2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem vagyok egy sértődős alkat, ha azt mondaná szerintem akkor se venném zokon, végülis nem kötelező mindenkinek kedvelni az olvasást, csak azért, mert én szeretem művelni, mert leköt és megnyugtat és persze ha olvasol abból nem igen származhat komoly baj, míg ha másokkal ismerkedsz, abból könnyedén, nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Viszont olvasás közben sok mindent megélhetsz, amit egyébként nem, bár nem ugyanaz, de... nekem jó volt eddig így. - Ha jól tudom, akkor a Mézesfalás pincéjébe, de lehet hogy ez csak afféle mendemonda és nem is igaz. - valami kopottabb könyvben találtam, nem vagyok azért teljesen biztos, hogy igaz. Nem minden igaz, amit leírnak, még ha azért a nagyobb része igen is, de bőven akad olyasmi, amit nem érdemes csak úgy elhinni, mert valaki azt mondta neked. - Oh hát én szívesen, én se sokakat ismerek még. - vágom rá gyorsan, hiszen látom rajta, hogy visszakozik, pedig ahogyan látom hozzám hasonlóan nem alakít ki könnyen kapcsolatokat és akkor pont én lennék elutasító vele, aki szintén hasonlóan bátortalanul vetnék fel efféle ötletet? - Milyen izgalmas lenne, ha találnánk olyan titkos folyosót, amiről senki sem tud! - fel is jegyezhetnénk, hogy onnantól már másnak is legyen róla fogalma. Biztosan érdekes felfedezés lenne, főleg hogy én aztán nagyon nem vagyok felfedező alkat, de miért ne próbálhatnám meg? - Te honnan jöttél egyébként? - mert az már amúgy is biztos, hogy máshonnan, de mintha ere még nem kérdeztem volna rá. - Igen, sok érdeme van és korunk egyik legkiemelkedőbb varázslója is egyben, nem tudom, hogy egy varázslópárbajban le tudná-e győzni bárki. - én sem ide jártam eddig, de az igazgatóról én is sokat tudok. Na persze azért is, mert sokat olvasok, de egyébként tényleg híres, és nem is olyan nehéz információkat szerezni róla, persze azokon felül, amiket a Csokibékákon írnak. Meg hát ha valaki egy ilyen neves iskola igazgatója lesz az nem is lehet ám akárki. - Irigy épp rám? Nem, azt nem hinném. - kínos nevetést hallatok, mert hát ezt nem tudnám sosem elképzelni. Azt sem, hogy Winter irigy legyen bárkire is, de hogy épp én rám... nem tettem érte soha semmit. Mindig is ő volt az, aki népszerű volt, ő volt aki sokat tett azért, hogy szeressék, én mindig is jól meg voltam a saját kis életemmel, a könyveimmel, csendben és visszahúzódva. Tényleg meglepő lenne, ha irigykedne rám, vagy a irigykedett volna valamikor is. - Ez kedves, hogy így bizakodsz. Én is hiszek benne, hogy egyszer a nővérem majd talán... Nincs ezzel baj. - esetlenül rántom meg a vállamat, most már a kezemben a megszerzett szendviccsel. Jól esik az eddigi édes ételek után és tényleg nem gondolom úgy, hogy furcsa lenne Paultól, hogy reménykedik Anne megváltozásában, vagy hogy kiderül, hogy nem is olyan, amilyennek látszik. Én évek óta remélem, hogy Winter egyszer másképp áll hozzám, buta naiv módon még most is, pedig milyen rémes helyzetbe taszított puszta szeszélyből. - Nem is tudom, talán a többség inkább a bálon akart maradni. - legalábbis lehet, hogy nekik az tetszett jobb, én magam sem tudom. Láttam azért már párokat a folyosókon, azért biztosan vannak még az iskolában azokon kívül is, akik eljöttek. Nagyjából ebben a pillanatban szólal meg valamiféle gong, ami ha jól sejtem akkora arra utal, hogy mehetünk immár a saját párunkat megkeresni. Nem akarok bántó lenni, de felderül az arcom és az utolsó falatot is gyorsan megrágom, hogy eltüntessem a szendvicset. - Köszönöm, hogy beszélhettünk, remélem, hogy lesz még rá alkalom Paul és... ne add fel a reményt sosem. - én sem teszem és szerintem ő is reménykedhet, ha úgy gondolja, hogy van értelme és van rá esély. Egy mosoly még, és talán még együtt indulunk el kifelé valami központibb helyre, de aztán már intek egyet és elköszönök, hogy megkeressem Haydent.
