2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Én meg a tanítás... nem vagyok kifejezetten jó benne. Ahhoz, hogy másoknak dolgokat taníts szükséges olyasmi, mint az empátia, no meg a megértő készség, és én egyikkel se kifejezetten rendelkezem, főleg mert nem akarok. Mi a frászért akarjak én másokat megérteni, amikor engem sem ért meg senki. Na jó persze ez főként az én hibám, mivel ugye nem is osztom meg másokkal, hogy mik a gondjaim, legalábbis a nagy részét. Barátaim nem igazán vannak, csak a testvéreim járnak időnként a nyakamra, nekik pedig csak arról van fogalmuk, hogy a szüleink halottak, arról nem, hogy személy szerint magamat okolom azért, hogy ez történt, ami persze nem így van, de... egy gyerek menyire szokott reálisan gondolkodni ilyen esetben? Na ugye, hogy semennyire. Mindegy, megpróbálok neki segíteni, amennyire legalábbis megy, aztán majd meglátjuk, hogy nem akadok-e ki, ha túlságosan értetlen, vagy hogy egyáltalán hajlandó-e rendesen odafigyelni. Első körben amúgy is csak az a cél, hogy kipakoljunk mindent, amire szükség lehet, aztán persze azt sem árt tudni, hogy minek is kéne utána járni. Lehuppanok hát vele szemben szépen az asztalhoz, amikor már minden meg van és a poros kötetet is eltette, amire nem lesz szükségünk. Remélem, hogy hamar rájön, hogy a bájmosolyára baromira nincs szükség, szóval azt minél előbb passzolhatja szépen, mert nem leszek tőle sem kedvesebb, sem kitartóbb, sőt talán még egy idő után idegesítene is a dolog. Nem szeretem azokat az embereket, akik nem tudásból építkeznek, hanem ilyen kis... alattomos húzással próbálnak előre jutni, mert máshogy nem megy nekik. Ennél még az a kiborítóan arrogáns Zabini is jobb, mert ő legalább tényleg tesz azért, hogy megvillantsa a tudását, még ha a stílusa enyhén szólva bicskanyitogató is. - Azt szokták mondain, hogy jó, ha legalább nem adod fel, de... vannak bizonyos esetek, amikor nem érdemes erőltetni ezt-azt, de persze te tudod. Ha jól láttam rajtad totálisan el vagy veszve. - oh, hát sajnos humorom az nem sok van. Szerintem legutoljára úgy durván két éve nevettem el magam, akkor is leginkább kínomban, mert arra már komolyan nem volt jobb reakció, hogy miután eltört a pennám, ráborítottam a tintát a már szinte teljesen megírt hatvanöt centis házidolgozatomra még a hajamba is köhögött valami elsős egy félig megrágott rágót, miután majdnem megfulladt miatta. Konkrétan egy tincset úgy ahogy volt le kellett vágni, mert nem lehetett volna kiszedni. Na akkor nevettem legutóbb és nem azért, mert olyan rendkívül tréfás volt a helyzet. A kölyök kész csoda, hogy túlélte az esetet, mert miután magamhoz tértem kb. le kellett fogni, hogy ne menjek neki puszta kézzel. - Ez biztos. De ha ennyire nem konyítasz a bájitaltanhoz... miért nem adod le? - oké, hogy Piton a házvezetőnk, de attól még nem kötelező minden Mardekárosnak profin űzni ezt a tantárgyat nem? Azért ismerek olyanokat, akik egy idő után feladták, amúgy sincs olyan sok szakma, amihez mindenképpen létszükséglet, hogy méregkeverő legyél. Neki gondolom más áll kézre, így első ránézésre a kviddics, netán az aurorság, mert annak a tipikus jó kiállású gyereknek tűnik, aki minden bizonnyal imádja, ha rajonganak érte. - Miért te még nem hallottál róla? Az élő halál esszenciája... az egyik legjobb! Iszonyatosan nehéz elkészíteni, nekem egyszer sikerült és az a bájital... komolyan fantasztikus. Oldalakat tudnék írni róla, de minek hozzá könyv? - oké a hozzávalók, meg a többi gondolom nem menne neki fejből. Nekem az is természetesen, de hát nem lehet mindenki profi. Az viszont feltűnhet neki, hogy az eddigi enyhén szólva is unott állapotomhoz képest most határozottan nagy lelkesedést sikerült kicsiholnia belőlem csupán ezzel az egyetlen kérdéssel.
