2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az eszem tudja, hogy provokáció, hogy Lioneah kicsit máshogy dolgozza fel a változásokat, hogy valószínűleg ezzel a szúrkálódással érzi úgy, hogy a kezében tarthat mindent, talán közte engem is. Talán azt hiszi, hogy tényleg éket verhet közénk, de már mindannyian felnőttek vagyunk, hónapok híjján még a legkisebb húgunk is, egyszerűen muszáj elengednem a szörnyű megfelelési kényszert, amit a testvéreim felé éreztem a szüleink halála óta. Miután elköszönünk a családjainktól, nálam Lioneah tüskéivel, nála Dany lobbanékonyságával, kicsit zaklatottan ülök vissza. Egyáltalán nem zavar, hogy Gray odakacsintott Lioneah-nak, hogy átsejlett a jelleme a türelem mögül, amivel viseltet a nővérem iránt miattam, jobb ez így. Grayson nem egy papucs, nem kell mindent lenyelnie, még értem se, habár értékelem, hogy igyekezett nem közbevágni, hiszen tényleg nem tud még a családunkról mindent. Ahogy átkarol valóban hozzábújok, oldalra hajtva a fejem, de csak bámulok az asztalunkra és a szinte érintetlen italokra. Mindenki jött és ment, senkinek eszébe se jutott eltölteni együtt egy délutánt. Csalódott vagyok, és az sem baj, ha ő is az, ez nem jelenti azt, hogy visszacsinálnám, vagy hogy megkérdőjelezem a kapcsolatunkat. - Sosem volt egy nyílt személyiség, inkább magának való kislány, aki előbb játszik a logikai kirakósokkal, mint mondjuk a babákkal, de... sajnálom, nem lenne vele igazságos, ha olyasmit mesélnék, amit ő magától nem tenne meg. Árulásnak venné és még ha jót is akarnék vele, hogy megértsd és megbocsáss, akkor is az. - válaszolom, de azért a szavaim mögött van egy jó adag abból a kényszerből, hogy jó kapcsolatot akarok az összes testvéremmel, akkor is, ha ez nehéz, akkor is, ha néha az az ára, hogy hallgatok. - De Lioneah nem gonosz, ennyiben biztos lehetsz. - teszem hozzá, teljesen elhessegetve a figyelmeztetést Sashától, amit búcsúzáskor a fülembe súgott. Végtelenül hűséges vagyok a családomhoz, persze ha a fekete bárányunk tényleg elárulja a bizalmamat... ki tudja, lehet, hogy erőteljesen meginogna a hitem a családunkban. Arról nem is beszélve, hogy az Angyalok között mi vagyunk Lioneah-val lényegében az egyetlenek, akik a családi kapcsolatunk miatt tényleg össze tudnak játszani, ha még ez is tönkremegy... - Akárhogyan is reagáltak, közöttünk nem változott semmi, ugye? - kérdezek azért rá, felemelve a pillantásomat az asztalról, amit eddig bámultam, de legalább az ujjaimat nem ropogtatom és ökölbe se szorul már a kezem az idegességtől. Kimondom a kérdést, pedig tudom rá a választ, még is szükségem van arra, hogy halljam szavakkal is.
// A játékot lezártnak nyilvánítom 10.24.-én, a karakterek beszélgettek még egy kicsit, aztán távoztak és boldogan éltek, míg meg nem. //
Színtiszta provokációnak érzem Lioneah viselkedését és lenne is rá mondanivalóm, de mint ahogy korábban sem tettem meg, hogy elengedtem a nyelvemet, úgy most is hallgatok. Ez az ő harca Serával - nem mondom, hogy kölcsönös, mert Sera nem sértegette semmivel és nem bántotta meg, ehhez képest Lioneah ok nélkül sorozza, mint akinek muszáj - és nem tisztem megjegyzést tenni rá. Inkább Daniel felé fordulok és miközben viszonozom az ölelését helyeslőn megszólalok. - Bármikor szívesen beszélek veled, fiam. Hiszi vagy sem, de ez így van. Ha mást feltételez, annak is megvannak az okai és nyilván az én viselkedésemből szűri le, de mégsem vélem úgy, hogy teljesen én magam lennék az oka. Amikor Lioneah elköszön a szurka-psizak megjegyzésére csak karcosan elmosolyodom. - Értékelem az illedelmességet, de a Gray is elég lesz. - egy kacsintást is mellékelek hozzá, ha a hátának, mert már elfordult, akkor annak. Nem széndékosan provokálnám, de azért ennyi még nekem is kicsúszik. Amikor elmennek átkarolom Serát, hogyha hagyja, vállamra hajtom fejét, vagy legalábbis lehetőséget adok neki arra, hogy ezt megtegye. - Mi oka van rá? Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de meglehetősen nyers volt és nem gondolom, hogy szükséges volt a lelkedbe törölje a lábát. Daniel sem egy egyszerű eset, s ő is bedobta azt, amit vártam tőle, de mondhatni még így is finomabb volt annál, mint amire számítottam.. Egy sóhajjal engedem ki a bennem rekedt feszültséget. Ez elég rosszul sült el, tüskéket hagyott és sajnálom, hogy így esett. De nem akarom, hogy Sera megérezze a csalódottságomat és azt se szeretném, ha úgy vélné fújok a lánytestvérére. Nem fújok. De a bunkóságot attól még nem szeretem.
Tudom, hogy Grayson őszintén beszél és hogy a tiszteletét fejezi ki azzal, hogy amennyiben a családom választanám kihátrálna a kapcsolatból, de még is a hála helyett valamilyen ragaszkodást érzek. Én megtudnám tenni ugyanezt? Ha Daniel úgy dönt, hogy semmilyen szinten nem támogat minket és Gray őt választja, rendezni akarja a kapcsolatát akkor én képes lennék annyiban hagyni, tiszteletben tartani a kérését? A józan ész azt mondatja, hogy igen, de közben ahogy Sasha és Nicolas reakciója is megerősítette, valahol bennem ott kaparászik az érzés, hogy igen is megérdemlem, hogy a magam útját járjam és hogy boldog legyek. Nem biztos, hogy képes lennék lemondani róla, az első férfiról, akivel tényleg el tudom képzelni a jövőmet. Persze tudom, vagy legalább is sejtem, hogy Gray sem könnyelműen osztja meg, hogy egy rossz érzésre közöttünk mindennek vége, de akkor is úgy érzem, hogy én ilyet nem ígérhetek semelyiküknek, hiába Lioneah agresszív és toxikus hozzáállása. Amikor Sashát megölelem és a fülembe súg kissé zavarodottan távolodom el tőle és igaz ismét naivan, bízva abban, hogy minden nézeteltéréstől, stílustól, életcéltól eltekintve mindenek felett egy család vagyunk és számíthatunk egymásra, nem vagyok hajlandó komolyan venni az intelmét. Csak megingatom a fejem minimálisan, elutasítóan, hiszen Lioneah volt az első testvér, akivel találkoztam, mikor visszatértem - igaz Nicolas fizikailag nem is volt az iskolában Sasháról meg azt hittük meghalt - és az angyalok között is rengeteg időt kell eltöltenünk, az, hogy tényleg eláruljon, ne csak rosszindulatúan beszólogasson... hihetetlennek tűnik. Igaz, hogy megbeszéltük Gray-jel, hogy nyitott a Roxforti állásának föladására, nem tudom, hogy az angyalok közötti kapcsolatot mennyire rázná meg, hogy ezzel a lány felbontsa az egyetlen sziklaszilárd párost - hiszen mindenki más fúj a másikra lényegében -, minket. - Meglátom, hogy mit tehetek majd a házvezetődnél, nem élhetek vissza a szeretetével, nem vehetlek ki minden hétvégére. Ha nem sikerül, a kastélyban csinálunk valamit. - mosolyodom el egy kicsit bágyadtan, hiszen Dany és Lio reakciója égtelen csalódást okozott, még ha nem is számítottunk kitörő ünneplésre. Végigsimítok a haján és az arcán még futólag, mint régen, aztán elköszönünk a távozóktól, Dany még meg is próbálkozik egy öleléssel, ami azonnal kissé reménnyel tölt el. Egy pillanatig nézem őket, aztán visszafordulok, hogy Lioneah utolsó döfését meghallgathassam. - Rendben, Lioneah. Elfogadom a véleményed. A kor a fontos, a szüleink szégyellnének és szerinted kérészéletű lesz az egész. - foglalom össze lényegében azt, amit az elmúlt percekben elmondott és amin nem hajlandó másítani semmilyen ész érvvel. Magamban ismételem, hogy néha csak el kell engedni amilyen keserű gonoszságokat mond, de azért látszik rajtam, hogy földbetiport, főleg a szüleink megjegyzésével és hogy az is bánt, hogy minden, amit mondok, neki csak kifogás és győzködés, pedig a szívünket osztottuk meg velük felfedve ezt a hosszantartó titkolózást. Nyilvánvalóan nem akar majd se puszit adni, se megölelni, már hátat is fordít én pedig még egy viszlátot se tudok kinyögni, inkább felkönyökölök mind a két kézzel Gray mellett az asztalra és a tenyereimbe hajtom a kezem. Nem sírok, nem zokogok, csak kell néhány pillanat, amíg meredek a sötétségbe csukott szemmel, hogy visszhangot vessen minden elvetett megjegyzés, ami valószínűleg sokáig a fejemben fog járni majd. - Sajnálom... Meg vannak a saját okai, de akkor sem kellene így bánnia veled, velünk, sajnálom Gray... - suttogom, még mindig motyogva a kezeim között, nyilván az idősebb húgomra értve.
// Köszönöm a megjelenést a McCaine és a Paisley palántáknak Lionak örihari! //
Lio sajnálatára a nagy balhé elmarad. Vagy legalábbis elnapolódik egy másik négyszemközti alkalomra az apámmal. Úgy vélem ez már nem tartozik a nagy közönségre. Értelme se lenne leállni itt olaszul kiabálni egymással. Főként egyvalaki szórakoztatására. Viszont kész szerencse, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Ugyanis bármennyire is felzaklat a jelenlegi helyzet, de sosem lennék képes direkt, és szánt szándékkal keresztbe tenni apám és Sera kapcsolatának. Még ha jelenleg vannak is aggályaim. Éppen ezért képtelen is vagyok feltételezni bárkiről, hogy ilyen szándékai lennének. Ha csak a felét sejteném, hogy mi minden jár Lio fejében biztosan inkább az ő nyakán felejteném magam, hogy lebeszéljem arról, hogy ilyesmit tegyen. Még ha talán pont én is ültettem el a fejében a gondolatot az egyetem miatti túlzott aggódással. Na igen, nem véletlen lettem Hugrabugos, és nem Mardekáros. - Remélem így lesz. - bólintok rá egy kis sóhajjal Sera válaszára. Mert ezt tényleg meg kell emészteni. Szóval talán nem is olyan nagy csoda, ha hirtelen mindenki távozóra fogja. Mindenkinek fel kell dolgoznia a hírt magában. Onnan pedig jelenleg elég messze állunk, hogy egy nagy boldog ünneplő család legyünk. Bár talán egyszer. Arra viszont, ahogy Sasha összerezzen, amikor hozzászólok nem igazán tudom, hogy hogyan kéne viszonyulnom. Valahogy amióta megjöttem az az érzetem, hogy úgy úgy néz rám, mintha minimum én lennék Hasfelmetsző Jack. Pedig, valójában a légynek sem ártok. Még amikor prefi voltam, akkor sem tőlem tartottak a legjobban az aktuálisan valami rosszban sántikáló alsóbb évesek, és hát kétlem hogy ez megváltozott volna. Szívesen megtudnám, hogy valójában mi áll ennek a hátterében, és van egy olyan gyanúm, hogy köze van a folyosói pletykákhoz, hogy meghalt, aztán mégse. De jobb szeretném tőle magától hallani. Viszont ez talán nem a megfelelő hely és idő, hogy a múltja esetleg fájdalmas részleteit emlegessem fel. Ma már így is ért elég emészteni való mindannyiunkat úgy vélem. Szóval azt hiszem ez egy másik beszélgetés lesz a fiatalabb háztársammal. Ami engem illet távozáskor még azért talán némileg esetlenül, de megölelem Serát és az apámat. Nevezhetjük ezt amolyan enyhülésnek részemről. Igazából sosem jelentett gondot az ilyen irányú érzelem kifejezés, hiszen olasz vagyok. De most azért hirtelen mégsem tudom, hogyan változtak az eddig is bizonytalan dolgok. Sera mindig olyan volt mint egy nővér. Egyszerűen képtelen vagy a mostoha anya szerepbe illeszteni. Ami így tényleg elég morbidul hangzik. - Azért valamikor ha lesz rám időd beszélhetnénk. Úgy értem csak mi. - súgom még oda az apámnak, amikor megölelem. Tény, hogy azért nem beszélünk többet, mert ő nem akarja. Vagy legalábbis sokszor így érzem. Minden és mindenki fontosabb a szemében, mint én. Aztán persze csatlakozom Sasha és Nicolas párosához a kastélyba. Hát ez vidám menet volt.
