2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igyekeztem elmagyarázni Mariettának, hogy mégis mivel emelkedett ki számomra a közösségből, de azt hiszem, leragadt a barátnőjét illető szavaimnál. Halkan felsóhajtottam, amikor védőbeszédét hallgattam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen határozottan fog fellépni egyetlen ártatlan megjegyzés mellett, de be kellett vallanom, imponált, hogy kiállt a barátnőjéért. ‒ Lehet, hogy számára ez fontos, számomra azonban nem, sőt kifejezetten zavaró dolog. Ennek ellenére csendesen tűröm a sok kviddicsőrültet. Továbbá, onnan gondolom, hogy amikor a közelében voltam, akkor mindig ezt hallottam. Elhiszem, hogy vannak más témáitok, biztosan vannak, azonban amennyi közöm volt hozzá… Nos, az alapján nem szeretnék elcsevegni vele, ugyanis kételkedtem benne, hogy lenne közös témánk ‒ feleltem higgadtan, miközben a kezeimet a zsebeimbe süllyesztettem. Aztán említette, hogy a húga is szereti a kviddicset. Igazán sajnáltam, és egyszerre csodáltam, hogy miként bírja elviselni őket. ‒ Ettől függetlenül elfogadom az ő álláspontjukat, de akkor ők is nyugodjanak bele, hogy engem ez nem érdekel, és a jelenlétemben ne fecsegjenek róla olyan hangerővel, hogy az zavaró legyen ‒ rándítottam meg a vállamat. Nekem aztán édes mindegy volt, hogy kik rajongtak a sportért, csak engem hagyjanak békén vele. A következő kérdésáradatra elfojtottam egy mosolyt, és csak az utolsóra adtam választ a sok közül. ‒ Akkor másnap nem kell teljesítenem a napi egyet ‒ feleltem derűsen, majd a fejemet rázva halkan felnevettem. ‒ Ugyan már, ez csak egy, amolyan szófordulat nálam, nem kell komolyan venni ‒ legyintettem, bár nem ez volt a teljes igazság. Tényleg bevezettem ezt a jó cselekedetes dolgot, de nem tartottam be olyan szigorúan, ahogy épp alakult a napom. A gyengélkedős témát átugorva áttértünk a könyvekre. A szavaira enyhén oldalra billentettem a fejem, és úgy néztem rá. ‒ Azt hittem, hogy már egy ideje nálad volt ‒ jegyeztem meg, hiszen honnan tudhattam volna, hogy mikor vette le azt a könyvet a polcról. ‒ Nem is tagadtam, hogy azok lennének, az elmúlt nyolc év során gyakran felhúztak már ‒ mondtam, majd szórakozottan elmosolyodtam, amikor ő is a Dámát kezdte bírálni. Szerintem senki nem bírta elviselni őt, csak biztos azért nem akasztották le onnan, mert nem volt más, aki kitölthetné az átjárót. A nyarunk is szóba került, amiről egész jókedvűen fecsegtem, elvégre az egyik legjobb nyaram volt az idei, így aztán boldogan meséltem róla. ‒ Nagy esély van rá ‒ bólintottam vigyorogva. Noha én magam nem tanulmányoztam annyira a dél-amerikai kultúrákat, a nagybátyám gyakorta mesélt az ott élőkről. ezután ismét visszakanyarodtunk a könyvekhez. Miért ne tettük volna? Hiszen egy könyvtárban voltunk, mindketten hollóhátasok, nem mellesleg Shakespeare-rajongók. ‒ Elég sajnálatos dolog egyébként. Nyilván otthon nem soknak meséltek gyerekkorukban, vagy nem látták, hogy a család egy idősebb tagja szabadidejében olvasgatna, aztán meg az iskolába kerülve a könyvek a megtanulandó tananyagot jelentik, így aztán érthető, hogy sokaknak miért nem szimpatikusak. Szomorú, hogy ilyen az oktatás és a társadalom. Én több figyelmet fordítanák a fiatalok műveltségére ‒ fejtettem ki az álláspontomat az olvasással, vagy éppen annak hiányával kapcsolatban. ‒ Hát jó, hiszek neked ‒ adtam fel azt a „tervemet”, hogy megáldom még egy fejjel, bár természetesen viccesnek szántam, és örültem, hogy annak is fogta fel. ‒ Ó, azt hiszem, azon eseteken még a bűbájom se segítene ‒ húztam el kelletlenül a számat. Meg aztán, agyatlan barmoknak úgyse szokásom segíteni. Azt hiszem, a jelenlétében nem kellene a kviddicsről beszélnem, ugyanis megint támadó pozíciót vett fel, (legalább is, az első megszólalása nekem annak hatott), de közbeszólás nélkül végighallgattam. ‒ Nos, ahogy említetted, én se látom ennek értelmét. Továbbá van három bátyám, akik a kviddics-csapatok tagjai voltak, és finoman szólva nem vagyok jóban velük, így irtózom mindentől, ami kicsit is rájuk emlékeztet ‒ válaszoltam óvatosan. Arra már nem tértem, hogy kik a bátyáim, vagy itt vannak-e még, nem, ezekről nem kellett tudnia. ‒ Ha a sors úgy akarná, hogy a jövőben az útjaink keresztezze egymást, akkor úgy gondolom, előbb-utóbb megejtettük volna ezt a találkozót ‒ feleltem komolyan. Én tényleg hittem a sorsban, hogy mindig minden okkal történik, így aztán azt is sejtettem, hogy Mariettának nagyobb szerepet szánt az élet puszta ismerősnél. Megszakítottuk az eddig fennálló szemkontaktust, majd halványan elmosolyodtam. ‒ Még egyszer elnézést érte. Majd, ha sikerült elhitetnem vele, hogy nem fogod leharapni a fejét, akkor majd személyesen fog bocsánatot kérni. A meghívásom zavarba hozhatta, ugyanis kitért a válaszadás elől, de nem erőltettem a dolgot, ha nem akart lesétálni odáig, azt is megértettem. Épp ezért nem firtattam a dolgot, sőt inkább csak ráhagytam. Ezek után szétváltunk, ő elment kivenni a könyvet, én pedig kimentem, és elfoglaltam a padot, ami szerencsére a jöttömig üres volt. Helyet foglaltam rajta, kisvártatva Marietta is csatlakozott hozzám. Felvont szemöldökkel figyeltem, hogy miként helyezkedett el mellettem, de nem szóltam most sem. Magamban töprengtem, hogy mégis milyen témát dobhatnék fel, amikor feltette a kérdését. Felé fordítottam a fejem, majd szórakozottam megvontam a vállamat. ‒ Ne hidd, hogy nincs. Ha Berlinből jövök vissza, akkor automatikusan úgy beszélek, ahogy otthon szoktam, de egyébként többnyire ügyelek arra, hogy ne érződjön ‒ mosolyogtam rá. Nem gondoltam volna, hogy levágja azt, hogy nem vagyok idevalósi. A következtetésére lassan bólintottam. ‒ Jól gondolod, Berlinben születtem, kilenc éves koromig ott is éltem. Azonban nem vagyok teljesen német. Anyám brit, apám német, bár én inkább németnek vallom magam. A lényeg az, hogy azért beszélem mindkét nyelvet anyanyelvi szinten, mert otthon mindkettő alapjait megtanultam. Anyám és a rokonai angolul, míg apám és a családom azon része németül beszélt. Akcentusom meg nagyon azért nincs, mert ügyelek a kiejtésre, bár ilyenkor tényleg nem különösebb gondom. A németről angolra való átállás megy csak nehezen ‒ magyaráztam neki, majd biztatóan rámosolyogtam. ‒ Szóval, ne aggódj, nem vagy botfülű ‒ tettem hozzá barátságosan. ‒ És te? Te ízig-vérig brit vagy, vagy a végén kiderül, hogy brazil felmenőkkel rendelkezel? ‒ ugrattam.