Nem ismeri a lány gondolatait, de azzal azért tisztában van, hogy bizonyos közegben nem illik arról magyarázni, mennyire lenézi az olvasást. A bál is egy kulturális esemény, így ott nem illik. Hogy itt... Nem tudja, de a lány beállítódottságát ismervén jobb, ha erről hallgat. – A Púpos boszorka... – ismétli lassan, hosszasan merengve. Valahol látta már, de nem tudná megmondani, hogy hol. De a tény, hogy tudja, hogy van, és ha látja, akkor felismeri, azért apró sikerélményt okoz még így is, lám, nem annyira elveszett ő. – Hova vezet? – kérdez rá, mivel ez elmarad. Ahogy a lány visszakérdez, elmosolyodik. Ritka kincs tőle, de szívesen osztja, ha úgy adódik. – Nem ismerek mást – feleli, világossá téve, hogy nem indul túl nagy konkurencia a helyekért – Úgyhogy miért ne. – Eztán csak vállat von. – De hívhatsz mást is... Vagy el is felejtheted... – teszi hozzá, kicsit esetlenül megfogalmazva, hogy nem erőszak a dolog, csupán egy kósza ötlet, felvetés. Hogy miért nem Anne-t keresi ezzel, lehetséges közös programot teremtve? Talán... Nem, magának se merné beismerni, hogy fél ettől. Idővel elkerülhetetlenné válna, hogy megválaszolják a ki nem mondott kérdéseket, és tart tőle, azok végül nem a várt, pozitív eredményt hoznák. A házak közti ellentét számára nem jelent sokat, ő új itt, és igazán gyerekesnek tartja ezt az ok nélküli utálkozást. Igaz, talán azért, mert a rivalizálások során alighanem az derülne ki, hogy ő maga elég alulképzett... – Ez akkor is furcsa. Nálunk nem vándorolt a gyengélkedő soha – vagy csak még azzal sem volt tisztában. Bár az felettébb kellemetlen lenne. – Nem sokat tudok róla, csak hogy van sok... Érdeme? – vonogatja vállát eztán a Dumbledore-téma kapcsán. Tudja, hogy egy halom kitüntetést kapott, érdemrendet, meg ilyesmiket, de a valóság az, hogy ezt is csak egy csokibéka-kártyáról olvasta le, igazából fogalma sincs, hogy ezeket mivel is érdemelte ki az idős férfi. Bár azt már tapasztalta, hogy itt sokan tisztelik. – Értem – nem kérdez rá, hogy miért. Van rá ötlete, hogy helyes-e feltevése, vagy sem, végső soron nem számít. – Talán csak irigy, ezért nem akar barátkozni. – feleli végül. Nem ismeri a másik lányt, így lehetetlen lenne megmondani, mennyiben van igaza, de valójában csak egy nevetségesen egyszerű felvetés ez a részéről. Nem akarja megoldani a két lány problémáját, hiszen csak az egyikük felületes ismeretsége alapján nem is lehet. A szobába beérve rajta a sor, hogy meséljen ezt-azt, a rá jellemző szűkszavúsággal teszi ugyan, de megteszi, maga sem érti, mégis miért. Részint ezt enyhítendő, hogy maga is egy szendvicsért nyúl. Ezzel némi időt is nyer magának, mielőtt a kérdésekre felelnie kellene. – Én hiszek benne, hogy nem – feleli lassan. Mármint, hogy Anne nem csak játszik. És, hogy erre idővel ő is ráébred. Ha nem, majd tesz érte! Na nem gondol ő semmi erőszakosságra, arra sosem gondol előre, az csak úgy jön, és mindig meg is bánja... S megfogadja, hogy soha többé. – Azt mondták... Még senkivel se húzta eddig. – Ez bizakodásra ad okot. Nincs is más lehetősége, hiszen bizonyosságot venni nem tud. Másfelől... És erről Anne sem tud, ez részéről valamiféle vezeklés is. Nem érdemel jobbat. De erről nem beszélhet. – Elég kevesen jöttek el – jegyzi meg, egy korábbi témához visszatérve inkább, terelve a mostanit – Talán másoknak sem megy olyan jól. – mármint, kevés pár van. Vagy... Ki tudja.
A legtöbben úgy szoktak vélekedni erről, mint Paul, ezért nem zavarna az sem különösebben, ha netán őszintén kimondaná a véleményét az olvasásról. Én szeretem, nekem tényleg jót tesz, megnyugtat... na nem mintha régebben sok mindenen kellett volna idegeskednem, ez most azért eléggé új keletű dolog. De most főleg segít, hogy ne gondoljak a testvéremre és a miatta kialakult enyhén pocsék helyzetemre. - Igen, a legtöbb benne van. Pl. van egy ami a Púpos boszorka szobra mögül nyílik. - és most kivételesen nem mondom tovább, de főleg azért, mert tudatosul bennem az elhangzott felvetés, miszerint keressük meg. - Mármint mi ketten? - jól van, azért ez meglep, határozottan, hiába hogy talán nem kellene fennakarnom a dolgon, de nem szoktak felém ilyeneket felvetni, főleg nem egy Mardekáros... róluk legalábbis általában mások nincsenek jó véleménnyel és hát Winter is Mardekáros volt, ami már biztosan nem lepné meg Pault sem, de ő jó eséllyel már nem ismerhette meg. Jobban is járt vele. - Valahogy úgy igen, olyankor megkeresik, de ritkán költözik, van hogy évekig egy helyben marad, nem havonta, hogy olyan nagy gondot okozzon. A kastély különleges, állítólag vannak olyan részei is, amiket még maga Dumbledore sem teljesen ért, bár ezt nehéz elhinni, hiszen ő hatalmas varázsló. - na igen, de ettől még állítólag tényleg vannak a kastélynak olyan titkos dolgai is, amiket nem teljesen érthet meg akárki, sőt talán senki, mintha csak néha szinte önálló életet élne, legalábbis a könyvekben ezt írják róla, aztán hogy ez mennyire van túlmisztifikálva azt én sem tudom, de mondjuk annyi szent, hogy jól hangzik és ha már