2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Miközben azon töprengek, hogy hogyan is lehet megúszni ezt a méltatlan munkát, amit a nyakunkba sóztak, és miután furcsa módon az összes kijelentésemet figyelmen kívül hagyta, mindennél erősebben ütötte meg a fülemet az a bizonyos mondat. – Hogy mi van? – kérdezem, szemöldökömet felhúzva. Ha hisztis liba lennék, biztos kivernék egy istenes balhét, de nem, én nem olyan vagyok, azonban már jön is az ismerős érzés, amit egyelőre igyekszem legyűrni, hogy észérvekkel tudjak reagálni. – Nem gondolod, hogy ezzel enyhén szólva elkéstél? – vetem oda, miután felállok. Nem, a magasságommal egyelőre nem akarok kompenzálni semmit, csak ülve nem tudok dühöngeni. – Na figyelj ide. Megkértél valamire, amire mondhattam volna nemet is. Többször elmondtad, hogy még elmehetek, nem mentem el. Most jött el az a pont, amikor már nem mondhatod, mert mint látod, be lettünk osztva közös büntetőmunkára. – Én nem is értem, skizofrén lett, vagy mi? Nem bírom elviselni, amikor valaki egyszer így, másszor úgy viselkedik. – Fogalmam sincs, hirtelen mi bajod lett velem, mert magamhoz képest igen normálisan viselkedtem, viszont, amit most te csinálsz, olyat én nem szoktam. Mármint, alapból megadom mindenkinek a tiszteletet, aztán persze később ezt el lehet játszani, de ez most nem lényeg. Szerintem jogosan gondolom, hogy jár nekem annyi, hogy megmondod, mire jó neked ez az egész. Mert ha csak azért, hogy engem megszívass, mert hallottál rólam ezt-azt, akkor köszönöm, rohadt jól esett, nem is értem, mit várok még emberektől… – Na de ne szaladjunk ennyire előre, a magyarázatot nem fogja megúszni, úgyhogy továbbra is kérdőn nézek rá. – Szóval? – Addig várok, amíg kell, mert ennek ebben a formában nem lesz így vége, az biztos. – Pont nem érdekel, hogy Piton mit gondol rólam, vagy hogy akar keresztbe tenni, az ő dolga. Nélküle is el tudom érni, amit akarok, úgyhogy nem, nem értem meg – hangzik a válaszom. Még mindig nem kiabálok, pedig kezdek tényleg nagyon ideges lenni. – Állítólag mindent elterveztél már az elején, akkor erre is gondolnod kellett, és egyedül intézted volna. – Sosem fogom megérteni az olyan embereket, akik kóros bizalmatlanságukban azt sem tudják, hová kapjanak, és amint megbíznak valakiben, megijednek, és visszatáncolnának. Eléggé sajnálom, hogy Miya is egy ilyen ember, mert elég jól együtt lehetett vele működni még a múltkor, és reméltem, hogy ez továbbra is kitart. Az, hogy Pitonnak milyen listájára kerültem fel, nem nagyon érdekel még mindig, pláne, hogy honnan is tudhatná, mikor nem is megy a közelébe. Tettem pár kört, és nagyjából lenyugodtam, úgyhogy visszaültem az addigi helyemre, és vártam a válaszaira.
Sokak úgy tekintik a barátságot, mint egy hosszan tartó szuvenírt, amit egyedi közegben lehet csak kapni. Amit jó pénzért megveszel, és egy örökön át őrizgethetsz az éjjeli-szekrényedben. Nem igaz. Nekem a barátság szó sokkal mulandóbb és időlegesebb mint bármelyik embernek. Gyakran úgy is gondolok rá, mint a folyó felett repkedő kérészekre. Egy napon át élnek. Ebben az idő-stádiumban lehet barátságokat szerezni, ugyanakkor elveszteni is. Rain egy napon vált barátommá. De az örökön szó, itt még túl előre gondolt lenne. De úgy hiszem, a barátság valódi szépsége nem is a sokalló évtizedekben mutatkozik meg. Hanem abban ez egyetlen napban, mikor egymás iránti bizalmunkat nem köti határ. Mikor elérkezünk ahhoz pillanathoz, hogy már feleslegesnek érezzük felvetni a kétellyel-teli miért-et. Rain, a kérészek legkülönösebb formáját hordozza. Tele van változással. S tudom, mint minden kérésznek, neki is meg kell halnia. El kell engednem, hogy beteljesítse sorsát. Hogy szárnyalhasson ameddig ellát. Nem tarthatom önzően az én kis befőttes-üvegemben, csak mert pillanatnyi magányomat felpezsdíti. Nem rakhatom rá a velem történtek súlyát. Épp elég nekem megbirkóznom a fájdalmas nehezékeimmel. - Meggondoltam magam... - szöges-ellentétben álló monológom, kétkedő volt ugyan, de alaposan megfontolt. - ...mégsem akarom, hogy segíts. - a mondat vége valamiért még nehezebben szabadult ki a torkomból, mint az előzőkben. Éreztem, hogy ezzel kétes egyveleget szítok benne. Sértődöttséget, és némi csalódást. Noha a valódi üzenet a jót akarás volt. - Az első alkalommal élni kell. Mindenki ezt hangoztatja. De...azt senki sem mondja mennyi következménye van. Az első ismeretlen, és kiszámíthatatlan. Nagyobb eséllyel áll fent a kitűzött cél bukása. - kezdem sorozatosan összerakott szavaimat mondatokban foglalni előtte, miközben a szememben izzó magabiztosság szikrája parázslik. - Nem akarom, hogy az első bukással, téged, cinkos vád alá vegyenek. Semmiképp nem szeretném, ha Piton professzor sötét arca a te életedet is végig követné. Remélem megérted. - noha az utolsó voltaképp kijelentés volt, de mindenképpen kérdésnek szerettem volna kimondani. Hogy megnyugtasson afelől, hogy az engedélyem nélkül nem folyna bele ebbe a komoly ügybe. Mert itt nem holmi csínytevésről van szó, amit egy hónapra már mindenki elfelejt. Hanem a hitetlenkedő bárány és a vérszomjas farkas találkozásáról. S ez a bárány, ahogy tudja, eltántorítja minden bárány-társát a veszélyt sejtő barlangtól. - Már így is felkerültél a tanárúr "túl kíváncsiak" listájára. Hála nekem. - éreztem, hogy véget-szegni nem tudom, de enyhíteni tudok a helyzeten. Épp annyira, hogy ne legyen adandó alkalma Pitonnak kikérdeznie. Vagy zsarolás-tárgyává tennie.