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ Tetszett *-* De, azért legközelebb tanulj is ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Komolyan érdekel Aaron válasza, ugyanis ötletem sincs, mégis mivel lehetnék én kiemelkedő a közösségből. De most komolyan... Mit csinálok én? Ha a többiekhez viszonyítom magam, akkor azt hiszem, semmit. Vagy ha a húgom ellenőrizgetése beleszámít, akkor oké, azt csinálom, de az meg nem valami nagy dolog, így kíváncsian várom a fiú válaszát, hogy megtudhassam a választ. Valami miatt meglep az, amit mond. Nem tudtam, hogy egyáltalán figyelt-e valaki, amikor kérdeztem vagy mondtam valamit. Oké, Cho teljesen más téma, ő persze, hogy figyelt, de nem tudtam, hogy vajon a többiek mit gondolnak, bár nem is nagyon érdekelt. Szóval talán még dicséretnek is vehetném az előbb hallottakat, ám gyorsan átsiklok ezek felett, mikor a legjobb barátnőm említésre kerül. Na igen, erről beszéltem én, hogy a kviddicsezők azok, akiket mindenki ismer, bár nem tudtam, hogy ez a barátaikra is vonatkozik. Viszont az nekem nem tetszik, ahogy Choról beszél. Nem is ismeri őt, miből gondja egyáltalán, hogy folyton a kviddicsről beszél és mégis miért lenne ő idegesítő? Már épp nyitnám a számít, hogy mondjak valamit, mikor Aaron hozzáteszi, hogy igazából a kviddicsel van baja. - Nem olyan zavaró és nem beszél állandóan a kviddicsről, természetesen vannak más témáink is, nem tudom, miből gondoltad, hogy ő mindig arról beszél. Neki ez a fontos, ő ezt szereti, ennyi... Ráadásul a húgom is imádja ezt a sportot, így két irányból hallgatom a dolgokat, hozzá lehet szokni - válaszolom egy vállrándítás kíséretében. Oké, hogy én nem rajongok ezért a sportért, mert semmi értelmét nem látom, de ők ezt szeretik, én pedig tiszteletben tartom a véleményüket és elfogadom. Biztos nekem is van olyan hobbim vagy tulajdonságom, ami nekik nem tetszik és ez így a normális szerintem, senki sem lehet tökéletes mindenki szemében, igaz? - És mégis honnan jött ez a napi egy jó cselekedet? Miért pont egy és miért szabod meg így magadnak? Nem lenne jobb, ha csak úgy spontán jönnének az ilyen dolgok? - nézek rá kérdőn, ugyanis nem találok logikát ebben. Mi a jó abban, ha ezt így előre eldönti magában, hogy napi egy jó cseledet és kész pont? - És akkor mit csinálsz, ha véletlen becsúszik kettő? - kérdezem kicsit talán kötekedve, de komolyan érdekes a véleménye és nem értem, hogy mégis mi alapján hozhatta ezt a döntést. Meg egyáltalán ezt be lehet tartani? Hálás vagyok, hogy nem akarja feszegetni a gyengélkedős témát. A megjegyzései viszont elég jók ahhoz, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. - Ja, mert úgy fél percig, ha a kezemben volt - mielőtt rám zuhant volna a többi könyvvel, tényleg a kezemben fogtam, de annyi idő alatt nem igazán tapasztaltam meg, hogy mennyire nehéz az a könyv. - Mondom én, hogy idegesítőek, látod? Egyik kép sem tud normálisan énekelni, pedig azt ég szívesen is hallgatnám, de mint például te is említetted, a Kövér Dáma előadásait nagy ívben kerülöm. Nyár... Nem tartom túlságosan eseménydúsnak a saját nyaramat így inkább nem is részletezem, Aaron azonban meglep egy kicsit hosszabb beszámolóval. Valójában nem is az lep meg, hogy mennyit beszél, vagy az, hogy hol volt, hanem az, hogy Berlint az otthonának tartja. Talán német származású? Mondjuk oké, szőke haj, kék szem... Na jó, nem általánosítok, ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy herceg, mert a mesékben nagyjából így néznek ki a trónörökösök, de mégis miért jutott ez nekem eszembe, mikor inkább azt szúrtam ki, hogy semmi akcentusa nincs? Vagy lehet, én vagyok ennyire botfülű... - Lehet, hogy igazad van - értek egyet, hiszen mégis csak teljesen más a brazil kultúra mint az európai. Összehasonlíthatatlan a kettő, nekem is furcsa volt először, de azért hamar hozzászoktam és élveztem minden egyes ott töltött pillanatot. Jó, nem mindet, de a legtöbbet igen. - Na igen, sokan azt hiszik, hogy a könyvek csak tanulásra valók, tanulni pedig nem szeretnek, így pedig a könyveket is kerülik -hallottam már több ilyen esetről is, mikor arra vetemedtem, hogy segítek valakinek valamelyik tantárgyból és igen, az illető gyakran csak pislogott, ha valami közismertebb történetre alapozva próbáltam elmagyarázni neki a dolgokat. Pedig én tényleg próbáltam úgy magyarázni, ám voltak olyan menthetetlen esetek, akik jobban jártak volna, ha inkább ismétlik az évet, hátha úgy jobban megértik a dolgokat. - Kösz, de akkor se kell kettő. Egy aggyal is boldogulok -bólogatok mosolyogva. - De tudod... Biztos vannak páran, akik értékelnék az ötletedet, bár lehet, hogy két agy se lenne elég nekik - tűnődöm el az előbb említett segítségre szoruló személyekről. Nem gondolom, hogy rosszat mondtam volna, mert tényleg vannak páran, akik annyira idióták, hogy még azt sem tudják, hogy mi a különbség egy ló meg egy unikornis között, pedig szerintem eléggé látványos, hogy miben térnek el egymástól. - Az, hogy a húgom és a legjobb barátnőm szeretik és űzik is ezt a sportot, nem jelenti azt, hogy nekem is kedvelnem kell. Nem sok értelmét látom annak, hogy labdák után röpködnek, de ők ezt élvezik. És bár Abinek én gyakran mondtam már, hogy valami komolyabb dolgot is csinálhatna, de ő ezt szereti, ott érzi jól magát. Cho nagyjából ugyanez, én pedig mindegyiküktől elfogadom, hogy ezt szeretik és mindkettejük tudja, hogy nem sok értelmét látom az egésznek - fejtem ki talán kicsit hosszan, hogy mégis mit gondolok a kviddicsről. - Te miért nem szereted? - kérdezek vissza, ha már itt tartunk. Kíváncsi vagyok, hogy valaki, akihez semmilyen szálon nem kapcsolódik ez a sport, miért nem szeretheti. - Lehet, akkor viszont esélyes, hogy nem botlunk egymásba, jól gondolom? - talán most az egyszer hálásnak kéne lennem a bőröndömnek, hogy nem fért bele még egy könyv és apuéknak is, hogy még nem küldték utánam. Oké, szerintem minden lány kissé zavartan nézne oldalra, ha ilyen kék szemekkel találná szembe magát, de tényleg, egy ideig még fel sem fogom, hogy mit művelek, de végül csak elkapom a tekintetem. Nem értem, mi volt ez, de örülök gyors témaváltásnak, Shakespeare-ről szeretek beszélni. Ám ennek is az lesz a vége, hogy megint csak furcsa szituációba keveredek, de azért igyekszem jól kezelni, már amennyire tudom. - Hááát... Nem tehetek róla, hogy csak most borította rám a fél könyvespolcot az ismerősöd. Az, hogy elhívott Roxmortsba kissé hirtelen és váratlan számomra. Nem szeretném azt, hogy megkedvelem Aaront és a végén az történik, mint Doriannal múlt tanév végén, én még egy olyant nem élnék túl... Oké, valahogy biztos, de valószínűleg lelki nyomorék lenne belőlem vagy nem is tudom micsoda. Szóval inkább hárítom a kérdését azzal, hogy nem válaszolok rá, hanem benyögöm, hogy a folyosón sem kell suttogni, ennyi erővel oda is mehetünk, bár, ha jobban végiggondolom, biztos elég furán jött ki ez az egész, de most már mindegy. Ráadásul Aaronnak is jó a folyosó - én meg az idióta spontán ötleteim -, így a kérdésére csak bólogatok, hogy oké, várjon meg odakint, addig legalább át tudom gondolni az egész életemet, hogy mit csináljak... Jó, ez túlzás volt, de Dorian után már meg sem lepődöm, hogy ilyen dolgok járnak a fejemben, meg persze addig se azon agyalok, hogy Aaronnak milyen kékek a szemei vagy milyen cuki a mosolya. Szóval ott tartottam, hogy kiveszem a könyvet... A könyvtáros már meg sem lepődik, hogy milyen könyvet viszek oda, szerintem talán már furcsának is tart, hogy szinte mindig ilyen könyveket veszek ki. A kötetet még elteszem a táskámba, majd a könyvtárból kilépve körbenézek, és amint kiszúrom Aaront elindulok felé, majd leülök mellé a padra törökülésben. Igen, én így szeretek ülni, legalábbis akkor, ha nem szoknyában vagyok, elvégre a szoknyákat utálom és ha csak tehetem, az egyenruhához is inkább nadrágot veszek fel. Abban is ugyanannyira látszik a lábam, mint azokban a kényelmetlen vackokban, szóval emiatt senki sem problémázhat. - Neked miért nincs akcentusod? - bököm ki szinte egyből, aztán rájövök, hogy ez talán kicsit modortalan volt, szóval gyorsan hozzáteszek még egy magyarázatot. - Vagyis, igazából azt mondtad, hogy Berlin szinte az otthonod, gondolom akkor valamilyen szinten onnan származol, meg amúgy is olyan tipikus német vonásaid vannak, mégsem hallom úgy, hogy akcentusod lenne, vagy lehet, csak szimplán ennyire botfülű vagyok...
