem tehetek mást, ha azt akarom, hogy ne öljön meg senkit sem. Így hát kénytelen vagyok megtenni és nagyon remélem, hogy majd most nem az az eset történik meg, hogy ha valami nagyon nem tetszik, akkor az idő iszonyatosan lassan telik, ha pedig valamit élvezel akkor nagyon gyorsan, mert ha így lesz, akkor ez a két hét rendkívül hosszú időnek fog majd tűnni számomra és ettől már előre félek. Persze azért e mellett egy nagy adag félsz is van bennem, hiszen nem ismerem őt, nem tudom, hogy mennyire jó, vagy rossz szándék vezérli, hogy mennyire változtatja meg az alkut, ha teszem azt eltelik egy kis idő. Mégis csak egy szobám lesz vele, és mégis csak erősebb nálam, erre már ügyesen sikerült rámutatnia. Mi van, ha mégis úgy dönt, hogy kihasználja a helyzetet? Na ezért nem olyan szobát választottam, ami nagyon kiesik mindenki útvonalából, hogy azért gyakran haladjon el arra valaki, ha teszem azt órára megy, vagy óráról jön és a Hollóhát toronyba igyekszik, és úgy én is könnyebben cserélhetem a cuccaimat, hiszen nem hoztam el mindent magammal. - Igaz. - húzom el a számat egy pillanatra. Gondolom sehol se marad huzamosabb ideig, csak amíg el nem intézi az ügyeit, aztán szépen tovább is áll, mint aki jól végezte dolgát, de azért tudnék vitatkozni, hogy az a jól tényleg jól-e. Na nem mintha ez érdekelné, szerinte minden úgy van jól ahogy és a munkaadói tuti, hogy nem tévednek, mert hogy olyan nagyon okosak, hogy hű. Én ezt akkor sem hiszem el. Lehet, hogy megbízik bennük, de tévedhetnek és elég csak egy-két alkalom, amikor mondjuk rossz nevet kap, vagy netán csak azért akarnak valakit eltetetni vele láb alól, mert valakinek szúrja a szemét és nem azért, mert ténylegesen az illető valami rosszat tett. - Ki szöktetni? Kimehetek, nyolcadikos vagyok, nem kell ehhez kiszöknöm és ráérek, és... remélem, hogy nem valami előre eltervezett dolog. - kétkedőn szökik fel a szemöldököm és végül néhány pillanat tétovázás után átengedem neki a bőröndömet. Elbírnám és lebegtetni is lehet, de ha már segít, akkor meghagyom neki a lehetőséget. Elhatároztam, hogy egy szintnél jobban azért nem leszek undok vele, hiszen akkor elviselhetetlen lenne ez a két hét. Viszont azért túlzottan kedves sem, nehogy úgy érezze, hogy bátorítom, vagy tudom is én. - És pontosan mikor és hová kell mennem veled? - teszem fel végül a fontos kérdést is. Nincs ugyan programom, de azért jó tudnom hogyan időzítsek, no meg akkor a mai prefektuskodás kimarad. Nem szoktam amúgy se minden este járőrözni, de eleve úgy gondoltam, hogy majd most ebben a két hétben biztosan jóval többet fogom a folyosókat róni, mintha ez a kötelességem lenne, pedig amúgy nem lenne heti többször is, de akkor legalább nem kell annyit egy légtérben tartózkodnom vele, bár... az is tény, hogy akkor rá se tudok figyelni, úgyhogy ezt még azért át kell gondolnom.