Kételkedem abban, hogy ennek az egésznek van-e valami értelme. Persze, egész nagy mázlim van, hogy találtam olyasvalakit, aki egy kicsit is többet konyít ehhez a tudományhoz, a végén pedig jó eséllyel kapok jó osztályzatot. De mégis minek töröm magam ennyire, ha a kis különóra után nem fogok emlékezni semmire? Talán több motivációt nyújtana az a tudat, hogy egyszer szükségem lesz ezekre az információkra, viszont, ahogy magamat ismerem, az elkövetkezendő ötven évben nem kell majd igénybe vennem az amúgy is csekély ismereteimet a főzetek elkészítéséről. Szó nélkül visszamentünk a hátsó sorokhoz, és további könyvek után kezdett el böngészni. Nagyon úgy tűnik, hogy tartalmas éjszaka elé nézek. Nem nagy ügy! Úgy tartja a mondás, hogy munka után édes a pihenés. Hát, barátom, nekem elhiheted, hogyha túl leszek végre ezen az átkozott dolgozaton, másnap, az óráim után, ki sem lehet majd rángatni az ágyamból. Nem igazán tudtam, mivel törhetném meg a kettőnk közti csendet. Abban a percben bölcsebbnek tűnt mégis inkább hallgatni, mintsem egy kényszerbeszélgetést kezdeményezni. Nem látszik olyannak, aki szerfelett örömét leli az üres csacsogásban. Így, amíg ő elfoglalta magát, szemeimmel gyorsan átfutottam a "kínálaton". „Semmi érdekes”, gondoltam. Az az igazság, hogy kevés az olyan írás, ami engem le tud kötni. Őszintén szólva, soha nem értettem meg azokat az embereket, akik egész álló nap képesek a szobájukban gubbasztani, hogy, teszem azt, végigolvassanak egy regényt. Le merem fogadni, hogy az ilyesfajta egyéneknek nincs magánéletük, és abban lelik örömüket, ha más, ebben az esetben a főhősök szerepébe bújhatnak. Természetesen az én kezemben is megfordult már egy-két könyv, ha nagyon unatkoztam, de az összesnek csak a feléig jutottam el, ugyanis mindegyikben találtam valami hibát. Legyen az mondjuk a nyelvezet, vagy maguk a karakterek. Közelebb mentem hozzá, amikor felém intett, majd levett pár könyvet és a kezembe tette őket, s az asztalra helyeztem őket. A másik könyvre tett megjegyzésére felvontam az egyik szemöldökömet. - Soha ne mondd azt, hogy soha. Lehet, hogy egy istenadta tehetség vagyok bájitaltanból, csak a képességeim egy kicsit lassabban bontakoznak ki. - Oké, ez nem sikerült annyira viccesre, mint ahogy az a gondolataimban hangzott, de egy próbát azért megért. Végtére is, ha már egyszer belevágok ebbe, akkor ne kelljen az egész időt egy karót nyelt, bólogató kiskutyaként végigülnöm. A legelső könyvet, amit kivett nekem, visszatettem a helyére, majd vele szemben leültem. Egyik kezemmel megvakartam az állam, amíg a válaszokon gondolkodtam. - Hát, azt hiszem, arról már egy kicsit lekéstem, - mondtam. A zsebemből előhúztam egy összegyűrt papírfecnit, amire rá volt írva az esszém témája. Noha mielőtt idejöttem volna, már megnéztem, de biztos ami biztos alapon még egyszer leellenőriztem. Semmi kedvem nincs itt feleslegesen tölteni pár órát, hogy aztán arról körmöljek, amit nem is kaptunk feladatul. - Az altató bájitalokról kellene írnom, ezen belül pedig külön ki kellene térnem az élő halál elixírre. Hallottál már erről valamit, ugye? - kérdem.