és igen, még most is tanulnom kéne mint Owennél is, vagy legalább tónusozni, szóval most már neki is állok, de azért remélem tetszik || music || words✖ K.P ✖
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Marie & Aaron 2015-11-30, 03:23
Marietta & Aaron
Egészen a nyári szünetig nem láttam értelmét annak, hogy ismerkednem kellene, vagy tudnom kellene ezt-azt a háztársaimról. A többséggel nem foglalkoztam, ugyanis olyan ostobák voltak, hogy egy-egy megnyilvánulásuk alkalmával azon töprengtem, hogy egyáltalán miként kerülhettek ebbe a házba. Szóval, nem meglepő, hogy inkább kerültem a társaságukat, és csupán a fontosabb alakokat sikerült megjegyeznem, azokat is leginkább az évfolyamomból. Marietta kérdésére zsebre tett kézzel megrándítottam a vállamat. Most kérdeztem volna vissza, hogy miért ne lenne az? Egy halk sóhajt kíséretében feleltem: ‒ Nos, gyakran ültél előttem az órákon, így tudom, hogy vannak értelmes megszólalásaid ‒ ez pedig ebben az iskolában nagy szó, elvégre itt a legtöbb diáknak nem szokása használni az eszét, továbbá… ‒ fogtam magyarázatba, majd kihúztam a kezeimet a zsebemből, és enyhén gesztikulálva folytattam: ‒ Chang egyik legjobb barátnője vagy, aki annyira rá van kattanva a kviddicsre, hogy vélhetően nem tud másról beszélni. Nem is értem, hogy néha hogy bírod… Nem idegesítő? ‒ csóváltam a fejem a kviddicset illetően, majd kérdőn ráemeltem a tekintetem. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen értelmes lány eltűrje a sok felesleges fecsegést a kviddiccsel kapcsolatban. Természetesen, nem akartam megsérteni a kviddicses megszólalásommal és a barátnőjére tett megjegyzéssel, de valljuk be, így volt. Legalább is, én még nem hallottam azt a csajt másról beszélni. ‒ De félreértés ne essék, nem a barátnőddel van bajom, hanem azzal, amiért olyannyira rajong ‒ szabadkoztam, miközben ismét végigmértem. Nem értettem, hogy egy ilyen típusú lány miként tűrte meg maga mellett a „sportembereket”. Úgy tűnt, nagyon nem akart a gyengélkedőre menni. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mi váltotta ki belőle ezt a fajta tiltakozást. ‒ Ó, nem szokásom túlzottan lovagiasan viselkedni. A napi egy jó cselekedet híve vagyok, de a te esetedben lehet kivételt tennék ‒ mosolyodtam el nyájasan, bár jobban belegondolva, néha még az a napi egy jó cselekedet is sok volt. ‒ Rendben, a te dolgod. Ha nem akarta elmondani, hát nem erőltettem, bár, ha annyira akartam volna, talán kifürkészhettem volna az elméjéből, de nem éreztem magam annyira erősnek, hogy legilimenciával próbálkozzak. De legalább a megjegyzésem szórakoztatta, ez kezdetnek talán nem is volt olyan rossz. ‒ Amikor levetted, csak érezted ‒ feleltem szórakozottan. Magamban jókat mosolyogtam a lányon, majd halkan felröhögtem, amikor megjegyzést tett a festményekre. ‒ Pedig akad egy-két normális a kastélyban, de igazad van, a többség hibbant, mint például Sir Cadogan, de azért valljuk be a Kövér Dáma se semmi, amikor a sápítozása bezengi a lépcsőházat. Vajon a griffendélesek nem gondoltak még arra, hogy el kellene némítaniuk? Egy-egy hisztije, vagy az éneklése igen csak fülsértő tud lenni ‒ csóváltam rosszallóan a fejem. Nem kedveltem azt a portrét, számomra túlzottan idegesítő volt, és a lovagról is ez volt a véleményem. Utána talán kissé részletesebben meséltem neki a nyaramról, és továbbra is vigyorognom kellett, ugyanis láttam az arcára kiülő meglepettséget. Vajon mi döbbentette meg ennyire? ‒ Nos, Rióban lehetséges, hogy tényleg az a helyzet, mint nálad, de ha szigorúan Európára koncentrálunk, akkor igazam van. Nem nagyon jártam még máshol, így nyilván olyan helyekről beszélek, amiket ismerek ‒ válaszoltam, miközben rendet tettem. Nem kételkedtem abban, hogy Rio de Janeiro-ban állandóan karnevál hangulat van, de az én Európám városaiban hamar elcsitultak a kedélyek egy-egy rendezvény után. ‒ Véleményem szerint általánosságban a könyveket nézik le, holott az olvasás értelmesebb tevékenység, mint különféle labdák üldözése ‒ fintorodtam el kelletlenül. Azért tartott itt a világ, mert a fiatalok síkhülyék voltak, és fontosabb volt nekik az a gyerekes labdajáték, mint a művelődés. Meg aztán a kormányok se törték magukat, hogy megkedveltessék az olvasást a gyerekekkel. Ha agyatlan barmokat akartak kinevelni, hát gratulálok, sikerült nekik. ‒ Figyelj, ki tudja… Két fej, két agy, kétszer annyi tudás ‒ vigyorodtam el szórakozottan. Én személy szerint nem bírtam volna, ha két fejem lenne, de jobban belegondolva meg inkább legyen kettő, mint egy sem, nem igaz? Rossz volt nézni az ügyetlenkedését, így segítettem rajta. Már napi két-három jó cselekedetnél tarthattam, nocsak, akkor holnap-holnapután nyugodtan lehetek köcsög, mert lassan a heti adagot is letudom… ‒ Nocsak, te sem rajongsz a kviddicsért? Akkor üdv a klubban ‒ vontam fel a szemöldökömet, majd szélesen elmosolyodtam. Shakespeare, a kviddicstől való elzárkózás… Tetszett. Határozottan tetszett, hogy hasonlítottak az érdeklődési köreink, és most először gondoltam azt, hogy „Na, ebben a lányban van valami. Ő érdekel engem, ismerni akarom.” Ez pedig nagy szó. Eddig még senkinek nem sikerült ilyen fokú érdeklődést kiváltania belőlem. Egyre szimpatikusabbá vált a szememben. ‒ Vétek volt otthon hagyni ‒ pillantottam rá. Én mindig magammal cipeltem a kedvenc olvasmányaimat, az itteni könyvtárból ritkán kölcsönöztem a szórakoztató irodalom kategóriából, ugyanis jó néhány könyv lapjait összerongálták. Ezután hosszasan fürkésztem az arcát. Meg akartam jegyezni ezt az arcot, ezt a nevet. Emlékezni akartam rá a későbbiekben. Mivel felkeltette a kíváncsiságom, ezért gondoltam, tesztelem őt. Csendesen hallgattam a Shakespeare-rel kapcsolatos válaszát, és így jó ideig nem is feleltem. Meglepett. Őszintén meglepett a válasza. ‒ Nos, igazán betoppanhattál volna korábban az életembe ‒ jegyeztem meg vigyorogva. Bizonyára rengeteg unalmas órától mentett volna meg a társasága, és ezt nem is röstelltem megjegyezni neki. Kezdtem bánni, hogy annyira elzárkóztam a háztársaimtól. Be kellett látnom, emiatt rengeteg hiányossággal küszködtem. Mindenesetre, most kivételen örültem a hugrabugos ismerősöm bénázásának, különben még mindig az ő áradozását hallgathatnám, és nem pedig egy értelmes emberi lénnyel beszélgetnék. Így hát el is hívtam Roxmortsba, bár a válasza alapján nem volt kedve lemenni oda. Egy ideig az arcát fürkésztem, aztán megvontam a vállamat. ‒ Rendben, nekem a folyosó is megteszi ‒ mosolyodtam el halványan, és megindultam a könyvtáros felé, hogy kivehesse a könyvet. ‒ Akkor kint megvárlak, rendben? A könyvtárostól elbúcsúztam, majd a folyosón helyet foglaltam az egyik padon, és folyamatosan azon pörgött az agyam, hogy mégis milyen beszédtémát hozhatnék fel, de végül nem jutott eszembe semmi értelmes, így megvártam, amíg Marietta csatlakozik hozzám, és reméltem, ő majd valahogyan továbblendíti a beszélgetésünket.