Shannon & Caitlyn

[You must be registered and logged in to see this image.]
A földkerekségen nincsen nálam nagyobb idióta, de komolyan. Egyik pillanatban ezt akarom, a másik pillanatban pedig teszek ellene. Teszek az ellen bizony, hogy valami jó is történjen velem, ebben az elbaszott életben. A sajnáltatáshoz nagyon értek, magamat imádom sajnáltatni, de tenni annak az érdekében, hogy nekem végre jó is legyen... Én semmit nem változtam. Persze ezt magamnak nem ismerem be, hiszen verem a mellkasom, hogy én aztán... Én teljesen más lettem, és az igazság az, hogy nem. Én ugyanaz a bunkó, seggfej vagyok, aki voltam is. Bár szeretek ilyen bunkó seggfej lenni... No.
- Én hiszek a szavaidnak... De a tettek kell bizonyítsanak. Viszont hiába papolok erről, ha én tulajdonképpen... Semmit sem javultam. - vonok vállat. Lehet nem kellene ezt ilyen nemtörődöm stílusban közölnöm, de ez tényleg azt bizonyítja, hogy semmit nem változtam. Semmit nem javultam, és így a legcsekélyebb esélyem is eltűnt arra, hogy mi valaha is értelmes beszélgetést folytassunk. Nem bízok az emberekben. Nem azért, mert akkora trauma ért volna, dehogy is. Eszembe sem jutna ekkora baromság. Egész egyszerűen, csak általánosan nem bízom senkiben. Nagyon nagy dolognak kell ahhoz történnie, hogy én egyáltalán bízzak valakiben. Azt hiszem.
- Nem kell megenni Vöröske, nem azért mondtam. - horkantok fel. - Kivételesen kedves akartam lenni, de úgy látom megint nem ment. Nos, akkor azt hiszem kár fecsegnem itt a rohadt nagy semmiről. - rántom el a számat, aztán visszabattyogok a táskámért, és a hátamra veszem, majd hátat fordítok... Valamit még szerettem volna mondani, de jelenleg nem jut eszembe semmi. Lehet, hogy nem is kéne semmit mondanom, mert csak még nagyobb szarba sodornám magam. De eddig is kimásztam belőle. Nem? Akkor ez után is ki fogok. Lehet, hogy soha nem leszünk együtt. Lehet hogy együtt leszünk. Ezek olyan kérdések, amire meg kell keresnem a válaszokat, és azt hiszem, hogy erre tökéletes lesz egy üveg bourbon. Vagy kettő. Vagy három.
- Szóval túl keveset... Valahogy értem. De esetleg az is lehet, hogy te gondolsz magadról túl sokat. Vagy te is rólam keveset. Milyen szar dolog ez. Nos, kedves Caitlyn... Örültem a találkozásnak. A leveleidet, amiről szó volt, megkapod... Majd. - vissza sem pillantva rá mondom el neki ezeket, hangomban már nyoma sincs az indulatoknak, furcsa üresség és a hideg érinthetetlenség szűrődik ki belőle. Köszönés nélkül indulok el, vissza sem pillantva. Menet közben kihalászom a whiskey-s üveget a táskámból, és nagyokat kortyolva indulok el hazafelé. Vagy a kocsmába. Mára mindenkiből elegem van, azt hiszem. Franc essen bele mindenkibe.

//Köszönöm //

Shannon & Caitlyn

Igaza van. Nagyon régen nem látott és nem tudja, hogy mit változtam. Akkor teljesen más voltam, egy kis szende csaj aki kerülte az ilyen bunkókat mint Shannon. Igazából már akkor is tetszett a személyisége, de valahogy nem tudtam magamat rávenni arra, hogy vele legyek. Mert az, ahogy viselkedett velem, eltaszított tőle. Na nem mintha az akkori pasim annyira normális lett volna -mint utólag azt megtapasztaltam- de viszont akkor egy ideig mégis csak kedves volt velem és csakis azért voltam vele. Azt hiszem, hiányzott hogy valaki törődjön velem, és kellett egy bűnbak. Na, hát megtaláltam akkor. Persze gyorsan frissen szét is mentünk, arra meg már nem is emlékszem, hogy a RAVASZ előtt vagy után volt... nem is akarok emlékezni.
-Nem mondom azt, hogy bízz bennem, de legalább higgy a szavamnak. - A kérdéseire pedig nem válaszolok, ahogy kéri. Nem is akarom megválaszolni őket, hiszen szerintem a szíve mélyén úgyis tudja mi rájuk a válasz. Legbelül tudnia kell, akármennyire is nem hisz nekem. Egy lépést utána lépek, nem szeretném hogy hirtelen itt hagyjon, de nem... folytatja a vitát, mert szerintem ezt már annak lehet mondani. Következő kijelentésére elkerekedik a szemem, majd egy pillanat lefagyás után kicsit dühösebb tekintettel pillatok rá. Az én nyugalmam sem véges, és nem értem miért kell ennyire kihúzni nálam. Miért nem lehet nyugodtan megbeszélni, kicsit jobban megismerni egymást? Áh, az nem ilyen egyszerű...