//Köszönöm szépen a játékot! Igazi kis családi dráma, nagyon élveztem. //
Megértő lennék? Azt kétlem. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy igyekszem mindazt visszaadni Sera számára, amit ő adott nekünk hosszú éveken keresztül. Ő volt ott mellettem anyu helyett, amikor még kisebb voltam, bármivel fordulhattam hozzá, így sokkal kevésbé éltem át azt a gyászt, amit éreznem kellett volna és ezért később hálás is voltam neki. Maga a korkülönbség nem zavar, de a tény, miszerint a nővérem szerelmesnek érzi magát, már annál inkább. Nem ismerem ezt az alakot, egyelőre tehát inkább vagyok irányába bizalmatlan, semmint nyitott. A kérdéseimet azonban egyelőre megtartom magamnak és majd később felteszem őket egy arra alkalmas egyénnek. Teszem azt, Danielnek. Amint kettesben merek maradni egy idegennel hosszabb távra. Lioneah azonban - véleményem szerint - túlzásba esik. Egyrészt semmi köze ahhoz, hogy a testvérünk ki mellett találja meg a boldogságot, másrészt pedig ismét hozza a formáját... Ahelyett, hogy próbálná egy pár fokkal finomabban közölni a véleményét, mindezt úgy zúdítja Sera nyakába, mint egy vödör jéghideg vizet. Cseppet sem leplezi, hogy nem tetszik számára ez az egész kapcsolatosdi, de mellé még a hangnem, amelyet megenged magának, a frászt hozza rám. Nem csodálom tehát, hogy a mai napig tartok tőle valamilyen szinten és hamarabb mertem helyrerakni szóban egy vadidegen srácot, mint a tulajdon testvéremet. - Vigyázz Lióval - súgom még oda halkan Serának a tanácsomat, amikor megölel, végül szétválunk. A nővérem sejtheti, mire is gondolok egészen pontosan. Igazság szerint bármikor kinézem a mardekáros testvéremből, hogy csakazértis-alapon jelenteni fogja ezt a dolgot a tantestület irányába. Vagy azért, hogy a maga nyakatekert módján védje Serát vagy pedig amiatt, hogy műsort láthasson. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ugyanez a gondolat felmerült-e már Serában Liót illetően, de mivel ő hollóhátas, ezért igen lenne a válaszom. Na, nem mintha az ilyesmihez feltétlenül okosnak kellene lennie az embernek... Ha valaki kellően ismeri a testvéreit, akkor tisztában van azzal is, mire lennének képesek egy-egy adott helyzetben. - Kö... köszönöm - rezzenek össze zavartan, amikor Daniel felajánlja számomra azt, hogy visszakísér a kastélyba. Örülnöm kellene annak, hogy most rögtön alkalmam nyílhat mindenről kifaggatni őt, de ez egyelőre nem megy. Könyörgő pillantást vetek tehát Nicolas irányába, aki szerencsére vagy veszi a lapot vagy csak pont távozóra fogná, nem tudom, de tény és való, hogy velünk tart, ami ez esetben igen szerencsés fordulat. Amióta az történt, nem szívesen maradok kettesben idegenekkel, egy Roxmortsból Roxfortba vezető gyalogút során pedig bármi történhet. - Jövő hét hétvégén lejöhetnénk erre kettesben - vetem még fel az ötletet, miközben nyomok egy futó csókot Sera arcára, Liónak pedig enyhén kimérten biccentek egyet. A testvéri kapcsolatunk valahogy sohasem volt az igazi, habár a stílusa mindig is akadályozott abban, hogy közelebb kerüljek hozzá. Régebben még igyekeztem, de ma már sokkal inkább leköt, hogy lelkileg rendbe jöjjek és ismét visszatérjek a normális kerékvágásba, ráérek majd utána rendbe tenni azt, ami kettőnk között van. Személyiségileg ég és föld vagyunk, talán ez is nehezíti a dolgunkat. Sera újdonsült barátja azonban csupán egy kurta biccentést kap részemről, semmi többet. Egyelőre még fogalmam sincs, miként álljak hozzá, ráadásul tanár is, nem tudom tehát, hogy diákként mit illene tennem és mit nem. Szerencsére nem tanít, ezzel kapcsolatban nem lesz gond, de ha összefutunk véletlenül a folyosókon? Csak köszönjek neki és suhanjak el mellette, mint eddig is, hogy titokban tarthassák mindazt, ami köztük van vagy udvariasan érdeklődjek a hogyléte felől, ha már félig-meddig a család tagja? Na, ez a bonyolult ebben számomra... Végül megvárom a két srácot és az oldalukon indulok el kifelé, a gondolataimba mélyedve. A történteken rágódom, Sera bejelentésén, Lio reakcióján és azon, hogy vajon mi mindenre lenne képes a saját igaza érdekében. Na, nem mintha bármit is tehetnék a szándékai ellen, de ha Sera fontolóra vette a szavaimat, akkor nyilván többre juthat majd nálam.
(Nagyon szépen köszönöm a játékot, amolyan McCaine-es volt )
Várom itt a nagy balhét, de semmi sem történik. Ennek ellenére Nicolas mégis csak kap tőlem fű alatt egy félmosolyt, pedig én aztán tényleg nem akarok humorizálni. Ha humoros is lennék, hát biztos hogy a fekete humor irányból fognám meg a dolgot. De hát úgy tűnik, hogy itt most semmi sem történik abból, amire várok. Senki nem kezd nagy olaszos virtussal egymásnak esni és kiverni a balhét, pedig arra várok, helyette elindul mindenki, Sashát pátyolgatva már megint. Látványosan megforgatom a szemeimet, amikor felállnak és elindulnak kifelé és még Dany is hozzájuk csapódik. Mintha a kishúgomat állandóan csak védeni kellene és óvni. Oké mindenki azt hitte, hogy meghalt, ez még engem is megrázott, még ha igen jól titkoltam is, de most megint visszatérünk a rettentő unalmas alapokhoz és persze kap még valakit, aki majd védelmezni fogja, mintha nem lenne elég Nick és persze Sera. Sose fog felnőni, ha állandóan pátyolgatják. - Oh hát ez most még nem, maximum ami majd utána jön. - vonom meg a vállamat Sera kérdésére, hiszen meggyőződésem, hogy úgyse lehet ennek a dolognak jó vége, akkor meg minek erőltetni és időt szánni rá? Egyébként is a nővérem tudom,hogy mit csinál szabadidejében. Arról nem beszélve, hogy azt is tudom, hogy milyen álmai vannak egy bizonyos rég eltűnt ereklye felkutatását illetően. Vajon ez a pasas ebben támogatná, vagy kénytelen lenne a nagy álmokat elengedni, hogy engedelmes felesége legyen ennek a túlkoros tininek, vagy legalábbis ahogyan viselkedik a tanárúr? - Fontos a véleményem? Oh nem, nektek csak az kellett, hogy nyugodtak lehessetek, hogy ne kelljen titkolózni, de mégis meggyőzni próbálsz, akkor milyen véleményről van szó? - tolom el mostmár én is magamat az asztaltól. Ha tiszteletben tartaná a véleményemet, akkor nem kavarna ezzel a fickóval, vagy nem akarna meggyőzni róla, hogy miért jó ez így, mert hát azt akarja nem? Ahogyan a szüleink is mindig megpróbálták megmagyarázni miért kell megmenteniük a világot és miért jó, hogy kockáztatják az életüket. Az, hogy ennek mi ittuk meg a levét, bizony a kutyát se érdekelt. Mi maradtunk árvák, mert mások olyan marha fontosak voltak. - Hát akkor hajrá... Viszlát tanárbá'! - vetem oda még és betolva a székemet vissza a helyére vetek egy hátraarcot és elindulok én is kifelé. Persze szándékosan más úton megyek inkább, mint a két testvérem és Daniel. Nem igazán van ahhoz kedvem, hogy még azt is nézzem, hogyan álljár körbe Sashát, mintha bárkit is meg lehetne védeni örökké a világtól. A sok szar úgyis utolér egy idő után, maximum a mikor a kérdés. Aki mást hisz naiv, vagy bolond.
//Köszönöm szépen a játékot! Érdekes volt és elnézést Lio nevében. xd//
Nem mondhatni, hogy jó irányba halad ez a beszélgetés.Persze nem vártam csodát, de azért összegyűlik némi keserű nyál a számban az egész miatt. Pláne, mert Daniel kirohanása úgy tűnik közönségre is talál és más sem hiányzott, mint Sera pikírt testvérének a tüzének szítása saját vérem által. Magamban elnyomok pár keresetlen szót és intelmet, s inkább kifelé orientálódnék, hogy a fiammal ott beszéljük meg a dolgokat. Sejthetném mondjuk, hogy nem kerül majd sor rá, de mint ezen a találkozón már többedik alkalommal, most sem úgy peregnek a homokszemek az esemény homokórájában, ahogy vizualizáltam. Hiába, nem vagyok jós. Mondjuk igazából nem is szeretnék az lenni, ha már itt tartunk. Lennének előnyei, de a jövőbe látás képessége kevesebb előnyt hordoz, mint hátrányt. Már legalábbis szerény véleményem szerint. Szívesen mondanám el Danynek, hogy senkiben nem láttam még annyi fájdalmas gyűlöletet, mint az anyjában, amikor rám nézett Vittoria halála után. Lehet, hogy az eltelt évek megszépítették az érzéseket, de ettől még én nem tudtam feledni őket, s nem lesznek kevésbé igazak attól, hogy szeretetből születtek. A múlt elmúlt, s hagyni kellene békében nyugodni a tényeket, nem pedig itt feszegetni. Akárhogy is, azért megnyugtat - és valahol büszkévé is tesz - a visszavonuló, amit Daniel fúj. Nicholas szavai bárhol is kapjanak el, hálával töltik meg a lelkemet. Biccentek felé, ajkaim szegletében félmosoly születik. - Megígérem, hogy tisztelem és szeretem őt, s nem hagyom, hogy bárki fájdalmat okozzon neki. Nem akarok éket verni a családotokba. Ha azt mondaná, hogy nem akarja folytatni, mert nem tud azzal a tudattal élni, hogy helyteleníti bármelyikőtök a választását én elfogadnám azt a döntését is. Mint ahogy nem én voltam az, aki miatt titkoltuk eddig a kapcsolatunkat, úgy az is maximálisan igaz, amit Nicolasnak mondok. Remélem, hogy érzi belőle a szándékaim jóságát és azt, hogy tényleg szeretem Serát. Visszahelyezkedve a székre kedvesem mellé némiképp gondterhelten csippentem orrnyergemet mutató- és középsőujjam közé. Nem akarok beleszólni a nővérek beszélgetésébe, így csendbe burkolózva hallgatom őket, hogyha egyáltalán akarják folytatni. Persze hogyha Sera jelzi, hogy egy kis időre távozzak inkább, akkor azt is megteszem, nem érintene kellemetlenül.