vannak vándorló szobák és termek, akkor miért is ne lehetne az is igaz, hogy a kastélynak szinte lelke van? - Más iskolába jártunk eddig, ő ide, én pedig a Bauxbatonsbe és így nehéz volt, főleg hogy Winter annyira más... vagy én vagyok az, nézőpont kérdése. Valahogy így alakult. - megrántom a vállamat, de nem azért, mert nem érdekel a téma, hanem mert én sem tudom a válaszokat. Igaza van, a testvérem furcsa, de gondolom ő nem gondolja annak magát, inkább engem vélt mindig is annak, hogy nem azzal akarok foglalkozni, amivel ő. Pedig azt hinnék az ikrek mennyire megértik egymást, de ez nálunk soha sem volt meg. Mindig mást akartunk csinálni. Ebből látszik, hogy az ember alap személyiségét nem az befolyásolja, hogy kivel nő fel, mit lát, hiszen elvileg ugyanaz volt sokáig a környezet, amiben éltünk, mégis teljesen ellentétes lett a jellemünk mostanra, sőt már az elején is nagyban eltért. Hallgatom őt, miközben elérjük a célt, a szobát, ahol végre ehetek valami értelmeset és egyre inkább lepődöm meg, még sem szólalok meg azonnal. A kérdéseimet inkább a szendvicsbe fojtom, amit megragadok. Tojásos, sonkás, sajtos, elég jól néz ki és biztosan laktatóbb lesz, mint pár muffin. - És akkor te... miért jöttél el épp vele? Ha azt se tudod mit akar és csak talán... játszik veled. - óvatosan ejtem ki a szavakat, mert nem akarom megbántani és nem akarok rosszat sem okozni neki ezzel, de tényleg nem értem. Ez az Anne is, ahogyan mondta furcsa, mégis vele van. Viszont, ha azt nézem Hayden is Winterrel volt. Sokáig, az utolsó percig igazából, hiszen vele volt, amíg a testvérem vissza nem küldte a gyűrűt és úgy tűnt meg is viselte a dolog, pedig nyilvánvaló tény, hogy a nővérem sosem volt vele igazán kedves, vagy gyengéd, csak játszott vele, átverte és kihasználta és ennyi. Hogy aztán eldobja, miközben jó eséllyel megcsalta, talán ez az Anne is volt másokkal, és Paul csak naiv és azt hiszi, hogy ez így rendben van, de az ilyesmi... sosincs rendben. Nem szabad így bánni egy másik emberrel.
Örül, hogy a lány beszél, s nem neki kell. A témának meg pláne, mert bár valahol roppantmód kínos, hogy nem olvasott utána az iskolának, hanem egy csitri - pontosabban Anne - fecserészése alapján döntött, mégis roppantmód hasznos, hogy legalább most tanul ezt- azt. Ráfér. – Van benne valami – hagyja rá finoman, inkább nem megy bele, hogy ő maga nem kedvelte meg az olvasást soha. Pedig olvasni tud, azt még elsajátította, stabilan és magabiztosan, valahogy mégse lopta be magát a tevékenység a szívébe soha. Időfecsérlésnek érzi, olyasminek, ami sokkalta fontosabb dolgoktól lopja el az ember idejét. Ki akar egy helyben ülni, és mindenféle fikciókat olvasni? Vagy régmúlt eseményeket? Mit számít, ki volt a császár Egyiptomban, több ezer évvel ez előtt? Na jó, na jó - tudja ám még ő is, hogy ott fáraók voltak... Bár ha megnevezni kellene őket, akkor már bajban lenne. – De a többi benne van? – kérdi lassan, a titkos folyosók iránt érdeklődve. Ez még hasznos információ lehet azért. – Hát akkor... Egyszer keressük meg. – veti fel. Nem lehet olyan nagy kaland végigjárni a kastélyt, nem? Na persze kell rá egy kis idő, talán egy-két hét is akár, de na és aztán? Legalább lenen valami értelme is a kószálásnak. Meg aztán, ezzel együtt is úgy érzi, sose fogja igazán kiismerni ezt a helyet, ha valaki lenne mellette, az nem hátrány. – És honnan tudjátok, hogy épp hol van? – kérdi zavartan. Ő arról is lemaradt, hogy pont a gyengélkedő vonulna csak úgy ide-oda. Hát... Akármilyen jónak is hangzik, szerinte ez hülyeség. Aztán felvisz valakit a harmadikra, miközben a földszinten van az ellátó-hely? Na szép. – Vagy milyen időnként költözik? És akkor mennek, és keresik...? – aztán kifüggesztik a hirdetőfalra, hogy éppen hol van? Hát ez valami röhej... De ezzel együtt is kifejezetten hasznos információ, és a maga módján hálás is érte. Nem kérdez többet, de érdeklődő pillantásával üzeni, efféléket mesélhet még a leány bátran. – Szendvics... Az szokott. – közli elmésen, holott nemrég vallotta be, sose volt még ilyenen. De akkor is logikátlannak tűnne, hogy hagyják éhezni a bulizókat. Igaz, számára az is furcsa, hogy ekkora helyet hoztak létre annak a pár párosnak, aki itt lézeng. Így nagyon valószínű, hogy eggyel sem fognak összeakadni, amíg vissza nem kell térni a partnereikhez. – Igazából? – kérdi lassan, ahogy próbálja értelmezni a dolgot, de aztán csak biccent, nagyjából érti. – Miért nem? – kérdez tehát a második állításra. Nincs olyan ellentét, amit ne lehetne elsimítani. Legalábbis mindig, mindenki ezt mondja. Ő maga mást tapasztalt, ezért sokkalta elfogadóbb és megértőbb e téren, nem próbálja meggyőzni így Summert sem, hogy ugyan már, csak legyen kitartóbb, és csak akarni kell. Nem, szerinte igenis vannak feloldhatatlan ellentétek - sőt. Az intézetben például csak olyanokkal találkozott. Eztán a téma olyan irányba halad, ami kapcsán nem képes elfedni meglepettségét, hogy valamelyest palástolja, figyelmét a környező termekre, szobákra fókuszálja, melyekben