Zene || bocsi a késésért ||
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Naná, hogy nem kedvelem az igazgatót, mégis mi okom lenne rá? Ki nem állhatom, amikor valaki másokkal kivételez a nagy semmiért, és erre kitűnő példa az, hogy miért is nyeri meg a Griffendél minden évben a házkupát, az ő logikája szerint, ha Harry Potter véletlenül kettőt tüsszent és ettől eldobja magát egy szörny, 50 pont. Annyira amúgy sem érdekelt soha, hogy melyik ház hogy áll, pláne, mivel tőlem folyton csak pontokat vonnak le, de akkor is, ha már verseny, legyen igazságos. Ha én megszegem a szabályokat, akkor egy havi büntetőmunkát kapok, ha ő, akkor meg hős lesz. Na ennyit erről. – Ha így gondolod… – vonom meg a vállam. Továbbra sem hiszem, hogy igaza lenne, de semmi baj nem származhat abból, ha ezt hiszi. Mondjuk az öregből még ki is nézné az ember, hogy ilyeneket kitalál, de akkor is. Mindegy nem az én dolgom megítélni emiatt, én ezt gondolom, ő meg azt. Előfordul. Megtisztítok egy kisebb helyet, és leülök. Eszem ágában sincs még elkezdeni dolgozni, azt nem mondták meg, hogy egy nap alatt mennyit kell haladni, és különben is, ha ezek a dögök úgyis mindent összekoszolnak, honnan fogják elhinni, hogy tényleg megcsináltuk az aznapi adagot? Na nee, még ez is. Ezek után pláne késleltetni fogom a dolgot. – Hol akarod főzni a bájitalt, mikor takarítani kell….lene? – nyújtom el a végét, mert én aztán senkinek nem fogom azt mondani, hogy csináljon valamit. Szeretném, ha mindenki olyan lusta lenne, mint én. – Mert az itteni körülmények nem túl ideálisak – mutatok körbe, ahol minden mocskos és büdös, egy bájitalt meg nem lehet akárhol főzni. A legkisebb bagolypiszok is elronthatja az egészet, de ha egy hónapig itt kell dolgozni, ahol amúgy tényleg nem zavar senki, akkor sem lehet itt csinálni a főzetet. – Hát lebukni tuti nem fogunk, mert a hülye se jön ide – jegyzem meg, megforgatva a szemeimet. Pláne nem ebben az időpontban. Továbbra sem értem amúgy ezt a nagy bagolymániát, ennyi évszázad alatt már igazán lehetne olyan fejlett szinten a mágia, hogy ki lehetne váltani valamivel ezeket a koszos dögöket. Koreában legalábbis senki nem használja, de arra nem emlékszem, mi van helyette. A kérdésre csak sóhajtok egyet, valóban nem először hallom, és nem először adom rá ugyanazt a választ. – Ha el akartam volna menni, már elmentem volna. Amint látod, mégis itt vagyok ezen a mocskos helyen, és akárkiért nem teszek ilyet, úgyhogy jól esne, ha nem kételkednél tovább. – Nem váltok át ingerült hangnembe, legalábbis igyekszem. Oké, hogy nehéz természetű vagyok, de mikor minden erőmmel azon vagyok, hogy ezen változtassak, akkor sem hiszik el. Pedig az ilyen jellegű próbálkozásaimat értékelni kellene. – Én aztán nem beszéllek le semmiről. Nem vagyok Granger – utalok a háztársamra, aki mindig megmond mindent mindenkinek. Na meg az ő dolga, hogy mit akar kezdeni a bosszújával kapcsolatban, semmi jogom nem lenne hozzá, hogy megállítsam. – Rendben van. Én meg egy párszor már felajánlottam, hogy segítek, úgyhogy ha kellek, itt vagyok – teszem hozzá. Ilyen bájitallal amúgy sem volt még dolgom, de kíváncsi vagyok, hogy tényleg van-e hatása.