Nem várom azt Cho-tól, hogy megértse elsőre az indokaimat, hiszen nem is ismer, és csak a rosszat látja bennem. Olyan szempontból igaza van, hogy a lehető legrosszabb helyzetben látott, én ölni akartam, mert ez volt a feladatom, aztán megfenyegettem őt is meg a családját is, szexuálisan is megzsaroltam, így nem csoda, hogy nem vagyok a szíve csücske. Éppen csak azt az oldalamat nem ismeri, ami teljesen más, nem láthatja át, hogy mit miért teszek, és igenis meg lett volna a létjogosultsága, amit felajánlok, hogy egy könnyed éjszaka, és mindketten túl vagyunk a dolgon. Vagy akár egy gyorsabb szeretkezés, ám azt is elutasította, támadásként fogta fel. Pedig lássuk be, sokak szerint csinos vagyok, és ő is felnőtt, legalábbis annak tűnt, szó sem lett volna erőszakról. Ám olyan könnyen nem adta magát, inkább pálcát rántott, és őszintén szólva nem volt kedvem vele hadakozni, legalábbis nem így. Franciaként imádom a nőket, de nem úgy, hogy ha bántanom kell őket. Így is lelki sokként élte meg az egészet. Így már azt is csodának kell elkönyvelnem, hogy belement az alkuba, amelyből úgy érzi, hogy csakis győztesen kerülhet ki. Végtére is igaza van, megígértem, hogy nem érek hozzá, csak ha direkt ő akarja, és annyira meg van győzödve róla, hogy ez fel sem merülhet, hogy végülis fogösszeszorítva de kibírja velem ezt a két hetet. Nem leszek tisztességtelen, hogy csak azért is csábítgassam, nincsen azért bennem annyi gonoszság, hogy elvegyem, ami úgy vélem, hogy jár. Mert nem jár. Szerencsétlen helyzetbe kerültünk mi ketten, és ezzel rövidtávon aligha lehet mit kezdeni, csupán megmutatom neki a másik arcomat is, aztán azt kezd vele, amit akar. Nem sokkal később be is fut, természetesen nem ajánlom fel, hogy hozom a csomagját, még udvarlásnak venné, és úgyis elutasítaná. Azt én is észrevettem, hogy nem hozott sok holmit, holott ő nem is bérgyilkos. - Köszönöm. – Bólintok, és megindulok amerre mutatja. Cseppet sem érdekel, hogy mások hogy néznek ránk, végülis úgy gondolom, hogy elintézte ezt valahogyan, akkor ez legyen az ő gondja. Direkt nem nézem meg a hátsóját, hiszen nem sok remény van rá, hogy egy masszívabbat rámarkolhatok, úgyhogy tartanom kell magamat a megbeszéltekhez. - Igen, csak ennyi. Tudod sokat vagyok mozgásban. – Ismerem be, nem fogok úgy tenni, mintha nem is az lennék, aki valójában vagyok. Bérgyilkos vagyok, még ha ezt nem is mondjuk ki. Megkérdezhetném, hogy a házvezetője, vagy a szülei mit reagáltak arra, hogy összeköltözik egy felsőbbéves egyetemistával, ám most nem akarom túlfeszíteni a húrt. – Ha lepakoltunk, jó lenne, ha estére nem szerveznél magadnak programot. Ki akarlak szöktetni a Roxfortból, és mutatni valamit a faluban. Az emberünkről. Követni fogjuk, hogy a saját szemeddel is lásd. Vagy nem lesz jó a mai este? – Kérdezek rá befordulva a lépcsőfordulón, és innen már lefelé visz az út. Az előbbi elhatározásommal ellentétben mégiscsak a bőröndje után nyúlok, nem várom el, hogy miközben lépcsőzünk, véletlenül kicsússzon a kezéből, és leessen minden holmija. Csak akkor veszem át, ha rábólint.
Még mindig nehezen hiszem el, hogy ebből bármi jó kisülhet, de már nem hátrálhatok meg, hiszen azt mondtam neki, hogy megteszem a jó ügy érdekében, tehát nincs választásom. Ha ezzel megmenthetek valakit, aki talán ártatlan, akkor máris megérte és csak két hétről van szó, ami alatt lesznek óráim és neki is lesznek órái, tehát csak nem leszünk olyan őrülten sokat együtt. Éjszaka amúgy is alszik az ember. Azt is sikerült elintéznem, hogy külön ágyak legyenek a szobában és mivel nem mint pár költözünk össze, így csak nem akarja azt is, hogy össze legyenek tolva, az már elég kellemetlen lenne, kénytelen lennék felpolcolni pár párnát, hogy ne legyen zavaró... vagy tudom is én. Jó lesz ez így, két külön ágy, már akkor is egy légtérben vagyunk, egy szobában, tehát az összeköltözés pipa. És szerencsére viszonylag közel lesz a szoba