2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Pár pillanat erejéig a komoly döbbenet lesz úrrá rajtam. Még az is átfut az agyamon, hogy háziállat lehet, de... Nem, a kutya nem szerepel a háziállatok listáján. Miután felocsúdok meglepettségemből, hamar számon kérem az illetőn a tettét. Bevallom, komolyan azt gondoltam, hogy egy diákkal állok szemben, de amikor átalakul... Ismét csak a döbbenet tükröződik a szememben, talán csak éppen, hogy nem tátom el a számat. Megfogalmazódik a fejemben a bocsánatkérés gondolata, de a férfi előbb szólal meg, mint én.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy mit keres itt? - Szép lassan azért ismét csak felocsúdok. A megjegyzésén, egyelőre átsiklok, ezt lényegesebbnek vélem kideríteni. Még az előbbi szigor is ismét kiül az arcomra, de most már karba font kézzel várom a válaszát. Tudtommal nem lehet csak úgy ki-be járkálni az iskolában, elvégre, ezért bentlakásos... A következő megjegyzésére csak felsóhajtok.
- De hát mégis csak egy iskolában van. Maga is idejárt, tud Fricsről, nem? - teszem fel a kérdést, biztos vagyok benne, hogy az az idegesítő vénember már Mr. Black idejében is itt rontotta a levegőt. Elvégre, már akkoriban, amikor én idejártam, már akkor is egy vénembernek számított... A kérdésére leengedem a kezeimet, nem akarok annyira barátságtalannak tűnni, nem akarom a második Frics lenni. Már csak azért sem, mert éppen most az egyszr beugrottam helyette.
- Britanie Tonkin, a Roxfort személyzetének egyik tagja, éppen Mr. Friccset helyettesítem. - Nem kérem, hogy mutatkozzon be, jól tudom, hogy ki ő. Egy időben nagyon "híres" ember volt. Sokan féltek is tőle, én személy szerint még egy kicsit most is tartok tőle. Nekem nem teljesen tiszták ezek a vád alól felmentések. A megjegyzésére még is egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Kedves, de igazán nem kell értem aggódnia. Amíg a Weasley ikrek továbbra is az iskola padjait koptatják, nem hiszem, hogy utánuk bármitől is megijednék.
- Kedves öntől, de kérem, ne féltsen. Láttam már magánál ijesztőbbet is. -
Legalább is azt hiszem. Teljesen én sem vagyok biztos a kijelentésemben, de legalább úgy hangzik. Elvégre, mégis csak az Azkabanból szabadult a férfi, biztosan nem lehetne csak úgy fél vállról venni.
Magam is meglepődtem, látogatásom sikerrel zárult, elértem, amit akartam, talán a megfelelő ösvényre kanyarodtunk végre, képesek leszünk felépíteni azt, mire hosszú ideje vágyunk mindketten, valódi család lehetünk. Hazafelé indultam, elégedetten, megkönnyebbülten, félúton mégis meggondoltam magam. Úgy döntöttem, körbenézek inkább, ha már itt vagyok, meglátogatom a szeretett, rég nem látott helyeket. Csöndesen surranok végig a többnyire kihalt folyosókon, olyan irányt választok, merre kevesen járnak, nem számít, ennek oka ismeretség hiánya, vagy a tény, messze van minden gyakorta látogatott teremtől. Elmerülök gondolataimban, lassan, de biztosan zárom ki a külvilágot, elfeledkezve arról, rossz ötlet ez, nem kellene így tennem, ha már nincs kedvem társasághoz. Meglepetésként ér épp ezért az elém toppanó, ismeretlen nő. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Elképed, úgy fest, Ő is, mit nem csodálok, kutyával ritkán találkozni itt, sose szerepelt a szabadon tartható állatok között. Oldalra biccentem fejem, halkan, hosszat nyüsszenek, a nő felé nyújtom mancsom, játékosan, barátságosan, de cseppet se hatja meg. Becsületére legyen mondva, egyetlen pillanatig tart csak döbbenete, arcára ezután rögvest visszatér az a szabályok iránti elkötelezettséget sugalló kifejezés, mi kétséges, enyémen valaha is megjelent. Egy pillanatra megfordul fejemben, beismerem, elszelelek, vissza se nézek, de személyiségem változásából ez már nekem is sok lenne. Hátrálok hát néhány lépést, mielőtt visszaváltoznék emberi formámba. Ajkamon érdeklődő mosollyal porolom le fekete talárom, miközben kiegyenesedek teljesen, lefülelőm szemeibe nézve. Nyilvánvalóan hallott már rólam, nem fáradok hát bemutatkozással, aprót biccentek csak felé, üdvözletem jeleként. – Nohát, könnyebben lebuktam, mint hittem – kósza vigyor szökik arcomra, ahogy elmémbe kúszik néhány hasonló jelenet fiatalabb koromból. Legalább annyiszor derült fény rá, ahányszor titok maradt, tilosban járok, némi gyakorlat elég volt, és könnyedén ki tudtam cselezni kotnyeles, idősödő gondnokunk, nem különben girhes, a leglehetetlenebb helyeken felbukkanó macskáját. A jelenet most is nagyon hasonló, némi lényegi változatot kivéve, köztük azt az apróságot, míg diákként ilyenkor valóban ott jártam, hol nem kellett volna, most szabálysértést tulajdonképpen nem követtem el. – Nem számítottam társaságra – ismerem be fejem ingatva ezt is, magamnak szánva szavaim főleg, de neki is megmagyarázva kezdeti habozásom, meglepődésem. – Ha már így összefutottunk, elárulod, kit tisztelhetek benned? – nem találkoztam még vele ez kétségtelen, mostanában érkezhetett csak, emlékeznék arra nyilvánvalóan, ha régóta járőrözne szabályokra fittyet hányó diákokra. - Remélem, nem ijesztettelek meg - lelkem rá, ilyesmi szándékomban nem állt, a rémisztgetés régi szokásom, mostanában fele annyi elégedettség se nyújtana, mint egykoron, legalábbis így gondolom.
Az ujjaim között pörgetem a pálcám, miközben folyosóról folyosóra haladok az iskolában. Frics helyett most nekem kell mászkálnom fel-alá, és figyelnem a rendbontókat, ugyanis, néhány szemtelen kölyök piszkálta Mrs. Norris-t, így most rájuk vadászik. Bár, nem bánom, elvégre, így majd ő is jön nekem egy szívességgel. Talán ráveszem majd, hogy cserébe vegyen át tőlem egy napot, vagy csak egy délutánt. Milyen kellemes is lenne, ha legalább egy délután erejéig nem nekem kéne feltakarítanom a Bájitaltantermet... Mondjuk, azért biztosan bejönnék, hogy megnézzem, milyen fejet is vág közben. Már attól elmosolyodom, ahogy elképzelem. Az biztos, hogy egy ideig nem szívózna velem az öltözködésem, és a viselkedésem miatt, bár, tuti, hogy találna valami mást, ami miatt morgolódhat. Neki valahogyan mindig sikerül találnia valamit. A következő folyosóra befordulva viszont megtorpanok.
- Hát ez meg...? - pillantok le az előttem helyet foglaló kutyára. Azt tudom, hogy a diákok hozhatnak magukkal állatokat az iskolába, és, hogy nem ritkán azok meg is szöknek. Nem is tartom már számon, hogy hány békát, meg patkányt csíptem nyakon. Viszont, a kutya nincs azon állatok között, amiket a diákok magukkal hozhatnak, valamint lehetetlen, hogy egy kóbor kutya betévedjen ide. Felsóhajtok, és csípőre teszem a kezeimet.
- Akár vissza is változhatsz, nem tudsz átverni, ide nem juthatnak be kóbor kutyák. - szólalok meg, miközben egy pillanatra sem veszem le róla a szemem.