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Remélem, tetszeni fog ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Számomra teljesen normális dolognak számít, hogy megjegyzem azon évfolyamtársaim nevét, akikkel van közös órám, vagy akár emellett még egy házba is lettünk beosztva. Igen, nekem ez tűnt logikusnak, mert sosem tudhatom, hogy éppen kivel osztanak be páros feladatra mondjuk és az azért elég ciki lenne, ha hét év után nem tudnám a másik nevét. - Oh... És én mégis mi miatt lennék kiemelkedő a közösségből? - érdeklődöm, ugyanis ötletem sincs, hogy mire célozhat ezzel. Nem hiszem, hogy bármivel is kiemelkednék a diáktársaim közül, hiszen nem mentettem meg a világot vagy röpködök a seprűn különféle labdák után... - Akkor jó - sóhajtok fel nyugodtam, amint meghallom, hogy tényleg nem fog a gyengélkedőre vinni. Még ő is jobban jár, megspórol magától egy csomó energiát, amit abba kéne fektetnie, hogy odarángasson és bent is tartson. Én oda nem megyek, amíg nem élet-halál kérdésről van szó. - Azokat én is el tudom majd intézni, de ha ennyire lovagoskodni akarsz, átadhatom a lehetőséget - mondom mosolyogva, mert nekem tényleg mindegy, hogy ő tünteti el a púpjaimat vagy majd én később. - Erről nem akarok beszélni - zárom le ennyivel a témát és remélem, nem akarja tovább feszegetni, mert nem tervezem vele megosztani a magánéletem ilyen kevés ismeretség után. A baziliszkuszos mondaton viszont akarva akaratlanul is elmosolyodom. Talán ennyire kiakadtam volna az előbb a gyengélkedőre? Vajon Abi hányszor hív így a hátam mögött, miután kioktatom, hogy jobban kéne tanulnia? - Ja, hogy úúúúúgy. Nem igazán volt alkalmam még a kezemben tartani, mert rám borult egy rakatnyi társával együtt, de amúgy igazad van, biztos nehéz - nézegetem a könyvet a kezében. Nekem is sikerült beleválasztanom a közepébe, igaz? - Azok a festmények annyi hülyeséget tudnak kitalálni - rázom a fejem értetlenül, hiszen néha még nagyobb "életbölcsességeket" hallok tőlük, mint a húgomtól, ez pedig nagy szó. Nem azt mondom, hogy Abi buta lenne, mert megvan a magához való esze, csak nem használja és inkább elbohóckodja az idejét. Fene se tuja, hogy miért jó ez neki... Végül Aaron felsegít a földről - talán mégsem az én taláromnak kéne feltakarítani ez a helyet -, a beszélgetés pedig a nyár felé terelődik, amiről én megint csak szűkszavúan nyilatkozom, Aaron viszont egész tartalmas beszámolóval lep meg. Például a Berlinről tett megjegyzésén meglepődök, hiszen nem gondoltam volna, hogy Németországban él. Valójában semmit sem tudtam eddig róla, tehát nem is csoda, hogy ezen meglepődök. - Nincs igazad, mert Rioban még akkor is karneválhangulat volt, amikor már bőven vége volt neki - cáfolom meg az elméletét, hiszen én ezt tapasztaltam. Ott ugyanolyan nyüzsgés volt és kisebb utcabálok, mintha ünnepség lett volna, pedig megkérdeztem több ott lakótól is, és nem volt semmi okuk az ünneplésre, náluk ez spontán jön. - Ja, hát sokan lenézik a mugli könyveket, szerintem ez az oka - magyarázom meg neki, hogy a suliban miért nem találkozhatott még eddig más Shakespeare rajongókkal. - Nem hiszem, hogy bármikor is szükségem lenne még egy fejre, de majd észben tartom - kacsintok rá, mert azért elég aranyos meg vicces, hogy ilyen ajánlatot tett nekem, amiről ő maga is tudja, hogy inkább egy csínynek felelne meg. Aaronnak igaza volt, nem valami könnyű ez a könyv, mikor átveszem tőle, de elutasítom a segítségét, mert én is megbirkózok vele, nem lehetek ennyire puhány... - Ha nem muszáj, akkor azt inkább kihagynám - húzom el a számat fintorogva. Én meg a kviddics? Jó vicc, én nem fogok röpködni néhány labda miatt! azt meghagyom Chonak meg Abinek, ők legalább élvezik és látnak benne értelmet is. Persze, úgy tűnik elég szörnyen festhetek én ezzel a könyvvel, hogy annyira erősködik, hogy hadd segítsen nekem. Talán tényleg kéne edzenem valamit és nem csak futni járni... Mielőtt azonban átadom neki, közlöm vele, hogy ez az enyém, mert én láttam meg előbb. - Az enyém meg otthon van -mondom mosolyogva, majd figyelem tovább, hogy mit csinál a könyvvel, aztán valahogy akarva akaratlanul az arcát kezdem el fürkészni és még magamban meg is állapítom, hogy olyan kék szemei vannak, hogy az már veszélyes a női nemre nézve. Közben meg persze, hogy odaadja a könyvet és nem is kapcsolok egyből, hogy mi most éppen egymást bámuljuk néma csöndben és ez fura, de amint ez tudatosul bennem, gyorsan el is kapom a tekintetem. Ez nagyon fura volt! Még hálás is vagyok neki, hogy hirtelen Shakespeare-ről kezd el kérdezni, ezzel terelve a témát az előbb történtekről, akármi is akart ez lenni... Mindenesetre, én belekezdek a válaszadásba, addig se agyalok azon, hogy mennyire kék szemei vannak... Persze, nincs túl nagy mázlim, mert miután befejezem, egy hosszabb hallgatás következik, közben pedig úgy néz rám, mint az előbb. Talán valami rosszat mondtam? Aztán ugyanazzal a kérdéssel, jön, mint amivel én nem is olyan rég, amitől elmosolyodom, meg azt hiszem, talán kicsit zavarba is jövök, fene tudja, de azért kibökök valami választ, max kiröhög. - Erre-arra? A következő kérdése azonban hirtelen és váratlan számomra. Ugyan miért akarna ő velem dumálni? Egyáltalán merjek én ilyen dolgokba belemenni azok után, hogy mi történt múlt tanév végén? A fél Hollóhát rajtam röhögött... Na jó, ez talán túlzás, de... Elég sokan, és én nem akarok megint hasonlóképp járni. Az egyáltalán megoldás, ha nem mondok semmit? Vagy ha még nem válaszolok? - Igazad van, miért nem megyünk ki legalább a folyosóra? Ott... Ott nem kéne suttogni - ennél pocsékabb választ se adhattam volna szerintem, de hát Merlinre, most igazán segíthetne valaki nekem dönteni, hogy mégis mit csináljak.
note || music || words✖ K.P ✖
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Marie & Aaron 2015-10-20, 14:25
Marietta & Aaron
Halványan mosolyogva figyeltem Mariettát. Milyen bájos volt, amikor az feltételezte, hogy hozzáhasonlóan én is mindenkinek a nevét megjegyzem. Volt egy szobatársam, akinek a mai napig nem tudtam a nevét, vagyis, nem érdekelt, ezért mindig úgy hívtam, ahogy jólesett. ‒ Értem. Nos, én általában csak azoknak az embereknek a nevét jegyzem meg, akik vagy környezetemben élnek, vagy a közösség szempontjából valamilyen téren kiemelkedő. Pocsék a névmemóriám ‒ vontam meg a vállamat. Természetesen, most felmerülhetett volna benne a kérdés, hogy őt miért jegyeztem meg, ennek egyetlen egyszerű oka volt: Chang legjobb barátnője. Mivel Chang kviddicsezik, és mivel gyűlölöm azt a sportot, így mindkét lányt sikerült megjegyeznem. Meglepetten néztem rá, amikor a gyengélkedő említése heves ellenállást váltott ki belőle. ‒ Nyugalom ‒ emeltem fel védekezőleg a kezem. ‒ Nem terveztelek oda vinni. Láthatóan jól vagy, az esetleges púpokat meg én is le tudnám kezelni ‒ tettem hozzá higgadtan. Ha tényleg komoly baja lett volna, akkor mindenképpen elvittem volna oda, de szemmel láthatóan nem esett komolyabb baja, így nem akartam elrángatni egy olyan helyre, ahová nem akart menni. ‒ Nem szereted a gyógyítókat, vagy miért nem mennél oda? ‒ kíváncsiskodtam. Én se rajongtam azért, hogy a gyengélkedőn kelljen feküdnöm, de biztosan nem tartották volna bent. Épp ezért nem értettem ezt a nagy ellenkezést. Mindenesetre ráhagytam a dolgot, ha nem, hát nem. ‒ Szóval, megnyugodhatsz, és nem kell baziliszkuszt imitálnod ‒ tettem hozzá szórakozottan. Annak idején se ártott nekem az az óriáskígyó, bár érthető, hiszen a családfám több generációra visszavezethetően kimutatta, hogy csak aranyvérűekkel házasodtak az őseim. Így nem volt oka ártani nekem. Marietta következő szavaira halkan felnevettem, és a fejemet ráztam. ‒ Nem úgy értettem, hanem arra céloztam, hogy ez a kötet milyen súlyos ‒ mosolyodtam el. Nem is vártam el tőle, hogy értse a célzást, vagy ezt a fárasztó szóviccet, de azért kifejezetten szórakoztatott, hogy milyen könnyen félre lehetett érteni azt, amit mondtam. Pontosabban, hogy a lány elsősorban a mű tartalmára és stílusára asszociált, nem pedig a könyv súlyára. ‒ Biztos? Pedig az egyik titkos járatot őrző portré szerint két fej jobb, mint egy ‒ kérdeztem. Azt hiszem, a hetedik emeleten volt a bejárat. Merlin tudja, ritkán használom a járatokat, csakis akkor, ha nagyon késésben vagyok. Mindenesetre felsegítettem a földről, utána pedig gyorsan rendet tettem, mielőtt még a könyvtárosnak feltűnt volna a felfordulás. ‒ Kellemes volt. Zürichben az egyik idejáró barátnőmet látogattuk meg, Velencébe még gyerekkori barátom kedvéért ugrottunk el, Berlin meg… Nos, mondhatjuk úgyis, hogy Berlin az otthonom. Gyönyörű városok, akadnak ott építészeti különlegességek, szóval én csak ajánlani tudom őket. Mi nem a karneválra mentünk. Nem vagyok a típus, aki csak nagyobb rendezvényekre utazik ki, inkább azok közé tartozom, akik fogják magukat, összecsomagolnak, keresnek szállást, szobát foglalnak, majd az ott töltött idő alatt felfedezik a várost. Nem rajongok a kötött programokért, úgy vélem, azok nem mindig tükrözik azt, hogy hogyan is élnek egy adott városban. Ki tudja, hiszen lehet, hogy mondjuk, egy karnevál idején odacsődül egy hatalmas tömeg, minden szépnek és jónak tűnik, de annak végeztével, lehet, hogy ismét visszatér az álmos kisvárosi hangulat. ‒ Talán kicsit sokat fecsegtem. Azért reméltem, hogy nem untattam annyira, mert Heidi ilyenkor közölte volna velem, hogy fogjam be, és segítsek neki ebben, vagy abban. ‒ Szóval nagy rajongók vagytok. Ennek örülök. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki ennyire rajongott volna érte. Vagyis, ebben az iskolában nem ‒ mondtam, és közben elraktároztam magamban azt az információt, hogy a lánynak van egy húga. Nem is tudtam, bár ez is csak azt bizonyítja, hogy eddig nem túlzottan figyeltem az emberekre. ‒ Hát, legalább tudod hol találsz, ha mégis szükséged lenne arra a második fejre ‒ vigyorodtam el. Az én napi rendemet tényleg nem volt nehéz lenyomozni, szinte mindig ugyanazokon a helyeken fordultam meg, így akármikor megtalálhatna, ha akarna. ‒ Mindenből lehet előnyt kovácsolni‒ vontam meg a vállamat. ‒ Szóval, nem zavar, mert hátha egyszer hasznos lesz ‒ feleltem miközben átadtam a könyvet. Láttam, hogy nem boldogult vele, ennek ellenére elutasította a segítségemet. Milyen makacs egy nőszemély volt! Egy pillanatra elmerengtem azon, hogy én is ilyen vagyok-e, amikor nem fogadok el másoktól segítséget. ‒ Könnyen lehet, akkor lehet nem ártana neked is edzened. Mondjuk, beléphetnél a hőn szeretett kviddics-csapatunkba. ‒ A kviddiccsel kapcsolatos szavaimból csak úgy csöpögött a gúny és a megvetés. Szinte tapintani lehetett azon sportág felé irányuló utálatomat. ‒ Én meg nem fogom tétlenül nézni, hogy alig bírod el ‒ vágtam rá, miután elvettem tőle a kötetet, hogy könnyebbé varázsoljam. Mégis milyen férfi nézné azt, hogy egy nő majd’ megszakad egy könyv súlya alatt? ‒ Van egy saját példányom az éjjeliszekrényemen, hidd el, nincs szükségem rá ‒ feleltem. Miközben átnyújtottam neki a gyűjteményt, a tekintetem egy pillanatra elidőzött az arcán, aztán zavartan elfordítottam a fejemet, amikor feltűnt, ő is hasonlóan bámult engem. Talán ezért is tereltem el a témát Shakespeare-re, a kérdésére lassan bólintottam, majd csendesen hallgattam a válaszát. Nem csalódtam, ez a lány nem azért volt rajongó, mert Shakespeare szerelmi történeteiért rajongott. Értelmes választ adott, olyat, amilyet vártam egy hollóhátas lánytól. Visszafordultam felé, immár szándékosan, hosszasan fürkésztem az arcát, majd némi hallgatás után megszólaltam. ‒ Hol voltál eddig? ‒ Bizonyára jól emlékszik még arra, hogy pár perccel ezelőtt ő is ugyanezt kérdezte tőlem. ‒ Elkísérhetlek valahová, vagy meghívhatlak valamire? Úgy gondolom, egy csésze kávé, vagy tea mellett kellemesebben tudnánk társalogni, mint itt, a könyvtárban suttogva‒ hívtam el valahová. Ami nagy szó, mert csak kevesek társaságát tűröm el, de Marietta az előbbi válaszával kiérdemelte azt, hogy kíváncsi legyek rá, és meg akarjam ismerni.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Remélem, nem túl hosszú, és tetszeni fog *-* ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem repesek az örömtől, hogy rám borult egy fél polcnyi könyv. Egyrészt azért, mert ezt később tuti megbánom még a fejem miatt, ugyanis ráesett pár vastagabb darab és már most fáj valamennyire, hát még később mennyivel rosszabb lesz majd... Másrészt pedig, a hangokból ítélve nekem kell majd rendet raknom, mert a könyvlökdöső sikeresen lelépett. Mintha én olyan ijesztő lennék, nem értem a logikát... Szóval az előbbi incidensnek köszönhetően a földön ücsörgök, s a könyveket nézegetem magam körül, meg persze a fejemet tapogatom az esetleges púpok után kutatva. Remélem megúszom kevesebbel is, nem akarok egy rakatnyi dudort a fejemre. Felpillantok, mikor meghallom, hogy valaki bocsánatot kér. Aaron, az évfolyamtársam és ő is hollós, nem beszéltem még vele, de az biztos, hogy az eddigi hét évben nem ilyen volt, hiszen egy szót sem szólt hozzám. - El kell szomorítsalak, de egyik sem. Egy házba vagyunk beosztva és évfolyamtársak vagyunk, azért azoknak a nevét tudom, akikkel van közös órám - nem értem, hogy ez miért olyan furcsa neki. Ennyi erővel akár én is megkérdezhetném, hogy ő mégis honnan tudja a nevem, vagy miért emlékszik rá, de nekem teljesen logikusnak tűnik, hogy tudom az úgynevezett osztálytársaim nevét hét év után. Mondjuk, nem mintha annyira érdekelne ez a neves dolog, hiszen mindegyikőnk tudja, hogy ki a másik, csak éppen semmit nem tudunk egymásról, mert még sosem beszéltünk. De attól még tudhatom a nevét, nem igaz? - Ne! - vágom rá gyorsan a gyengélkedős dologra a választ. - Eszedbe ne jusson oda vinni - nézek rá úgy, mintha épp valami nagy bűnt készülne elkövetni, hogy érzékelje, mennyire nem akarok azon a helyen kikötni. Alapból utálom a kórházakat, mert apunak sokat kell oda mennie a leukémia miatt, de még ott van a múlt tanév végi Dorianos incidens is, amit nem lesz könnyű elfelejtenem, szóval köszönöm, de inkább elkerülném azt a helyet... - Nem olyan nehéz az, ha figyelünk arra, amit olvasunk - nem csak Shakespeare-nek, hanem mindegyik könyvnek ez a titka, vagyis inkább azt mondom, hogy mindegyik történetnek, hiszen könyv lehet akár verses kötet is és a versekre például teljesen más módon kell figyelni, mint mondjuk egy drámára vagy egy regényre. - Igazán hízelgő ajánlat, de nekem tökéletesen megfelel egy fej is - mondom mosolyogva, majd eltűrök egy kósza tincset az arcomból, mielőtt még segítene feltápászkodni a földről. Aztán csak talpra állok, ő meg a helyére varázsolja a könyveket,miközben én ellenőrzöm, hogy minden testrészem megúszta-e nagyjából épségben az esést. A nyaramról nem mesélek sokat, mert nem volt valami érdekes, igaz, hogy alig voltam otthon, de attól még szerintem nem mondható nagy számnak... Néhány fesztivál és pár napot Olaszországban töltöttünk Abivel, hogy legyen valami színünk a sulikezdésre. De élveztem a Rioban töltött napokat is, bár nyomult rám az a Hollós srác, akivel eddig sikerült nem összefutnom - talán jobb is -, mégis sikerült jól éreznem magam. Aztán ott volt még az a néhány napos túra a családdal az Alpokban, amikor mind el tudtunk végre vonatkoztatni apu betegségétől és olyan jól éreztük magunkat mint régen. Viszont az, hogy Aaron külön kiemeli, hogy mennyire nem mondtam körülbelül semmit, kissé furcsa számomra, mert mégis miért mondanám el neki az egész nyaramat, ha alig ismerem? Pedig alapjáraton azt mondják, hogy nem beszélek keveset, sőt néha van, hogy be sem fogom a számat, bár ez tényleg leginkább az ismerőseim közelében történik. - Biztos jó lehetett, én még egyik helyen sem voltam, mondjuk Velencébe ha mennék, akkor biztos a karnevál idejére időzíteném a dolgot - gondolkodok hangosan. Velence biztos gyönyörű, de nekem valahogy eddig mindig kimaradt, máshova mentünk a családdal vagy a barátaimmal, pedig a velencei karnevál biztos nagyon érdekes lehet. Valószínűleg teljesen más, mint mondjuk egy rioi, de az ottani karneválról is lemaradtam bár apuék ennek inkább örültek, mert így kevésbé aggódtak értem, szerintük ugyanis a karnevál alatt biztos nem lett volna biztonságos egy lánynak egyedül. Úgy beszélnek, mintha Abiről lenne szó, de könyörgöm, én auror leszek, nem szobanövény! - Pedig a húgom és én mondhatni külön Shakespeare klubot is alapíthatnánk - mosolyodom el, ahogy megjelenik előttem a nyári színdarabok és közös olvasások emléke. Felváltva olvastunk fel, minden szereplőnél más hangot próbáltunk kiadni és külső szemlélő biztos idiótának nézett volna minket, de az ilyen kis hülyeségek tartanak minket össze azt hiszem. Legalábbis a húgomnak szüksége van ezekre a dolgokra, én pedig nem akarom őt szomorúnak látni, így