élelmet keres tekintetével. Túl messze nem megy amúgy, úgy gondolja, hogy az ételt bolondság lenne a központtól messze elhelyezni, így ha kell, akkor egy kört ír le a körül haladtában - már, ha Summer követi, és nincs más elgondolása. – A testvéred... Furcsa. – összegzi. Egy hosszú pillanatig tépelődik, mielőtt folytatná, nem biztos benne, hogy akar-e erről beszélni, de végül úgy dönt, megteszi. Így legalább olyan, mintha nem lenne örökké hallgatag és zord. Persze igaz ami igaz, ezzel nem is annyira magáról, vagy a múltjáról beszél, és ez segít szóbahozni az ügyet. – Anne-t még nyáron ismertem meg – kezdi, de nem tér ki rá, melyik nyáron, vagy hol. Nem lényeg. – Megígérte, hogy ír majd... Végül egyszer sem tette. – ezek után persze némiképp értelmetlen, hogy mégis együtt jöttek ide. Hiszen a helyzet világos: Anne éppen olyan, mint Winter. Talán tanácsot vár? Fene se tudja, még ő maga sem, de talán igen. – Nem tud... Nem tudom – kezdi újra a mondatot, holott a nyelvtana általában jó – ...hogy közben mással volt-e, vagy csak elfeledett. Néha még most se. – mármint még most sem biztos benne, hogy mi is van köztük. Ez valahol mélyen bántja, és sérti is. Belép a lány oldalán a szobába közben, egyenesen az asztalokhoz vonul, még haladtában felmérve, hogy kik vannak esetleg a szobában? A kongó üresség látványa furcsamód megnyugtatja. – Jó étvágyat – jegyzi meg.
Oh hát igen a feszültség rajtam vagy túlzott szóáradat formájában nyilvánul meg, vagy pont ellenkezőleg szóhiánnyal, de jelen esetben ezek szerint szerencséjére főképp az első eset áll fenn. Persze ehhez az is kell, hogy olyan legyen a téma, amiről sokat tudok beszélni, mint mondjuk az iskola, miről sokat olvastam mielőtt ide jöttem. - Oh hát persze érthető és van aki inkább személyesen tapasztalja meg a dolgokat, mint olvasás alapján. Én szeretem a könyveket, kevesebb meglepetést tartogat úgy az élet. - mert hogy a meglepetéseket nem igazán szeretem. Nem csoda, ha azt se nagyon tudtam kezelni, amikor Hayden csak úgy megcsókolt, mert azt hitte, hogy én vagyok a nővérem. Az ilyesmi leblokkol, bár vele is volt, hogy úgy beszéltem, mint most megállás nélkül és lelőhetetlenül. - Fel van benne sorolva szinte az összes ismert titkos folyosó, bár... ennek így nem sok értelme van, hiszen így már nem is titkosak. Tudtad, hogy van olyan is, amin át el lehet jutni Roxmortsba? Na ennek nem tüntették fel a helyét a könyvben. És állítólag a Gyengélkedő is okkal vándorol olyan sokat, a szoba valahogyan alkalmazkodik ahhoz merre vannak a leggyakrabban balesetek. Volt például olyan év, amikor viharos időjárás volt gyakorta, na akkor a földszinten állapodott meg, mert a kviddicsjátékosokat könnyen tudták eljuttatni oda. Sok is volt a sérülés. - magyarázok egészen lelkesen, de cseppet sem tudálékosan, egyszerűen csak jó átadni azt, amit elolvastam, főleg úgy, hogy a másikat még érdekli is a dolog. Ritkán beszélgetek, egyébként sincs benne túl nagy gyakorlatom, meg aztán néha jó hallatni a hangomat, ilyenkor pótolom az elmaradást, ami máskor jellemző rám. - Akkor úgy mondom sós, mert a bálon csak sütihez jutottam hozzá és az nem kielégítő táplálék. Hátha van valamiféle szendvics. - persze tudom én, hogy valószínűleg nem igen lesz mondjuk sült hús, vagy hasonló, amivel az ember ellehet, de ahhoz amúgy is asztal sem ártana, mert tányér és kés nélkül nem valami esztétikus ilyesmit enni. - Én örültem volna, ha igazából is van testvérem. Furcsa, de sose jöttem ki Winterrel... pedig ikrek vagyunk. - csak egy halk sóhaj, aztán megvonom a vállamat. Eszem ágában sincs terhelni ezzel, amúgy sem erről kell szólnia most ennek az estének, nem a szomorkodásról, hiszen azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, azt sem kellene kimondanom, hogy mi közöm van Haydenhez, mégis kicsúszik valahogy, miközben bólintok és elindulunk a környező termekbe kaját keresni. Látszik is rajta, hogy nagyon megrökönyödik, ami végképp nem valami kellemes érzés. Tudom, hogy ez a legtöbbeknek furcsa és Hayden is kap a barátaitól hideget-meleget, és gondolom rólam is mindenféle rosszakat gondolnak, szóval... nem jó érzés, de mit tehetnék? Nem az én hibám, hogy van egy ikertestvérem, aki a tetejében még rendkívül csapongó is volt világ életében. - Ez elég bonyolult, Winter inkább csak játszott Haydennel, ő meg azt hitte komoly és eljegyezte, erre a testvérem nyáron talált valami spanyol fickót és a kezembe nyomta a gyűrűt, hogy ha már ide jövök tanulni, akkor hozzam vissza. A többi pedig... valahogy magától alakult. Tudom mi lehet a véleményed, de... nem tehetek róla. - csak megrázom a fejemet. Nem, akkor is kiállok e mellett, megszerettem Haydent, komolyan így érzem, nem érdekel, hogy ki mit gondol. Lehet, hogy nem vagyok elég erős és határozott, de akkor is azt szeretném, hogy ez az egész jól alakuljon és ahhoz el kell viselnem a fucsálkodó pillantásokat is. - Ez az. - sikerül végre egy olyan ajtón is benyitni, ahonnan kellemes illatok szállnak ki, szalámi és sajt... sok sajt! Ez lesz a nekem való!