Legyen, mondjuk hogy egyszer kivételt tehetek, főleg akkor, ha valaki egyébként is olyasmi után érdeklődik, ami még érdekes is. Bájitaltan... legalább szeretem. Ha mondjuk mágiatörténetből kérdezett volna, akkor jó eséllyel úgy elküldöm a búsba, hogy a végén legszívesebben hazamenekülne a mamájához. Akkor is, ha amúgy Mardekáros. Közülük se mindenki egyforma, ríkattam már meg elsőst a házamból, az se olyan baromi nehéz feladat. Senki se születik erősnek és határozottnak, senki se születik keménynek és megtörhetetlennek, mindenki válik valakivé az évek során az őt ért események hatására. De miután igazán nagy a mázlija és bájitaltanból kérdezett lehetek annyira rendes, hogy segítek neki, legalább annyiban, hogy megmutatom, hol talál megfelelő könyveket, mert azért túlzásba nem fogom ám vinni, annyi felesleges időm nekem sincs, meg egyébként is... meg van a magam gondja, nem akarom még másét is a nyakamba venni, róla meg csak úgy süt, hogy tuti el van maradva a házijával, nem kicsit, nagyon. - Szívesen! - biccentek még egyet, aztán hátat is fordítok neki. Épp csak annyira sandítok hátra, hogy nem tüsszenti el el magát. Tudom, hogy erre elég nagy a kosz, meg a por, mert keveseket érdekelnek az igazán régi könyvek, én is csak időnként teszem be a lábam erre a részlegre, no meg nekem van érzékem ehhez a tantárgyhoz, a modernebb változatokból is le tudom többnyire szűrni a lényeget. Halkan sóhajtok egyet, amikor miután meghallottam a lépteit mögöttem aztán meg is áll és még meg is szólít. Na igen, azt hiszem az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy erre nem kerül sor, de valahol látszik a tekintetén, hogy amúgy gőze sincs az egészről, semmi... nulla hozzáértés. Végül aztán csak rá szánom magam, hogy megforduljak. A nagy lehengerlő mosolyra csak felszökik az egyik szemöldököm jelezve, hogy erre baromira nincs szükség, aztán végül egy szó nélkül indulok el vissza az előbb levett poros kötet irányába, de ezzel a lendülettel szépen tovább is megyek és továbbra is egy árva szó nélkül lépek oda a polchoz. Oldalara döntött fejjel futtatom végig az ujjamat a gerinceken, hogy átfussam a címeket, aztán csak intek szépen neki egyet, hogy jöjjön közelebb, és első körben három kötetet pakolok a karjába. Csak van elég reflexe, hogy amikor látja, hogy lendül felé az egyik, akkor elkapja ugye? - Tedd le őket az asztalra, az a másik meg nem kell. Abból egy kukkot se fogsz érteni jó eséllyel... soha. - nem szánom én ezt lekezelőnek, csak szimpla tény, tényleg nem hiszem, hogy azt valaha meg fogja érteni. - Mi az, amire pontosan készülnöd kell? Mert gondolom nem most akarod elsajátítani az alapokat, amiket az elmúlt években nem sikerült ugye? - én mindenesetre ledobom magam az egyik székre és konkrétan rajongó műgonddal simítom le a vékonyka porréteget a három kötetről, amíg a feleslegeset visszaviszi a helyére. Aztán már csak az info kell, a nélkül tű a szénakazalban effekt áll fenn, nem sok mindent tudunk kezdeni.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lioneah & Adam 2014-10-04, 21:30