Lioneah nem hisz a kapcsolatunkban, amire persze joga van, mindannyiuknak lehet saját véleménye, de még is szomorú. A szüleink - amíg éltek - még is csak tanubizonyságot tehettek szerelemről négy gyerekkel, a közös hivatásukkal, de úgy tűnik a lányban semmi pozitív emlék nem maradt meg róluk, csak a negatív, amiért utálja, hogy mi is Nicolassal tovább vittük a hagyományt. Bár én még csak a nyári kiképzés óta, nehezen egyensúlyozva az egyetemet, az angyalokat és a minisztériumot és Graysont és a testvéreimet és... nem csoda, hogy szükségem lett volna a támogatásukra. Sasha viszont olyan megértő, amilyenre álmomban nem gondoltam volna, még ha reménykedtem is a bizalmában. Szorosan magamhoz szorítom és igyekszem sűrű pislogással elűzni a fátyolos tekintetet, amikor eltávolodunk. - Köszönöm. - válaszolok csak ennyit, hiszen azt sem akarom, hogy kialakuljon egy olyan érzés, hogy csak azt a testvérem szeretem, aki most azonnal támogat, mert nem így van. Lioneah pontosan tudja, hogy mindig védeni fogom a szúrós stílusával együtt is, ha akarja ha nem, ahogy az angyalok között is próbálok békítőt játszani, ami néhol bejön, néhol lehetetlen. Némelyikük még nekem is agyrém, pedig aztán mi, McCaine-ek is elég színesek vagyunk, meg úgy egyáltalán a baráti köröm, szóval az már igen extrém, ha valakit én nem tudok türelemmel kezelni. Daniel életét pontosan ismerem és még mindig megszakad a szívem a veszteségéért és a csalódottságáért, így nem csoda, ha mélyen hallgatok miközben kicsit elszalad a ló közöttük. Grayson már fel is áll, és én meg sem rebbenek, nem arról van szó, hogy fizikailag bárkit félemlíteni akarna a gesztussal, pontosan tudom, hogy csak tisztázni akarja a helyzetet, még ha a fiú nem is vevő rá itt és most. - Akármennyi időt adunk, amennyire szükségetek van. Nem megyünk sehová, ígérem. Legalább is nem a közeljövőben. - válaszolok, amikor Dany az apjáról rám néz. Ennyit tényleg megígérhetünk, akkor is, ha bajok lesznek az egyetemmel. Őszintén nekem se lenne érvágás, ha abba kéne hagynom az egyetemet, lehet, hogy már készen is állnék arra, hogy Roxmortsban együtt éljek Graysonnal... lehet... Csak az lenne a probléma, hogy én lennék az egyetlen angyal, aki már nem diák, de amúgy sem az iskola területén szoktunk találkozni Vladdal, így tehát ezt sem érzem olyan vészesnek. Nyilvánvalóan amikor Nicolas hangosan felnevet Lioneah megjegyzéseit értékelve azért én nem nevetek, eléggé érzéketlennek tűnik, hogy az egyik oldalon gyászról beszélnek, a másik oldalon szúrkálódás van vagy nevetés, bár tudom, hogy csak oldani akarja a feszültséget ő is. - Mikor tartottál minket boldog családnak, Lioneah? Miben érint téged negatívan bármi, ami ma elhangzott? - kérdezem csendesen, egy kis csalódottsággal a hangomban, de nem érzelmileg akarom manipulálni, tudom, hogy le fog pattanni róla akármi, ha egyszer felhúzza a rosszindulatú páncélját. Sasha menekülőre fogja, amit megértek, de az, hogy ilyen gyorsan ajánlkozik Nicolas, de még Dany is, egy kissé meglep. Azt hittem legalább egy kicsit akarnak még beszélni róla, vagy akármi másról, hogy nem csak tíz percet töltünk egy fedél alatt, mielőtt mennének, de ha egyszer azt mondtam, hogy kapnak időt, nem fogok ellent mondani a saját szavamnak és visszafogni őket. - Köszönjük, Nicolas. - mosolyodom el azért a jókivánságra, és ugyan férfiasan Graysonnal fog kezet, azért én is felállok a pusziknál és röviden megölelem. - Este a Roxfortba megyek fel, de hétfőn be kell mennem a Minisztériumba. Talán összefuthatunk... talán te is bemutatnál valakit előbb-utóbb mindenkinek. - mondok csak ennyit, de nem mondok neveket. Már hét hónapja volt, akkor és ott izzott a levegő akárhányszor láttam őket, de nem igazán mutatta be ő se a családnak és a Minisztérium jóval nagyobb, mint az akadémia, így nem tudhatom, hogy végül... mi is történt. Viszont éppen annyira kívánnék tiszta szívvel örömöt nekik, még ha Justice nagyon sok mindenben az ellentétem, ahogy ő tette nekünk. Kicsit azért marad bennem egy tanácstalanság, amikor visszarogyok a székre. Mindenki megy? Vagy Lioneah marad? Kétlem, ha maradna akkor hármasban kellemesen eltársalognánk, hiszen minden zsigerével elzárkózik attól, hogy egészséges, boldog kapcsolatnak fogadja el a miénket. Pedig soha, egyetlen percig nem volt jelen közöttünk a tanár-diák kapcsolat dinamikája mióta összefutottunk aznap este a Santéban, boldoggá tesszük egymást, igazából egyetlen egy ellenérvem sem akadt soha a titkolózás alatt, csak a testvéreim véleménye. Most, hogy ezen túl vagyunk, még ha keserédes is a fogadtatás, azért egy hegynyi feszültség leszakadt a mellkasomról. Megsimítom Gray kezét, nyilvánvalóan felzaklatta Dany reakciója, de ha kettesben akart vele beszélni, akkor addig nem hozom fel, ameddig magától nem akarja. - Lio. - szólítom meg a húgom, amennyiben marad, legalább még ennyi időre. - Tudom, hogy a szeretet nem mérhető abban, hogy ki mennyit tett a másikért, és hogy nem azért állok melletted bármi áron, mert ezzel lekötelezlek és neked is ezt kell tenned. De azért attól még, hogy felnőttek vagyunk és senkinek nincs joga ahhoz, hogy a másik kapcsolatába éket verjen, tényleg fontos nekem a véleményed. Ha akarod majd beszélhetünk róla még a kúriában, ha nem akarod, akkor nem. - mondom neki még utoljára, a kúria szót megtoldva, így a lány nyilván sejtheti, hogy nem a kastélyra gondolok, hanem Vlad lakására, ami bőven elmegy kúriának. Azt is megértem, ha nem kér semmilyen közös programból, amikor testvéri esemény volt arra is el kellett imádkozni, vagy valamilyen katasztrófának kellett történnie, hogy eljöjjön és ahogy korábban említettem, eddig se érezte hogy nagy boldog család vagyunk, ezen semmit sem változtat az, hogy lassan mindannyiunknak párja lesz, akivel kibővíti a családunk létszámát és lesz, amilyen lesz.
Nem igazán arról van szó, hogy Lioneah-t akarnám szórakoztatni. Inkább egyszerűen csak nem kezelem valami jól az ilyen helyzeteket, mint a mostani. Aggódom a szeretteimért. Folyton. Anyáért, Alexért, Albáért. Néha még Luca és cukrászda miatt is. És igen, Seráért és az apámért is. Nem akarom, hogy apám megint úgy érezze azzal tenné a legjobbat, ha lelépne az életünkből. Talán nem könnyű, és nem súrlódásmentes a kapcsolatunk, de legalább van kapcsolatunk. Igazából próbálom megérteni, miért hiszi, hogy jobb, ha elsétál egy szó nélkül, mintha maradna a problémák ellenére is. Tudom, hogy ez nem könnyű. De olasz vagyok, a családot szent dolognak tartom. Még ha sokszor elég nehéz kezelni, akkor is. Ami meg hát anyámat és Lucát illeti, nos velük aligha beszélnék így. Anyám jobbára egy dolgon szokott fennakadni, ha elkezd túlfélteni, és túlaggódni valami miatt. Ezzel pedig már megtanultam együtt élni. Talán kezelni is. Tudom, hogy mikor mivel nyugtassam meg ilyenkor. Ami viszont a nagybátyámat illeti, hát tőle mindig jobban tartottam. Mármint, miután apám lelépett ő volt az aki leginkább átvette a helyét, akihez költözhettem, és aki igyekezett szigorú következetességgel nevelni, ha már anyám nem volt képes rá. Nem arról van szó, hogy neki nem mondanám el a véleményemet, akkor is ha esetleg nem tetszik neki. Albával kapcsolatban sem rejtettem el előle, hogy szerintem rosszul tette, hogy nem hozta el már sokkal korábban. Legalább a szünetekben, úgy mint Alexet. Akkor talán a két lány kapcsolata is egész más lenne. Csakhogy mivel nem igazán szeretek a feketemosogatóban időzni, - ami lássuk be, esetemben elég jó fegyelmezési eszköznek bizonyult a kezében a gyerekkori csínyeimre - főként a szünetekben, ezért igyekszem meggondolni, hogy mi és milyen stílusban jön ki a számon. Apám esetében azonban ez elég vékony jégnek tűnik. Sosem tudom, hogy igazából mi jár a fejében, és mikor mondok valamit, amit nem kéne. Bár a mostani reakciójából eléggé kitűnik, hogy átléptem a határt. Talán még később lesz folytatása is négyszemközt. Most azonban nem igazán vagyok erre vevő. - Nem anyáról van szó, nem csak te gyászoltál, ez az igazság. - füzöm hozzá magamhoz képest elég csendesen az első monológhoz. Nem kétlem, hogy apám is úgy szenvedett, ahogy én és anya. De ő döntött úgy is, hogy kisétál az életünkből. Noha, nem ez lett volna a jó megoldás. Nem így. Én akkor nem csak a húgomat, hanem az apámat, és minden szilárd talajt elvesztettem. De mivel nincs kedvem a további show-műsort adni, ezért akkor sem mozdulok, amikor apám feláll. Semmi értelme nem lenne az utcán olaszul ordítozni oda-vissza. - Sajnálom. De meg kell értened... értenetek, hogy ez nem könnyű. Esetemben elég morbidul hangzik, hogy az apám a kvázi nővéremmel jött össze. Arról nem is szólva, hogy jogos a félelmem, hogy mikor mikor veszíthetlek el újra. Csak adjatok időt ezt feldolgozni. Oké? - nézek előbb apámra, és Serára, majd a többiekre. Irigylem valahol Nicolas higgadtságát, ahogy kezelni tudja ezt a helyzetet. Tényleg. Ha Sasha és Nicolas még itt vannak, és hallom a lányka kérdését, bár az a bátyjának szólt, akkor igyekszem egy barátságosnak szánt mosollyal fordulni a legfiatalabb McCaine felé. - Én szívesen visszakísérlek. Még úgyis dolgom van a Hugrabug-klubhelyiségben. És ha bármikor szükséged volna bármire, keress meg nyugodtan. - ajánlom fel számára a lehetőséget. Persze, hiszen amúgy is kezdek nagyon belejönni a mindenki bátyja szerepkörbe. Valami belül pedig azt súgja, hogy annak a lánykának elkél még egy támogató barát. Szóval, ha nem bánják akkor én inkább jelenleg inkább hozzájuk csatlakoznék, már ami a távozókat illeti. Hát ez jó, és vidám menet volt. Tuti jó sokáig ezen a délutánon fog pörögni az agyam. Ami nem biztos, hogy szerencsés. De majd valahogy ezt is megemésztem, mint mindent.
