Douglas és Isabella

 

Valahogy úgy vélem, ebben a korban még nem igazán szokott mindenkinek kialakulni, hogy mi is az elképzelése az ellenkező nemről, tartós kapcsolatokkal én sem dicsekedhetek, így nem igazán értem a szüleimet, miért várják tőlem, hogy máris vigyek haza bemutatni valakit. Még csak nem is vagyunk aranyvérűek, hogy annyira kardinális kérdés lenne az utódlás. Cseppet sem zavart, hogy Isabella olyan esetlen, egyedül a patkánnyal voltak fenntartásaim, s miután az eltűnt a lány zsebében, már nagyobb bátorsággal közeledem felé. Cseppet sem érdekel a házaink között feszülő állandó ellentét, az már sokkal inkább, hogy ő mennyire szabad? Ha mégsem lenne az, akkor sem feltétlenül veszi el a kedvemet, szívesen lecsapom valami béna pasi kezéről. Annyira azért nem vagyok elszállva magamtól, hogy mindenképpen az esete lennék, az ellenben jó jel, hogy milyen visszafogottsággal, izgatott reagálja le az érintésemet, s hogy szinte beszorítom a könyvtár polcaihoz. Na bántani nem akarom, csupán jelzem, hogy osztatlan figyelmemet élvezi. Kissé kaján mosollyal figyelem a zavarát, ám az érintést nem fokozom tovább, legyen benne igenis szünet, nehogy azt gondolja, már rögtön minden tekintetben felkeltette az érdeklődésemet, így csupán arra figyelek, hogy mit mond, nem kezdem el rögtön az ajkát vizslatni, az már talán túl direkt lenne.
Szabad utat adok, s leveszem a derekáról a kezemet, hogy megindulhassunk kifelé. Ha gyakorolni támad kedve, majd máshol folytathatjuk, nem kell hozzá se könyvtár, se patkány. Ahogy nézem a büfé környékén a sorban vannak ismerősei, engem aztán nem nagyon zavar a dolog, ám amikor meglátom a vigyorgását, akkor gondolok egyet, és megfogom a kezét, hát miért is ne? Ha ez most arról szól, hogy kissé fel tudjon vágni velem, hát nyugodtan? Végülis elég dögös lány, hogy ha az én ismerőseim járnának errefelé, nem volna mit szégyenkezni.
- Aha. Akkor kettőt.  – Rendelek az ablaknél, ahol a kiadó manó hallotta Bella kérdését, és készségesen készíti el az italainkat, amolyan koktélszerűre, még cseresznye is úszik benne, meg kis napernyő a tetején. Úgy tűnik, elég újszerű itt a büfé a komoly intézmény beljesében. Fizetek, magától értetődő volt, hogy meghívom, hiszen ha a könyvtárba szalad le, nem evidens, hogy legyen a zsebében pár sarló.
- Kviddics... Azt megnézném egyszer. Ezek szerint sokoldalú vagy, hogy ennyi mindennel foglalkozol. Feltétlezem akkor nagyjából semmi szabadidőd, és nem férne bele semmi külön mutatvány? – Kissé talán provokatív a kérdésem, már arra célzom, hogy és vajon mi a helyzet a pasikkal. Avagy lemondana-e a hobbijai egy részéről, ha netán egy magamfajta fickó...
- Kilenc. Látványmágus szak. Hidd el, tudnék érdekes dolgokat mutatni. – Simítok végig az ajkán csupán a miheztartás kedvéért, és a közeli asztalok egyikéhez terelem, hogy leülhessünk elkortyolgatni az üdítőket. Ha helyet foglaltunk, meglepően közel helyezkedem el hozzá, hogy mintegy véletlenül összeérjen az asztal alatt a lábunk.

 

Úgy tűnik, sikerült ráhoznom a frászt, mintha nem lenne túl gyakorlott a pasikkal való dumálásban. Ez tulajdonképpen az én malmomra hajtja a vízet, hiszen nem kell vetélytársakkal megküzdenem. Szeretem én a kihívást, ám minek is szenvedjen az ember egy olyan lánnyal, akit mindenki más is körberajong? Sokkal egyszerűbb, ha megvan a közös hullámhossz. Az nem riaszt el, hogy ebből kifolyólag esélyes, hogy tapasztalatlan, az összehasonlítási alap hiánya engem emel mindenki fölé. Na nem mintha el lennék szállva magamtól, de igenis sikerül rajtafelejtenem a tekintemet a kis ártatlan szépségen. Miután gyorsan túlleszünk a patkányos fiaskón, nagyon remélem, hogy elteszi, nem is akarom látni. Ettől függetlenül nagyon helyes, cserfes lánynak gondolom, és inkább őt érinteném a rusnya állatkája helyett. Minimum annyit megérdemelne, hogy végigsimítsam az arcát, de ha ennyire pirulós, lehet, hogy már azzal is zavarba hoznám. Nem, csak szép lassan, valamennyit kivárok, mielőtt még komolyabb tettekre sarkalnám magamat. Alig érezhetően visszalépek az aurájába, hogy illatunk összefonódjon, s miután a kettőnk közti szakadék pár centi csupán, el tudok mélyedni a kéken kavargó csábos szempárban, lehelletünk szinte süti egymást, így nem is kell hangosan beszélnem.