Nem kell ahhoz előre látni, hogy egy illető úgy reagáljon az elsőre elképzeletlen helyzetre, hogy a lehetetlen mellett döntsön. Rain, habár a baráti körömben is arany pozíciót foglalt el, még ismeretlen számban megy. A levonható tulajdonságai a cselekvésekben mutatkoztak meg, közvetlen beszédben csak most mutatkozik meg igazán. Végérvényesen levonhatjuk, hogy nem csipi az igazgatót. Ez a sokadik sértés mellett leírt a mondanivalójából, ami nem féltetlenül baj, csak számomra még nem magyarázott a miértre. Majd mikor a baráti-körünk személyes problémákat fogközre, kitudódhat mi is a baja vele. S talán én is részletesebben beavatom személyes utálattárgyam miértjébe. Bár a lényeget így is kenyérre kenheti. Remélem a bizalmamat nem kell elveszítenem benne. - Nem kizárt! Hogy is lehetne kizárt? - kissé elégedetlenül nyújtom el számat. - Hiszen így is túl sok az egybevágó szál. - toldom meg a mondanivalómat, miután újra beleásom magamat a bizonygatásba. - 1 hónapot kaptunk a takarításra, ami szakértők között is minimum 3 hónap lenne. A főzet elkészítése is egy hónapra szól. Nem mondanám biztosra, hogy ez véletlen. Amúgyis, mikor gondolta valaki ebben az iskolában, hogy az igazgatónk ok nélkül elszól valamit is? - fordulok felé, a kérdésemre leginkább egy határozott helyeslő bólintást várva. Ebben az iskolában, ha nem is közvetlenül, de közvetetten nagy híre volt Albusnak. A mágia történetében a "bölcs öreg"-nek nevezték, akinek szavait vétó megkérdőjelezni. Ezért is gondolom úgy, hogy a vén róka, nagyon is tisztában volt azzal, hogy mögé látok a szavainak. Nagyon is tudta, hogy képes leszek elvonatkoztatni a kézzelfoghatótól. Tudta jól, hogy rájövök. Most azonban az a kérdés, azzal is tudatában volt, hogy Rain nem hisz elsőre a hallottnak? De ahogy mondani szokás: "mindig kell egy értetlenkedő a sztoriba." - Rain! Nem mondanám ilyen biztosra, ha nem volna igaz! Csak gondolj jobban bele...csak magunk vagyunk, a fürkésző tekintettektől elrejtve itt, a bagoly toronyban. Ugyan mégis, hogy bukhatnák le? - kérdezem, némi örömteli kedéllyel, egy kört téve a baglyok rengetegében. Valamiért elfogott a jókedv, hogy a tanári karban, - azonbelül is a legfelső poszton - valaki mégis segítője és nem hátráltatója, hogy megtudjam a valódi igazságot a múltam eltitkolt tragédiájából. Persze az örömhírnek, nem tehetek úgy eleget, hogy kihasználom mint a múltkori esetnél. Aminek végtelen csalódás lett a kimenetele. Ismét fel kell hogy tegyem Rainnek azt az ismételt kérdést, amit már szerintem ő maga is nagyon un tőlem. - Én nem erőltettem, hogy támogass, Rain! Ha úgy gondolod, nyugodtan tégy úgy, ahogy szeretnél. Én nem gátollak meg a távozásban sem. - intim szféráját tiszteletben tartva 2 méterrel megállok előtte, és érdeklődően várom mi a válasza erre. Ismételten nem sürgettem. Nagyon is elfogadom, ha továbbra is bizonytalanul áll a félreértett helyzethez. Minden normális ember így cselekedne. Én magam is, ha nem jönnék rá erre az egészre. Természetesen ha nagyon gyanakvók akarunk lenni, akkor feltehetném a "miért" kérdésemet. Elsősorban Albusnak címezve. Miért pont az iskola-feje határozza el magát, hogy segít az ügyben? Miért lenne számára kedvező, ha Piton benyomása megcsorbulna a közönség szemében? Vagy nyilvánvalóan azt is előre tudja, mi fog hogy történni? Albus Dumbledore a rejtélyek kincses bányája. Egy leélt élt sem elég ahhoz, megtudjuk mi játszódik le a "korhadó" agyában. Ha valaki mégis megtalálná a szelence nyitját, hatalmas éljenzést és kitüntetést érdemel. - Én már elszántam magam, s erről ha akarnál sem tudnál lebeszélni. - felelem olyan eltökéltséggel, mintha egy függönyválasztana el attól, hogy belecsöppenjek egy kiélezett háborúba. Az a függöny hamarosan felemelkedik, s csak az áldozat és gyilkosa színdarab játszódik majd le előtte. Szemtől szemben, diák-tanár szerepben. Izzó cselekvéssel, a pálca fölött tartva a kezet. Mint az igazi westend filmekben, amik a muglik sajátos kedvence. - Megcsinálom a főzetet!