Részemről elmondtam, amit gondoltam, Daniel viszont továbbra is izzítja a parázst Lioneah nagy szórakozására. Én inkább iszogatok tovább, Seraphine-nek csak bólintok, tőlem nem kell tartnia. A távozó Graysonnak csak biccentek, a pár között váltott csókon nem ütközöm meg, mondhatni az ő dolguk. Valahogy hiányzik belőlem az a védelmező ösztön, ami ilyenkor valami féltékenység lámpát kapcsolna be. Úgy gondolom, hogy már eleget szenvedett ez a család, felesleges most az egyikünk boldogságát még alá is ásni. Ellenben Lioneah szavaira nagyot nevetek, ahogyan oldalról átkarolom a vállát. – Hugi, tudom, hogy komolyan beszélsz, de mintha te lennél a család bohóca. – Csóválom meg a fejemet még mindig széles mosollyal. Tudom, hogy a hugom a sok negatív élményből táplálkozik, rendkívül szarkasztikus, de a hangsúlya, meg ahogyan az egész stílusa összeáll, abban igenis van valami humoros. Biztos vagyok benne, hogy ha ő nem lenne, nem lenne ennyi esemény az életünkben, egyértelműen jobban unatkoznánk. És talán nekem még ezt a fizikai közelséget is engedi, mert tudja, hogy mindent megtennék érte is, elfogadom a sokszor lekezelő mentalitását, mert ő ilyen, ilyenné formálta az élet. Csak akkor lehetünk erősek, ha összetartunk, s bár nem voltam jó vezető, hogy Seraphine-re toltam mindent, úgy érzem, hogy úgy fair, ha most ezt a döntését is jóváhagyom. – Talán mert az már nem ránk tartozik. – Vélekedek elengedve Lioneah-t, hogy aztán bólintsak Sashának. A kicsit oszlik most a tömeg, felhörpintem az italomat, odahajolok a két idősebb hugomhoz egy-egy puszira, hogy aztán fizessek az egész társaság helyett. Mondhatni én vagyok a családfő, úgy érzem nekem kell szilárd hangulatot teremtenem. – Akkor majd folytatása következik. Ne nyírjátok ki egymást, ha kérhetem. – Sasha oldalán elindulok kifelé, és vagy még félúton, vagy kint érjük utól a két Paisleyt. Nyugodt tekintettel nyújtok kezet mindkettőnek, az idősebbnek pedig még köszönök is. – Mi most megyünk. Őszintén a legjobbakat kívánom nektek. Tedd boldoggá, megérdemli. Remélem, hogy te is megtalálod, amit keresel. – Fűzöm össze a gondolataimat, aztán Sasha oldalán elindulok felfelé a kastélyba vezető ösvényen a gondolataimba temetkezve.
Eszem ágában sincs Serát vádolni, hiszen a szerelem nem bűn, ráadásul a nővérem mindig is mellettem állt, mindenben támogatott, ezúttal tehát rajtam a sor, hogy törlesszek valamennyit az irányába. Igyekszem tehát elfogadó lenni a témával kapcsolatban és - Lióval ellentétben - nem torokra menni, noha azért engem is felettébb érdekelne, hogy mi minden fog kisülni ebből az egészből. Fogalmam sincs, mik egy tanár-diák viszony következményei, habár engem tulajdonképpen nem is ez zavar... Leginkább csupán ez az ismeretlen férfi, akiről voltaképp semmit sem tudunk. Pont emiatt is szeretném ezt a Danielt kifaggatni a múltjáról. Nem igazán áll szándékomban végignézni, ahogy a nővérem egy rossz ember karjaiban találja magát idővel. Igaz ugyan, hogy éveken keresztül ő volt a családban az "anya-pótlék", ahogy Nicolas is fogalmazott, de az a fránya rózsaszín köd bárkin kifoghat. - Mitől lenne jobb, ha a kapcsolatuk elején vallottak volna színt előttünk? - teszem fel a költői kérdést a bátyám szavai hallatán, hiszen majdnem mindenki szóvá teszi, hogy Sera és a férfi kész tényként közlik a dolgot. Így legalább vannak válaszok a miértekre és hát valamilyen szinten Serát is megértem, hogy ebben az esetben valóban csak úgy szeretett volna elénk állni, hogy komolyak a szándékaik. Elvégre, egy jóval idősebb férfiról van szó, aki ezek szerint túl van már egy váláson és egy - Serával majdhogynem - egyidős fia van. Érthető tehát, hogy ennek bőven van súlya az ő szemében is és nem csak úgy poénból hívta össze a családot. Kérdésekre számított, melyekre kapunk is választ rendesen. De egyébként pedig... Ha válaszok nélkül ülnek le velünk beszélgetni, akkor Lio meg abba kötött volna bele, szóval végtére is teljesen mindegy... Daniel válaszával viszont nem sok mindent tudok kezdeni, hiszen látszik rajta, mennyire felzaklatta a dolog és képtelen érzelmileg elvonatkoztatni a közös múltjuktól. Konkrétumokat azonban nem mond, így továbbra sem tudom megmondani, hogy a férfi, akivel a nővérem szándékozik együtt lenni, megérdemli-e a bizalmunkat vagy sem. Nem igazán szeretném, ha Sera bárkiben is csalódna, még abban az esetben sem, ha mások szerint ez az élet rendje. Életemben nem voltam még szerelmes senkibe sem, de úgy tudom, nem egy könnyen emészthető érzelmi állapot a szerelmi csalódás. - Ha te bízol benne, én elfogadom - motyogom csendesen Sera bőrébe, mintegy belesimulva az ölelésébe. Továbbra is gyanakszom, de a nővérem érintése és közelsége egy pillanatra majdnem minden egyes kételyt eloszlat bennem. A teste összes porcikája azt sugallja irányomba, hogy minden rendben lesz. - Ezt majd ketten megbeszéljük - szólalok meg végül a magyarázata hallatán, hiszen én is érzem, mennyire nem helyénvaló ilyesmit pont itt, mások füle hallatára felhánytorgatni. És valamiért még a tudatalattim is azt súgja, hogy itt azért ennél sokkal, de sokkal többről lesz szó... Végül elfogy a téma, a feszültség viszont továbbra is a levegőben marad, Dany és Sera párja pedig látszólag éppen összecsapni készülnek, amit persze Lioneah élvezne a legjobban. Már most látom a tekintetén, mennyire kíváncsian méregeti a párost, hiszen legalább egy újabb támadható felület lesz ezzel Serán, a gyomrom pedig ezzel együtt össze is rándul. Mindig is gyűlöltem a veszekedés bármilyen formáját is és hiába érdekelne a férfi rosszabbik énje, nem érzem úgy, hogy ezt pont most kellene megtapasztalnunk... - Visszakísérsz a kastélyba, Nicolas? - sandítok végül kérdőn a bátyám irányába, miközben magamban abban reménykedem, hogy észbe kap és valamilyen úton-módon meggyőzi Liót is, hogy tartson velünk. Mr. Paisley viszonylag jól kezeli a gyülekező viharfellegeket, de jaj neki, ha Lioneah is jelen lesz, ha kitör a harmadik világháború...
Azért időnként hümmentek egyet olyan "na ugye!" stílusban, amikor Daniel beszólogat, mert azért elég jól tolja. Szimpatikus nekem ez a srác, legalábbis most ebben a felállásban mindenképpen, mert amúgy nem ismerem és mégis csak Hugrabugos, ők mindig annyira nyájasak. De azért most villantgat istenesen és kifejezetten tetszenek a szúrkálódásai. - Akkor majd meglátjuk meddig tart ez a nagy szerelem. - vonom meg a vállamat és persze már ott is motoszkál a fejemben, hogy azt a bizonyos nehezítést akár én magam dobjam le az életükbe és akkor lehet, hogy ez a hapsi magától fog majd lelécelni. Persze Serának fáj majd, de sok mindent kibírt már, úgyhogy ez is menni fog neki. Elég csak szépen ledobnom a bombát a tanáriban, hogy a kapcsolatuk ne csak nekünk legyen egyértelmű, hogy pillanatok alatt mindenki tudjon róla és akkor már nem lehet majd úgy tenni, mintha nem lenne. Úgyis lesznek majd olyan diákok és persze szülők, akikhez, ha eljut az info, bizony nem engedik, hogy mondjuk a mindig jótékony Dumbledore szemet hunyjon felette. Úgyhogy tényleg nem látom értelmét a rizsának, inkább cselekedni fogok, úgy látom jobbnak ennek a butaságnak a lezárását. - Hát akkor... - vonom meg végül a vállamat, bár már majdnem felállok, amikor tudatosul bennem, hogy a drága tanárúr kezd idegbajt kapni. Azért azt még igazán megnézném, hogy kibújik a szög a zsákból és átmegy mondjuk dühöngőbe. Ah micsoda elégtétel lenne! Danielre pillantok hát, mert úgy látom, hogy rendesen kitudja hozni a sodrából a papát - A foga fehérjét nem mutatná ki előttünk. Nem meglepő. - felkönyökölök az asztalra és kíváncsian várom, hogy végülis Daniel mit lép, kimegy-e az apjával lejátszani a meccset, vagy tovább idegeli itt. Én persze a második opcióra szavazok, hiszen az sokkal jobb műsor lenne nekünk. - Hogy leszünk így egy nagy _boldog_ család? - sóhajtok végül jó látványos és erős túlzással, de persze a tekintetemben tökéletesen látszik, hogy szó sincs itt semmiféle sajnálatról.
Ha felnyom, hát felnyom. Akármelyikük megteheti, bár egyikükből sem nézem ki, de nyilván csak azért, mert ad1 nem hallom Lioneah gondolatait és ad2 nem ismerem Lioneaht. Meg egyiküket sem, ha már itt tartunk. És bevallom már most mocskosul fáraszt ez az egész széllel szemben pisilés, hirtelen szakad rám a családdal járó minden régről ismerős érzés. Hiszen egykor Angela családjában is le kellett fussam a köreimet, de olyan fiatal voltam még, már nem is emlékszem hogyan zajlott az esemény. Vagy az események sora. Már majdnem amondó lennék én is, hogy felőlem mindenki mehet a dolgára, úgyse tudunk egymásnak újat mondani, s az időjárásról csevegni nonszensz lenne, amikor Daniel ledobja a meglehetősen gyerekes atombombáját. Halántékomon hirtelen dagad ki egy ér, s ha nem én lennék én, hanem mondjuk Luca nagybátyjával vagy az anyjával beszélne így, akkor az olasz virtus bizonyára ezen a ponton robbanna kiabálásként. A felhangzó naugye sem sokat segít az idegállapotom megnyugtatásán, de Danyn kívül maximum Sera ismerhet annyira a jelenlevők közül, hogy testbeszédemből - melyet minden igyekezetemmel kontrollálok jelen pillanatban, hogy ne csapjak oda az asztalra vagy a falhoz valamit - kiolvashatja a vihar előtti csend minden szólamát. - Ha az édesanyád legbensőbb magánéletét feltétlenül itt és most szeretnéd kiteregetni Daniel akkor nem tartalak vissza, ám megbocsáss, de én nem veszek részt benne. A miheztartás kedvéért gondolom egyikőtöknek sem kell bemutassam a gyászt és a hatásait az emberekre. Mindenki máshogy éli meg és semmi sem fekete és fehér. Ültemben oldalt fordulok és Serára pillantok. Momentán nem érdekel, hogy mennyire kell a családjaink előtt decensen viselkedni, közelebb hajolva futó csókot lehelek ajkára mielőtt az asztallapra támaszkodva állásba emelkedem. - Bocsáss meg, kedves, de talán kell néhány perc.. Addig csak beszélgessetek nyugodtan, legalább nem zavarom a családi tanácskozást. - mosolygok rá, s bármennyire is próbálom a gondterhelt ráncokat letörölni homlokomról nem teljesen sikerül. - Meg akarod beszélni odakint négyszemközt vagy máris nem olyan fontos a hőbörgés, hogyha nincs közönség, aki előtt megpróbálj elásni teljesen alaptalanul? - a kérdés Danielnek szól. Ha akar, akkor vitatkozhatunk a Három Seprű előtt, lelke rajta. De nem az asztal mellett fogok ebbe belemenni és pláne nem Sera családját óhajtom terhelni a mókuskerékdrámával. Amennyiben Dany nem mozdul úgy eszemben sincs Serát vagy a többi McCainet itt hagyni, s visszaülök a helyemre. Ellenben ha a drága fiam nem élt a lehetőségével annak, hogy egy jót ordibáljon velem az utcán akkor a kígyót és békát, amit gondol itt az ideje, hogy megtartsa magának, mert másodszor közönség ide vagy oda nem valószínű, hogy ugyanilyen udvariasan fogom fogadni a kirohanásait.