- Miattad ne maradjak? Oh, nem értékeled magad túl sokra. – Ezúttal nem habozok, finoman a derekára fonom a kezemet, és közelebb húzom magamhoz. – Nagyon is érdekelsz annyira, hogy ne lépjek le ilyen gyorsan. – Félmosollyal bólintok, amikor végre összeszedi magát annyira, hogy elfogadja, hogy mellettem nem kell zavarban lennie. Nem is erőltetem tovább az érintés kémiáját, elengedem, majd elégedetten biccentek. Fél pillanatra még az ajkamat is beszívom, mintha ezzel is utalnék, hogy számomra nem az eperlé a csábos. Utat adok, hogy a táskájáért siessen, addig az órámra nézek, már nem is biztos, hogy van értelme indulnom a szüleimhez. Sebaj, amúgy sem élveztem volna a bájcsevegést. A nyújtott kacsót átveszem, ám ahelyett, hogy megráznám, csupán megfogom, és a kézfejét simítom végig a hüvelykujjammal. – Isabella. Örvendek. Douglas. Vagy Doug. A vizsgák még bőven odébb vannak, máris gyakorolsz? Mit szoktál a tanuláson túl csinálni? – Kérdezem, ahogyan átlépjük a könyvtár küszöbét, és az első emeletre vezető büfé felé indulunk, még viszonylag sokáig nyitva van.

 

Nem teljesen vagyunk egy hullámhosszon, ez látszik, és kezdeti lelkesedésem, miszerint jól érezhetjük magunkat egymás társaságában, percről percre csökken, lassan úgy vélem, menthetetlen a helyzet. Habár a griffendéles valóban cuki, ám a patkány rendkívül riasztó, nem szándékozom hozzáérni, és hiába is invitálom a leányzót egy kis privátabb sétára, valahogy nem jön le neki a magyarázatom, vagy... egész egyszerűen nem akar lelépni. Hát istenem, nem jöhetek be mindenkinek, akkor megyek haza egyedül a szüleimhez, egyébként sem biztos, hogy ha jól el is lettünk volna, rábólint, hogy velem jön, és eljátssza a barátnőmet. Ellenben ahogyan a lánynak a kezébe nyomom a patkányt, amelyhez a visszaváltoztatás kapcsán mégis kénytelen voltam hozzáérni, egy apró mosolyt mintha láttam volna. Lehet, hogy mégis úgy döntök, hogy egye-fene, próbáljuk meg ezt az egész ismerkedősdit? Szőkésbarna tincseimbe túrok, hogy némi önuralmat merítsek rágcsáló-fóbia ellen, végtére is hogy már nincs a kezemben a nyirkos, szőrös kis teste, egy fokkal jobb a helyzet, főleg miután még zsebre is vágja, határozottan javul a közérzetem. Főleg a szikrázó kék iriszek láttán, ami a lány a saját szemeimbe fúr.
- Alapvetően indulóban voltam már, a kedvedért maradhatok még egy ideig. Késő este indulok majd el. – Ha én még a patkánytól viszolygok kissé, úgy tűnik ő meg zavarban van, ez utóbbit nem igazán értem, nincsen miért. Igazán csinos, aranyos lány... Azt sem tudom mondani, hogy ebben a korban mindegyik amolyan zavartan nevetgélős, hiszen ez valóban eléggé változó, de ennek a leányzónak határozottan jól áll. Már csak az a kérdés, hogy miért egyedül gyakorol, aki amúgy ennyire édes? Magányos alkat lenne? Lepillantok rá, mielőtt még elindulnék, valahogy elsőre úgy véltem, hogy nem nyerte meg a társaságom annyira, hogy felismerje, és elfogadja a meghívást, most mégis úgy tűnik, hogy jönne. Hagyom, hogy néhány másodpercig most rá várjon az, hogyan is döntök, végül arra jutok, hogy ennek a pillantásnak, a bájos mosolynak miért is kéne ellenállnom?
- Rá. Lehet, hogy elnapolom az utazást. – Bólintok, hiszen csak úgy lett volna értelme, ha valami egyetemista bulát tudok magammal cipelni, akinek nem gond, ha elszabadul az iskolából. A kék szemű tündér viszont vélhetően még diák, akiket nem engednek el, sőt, kifejezetten szigorúan fognak. – Akkor lemegyünk a büfébe, vagy valami mást találjak ki neked? – Kérdezem immár magabiztos mosollyal. Mivel ő a nő, elvárja, hogy irányítsak, ellenben így meghagytam neki azt a lehetőséget, hogy mégiscsak döntsön, hogy hova menjünk.