Zene || ||
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Várakozásommal ellentétesen most elég hamar választ kapok. Emlékszem, a múltkor jobban húzta az időt, amikor a tervre kérdeztem rá. Akkor nagyjából egy órát kellett várnom, mindent összeadva, de pont azért tartom magam türelmes embernek, mert nem akadtam ki. Na jó, valójában nem vagyok az, csak vele, nem tudom, miért. Ebből is látszik, hogy csak a megfelelő ember kell ahhoz, hogy én is normálisan viselkedjek, vagy olyan legyek, mint a többi ember, szóval üzenem az utálóimnak, hogy nem gyári hibásan születtem, hanem velük van a baj. Ha van valaki, aki az előnyös tulajdonságaimat tudja kihozni belőlem, akkor az már egy nagy előrelépés. – Ó, értem. Azt hittem, már elkezdted – jegyzem meg. Tényleg azt hittem, hogy sürgősen, vagy legalábbis, minél hamarabb meg akarja csinálni a bájitalt. Logikus is lenne, ha már ennyit várt a bosszúra. Ugyanakkor, érthető az is, ha eddig nem volt rá ideje, az utolsó évben úgy leterhelnek minket, hogy csoda, hogy aludni van ideje az embernek, most meg még ez a büntetőmunka is itt van… – Segítsek megfőzni? – ajánlom fel másodjára is, mert a nyár alatt sem kopott meg a bájitalfőző tudásom, legalábbis, remélem. Mondjuk az a rohadék Piton továbbra is csesztet, de nem érdekel, nem ő fog vizsgáztatni szerencsére, az évközbeni jegyek meg nem számítanak.
Kissé értetlenkedve nézem, ahogy a homlokára csap, és valaminek nagyon megörül, vagy valamire rájött, mert nekem fogalmam sincs, miről van szó. Utálok gondolkodni, hosszú ideig nem is tudom csinálni, mert elfáradok, vagy mi, szóval ha valami nincs meg elsőre, nem agyalok rajta tovább. De azért felröhögök a megjegyzésén, szeretem, amikor valaki becsmérel valaki mást. A kérdésre csak felvonom a szemöldököm, szerintem nem pont úgy nézek ki, mint aki mindenre rájött, de ezt így nem vágom hozzá, helyette másképp fogalmazom meg, amit akarok. – Nem mondhatnám… agymunkában nem vagyok valami erős. – Nem szégyellem a dolgot, hiszen nem lehet mindenki mindenben jó, nekem is megvannak azok a dolgaim, amiben kiemelkedőbb vagyok, meg azok is, amikben alulteljesítek. – Mondjuk ez tényleg furcsa. – Ha már rá vagyok kényszerítve, hogy kicsit megerőltessem az agyam, akkor megpróbálom. – Ugyanakkor szeretem azt hinni, hogy a vén bolond tényleg bolond – térek rá a számomra kézenfekvő magyarázatra. Amint meghallom a végső megoldását, szerintem elképesztően meglepett fejet vághatok. – Na neee – nevetek fel. – Az ki van zárva. Lehet, hogy úgy tűnik, de nem hiszem – ellenkezek vele. Dumbledore ott védi Pitont, ahol tudja, szoktam hallani, amikor mások panaszkodnak emiatt. Dobnék egy hátast, ha azt akarná, hogy megfőzzük a bájitalt és lebuktassuk a gazembert. Azért az durva lenne.
Minél inkább szerettem volna tárgyilagos, és tömör beszédstílusban kezelni a kényes és igen titkos helyzeteimet, rögtön jött egy adekvált inger, egy hangulat-kifejezés az arcon, s azonnal lelepleződtem. Persze valós, és éles helyzetekben magamra öltöm az idézőjeles "szélhámos" maszkomat, csak azért, hogy egy pillanatra időt nyerjek a légből-kapott magyarázatommal. De az igazi, és őszinte válaszokkal mindig is bajban voltam. Valahogy, a lelkiismeretem súlyos csorba esett volna, ha kitartó cinkosom szemébe egyenesen belehazudok. Elvégre tartozom neki...s a büntetés maga mellékes ürügy, hogy őszinte legyek vele szemben. - Hogy elkészítsem a főzetet! - abban a momentumban, mikor a kifakadásom élesen nyílt és őszinte volt, elkapott egy fura érzés. Egy olyasmi érzés mikor az ember a buszmegálló felé siet. Fejvesztett iramban, tudván, hogy kitűzött járata már elment. Jóval előbb elment mint gondolta. Mintha az idő vele tréfás mókát játszana. Ez az érzés is pont olyan volt. Csak most ebben az esetben, én előztem be a lekésett járatomat. - Hát persze! - csapok hirtelen a homlokomra, mintha valami világmegrengető gondolat futotta volna át az agyamat. A meglepettségem, belső nagyképűségből elégedettségre vált, és széles vigyort gerjeszt a számon. Mi más is lehetne? - Az a vén róka!! - a vigyor hatása egy igen hallható nevetést ébreszt bennem. Körözve járom be a bagolylakot, csupán csak fékezve azt az indulatot, amit a pillanatnyi izgatottság váltott ki belőlem. S persze az ilyen helyzetekben, igen későn esik le a aktuális személynek, hogy a jelenlévő partnere ebből mit sem érhetett. Kissé csalódott szemet meresztek Rainre, nah persze nem becsmérlően, hiszen nem hibáztathatom azért mert a gondolkodása középszerűbb mint az enyém. S természetesen