Érdeklődve hallgatja a lány szavait. Azt nem tudja, milyen helyzetben van a lány, mennyire kiközösített, vagy éppen korábban mennyire volt a közösség szerves része, avagy mennyire nem: itt és most ő maga nem érzékel ilyesmit. Amaz - számára úgy tűnik legalábbis -, oldottan és folyékonyan beszél, habár az megeshet, hogy a feszültség teszi locsogóssá, ő maga mégis ezt kedveli. Az ilyen típusú lányokat szereti - szóval kicsit sem bánja a dolgot. – Öhm... Nem olvastam azt a könyvet – jegyzi meg lassan, kissé megdörzsölve tarkóját – Idén jöttem, szóval... – szóval nem voltam itt, amikor ezt feladták. Végül nem mondja végig a mondatot mégsem, mert rájön, ez így hülyeség. Pont azért, mert most jött, kellett volna olvasnia mindent, hogy tudja, hova is érkezik. Akkor talán nem csinál magából hülyét a nyáron sem, amikor a királynőt hozta fel egy skótnak. – ...Még nem volt időm rá. Sok itt az... Idegen dolog – fejezi be tehát másképpen a mondatot. Egy fél pillanatra eltűnődik. – De ez a folyosós dolog érdekesnek hangzik. Mik voltak még abban a könyvben? – érdeklődik. Így legalább megkerülheti, hogy olvasnia kelljen, és villoghat Anne előtt is, milyen művelt, hogy na miket nem tud. Summer látszólag úgyis szívesen beszél, és ez egy viszonylag semleges téma... Egynek megteszi. Eztán viszont akaratlanul is elneveti magát, igaz, csak röviden, és megingatja a fejét. – Értem – feleli vidoran, a pillanatnyi jókedv persze jön-megy, ahogy nála szokott, ritka kincs, de kellemes. Ő maga is felettébb értékeli az olyanokat, akik képesek feledtetni vele a múltat. – Rendes étel? – kérdez vissza eztán. Nem tudja értelmezni a dolgot, a rendes és az étel nem fér össze. Van rendetlen étel is? Aligha, de hogy a lány mit ért rendes alatt... Valami meleg, frissen sült-főtt kaját? Mert az itt talán nem lesz, legfeljebb szendvicsek; legalábbis ő maga így gondolja, aztán majd kiderül: mert persze ettől még megindul, hogy aztán hamarosan megtorpanjon tehát. S, hogy a következő témában csakugyan teljesen tudatlan-e? Az nem derül ki. – Nincs... Pedig milyen érdekes lenne. – feleli, d a következő kérdésre egy pillanatra megakad, ahogy gondolataiba mélyed. Nem az a kérdés, hogy neki, Thomnak vannak-e testvérei, avagy voltak-e egykor. Na de Rodya-nak voltak-e? – Nincs – feleli, a lehető legegyszerűbb válaszlehetőséget választva – Bár mindig szerettem volna egyet – teszi hozzá, mintha ez lett volna a pillanatnyi hallgatás oka: a vágyakozó merengés, semmi több. Az Anne-re vonatkozó szavakra nem is reagál, értelmetlen lenne. Helyette csak lépked a leány mellett, némileg elgondolkodva. – Ha van étel, az nincs messze. Végigjárjuk a környező, közeli termeket? – kérdi. Nem hinné,hogy külön konyha van, ha pedig van étkező részleg, azt aligha a legtávolabbra tették. És bizonyára nincs emeleten sem. Legalábbis az ő gondolkodásmódja szerint. De a lány következő szavaira azért még ő is elképed. – Chto... – bukik ki belőle egy kérdés kezdete, de elharapja. – Hogy-hogy? – kérdi végül tehát angolul. Ez ilyen csapongás neki furcsa és érthetetlen; annak idején sem tűrte volna, és most sem tenné. Persze ez csak az ő barátnőire vonatkozik, másokkal jóval megengedőbb; kérdésében nincs előítélet, pusztán meglepettség. A dolgok ezen részét nem hallotta - vagy csak nem hitte el, fene tudja.
