Caliphe és Harry

-Persze, hogy igazam van. És, oké, felhívják, de mivel tettestárs vagy, neked aztán tényleg nincsen jogod prédikálni. Meg akkor te is nagyon jól tudod, hogy ezzel mérik a diákok rátermettségét. Elmondják, hogy hú de nem szabad, meg hú de veszélyes, utána meg figyelik, hogy kik mernek mégis bemenni. Nem is lennék Mardekáros, ha nem jöttem volna ide, és tuti biztos, hogy a griffesek is elég menőek ehhez. Persze a madárházból meg az ugrabugrálóktól csak ritkán látok tiltott helyen diákokat, de ugye ebből is látszik, hogy a kalap ügyesen válogatja meg a mulyákat meg a strébereket. Akik azonban meg merik szegni a szabályokat, és szembe mernek szállni a rendszerrel, ők cselekszik majd a nagy dolgokat a történelemben. Tudom, mert tanultuk a mágiatörténet órán. Ebből is látszik, hogy egyszer ezt mondják, egyszer meg azt, de engem nem tudnak összezavarni, meg ezek szerint téged sem. A menő diákokat keresik, akik majd vihetik valamire később. Te is menő vagy, te is menő dolgokat csináltál, mi meg már eldöntöttük Coraval, hogy én leszek az új igazgató, ha a Dumbó igazgató úr úgy dönt, hogy nyugdíjba megy. Persze nem esünk túlzásba, és megvárjuk amíg befejezem a sulit, de addig például lehet szavazatokat gyűjteni. Már vagy hat szavazóm van, ráadásul nagyobbaktól.
A következő mondatodra ismét hálásan bólintott, és egyre inkább látszott rajta, hogy kedvel téged, és egyre jobban csillogott a szeme, minden egyes dicséretednél. Ő nem, ő természetesen nem olyan, és még a tantárgyakkal kapcsolatban is egyetértetek, amit sűrű bólogatással jelzett. Vagyis majdnem.
-A bolygók érdekelnének, csak nem így. Ha mondjuk arról szólna az óra, hogy melyik varázslattal lehet elmenni a Marsra, és ott nyaralót építeni, mint az űrfilmekben, na az érdekes lenne. oda kellene tanulmányi kirándulást szervezni. De így, hogy csak nézzük a könyvekben, meg a mozgását rajzolgatjuk...
Ismét csak legyintett, s a barátos részre az előbb említett hölgyeménnyel tulajdonképpen már válaszolt is, de azért megerősítette.
-Hát... az osztályban nem nagyon vannak menők, de azért kedves vagyok velük. Mégis csak együtt leszünk egy csomó ideig, meg egy helyen lakunk, meg ilyenek. A nagyobbak között ott van Cora, meg majd a tesója, aki... izé... Ken. Ő is griffes. Majd talizom vele is, mert fontos feladatom van számára. És...
Szúrós pillantást vetett feléd, majd dünnyögni kezdett, kissé sértődötten.
-Akkor te még annál is menőbb vagy, mint hittem...
Megvonta a vállát, és megigazította kicsit a frizuját, majd kissé egyenesebben is ülve válaszolt.
-Caliphe Faoile vagyok, Mr Potter. Azt hittem, hogy már végigkurkásztad az agyamat, és onnan tudod a nevemet is. Nem sokan jöttek még rá arra, ha hazudok...
Kicsit haragudott rád, mert szégyenbe hoztad. Az, ha nem tud kivédeni egy varázslatot, az nem az ő hibája, hanem az említett sötét varázslatok kivédése óra oktatójáé, de az, hogy mágia nélkül átláttál a füllentésén, na az már nagyobb gond volt. Az pedig még inkább, hogy felhoztad a repüléstant. Még senki sem tudott róla, de Cali bizony tériszonyos volt... ami kicsit sem menő.
-Az SVK nagyon hasznos, bár én sokkal szívesebben tanulnám már azt a részt, hogy hogyan lehet csinálni a sötét mágiákat. A legjobb védekezés a támadás.