 

A lány bajban van, de ő a griffendéles, nem én, miért is kéne ilyen magabiztosan kihúznom a csávából? Végeredményben van benne igazság, hogy a Süveg valamennyire a lélek alapján oszt be, de senki sem skatulyázható a házversben leírt tulajdonságok alapján, és ha már úgy alakult, hogy összetalálkoztunk, így ismeretlenül is segíthetek rajta. Nem tudom, vajon akkor is egy kis közös időtöltésre invitálnám, ha nem volna ennyi bájos? Nem tudom, attól félek önző vagyok ebben a kérdésben. És hát a külső egy dolog, teljesen szubjektív, hogy kinek ki a zsánere, a régi életemben nagyon nem tudtam a lányokkal bánni, és Kikinek köszönhető, hogy teljesen átfordultam egy kicsit bunkóba, igaz, lényegesen sikeresebb lettem minden téren, még a tanulmányaimban is jót tett, hogy magabiztosabb vagyok. Még bőven van pár órám, hogy majd este elinduljak, Londonban az Abszol-útnál parkoltam a kocsimmal, odáig max hoppanálok, már bőven jól megy ahhoz, hogy ne rontsam el. Vagy a leányzó teljesen elterel, és valahogy értesítem a szüleimet, hogy most nem megyek? Nem tudom, majd eldől.
- Hát tudod, kinek mi... – Borzongok meg, még mindig nem léptem túl, de az édes mosoly és a finom gesztusok láttán mégiscsak a lányka íriszeiben veszek el, szinte érzem lelke minden rezdülését, hogy segítségre szorulna, társra vágyna ebben a percben, amely elbizonytalanította. Ahogyan elléptem mellette, megéreztem a finom illatot, amely belőle árad, nem tudnám megtippelni, hogy valamely parfüm, vagy pusztán a bőrének illata, de egy bizonyos, bezsongató. Kissé azonban kezdünk elbeszélni egymás mellett, ami zavaró, azt hittem egy hullámhosszon leszünk.
- Hát csak arra gondoltam, hogy ha gondolod, leléphetnénk egy kicsit kettesben, segítek az átváltoztatástanban, elmagyarázom, miért nem sikerült. Meghívtalak volna egy üdítőre is, de ha nem akarod...  – Vonom meg a vállamat, láthatóan tényleg nem értettük meg egymást. Átveszem a poharat, és egyetlen pálcamozdulattal visszaváltoztatom patkánnyá. Az állat mocorogni kezd a kezemben, gyorsan visszaadom a lánynak, elég undorodó képet vágva hozzá. Ha csak ennyit akart, akkor nem tartom fel. – Rendben vagyunk? – kérdezem és már indulni készülök. Kár, tényleg kár.

 

Végső soron nem döntöttem el, hogy melyik könyvet válasszam majd, végeredményben lehetséges, hogy majd otthon sem a szobámban fogok kuksolni, hanem felkeresem az egykori helyeket, ahol felnőttem, hogy mindenkinek megmutassam, már nem az a kis lúzer vagyok, aki voltam egykor. Szükség van erre? Nem tűnne túlzott sértettségnek? Nem tudnám eldönteni. Mindegy, viszek azért könyvet, ha annyira pocsék lenne a kedvem, hogy kimozdulni sem akarok, akkor jól fog jönni, hogy ha nem unatkozom. Tulajdonképpen bele sem gondoltam, hogy valaki itt gyakorolna. Czvikker biztosan kiutasítja az illetőt, bárki is legyen az, ámbár ha nem jár túl nagy kosszal, vagy hanggal, egy-egy komolytalanabb ige beleférhet. A lábaim elé guruló patkányos pohár láttán feltámad bennem némi iszony, de ennyire sznob sem akarok lenni, végtére is félvér vagyok, nem egy puccos környéken nőttem fel, kár lenne finnyásnak mutatni magamat. Meg hát baromira nem férfias, ha elhúzom ezen a számat. A lány átváltoztatástanból nem is éppen tökéletes, a bűbáj azért bőven megy neki, hiszen lehajolni sincs időm, odalebegteti magához a poharat, amelyen még mindig mozog az egyébként undorító rágcsálófarok. Még jobb is így, legalább nem kellett hozzáérnem.
- Amit egyébként nem csodálom. Rühellem őket. – Mégiscsak bevallom a dolgot, végtére is nem vagyok griffendéles, mondjuk rajta sem látok semmilyen címert, így ki tudja. Bár lehet, hogy nem is ház kérdése, hogy kinek milyen fóbiái vannak. A kis barna egyébként kedves tekintettel van megáldva, tengerszín pillantásában könnyű elveszni, még ha általában tudatosan igyekszem tartani magam, és nem csak úgy elcsábulni, ráadásul a lány fiatal, roppantul fiatal, szinte még kis csitri. Ha egy kicsit is idősebb lesz, lába elé fog omlani a fél iskola, ha ugyan már most nem az a helyzet. Teljesen véletlenül pont ebből a kettőből vagyok jobb.
- Ha hagyod a patkányos poharat, és a könyvtárat, akkor segítek. Mit szólsz egy kis eperléhez? Már nyitva a büfé. – Viszont közel vagyok most hozzá, a könyvespolcnak vetem a hátamat, viszont nem fogok most mégsem azzal időzni, hogy elfoglaltságot keressek magamnak. Még van pár órám az indulásig, merthogy este szándékoztam lelépni, addig akár segíthetek az ismeretlen leányzónak.