Menni fog ez az ismerkedés dolog. Igaza van Haydennek, ha meg se próbálok beilleszkedni, akkor semmi értelme az egésznek. Muszáj lesz valahogy elérnem, hogy ne nézzen mindenki a testvéremnek. Egyébként is a Bauxbatons-ben mindig is rejtőzködtem és meghúztam magamat a háttérben. Itt most más a helyzet, megpróbálhatnék legalább beilleszkedni, ha nem is sikerül. Persze úgy még nehezebb, hogy eleve negatívból indulok, de ez egyszer meg kell próbálnom nem elmenekülni a nehézségek elől, bármennyire is inkább abban van gyakorlatom. Tökéletesen tudok eltűnni, meghúzni magamat, de ha szeretnék Hayden közelében maradni, akkor ez most nem fog menni és azt hiszem tényleg szeretnék. Kedves srác, hiába vagyunk annyira gyökeresen mások, de jó lenne maradni a suliban főleg miatta. - Igen írnak róla, csak nem határozzák meg a helyét, bár nem a Roxfort történetében, abban csak elejtett utalások vannak, de olvastam a Roxfortról, amit nem is hinnélt és abban még több érdekesség van. Tudtad például, hogy az első emeleten volt régen egy titkos folyosó, ami kivezetett az udvarra, mint valami csúszda? Csak beomlott vagy tíz éve és azóta teljesen lezárták. - magyarázok, már megint mintha legalábbis érdekelné szegényt. Az is így csak kis fáziskéséssel esik le, hogy lényegében azt mondta, hogy szép vagyok. Ez jó, mert nem viselem valami jól a bókokat, nem tudom őket kezelni, ezért van, hogy amikor leesik mit mondott automatikusan nézek végig magamon. - Oh hát... én... köszönöm, de tényleg nem... az én világom ez. - zavartan rázom a fejemet. Tudok én magyarázni, ha olyasmiről van szó, amit olvastam, de ha rólam... na azzal úgy istenesen ki lehet sütni a gondolataimat és rendkívül nehezen találok vissza utána önmagamhoz. Most is kell pár pillanat mire végül bólintok az éhség kérdésre. - Igen, a bálon nem igazán jutottam el a büfé asztalokig, úgyhogy jól esne valami rendes étel. - ettem egy sütit és volt puncs is, de nagyjából ennyi. Egyik sem nevezhető rendes ételnek, az ember sok esetben csak még éhesebb lesz az elfogyasztásuk után, mint amilyen volt előtte. Persze sikerül kissé befagynom, amikor Winter témája merül fel, de mintha még sem tudná, hogy miről van szó, vagy szándékosan tesz úgy, mert látja, hogy engem rosszul érint a téma? Ezen kattogok, amikor kérdez, és e miatt nem értem elsőre, hogy mit is akar ezzel egyáltalán, csak pár pillanat után esik le a dolog. - Oh hogy... ja nem, nincsenek más testvéreim. A szüleink ilyen vicces módon adtak nekünk nevet, de azt hiszem igazuk lett homlokegyenest mások vagyunk. Neked van testvéred? - nem is tudom automatikusan jön a kérdés, pedig egyáltalán nem biztos, hogy mindenki szívesen beszél a családjáról, hiszen igazság szerint én magam is pont így vagyok ezzel. Nem szívesen mesélek a nővéremről, ennek ellenére viszont iszonyatosan sokan tudnak róla. Kellemetlen. - Bonyolult. - ismétlem el a szavait csak úgy szinte magamnak, aztán indulok tovább mellette megkeresve azt az esetleges svédasztalt. Biztosan vannak itt finomságok, én pedig tényleg kezek már nagyon éhes lenni. - Hayden, ő... ez is új nekem, azt hiszem mi egy pár vagyunk. Ő... nagyon kedves és segít nekem beilleszkedni az új környezetbe. De azt hiszem kicsit ez is bonyolult, mert a testvérem... Winter volt a menyasszonya még nyáron. - na igen úgyis vagy ismeri a sztorit, vagy majd idővel megismeri, akkor meg talán jobb, ha én önként vállalom ezt, mintha mások esetleg rosszindulatú módon kezdenek el csúnya dolgokat terjeszteni rólam, rólunk. Közben sikerül elérni egy illatozó szendvicses asztalt. A zavaromat lekezelendő magamhoz is ragadok egy szalámis szendvicset.