Cali nem sokat tud a manókról, ahogyan azt sem tudja, hogy a vele történt csínytevés is valami sokkal nagyobb csínytevésnek a része volt, és szegény varázslény is át lett ejtve, miközben ő azt hitte, hogy valóban segít... de ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy egyrészt neheztel az egyikükre ezért, másrészt pedig ő azért mégis csak ember, és az emberek uralkodnak az iskolában, és ez így van rendjén. Csak azért, hogy bántson valakit, még soha nem bántott senkit. Általában mindig csak visszaütött, és a sárvérűsége és törtető jelleme miatt itt azért elég sokszor volt lehetősége visszaütni, ilyenkor pedig mindig elkönyvelhette magát minimum erkölcsi győztesnek. Cali fejében meg se fordul, hogy ne vennéd be az ártatlan kislány szerepét, ráadásul tudja is magáról, hogy jó hazudozó. Na meg persze ott a büszkeség is, hiszen becsapni téged, a Potter gyereket, azért mégis csak elég nagy dicsőség számba megy. Szerencsére azonban nem kell hazudnia már, amikor a következő kérdésedre bólogat.
-Ahamm... lehet, hogy elfelejtették mondani, de igazából nem nagyon figyeltem oda. Nem is értem, hogy hogyan gondolják, hogy végigvezetnek minket a kastélyban, ahol annyi minden érdekes dolog van... mármint úgy az első pár hétben, és miközben lehet nézelődni, majd pont rájuk fogunk figyelni. A fél osztály nem emlékezett semmire, mert a lépcsőket bámultuk, meg a többi izét. Azóta meg...
Megvonta a vállát. Tényleg betévedhetett volna ide úgy is, hogy nem tudta, hogy tilos, mert valóban nem figyelt az eligazításnál, de az igazság az volt, hogy tudta jól, hogy nem szabad ide jönnie csak úgy. Széles vigyorra húzódott az arcocskája, amikor elmondtad, hogy te is tilosban jársz, majd kissé durcásra fordult, amikor kiderült, hogy mégis tudod az igazat... ám a vigyor győzött, és ennek is adott hangot.
-Te sokkal menőbb vagy annál, mint amit mesélnek rólad. Azt hittem, hogy valami stréber vagy, főleg ezzel az ócska szemüveggel... közben meg besurransz nasizni a manókhoz. És...
Újabb vállvonás, majd kiöltötte a nyelvét, nem törődve azzal, hogy a zöld izé, amit evett, jócskán átszínezte a szája belsejét.
-És meg kellett próbálnom. De jó fej vagy, hogy nem árulkodsz. Köszi!
És a valóban hálás mosolyból ezúttal a manónak is jutott. Ha tudta a nevét, az már egy olyan dolog volt, amiért megérdemelte a mosolyt. Azt, hogy önmagával egy szinten kezelje, azt nem, de egy mosolyt igen. Te pedig egy jó nagy sóhajtást kaptál, amikor elrontottad a nemrég megszerzett menőségedet. Az előbb dicsért meg, hogy nem vagy stréber, erre rögtön a tanulással jössz. Maga elé húzta a könyvet, kinyitva, így a firkákat is láthattad benne, amiket unalmában csinált.
-Asztrológia... vagy nómia... tudod, az a horoszkópos izé. El sem hiszem, hogy ezt még a varázslókkal is meg tudják etetni.

Hallom, ahogy nevet a lány a bocsánatkérésemen, hacsak nem az vicces, amiket olvas, de azt erősen kétlem. Szóval ő sem tartja többre a manókat, ami nem jó pont igazán. Sokkal emberségesebbek, mint nagyon sok diák, sokkal nemesebb lelkűek, de a varázsvilág már csak ilyen. Ettől még nem kell nekem is elfogadnom, sodródnom az árral, lehetek én kisebbségbe. Majd akkor fog csodálkozni a kislány, ha a manók is rájönnek, hogy nem igazán kedveli őket és akkor máshogy fognak hozzáállni. Ki fogják szolgálni ugyan, csak néha vicces meglepetésekben lehet része annak, akik ujjat húz velük. Egyszer Ron is durcás volt, és felrobbant az étel a szájában, amiért persze nagyon nagy bocsánatkérést kapott, meg az én nevetésemet.
Végül csak odamegyek a lányhoz, megnézni, hogy kiféle-miféle. Még egy rossz pont, hogy hazudni kezd. Bár a színészi játéka egészen jó, nagyon sok hazudozóval találkoztam már, szinte egy szájrándulásból rájövök, ha így tesznek. Persze a profi hazudozóknál nem mindig jön ez be, de itt azért nem egy olyannal van dolgom. Tény, hogy jó felé halad az úton.