ez nem is sértés, inkább erény a számára. - Bocs...annyira ostobán néz ki ez a szituáció! Én itt örvendezek valamiért, amit sikerült megtudnom, te viszont azt sem tudod igazán miről is van itt szó. - sajnálkozóan vetem le a szemeimet a földre, miközben lassan összeállítom magamban a nyilvánosságra hozható szöveg-könyvet. - Neked még nem áll össze? - kérdem, biztatásul megközelítve, a barátias közeget erősítve. Megadom a bizonyításra szánt esélyt számára, de bármennyire is érzéketlen vagyok, azért jövő hétig nem várhatok a válaszával. Így inkább azt teszem, ami mindkettőnk számára fair. A végleges válasz helyett inkább rávezetem. Így nem taposok a büszkeségébe, és nekem is kijár a "feltárással" járó élvezet. - Benned nem vet fel egy csomó kérdőjelet, hogy ilyen enyhének mondható büntetést kaptunk? Egy olyan nyilvánvalóan súlyos szabálysértésre, amire minimum egy tiltott rengetegben tett látogatás lenne a büntetést. Nem fura, hogy a kiszabott munkára egyetlen figyelő-tanárt sem osztottak be hozzánk? - a szűkített köröket, mindig egy sejtelmes mosollyal kísérem. Alkalmanként figyelve Rain reakcióját. - Nem logikátlan, egy olyan büntetésre kiosztani minket, aminek felesleges a végkimenetele? De hisz...maga az igazgató is ugyanígy vélekedett róla. Hiszen ő maga mondta! - újabb köröket teszek, talán a feszültséget hevítve, vagy méginkább beígérve a csattanót a mondanivalóm végére. - "Találjunk ki valami!" - ismétlem meg az elhangzott bölcs szavait az igazgató úrnak. - A legfőbb kérdés pedig, hogy vajon jelképes utalást tett, vagy szószerint értette a mondanivalóját? - a kérdésemet Rainnek címezve, úgy adom, mint a legnépszerűbb tévé show műsörvezetője a tudatlan közönségének. - Nyilvánvalóan az utóbbi! Igen, hiszen mi másra gondolhatott volna abban a perceben? Hiszen nem volt elsődleges célja, hogy két - eddig lekicsinylő tetteket végzett - diákot bagolyház takarításra küldjön! - s elérkeztünk a csattanóhoz, amit minden figyelő tanú oly izgatottan várt. A hatás érdekében nagy levegőt vettem. Majd végül kiböktem, ami hosszú következtetések árán megtudtam. - Azt akarja, hogy elkészítsük a főzetet! - megszületik a válasz. Ha még hitegetésre kerülne sor, elég bizonyíték az is, hogy a kiszabott büntetésre 1 hónapot kaptunk. Micsoda véletlen, hogy a főzet elkészítése is egy hónapig tart! Persze, a mi bölcs igazgatónk arra is gondolt, hogy egy hű segédet is küldjön. Raint, természetesen! Reménykedve, hogy a mágikus főzet elkészítése gyorsabb tempót vesz.
Zene || ||
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Töröm a fejem, hogy mit lehetne itt kezdeni. Találjunk rá megoldást, hogy lehet tisztán tartani a helyet? Nem véletlenül nem a hollóhátba osztottak be, semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy irtsuk ki az összes madarat, akkor nem lesz, mi összepiszkítsa a bagolyházat megint. Elképesztő, mik jutnak eszembe néha… Vissza kellene fognom magam, mert megint kezdek bedurvulni, és általában ilyenkor hagynak ott az emberek. Miya üdvözöl, bár azt nem tudom eldönteni, mit szól a késésemhez. Neki most van egy kis előnye velem szemben, mert ő már egy ideje itt van, és talán fel tudta dolgozni a látványt, de én még mindig az első ingerek hatása alatt vagyok, ami az idegbetegséggel egyenlő. A bosszankodásra eléggé elgondolkodtató választ kapok. – Hmm… igazad van. Még csak az kéne. Bár ő ilyenkor elfoglalt szerencsére, nem lenne ideje minket dolgoztatni. Csak hétvégén – teszem hozzá megvetően. Piton a hétvégi büntetések specialistája, folyton akkorra időzít, mikor valakinek vagy kviddicsmeccse van, vagy egyéb szakköre, hogy tuti lemaradjon róla, és helyette órákig sikáljon üstöket, vagy belezzen békákat, meg egyén ilyen „hasznos” tevékenységeket végezzen. Az az ember pszichopata, nem is értem, miért nincs még zárt osztályon. Bár ugyanez elmondható elég sok tanárról, nem értem, miért kell mindig mindent büntetni, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki azt csinálj leginkább, amitől el van tiltva. Itt amúgy is úgy tanítanak, mint a középkorban, és lassan nem ártana valami fejlődés. Azokkal a vacak madártollakkal írni is lehetetlen például, nem értem, miért nem lehet áttérni golyóstollra. Oké, hogy stílusos a penna, de használhatatlan. – Na igen… szerencse, hogy mindig ilyen bőkezű az információkat illetően. – Köztudott, hogy Dumbledore sose magyaráz meg semmit, amit mond. Vagy ha igen, azok is csak félmagyarázatok. Értelmes választ még sosem adott kérdésre, neki biztos szórakoztató, hogy