Hálával veszem, hogy Grayson csendesen a védelmemre kel. Nem akarok vitákat, már az egész kezd egy kicsit nyomasztani, a sok kétely, a sok kérdés, pedig olyan sokáig húztam, hogy készen álljak erre a beszélgetésre, de lehet még mindig nem jött el a pillanat. Csak azt tudom, hogy mind a ketten többet érdemlünk egy eltitkolt kapcsolatnál, hogy ez nem csak egy egyszerű flört, amit a tilosban járás táplál és aminek nincsen jövője az iskolán kívül. Iskolán kívül találkoztunk, csak egy nő és egy férfi a szórakozóhelyen, mint bárki más, soha egyetlen olyan pillantást se vetettünk egymásra, addig az éjszakáig. Ahogy Sasha közbeszól Dany hevességére rászalad a tekintetem és a mellkasomat átjárja a melegség, hiába zavarodott, hiába nem érti az egészet, azt diktálja a családi kötelékünk, hogy megvédjen ahogy én is megvédeném mindannyiukat bárkitől, bármi áron. Kilépek a helyemről, egyetlen perc erejéig elhagyva Grayson közelségét, hogy megöleljem Sashát szorosan, megnyugtatóan. Attól még, hogy egy pár leszünk éppen csak annyi fog változni, hogy nyíltan beszélhetünk a kapcsolatunkról, megjelenhetünk valahol kéz a kézben, de örökre a nővérük maradok, nem szakad meg semmi sem közöttünk és nem fogunk eltűnni. - Csak annyi történt, hogy rájöttem, hogy megérdemeljük, hogy ne titokban kelljen találkoznunk, hanem nyíltan legyünk boldogok. - válaszolom, egy kis mosollyal, aztán elengedem, hogy a valamivel nehezebb kérdésre válaszoljak. - Amikor eltűnték a Morgan birtokon elmentem néhány hónapra, magamat vádoltam, hogy elengedtelek, hogy nem mentem veled, hogy nem sikerült gyorsan reagálnom, pedig éreztem, hogy baj lehet. - felelek, de azt hiszem ez az egész egy igen más beszélgetés, bennsőséges és lehet, hogy nem kéne összemosni mindennel. Sok idő kellett, míg elhittem, hogy nem az én hibám, amibe belekeveredett a vámpírlétem ténye is, amivel szintén meg kellett küzdenem. Ezekről nem olyan egyszerű beszélni, főleg nem a legfiatalabb testvéremmel, akit mindig is a széltől is óvtam. - Szívesen tettem. - válaszolom csendesen Nicolas szavaira, hiszen pontosan tudom, hogy én vettem magamra a háztartás terheit, amit az idős nagymamánk nyilván nem tudott volna egyedül elvégezni, én jártam magamtól a nyomukban, hogy mindenük meg van-e, minden apróságért. Lehet, hogy van, aki hálás ezért, de pontosan tudom, hogy van, aki - Lioneah - csak azt vágná vissza, hogy soha nem kérte a segítségemet, egyetlen egyszer sem. Azt hiszem azért is mondom ki, hogy kikerülhessek még egy odaszúrást, mert az előzőt is emésztem egyelőre. - A kötelező nyelvek vizsgáját már az első három évben leraktam az alapképzésen, csak azért tértem vissza az iskolába, hogy... - a tekintetem átszalad a testvéreimre, egyértelműen azt üzenve, hogy csak értük, semmi másért. Persze kiemelkedő tanulmányi eredményeim voltak, ameddig el nem tűntem hónapokra Sasha elvesztése után és az átváltoztatásom után, de azért váltam kutatóvá, mert nem akartam sokáig távol maradni tőlük, és nem azért, mert valóban négy fal között képzelném el a jövőmet. Az Akadémiára jelentkezésemben is nagy szerepet játszott, hogy Nicolas segítő volt, erőt adott az elhatározásra, hogy tényleg képes lehetek elvégezni. - Tudom, hogy nekünk volt időnk felkészülni erre, nektek pedig nem Lio. Akkor távozol amikor csak szeretnél és soha nem fogom megmondani, hogy kötelezően örülnötök kell nekünk. Csak ne ítéljétek el a kapcsolatunkat a körülmények miatt, adjatok egy esélyt. - válaszolom, de tényleg nem várok el tőlük semmit, konfettiket vagy boldog koccintást. Fogalmam sincsen, hogy kivel állhattam volna eléjük, akit el is fogadnak, de nyilván tudtuk, hogy a tanár-diák viszony, a tíz év korkülönbség, az, hogy Daniel apja már nem volt egy ideális kezdet. Ahogy ezúttal Dany szúr oda Graysonnak az eltűnésével kapcsolatban visszahúzódom mellé, gyengéden megérintem a kezét, de nem szólok bele, hiszen emlékszem még, hogy az első privát beszélgetésünk éppenséggel arról szólt, hogy igyekeztem leüvölteni a haját a fejéről a meditációját megzavarva, éppen azért, mert Danielt olyan mélyen megbántotta az elhagyásával és azt hittük, hogy tudja, hogy az iskolában van csak ignorálja. Ilyen alapon jogos lehetne a félelem nekem is, hogy valami olyan jön megrázó jön az életünkben, ami miatt elszakadunk egymástól, elmenekül, és még se érzem, hogy félnem kéne. Persze lehet, hogy ezzel elültetett bennem egy magot, aminek van esélye szárba szökkenni, de biztosan nem most. - Igen ritkán látok olyat, hogy bárki is megszavaztatná, hogy ki legyen a párja a családjával, így ti sem várhatjátok el, hogy most azonnal az áldásotoktól függjön, hogy együtt maradunk vagy szakítunk. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet véleményetek, csak azt, hogy éppen olyan párt alkotunk, mint bárki más és mi se szólnánk bele, hogy ti kivel találjátok meg a boldogságot. - mondom hosszan, egy kicsit talán kimerülten a magyarázkodástól. Igaza van Lionak és Nicolasnak is, hogy itt és most talán nincs is mit mondani, nincs mit reagálniuk, így ha másról akarnának beszélgetni, azt is tökéletesen megérteném. Mondjuk ne olyan nehéz témáról, mint milyen volt az élet, amikor Sashát halottnak hittük, az nem lenne valami jó váltás.
Olasz vagyok, és mint olyan hajlamos rá, hogy néha túlreagáljak dolgokat. Nem mindig kezelem jól az érzelmileg túlfűtött, ingoványos helyzeteket. Ugyanakkor, aki kicsit is ismer, az tudja, hogy ha haragszom is ezért vagy azért, az többnyire nem tart tovább, mint amíg kikiabálom, vagy kiadom magamból a mérgem okát. Amint megnyugodtam már szent a béke ismét. Nem tartozom a haragtartó emberek közé. Legalábbis a legtöbb esetben nem. De azért még esetemben is akadhatnak kivételek, amikor nem könnyű megemészteni valamit, vagy úgy tenni, mintha átsiklottam volna felette, amolyan nem törődöm, nem érdekel, vállat vonok módon. A családomat érintő dolgok pedig többnyire ilyenek. Nem látok bele Lioneah fejébe, hogy tudjam ez mennyire szimpatikus vagy sem a számára. Én viszont úgy érzem kötelességem őszintének lenni azokkal, akiket szeretek, és akik fontosak nekem. Akkor is, ha ez nem mindig jelent osztatlan örömöt. Sajnos én ezt nem tudom, olyan higgadt, "Svájc" mentalitással kezelni, mint Nicolas. Még ha ez nem is tetszik Sashának, aki érthetően védené a nővérét. - Lehet, hogy eltúlzom, de számomra úgy rémlik, hogy ereklyevadász szakon kötelező tárgy a nyelvészet, és mintha te lennél az oktatója. De lehet én tévedek, és nem emlékszem jól a saját tárgyaimra se. - nézek furcsálkodva a párosra. Nem igazán rejtem el, hogy nekem valahol nagyon is sántít a magyarázkodásuk ezzel kapcsolatban. De legalábbis nem nagyon értem. Persze esetemben sokszor nem kell legilimentornak lennie az embernek, hogy mindent leolvasson az arcomról. Viszont Sasha szavaira mélyet sóhajtok, és behunyom egy pillanatra a szemem, mielőtt válaszolnék. Nem kétlem, hogy valami nem túl hízelgő jelzőt akart rám aggatni, pusztán visszafogta magát. A kérdése viszont nagyon is helytálló, még ha nem is olyan könnyű megválaszolni. Anélkül, hogy elmerülnénk a fájdalmas múltban nem. - Mondjuk úgy, hogy az apám szeret kisétálni a családja életéből, ha a dolgok nehézzé, ne adj Isten fájdalmassá válnának, vagy mindkettő. Sosem ment túl jól neki a következmények miatti aggódás. Úgy tűnik ez rám marad a családban. - bár a válaszom a legfiatalabb McCaine lánynak szól, de közben végig az apám arcát fürkészem. S bár nem adom elő a teljes "Meghalt a húgom, az apám lelépett, és cserben hagyott engem és az összetört anyámat" mesét, valahol Grayson mégis érezheti, hogy ez ott van a szavak mögött. Ahogy az is, hogy mindennek ellenére igen is tartok tőle, hogy leléphet Timbuktuba, vagy Isten tudja hova, megint. Hiszen, ha egyszer megtette velünk, akkor mért ne tenné meg ismét? És attól is félek, hogy azt már nem bírná ki az amúgy is vékony jégnek számító kapcsolatunk. A válási papírok csak sóhajtok, és bólintok egy aprót, jelezve, hogy megértettem. Még ha időbe is telik elfogadni, és feldolgozni mindezt az információt. Abba nem tudok különösebben belefolyni, hogy hol volt Sera, és miért ment el, amikor nem volt itt. Nyilván nem velem osztotta meg az akkori érzelmi válságait. Ellenben Sasha kérdései közül arra én is igen nagy érdeklődéssel nézek fel, hogy miért is pont most, és ilyen hirtelen kellett ezt az egészet felvállalni? - Nyilván csak tényközlés volt. Valójában nem számít, hogy mit mondunk, vagy érzünk. A dolgokon semmit sem fog változtatni. - pillantok még el Lioneah felé. Én feladom. Többet úgysem tudok kezdeni a dologgal. Talán Serának és Nicolasnak igaza van, és csak idő kell, hogy mindezt feldolgozzuk, és megemésszük. Mert lássuk be, ez így a hirtelen semmiből elég nagy falat egyszerre.