minden tőlem telhetőt próbálok általában megtenni annak érdekében, hogy boldog legyen. - Héé... Tudod, hogy csak poénból kérdeztem - szólalok meg, mikor elkezdi felsorolni, hogy merre tartózkodott ezidáig, mintha teljesen komoly kérdés lett volna. Nem ő tehet róla, de az itteni tónak már csupán az említésétől is kiráz a hideg. Nem csak a jéghideg víz gondolata teszi ezt, sem a furcsa növény, bár azok is közrejátszanak, de leginkább az ott történteknek köszönhető ez a hatás. Érzem az apró fájdalmat a szívemben, mely nyár elején még az egész mellkasomat megtöltötte, most azonban már eltörpül, megszokottá vált számomra és hamarosan végleg eltűnik. - Ááááh, értem, és mondd csak, nem rossz, hogy néha olyan dolgokat is megjegyzel emiatt, amiket jobb lett volna elfelejteni? - kötök bele felvont szemöldökkel, de közben mosolygok, mert mégiscsak valamilyen szinten vicces az, amit mondtam - tudom, hogy nem -, meg Aaron is kedves, nem fogok egy antiszociális élőhalottat játszani a közelében... Meg úgy senki közelében nem, mert az valami szörnyű lehet... Közben kiköt nálam az áhított könyv, ami talán mégsem olyan áhított, mert olyan nehéz, mint egy tucat tégla. Normális volt az, aki ezt kitalálta? Mármint az ilyen vastag és nehéz könyveket... Nem gondolt bele, hogy ez simán megölhet valakit, ha ráesik? Oké, talán túlzom, talán nem, de attól még próbálom stabilan tartani a kezemben, remélve, hogy a súlya mégsem fog kibillenteni az egyensúlyomból. - Ööö... Megleszek én... Majd megbarátkozunk - nézek a könyvre és szorosabban fogom, talán még közelebb is húzom magamhoz. Nem fogom kiadni a kezemből, ennek pedig a fő indoka az, hogy végre találtam egy biztos pontot, amikor nem érzem azt, hogy mindjárt az előző helyemen kötök ki, a padlón. - A könyvek nem hiszem, hogy annyit számítanának ebben, mert én is sokat olvasok, de ellenben veled, én épphogy elbírom - bököm ki és biztos vagyok benne, hogy inkább a másik indoknak köszönheti, hogy nem szakadnak le a kezei ettől a könyvtől. Nagyokat pislogok, mikor mégis a könyvért nyúl, hiszen az előbb mondtam, hogy boldogulok, s éppen ezért még lépek is hátra egy-két lépést, hogy ne érje el. - Már mondtam, hogy elbírok vele... - jelentem ki közben, de a kezem meg egyre inkább fárad a könyvnek köszönhetően, így végül megadom magam, és hagyom, hogy átvegye tőlem. Nagyot sóhajtok, mikor elveszi a "tucatnyi téglát". - De meg ne próbáld nem visszaadni, én láttam meg előbb - bökök a könyvre, majd a fiúra pillantok. Oké, Aaronnak nagyon szép kék szemei vannak, ez lehetséges? Persze Marie, bárkinek lehetnek szép szemei, ezen ne akadj fönn! Figyelem, hogy mit csinál a könyvvel és némileg elszégyellem magam, hogy nekem ez nem jutott eszembe. Lehet, hogy nyáron kicsit sok időt töltöttem a mugli barátaimmal, bár velük úgysem találkozhatok máskor, szóval megérte... - Oh, sokkal jobb - mosolyodom el megkönnyebbülve, ahogy kezembe adja a kötetet. Azt meg jól látja, hogy zavarna, ha ő hozná helyettem, hiszen nincs nekem semmi bajom, hogy segíteni kelljen, csupán nem erősek a kezeim, de biztos megbirkóztam volna a dologgal valahogy. - Mármint, hogy miért szeretem? - nézek fel a kezemben lévő könyvről a srácra. - Ahogy megközelíti a történeteket és ahogy a szereplőkkel bánik. Sosem tudhatjuk például a mű elején, hogy mire számítsunk, egyáltalán kik maradnak életben a végére. Meg ott vannak még a monológok is, amikben néha olyan komoly eszmefuttatások vannak, hogy talán első olvasásra fel sem tűnik az embernek - eddig nagyon el sem gondolkoztam ezen a dolgon, hogy mivel érdemelte ki Shakespeare azt, hogy ennyire megkedveltem. Talán a szóhasználata, a szereplői spontaneitása is közrejátszott a dologban, de azt hiszem, leginkább azt a merészséget, hogy tényleg nem sajnálta a karaktereit és olyan szituációkat is feldolgozott, amit mások inkább hanyagoltak.
note || music || words✖ K.P ✖
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Marie & Aaron 2015-09-06, 18:32
Marietta & Aaron
Nem repestem az örömtől, hogy rám maradt a romok eltakarítása, és a magyarázkodás, de valakinek vállalnia kellett a következményeket, és valljuk be, a barátom nem arról volt híres, hogy odaálljon valaki elé, és beismerje a hibáját. Sóhajtva sétáltam át a polcsor túloldalára, és meglepetten meredtem a földön ücsörgőre. Marietta volt az. Soha nem beszéltem még vele, hiába volt az évfolyamtársam, és ült előttem a tanórákon. Mindig úgy gondoltam, hogy két külön világ vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy a drágalátos barátnője a kviddicscsapatunk kapitánya. Enyhén elhúztam a számat a gondolatra. Gyűlöltem ezt a sportnak nevezett állatias harcot, és nem értettem az azt űzőket. Azonban, azt sose tudtam meg, hogy a Hollóhát kviddicskapitányának a legjobb barátja mégis hogyan vélekedett eme csodálatos sportágról. Mindenesetre segítettem neki, hogy lássa, milyen jó fej tudok lenni. Amikor a nevemen szólított, lassan bólintottam, aztán szórakozottan megszólaltam. ‒ Nem hittem volna, hogy tudod a nevem, Marietta. A rosszindulatú pletykák, az órai felszólalásaim, vagy a gyengébbek védelmezéséből ismertél rám? ‒ Tényleg csodálkoztam rajta, mert nem voltam egy központi figura ‒ noha igyekeztem minden értelmes szakkörnél jelen lenni ‒, de nem a népszerűbbek táborát gazdagítottam, hanem a seggfejekét. A nevem utáni szavakra elmosolyodtam. ‒ Biztos? Ne kísérjelek fel a gyengélkedőre? Shakespeare elég nehéz olvasmány ‒ kérdeztem vissza. Természetesen csak vicceltem, majd arra, hogy Mariettának egy púp egy újabb fejet eredményezte a homlokomat ráncolva vigyorogtam. ‒ Csak nem. Bár, ismerek valakit, aki tud olyan varázslatot, amitől úgy látszódna, hogy tényleg két fejed van. Az az illető természetesen én lennék, mert szabadidőmben a könyvtár zárolt részlegén lévő köteteket bújom, és micsoda kincseket talál ott az ember! Mindenesetre, felsegítettem, elvégre, ez volt a legkevesebb, miután úgy ledöntötték a lábáról, majd a köszönetmondásra csak vontam a vállam. ‒ Ugyan, nincs mit ‒ feleltem, majd néhány pálcaintéssel eltüntettem a káoszt, azonban az egyik könyvet megtartottam magamnak. Egyrészt, mert érdekelt a tartalma, másrészt, ha már korábban is vicceltem vele, akkor igazán beleleshetek, amíg Marietta a nyaráról mesélt. ‒ Hm. Nem vagy túl beszédes. Megértem, egy félig-meddig vadidegennek én se fecsegnék az élményeimről ‒ pillantottam fel a könyvborítóról, majd, amikor arról érdeklődött, hogy én merre jártam, egy pillanatra eltöprengtem. Az alap dolog, hogy nyaranta visszatérek Berlinbe, de ezúttal nem csak ott voltam. ‒ Igen, Berlinben több alkalommal, voltam Velencében és Zürichben is. Nem szeretem a nagyon egzotikus helyeket, inkább maradok a jó öreg Európánál ‒ mosolyodtam el halványan. Nem gondoltam volna, hogy bővebb beszámolót is kér, például, hogy kikkel voltam, vagy mit csináltam azokban a városokban. Bár, ha annyira érdekelte volna, kivételesen részleteztem volna a dolgokat, hiszen semmi titkolnivalóm nem volt. Legalább is, nem ebben a témában. Továbbra is a könyvet méregettem, és szemmel láthatóan zavarta, hogy tettem a helyére, vagy adtam oda neki. Erre a gondolatra egy aprócska mosolyra húzódott a szám. Egy szavába kerülne, és odaadnám neki, miután megnéztem a tartalomjegyzéket. Meg is szólalt, de nem a könyvet kérte, hanem afelől, érdeklődött, hogy bajom van-e az olvasmányával. Halkan felnevettem. ‒ Szeretem Shakespeare-t. Nem gondoltam volna, hogy belebotlok egy másik rajongóba ‒ válaszoltam a kérdésére, és hogy bebizonyítsam azt, hogy nem csupán egy olyan pasi vagyok, aki azért mondja ezt, hogy felszedje őt, hanem tényleg szereti a szerző műveit, idéztem is belőle. Azt hiszem, sikerült megdöbbentenem, pedig ez egyáltalán nem volt olyan nagydolog, ha az ember tud azzal azonosulni, amiről éppen beszél. A következőkre, ismét halkan nevetgéltem. Vicces volt a magyarázkodása, tekintve, hogy