Örültem, hogy rászántam magam a segítségkérésre és egyből olyan diákot szúrtam ki, aki tudott nekem segíteni. Most különösen nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egyetlen perc is kárba vesszen. Tudniillik, én sem vagyok különb a legtöbb roxfortos hallgatótól: hihetetlenül lusta vagyok, ami a tanulást illeti, és kivétel nélkül mindent az utolsó pillanatra hagyok. Szörnyű szokás, tudom. Gyakran mondogatom magamnak, hogy felhagyok vele, viszont az ígérgetéseken és a magamnak tett fogadalmakon túl soha nem jutok tovább. Így maradnak a késő esti, esetleg a kora hajnali tanulások, de valamikor ezek se, hisz ki tudna nemet mondani az ágya kényelmének. Hát, az már biztos, hogy én nem. Átmentünk a hátsó részlegbe, ahol a lány szerint jobbak a könyvek. Egy próbát végül is megér, én amúgy se szoktam sok időt itt tölteni, kivéve, ha nagyon szükségem van valamire. A napjaim legtöbb részét sokkal inkább kitöltik az edzések, mintsem ezek az irományok. Nehéz számomra összeegyeztetni az iskolát a szabadidős tevékenységeimmel, s talán ennek köszönhetem azt, hogy ma ott tartok, ahol. Egy senkinek érzem magam. Merlinre mondom, még egy manó is többet tud nálam bájitaltanból! - Szuper, köszi a segítséget! - mosolyodtam el, majd közelebb mentem az egyik polchoz és levettem egy réginek tűnő könyvet. Amikor letettem a mellettem lévő asztalra, találomra kinyitottam az egyik oldalon. Kisebb porfelhő szállt fel az oldaláról. Elképzelhető, hogy már egy ideje nem nyúlt hozzá senki sem, viszont, ha ezekben tényleg megtalálhatóak azok a dolgok, amikre nekem szükségem van, akkor nagy eséllyel kapok jó jegyet a dolgozatomra és simán átmegyek ezen a tárgyon. Igen ám, de az elképzelés mindig más, mint amilyen a valóság. Szerettem volna azt hinni, hogy egy kis akarattal előrébb juthatok, de belátom, ez a tantárgy vért s verítéket kíván. Elkezdtem olvasni a kézzel írt oldalakat. Nos, az már biztos, hogy a szerzője megszállottja volt a főzeteknek, viszont fel nem foghatom, miért nem tudott világosabban fogalmazni; lehetőleg úgy, hogy mi, közönséges halandók is megérthessük ezt a világot. Valamiért olyan érzésem van, akárhová is megyek vagy akármit is csinálok, minden felesküdött ellenem. Még láttam a lány távolodó alakját, így utána mentem, hisz mégsem kiálthatok neki, elvégre a könyvtárban vagyunk. - Figyelj, nem akarok visszaélni a segítségeddel, de elrabolhatok az életedből még két percet? - Esélyes, hogy nemleges választ kapok, viszont ő is csak nőből van, és talán egy mosoly megpuhítja a szívét. Mielőtt még elutasíthatott volna, gyorsan hozzátettem: - Nem fog sokáig tartani, ígérem, egyszerűen csak nem tudok kiigazodni a könyveken. Hát, azt hiszem, hogy az elmúlt öt percben elég jól bemutattam a valódi énem: amolyan „kívül minden, belül semmi” típusú pasinak tűnhetek, akinek az iskola csak egy mellékes időtöltés. Igen, ezzel röviden jellemeztem is magam, és ez még több okot adhat a számára, hogy a segítségemre legyen.