mások több kört lefutnak azért, hogy rájöjjenek valamire, amit neki tíz másodpercbe telne közölni, de nekünk nem. Elég bosszantó. – Én megvagyok – válaszolok a kérdésre. – Mint mindig – teszem hozzá vigyorogva. Az biztos, hogy engem még ember nem látott szomorúnak vagy letörtnek, maximum kiskoromban. A hangulatomra három fázis jellemző, az öröm, az idegesség, és a düh. Ez a három szokott váltakozni, és amikor egyik sincs, akkor általában semleges a hangulatom. Olyankor könnyű átlépni valamelyikbe. Szóval nem mondanám, hogy semmilyen hatással nincs rám a lebukásunk meg ez a büntetés, de már annyira nem foglalkoztat. Maga a munka, amit el kell végezni, annál inkább. A megjegyzésére egyetértően bólogatok. – Én is szerintem. Ezek után, ha meglátok valami darabos kaját, tuti ez a sok undorító dolog fog az eszembe jutni, és asszem nem díjaznák körülöttem, ha belehánynék a tányéromba. – Bár valószínűleg nem a sajátomba tenném, hanem valamelyik libáéba, akit utálok, de ezt megtartom magamnak. Viszont tényleg jó ötlet nem enni ezek után. De előtte sem. Dumbledore-nak köszönhetően jól le fogok fogyni, és ha hazamegyek, megint meg fognak tömni, ahogy szoktak. De jó… A félbehagyott mondat természetesen felkelti a figyelmemet. Az ilyet mindig meghallom, múltkor Kevin buktatta le magát az illegális animágiájával például. Szóval vannak dolgok, amik nem kerülik el a figyelmemet. – Hogy? – kérdezek rá az utolsó szavára, kissé felvont szemöldökkel. Azon a véleményen vagyok, hogy mindig fejezzük be, amit elkezdünk, vagy inkább bele se fogjunk.
Minek is áltattam magam? Hiszen tudvalevő volt, hogy egy ilyen "küldetésben" kicsorbul az ember fejszéje. Közhelyesebb formában, a bukás esélye 70%-al ért fel. Én mégis, hajhászva a lehetőséget elsiklottam a lényeg felett, s most hála nekem, ennek a levét isszuk meg. Többes szám, ugyanis Rain is betévedt. Kicsit késve ugyan, de egy ilyen ügyet ugyan melyik bajtárs tenne szóvá? - Rain! - a felszólalás magas hangszínű és meglepetettséget csal az arcomra. Eleinte készülnék elmosolyodni, de félúton megszakad bennem a cselekménysor. Egyszerre örülök, hogy viszont látom, és bánkódom, hogy kénytelen kivenni a részét a büntetésből. - Nos, én bevallom, jobban örülök ennek a döntésnek mint egy sokkal érintőbb és súlyosabb büntetésnek. - felelem, mindezt olyan részletesen kifejezve az arcomon, hogy találgatásai között, Piton jusson először az eszébe. Gondoljunk csak bele a "mi lett volna ha" mondat-körbe. Ha az előzékeny és jószívű igazgató urunk most egy fikarcnyit kedvetlenebb és morcosabb lett volna, biztosan bűvölt gyilkosom mellé osztott volna büntető munkára. Rajta múlott. Ott állt rendelkezésére a lehetőség, hogy a vadászt és áldozatát összeengedje, békítés jelképben. Vagy túlontúl homályos látással szemlélte a külvilág kavarodását, - amit kötve hiszek, hiszen még a történés bekövetkezte előtt is jóval értesültebb, bárkinél ebben az intézményben - vagy túlságosan jóérzésű ember. Ha kéne az utóbbira tenném a voksomat. De valahol mégmindig furdal a gyanakvás és a kétely. - Majd kitalálunk valamit... - ismétlem meg hirtelen a szavait, mintha csak egy diktafonra mondanám őket. Hogy később valamikor újra elővessem, és áttanulmányozhassam ezt a feltetté furcsa kijelentését. - Hogy én? - kapkodva vetem fel a fejemet a folyamatos pásztázás közben, enyhén meglepődve, amiért a kedély állapot kérdését nekem címezte. - Nekem kéne ezt tőled kérdeznem! Hiszen én rángattalak bele önfejűen. - felelem erényesen, de a mondat-végeztével bűnbánás halkítja le hangomat. Akkor, mikor hozzá szegezte legérintőbb kérdését a fejemhez...ha akkor a válaszom rövid és késleltető formában hagyta volna a számat, akkor mindenbizonnyal nem kellene most a maradék iskolai szabadidőnket is sziszifuszi munkával tetézni. Az egyedüli és jogos bűnbak szerepét én kaphatom. Ő még véletlenül se! Csak az gond, hogy a jogszerű elismerés még így sem változtat a dolgokon. Inkább csak csúfítja azokat. - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele... - mondatom kezdetével elégedetlenül futtatom végig ujjaimat a hajamban. - De én a mai nap kihagyom a vacsorát. - feleletem végére, elégedetlenül s talán egy kissé meggyötörten dobom le magamat, egy - a bagoly ürüléktől mentes, - tiszta kőre a torony erkélye mentén. - Minél előbb beakarom fejezni, hogy - a mondatomat hirtelen megszakítom, ami furcsa reakciót hagyva meghökkentséget ültett az arcomra. Már majdnem elkotyogtam magam...ebben az időszakban már egyre sűrűbben esik ez meg velem.
