2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy döntöttem, hogy egy kicsit lenézek már a konyhára, őszintén szólva amióta ide járok még egyszer sem voltam ott ami kissé fura. Én mindig is elégedett voltam a kajákkal sohasem voltak magas igényeim így nekem szinte minden megfelelt ami ehető volt. Mégis most úgy éreztem, hogy lemegyek egy kicsit és szét nézek. Így is tettem, út közben azon gondolkodtam, hogy mit is kellene enni, valami jó finomat most az egyszer nekem is kijár, gondolkodtam rajta jó sokat de nem jutottam sokra, mire észbe kaptam már a konyha ajtaja előtt álltam. - Na nézzük. Benyitottam az első amit megláttam az-az, hogy milyen sok kis manó dolgozik ott, tehát ők csináljak azt a tömérdek mennyiségű kaját. Kissé furcsálltam, hogy észre sem vettek, mintha már megszokták volna, hogy csak úgy betorpan valaki ide. Egyetlen egy manó vett észre aki rám nézett majd a felével intett, mintha a tudatomra szeretne valamit hozni. Elsőnek nem értettem, hogy mit is akar tőlem de aztán észrevettem az asztalnál üldögélő lányt. Úgy tűnt nagyon bánatos volt, és valamilyen gyűrött papír volt előtte és azt próbálta ha jól láttam kiolvasni. - Ohh..tehát azt akarod, hogy vigasztaljam meg - szóltam az egyik kis manóhoz. Nem ismertem a lányt de talán ha megvigasztalom abba még nincs semmi se. Bár mostanság próbáltam inkább kerülni az ismeretlen idegen lányokat, hisz valahogy mindig az lett a vége, hogy belém szerettek aztán a féltékenységükkel megutaltatták magukat, de talán egy vigasztalásban még nincs semmi. Közelebb mentem a lányhoz, akkor láttam meg, hogy könnyek hullottak ki a szeméből. - Na ez nehéz lesz - mormogtam az orom alatt. Úgy döntöttem, hogy a varázspálcám használva kiegyenesítem a papírját, hogy jobban eltudja azt olvasni, hogy jobb legyen mint kibontott korában. A varázslat sikeresen működött. Ekkor úgy döntöttem, hogy mielőtt még hátra fordulni megnézni, hogy ki is volt a tettes aki kiegyenesítette az a gyűrött papírkáját gyors verselek neki egyet. - Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: olcsó, sablonos ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megvettük, ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset, vagy tejszínest, de azoknak az íze túl hamar elillan a szánkban, és a doboz alján ott marad a fognyűvő mogyoró, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.- próbáltam a legszebben megfogalmazni és próbáltam belevinni, egy olyan hasonlatot is ami megmosolyogtathatja, ez pedig a gyűrött papírgalacsin volt. Hisz az előtte lévő levél is gyűrött volt és valószínűleg papírgalacsin formába volt azelőtt, hogy kiegyenesítettem volna. - Michael Gladwin. - nyújtottam felé kezem bemutatkozásképp.
Nem szoktam lejárni ide a konyhába, általában megelégszem a nagyteremmel és az időnkénti kajákkal, de most ez más. A ma délután érkezett levél kissé megrendített, váratlanul ért. Apám mostanság túlságosan el volt tűnve, ami igazából nem is érintett túlzottan, én csak örültem neki, hisz nem voltunk/vagyunk valami őrülten jóban. Erre most, egy hónap nem jelentkezés után valójában kiderül, hogy miért is tett rám az utóbbi időben. Találkozott valami nővel, akinek csinált egy gyereket. Kicsit le vagyok maradva, mert ugyebár az elmúlt pár hónapban, mióta elkezdőzött a suli nem is voltam otthon és nem is akartam hazamenni, de akkor talán ez volt az oka annak, hogy még eleinte annyira próbált hazarángatni. Most már végképp nem szeretnék elmenni. Pedig kénytelen leszek. Anyám halála óta apámnak nem volt senkije és úgy gondoltam, már nem is lesz, hisz nem tudja kiheverni édesanyám halálát. Ezek szerint rosszul hittem. Soha nem szerettem volna egy testvért, főleg nem mostohát, ki tudja milyen anyától. Lehet, hogy egy gonosz némber, akit nem érdekel semmi és senki, csak az apám és a pénzünk. Vagy éppen csak azért maradt vele, mert felcsinálta. Mi van ha nem is apám gyermeke? Gondolatok gyűlnek és gyűlnek, rosszabbnál rosszabbak, de sehogyan sem tudok arra gondolni, hogy valaha is kedvelni fogom majd ezt a nőt, bármennyire is kedves lesz velem. Lehet, hogy haza sem kellene mennem majd. Soha... de hová mehetnék? Szóval teljes harci hangulattal beviharzom a konyhába, ahol a manók kicsit megtorpannak, amikor belépek, de végül tovább folytatják dolgukat. Az egyik félreeső asztalhoz lépek, kihúzom a széket, leülök és a mellettem álldogáló manót megkérem, hogy hozzon nekem valami jó édes csokis kekszet, amibe belefojthatom bánatomat. Rosszul létig ehetném belőle magam, és sőt... lehet hogy még addig is fogom. Közben tinédzser hormonjaim egyre csak tombolnak bennem, megrázom fejem gondolataimra, már olyan dolog is megfordul a fejemben, hogy többet kellett volna törődnöm apámmal, de aztán eszembe jut, hogy mi van ha a másik gyermek többet fog majd neki jelenteni? Ha én már nem fogok kelleni? Azt sem tudom egyelőre mit kezdjek az életemmel. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, és csak bámulok a semmibe, előre, miközben a kekszet nyammogom befelé. Kis idő elteltével előszedem zsebemből az összegyűrt levelet és kisimítom magam előtt az asztalon, újra és újra átolvasom, miközben abban reménykedem, megváltozik a benne lévő szöveg.
Megjöttem | Ruci | Zene| [You must be registered and logged in to see this link.]
| Ruci | Zene| 