Igyekszik oldódni, Merlinre, ő tényleg igyekszik, de egyes dolgok csak nehezen mennek, esetleg sehogy sem. Már idejét sem tudja, mióta gyötrik rémálmok, mióta nem tud a tükörbe nézni se szinte, mióta válik egyre inkább meggyötört, gyanakvó, utolsó seggfejjé, s mióta hagyta maga mögött a vicceket, hogy helyébe örök komorság költözzék. A sötét titkok mérgezik mindennapjait, az efféle titok, mit az ember magában hordoz, megnehezíti a dolgokat - egyszerűen az életet magát. Most mégis tompa félmosolyt varázsol ajkaira, kedvel mások társaságában lenni, főleg, ha azok beszédesek, s képesek egy-egy röpke időre kiragadni őt az önsajnálatból. Ezt a lányt ugyan nem ismeri, de ez nem jelenti azt, hogy ne hallgatná el akár órákon át kedvvel. Igaz, ő maga az idő előrehaladtával sem lett sokkal beszédesebb. A lány zavarát látva a mosoly bár nem szélesedik ki, valamivel őszintébbé válik. Engedékenységére csak biccent - neki mindkét név idegen, sem a Rodya-t, sem pedig a Paul-t nem érzi magáénak, így választása az európaibbra esett, arra, amit talán a nyugatiak könnyebben használnak. Szeretne elvegyülni, és ez köreikben hétköznapibb név... – Első neked is? Azt hittem, egy ilyen szép lány buliról bulira jár. Hmpf... Erről írnak? – kérdi kissé meglepetten. Ő még sose hallott erről a szobáról korábban, legalábbis amíg a buliról nem hallott, addig biza erről a helyről sem. Nem mintha minden fellelhető irodalmat átolvasott volna a Roxfortról; igazság szerint nem szeret olvasni. – Svédasztalos vacsora... Éhes vagy? – ha igen, az talán megkönnyíti a mit csináljunk kérdésre adandó választ: nézzünk szét, együnk-igyunk. Ez kedvére való lenne, végül is, kevésbé céltalan, mint az álldogálás. Egyébként érdeklődőnek tűnik, láthatóan kedvére való az a felállás, melyben a lány beszél vég nélkül, ő meg értően bólogat. A lány után indul, noha nem tesz meg túl nagy utat, s már meg is torpannak. Oké, rossz kérdés - vette. – Különleges nevek – jegyzi meg, mintha igazából semmit se tudna a viselt dolgaikról; érzékelte, hogy az tabu téma – Van még kettő, fiatalabbak, vagy idősebbek? – mármint, akik már/még nem hallgatói a Roxfortnak. Persze elég furcsán tette fel a kérdést, nem jut eszébe, igazából hogy kéne, de talán a lány érteni fogja így is. Van tehát még két testvéred, a másik két évszak? – Anne-el – feleli eztán, némileg engedve feszült tartásán. Csak most tűnik fel neki, hogy az előző témára ő is befeszült, holott nem őt érintette érzékenyen. Közben tovább indul, abba az irányba, melybe a leány is haladt eredetileg. – Ő... Nem tudom, amolyan... Régi ismerős... – feleli, egy pillanatra kissé zavartan. Több lenne? Kétségkívül. De mennyivel? Kapcsolat ez? Nem tudja megmondani. – Azt hiszem, kicsit bonyolult. És köztetek... Azzal a fiúval? – ez talán egyszerűbb kérdés, így szívesen tereli a témát.
Őszintén csak abban reménykedem, hogy ez a fázis nem tart majd sokáig. Szívesebben lennék Haydennel, de igaza van, hogy érdemes lenne ismerkednünk, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki, hogy egyre többen felfogják én nem a nővérem vagyok, nem vagyok Mardekáros sem, csak azt szeretném, ha nyugalom venne körül, tanulhatnék, esetleg szerezhetnék pár új barátot is, vagy akármi, az azért nem lenne rossz. Viszont ez a srác a nagyon komoly arckifejezésével és ezzel a hűvös tekintettel... hát nem hiszem, hogy pont ő lesz majd az egyik, aki a vadonatúj baráti körömet ékesíti majd, de ne ítéljünk elsőre. Velem is ezt teszik és rosszul esik, úgyhogy kedves igyekszem lenni, a mosolyom nem szűnik, még ha zavarban is vagyok a helyzet miatt. - Rendben, akkor Paul. - a legtöbben a második nevüket nem is nagyon használják, ezért is gondoltam, hogy nem ez az elsődleges, de akkor erre váltok, amúgy is sokkal könnyebb alkalmazni, mint a másikat. - Itt még én sem, ez még nekem is új, de elvileg ilyen bulik alkalmával nagyon átalakul, de eleve ez a Szükség szobája, olyan lesz, amire szükség van, úgyhogy talán ha nagyon akarjuk találunk olyan szobát is, ahol megterített svédasztalos vacsora van. Ez a Roxfort egyik legkülönlegesebb szobája, persze a titkos folyosókat leszámítva, de azokról nem mindről írnak részletesen. - igen már megint be nem áll a szám, mintha szegényt egyáltalán érdekelné a dolog. Zavartan sütöm le a szememet és indulok el, ha ő is jön, hogy keressünk végül is valami ehetőt. Tényleg éhes vagyok, kellett volna ennem a bálon, de olyan rövid ideig maradtunk, hogy nem jutottam oda végül. Amikor viszont rákérdez még ha mondani is akarnék újfent valamit belém fagy a szó és még a mozdulatban is megállok, tehát megtorpanok mellette. - Ha jól sejtem mire gondolsz, akkor igen... akinek van egy ikertestvére, akit Winternek hívnak. -halkan sóhajtok egyet, látszik rajtam, hogy ez nem épp a kedvenc témám, bár már az is valami, hogy nem néz a testvéremnek, vagy ilyesmi. Ha ezt nézem, akkor örülhetek végül is, jobb egy szimpla kérdés, mint ha újra támadást kapnék, azt már nem igen akarok többet. - Köszönöm! Te is elegáns vagy és kivel jöttél? Ő barát vagy...? - a szeméből kirajzolódó kérdés nem jön át, nem vagyok ennyire jó emberismerő, ahhoz több kontaktust kellett volna már és nem vagyok kifejezetten közösségi ember sajnos. Majd egyszer ez lehet, hogy változik, legalábbis ezen vagyok, de valószínűleg nem azonnal. Társalgásban is kutyaütő vagyok, inkább keresném meg elsőre a szendvicseket, azzal a kínos hallgatás is kizárható, ha az ember beszéd közben az evésre is odafigyel.