- Nem? A mardekáros prefektusok nem végeztek jó munkát, ha elfelejtették mondani. De lehet, hogy nem is mondták – megvonom a vállam, nem csodálkoznék, ha kifelejtenének néhány passzust az iskolai rendből, meg annak sem, ha most minket rajtakapna egy, kizárólag én innám meg a levét. Összetartó egy banda az már biztos, ez mondjuk egy jó tulajdonságuk. Sajnos én legtöbbet a Malfoy-féle aranyvérmániás társasággal találkozom, őket viszont ki nem állhatom, persze az érzés kölcsönös.
A lányka pedig nagyszerű tervet eszel ki, vállaljam magamra az egészet. A konyha mindenki számára illetéktelen terület, hacsak nincs beosztva büntetőmunkára. Mivel az ifjú hölgy elárulta magát, hogy tilosban jár, így ezt a részt is kihúzhatjuk.
Arra még a manók is felfigyelnek, hogy „Harry Potter nem szegné meg a szabályokat”, némelyik még kuncog is az orra alatt, de nem szólnak semmit. Én pedig elkezdem majszolni a kakaós tésztát, és természetesen nagyon ízlik. A manók nemigen szoktak rosszat csinálni. Lenyelem a falatot, majd felvilágosítom a lányt.
- Sajnos csalódnod kell, nekem sem szabad a konyhába jönnöm, és nem is vállalnám fel, hogy a felügyeletem alatt vagy itt. Talán ha griffendéles lennél, akkor, de így, hogy hazudós kis mardekáros vagy… kizárt dolog – ezzel remélem, majd megbékél, mert a további mondandómat egy újabb falattal nyomom el. Igen, talán egy griffendélesért megtenném. A manók láthatóan jól szórakoznak rajtunk, de nem ítélem el őket.
- Egyébként pedig nyugodtan egyél, amit csak akarsz, beárulni nem foglak – nyugtatom meg. Semmi okom rá, mivel ő is csak enni jött ide, ahogy én, úgyhogy nem lenne fair ezért besúgni őt. Nem is az én műfajom, és magamat is lebuktatnám, annyira pedig még én sem vagyok hülye.
Végül a lánynak is megérkezik az adag étel és ital, a manó pedig a nevén köszönti, ami engem is meglep. Ez azt jelenti, hogy vagy sokat jár ide – a felhalmozott kajadombot elnézve ez lehetséges -, vagy hallották már a nevét.
- Persze kisasszony, tudjuk mindenkinek a nevét – ezzel ennyiben is hagyja, majd meghajol és elmegy a dolgára. A bajszom alatt vigyorgok, ahogy megeszem az utolsó falatot is, és leöblítem töklével.
- Mit tanulsz? – kérdezem, mert amúgy egyelőre nem vette el a kedvemet a további itt tartózkodástól. Az eredeti célom már teljesítve, de nincs az az isten, hogy visszamenjek a bűbájtan könyv mellé. Majd később, pont lesz rá időm.

Halkan vihog, de azért hallhatóan és szemtelenül, amikor meghallja, hogy bocsánatot kérsz az egyik szörnyikétől. Kellett ugyan valamit tanulni a manókról, meg egyébként is nehéz lett volna nem hallani róluk. Calit egyáltalán nem zavarja az, hogy a manók szolgálók, hiszen véleménye szerint erre is valóak. Buta kis lények, akik örömmel teljesítik az emberek kéréseit, ha pedig ez még nekik örömöt is okoz, akkor még pont, hogy ő a kedves és jóságos, ha parancsokat osztogat nekik, amelyet teljesíthetnek. Mire menne egy szolga parancsok nélkül? De ki hallott már olyat, hogy bocsánatot kérjen a gazda a szolgától? Oké, egy állattól mondjuk még talán, ha rálépünk véletlenül egy kutya farkára... na de egy szörnyikétől? Hallatlan! Azonban tudja jól, hogy vannak ilyen szentimentális diákok, mint például a Hermi is. Azon a történeten is jót vihogott, amikor valamelyik osztálytársnője előadta neki. A fruska fel akarta szabadítani a manókat, majd koppant, amikor kiderült, hogy a manók nem akartak felszabadulni. Szóval a kérlek, a köszönöm, meg a bocsánat nem tartozott a gyakran használt szavai közé a varázslényekkel szemben. Ő mégis csak egy nagy hatalmú boszorka, nem süllyedhet idáig. Ha az az egy szó meglepte, akkor