alapból nem vettem nyomulásnak. De akkor ezek szerint mégis lett volna valami, ha egyből zavarba jött? ‒ Tanórákon rendszerint egy-két sorral mögötted, a Hollóhát-toronyban többnyire az ablaknál, vagy a szobámban, a könyvtárban a zárolt részleghez közel, a birtokon a tónál, Roxmortsban pedig többnyire a Szellemszállásnál ‒ feleltem komolyan a kérdésére. Majd az idézettel kapcsolatos szavakra megrándítottam a vállamat, aztán a homlokomra böktem. ‒ Fotografikus memória. Áldott egy dolog ‒tettem hozzá vigyorogva. Tényleg nagyon örültem neki, hogy nem kellett a magolással szenvednem, mert ilyen jó emlékezőképességgel rendelkeztem. Noha, ez a névmemóriám rovására ment. ‒ Hát rendben ‒ mondtam miközben átadtam a könyvet, majd amikor láttam, hogy nehezen bírja el, felsóhajtottam. ‒ Add vissza, majd én cipelem ‒ nyújtottam a kezem érte, majd felvont szemöldökkel néztem rá. ‒ Sose indokolnék valamit azzal, hogy férfi vagyok. Az nem jogosít fel semmire. Egyébként azért bírtam el olyan könnyen, mert évek óta több tucat könyvet rakosgatok mindenhová a szobámban, továbbá edzeni járok ‒ feleltem, aztán, ha korábban nem adta, akkor finoman elvettem tőle, mert nem akartam, hogy tényleg magára ejtse a kötetet. Akkor tényleg cipelhettem volna fel a gyengélkedőre, és erősen kételkedtem benne, hogy arra vágyik, hogy a karomba véve vigyem el addig. A kötetet visszaszerezve a mellkasomnak szorítottam, miközben ráböktem a pálcámmal, és elmorogtam egy varázsigét. Komolyan nem értettem, hogy a mostani fiatalok többsége miért nem tudja egyszerre használni az eszét és a varázspálcáját. Mindenesetre miután elvégeztem a bűbájt, elméletben a gyűjteménynek könnyebbnek kellett volna lennie. ‒ Próbáld meg most, ha esetleg annyira zavarna, hogy én cipekednék helyetted ‒ adtam át neki a könyvet, aztán eltettem a pálcámat. De, ha annyira nem ragaszkodott a cipekedéshez, akkor csak addig kértem, hogy tartsa, amíg elrakom a pálcámat, utána visszavettem volna. ‒ Miért pont Shakespeare? ‒ faggattam. Mert, az egy dolog volt, hogy én odáig voltam a művekben rejlő eszmefuttatásokért, az óangol szövegekért, vagy némely darabban rejlő sötét komorságért, de érdekelt Marietta álláspontja. Azt hiszem, ettől a válaszától függött, hogy a későbbiekben miként fogok róla vélekedni. Mert, ha számomra megfelelő véleményt formál, és nem a romantikus szálakat hozza fel, akkor kétségkívül kedvelni fogom őt.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Ááááá, tessék *-* ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem a legkellemesebb dolog, mikor néhány könyv rázuhan az emberre, sőt... Eléggé fájdalmas tud lenni, ha a vaskosabb kötetek hullanak alá és eltalálják az illető fejét. Tapasztalatból beszélek, hiszen most éltem át ezt a csodálatos érzést, amit biztos nem felejtek el a közeljövőben, mert esélyes, hogy néhány púp a fejemen emlékeztetni fog rá még egy darabig. Hallom, hogy valaki kiabál és sejtem, hogy annak a bizonyos személynek, aki rám zúdította ezt a kupac könyvet. Sejthető volt, hogy a valódi tettes nem mutatja meg magát, mert nem tudhatta, hogyan reagálom le a dolgot, pedig nem terveztem leüvölteni a fejét, hiszen bárkivel megesik az ilyen. Múlt tanév végén én is hasonlóképp jártam, az meg már más kérdés, hogy annak Dorian volt az oka és én meg az ő húgára borítottam pár könyvet. Igen, az teljesen más volt, ideges voltam és csalódott, de attól még nekem volt annyi merszem, hogy átmentem megnézni, jól van-e az illető. Itt ez igaz-e? Az előbbi kiabálásból ítélve: nem. Szóval úgy tűnik, hogy magamra maradok és nekem kell rendet rakni az ő bénasága után is. Kedves tőle... A földön üldögélve előbb inkább a saját könyveket keresném meg, azt, amit leemeltem. Csak a jobb oldalamon heverő köteteket futom át, mikor felpillantok, ugyanis úgy tűnik, mégis akad segítségem. Aaron. Tudom, hogy az évfolyamtársam és ő is Hollóhátas, de azt hiszem, eddig nem igazán volt alkalmam vele beszélni. Bár azt enélkül is könnyen megállapítom, hogy megváltozott, mert... Eddig mintha nem lett volna ennyire... Ööö... Most komolyan mondjam azt, hogy jó pasi? Nem, nem mondok ilyent, az nem vallana rám, de attól még átfut a gondolat a fejemben. - Aaron? Nem gond, túlélem néhány púppal a fejemen, de remélem egyik miatt sem fogok úgy kinézni, mintha két fejem lenne - próbálom elpoénkodni a dolgot, hátha akkor nem lüktet majd annyira a buksim, de az arcomon lévő mosolytól mintha rosszabb lenne... Most akkor ne mosolyogjak vagy mi? Az nehéz kikötés lenne számomra, hiszem azt nem irányíthatom, hogy mikor mosolyogjak, az csak úgy jön... - Köszönöm - pillantok fel a fiúra, miután felsegített a földről. Igen, felpillantok, mert magasabb nálam, akárcsak a legtöbb pasi. Egy pillanatig csak bámulom, mert tényleg nem arra emlékeztem, hogy ilyen lenne. Talán megváltozott vagy szimplán én nem figyelek ennyire a körülöttem lévőkre? Utóbbit elég cikinek érezném... - Mondjuk úgy, hogy néhány dolgot szívesen kihagytam volna, de azokat leszámítva egész jó nyaram volt - válaszolom. Igazából alig voltam otthon, utaztam és még fesztiváloztam is, de mindez szinte semmi ahhoz a hírhez képest, ami a tanév után otthon minket fogadt. Apu meggyógyulhat, de donort még mindig nem találtunk biztosra és ez nem csak engem, hanem az egész családot zavarja. - Neked? - közben az utolsó, kezében maradt könyvre pillantok. Az az enyém, mármint, azt vettem le, mert az egyedüli Shakespeare könyv azokból, amik a földre kerültek. - Voltál valamerre? - teszem hozzá, bár végig a könyvön jár az eszem. Miért nem adja vissza? - Hmm? Talán valami bajod van vele? - fonom össze mellkason előtt karjaimat, miközben kérdőn pillantok rá. Nem értem, miért akadt fenn ezen, Shakespeare egy klasszikus, mondhatni a munkássága alap mű, de sejtem, hogy sokan az ellenkezőjét állítanák az iskolából, csak azért mert mugli író és a Machbet miatt. Már rengeteg elméletet hallottam arról a darabról, a varázsvilág kicsúfolásától kezdve egészen a leleplezéséig. Azt hiszem azok, akik ilyen dolgokat állítanak, még nem olvastak mugli meséket, amik amúgy tele vannak tündérekkel és már varázslényekkel... Aztán meghallom, ahogy Aaron a Hamletből idéz és félek, hogy talán hallja, mekkorát koppan az állam a döbbenettől. Merlinre, még én se tudok szó szerint idézni egyik darabból se, erre itt van Aaron, akivel eddig azt hiszem, nem is beszéltem és ő kapásból tol nekem egy nem is rövid részletet a Hamletből. - O... Oké... Akkor most ez tuti nagyon fura lesz, de hol voltál eddig? - bököm ki döbbenten. - Nem nyomulni akartam csak.. Szóval én imádom Shakespearet, de nem tudnék tőle szó szerint idézni egy ilyen hosszú részt - kezdek el gyorsan magyarázkodni, mielőtt még totál idiótának nézne, hogy nyomulok rá. Az nem az én stílusom, meghagyom azt a lehetőséget más lányoknak, akiknek már rutinjuk van az ilyesmiben. Én tényleg csak túlságosan meglepődtem és hirtelen nem tudtam mást kibökni... - Tényleg jól vagyok - ismétlem el magamat, miközben átveszem a könyvemet. Hirtelen kicsit meg is görnyedek, mert nem számítottam rá, hogy ekkora súlya van, Aaron olyan könnyen fogta, mintha egy egyszerű toll lenne, én meg azon agyalok, hogy vajon mennyire fog leszakadni a kezem, ha ezt olvasom... - Valószínűleg pár pillanattal ezelőtt még azt mondtam volna, hogy semmivel, de őszintén bevallom, hogy ez a könyv nagyon nehéz... Árult el, te hogy bírtad el olyan könnyen? És nehogy azt válaszold, hogy pasi vagy, mert az nem indok - közben erősen markolom a vaskos kötetet, mert mégsem lenne szerencsés, ha ráejteném a lábamra, de legalább a táskámig el kéne vele jutni, akkor már nyert ügyem lenne, hála a tágító bűbájnak. Az viszont nem állapot, hogy ennyire gyengék a karjaim, a futás ugyan jó, de ebben nem segít. Volt egy nyaram, igazán kezdhettem volna valamit ezzel az üggyel. Elég ciki, hogy aurornak készülök és kifog rajtam egy könyv...
