Hogyan tanítsunk móresre egy idiótát, 1. fejezet

Nem mondanám könnyűnek az utóbbi napokat idehaza. Tudom, hogy többségileg magamnak köszönhetem a külön alvást, hogy nem szól hozzám és azt is, hogy Trys még kevésbé akar rajtam csüngeni. Mondjuk ez utóbbit talán annyira nem is bánom. Akármennyire akarok az apja lenni, nekem bárhogy nézve is egy kicsit sok ő. Miért nem lehetne inkább egy csecsemő, ami néha sírdogál, néha foglalkozni kell vele, de a nap nagy részét letudja nézelődéssel vagy épp alvással. De ezzel kell beérnem. Na meg persze hogy Ryn némasági fogadalmat tett. Trys előtt hiába játssza meg, hogy azért szól hozzám, köszön nekem, megkérdezi kérek-e reggelit. Aztán ha a gyerek elvonul, ugyanolyan hűvösen méreget. Egy ideje inkább nem is próbálok meg foglalkozni ezzel, pedig érzem, hogy hiányzik, hogy rossz ez az egész és rossz, hogy eddig büntet. Beszélnem kellene vele... de túlságosan büszke vagyok és a legrosszabb, hogy ezt persze eszem ágában sincs belátni.
Helyette javarészt a dolgozószobámban gubbasztok és teszem a dolgom. Ha már kiengedtek, van mit bőségesen helyreállítani, visszanyalni magam a Minisztériumba. Noha nem foglalkozhatom tényleges ügyekkel, azért már levelezgetek bizonyos személyekkel, vannak folyamatban esetekről való megvitatásaim. Ha mást nem, hát tanácsot adok így a háttérből. Azért a dörzsölt protectort nem sikerült kiölni belőlem. Épp nagyban bontogatok fel egy levelet a levélvágómmal, amikor nyílik az ajtó. Nem kell felpillantanom, a parfümje illatából érzem, hogy ki érkezett meg. Igazából már vártam is rá, tudom, hogy remek szimata van ahhoz, ha Aerynnek valami baja van és ki is tudja húzni belőle. Nem véletlenül olyan nagy barátnők az iskola kezdete óta. Vagyis immár hosszú évek óta. És nincs jó véleménnyel kezdetek óta rólam. Még jó, hogy Ryn azért nem az ő szavára hallgatott, amikor elkezdtem fűzögetni. Hogy is tudta volna befolyásolni, amikor naphosszat én feküdtem nála mint lábadozó beteg?
- Szép napot neked is. - válaszolom monotonon érkezésére, ha már ő nem köszönt nekem, tovább bontogatva a levelet. Az ajtó csapódásának lendületéből és a beljebb jöveteléből konstatálom amit szemem sarkából sikerül meglesnem, hogy hellyel sem kell kínálnom, megtette azt ő maga is. Szép komótosan kiveszem csak az irományt a borítóból és olvasni kezdem. Nem borít ki a jelenlétével, pedig érezhetően feszült. Sőt mérges, azt pedig kitalálnom kell, hogy rám.
- Én remekül hasznosítom, épp most is egy ügy előreterjesztését olvasom. - válaszolom kimért, de udvarias hangnemben. Nem hagyom, hogy kiborítson, most még nem. Csak egy könnyed lendülettel emelem fel a pálcám és oda sem figyelve legyintek az ajtó felé, aminek hatására az becsukódik, kevésbé hangosan, mint ahogy imént a falnak csapódott.
- Szolgálhatok esetleg kávéval? - ha már lefőztem magamnak egy adaggal, ami még mindig frissen gőzölög a hatalmas íróasztal távolabbi sarkában.