-Látod! Pontosan ezt mondtam! Te csak azt gondolod, hogy én olyan vagyok! Fogalmad sincs róla, mert meg sem próbálsz átlátni a régi Caitlynen! Mert már nem olyan vagyok, nem álomvilágban élek, nekem is küzdenem kellett a céljaimért, mindenért!! - Kezemmel mutogatok közben és kicsit a végére már a hangom is felemelem. Mert egyszerűen nem tudom ezt elhinni. Nem tudom megértetni vele, hogy most akkor mi van, hát megpróbálom nyomatékosítani. De ha még ez sem lesz elég, akkor én kiakadok, de rendesen... a francba már. Aztán áttérünk a miért nincs senkim témára. Figyelem, hogy mit fog reagálni arra, amit az imént mondtam neki, de valahogy éreztem, hogy ez sem fogja túl jól lereagálni. Mert miért is... kedveskedni szeretnék erre puff, megkapom ugyan azt a pofára esést ismét. - Nem mondom azt, hogy rád vártam, de senki nem volt elég jó hozzám! Érted már?! - Amikor odalép hozzám és arcomra teszi kezét kicsit megijedek. Nem láthatóan, de azért tudom mélyen legbelül, hogy nem bántana. Akármilyen is lett... Szemeit fürkészem, majd felnevet. - Túl keveset gondolsz magadról, ez a te bajod. - Egy lépéssel hátrébb lépek és összefonom magam előtt karjaim. Nem ért a szóból. Ha engem akart, hát most miért nem veszi el? Mintha nem hagynám neki... hiszen elmondtam mindent, hogy mit gondolok erről az egészről. Ha nem él vele... biztos vagyok benne, hogy lesz még rá lehetősége, csak ne játssza el, ismét.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig a fejemben motoszkál az a gondolat, hogy mi lesz, ha mi egyszer összejövünk? Olyan lesz, mint régen? Annyit fogjuk csesztetni egymást, és annyit fogunk veszekedni?! Erre a válasz az, hogy minden bizonnyal igen, hiszen ismerjük egymást. De azt is tudom, hogy soha nem gondoltam komolyan régen egyetlen sértésem sem, és ez tökéletesen olyan lehetne, mint egy rohadt mugli love story, csak sajnos én soha nem vonzottam a happy end-eket. És valószínűleg nem fog ez megváltozni az elkövetkezendő időkben, és bizonyára én sem fogok megváltozni, mert egyáltalán, miért tenném? Nekem teljesen jó így, ahogy vagyok, és ha Cait ezt nem fogadja el, akkor... Akkor az már nem is az én problémám. Vagy igen? Brah, bonyolult nők, bonyolult dolgaik. Bár legalább én is ennyire bonyolult vagyok. Pedig nem akarok ennyire bonyolult lenni. Istenemre mondom: nem!
- Rendben. De én ezt hogyan tudnám eldönteni, mikor nem láttalak vagy nyolc éve... Körülbelül. Hogyan tudnám mégis eldönteni, hogy te mégis más vagy, vöröske? Nehogy azt gondold, hogy nem bízom benned. Vagy fene tudja, nem bízok én már senkiben. Csak magamban. Mondd csak. Gondoltál rám? Hiányoztam? Tudod mit?! Ne válaszolj! Nem érdekel. - felállok, és távolabb sétálok. Azt hiszem magamban nem kell csalódnom, hiszen ismét kivételes tehetségemmel élek: elmarom magam mellől azokat az embereket, akiket igazán kedvelek, és akiket közelebb szeretnék tudni magamhoz. Sokkal közelebb. Mégis, miféle elfajzott varázsló vagyok én? Elég érdekes fajta.
- Az élet nem olyan Caitlyn, hogy mit akartam, vagy mit nem. Én sem ezt akartam. De ki a franc kérdezi ezt meg tőlem? Vagy tőled? Hogy te, vagy én mit akartunk?! Tudod, ebből látszik, hogy nem nőttél fel. Lépj ki abból a rohadt álomvilágból, kedvesem. Álmodni lehet. Csak nehogy az álmot hidd valóságnak, és olyat kergess, ami soha nem fog beteljesülni. - lehet... Sőt, biztos, hogy bántásnak, sértésnek, megalázásnak veszi, de gesztusaimból nem tud más lejönni. Próbálok kedvesebb hangnemet magamra erőltetni. Többé-kevésbé sikerült is, így most úgy festhetek, mint aki életében először mond kedveset egy embernek. Nos, ez valamilyen szinten igaz lehet, hiszen tényleg most mondtam életemben először valami kedves dolgot a velem szemben helyet foglaló nőnek. És most sem úgy nézek ki. A belőlem áradó hűvösséget, gőgöt és gúnyt nem tudom egész egyszerűen levetkőzni magamról. Ez az egyetlen nagy hibám. A sok apró mellé.
- Fogalmam sincs, hogy mi a francért nincsen senkid. Ne mondd azt, hogy rám vártál. Nem, te soha nem vártál rám. Neked tényleg a nyálas ficsúrok a tökéletes választások. Én mi vagyok? Egy bunkó, alkoholista pálcakészítő. Nézz rám. Nézz rám! - lépek oda hozzá, és az arcát két tenyerem közé fogom. - Miből gondolod, hogy én jó lennék... Neked?! - horkantok fel, aztán egyszerre röhögni kezdek.
Kiröhögöm. Most mondtam el az érzéseimet. Hát nem érti?! Nem fogom még egyszer elmondani, nem fogom még egyszer átélni azokat a rohadt érzéseket azért, hogy őt felvilágosítsam. Ki vagyok én? Nem vagyok én ismétlő, hogy ezeket végig-végig újra elmondjam, hogy aztán újra szarul érezzem magam emiatt. Nem. Nem, és nem és nem, és egyáltalán nem!