Zene || ||
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
Szóval csak kitalált valamit. Legalábbis, eljutott hozzám ma délután egy üzenet, hogy este keressem fel az igazgatót. De miért pont este? Nem hiszem, hogy nappal olyan sok dolga lenne, én meg este már inkább alszom, de mindegy, nincs mit tenni. Biztos a büntetőmunkáról lenne szó, amit az előző tanévi hagridos ügyért kapunk. Év végén már biztos nem volt kedve minket megbüntetni, vagy csak nem tudott olyan gyorsan elég jót kitalálni. De ha beküld este a Rengetegbe, fellázadok, az tuti. Aztán kiderült, hogy nem is este kell mennem, hanem reggel, csak összekevert valamelyik kínai griffendélessel a gyerek, aki az üzenetet hozta. Megáll az eszem, mit szórakozik itt velem? Jól fellöktem, hogy megtanulja végre, nem minden ázsiai egyforma. Rám már biztosan emlékezni fog ezek után. De legalább aznap este tudtam aludni, az is valami. A korán kelés annál kevésbe tetszett. Természetesen elkéstem, mert továbbra sem szokásom rohanni sehová, ami nem égetően fontos, és egy büntetőmunka egyáltalán nem olyan dolog, ami miatt sprintelni fogok az igazgatói irodába. Szóval igen, elég későn értem oda, úgyhogy például Miyát el is kerültem. Az iroda előtt pont összefutottam McGalagonnyal, aki már majdnem elindult értem, hogy megkeressen, mert azt hitte, elszököm a büntetés elől. Nem mintha eddig sikerült volna valaha is. Felmentem, és ott megkaptam, hogy azonnali kezdéssel csatlakozhatok Miyához takarítani a bagolyházat, egy hónapig. Hát teljesen kiakadtam, de csak azért, mert teljesen értelmetlen, amit kitakarítunk egy nap alatt, azt össze is piszkítják a baglyok az este folyamán. Ezt persze szóvá is tettem, de annyi választ kaptam, hogy legyünk leleményesek. Hú, tényleg rejtvényes kedvemben vagyok most… Mindegy, igyekeztem normális képet vágni, és kimentem. Gondolkoztam, hogy öltözzek-e át a piszkos munka előtt, vagy ne, de nem volt kedvem visszamenni a Griffendél-toronyba, úgyhogy inkább a bagolyház felé indultam. Eltelt egy órába, mire odaértem, mert feltartottak, meg nem rohantam, és egyebek, de végül odaértem. Beléptem, és nem érdekelt, van ott-e valaki, vagy sem az első reakcióm nem sikerült túl szépre. – Az átkozott vénember… Hogy takarítaná el ezt a sok szart ő maga… – fakadok ki dühösen, mikor meglátom, milyen állapotban van a helyiség, na meg megérzem a szagot. Utálom, ha bűzben vagyok, ezért is nem szeretem, hogy van egy szobatársam, aki tuti nem fürdik. Köztudott, hogy a Roxfortban a falnak is füle van, de felőlem akármelyik tarka dög elhuhoghatja az igazgatónak, amit mondtam, úgysem tudja bizonyítani. Na mindegy, én is elindultam, hogy megszemléljem a helyiséget, mert sajnos elég nagy. Hát ezzel tényleg soha nem leszünk kész. – Ó, szia – köszönök Miyának, mikor észrevettem. – Tuti megbolondult az igazgató, ezt nem lehet megcsinálni – mutatok körbe, mindenhol undorító piszok és kosz. – Mondtam neki valami hasnolót, hogy minek kitakarítani, mert úgyis összerondítják megint, és azt mondta, találjunk ki valamit – füstölgök hangosan, de hiába, nem bírom magamban tartani a mérgemet. – Amúgy hogy vagy? – kérdezem, mert a kis incidens egy ideje nem került szóba, de most a büntetés miatt aktuális megint. Ráadásul őt a lebukás meg a büntetés is sokkal rosszabbul éreintette, mint engem. Komolyan nem hiszem el, hogy egy hónapig minden egyes nap ki kell ide jönni takarítani ezt a sok undormányt. Más bezzeg százszor leírja a nevét, meg ilyesmi. Mondjuk, azok általában trollagyú mardekárosok, akik nem tudnak írni, szóval így már érthető is, de akkor is, az semmi ehhez képest.