Egyrészt nem tisztem Sasha felé azonnal ugrani, hogy ha netán rosszul érintené a dolog, Seraphine nyilván számolt azzal, hogy a kishugi kiakadna, bár furcsa módon a családból pont ő kezeli hozzám hasonlóan, inkább érdeklődve, semmint vádlóan. Lioneah tekintete felém jobban számonkérő, de csak vonogatom a vállamat. Csak mert a középső hugommal van egy bizonyos sötét múltunk, és nagyon is megértjük egymást, nem kell mindenre ugyanúgy reagálnunk. Sőt, ha belegondol, én mindhárom testvéremmel szemben amolyan semleges Svájc állapotot hirdettem, nem szóltam bele az életükbe, viszont nem úgy van, ahogyan Grayson feltételezi, hogy félteném Serát. – Nézzétek, én úgy vagyok vele, hogy feleslegesen ezen idegeskedni. Mindenkinek megvan a maga élete, amihez nem szoktuk a többiek áldását kérni. És ne felejtsük el, anyáék halála után kire toltunk minden felelősséget? Seraphine volt az anya pótlék. Nem? – Kérdezek most én körbe. Ezzel nem védem a hugomat, inkább csak érveket sorolok fel, hogy rohadtul nem kéne megkérdőjelezni valakinek a döntését, aki másokról is gondoskodott már, nyilvánvalóan magáról is tud. Abba ne menjünk bele, hogy pont ebből kifolyólag lehet egy komoly apa komplexusa a tanár felé, ebből kifolyólag úgysem tart majd sokáig, vagy ha igen, nem az én dolgom. A tanár ugyan válaszol, hogy ő szereti Serát, de tekintve, hogy a fia mennyire belelovalja magát a hallottakba, én csak megvonom a vállamat ismételten. Lio perzselő tekintetét lepöckölöm magamról egy semleges pillantással, hogy ezek az információk a párocska részéről inkább tájékoztató jellegűek, nem bocsájtják szavazásra a dolgot, még örülhetünk, hogy beavattak, kár itt szítani a parázst. – Na jó, abban azért igaza van Lio-nak, hogy megvannak a válaszaitok, mi pedig kész tényként kapjuk, és a hirtelen érzelmek most mindenkit leragadnak. Köszönjük az infót, ezzel én most többet nem tudok mit kezdeni. Jó lenne, ha senki nevét nem hurcolnák meg, abból már kaptunk eleget. – Inkább beleiszom az italomba, részemről nincsen más mondandóm, abban meg Graysonnak van igaza, hogy ezt emészteni kell. Kérdéseim sincsenek, de valahogy tényleg szürreálisan hat, hogy párként hozza majd a férfit Sera, bár ha belegondolunk, hogy mi sem szoktuk sehová vinni a párjainkat.. Jut eszembe, Lio azóta is ez a magányos fekete özvegy típus? Sosem látom senkivel. Remélhetőleg nem azért fel felháborodva, mert ő meg egy tizenhárom éves kissráccal kavar..
Nyilván ideje lenne felnőnöm és végleg elengednem Sera kezét, hiszen a hivatalos papírforma szerint már betöltöttem a tizenhetet, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem, ha az ember lánya olyasmit élt át, mint én... Mivel még éppen csak kamaszodtam, amikor eltűntem a családom életéből, így az az időszak kiesett számomra. Nem voltak szociális kapcsolataim, nem ismertem velem egykorú gyerekeket, szóval továbbra is megrekedtem azon a szinten, vagyis jelen helyzetben a tizenhárom éves énem dominál. Sera tehát számomra olyasvalaki, aki a biztonságot és az otthont jelenti. Nicolas és Lio teljesen kiszámíthatatlanok minden szempontból, róluk sose tudom, merre járnak pontosan és noha Sera is eltávolodott már tőlem valamilyen szinten, még mindig szükségem van arra, hogy tudjam, számíthatok rá és mellettem áll majd, ha úgy adódna. Az pedig, hogy megismerkedett valakivel, aki fontos lesz az életében, vagyis már most az, egyszerre tesz boldoggá és tölt el rémülettel. Mi van abban az esetben, ha ez az alak teljes egészében magának akarja majd a nővéremet? Kisajátítani, rátenni a kezét, elválasztani tőlünk? Egyelőre nem tűnik olyasvalakinek, akitől tartanom kellene ilyen szempontból, de minden bántalmazó kapcsolat jól kezdődik tudtommal. Talán a későbbiek folyamán érdemes lenne ezt a Danielt is kifaggatnom az apja múltjáról... Nyilván, ha más nem, de legalább ő megnyugtathatna. - Hé! - csattanok fel enyhén felemelve a hangom végül a hugrás fiú kirohanása hallatán és némileg mérgesen összevont szemöldökkel meredek rá. - A nővéremmel beszélsz, te.... - itt majdnem kicsúszik a számon egy kéretlen megjegyzés, de gyorsan visszaszívom inkább. Nem szokásom csúnyán beszélni, de mivel a helyzet feszült, ez rám is átragad valamilyen szinten, a Daniel nevű fiú kirohanása pedig nagyon nem tetszik számomra. Lióról már nem is beszélve, de tőle sajnos jobban félek, semmint nekiálljak rendre utasítani őt. Elvégre, még Serával szemben se fogja vissza magát. - Nyilván számolt a következményekkel - szögezem le Serára vonatkozóan, hiszen az én szememben ő a példakép, a lehető legokosabb ember a földön, nem hiába került a hollóhátba annak idején. Ráadásul, majdhogynem ő nevelt fel engem, szóval az ítélőképessége teljes mértékben a helyén van. Inkább a férfiban nem bízom. - Mit értesz az eltűnés alatt? - ütközöm meg egy pillanatra Daniel szavain. Nem ismerem a srácot, ahogy az életútját sem, így hát vajmi kevés fogalmam lehet arról, hogy a nevelőapja elhagyta őket. Sera barátai mindig is idősebbek voltak nálam, így velük sohasem ismerkedtem meg különösebben. Ha be is mutatta valaha számomra a srácot, akkor az csupán egy futó köszönés lehetett, semmi több. Megvoltak a saját barátaim akkoriban. - De mégis mi történt? - fordulok végül Sera irányába, de amint rájövök, hogy rosszul tettem fel a kérdést, kijavítom magam: - Miért vállaltátok fel ezt? Miért nem tudtatok várni? Mi ennek a mögöttes oka? - Mert valaminek lennie kell, hiszen Lioneah és Daniel reakciója nem éppen a legkönnyebben lenyelhető dolog, Serának pedig tudnia kellett erről. Miért vállalták tehát az ezzel járó kockázatot? A nővéremnek már tényleg nem sok van az iskolából és igen, a szerelem komoly dolog, de nem siet sehova. Azt a kis időt már simán kibírták volna mindenféle színvallás nélkül is. - És hogyhogy miután visszatértél? Honnan? - szegezem neki a következő kérdésemet. A szabadulásom utáni időszak még mindig elég kusza számomra, hiába tért vissza az emlékeim jelentős része, de tisztán emlékszem arra, hogy Sera mellettem volt. Ezek szerint még akkor történt, amikor mindenki halottnak hitt.
Nem érdekel Grayson megjegyzése, csak simán megvonom a vállamat. Nem izgat, hogy bántom ezzel a nővéremet, már évek óta nem érdekel, hogy kinek gázolok bele a lelki világába, ezzel mind tisztában vannak. Az sokkal jobban zavar, hogy láthatóan Sasha és Nick egész elfogadóak, bár a húgunk sokkolódott kissé, de nem igazán tudja még hogyan kezelje a helyzetet, Nick viszont egészen lazán veszi a dolgot, ami viszont már tényleg sokkal jobban zavar. Elhúzom a számat, hiszen tényleg arra vártam, hogy legalább odaszól valamit, vagy megkérdőjelezi a döntést, hiszen az egész annyira... abszurda! Hiába beszélnek itt szerelemről, meg hosszútávú elköteleződésről, engem ez cseppet sem nyugtat meg és már most formálódik bennem a gondolat, hogy bizony mihelyst robbantottuk ezt a kis családi idillt, leadom szépen a drótot a suliban. Csak úgy a miheztartás végett, hogy egy kicsit beleköpjek a pasas levesébe. Bármennyire is egyébként, ha reálisan nézném a dolgot nem fest valami nőcsábásznak és egész higgadt, meg minden, de jelen esetben igen távol áll tőlem a reális gondolkodás. - Na ügye! - majdnem egy "Háh!" is kicsúszik, de azt sikerül még időben visszaszívnom, de tetszik, hogy legalább valaki hevesen reagál. Ez a Daniel kezd szimpatikus lenni, ha már mindigki olyan rohadtul nyugodt, ő legalább odamondja a frankót, bár nagyon igyekeznek leszerelni őt. Mindenre van valami magyarázat, gondolom jól felkészültek, francba! Mindenesetre egyelőre hagyok egy kis időt és csendben figyelem az eseményeket, meg a válaszokat is. Egyébként sem tudom, hogy pontosan miről is szól ez az egész. Mármint... ez úgyis csak egy bejelentés, nem hiszem, hogy az áldásunkat kérik, inkább mintha megerősítést várnának és ha nem kapják meg akkor mi van? Vajon Sera mesélt a nagy szerelmének a titkos akciókról? Vajon Grayson tudja, hogy lehet, hogy vége a világnak, legalábbis Vlad szerint? Mert ugye ebben azért még mindig nem teljesen hiszek. Nem szabadna, de vajon beleférnek a titkok is egy ennyire hűde komoly hosszú távra tervezett... romantikus kapcsolatba? - Oké és akkor mit is vártok pontosan? Elfogadást, örömujjongást, áldást, vagy miről szól ez az izé? Ha csak tényközlés, akkor nem érdemes sokáig húzni nem? Biztosan mindenre kidolgoztatok már valamilyen hathatós választ, legyen az a tanár-diák gond, vagy az életkori különbség. - nézek rájuk újfent kérdőn, amikor már a Danieles kérdés-válasz szakasz lezajlott. Tényleg érdekel, hogy miről is akar szólni ez a kis esemény, hogy mit várnak pontosan. Végülis a bejelentés meg van, kétlem, hogy innentől majd valami nagy családnak kellene lennünk, közös nyaralásokkal, meg ilyenek, hiszen ez utóbbi egyébként se volt nálunk divat. Akkor meg igazából lassan le is léphetünk, hiszen a lényegen túl vannak, az infot leadták, mindenki mehet a dolgára.