Shannon & Caitlyn

Évekkel ezelőtt ami történt, az megtörtént. Már voltam akkor. Én más. Mást is szerettem volna, nem teljesen így képzeltem el az életem minden fejezetét. De hát nem mindig minden úgy történik, ahogy mi szeretnénk. Komolyabb lettem, felnőttem. Most pedig itt vagyunk, a régi dolgokat vitatjuk meg és azt próbálom megértetni vele, hogy ami volt, az volt... ne úgy gondoljon rám, mint a régi Caitlynre.
-Az akkor volt! Hány éve annak már? A kis, komolytalan Caitlynt akarod hozzám hasonlítani? Mert rosszul gondolod. Már nem az a lány vagyok, aki meg akarja változtatni az embereket, aki azt akarja, hogy a tenyerükön hordozzák. Felnőttem Shannon. - Hangom egészen ellágyul a mondatom végére és még egy apró mosoly is megjelenik a szám sarkában. Próbálom őt megtörni egy kicsit, de nem könnyű. Tudom, van neki egy bizonyos látásköre, ahogyan emlékezett rám és most... most egy teljesen más lányt láthat, azt hiszem. Évekkel ezelőtt láttuk egymást utoljára, mindkettőnknek megvolt az a kép a fejében a másikról... Azért is kezdtem úgy a mondandómat, ahogy kezdtem. Próbáltam fix helyet találni magamnak valahol az életben, egy pontot, amibe megkapaszkodhatom de hát most tessék, a kötél elszakadt, hiszen megtudtam a legjobb barátnőmről azt, amit igazából senki legjobb barátnőjének nem kívánnék. Hogy lehet valaki ilyen önző? Gondolataimra ismét elfintorodom, és bólintok egyet Shannon mondatára. Szerintem is jobb, ha most abbahagyjuk ezt a témát, még a végén úgy felháborodok, hogy ki fogok rugdosni a házból.
-Elhiszem, és sajnálom, hogy így történt. Én nem ezt akartam... - Ha tudtam volna minderről, akkor valószínűleg a dolgok nem így alakultak volna. Legalábbis tuti, hogy nem költözök össze a 'legjobb barátnőmmel', hanem egyedül fogok lakni és akkor biztosan meg is kaptam volna Shannon leveleit... mennyivel más lenne akkor már az életem! Halk sóhaj hagyja el a szám. A megváltoztatós téma úgy tűnik, nálunk nagyon menő lesz, de remélem a későbbiekben végre meg tudom vele értetni, hogy mik a szándékaim és elhiszi nekem, hogy nem akarom őt megváltoztatni, szeretném ha olyan lenne, amilyen most is. Csak persze egy kis változással... hogy bekerülök én is például az életébe. Most ezt szeretném. Átgondoltam a dolgokat és úgy érzem, ki lehetne vitelezni...
-De én nem szeretem a nyálas ficsúrokat! Nem szeretem a puhány férfiakat, akik papucsként ugrálnak mindenért, amit szeretnék. Szerinted miért nincs még most sem senkim? - Meglepődöm arra a mondatára, hogy nem tudott elfelejteni. Csak elkerekednek a szemeim, nézek rá és végül lazítok magamon. Levegő be, és ki. - Ha pedig így állunk, hogy nem tudtál elfelejteni, akkor nem is értem min vitatkozunk... már tudod az én álláspontom is. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Kettőnk közül azt hiszem én vagyok a nyugodtabb személyiség, látom rajta, hogy kicsit türelmetlen és nyugtalan lett. Próbálok kicsit közeledni, de látom, hogy semmi változás nem történik. A pálcakészítésre csak bólintok egyet, biztos vagyok benne, hogy jó abban, amit csinál. Mindig is az volt... Amikor a kézfogásomra semmi sem változik, halványan elmosolyodom a távolba pillantok.
-Tudod... azt hiszem kezdem megérteni az érzéseid felém. - Semmi hirtelen mozdulatot nem tettem, csak fejem szép lassan visszafordítottam felé. Nyugtalanított a dolog egy picikét, de szerettem volna tőle valami kellemeset látni, nem ezt a hideg, semmitmondó tekintetet. Tudom, hogy nem biztos, hogy összejön de... azért miért ne próbálnám meg. - ... és úgy érzem, az enyémek is kezdenek előtörni. - Remélem azt azért megértette az előtt, hogy miért nincs még mindig férjem vagy pasim vagy akármim. Nem tudom mit fog reagálni, de ha nem jót lép, akkor sem fogom most már feladni. Úgy érzem, nem szabadna ezt a lehetőséget elvesztegetnem.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha valaki azt mondja nekem először, hogy Caitlyn nem akar megváltoztatni, pofán röhögtem volna. Esküszöm, amikor a Roxfortba jártunk, mindig meg akart változtatni, és én esküszöm... Azért gondoltam azt róla, hogy most is meg akarja tenni, mert... Mert megtette volna, tudom, és kész! Megváltoztatott volna. Ha tehetné, most is megváltoztatna, csak magának sem meri bevallani. Én meg miért gondolkodok ilyen hülyeségeken?! Lehet azért, mert ez a vörös bombázó elveszi az eszemet. Azt a maradékot is, amit még nem piáltam el.
- Mit akartál csinálni az utolsó két évben? Nem akarok drámázni, kicseszettül nem, de te is tudod, hogy mi zajlott le köztünk. Vagy éppen mi nem, és minek a következtében nem. Szóval innen gondolom, hogy meg szeretnél változtatni. Ha nem, akkor viszont tényleg így kell elfogadnod. Ennyi az egész. - tárom szét a karjaimat, és egy őszinte mosolyt mutatok a nő felé, aztán ismét a számba helyezek egy cigarettát, és meggyújtom. Valahogy nyugalmat kelt bennem az érzés, hogy van mibe... És van kibe kapaszkodnom, talán ezért nem lettem még olyan, mint az én drágalátós édesapám.
Megváltoztunk volna? Ő talán igen, én ugyanaz az érzelemmentes paraszt vagyok, aki mindig is voltam. Oké, mármint nem úgy érzelemmentes, mert érzek valamit Cait iránt, de azon kívül nem hinném, hogy bármi meg tudna hatni, és nem gondolnám azt, hogy ez jó hatással van rám. Rám mi lehetne jó hatással? Sajnáltathatom magam itt évekig az a nagy büdös igazság, azonban ez engem nem visz előre. Lépnem kéne valamit, de fogalmam sincs, hogy mit? Csókoljam meg?! Az olyan lenne, mint egy mugli film idióta lezárása. Én pedig nem kedvelem a happy endeket. Legyek esetleg kedvesebb vele? Megpróbálhatnám ugyan, de akkor pedig zsigerből előtörne belőlem valami bunkóság, és előbb-utóbb rájönnék arra, hogy én az a bunkó ember vagyok, nem pedig az a kedves-figyelmes kis rózsaszín... Akármicsoda, amit soha nem kedveltem, és amilyenné soha nem akarok válni. Nem, nem leszek kedves. Nem akarok. Nem tudok. Nem!
- Tudod mit? Ne beszéljünk róla, elvégre a kutya nem kíváncsi rá, és nincs is itt. Szóval ha lehet, akkor inkább kerüljük a témát. Örülök, hogy többet nem látom az életben, és nem kell hallgassam a pampogását, hogy Cait így, a legjobb barátnőm úgy. Brah, tudod milyen rohadtul idegesítő volt? - és itt jöhetne az, hogy amikor összefeküdtem vele, akkor nem volt az. Bevallom, tényleg nem volt akkor idegesítő, de azt hiszem, hogy ezt nem Caitlynnel kéne megvitatnom, mert még a végén tényleg megundorodna tőlem. Pedig én nem csináltam semmi rosszat, igazán!
- Azért mondom, mert ismerlek! Tudom milyen vagy, és tudom hogy én mennyire nem illek hozzád. Nézd, az igazság az, hogy próbáltam rád nem gondolni. Próbáltalak elfelejteni, de nem ment! Érted? Pedig én nem vagyok egy nyálas ficsúr, és hozzád pont azok a nyálban tocsogó idióták illenek, aki én soha nem leszek. Érted már? - fújtatok egyet türelmetlenül. Én tényleg próbáltam elfelejteni. Küzdöttem az érzés ellen, megpróbáltam elnyomni, de nem ment. És most megint itt vagyok. Tényleg ennyire hülye vagyok, hogy itt kínzom magam?
- Nem, jó nekem ott az öregnél. Legutóbb harminc éve volt tanítványa, ha valakinek át akarja adni a boltot, akkor az én leszek majd. - vonok vállat. Az öreg úgy kezel engem, mintha a saját fia lennék, és én pedig nagyon örülök annak, hogy ott dolgozhatok, még ha sokszor a pokol legmélyebb bugyraiba kívánom is az öreget... Szeretek azért ott lenni.
- Nem veszem sértésnek. - pillantok rá, és a kézfogásra nem mondok semmit. Hagyom hogy megfogja a kezemet, aztán ugyanolyan kifejezéstelen arccal, és hideg tekintettel nézek rá, mint a kézfogás előtt történt. Most mit fogsz lépni, kedvesem?