képzelheted, hogy mennyire feljebb futott a szemöldöke a homlokán, amikor meghallotta, hogy nemcsak a manókat, de még a potter urat is ugráltathatta. A kérő hangsúly ugyan megvolt a hangjában, nem volt senkivel azonnal udvariatlan, hiszen azt ki kellett érdemelni. Az azonban hallatszott, hogy nem baráti, hanem teljesen semleges. Tisztában volt azzal, hogy fogalma sincs arról, hogy ki vagy, vagy ki lehetsz, hiszen nem nézett hátra. Csak megkért valamire, amire bármelyik jólelkű ember képes, arra, hogy hozz neki egy italt. Igen, italra gondolt a kakaónál, azért is emelte ki, hogy szomjas. Az ital azonban nem érkezett meg, legalább is nem kakaó formájában. Te azonban igen, szóval szépen kihúzta magát. Egyenruhában volt, szóval láthattad, hogy a Mardekár színeit erősíti. A nyakkendőjét ezúttal a derekára kötötte, a gallért felhajtotta, mint valami vámpíros filmben. Még a körme is a zöld színezetet kapta meg, bár nem volt biztos abban, hogy hányadik óráig tarthatja meg, melyik maradi tanár lesz az, akinek nem fog tetszeni. Szóval kihúzta magát, és megrázta a fejét.
-Nem, dehogy! És... tényleg? Azta... izé... nem tudtam...
Teljesen őszinte arcocskával tudott hazudni, még az ijedtség is tökéletesen tükröződött rajta a döbbenet és a szégyenérzet mellett.
-De... most hagyjuk itt ezt a sok mindent, amit a manócskák idehoztak nekünk? Nem szeretném őket megbántani... de büntit sem akarok kapni... szóval...
Mutatóujját az állához biggyesztette, és egy picit elgondolkodott, majd kérlelő szemeit rád csüggesztette.
-Te olyan híres vagy, nem lehetne azt mondani, hogy a te felügyeleted alatt jöttem be? Mondjuk... mondjuk segítesz a tanulásban. Ha te bejöttél, akkor biztosan neked szabad. Nem hinném, hogy Harry Potter megszegné a szabályokat...
És úgy nézett rád, mintha minimum a példaképe lennél, hogy veled lenne kiposzterezve a szobája fala. Az egész szerepből csak a manó zökkentette ki kissé, aki meghozta a dolgokat. Egyrészt ugye nem volt kakaó, másrészt pedig...
-Te tudod a nevemet?!
Ezúttal teljesen őszinte volt a döbbenet, még tettetni sem kellett semmit.

Bírom a manókat. Habár megismerkedésünk nem volt valami szívderítő Dobbyval, de azóta rájöttem, hogy milyen jólelkű lények igazából. Tény, hogy van egy makacsságuk, de hűségük megingathatatlan, nézzük csak meg ugye Winkyt. Ezért is a manóktól és nem a többiektől kértem valami ennivalót. Az is benne van még, hogy a manók továbbra is őrzik a hírnevem és szinte szerelmesek belém. Komolyan nem tudom ezt máshogy leírni, annyira kedvesek, hogy néha már kifolyik a nyál a szájukból. Mulattató, de egyben megtisztelő is, és nem szoktam velük érzékeltetni, hogy ez mennyire kínos néha. Eltűröm, mert nekik ez jó, de nem élek vissza a jóindulatukkal, sőt, ha tudom, az érdekeiket is képviselem. Nem annyira, mint Hermione, de azért megvédem őket és jól bánok velük amennyire kell. Most is, ahogy várom a kakaós valami érkezését, csak csodálom őket. Hatalmas varázserővel rendelkeznek, mégis szolgálják a Roxfortot. Az is igaz, hogy mi mást csinálnának szegények, egész életükben ezt csinálták, ezt örökölték és még büszkék is rá. Nem tudom, mire mennénk nélkülük, és én nem is szeretném megtudni soha.
Hirtelen szökik a fülembe egy fiatal hangocska, kérő hangsúllyal. De az is lehet, hogy baráti, és összekever valami ismerősével. Inkább az zavar, hogy a térkép nem mutatta meg, lehet, hogy nem voltam elég figyelmes, vagy utána érkezhetett, én főleg a veszélyforrások neveire koncentráltam.
A hang irányába fordítom a fejem, és akkor pillantom meg egy másik asztalnál a fiatal lányt, aki egészen biztosan elsős, vagy másodikos.