a toronyhoz is, hogy könnyen el tudjak jönni, mert hát azt nem tilthatja meg, hogy időnként találkozzam a barátaimmal igaz? Nem tudom, ezt nem beszéltük meg, hogy lesz-e majd szabadidőm, vagy hogy lehet-e egyáltalán, de remélem, hogy igen, a többiek is furcsállnák és csak nem mondhatom el nekik az igazat. Mostanában a pasi ügyeim egyébként is... túlzottan zűrösek, a barátaim tudják, hogy leginkább épp e miatt tanulásra koncentráltam. - Szia, siettem. - érkezem meg talán utána pár pillanattal, max. egy perccel a Hollóhát klubhelyiség kijáratához. Bentről még látszik, hogy kíváncsi szemek pislognak kifelé. Azt adtam be nekik,hogy egy közös feladat miatt ideiglenesen egy szobánk lesz, hogy minden időt a feladatra tudjuk szánni... Hihetőnek tűnt, de persze ettől még érdekli őket, hogy ki a srác és hogy miféle. A bejáratot viszont gyorsan becsukom magam mögött, amikor már a bőröndöt is kihúztam. Nem hoztam minden cuccomat, csak ami fontos, időnként beugorhatok ide és amúgy is ez csak időleges, tehát hagyhattam pár dolgot ott is, akkor legalább nem kell annyit pakolászni ide-oda, kétszer. - Az ötödiken van a szobánk, megmutatom. Ennyi cuccod van? - oké hagyatkozzunk leginkább a tényekre ez lesz a legegyszerűbb és akkor nekem is könnyebb dolgom van. Nem akarok elkezdeni barátkozni, pedig gondolom majd úgyis kénytelenek leszünk beszélni egymással, vagyis leginkább én leszek kénytelen, hiszen ő... azért mégis csak könnyebben veszi ezt. Nekem kell vele együtt lennem két hétig, miközben kiver a víz is tőle, hiszen mégis csak veszélyes, megfenyegetett, aztán ki akart kezdeni velem, méghozzá nem is csak úgy szokványos módon és a tetejében még gyilkos is, ki tudja hogy mennyi vér tapad a kezéhez. Nem... igazából nem vagyok rá kíváncsi, vagy éljem túl ezt a két hetet, aztán lépjen le innen és ne ártson másoknak. Utána már bemószerolhatom, hátha elkapják, mert hiába menekül most meg egy valaki, utána másnak még ugyanúgy baja eshet máshol, ahol én nem tehetek semmit sem az ellen, hogy megint öljön.
Nem hiszem, hogy beárult volna, akkor már régen őrizetben lennék, vagy halott. Nem, a hollóhátas lány van olyan kemény, hogy tartsa a száját, na és magát az alkunkhoz. Tudom, hogy rendesen ráijesztettem, ám ha egy kicsit is belegondol, nem vagyok az a hidegvérű gyilkos akinek gondol, hiszen megölhettem volna, amint kiderül, hogy lelepleződtem előtte. Bánthattam volna őt is, a családját is, és mindezt úgy, hogy nem kerül veszélybe a küldetésem. Beválhattam volna az eredeti elképzelést, hogy belemásszak a combjai közé, és lássuk be, mind a fizikai erőm, mind a mágikus tudásom alapján felém dőlt volna el a dolog. De nem, azért mert a munkám mellett igenis számít a gyengébbik nem. Még véletlenül sem vagyok egy érzéketlen robot, meg tudtam őrizni annyit a saját jellememből, hogy ismerem, szeretem, na és persze használom a nőket, lányokat, most éppen az ismeretlen, egzotikus hollóhátas csibét, akivel sajnos csak úgy tudtam megegyezni, hogy én nem érek hozzá, csak ha úgy alakul, hogy benne feltámad a vágy. Annyira hisz magában, hogy nem lesz könnyű dolgom, ám nem lenne túl elegáns úgy csábítgatni, hogy az direkt legyen, hiszen neki kell úgy gondolnia, magától, minden komolyabb ráhatás nélkül. Még nem tudom, hogy hova fogunk költözni, nyilván a hálókörletébe nem, hiszen én hugrabugos vagyok. Ha nem tudta elintézni, hogy legyen valami külön szobánk, akkor majd nekem kell lévén én egyetemistának jelentkeztem ide. Majd megbeszéljük. Egy sporttáska a vállamon, és hátizsák a hátamon, első körben, ennyivel érkezem, ebben minden cuccom benne van, szeretek mozgékony maradni, hogy bármikor leléphessek, semmi értelme berendezkedni. Fegyver csak a pálca most nálam, a mágikus puskát alaposan elrejtettem, nincsen most szükségem rá. Gondolom megint olyan csúnyán fog rám nézni, de nem érdekel, így állapodtunk meg. Nekidőlök a falnak, hogy bevárjam, amíg megérkezik.