Shannon & Caitlyn

Furcsa tekintettel pillantottam rá. Nem értem, miért mondja ezt. Azt hiszi, meg akarom őt változtatni? Lehet, hogy évekkel ezelőtt meg akartam volna, de azóta rengeteg sok év telt el és mindketten mások lettünk, kicsit változtunk és a személyiségük is teljesen kialakult... nem hinném, hogy ezek után meg szeretném változtatni Shannont. Egyébként is, ha a másik fél nem akarja, akkor úgysem fog megváltozni. Akkor meg? Mi értelme van egyáltalán ennek? Mert hogy én ezt nem tudom megérteni, az is biztos.
-Nem értem, miért hiszed azt, hogy meg akarlak változtatni... - Felvont szemöldökkel pillantok Shannon felé. A 'kis vöröske' megjegyzésre csak egy félmosoly jelenik meg ajkam sarkában. Igen, mindig így hívott és én soha nem szerettem. De mondjam azt, hogy hiányozott? Valahol, legbelül talán már kellett ez a szó a szívemnek. Most már nem érzem magam annyira kínosan mint amikor ideértem. Viszont annál inkább dühösnek. Hogyan is képzelheti magáról a legjobb barátnőm (?), már ha mondhatom annak, hogy ő eldugja előlem azokat a leveleket. Már rég nem kellene akkor ott, vele laknom abban a lukban, talán már rég együtt lehetnék Shannonnal, ki tudja... talán az életem nem is így alakult volna. Haragos pillantásom le nem véve a férfiról hallgatom végig amit mond, és persze remélem, hogy tudja, nem ő kapja ezt a haragot... nem szeretném elbaltázni a dolgot, újra. Kell még egy esély az egésznek. Úgy érzem, megtehetem. Úgy érzem, mindketten megérdemeljük. - Nem értem, miért csinálta ezt. Sosem érzékeltette velem, hogy esetleg valami problémája lenne, soha nem láttam rajta egy aprócska kis bűntudatot sem... - Nem, most nem fogja megúszni abban biztos vagyok. Mire hazaérek, addigra ki fogok neki találni valami jó kis bosszút. Talán kezdetnek összeszedem a ruháit és az ajtó elé pakolom őket, aztán majd lesheti, mikor engedem be azon az ajtón újra. Ameddig el nem fogja mondani, miért tette ezt... vajon védeni akart? Vagy már valami van a háttérben? Remélem megtudom, mert most már úgy érzem, rengeteg sok titokra fog még fény derülni az elkövetkező időkben. Kitérek a levelekre, hiszen tényleg látni akarok őket. Nem tudom mit írhatott nekem akkoriban, rég volt, de mégis úgy érzem, érdemes lenne visszaemlékeznem rá, mindenre. Megint előjön ezzel a megváltoztatós dumával, amire csak egy aprót sóhajtok, szinte teljesen észrevétlenül. Kicsit birizgálom a kabátom ujját, majd amikor befejezi a mondatot, ismét felnézek, a szemeibe, és halvány de gyengéd, melengető mosollyal szólok felé.
-Megértem a leveleket, én is dühös lettem volna, ha nem kapok választ. Egyébként pedig te is tudod, hogy ahhoz, hogy megváltozz te is kellesz, de én sem akarom és te sem akarsz megváltozni. Nem értem, miért mondod ezt mindig? - Rázom meg a fejem, és a vállam is aprón megvonom. Még mindig rejtély nekem ez a férfi... mindig is az volt, de most, hogy megint találkozunk, úgy érzem, még annyit sem tudok róla, mint azelőtt. Próbálom ezt nem mutatni, kicsit izgulok is a dolgok miatt. Azért próbálkoztam valami témaeltereléssel, mint ez a boltos dolog. Persze nem jött be teljesen, de máris jobb lett a közérzetem. Egy kicsit. Azt hiszem... - Ohh, értem. Szeretnél majd saját boltot egyszer? - Érdeklődtem a terveiről. Fogalmam sincs, mennyit kell tanulni egy pálcakészítőnek, de biztos vagyok benne, hogy sokat. Hiszen Ollivander is... amikor bementem hozzá elsős koromban, emlékszem rögtön megmondta, milyen pálcát kellene hogy vásároljak. Meglepő volt és bámulatos. Vajon Shannon is ilyen lesz egyszer? Ennyire bámulatos? Az a puszi ugraszt ki gondolataimból, majd magyarázkodik, egy kicsit távolabb megy tőlem, de azonnal vissza is húzódik. Elnevetem magam. Picikét vicces látványnak számított ez most. - Olyan vagy mint egy gyerek! Ne vedd sértésnek, kérlek. - Próbálok viccelni. Nem szeretném ha mindig ez a jeges hangulat lenne kettőnk között. Fel tudnám olvasztani jég szívét egy picit? Azt hiszem, elég lenne egy kicsit csak megrepeszteni tüzemmel, aztán szép lassan elkezdeni kiolvadni. Óvatosan, 'véletlenül' kezemet a kezére teszem, majd ismét picit elvörösödve pillantok felé, figyelve reakcióját...

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha Cait azt hitte, hogy bármi is változni fog, akkor rosszul gondolta. Nem. Nem fog, én nem leszek saját magam ellentéte, egy nő miatt sem. Talán tíz éve, megtettem volna. Megváltoztam volna Caitlyn miatt, de nem tudtam. Akkor egyre távolabb löktem magamtól, és ezt a szakadékot nem fogja egyetlen egy találkozás szűkebbre húzni. És ez nyilván az én hibám is, hiszen ki más hibája lenne?! Én viselkedtem vele úgy, én csesztettem mindig, mindennel. Pedig tisztán arra ment ki az egész, hogy bizony észrevegyen. Nos, ami azt illeti, ez meg is történt, de nem igazán úgy, ahogy én szerettem volna. Kár ezen rágódni. Kár a múlton rágódni, hiszen egyre rosszabb lesz csak az emlék, és egyre hülyébben fogom érezni magam. Bár most is elég hülyén érzem magam, mert igazából én nem voltam erre felkészülve. Nem készültem fel semmi ilyesmire, hogy megint hülyét csináljak magamból, és megint a régi emlékek törjenek elő. Vagy én csak ezt érdemeltem ki, annyi év után? Ki tudja... Én biztosan nem.
- Persze hogy más volt. De Cait, én nem változtam. És nem is fogok megváltozni. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. És hiába is próbálsz megváltoztatni, nem fog menni. Mert én ilyen vagyok. Én így érzem jól magam. Kis vöröske. - az utolsó szót gúnyosan vigyorogva teszem hozzá. Azt hiszem így hívtam éveken keresztül, most pedig csak úgy szimplán eszembe jutott. Lehet, hogy ezért nem fog szeretni, de... Igazából én azt szeretném, ha szeretne, de hogy mondjam meg neki? Mikor mindig megbántom? Francos önérzet, meg a fene abba, hogy ilyennek születtem. Nem tehetek róla. De megváltozni nem akarok. Bonyolultabbnak érzem magam sokszor, mint egy nő. Pedig én egy egyszerű férfinak tartom magam.
- Ja, az a házimanó képű, idegesítő kis... Pondró, aki úgy védett tőlem, mintha a saját anyád lenne. Legszívesebben bedugtam volna egy volt-nincs szekrénybe, csak hogy érezze a törődést. - nevettem fel gúnyosan. Soha nem szerettük egymást a legjobb barátnőjével. Persze ez mögött áll egy nagyon csodás kis titok, miszerint nekünk volt egyetlen egyszer egy kalandunk. És megeskettem, hogy soha nem fogja elmondani, vagy megölöm. Soha, soha nem jutott eszembe embert ölni. Azonban ha ez a kis titok kitudódik, akkor kénytelen leszek betartani az ígéretem. Talán itt mutatkozik meg, hogy én tényleg a Mardekárba tartoztam.
- Remek! Akkor fel kell készítselek rá, hogy rengeteg olyan levelet is találsz, ahol elküldtelek bagoly bertit szedni egy cukormezőre, ugyanis azt hittem hogy direkt nem válaszoltál. Ami pedig a másik: ne várd tőlem, hogy olyan legyek, aki nem szeretnék lenni. Ismersz, talán jobban is, mint bárki más. Nem akarom, hogy megpróbáld a lehetetlent, nem akarom, hogy megváltoztass. Fogadj el így. Lehet hogy bunkó vagyok, lehet, hogy rossz vagyok, és az egészen biztos, hogy beszólogatok neked. De ez van. Nem tudom ezt sajnálni. - vonom meg a vállam. És azt még nem is említettem, hogy nem engedek magamhoz senkit közel. Akkor neki mégis... Hogy sikerült? Fogalmam sincs, és nem is akarok ezen rágódni, hiszen teljesen felesleges lenne, de komolyan. Csak magamat idegesíteném fel, aztán őt meg elküldeném oda, ahova nem akarom, és ugyanott vagyunk, ahol öt éve abbahagytuk. Vagy ezt szánta nekünk a sors? Hogy örökké csak marjuk egymást? De én nem hiszek a sorsban, csak nem vagyok a happy endek embere, azt hiszem.
- Nem valószínű, nem sokat tartózkodom a boltban. Inkább hátul, a műhely részében, vagy én ugrálok az öregnek, így nem éppenséggel vagyok látható helyen. Csak amikor az öreg megbetegszik, és nekem kell helyettesíteni. - vonom meg a vállam. Látom ahogy elvörösödik. Én nem. Hogy miért tettem? Talán hogy bocsánatot kérjek. Nem kenyerem a romantikázás, csinálok olyan dolgokat, amiket néha magam sem értek.
- Fogalmam sincs. Kaptál egy puszit, ne kérdezd miért, magam sem tudom. - morranok rá, távolabb húzódok egy picit, de aztán meggondolom magam, és közelebb megyek hozzá. Fogalmam sincs, hogy mit és miért teszek.