- Hozzatok neki is, kérlek – fogom meg az egyik manó kezét finoman, aki ráteszi a saját kezét az enyémre, én pedig azt kissé zavartan és elnézést kérő fejjel húzom el a karjáról.
- Ne haragudj – kérek bocsánatot, még jó, hogy most értekeztem arról, hogy nem használom őket ki.
- Ó, semmi baj Potter úrfi, és természetesen máris hozom a hölgynek – hatalmas, bűbájos mosollyal néz, majd elmegy. Felállok, hogy megnézzem a bátor leányzót, mert a konyhába egyébként tilos a bejárás alapvetően. Közben látom, hogy a manót körbeállják és figyelik, megnyomkodják a kezét, ahol megérintettem és mintha irigykednének is. Gyorsan elfordítom a fejem és majdnem el is kacagom magam, de van bennem emberség. Megrázom a fejem és odasétálok a lányhoz, majd a bal kezemmel kihúzok egy széket és ráülök.
- Szia, nem zavarok? – kérdezem, nem tudom, hogy ki ő. Úgy látom, hogy tanul valamit és egy egész kupac kaja van felhalmozva elé. – Úgy látom, hogy szeretsz enni. Egyébként tudtad, hogy a konyha tiltott terület a diákoknak? – egyáltalán nem akarom elzavarni, vagy ilyesmi, csak kíváncsi vagyok, hogy miféle lány. Közben megérkezik az első manó, aki valami tésztaféleséget hoz, gondolom, a kakaó a közepében lehet. A sütemény úgy néz ki, ment egy felfújt giliszta és az orrából, kakaóport fújdogál néha. A tálcán van még két ital is, ha jól látom töklé, de nem tudom megmondani igazán. Egy jó vajsör jobban esett volna, de nem mondtam meg pontosan, hogy mit kérek, ne járjon a szám.
- Parancsoljon Potter úr és Faoite kisasszony – hatalmas vigyor és már el is hátrál.
- Köszönjük szépen – mosolygok vissza, majd figyelmem újra a lányka felé irányul.

A manók nem menőek. Oké, az első hetekben elképesztő volt minden új lény, és megbámulta az összeset, de pár hónap elegendő volt ahhoz, hogy megszokja őket. Őt valamiért nem rajongták körbe, de megkapta amit kért, és ennyi elég is volt. A kedvenc tankönyveire vigyázott, szóval azokat nem vette elő az konyhába, ám a jegyzetfüzete, ami naplóként szolgált, nyugodtan koszolódhatott, hiszen úgy csak hitelesebb lett, szóval bőszen írogatott is.

Tanulnom kellene, és a varázslények ebben semmit, de egyáltalán semmit nem segítenek. Valamelyikük puskát adott, méghozzá elég fura dolgokért cserébe, aztán kiderült, hogy nem is jó a puska. Persze okos vagyok, és nem saját magam próbáltam ki, hanem bedugtam az egyik aranyvérű állandóan dicsekvő ficsúr padjába. El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora prédikációt tartott a tanárnő arról, hogy mekkorát csalódott! Ez a suli is ugyanolyan, mint a többi. Azóta egyébként azon a manón próbálgatom a bűbájolós leckéket.

Becsukta a könyvet, és végignézett az előtte halmozódó rengeteg ételen. Ma R betűs napot tartott, és mindent kért, ami ezzel a betűvel kezdődött, akármilyen furán is nézett ki. És egyébként nem is csalódott a legtöbbször, mert a fura ételeknek mindig vagy nagyon édes, vagy nagyon savanyú, vagy nagyon keserű... azaz mindenképpen intenzív íze volt, amit pedig kedvelt, és akár szívesen rontott még tovább a fura kaják állapotán azzal is, hogy összekotyvasztotta őket. Valamikor gyakorolni kell bájital tanra is, és mi a legalkalmasabb hely erre, ha nem az konyha? Szóval amikor már megfelelően borzalmasan nézett ki az étel, enni kezdett, és maga elé csapta az asztronómia könyvet. Említettem, hogy a kedvenc könyveire vigyázott... nos akkor sejthetitek, hogy az asztronómia nem tartozott a kedvenc tárgyai közé. A könyvben szereplő csillagok filccel voltak összekötögetve, és valahogy mindig valamelyik rockegyüttes nevét alkották, nem pedig azt, amiről az órán volt szó.