A könyvtár az egyik olyan hely, ahol egészen jól el vagyok. Csendes, nyugodt és ha épp nem tudom elérni Pitonnál, hogy megkapjam pár órára a bájitaltan terem kulcsait, akkor marad ez. Össze tudok írni mindent, ami fontos lehet és mindent, ami érdekes, mert hát... érdekes sok minden lehet, bár számomra a bájitalok, az összetevőik és azoknak a fellelhetősége sorolható a legérdekesebb kategóriába. Az a szerencse, hogy ezzel viszonylag kevesen foglalkoznak és még kevesebben érnek rá. Engem viszont érdekel, hiszen már első alkalommal biztosan tudtam, hogy ez olyasmi, amit szinte nekem teremtettek. Mint, ahogy minden évben nálunk is azzal nyitott Piton, amivel általában. Tökéletesen emlékszem, a mai napig vissza tudnám idézni a szavait. Nálam nem fognak ostoba varázsigéket kántálni és pálcával hadonászni. Épp ezért...nem sokan lesznek maguk között akik ráéreznek a bájitalkészítés nemes tudományának szépségére; de azon kevesek,a kiválasztottak, akiknek... érzékük van hozzá. Ők megtanulhatják az elmét elbódítani,az érzékeket tévútra csalni. Megtudják hogyan kell dicsőséget forralni, hírnevet a palackba és dugó alá rejteni a halált. Hát mégis van olyan, akinek ez ne lenne érdekes? Szerintem nincs is ennél jobb! Mindenki csak azzal, hogy így az aurorok, meg úgy a bestiamesterek. De könyörgöm miért kell a sablont majmolni? Miért kell mindenkinek állandóan pattogni. Nicholas is ezzel a hülye mániájával, hogy majd olyan lesz, mint a szüleink... hát majd úgy is fogja kilehelni a lelkét. Ott hagyva maga mögött egy családot. Bár ahogy őt ismerem, nem fog eljutni a családig, mert sikeresen átment elvakultba és nem is foglalkozik senkivel. Szerintem ember nincs a talpán, akivel napi három mondatnál többet beszél, sőt szerintem vannak napok, amikor a Kövér dámával folytatja le a leghosszabb eszmecseréket, amikor kinyögi azt az egyetlen szót, ami a klubhelyiségükhoz való bejutáshoz kell... Na nem mintha én sokkal többet fecsegnék nála, de attól még nyugodtan méltathatom nem? Azt teszek, amit akarok, főleg ha nem tudja, hogy mit gondolok, azt már pedig úgy se tudja. Most viszont itt a békés könyvtár, ahogy a létező legfélreesőbb sarokban sikerül elbóbiskolnom a könyvem felett. Persze, hogy ritka növényekről és azok felhasználási módjáról szól, mi másról szólna? Csak arra ébredek fel, hogy a karom nagyjából tökéletesen elzsibbadt már annak hála, hogy rajta feküdtem, és hogy a kézfejemen ott az apró kis vörös pötty, ami arra utal, hogy már megint vérzett az orrom. Ezért jó, hogy elég rejtett helyen szokásom olvasni, így legalább nem kerülök kellemetlen helyzetbe... vagy más, ha szóvá teszi, én pedig leüvöltöm a haját. A könyvnek szerencsére nem lett baja, én pedig csak nagyjából megtörlöm az orromat. Nem szokott soha sem hosszan vérezni, és nincs itt akkora fény, hogy ha valaki nem néz hozamosabb ideig, akkor lássa, hogy maszatos maradtam kissé. Már épp visszatenném a könyvemet a helyére, amikor meghallom a hangot, és oldalra fordulva az illetőt is meglátom, akihez tartozik. Enyhén felszökik az egyik szemöldököm, és nem sokon múlik, hogy ne valami kellemetlen, de annál frappánsabb válasszal álljak elő olyan témakörben, miszerint nem én vagyok a könyvtáros, de végül megállom, hogy kimondjam. - Gondolom a B-nél, mint Bájitalok. - jó ez se a legkedvesebb megnyilvánulás, aztán végül csak sóhajtok egyet, erőtlenül eresztem le a vállaimat, aztán intek neki, hogy jöjjön szépen utánam. Van egy részleg, hátul, ahol már konkrétan félhomály van és ahova a többség ritkán jár, mert túlságosan ósdiak és régiek a könyvek, de annál több bennük az érdekesség. - Tudod a modern verziókban egyre több a hiba, a sokszorosítás miatt, ezek még... Szóval többet érsz velük. - nem sok, de van itt mindenféle témában könyv, bájitalokkal kapcsolatban is. Aztán szépen hátat is fordítok neki, hogy elinduljak vissza, azt hiszem rendbe kéne tenni legalább az orromat, na nem úgy, mint egyes irritálóan külsőségmániás csajok, hogy bepúderezzem, csak a maradék vért kéne eltüntetni.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Lioneah & Adam 2014-10-04, 14:53