Ha diák, valószínűleg tudja ki vagyok, és ha emellett még egy lázadozó fajtával is van dolgom, akkor biztos, hogy el akar majd futni. Arra az esetre viszont elég sok varázslatot ismerek, hogy feltartsam, Friccsel ellenben én nem fogom végigkergetni az iskolán.
Körmeim halkan koppannak a hideg kövön, tappancsaim finoman érintik az egyenletes talajt. Gyorsan szedem lábaim, habozás nélkül, megakaszthatatlanul haladok célom felé. Gondolkozásra, azon merengésre, merre menjek tovább, nincs szükség, mit se számít, évek teltek el utolsó erre járásom óta, az ember nem felejti az ilyesmit egykönnyen el, akkor különösen, ha rengeteg energiát fektetett feltérképezésébe. Annak, miért tette ezt, jelentősége természetesen egyáltalán nincs. Arra, mit keresek most itt pontosan, egyszerű a magyarázat. Keresztfiamnál jártam nem olyan rég, s haza indultam ugyan, félúton meggondoltam magam. A távol töltött idő épp elég volt ahhoz, hiányozni kezdjen az épület, és a légkör, de okom visszajönni nem volt eddig, megjelenni pedig hívatlanul nem akartam, most viszont, hogy itt vagyok már, pazarlás lenne lelépni egyből, azt is jól tudom, bánnám, ha megtenném. Nosztalgikus érzés kerít hatalmába minden mozdulatnál. Ismerős folyosókat, falakat, ajtókat hagyok magam mögött, a képek, szellemek reakciói is ugyanolyanok, mint az én időmben. Elégedetten, nyelvem kilógatva ajkaim közül nézelődök, bolháim nyugalomra intő vakarózásra állok csak meg néha–néha. Fülem hegyezem minden zajra, félreállok az útból, homályba húzódok, mikor egyértelművé válik, közelít valaki. Ezt csinálnom nem lenne muszáj, sok minden változott azóta, hogy hátrahagytam azkabani cellám. A bujkálás, menekülés ideje lejárt, senki nem vadászik már rám, vagy ha mégis, politikaitól eltérő keretek között teszi. Elhinnem is nehéz, azóta is, de nevem tisztára mosták, a körözést visszavonták. Ennek fényében nyugodtan végiglejthetnék a kastélyon felemelt fejjel, magabiztosan, mégse teszem, ennek oka pedig nem más, minthogy vágyam társaságra nincs most, szeretnék egyedül lenni egy kicsit, csöndben élvezni a visszatérést, a háború végét, mindent, mi felett egyszerűen elsiklottam eddig, függetlenül attól fontos, vagy jelentéktelen dologról volt szó. Befordulok a sarkon, izgatottan végigügetek a néptelen folyosón, nincs már messze célom, elérem hamarosan, s ugyan köze sincs veszélyhez, kalandhoz, ereimben az adrenalin egyből elszaporodik. Meglepetten torpanok meg hirtelen, mikor közvetlen közelről léptek zaja követeli magáénak figyelmem. Sejtelmem sincs, hogy nem vettem észre a felém közelítő nőt, másra koncentráltam ugyan, elvesztem gondolataimban, ez nem mentség, észlelnem kellett volna még azelőtt, hogy felbukkant előttem. Lelépni nincs már lehetőségem, nem mintha szükség lenne rá, egyszerűen csak terveim között nem szerepelt a másokkal történő kommunikáció, Remus az egyetlen kivétel, habár meglátogatni most őt se készültem. Farkam csóválva fordítom végül teljes figyelmem a hölgyeményre. Aprót vakkantva ülök lábai elé, jobb mancsom felemelve, felé nyújtva. Pontosan úgy viselkedek, mint bármelyik valódi kutya tenné, ennek ellenére kitalálni nem lehet persze nehéz, több vagyok ennél. Át is változok, amint bizonyossá válik, feltűnt neki, valami kevésbé stimmel, addig azonban animágus alakomban maradok.