A múlt éjjelen, viszontagságok és aggodalmak örökös váltakozásában jött álom a szememre. A jelenben kész káoszként tomboltak bennem a balul sült emlékek, amiket álmom fiktív képeiben próbáltam kijavítani...helyrehozni. Minden befektetett erőm dacára, a végkimenetel ugyanaz maradt. Bizalom-vesztés. A reggelem arra adott okot, hogy mégjobban átgondoljam a dolgokat. A már egyébként is csavaros és összefűzhetetlen dolgokat. Ugyan volt még egy sokkal lényegesebb ok, amiért korán elkelletett hagynom nyugágyamat. Alapos bejelentéssel, hollóhátas prefektusunk által, az igazgatóiba kéretnek, méghozzá sürgősen. Abban a homályos és frissen kikelt státuszban, két érzés kapott el, szinte egyazon percben. Az egyik, ahogy elítélt vádlottként elhagyom a Roxfortot. A másik, - ami egy leheletnyi koncentrációval erősebb volt, - hogy biztosan ezt a pillanatot is csak beleszövöm álom képeim közé. Mellé. Olyannyira látszatnak érzetem a tényszerű valóságot, hogy maga a prefektus keltett ki az ágyamból. Felhúzott, s egyéb panasz nélkül az igazgatóiba rángatott.
***
Szóval ez volna a leghelyénvalóbb büntetést, azért, amiért két eltérő házba tartozó diák éjjeli kesualma lopásra szánta el magát? Talán azért is érzem igazságtalannak, mert napszámban több diák elköveti ezt a hibát. Mármint, ami késői kijárásokat illeti. Persze nem mindenkinek elsődleges unaloműzése Hagrid kertjéből kesualmákat lopni. Pedig ha tudnák micsoda bájitalnak-való csodák vannak oda lent. Összeszűkölt térlátásuknak köszönhetően, természetesen szemethunynak a tényleg mágia eszközei felett...s helyette az elméleti tanulás és a szórakozás rabjaivá válnak. Valakit a végeláthatatlan bizonyítási vágy, a kényszeres megfelelés és a szabályszertő magatartást hajt. Valakit pedig ezeknek a vágynak a sötétebb árnyalat. A folytonos bajkeverés, a tanulás ellenzése és a szabályok megrögzött megszegése. Ebben a társadalmilag sznobok által írt rendszerben, elméletben tudjuk melyik a helyes. Én mégsem érzem okát, hogy lenézően megvessem azt, ki bátran szembeszáll a hazug látszattal. Mi több, dicsőítem, ha kell. Én pont annyira próbálok jó lenni, mint amennyire rossz. Saját céljaim beteljesülése képpen pedig, bármilyen gonosz maszkot magamra öltök, ha szükséges! Igazgatónk ítéletmeghozatala, - dacára hogy egy hónapnyi munkát foglal magában, - enyhébb volt, és kellemesebb mint vártam. Rémálmaim között ott szerepelt, az a bizonyos hűvös és zord bájital-tanterem, ahol a gyilkos megvető, hideg szemet mereszt rám a sötétben. Albus azonban, kegyelmesnek vagy méginkább egyszeri alkalomként mentesülésnek érezte közös büntető munkára küldenie Rainnel. Úgy gondolta, két kéz hamarabb végez a bagoly-házban uralkodó madár-ürülékkel. Ez teljesen igaz volna, ha nem volna valamiféle "hátsó-szándék gyanús" a dologban. Valamiért túlságosan engedékenynek érzem ezt a büntetését tőle. Mintha ő maga nem akadálya hanem támogatója lenne a dolgoknak, hogy azok zökkenő mentesen kibontakozzanak. A végtelennek tűnő délutáni órákat és egy időszerű fejfájást magam mögött hagyva, tűztem ki a büntető munkára kijelölt tornyot. Egyre jobban megközelítve, a baglyok jellegzetes "sikolyára" fülvédő tapaszként helyeztem a fülemre kezeimet. Miután pedig felértem, egy nagy levegőt vettem, és felmértem a terepet. A hely, csakúgy mint a megnevezés is leírja, tel-is-tele volt baglyokkal. A tömeges látványuk mellett, az orrfacsaró bűz sem maradhatott le. Nyilvánvalóan a madarak létszámukra, tömérdek köpet és ürülék mennyiség volt a válasz. Egy hónap talán túl erős megítélés volt. A tényleges, tetemes eltakarításhoz több kell mint 1 hónap. Talán 3 vagy akár egy fél év is beletelhet. A gyomrot rendítő látvány ellenére, mégis jobbnak érzem, ezt, mint a bájitaltan teremben parancsszavak teljesítenem, tőle.
Zene || Bocsesz, hogy ilyen későn kezdtem ||
Stones and bones; snow and frost.Seeds and beans and polliwogs.
|| 
|| 
|| 