Soha nem voltam valami jó bájitaltanból. Nem is tudom, talán a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ez a legkönnyebb tantárgy. Végtére is, az egész csak abból áll, hogy betartjuk a leírtakat, megtanulunk pár dolgot bizonyos növényekről és voilà, már kész is a főzet. Ja, persze, először minden ilyen egyszerűnek bizonyul, aztán rájössz, hogy milyen kemény fába vágtad a fejszéd és feladod mielőtt még egyszer megpróbálkozhatnál azzal az átkozott bájitallal. Nos, igen, azt hiszem ez az én bajom. Nem vagyok elég kitartó. De könyörgöm, mégis ki lenne az az én helyemben? Én megpróbáltam. Tényleg. Szerettem volna behozni a lemaradásaimat, viszont valami mindig balul sült el. A múltkor például csak egy pillanatra nem figyeltem oda, a főzet pedig felrobbant és beterített engem, illetve a mellettem lévőket. Olyan érzés volt, mintha békanyálban fürödtünk volna meg, hogy a szúrós szagáról már ne is beszéljek. Egész éjjel azon fáradoztam, hogy megszabaduljak valahogy attól a bűztől, a taláromat pedig egyenesen kihajíthattam a kukába. Az egészben mégis az a legszomorúbb, hogy egy ideig Kyle segített nekem, ámbár mivel képtelen vagyok leküzdeni a büszkeségemet és elásni a csatabárdot kettőnk között, újra a kezembe kell vennem a dolgokat. De akár választhatom az egyszerűbb és sokkal rövidebb utat is: találhatok valakit, aki megoldja helyettem a feladatokat, nekem pedig még a kisujjamat sem kell megmozdítanom. A baj ezzel csak az, hogy nem ismerek senkit, akit megzsarolhatnék valamivel, szóval újfent magamra vagyok utalva. Szuper! Az éjjeliszekrényem tetejéről elvettem a könyvemet, majd a Mardekár klubhelyiségből a könyvtárba mentem. Ez az egyetlen hely, ahol valamivel előrébb juthatok a tanulmányaimban az erre specializálódott könyveknek köszönhetően. Mivel már a legtöbb óra befejeződött meg sem lepődtem azon, hogy most a szokottnál is több varázsló s boszorkány lézeng a teremben. Nem is tudom, van ennek a helynek valami természetes varázsa, amit elég nehéz szavakba önteni. Olyan érzés, mintha a helyiség minden egyes négyzetcentimétere a tanulásra sarkallana. A következő órára azt a feladatot kaptuk, hogy írnunk kell egy ötoldalas esszét az altató bájitalok összetevőiről, illetve annak pozitívumairól s negatívumairól egyaránt. Halvány gőzöm sincs, mit lehet erről ennyit ecsetelni, de komolyan. Magamat ismerve az egészet lerendezném három bekezdésben a kevesebb néha több elv alapján. A tankönyvemet kinyitottam azon az oldalon, ahol a főzet áll. Legalább tudni fogom, hol kezdjem el. Szemeimmel gyorsan átfutottam az információkat, majd megállapodott az élő halál elixírnél. Az összetevőkről egy szó sem volt. Valószínűleg a szerző csak idefirkantott egy mondatot, mintegy mellékesen, hogy ez egy sokkal erősebb s kétségkívül érdekesebb ital. Már tudom is, miről fog szólni az én beadandó dolgozatom! A könyvsorok között bolyongva olyan kötetek után kerestem, ahol fellelhetőek az efféle főzetek, s már vagy háromszor átnéztem az összes zegzugot, de Merlinre mondom, mintha mindegyik könyvet kivették volna. Nem maradt hát más választásom, minthogy „útbaigazítást” kérjek valakitől. Nem messze tőlem egy Mardekáros lány állt. Közelebb mentem hozzá, majd gyorsan elhadartam a kérdésemet. - Ne haragudj, de nem tudod véletlenül, hogy merre találom a bájitalokkal foglalkozó könyveket? Úgy tűnik, mintha az összes kereket oldott volna.