note || music || words✖ K.P ✖
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Marie & Aaron 2015-08-16, 05:11
Marietta & Aaron
Igencsak meglepődtem, amikor az egyik hugrabugos barátom arra kért, hogy kísérjem el a könyvtárba, ugyanis nem szokása odajárni, így aztán nem értettem mi ütött belé. Mindenesetre, vele tartottam, mert nem akartam, hogy megint kipécézze magának egy mardekáros, na meg ő lehet, hogy tudott valamit erről a bizonyos Alice Sinclairről, akit Raziel annyira emlegetett. A nyár olyan gyorsan eltelt, hogy csak akkor eszméltem fel, hogy mindjárt megkezdődik a nyolcadik évem, amikor a vonaton ültem. Az elmúlt hónapokban mást se csináltam csak testileg és szellemileg edzettem: birkózni jártam, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget és egy vallatótól tanultam legilimenciát. Már eljutottunk odáig, hogy az okklumencia, vagyis az elme védelme elég jól ment, legalább is, a kezdő legilimentorok nem tudták volna áttörni a védelmemet, és a tapasztaltabbaknak is okozhattam kisebb gondokat. Jelenleg éppen bagolyposta útján egyeztettem Razielről arról, hogy mégis mikor érnénk rá, elvégre, már megkaptam az órarendemet, továbbá, biztosítottam afelől, hogy ez az Alice biztos kezekbe kerül majd. Halkan felsóhajtottam miközben ezeken gondolkoztam, tulajdonképpen meg sem hallottam a barátnőm csacsogását, egészen addig, míg oldalba bökött, hogy figyeljek már. Bocsánatot kértem, aztán megkértem, hogy ismételje el, amit mondott. Ezen igencsak meglepődött, és a vonatút óta többször is hangoztatta már, hogy szerinte megváltoztam. Igaza volt. Némileg izmosabb lettem, ezenkívül türelmet gyakoroltam, és igyekeztem úriemberként viselkedni, mert Raziel szerint az első benyomások és a másokkal szembeni viselkedés a legfontosabb, még akkor is nyájasnak kell lenned a beszélgetőpartnereddel, ha tulajdonképpen rühelled őt. Szóval, ismét végighallgattam a cserfes hugrabugos monológját arról, hogy a nyáron megismert egy Beauxbatons-os srácot, aki történetesen könyvmoly, ezért muszáj behoznia a lemaradásait. Felvont szemöldökkel hallgattam a történetet. Elég gyanús volt számomra ez a fiú, talán majd utána járok, hogy kicsoda és mit akar, de egyelőre nem akartam elmenni a barátom kedvét az olvasástól. Megkérdeztem tőle, hogy mégis milyen könyvek kellenének, erre előrángatott egy hosszú listát a táskájából, és a rajta szereplő könyvek fele mugli szerzőktől származott. Fásultan léptem be a könyvtárba, de egy elbűvölő mosollyal és bókkal köszöntettem a könyvtárost, majd a társamat a vállainál fogva a mugli szerzők könyvei felé toltam, mert láttam, hogy megakadt valamin a tekintete, és nem akartam, hogy leragadjon valaminél. Bár, az is igaz, hogy kételkedtem benne, hogy megtaláljuk-e ezeket a könyveket, bár, ha korábban szól, akkor talán elhoztam volna a saját példányaimat. Javasoltam is neki, hogy elküldetem azokat a köteteket, de ő ellenkezett, mert neki most azonnal kellett mindegyik. Így hát felderült arccal megiramodott, amikor meglátta a keresett részleget, csakhogy megbotlott a saját lábában, nekiesett az egyik polcnak, és átlökött néhány könyvet a túloldalra. Én ekkor épp a nyakkendőmet igazítottam meg, mert túl szorosnak véltem, így esélyem se volt elkapni. Nagy nehezen összeszedte magát, majd a keletkezett résen óvatosan átkukkantott, amikor a túloldalon meghallotta valaki hangját, felsikkantott, és a listáját maga után lebegtetve elrohant. ‒ Hé, gyere vissza! Hallod?! ‒ kiáltottam utána, de ahogy őt ismerem, elrohant a kastély másik felébe szégyenében. A homlokomat masszírozva mentem át a túloldalra, remélve, hogy nem engem ér majd a lecseszés, hiszen én nem tettem semmit. Amikor átértem, a földön heverő könyvek között megpillantottam Mariettát. Nem nagyon beszéltem még vele az évek alatt, bár okos lány volt, de eddig sose keveredtünk egy társaságba, hiszen az egyik legjobb barátnője egy kviddicsező volt, én pedig ki nem állhattam őket. ‒ Szia, Marietta. Ne haragudj az előbbiért… Az egyik barátom kicsit ügyetlen ‒ kértem elnézést az ő nevében is, bár nem értettem miért rohant el, hiszen megvédtem volna. ‒ Hadd segítsek! ‒ mondtam, hogy a kezemet nyújtottam fel. Könnyedén felhúztam, még arra is figyeltem, hogy ne szorítsam meg túlságosan a kezét. Aztán elővettem a pálcámat, majd egy egyszerű suhintással az összes kötet a levegőbe emelkedett. ‒ Hogy telt a nyarad? ‒ érdeklődtem, miközben a túloldalról átlökött köteteket a helyükre tettem, majd az utolsó, vaskos könyvet a kezeimbe vettem. Eltettem a pálcámat, majd elolvastam a borítón szereplő címet és szerzőt. ‒ Shakespeare, mi? ‒ vontam fel a szemöldökömet. Nem hittem volna, hogy ez a lány ilyen könyveket is olvas. Mindenesetre, felcsaptam a tartalomjegyzéknél a kötetet, néhol hümmögtem, néha a fejemet ráztam, de összességében megvoltam elégedve a gyűjteménnyel. ‒ „A gondolatnak nyelve sose keljen, Nálad, se tettre ferde gondolat. Légy nyájas ámbár, de ne köznapi; Kémlelve rostáld meg barátidat, Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal; De minden első jöttment cimbora Üdvözletén ne koptasd tenyered. Kerüld a patvart; de, ha benne vagy, Végezd, hogy ellened másszor kerüljön. Füled mindenki bírja, szód kevés; Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.” Hamlet, első felvonás, harmadik szín ‒ idéztem az egyik darabból miközben a könyvet a kezemben tartottam. Néha eltöprengtem azon, hogy mennyi idézetet tudtam, hogy mennyi bölcs szót olvastam már, és mégse fogadtam meg mindig őket. Mondjuk, ez az idézet épp kivétel volt, hiszen nem voltam az a típus, aki könnyen barátkozott, és a konfliktusokat se kerestem magamtól, azonban először most ez jutott eszembe. ‒ Még egyszer sajnálom a korábbit ‒ pillantottam a lányra, majd felé nyújtottam a könyvet, hogy átvesse, mert gondoltam, ezt ő maga vette le a polcról. ‒ Esetleg, kárpótolhatnálak valamivel? Az a személy, akit egy nyárral korábban ismert, sehol nem volt. Nem voltam ideges, se feszült, furcsa mód, nyugalmat árasztottam magamból, tulajdonképpen még viszonylag kedves is nevezném magam, na, meg a pillantásom és az arcom se volt már olyan rideg, mint korábban. Gyakran még én is elcsodálkoztam azon, hogy mégis mi lett belőlem, de nem éreztem úgy, hogy rossz úton járnék.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Elkészült *-* ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Néhány napja jöttünk vissza a suliba, de olyan, mintha el sem mentünk volna. Minden ugyanolyan, mint mikor elmentünk, semmi sem változott, csak a diákok kerültek egyel feljebb lévő évfolyamba, köztük én is. Hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt és már itt tartok. Láttam apán, hogy mennyire büszke volt rám, hogy végül az auror szakot választottam, bár az idő előrehaladtával egyre biztosabb voltam e téren a döntésemben. Szeretnék a szüleim nyomdokaiba lépni és nem érdekel, hogy anya már megint szóba hozta, hogy fél, amiért ezt választottam pályának. Tisztában vagyok vele, hogy az ereklyevadász is nyugisabb lett volna, de akkor sem engedek a döntésemből. Régóta készülök erre a pályára és nem hagytam, hogy bármi eltereljen a célomtól, most pedig itt vagyok újra a Roxfortban, már egyetemistaként, és tényleg aurornak készülök. Megkértem Hannat, hogy jöjjön el velem a könyvtárba. Szükségem volt pár kiegészítő könyvre a tananyaghoz, ráadásul múlt tanév végén szólt a könyvtáros, hogy idén a mugliirodalomnál is lesz néhány új darab és már kíváncsi voltam, hogy mégis mik lehetnek azok. Persze, mondanom sem kell, hogy Kath nem bírta annyira a kiképzést, mint vártam volna, még nagyon a nyár hatása alatt volt, így magamra maradtam, s ekkor szántam rá magam, hogy megnézem azokat a bizonyos új könyveket. Így kerültem most ide és árgus szemekkel pásztázom a polcot olyan kötetek után, melyek még nem kerültek a kezembe. Találok is kettőt, de kissé csalódnom kell, hiszen otthon már kiolvastam őket. Ez az én szerencsém? Tényleg? És mégis mi az, hogy lesz több új könyv? Ez kettő... Oké, tudom, hogy az már többes számnak vehető, de a TÖBB az nálam TÍZNÉL kezdődik és nem KETTŐNÉL! Végül maradok egy szokásos szerzőnél és leveszek csukott szemmel egy Shakespeare kötetet. Oké, nem tudom, hogy én vagyok ennyire béna - bár azt kétlem -, vagy a túloldalon lévő nem figyelt igazán, mert sikeresen rám esik pár könyv, csak sajnos nem a könnyű, vékonyabb fajta. - Héééé - adok hangot annak, hogy ez nem volt éppen kellemes, ráadásul még azt a mesterművet is sikerült meglepettségemben leejtenem, amit kihúztam Shakespeare kötetei közül. Óvatosan simogatom meg a fejem búbját, ahol az egyik könyv eltalált, s közben figyelem, hogy vajon melyik könyv is volt az, ami nekem kell. Amint kiszúrom, már hajolok is érte, bár lehet, hogy illene összeszednem a többi könyvet is, hátha a túloldalon lévő személynek nincs képe hozzá, így inkább le is ülök a földre, hogy össze tudjam őket rendezni, hiszen úgy könnyebb lesz visszaraknom...
◊ 
|| music || words
◊ 