 Morgolódom, hogy haza kell mennem még az iskolakezdés előtt, mert a szüleim átköltöztek egy álmos angliai kisvárosba, hasonlóba, mint ahol olyan sokszor pofára estem, és ezek a gyerekkori emlékek nincsenek éppen az ínyemre. Most már sikeres zenész és egyetemista vagyok, van egy saját cégem is, nem éppen arról akarok beszámolni, hogy ki a szívem válaszottja. Nekem bőven jó úgy, hogy csak randizgatok, szórakozok, alig vagyok még tizennyolc éves, minek kössem le magamat? Az üzlet most nagyon jól megy, állandóan jönnek új érdeklődők a tárgyaink iránt, most is éppen egy szuper beszerzésen vagyunk túl. Jeeter, az egykori indiai cserediák az egyik legjobb barátom, sztk keretes szemüvege mögül mindig lelkesen magyaráz a fura kis akcentusával, és persze lelkesen hallgatja hódításimat. Most azonban lekoptatom a könyvtárnál, még meg kell néznem egy könyvet, az útra nem árt valami olvasnivaló.  Amíg távol leszek, ő a kizárólagos vezető, biznom kell abban, hogy nem szúrja el a dolgokat, végülis csak pár napról van szó. Bíztatóan vállon vereget, és továbindul, én pedig belépek a könyvek közé. Semmi kedvem nem lesz magyarázkodni, hogy miért hiányzik, a cserfes barátnő. Az utóbbi pár nap eresztéséből megpróbáltam ugyan feldobni annak lehetőségét, hogy valamelyik kis lepedőbajnok csaj csináljon úgy a hosszú hétvégén, mintha nagyon mélyen ismernénk egymást, de teljesen érthető módon egyik sem vállalta be. Hát hiába, ha olyanokkal tartom a kapcsolatot, akik könnyűvérűek, távol fog állni tőlük minden családozás. Mint ahogy tőlem is, de muszáj megfutnom a kötelező köröket, mégiscsak a szüleimről, és a hugomról van szó. Évente 2-3 alkalommal bele kell hogy férjenek az életembe.
Utolsó mentsvárként be akarok ülni valami kávézóba, hátha sikerül gyorsan felszedni egy bevállalós csajt, végülis nekem is lehet mázlim. A cipőmnél koppan valami, ahogy nézem, egy pohár az. Hogy kerül ilyesmi ide? Lehajolok, hogy felvegyem, nem vagyok túlzottan oda a rágcsálókért, így megrándul az arcom a farok láttán, ám mire lehajolnék, a lány már magához is lebegteti. Fel sem merül, hogy kiröhögjem, biztosan gyakorol. A sötéthajú szépséget még nem láttam errefelé, igaz, amióta egyetemista vagyok, alig tartózkodom az iskolában. Nem tudom mi okozhatta a bizonytalanságot, amit tapasztalok felőle, így pár tétova lépéssel törlöm el a távolságot kettőnk között.
- Semmi gond. Én sem akartalak megzavarni kiscsillag. - Ezzel nem feltétlenül a korára utalok, habár most, hogy elveszek a kéken kavargó íriszekben, úgy találom, hogy hihetlenül fiatal, és törékeny teremtésről van szó. Ha nem lenne valószinűtlenül rossz kedvem, talán tovább is fűzném a szót. Nem vagyok az a típus, aki úton-útfélen minden lánynál bepróbálkozik, most éppen a leharcolt arcomat tudom mutatni. Viszont akkora tapló sem vagyok, hogy egy szó nélkül faképnél hagyom a hamvas barnát. Főleg, hogy a könyvem nélkül nem szándékom elmenni. Ellépek mellette, éppen csak annyi időre hozzáérve deréktájon, hogy finoman félretoljam, betájoljam magam. - Egyedül gyakorolsz, vagy vársz valakire?