Shannon & Caitlyn

Gondolhattam volna, hogy újra ez fog történni. Hogy ha egy kicsit meglágyulok, akkor sem lesz velem kedvesebb. Csak morgunk egymásra és nem bírjuk megállni, hogy a múltat elemezgessük, miközben igazából semmi, de semmi jelentősége nincs már ennek az egésznek. Akkor, amikor otthagytam az iskolát, befejeztem az ottani pályafutásom megfogadtam, hogy a mának fogok élni, hiszen sokkal több van abban, mint a már rég 'elfeledett' múltban, amit persze nem tudunk megváltoztatni.
-Igazad van. Más volt akkoriban... - Halványan elmosolyodtam, mert be kellett látnom, hogy tényleg ő látja jól a helyzetet. Én kerestem mást, én voltam mindig az ellenkező oldalon. Mert igazából féltem közeledni felé, mert nem tudtam, hogy milyen lenne akkor, ha együtt lehetnénk... azt hiszem, féltem az óriási csalódástól, amit az életem egyik pontról a másikra dobott nekem újra és újra. De most, már végre egyenesben vannak a dolgaim, azt hiszem, többet nem kell annyira félnem tőle. Sőt... talán akkor sem kellett volna.
Meglepődött arcom nem is változott vissza normálissá. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy a legjobb barátnőm, hogyan tudta ezt velem megtenni... és miért. Amikor már rég nem vagyunk kisgyerekek, rég nem az iskola falai között kell tengetnünk a napjainkat minden nap ugyan úgy. Biztos vagyok benne, hogy amint hazaérek nem fog megúszni egy gyönyörű kis beszélgetést velem, sőt... amilyen haragtartó szoktam lenni, még megeshet hogy el is költözöm onnan.
-Nora. - Feleltem a kérdésére. Legszívesebben most én is ezt kívántam volna neki, de nem mondtam ki hangosan, mert nem akartam számítónak tűnni. Persze teljesen megértettem Shannon felháborodását, így arra sem mozdultam meg túlságosan. A cigarettára pillantottam, majd a gúnyos mosolyára a száját. Ebben semmit nem változott. Ez még mindig ugyan olyan mint volt is. Elhúzom egy picit számat a modorára, nem is értem, miért viselkedik velem így. És még elvárja, hogy én ne háborodjak ezen fel? - Nem képzeltem azt, hogy tündérmese lesz! És valahogy gondoltam, hogy nem hordod magaddal már x éve azokat a leveleket. Szóval igen... amint lehet, elmennék értük, ha nem bánod. - Azért egy kicsit mosolyra húztam a szám a végére. Csak-csak nem olyan rossz érzés amikor így vitázunk kicsikét, amikor csipkedjük egymást. Persze nem mondhatnám, hogy örülök neki, de remélem, hogy elmúlik... azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Meg én is... Figyelmesen végighallgatom a meséjét, hogy mi történt vele az elmúlt években. Ő legalább látott világot, kicsit irigylem is érte. Egy mosollyal nyugtázom a végét, és belegondolok, hogy milyen kár, hogy nem törött el a pálcám ez a pár év alatt!
-Kár, hogy nem kellett mennem Ollivanderhez, hamarabb is találkoztunk volna... - Hangom kicsit felszabadultabb, de arcom élénk vörösre változik, mint a hajam színe, mikor megkapom azt a puszit az arcomra. Nem teljesen értem, pár másodperc bamba nézés után, tekintetem Shannonéba fúrom és megpróbálom eltüntetni a vörösséget magamról.
- Ezt...ezt miért kaptam?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha netalán egyszer összejövünk Caitlynnel, akkor is tudnia kell majd valamit. Én nem fogok megváltozni. Ugyanaz a hűvös, bunkó ember leszek, mint voltam. Soha, senki kedvéért nem változnék meg, és bizony még a szeretett nőért sem. Egész egyszerűen nem tudnék tükörbe nézni, ha mindig az a kedves, papucs lennék. Fuj. Nem, nem akarom.
Természetesen nyilván kedvesebb és figyelmesebb leszek vele, ha egyszer összejövünk, viszont tőlem még mindig ne várja azt, hogy ágyba viszem a sütőtöklevet. Valahogy az nem igazán lenne az én stílusom, azt hiszem.
- Ha tudtad volna?! Ugyanúgy pofán röhögtél volna, mint akkor amikor elhívtalak Roxmortsba. Ne szépítsük a helyzetet Cait... Mindketten tudjuk, hogy eddig sem lett volna másképpen. - indulataim eltűnnek, helyét már a jól ismert közöny, gúny, és hidegség veszi át a hangomban. Mert szerinte mi a fene változott volna akkor, ha tudja? A legjobb esetben is a képembe röhög, ahogy tette azt meg annyiszor, Roxfortos éveink alatt, és elmegy valamelyik barátnőjével. Mert ezt csinálta volna ugye?
Erről magamat is megpróbálom meggyőzni, és ez tíz, kilenc és nyolc éve sem volt másképpen, hiszen akkor is magamat győzködtem. Bár akkor eredménytelenül, és akkor igazából arról, hogy el kéne hívnom randira. De mindig hatalmas veszekedés lett a vége. Vajon ennyire nem illenénk össze?! Vagy ennyire összeillenénk?! Tudja a boldogságos murmánc. Én biztosan nem.
- Az a... Hogy hívják? Mindig elfelejtem, mert annyira kis jelentéktelen ember volt a szememben... Legközelebb kap egy levelet ő is, kíváncsi vagyok mennyire tetszene mondjuk egy... Fene tudja milyen méreg, annyira nem értek hozzá. De egy kis bubógumógenny talán még jól jöhet. Majd rendelek egyet, és elküldöm neki. Számító kis... - itt inkább nem fejezném be a mondatot, a számba helyezek egy cigarettát, és meggyújtom. Valóban, néha nem ártana féket rakni a számra, de most a szavaim bántó jellege szándékos. Át akarok adni abból a fájdalomból, amit én éreztem. Remélem sikerül. Mert én egy ilyen ember vagyok, nagyon sajnálom. De ha egyszer valami fáj, akkor azt szeretem visszaadni. Kamatostól, akár, és nem sajnálom azt sem, hogy közben gátlástalanul a szemébe vigyorogjak az illetőnek. Most is ez történik, hiszen ahogy Caitlyn legjobb barátnőjéről beszélek, a velem szemben ülő nő szemeibe pillantok, és gúnyos mosolyra húzom a számat. Azt hitte, hogy megváltozom? Három mondat hallatára?!
Elindított bennem valamit, ez tagadhatatlan, de ha egyszer fel szeretne törni, ahhoz bizony sokat kell még dolgoznia. Nagyon-nagyon sokat.
- Mit gondoltál Cait? Hogy ez egy tündérmese lesz, ahol megkapod a leveleket, és elolvasod, aztán a nyakamba borulsz, és végül minden jó, ha a vége jó? El kell hogy szomorítsalak, a levelek nincsenek nálam. Otthon vannak, és ha látni szeretnéd őket, el kell majd gyere értük, hozzám. - azért egy biztató mosolyt mutatok neki, majd a kérdésre egy kicsit csendben maradok. Át kell gondolnom, hogy merre jártam, és mit csináltam, mert nagyon hosszú a tetteimnek a sora, és nem akarom vele untatni. Végül úgy döntök hogy röviden mesélem el, amit el kell.
- A Roxfort után elmentem északra, különböző pálcakészítőkhöz, majd Gregorovicsnál tanultam két évet, négy éve pedig visszajöttem Ollivanderhez és... Tulajdonképpen azóta pedig az öregnek vagyok a tanonca, csicskása, fusselfiúja... Ahogy tetszik - nevetek fel végül a mondandóm végén, aztán hirtelen ötlettől vezérelve adok egy puszit Caitlyn arcára. Azt hiszem, hogy néha én sem vagyok ura a tetteimnek... Vagyis... Soha nem vagyok ura a tetteimnek.