Még szerencse, hogy a tanteremben megszoktam, hogy egyszerre ne egy valakire, hanem mindenkinek a kérdéseire oda tudjak figyelni a reakcióival egyetemben. Így pontosan látom Sasha döbbenetét is aközben, hogy eljut a fülemig Lioneah cseppet sem fair megjegyzése. - Ne bántsd őt ezzel, kérlek. Nem az én testvéreim így nyilván nem koppintok az orrára az óvó kérésen felül, de azért azt megjegyzem magamban, hogy nem ő lesz a kedvenc "sógornőm" a felhozatalból. Nyilván az ellenszenv pedig kölcsönös közöttünk, épp csak annyi a különbség, hogy én nem mondom ki, mert nincs jogom hozzá és egyébként sem sértegetném egyiküket sem, hiszen Sera rokonai. - Soha nem voltam az a típus, aki csak együtt lóg lányokkal. Szeretem Serát. - válaszolom meg Nicholas kérdését. Egyelőre abba nem megyek bele, hogy Sera előtt sem éltem épp kicsapongó életet, mert nem vág témába, de nem titok, hogy voltam nős, s Daniel a fiam - ha nem is vér szerint - szóval ha kimatekozzák akkor rájöhetnek,, hogy nem épp idős koromban köteleződtem el a nejem mellett, szóval előtte sem éppen a nőfalás volt a hobbim. A bizalmatlanság egyébként teljesen természetes. Én se repesnék a helyükben. Lioneahtól is csak az nem szép, hogy a gyásszal és a szülők elvesztése általi fájdalommal jön, s ezzel vélhetőleg megsebzi Serát. Ami nincs ínyemre cseppet sem. Daniel sem hazudtolja meg önmagát. Csodálom, hogy nem felejt el levegőt venni a monólogja közben vagy a nyelvét nem harapja le. Ha komoly a helyzet ha nem, muszáj egy röpke vigyort megengednem magamnak, melyet azért illemből gyorsan elfojtok, de.. annyira abszurd, mégis annyira ő. Szeretem, hogy ilyen hebrencs, heves és a vigyorom nem kinevetés, inkább annak és a büszke szeretetnek valamiféle elegye. - Daniel, lassíts! - fordulok felé. - Nem osztályozom Serát, így nem is összeférhetetlen az, hogy a szakra jár, ahol tanítok. Nem követünk el olyan vétséget, ami miatt 10 vagy akármennyi évre menekülnünk kéne a törvény keze elől, így ilyesmi nem fog megtörténni. Hogyha fel is kell mondjak vagy önszántamból vagy igazgatói utasításra akkor sem költözöm el Timbuktuba. Roxmorts elég nagy, s van pár kiadó ingatlan. Nyelvet magánzóként is oktathatok. - válaszolok a tulajdonképpeni kérdőmondat-hiányos kérdéseire. Magamhoz képest elég bőven kifejtve méltatom ezt a nem is tudom milyen hagymázas kirohanást. - És igen. Azért írtam alá a válási papírokat, mert találtam valakit, akibe beleszerettem és nem kívántam papíron sem fenntartani valamit, aminek több, mint egy évtizede vége van. - teszem még hozzá az édesanyjával kapcsolatban. Sera tudja, hogy Angela mindig is az életem része marad, neki is mondtam, hogy szeretni fogom a nőt, de már rég nem vagyok belé szerelmes és nem is leszek. Ezt akármilyen nehéz is, de Danielnek el kell fogadnia. - Szeretném, hogyha magánemberként tudnátok nézni rám az iskola falain kívül. Nyilvánvaló, hogy féltitek a testvéreteket és a korkülönbség nem kevés. Ha van bármi, amire választ vártok tőlem nem fogom megtagadni tőletek.
Grayson megnyugtatóan fogja a kezemet és a válasza Lioneah-nak éppen olyan frappáns, amilyenre számítani lehet tőle, de a húgom válasza még ha képes is lennék a mosolyra, most tuti letörölné. Szinte érzem, ahogy a mellkasomban összeszorul a szívem, ahogy a szüleinket emlegeti fel. - Lio... egyrészt erről fogalmad sem lehet, másrészt... nem szórakozik velem. Ez nem erről szól. Ha erről szólna, akkor nem is állnánk elétek. - válaszolom, de a végét már majdhogynem mormogva, mert megjelennek a többiek és bár lerí rólam, hogy ideges vagyok, és erre a gondolatra talán már zaklatott is, nem akarom így kezdeni az egészet. Azért azt nem feledem el, hogy Sasha valamit mondott volna, ha nem érkezik meg mindenki és nem kezdünk bele, de először túl kell esnünk a "kötelezőn". Előadom, amit elő kell adnom és várom a családtagjaink válaszát, ami igen csak vegyesre sikerül. Őszintén örülök, hogy az idősebb húgomból már kiszaladt egy adag méreg és csak kérdéssel indít, így van esély arra, hogy a többiekre reagáljak először és nem mérgesedik el minden azonnal... Annyira. Bólintok Sashának, bár azért egy nyilvános csókkal nem pecsételném meg azonnal, de a fejemet néhány pillanatra Grayson vállára hajtom, hogy aztán újra kiegyenesedjek. A válási papírokra, amit Daniel felhoz nem válaszolok, nem az én tisztem, ráadásul nem tudok pontos dátumokat, hogy mikor hozta fel újra a feleségével, aki nemsokára a volt felesége lesz. Nem mintha annyira érdekelne, hogy házas, miután elmagyarázta, hogy itt és most semmilyen romantikus érzelem miatt nem kell aggódnom a nő iránt. - Dany, kicsit eltúlzod a dolgot. Az összes vele kapcsolatos vizsgámat eltörölhetnék, igen, de ebben az évben fel se vettem új nyelvet újabb jegyre, hiszen nem a kötelező tantervünk része és tudtam, hogy mivel járna, ha kiderülne. - fejezem be a mondatot, bár tudom, hogy a fiúnak egyáltalán nem lesz ennyi elég, ráadásul tíz évekkel dobálózik, pedig én egy teljes évre se mentem el, amikor Sasha eltűnt. Nyilván a kijelentés nem nekem szól, a gyerekkori traumát éli újra, ami miatt kicsit kétségbeesetten fordulok Grayson felé, nem tudom, hogy mit lenne illő mondanom. El se tudok képzelni olyanfokú drámát, hogy "menekülni" legyünk kényszerűek, így az egész olyan bután hangzik, de tudom a hátterüket és nem becsülhetem le az érzelmeit. Inkább a bátyám felé fordulok egy mély levegővel és hálával a tekintetemben. - Tudom, hogy a külvilág számára nem ideális, hogy talán nektek sem, de nem egy klasszikus tanár-diák fellángolásról van szó. Azután találkoztunk Roxmortsban, hogy visszatértem. - válaszolom, ezzel belőhetik, hogy már vagy egy éve tart és hogy amikor Lioneah-val a toronyban beszéltem, akkor ugyan még csak "egyéjszakás kaland" volt, de megtörtént. - Mi, hm, hosszútávra tervezünk. - villan a tekintetem újra a páromra, amikor felhümmentek, hiszen a Szükség Szobájában bizony fellibbent annak a lehetősége, hogy jóval több közös évtizedünk lehet együtt, mint amennyi más embereknek adatott. Persze, ha természetes módon megéljük és nem kerülünk életveszélybe, hiszen mi, McCaine-ek már csak tudjuk, hogy nem a természetes halál az egyetlen. - Csak annyit kérek, hogy adjatok időt magatoknak és nekünk, hogy lássátok, hogy ez a hír egy jó hír. És tizenkét év, Lioneah, ennyi a korkülönbség közöttünk. - teszem hozzá, tényleg szeretnék nyílt lapokkal játszani, de azért lehet valamit szépen is kérdezni, mint Nicolas, lehet rosszindulatúan, mint Lioneah, vagy teljesen pánikolva, mint Dany. Sasha legalább ha sokkban is van, azért nem kezd el kiabálni, mint az olasz srác, bár felkészültünk rá és nem is haragszom meg érte egyetlen pillanatra sem. Mindannyian tudjuk, hogy ez váratlan és "furcsa", tekintve, hogy a fogadott fia csak négy évvel fiatalabb nálam és az egyik barátom, de semmiképpen nem vagyok hajlandó abba belemenni, hogy feltételezgessük a szüleink helyeselnék vagy elítélnék az egészet, vagy hogy az egész kapcsolat azon alapulna, hogy mennyire sérültek vagyunk, mármint mi, négyen. Grayson nem használt ki egyetlen percig se, ha valaki, akkor én használtam ki őt.
Néha egy egész végtelenségnek tűnő rohanásnak tűnik az életem. Sokszor pedig elég bonyolult az időbeosztásom. Néha kész zsonglőrmutatványnak érzem, ha egy nap mindent sikerül elintézni, és mindenhova odaérni, ahova terveztem. Az amikor meg... hát nem mindig jön össze, lássuk be. De legalább az órákról, és edzésekről nem szoktam késni. Már az is valami. Egy kötetlen családi találkozóba meg csak belefér pár perc nem? Mit mondjak Lioneah nem a legbarátságosabb McCaine nővér. Már attól megfagy az ember ereiben a vér, ahogy nézni tud. Leginkább jelenleg az apám irányába. De egyenlőre inkább a barátságosabb testvérek felé próbálom irányítani a figyelmemet. Kezet fogok Nicolas-szal, akivel eddig nem volt különösebb kapcsolatom, legfeljebb Sera elbeszéléseiben merült fel a neve számomra. Már amikor hajlandó volt a testvéreiről mesélni nekem. Azt tudom, hogy korán árvák lettek, és Sera vette át a tyúkanyó szerepet. De hát a testvérei sem kisgyerekek többé. Sasha rémületét nem igazán tudom hova tenni. Elvégre az esetek többségében ártalmatlanabb vagyok, mint egy törpe golymók. - Valami baj van? Hozzak valamit? Egy pohár vizet? - nézek talán picit aggódva a legfiatalabb McCaine lányra, a Gina témát félre téve. Talán nem most kéne erről kifaggatnom. Vagy ki tudja, talán pont ezzel találtam bele valamibe, amiről fogalmam sincs, de nem szeretné megosztani. Így talán pont a pergamennel próbálom kissé más irányba terelni a dolgokat, mert, ahogy most haladnak... az a kézmozdulat Serától... próbáljuk is meg elhessegetni a képtelen gondolatokat. Ám lássuk be, a lelkesedésemet gyorsabban sikerül megtörni, mint ahogy a Roxfort expressz száguld. - Akkor? - nézek vissza fürkészően az apámra, próbálva kitalálni, hogy mi jár most a fejében. De hát ez gyerekkoromban sokkal jobban ment, mint manapság, ezt el kell ismerni. És ezen a ponton már sejteni vélem, hogy nem kerülhetem meg túl sokáig a kellemetlen valóságot, és cseppet sem fogok rajongani a válaszért. Sera szavai pedig bizonyságot is adnak erre, ahogy ledobja azt a bizonyos bombát. Igyekszem figyelmen kívül hagyni Lioneah keresetlen stílusát, vagy azt, hogy éppen Nicolas mennyire is lazán kezeli ezt. Belőlem viszont kéretlenül is kibukik minden, ami hirtelen eszembe jut. És hát nem éppen a legjobb dolgok. De a helyzet sem az. Már az is csoda, hogy nem reflexszerűen olaszul szólalok meg, mint ilyenkor általában. - Szóval erre ment ki az egész játék, a válási papírok... már akkor is...? - mutatok egyikükről a másikra, gyakorlatilag a gesztikulációval befejezve a kérdést. Éppen csak kezdtem megemészteni a válás tényét, noha azért valahol még élt bennem a halvány remény, hogy a szüleim egyszer képesek lesznek tisztázni a dolgokat, és talán újra egymásra is találhatnak. Még, ha ez naiv gyermekábrándnak is tűnik. - Elment az eszetek? Van fogalmatok róla, mekkora botrány lehet belőle, ha ez kiderül? Neked törölhetik az eddigi összes vizsga eredményedet, jobb esetben, téged meg akár ki is rúghatnak etikátlan viselkedésért, ha nem egyenesen mindkettőtöket! - nézek előbb Serára majd az apámra. - Lehet, hogy volt már ilyen a világtörténelemben, de hányszor lett jó vége? Nem várhattok volna legalább csak addig, amíg Sera befejezi az egyetemet, és talál valami munkát? Akkor senki nem szólhatna semmit, de így? Mi lesz veletek? Mi lesz velünk, ha arra kényszerültök, hogy megint eltűnjetek vagy 10 évre a világ elől, anélkül, hogy hallanánk rólatok? - ha várnak még, legalább az egyetem végéig, akkor talán nekem is több időm lett volna megemészteni a dolgokat, és hát be kell látnom, hogy az apámnak is jár a boldogság, csak miért éppen azzal a lánnyal, akit mindig egyfajta fogadott nővérnek néztem? Ráadásul talán az apám már túl túl van azon a ponton, hogy a következményekért aggódjon, de én nem. Én igen is aggódom értük, és a következményekért. Talán pont a lenyűgöző kötelességtudatom miatt. Legalább nekem van olyanom, ha már ők ketten sikeresen félre tették.