Az, hogy elhozza-e Annet, nem is volt kérdés. Bár úgymond tiltott terep e buli, őt ez nem hatott meg egy percig se. Volt már ennél sokkalta húzósabb is - igaz, itt arról senki sem tud. Még Anne sem, noha egy jó ideje már maga sem tudja, hányadán állnak. Ezzel együtt is kiöltözött, ahogyan kell, hogy szó ne érje a ház elejét, sőt, még néhány tánclépést is elsajátított. S most, a bál után jöhet a buli, az, amiről annyit pusmogtak az emberek... Igazság szerint tudta, hogy párcserélős dolog lesz... De nem hatotta meg. De talán ez volt az, ami a többieket távol tartotta végül, mert meglátása szerint elég kevesen vannak. Ő maga antiszociális, visszahúzódó jellem, mióta itt van, nem sokakat ismer, és ő az, akihez még a pletykák sem érnek el igazán, vagy ha mégis, hát az utolsók közt szerez tudomást mindenről. De ezt nem bánja... Egyáltalán nem. A párcserés dolog azonban jó, így talán megismerkedhet másokkal is. Ideje lenne. Ahogy a lány hozzálép, végigméri, a bemutatkozás elsőre nem sokat mond neki, de aztán... De, de! Róla már hallott pletykát, pedig ez ritka dolog... Száját nyitja, majd zárja is, kivárja, míg amaz elhadarja, amit akar. Közben végigméri a lányt. – Paul... Szólíts Paulnak. – mutatkozik be. Már kezd a szájára állni a név, noha még mindig idegen. Megszokható... A név legalábbis. De a múlt... Az még mindig hihetetlen, álmatlan estéket, rémálmokkal teleszőtt éjjeleket okoz. De ez nem látszik rajta, kívülről mint egy márványszobor, arca akárcsak egy faragott, tökéletes alkotás: nincs rajta helye megtörtségnek vagy gyengeségnek. – Jó... Még sose voltam itt – feleli. Sem ezen a bulin, nem tudja, hány éve tartják meg, sem pedig a szobában. Fogalma sincs, hol van kaja, de biztosan találnak majd. Meg is indul, lassú, de ütemes léptekkel, magabiztosan, mintha bárminemű fogalma is lenne, merre kell mennie. – Te az a Summer vagy, igaz? – kérdi lassan. Enyhe akcentussal beszél, érkezte óta enyhült, bár nem sokat. – Gyakran van erre ilyen buli? – kérdi még. Bár nem mondja ki, világosan kirajzolódik még egy kérdés szavai mögött: Te voltál már ilyenen? Mit szokás ezen csinálni? – Szép ruha. – jegyzi meg, kivételesen egész kedves. Persze nem udvarol, csak udvarias.
Őszintén szólva egyelőre még nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg jó ötlet volt-e. Elég lett volna nekem a bál is, nem ragaszkodtam volna ehhez a bulihoz is. Persze igaza van Haydennek minél több helyen tűnök fel annál nagyobb eséllyel fogadják el lassacskán, hogy én nem a testvérem vagyok. Hónapok teltek el Winter már nincs az iskolában és talán lassan a Mardekáros háztársai is felfogják, hogy nem is jön vissza és hogy nem ő szórakozik azzal, hogy szándékosan öltözzön Hollóhátasnak. Na persze itt most jóval nehezebb dolgom van, hiszen nincs rajtunk egyenruha, de a többségnek eljuthatott már a fülébe, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. Kaptam már épp elég hideget, hogy lassan elüljön a vihar, pár hete még egy pofont is, csak mert Winter elszerette valakinek a pasiját és persze rajtam bosszulta meg az egészet, mintha én tehetnék róla. Ettől még persze felettébb izgulok, hiszen még csak szabályt se szegtem soha, most pedig pont erről van szó. Eddig még buliban se nagyon voltam, nem hogy olyanban, amiről a tanárok nem tudnak és ami titkos a szükség szobájában. Van azért bennem egy kis félsz, amikor megérkezem jó eséllyel Haydennel a bál után. - Biztosan jó ötlet ez? - azért még mindig aggódva pillantok rá, de ha már itt vagyunk akkor még sem hátrálhatunk ki és ő jönni szeretett volna, talán tényleg nem lesz majd rossz, legalábbis reménykedem benne. Amikor meghallom a nevet, akivel összesorsoltak elsőre csak nézelődöm ide-oda, mert hát nem ismerek sokakat, szeptemberben jöttem csak, a srácról meg végképp semmit sem tudok. Még egy aggódó pillantást vetek Haydenre, egy bátortalan kósza intés neki, aztán nincs más szépen elválunk, én pedig becélzom Rodya-t. Remélem, hogy nem lesz baj, ezt a kis időt pedig kibírom. Ha még is gond lenne Hayden majd kiment, vagy kimentem magamat, vagy elszaladok, van egy csomó opció, ami persze mindegyik pocsék végeredményt szül és kellemetlen pletykákat, úgyhogy leginkább abban reménykedem, hogy nem lesz semmi baj. - Szia! Summer vagyok, bár... ezt már tudod. Én leszek ma a párod, amíg meg nem szólal a gong, amit hirtelen nem is tudom mikorra várhatunk, de gondolom addig körülnézhetünk kicsit, hátha van valahol valami kaja, a bálon nem ettem semmit. - hadarok. Na igen két változat van, amikor ideges vagyok, az első a néma csend és a szavak keresése, a másik amikor dőlnek belőlem a szavak. Már előre félek tőle, hogy ontani fogom a tudományos és történelmi tényeket mindenről, ami csak felmerül, ő pedig majd képtelen lesz követni és csak arra vár majd, hogy azzal lehessen, akivel igazából ide jött.
//