Shannon & Caitlyn

Nem igazán gondoltam bele akkoriban, hogy vajon mi miért történhetett velem. Csak próbáltam mindent betudni a pubertás kor rejtelmeinek és igyekeztem összpontosítani a célra, amit el akartam érni. Hiszen nem volt könnyű gyerekkorom, nem csak egy csettintésbe tellett elérnem azt, amit akartam. Mindenért megdolgoztam. Így aztán nem maradt nagyon időm arra, hogy olyan gondokkal törődjek, mint a férfiak. Talán azért is nem vettem észre a furcsa közeledést, amelyet Shannontól kaphattam. Vagy akármelyik másiktól. Mert csak utolsó évemben volt egyetlen egy kapcsolatom, amibe úgy mentem bele, hogy gondoltam kipróbálom... elvégre szerintem én voltam az egyetlen, akinek még soha de soha nem volt senkije ebben az iskolában. De nem tartott sokáig. Nem rántott be magába a szerelem rózsaszín köde, csak pár hónapig jól éreztem vele magam, kicsit szórakozgattunk, majd abbamaradt a dolog. Azóta pedig a karrieremnek éltem. Most pedig úgy érzem, minden megváltozhat.
-Bocsáss meg. - Hajtom le a fejem egy pillanat erejéig. Valóban felhánytorgatom a múltat, de mindezt csak azért, mert nekem ez ilyen védelmező mechanizmus és ezt adta a rendszer. Nem számítottam rá, hogy ez lesz belőle. Hogy egy kicsit megsértődik. Aztán hirtelen kitör belőle. Csak elképedve álldogálok ott, egyik lábamról a másikra állok és szinte tátott szájjal hallgatom végig amit mondd. Mi történt? Ennyire nem vettem észre...? Az a sok jel! Ki tudja, most mi lenne, ha nem így sültek volna el a dolgok. - Én... én... nem akartam ezt az egészet. Mármint nem tudtam hová tenni ezeket a dolgokat, amik akkor történtek. Ha tudtam volna... - Mindig csak ez a volna. Úgy van ahogy mondja. Mit ér ez már? Nem tudjuk megváltoztatni, nem tudunk ellene tenni semmit sem. Ami volt volt. Ami megtörtént megtörtént. Esetleg... lehet hogy a sors szán nekünk még egy újabb esélyt. Most? Talán most kell majd cselekednünk, és most kell majd megbecsülnünk a másikat. A levelek említése még mindig nagyon elgondolkodtató volt számomra. Vajon mi történhetett? Pár perc hallgatás után végre tudok valami értelmeset is mondani Shannonnak. Talán ez nem magyarázat, de viszont mást nem tudok mondani, hiszen úgy vélem, ez történhetett. - Tudod, a legjobb barátnőmmel dolgozom és lakom együtt. Valószínűleg ő küldte vissza a leveleket és nem szólt nekem róla. Emlékszem, az iskolában is mennyire védett tőled. - Lehet, hogy csak féltékeny volt, ezt sosem tudtam meg, és egyébként sem voltak valami túl jó viszonyba Shannonnal. Több mint valószinű, hogy ez lesz itt a probléma. Azt hiszem, lesz hozzá mondandóm az elkövetkező órákban, amikor majd hazaér. - Én... úgy érzem más lenne most minden ha megkaptam volna azokat a leveleket. Szeretném őket még látni egyszer, ha lehet. - Nagy szemekkel meredtem továbbra is a fiúra, és reménykedtem a pozitív válaszban. Kicsit olyan mesébe illőnek érzem ezt az egész történetet, de egyszer végre velem is történik valami izgalmas. Miután eltüntettem a sebeit, halvány mosollyal nyugtáztam, hogy megköszönte, és felé fordultam, kíváncsian hallgatva kérdését, ami előtt egy apró sóhaj hagyta el a számat. A pólóm ujját kezdtem el birizgálni, majd megvontam a vállam. - Hát, ugye befejeztem a sulit, képeztem magam, és ilyen gyakorlat után kaptam állandó állást a Mungóban. Azóta pedig ott dolgozom gyógyító és ápolóként. Kicsit karrieristának érzem magam, mert igazából semmi más nem történt velem. Na és te? Mesélj te is. Biztos izgalmasabb volt az elmúlt öt éved mint nekem. - Hangom nekem is sokkal kedvesebb és megértőbb, valamint azt hiszem, hirtelen kicsit boldogabb is lettem. Fellélegezhetek, és valahogy jól esik ez most... lehet, hogy tudat alatt hiányzott nekem?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Én mindig is úgy gondoltam, hogy nekem abszolút nincs esélyem Cait-nél. És szerintem jól is gondoltam, mert a piszkálódásaimnak csak egy oka volt, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Nos ezt meg is tettem, de mikor már rájöttem, hogy nem igazán úgy sült el ez, ahogy szerettem volna, már nagyon késő volt. Teljesen elidegenítettem magamtól, és végig kellett nézzem az utolsó Roxforti évemben, ahogy egy másik srác karjaiba lököm. Életem legrosszabb éve volt, nézni ahogy enyelegnek a folyosón, ahogy Roxmortsban enyelegnek... És nagyon jól tudtam, hogy mindennek én voltam az okozója, így duplán nem tudtam tükörbe nézni. Maradhattam volna a Roxfortban. De úgy gondoltam nekem ott már nincs helyem, és a RAVASZ-ok után szépen, csendben elléptem. A levelek, amiket az öt év alatt Caitlynnek mentek volna, mind visszatértek hozzám. Fogalmam sincsen, hogy miért, de ebből tudtam, hogy vagy nem is volt rám kíváncsi, vagy csak nem kapta meg őket. Pedig nem egy levelem szólt arról, hogy mennyire nehéz nélküle, és mennyire megbántam mindent, amit mondtam neki. De a tízedik próbálkozás után úgy döntöttem hogy felesleges, így egy nagyon furcsa dolgot kezdtem el. Csak magamnak írtam a leveleket, mert így legalább sikerült valamennyire kiverni a fejemből. Aztán ma ismét találkoztunk, és felborított bennem mindent... Mindent!
- A múlt már nem számít. Meglepődnél, ha tudnád mennyit változtam. Csak te ehelyett felhánytorgatod, amit nem kéne. - egyszerre indulatosabb lettem. Hangomból még mindig a hideg nyugalom árad, de fortyog bennem az elfojtott érzelmek hada. A szeretet, a harag, minden amit valaha Cait iránt éreztem. És érzek is, de egész egyszerűen annyi a sérelem bennem most. És tudom hogy nem jogosan, hiszen én voltam az, aki éveken keresztül piszkálta és bántotta, pont azért mert szerelmes voltam. És vagyok is, de én nem vagyok képes arra, hogy normálisan mutassam ki az érzéseimet. Sajnálom, én ilyen vagyok.
- Mondhatnám, hogy sajnálom... Sajnálom hogy egy paraszt voltam veled, és sajnálom hogy megaláztalak, és el szerettem volna mondani, hogy mindent csak azért csináltam, mert nagyon tetszettél nekem, de mi a kénköves murmánc farkát ér most már ez az egész? Végignéztem, ahogy hetedikben annak a másik gyereknek a karjába löktelek, öt évig egymás színét sem láttuk, és még azzal jössz hogy soha nem tudtam bókolni Neked? - felnevetek, aztán folytatom. - Soha senki nem tudott ilyen mondatokat kiváltani belőlem, én nem tudom az ilyet kezelni. - gúnyosan elmosolyodok. És ezért csak magamat okolhatom, hiszen én vagyok olyan, amilyen. Miattam történt így ez az egész, és csak magamat okolhatom, hogy ide jutottunk, és most megint ugyanúgy beszélek Vele, mint régen. Mert nem tudom kifejezni az érzéseimet. Nem tudom megmutatni neki. Mert én ilyen vagyok!
- Vagy tíz levelet írtam neked. Még a születésnapodra is írtam, és a baglyok mindegyiket visszahozták. Azt reméltem, hogy el tudom magyarázni, miért is voltam olyan, amilyen. Illetve el is magyaráztam, csak nem jutott el hozzád. - vonom meg a vállam. Szemeimmel az ő íriszeit kutatom, de még ha meg is találom, nem tudok sokáig elveszni bennük. Zavarban vagyok, és nagyon rosszul csinálok mindent. Mikor lettem én ilyen?! Miért nem tudok önmagam lenni?! Hülye kérdések, hülye válaszok rá, és én magam is hülye vagyok, ha ilyeneket teszek fel magamnak. Csak viselkedjek természetesen? Akkor megint elüldözöm magamtól. Idióta egy helyzet, igen.
- Annyira már nem, köszönöm szépen. - bólintok egyet. - Viszont, ha már így összefutottunk... Akkor mesélj, mi történt veled. Öt év, elég hosszú idő. - ismét valami mosolyfélét próbálok az arcomra erőltetni. Lehet furcsán hangzik, de lassan menni fog ez magától is.