Kezet nyújtok Danielnek, látásból már ismerem, mint a professzor fia, de semmi különösebb nem fűz hozzá. Az már jobban érdekel, hogy Lioneah felém már nem viseltet ellenszenvvel, mindkettőnknek megvannak a sötét titkai, amiket nagyjából már tud is a család, de elfogadjuk egymás viselt dolgait. Egy család vagyunk, el kell fogadnunk a döntéseket, és kiállni egymásért. Tudom, hogy Lioneah stílusa igen keresetlen, de végső soron igaza van, sosem állít valótlant. Látom, hogy Sasha teljesen meg van illetődve, még mindig gyermeknek tekinti magát köztünk, noha már idősebb, mint Seraphine volt a szüleink halálakor. Én azzal igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, hogy rendelek egy vajsört, de még Lionak is, valahogy sejtem, hogy szükségünk rá. Seraphine megszólal végül, de már megelőzi a mondatait a mozdulat, hogy megfogja a tanár kezét. – Oh, értem. – Azért erre nem számítottam, noha nem vagyok annyira atyáskodó, hogy fel sem merüljön bennem, hogy Serának nincsen szerelmi élete. Addig nem is szólalok meg ismét, amíg meg nem jön az italom, mert ezt mérlegelni kell, és a sörrel talán kicsit csökken az adrenalin is. A párocska ugyan kiváncsian várja a reakcióinkat, de látszik rajtuk, hogy ez már eldöntött tény, nem fogja különösebben érdekelni, hogy mit is mondjunk. – Nehéz ezt megfogalmazni, de megpróbálom. Seraphine, megérdemled a boldogságot, mert évekig őrködtél felettünk, átvéve anyáék helyét. Ha pedig egy tanárral.. Hát legalább őt ismerjük, és megbízunk benne. Mondjuk ez így kissé vékony jég, de kétlem, hogy ez először fordul elő a történelemben. – Vonom meg a vállamat, nem fogom vadászpuskával kergetni a tanárt, vagy párbajra hívni a húgom becsülete miatt. Lehet, hogy ezzel Lioneah nem fog egyetérteni, nem cél, hogy szembemenjek vele, de nem vagyunk összenőve, elfogadom, ha kiakad, ezzel együtt Serát sem fogom megvédeni. Daniel vagy Sasha véleménye azt hiszem ugyan nyom a latba, de ötletem sincsen, hogy mire gondolhatnak. – Azt azért megkérdezném, hogy mióta..? Illetve hogy a részletekbe is belemenjünk, ez most csupán valami együtt lógás kategória, vagy szerelem?
Sorban megérkezik mindenki, aki a családunkba tartozik, én pedig némileg megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végül Nicolas is belép a küszöbön. Rajta kívül ugyanis kevesen képesek Lio szeszélyeit vagy éppen a nyers stílusát kezelni és amilyen hangulatban ma is van, félő, hogy helyben átharapja valakinek a torkát... A gyilkos pillantásait elnézve a professzor helyében én már rég a sarokban kuporognék sírva, habár egyelőre még halvány lila dunsztom sincs azt illetően, hogy mégis mi a fene folyik itt. - Tűrhetően - felelem végül Sera kérdése hallatán, habár sejtheti, hogy emögött azért mégis csak jóval több rejtőzik, de azt aligha áll szándékomban idegen emberek előtt kivesézni. - Vagyis... - nyitnám a szám, hogy kissé jobban kifejtsem a jelenlegi hangulatomat, majd csukom is be gyorsan, amikor betoppan az a hugrabugos srác, majd csupán határozottan megcsóválom a fejem: - Inkább majd később - vetek végül véget a saját hezitálásomnak. Lioneah és Nicolas jelenléte még teljesen rendben lenne, de még mindig nem sikerült más emberek számára is mesélnem a velem történtekről. A mostanában átélt iskolai szekálások pedig csak még inkább arra késztetnek, hogy ne tegyem ki a lábam a hálókörletemből, nemhogy még barátkozzak is... Talán Gina az egyetlen, aki valamilyen szinten nyitna felém, de amilyen lelkiállapotban vagyok, még az ő kezdeményezéseit is elég gyakran elutasítom. Azért riadtan összerezzenek, amikor végül a fiatal srác felénk fordul, majd beszélni kezd hozzánk. Amikor pedig konkrétan hozzám intézi a következő szavait, rémülten meredek rá, mintha legalábbis Hóborcot látnám vetkőzni, miközben a szó is a torkomra fagy. Pedig maga a válasz rém egyszerű lenne, éppen csak azt nem tudom eldönteni, hogy ezt azért kérdezi, mert tényleg érdekli vagy csak azért, hogy újabb fogást találhassanak rajtam a zaklatóim. - De - felelem végül tömören, majd az asztalra pillantok, magamban abban reménykedve, hogy van előttünk legalább egy pohár víz, hogy leöblíthessem a hirtelen kiszáradt torkomat. - És igen. Azt hiszem - teszem végül hozzá csendesen, hiszen Gina esélyesen valóban barátkozni szeretne velem és ha rajtam múlna, meg is tehetnénk, de hát miért is lenne minden ennyire könnyű? A fiú végül kotorászni kezd a táskájában és egy pergament vesz elő, mire nekem csupán a szemöldököm szalad fel a homlokom közepéig. Mi van? Az érdeklődésemet azonban Sera hangja töri meg, mire kíváncsian kapom felé a fejem és már most látom rajta, mennyire nehezére esik egyáltalán belekezdenie a mondandójába. Ami engem illet, én csupán egy bátorító mosolyt küldök irányába, mintegy jelezve felé, hogy bökje csak ki bátran, ami a lelkét nyomja, hiszen egy család vagyunk. A szavai hallatán azonban egyre inkább komor fellegek kezdenek el gyülekezni a fejem fölött, végül a mosoly is az arcomra fagy. Odasül, mintha billoggal nyomták volna rá az imént. - Tessék? - döntöm oldalra enyhén a fejem és úgy nézek a nővéremre, mint egy türelmes nagymama az öt éves unokájára, aki képtelen kimondani azt, amit gondol. - Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy te és ő... - bökök fejemmel a professzor irányába, majd folytatom: - Együtt vagytok? - vonom le végül a következtetést, amint nagy nehezen összeáll a fejemben a kép. Tudtam, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor Sera megtalálja valaki mellett a boldogságot, de reménykedtem abban, hogy ez még jóval később lesz. Egy-két év haladékot simán lenyeltem volna. Hiszen még szükségem lenne rá! De ha kapcsolatban lesz valakivel, akkor ezek után nem fog tudni rögtön ugrani, ha van valami és igen, ezt önzőség is elvárnom tőle, hiszen felnőtt nő, de mégis... Vele együtt anyut is elveszítem, immár végérvényesen. Sera ugyanis mindig is rá emlékeztetett, ez tagadhatatlan. - ...unk? - nyomom meg a többes számot jelző toldalékot. Persze közben a másik nővéremnél is borul a bili, így hát várakozva meredek Serára: - Mit kérdezett Lio? - szegezem végül neki én is a kérdést, hátha számomra hamarabb válaszol, hiszen van némi sejtésem arról, milyen hangnemben tehette ugyanezt Lioneah.
A prof humorizálására csak a szemödököm szökken fel. Ahogy nézek, az felérne egy torokszorongatással. Ha most inna, talán a torkán is akadna az ital. Így hát inkább a nővéremre siklik tovább a tekintetem. - Hát figyelj, szerintem ha a szüleink élnének, marhára számítana nekik, hogy mennyivel idősebb fószer akar szórakozni veled. - vonom meg a vállamat, cseppet sem fogva vissza a keresetlen stílusomat. Viszont tényleg talán mázli, hogy én érkeztem meg elsőként, mert az első szúrkálódás lemegy még azelőtt, hogy a többiek megérkeznének, láthatóan gyanútlanul, mivel Daniel még valami külün tanácsadásban is reménykedik az apjától. Érdekes lesz ez... már-már kíváncsi vagyok, hogy kinek mi lesz majd a reakciója. Én gáznak tartom az egészet, de Sera talán sejti, hogy a múltbéli rémségek is jócskán rátesznek erre egy lapáttal. Nem tartom normálisnak, akárhány éves is a nővérem, hogy egy idősebb pasival van... romantikus kapcsolatban. Nicolas pusziját viszonozom, de leginkább már a bili borulása érdekel, úgyhogy épp csak futtában, aztán vissza is ülök a helyemre és sorban köszönök, vagy legalábbis odavakkantok valami köszönés félét az érkezőknek. Egyelőre várok, amíg aztán Sera nyelve meg nem indul, onnantól már elsősorban azt figyelem vadul, hogy vajon mit reagálnak a többiek, elsősorban Nicolas. Vajon mennyire veszi majd lazán ezt a dolgot? Vagy esetleg úgy érzi majd, hogy ha apa itt lenne, akkor tuti kiverné a balhét és átakarja majd venni a helyét, vagy bízik a nővérem józan ítélőképességében? Ez utóbbiban én persze egyáltalán nem, de az más kérdésé. Összezavarta a fejét a sok éves szar, ami folyton a nyakunkba gyűlik így kollektíve családilag. Megértem, hogy menekülni akar valakihez, de komolyan nem talált jobbat? - Hű, de... finom megfogalmazás! - mormogom az orrom alatt és valahol a között ingadozom, hogy szkeptikusan nézzek, de ha most lenne a számban valami ital, akkor lehet, hogy még kis is köpöm valami túljátszott nevetéssel erre a romantikus kapcsolat dumára. Lehet, hogy Sasha még kicsi, de annyira már nem, hogy tisztában legyen, hogy egy felnőtt férfi és egy... Sera mit is csinálhatnak szabadidejükben. Na persze a pasi részéről érthető a dolog, fiatal pipi a láthatáron, na de a nővérem... - Nekem nem válaszoltál. - fonom karba a két kezemet és egyelőre csak lazán hátradőlök a székemen és méregetem a leggyakrabban Graysont, meg úgy általában figyelem a többiek reakcióit. Határozottan érdekel főleg a fiúk véleménye. Sasha még túl fiatal és egyébként is talán ki se mondaná a véleményét, vagy tényleg komolyan veszi ezt a romantikus kapcsolat rizsát. Na, de Nick már érdekesebb lehet, vagy épp Daniel, aki tisztában van vele, hogy Sera korban hozzá jóval közelebb áll, mint az apjához.
Erős lenne azt a jelzőt aggassam, Sera idősebbik lánytesvérére, hogy tökös, de be kell valljam azért megfordul ilyesmi a fejemben a szavait hallva. Ami azt illeti, muglik között elmenne valami tárgyalótermi cápának, aki simán kiugrasztja a nyulat a bokorból. Bár tény, hogy nem volt itt semmiféle nyúl a részemről. A titkot azért tartottam, mert Sra erre kért és nem azért, mert az én meggyőződésem ezt diktálta. Eleget éltem már félig ahhoz, hogy eljussak arra a pontra, amikor nem a következmények érdekelnek, hanem hogy igazán jól érezzem magam. Mert meg tudtam bocsátani magamnak és ez vezetett ide. Nem könnyen, de megesett. - Tíz óra múlt, azt hiszem. Vagy nem erre gondoltál? - adok is választ Lioneahnak és nem is. Nem szégyenkezem a korkülönbség miatt, hiszen nem vagyok liliomtipró. De Sera testvére így hagyom hogy ő kezelje a dolgot, én ennél jobban nem megyek bele, s a továbbiakban a többieknek inkább csak az udvarias köszönést mellékelem. - Nem mint tanár vagyok itt. - fojtom Denielbe a lelkesedést halvány mosollyal. - De a kötelességtudatod nagyon is lenyűgöző. - teszem hozzá az apa vonalat meglovagolva röviden. Aztámn Sera ledobja az atombombát, így nincs más hátra, mint előre: várni a reakciókat. Ezen a ponton egyelőre nincs mit hozzátennem nekem se. csak finoman végigsimítok Sera kézfején, próbálva megnyugtatni őt. Elvégre, mi rossz történhez? Legalább hazudozással vádolhatók nem vagyunk.
Lionak örihari! 
//