-Tiszta időpazarlás az eget bámulni, amikor sárkányokkal is harcolhatnánk. És mikor lesznek a mágikus lények órák? Na mikor? Soká! Vacak seprű helyett sárkányokon lovagolhatnánk, ezek meg...
Dünnyögte maga elé, miközben újabb falatot tömött a szájába. Ekkor hallotta meg fél füllel a kakaó szót, és hátra sem fordulva, odakiáltotta az idegennek.
-Nekem is kérj már egyet lécci, szomjas vagyok!

Azt hiszem, kezd megártani ez a sok tanulás. A kviddicsedzéseken és a kinti órákon kívül pedig nem hagyom el a kastélyt. Nem szeretem a hideget, még ha nem is vagyok az a fázós típus. Meg amúgy is tanulni kell, még Ront sem találom, pedig mostanában ő is egyre többet van a könyvtárban. Ron, jaja! Gondolta volna valaki, hogy Hermione nélkül bármikor is ott látjuk a vörös srácot? Persze, ha éppen el kell szednünk valamit, ami fontos, az más. Nem mintha én nem járnék oda többet, mint eddig, de akkor is, Ron? Inkább kitalál valamit, csak ne kelljen találkoznia a barnával. Nem is értem, hogy megint mire jó ez, de vagyok olyan jó barát, hogy ilyenkor levegővé változom és nem is hallom, amiket mondanak nekem. Külön-külön, vagy együtt. Emiatt nem is nagyon szeretnek, de én meg nagyon szeretem őket, szóval… Nehéz az élet. A bűbájtan könyvet félredobom, mert a gyomrom akkorát kordul, hogy majd kizavarok mindenkit a klubhelyiségből. Zavart mosolyt vágok, majd felállok, és elindulok az alagsor felé. A Kövér Dámának illendően köszönök, aki nagy kacajjal enged tovább az utamon. A manók biztosan tudnak adni valamit, mert az én dugikészletem sajnos megdézsmálta egy „ismeretlen” személy. Az a néhány vörös hajszál nem árulkodó, valami róka lehetett…
De mindegy is, mert olyan éhes vagyok, hogy bármennyit is gondolok a tolvajra, ha nem kapok enni, már nem lesz min gondolkodnom. Diákproblémák, súlyos esetek ezek bizony! Sietősen kerülgetek mindenkit ki a lépcsőkön, hogy az éhhalált elkerüljem. Végül leérek a földszintre, de elbújok az egyik páncél mögött és előveszem a térképet.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – suttogom, és máris feltámad a térkép. Hirtelen rengeteg név jelenik meg rajta és tappancsok jelzik az útjukat. Gyorsan megkeresem a konyhát és körbenézek, sehol egy tanár, vagy olyan valaki, aki megzavarhatna. A konyha azért még valamennyire tiltott terület és nem szeretném, ha Piton mondjuk beleütné a nagy orrát a dolgomba.
- Csíny letudva – elteszem a térképet, előjövök a rejtekhelyről, majd nekilódulok ismét. Még két kanyar, kilincs lenyomva és máris bent vagyok a manók területén. Többen is odafordulnak és vigyorogva – mások áhitatott csodálattal – ismernek fel.
- Harry Potter – toppan elém és hajol meg bizalmaskodva az egyikük, de nincs esélyem kitalálni, hogy ki ő. – Mit kíván urasága? Egy kis rántott békanyálat? Cseresznyés szufazsettet? Van ám barbakános csodánk is, direkt a legjobb vendégeinknek, meg… - rengeteg mindent elsorol, és kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kajaidőn kívül megéhezik. Na, szép!
- Valami kakaós dolog jól esne, meg egy kis innivaló – nem merek az ismeretlen nevű dolgokba belekóstolni, de ami kakaós, az nem lehet rossz, remélem.
A manónak felderül az arca és elhúz egy székhez, majd leültet, mint a jó vendéget. Aztán vadul hadonászni és parancsolgatni kezd, mire a többiek végre magukhoz térnek és tovább dolgoznak, na meg gondolom számomra készítenek valamit, vagy éppen hoznak. Elég sokan vannak ahhoz, hogy a mozgó konyhai eszközök – füstöt tülkölő kávéfőző, vagy éppen egymással kardozó kések – között ne tudjam megállapítani, hogy kinek mi a dolga. Így csak várakozom, hogy meghozzák a kakaós… valamit.