Shannon & Caitlyn

A Roxfortos éveimben nem voltam túl izgága. Sosem voltam benne csínyekben, nem vágytam a nagy társaságra. Talán ha egy-két férfi volt összesen az életemben, akkor az nagy szó. Shannont csak az ellenségemnek, a riválisomnak tekintettem mindig is. Sokszor eltűnődtem abban az időben azon, hogy vajon miért bánt engem, amikor semmit nem vétettem ellene. Persze ahogy nőttem, idősebb lettem, nem tűrtem el a piszkálódást, odáig jutottam, hogy visszavágtam amennyire tudtam. És így telt le a hét év, majd a következő kettő is számomra. Aztán elmentem az iskolából, és elkezdtem dolgozni. Teljesen el is felejtettem ezt a fiút. Hagyott bennem valamit a Roxfortos éveimből, de nem akkorát, hogy még utána is sokat gondoljak rá. Egyszerűen elfelejtettem és azt hiszem, immár két éve, hogy vége lettek a piszkálódásoknak, stb. Erre most, megjelenik hirtelen az életemben, felzargatva a lelki állapotomat, a régi emlékeimet. Azért viszonyultam hozzá olyan mogorván, mert hirtelen az jutott eszembe, hogy ő is ilyen volt velem anno. De most, lehet hogy már másként is tudnánk egymáshoz viszonyulni. Mondjuk nem én leszek az, aki majd kezdeményez ebből a szempontból. Nem kellett sokáig ezen morfondíroznom, hiszen ahogy hallgattam a mondatát, és kiejtette a száján a hiányoztál szót, kicsit elkerekedtek a szemeim. Nem gondoltam volna, hogy valakinek megmaradok még az emlékeiben az után, hogy kijártuk a Roxfortot. Vagy hogy egyáltalán hiányozzak valakinek. Ohh. Halványan elmosolyodom, hiszen jól esik amit mondd.
-Na jó, kicsit hatott rám a múlt. Azért is vagyok ilyen. - Csak ennyi. Csak ez a magyarázat arra, hogy miért kezdtem így a beszélgetésünket.  Nincs mit vesztenem, viszont jobb lenne, ha magamat adnám. De azt hiszem, hogy ő tudja, igazából hogy milyen vagyok. Mert a sok piszkálódás mellett, azért elég jól ki tudtuk ismerni egymást. A sebekre tett megjegyzésem láthatóan kicsit összezavarja. Felvont szemöldökkel hallgatom végig, a félig értelmetlen, nem teljes mondatát, majd összefonom a karom és megrázom a fejem. Mintha csak a régi Shannont látnám! - Soha nem tudtál bókolni nekem. - Megálltam a pad előtt, Shannon előtt és a hirtelen szövegelése teljesen kizökkentett magamból. Ezt nem vártam. Most nem. Valahogy nem gondoltam át az egész ügyet, nem gondoltam, hogy komolyan érdekelhetem én őt valaha. Összefont karokkal hallgatom végig, persze a meglepődöttség az arcomon teljesen látható, nem szoktam az érzelmeimet rejtegetni. Miért csinálja ezt? Miért nem csinálta akkor? Az iskolában? Ennyi év után is... vajon ezért volt az a sok piszkálódás? Tátogok pár pillanatig, majd valamit csak kinyögök. - Levelek? Én... de miért nem...? Miért voltál velem olyan akkor azelőtt? - Persze, tudom hogy az emberek változnak, hisz én is változtam. Komolyabb lettem, felelősségteljesebb. Már kész vagyok családot vállalni és úgy érzem, hamarosan itt lenne az ideje. Shannon végre kicsit megpuhul, aminek örülök, hiszen olyan csúnyák ezek a sebek! Leülök mellé a padra, apró mosollyal nyugtázom, hogy elteszi az alkoholt, majd előkeresem a pálcám. Szemeim azt sugallják, hogy nyugi, ne ijedj meg, majd felé tartottam a pálcát és elmormoltam halkan egy igét, amely apró fájdalomérzettel, de eltüntette a sebeket, a férfi arcáról. Ez már nagyon megy.
-Na, mindjárt jobb. Már nem is fáj annyira, ugye? - Zavarban vagyok, és elvörösödött egy kicsit az arcom is, mert még mindig nem tudom feldolgozni azt, amit mondott az imént. Vajon mi lesz ebből még?

[You must be registered and logged in to see this image.]
Sokszor eltűnődöm egyetlen egy dolgon. Ha nem lettem volna ekkora paraszt Cait-tel szemben, akkor most vajon szeretne? Vajon képes lenne ő is úgy nézni rám, ahogy én néztem rá évekkel ez előtt… És eddig?! Mert valószínű, hogy nekem mindig tetszett. Vagyis, régebben szerettem. De ha régen is így éreztem iránta, most is így érzek? Szerintem… Szerintem igen. És egészen hihetetlen, mert én írtam neki. És nem jött azzal, hogy én mit képzeltem magamról, hogy írtam neki. Mármint, tényleg normálisan írtam, leírtam hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire sajnálok mindent, amit a fejéhez vágtam. Éppenséggel azt nem írtam le neki, hogy mennyire oda voltam érte. Mert talán az igazság mégis csak az, hogy én szerettem… Vagy szeretem ezt a nőt? Igazából, halvány lila gőzöm sincs, hogy mit érzek. Megint azt csinálja, amit éveken át csinált a Roxfortban is. Idejön, és felborít bennem mindent, felforgat mindent, és én meg ülök itt, mint egy zsák bagolyköpet, ahelyett, hogy kedves lennék vele. De nem tudok kedves lenni vele, hiszen még magammal sem tudok kedves lenni, magamhoz is mindig elvárásokat támasztok, és még máshoz is kedves kéne legyek? Nem megy. És főleg azért nem megy, mert Caitlyn nekem soha nem volt közömbös. És most, hogy megláttam, körülbelül nyolc év után, vagy hét… Hát azt kell mondjam, hogy csak előnyére változott. Rólam ezt ugyan nem lehet elmondani, mert a reakciójából észrevettem, hogy még mindig ugyanannak az idegesítő féregnek gondol, akinek gondolt akkor is, mikor idejártunk. Pedig én tényleg megtettem mindent, hogy felfigyeljen rám, esküszöm, egyszer még rendes és kedves is voltam vele, de nem történt ez meg. Szóval, akkor tulajdonképpen miért is erőlködjek tovább? Ha úgy sem teszi meg, akkor minek törjem magam? Nők, és az ő rejtélyességük. Merlinre, soha nem fogom őket megérteni. Hogy a murmánc rúgja meg!
- Ha felnőttél volna, akkor nem azzal kezdted volna, hogy nekem rohansz. A semmiért. Komolyan azt hiszed, hogy felnőttél? Csak gondold végig: ha felnőttél volna, talán mondtad volna, hogy milyen öröm újra látni, és hogy esetleg hiányoztam… Ahogy Te nekem. – az utolsó mondatot magamtól sosem mondtam volna ki, viszont most valamiért úgy tudtam… Gondoltam, éreztem, hogy nekem ki kell. Fogalmam sincs, hogy ez miért történt, hiszen ha tudnám kontrollálni magam, amikor vele beszélek, nem történne ilyen. Nos, az a helyzet, hogy nem tudom kontrollálni, és ennek szívtam meg a levét, már a Roxfortban. De itt mindenképpen nagyobb hülyét csináltam magamból, mint… Mint eddig.
- Csak ne fájnának ennyire… Vagy… Neked is jól áll a vörös… Izé. – tökéletesen hülyét csináltam (ma is) magamból, mint általában, amikor Cait-nek valami kedveset akartam mondani. Mintha a zsigerem küzdene az ellen, hogy kimondjam, vagy… Fogalmam sincs igazából. – De ha nem érdekelnek a dolgaim, bogaram, akkor miért nem tudtál csak úgy elmenni mellettem?! Mert tényleg, jó hogy itt vagy. De ha nem támadtál volna le, lehet elárultam volna, hogy mennyire hiányoztál, és mennyi levelet írtam neked, de mindez neked semmis, mert ha meglátsz, azt hiszed, hogy nem változtam. Drágám, az emberek változnak. – ugyan nem tűnhetek nagyon nyugodtnak, pedig ellenkezőleg, hiszen teljesen nyugodt vagyok, csak egész egyszerűen nem fogom tudni megérteni a nőket. Vagyis, eddig sem értettem, és ez után azt hiszem, hogy még inkább nem fogom.
- Ha eltüntetnéd, hálás lennék. Tényleg. – egy mosolyfélét erőltetek az arcomra, és az üveg whiskeyt pedig visszasüllyesztem a táskámba. Talán, most végre lesz valami esélyem?!

Shannon & Caitlyn

Nem gondoltam volna, hogy az egyetlen pihenőnapomon, az egyetlen kedvenc helyemen, ahonnan a tökéletes kilátás és a csend honol számomra, most pont ez az ember foglalta el. A Roxfortban alatta voltam pár évvel, de valahogy mindig ott volt a közelemben, mindig megtalált és valamivel belém kellett, hogy szúrjon. Egy ideig még hagytam, elengedtem a fülem mellett a dolgot, de aztán ahogy nőttem, már nagyobb lett a szám és nem hagytam annyiban. Nem hagytam, hogy megalázzon, hogy csak úgy hozzám vágjon olyan dolgokat, amik sértőek számomra. Néha úgy éreztem, hogy nem direkt csinálja. De aztán mindig meggondoltam magam, mivel tett valamit, amivel újra és újra rossz szemmel kellett tekintenem rá. Néhányan az ismerőseim közül mondták, hogy ugyan mit képzelek én, hogy azért bánt mert akar bántani! Dehogy! Csak egy férfi és biztosan bejövök neki, azért teszi ezt. De soha nem hallgattam másokra, soha nem érdekelt a véleményük. Nem tudtam Shannonra úgy nézni, mint egy férfira, és nem tudtam soha belegondolni abba, hogy mi lenne ha együtt lennénk. Mert idegesített. Nagyon.
Most pedig újra itt vagyunk. Szemben egymással. Évekkel később. Mintha mit sem változott volna. Kicsit pánikba estem, ezért kezdtem el hebegni habogni. Nem ezt vártam. Nyugalmat szerettem volna.
-Hát én fel is nőttem, Shannon Weinberg! - Fontam össze karjaimat magam előtt és szememet a férfi arcára vetettem. Megláttam rajta a hegeket, a sebhelyeket és a vért. Kicsit enyhültem. Felmerült bennem több kérdés is, hogy vajon mi történhetett vele. Nem kell sokáig ezen gondolkodnom, hiszen közelebb lép és elmondja. Fúriafűz. Felvont szemöldökkel tartom meg a szemkontaktust, még akkor is amikor szemtelenül közel hajol. Halványan elmosolyodom én is. - Igazán jól állnak. A sebek. - Szemeiben próbálom megtalálni azt a pontot, amikor egy kicsit talán enyhíthetnék a helyzeten. Nem hiszem, hogy menni fog. Vissza leül a padra, majd elővesz egy üveg whiskyt és inni kezd. Aztán pedig ismét megkommentál. Hát persze. Hiszen ő Shannon. Soha nem bírta ki, hogy szó nélkül elmenjen mellettem vagy hasonlók. Felhúzom az orromat, majd dühösen -persze csak mértékkel, semmi komoly- levetem magam én is mellé a padra. Hiszen ez az én kedvenc helyem. Igaz, hogy nincs ráírva a nevem, de soha senki nem szokott itt lenni ebben az időpontban. Én pedig makacs vagyok. Mint régen is.
-Nem érdekelnek a dolgaid még mindig Shannon! Úgyhogy megnyugodhatsz, nem fog elkopni. - Kacsintok rá, miközben az orromra mutatok. Már nem vagyunk kis gyerekek, lehet, hogy egy kicsit moderálni kellene magunkat. Szemeimet a távolba vetem, csak a tájat nézem egy jó ideig, majd nem nézve rá, ismét megszólalok, kicsit kedvesebb hangnemben, mint az előtt. Elvégre én nem vagyok gonosz. Szeretek törődni az emberekkel és nem bírom ki, ha így kell látnom őket. - Segíthetek eltüntetni őket? - Gyógyító vagyok, ez a munkám, és nem mellesleg elég félelmetes is így a férfi.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Valahogy sosem fűztem hozzá túl sok reményt, hogy még egyszer viszontlátom Roxfortot. Vagy a környékét. Jelenleg utóbbi, mert az öreg elküldött fáért. Nyilván pálcához kell, én meg fogtam a cuccomat, és elindultam. Jelenleg egy hete vagyok úton, és az utam éppen Roxfort felé tartott. Engedélyt kaptam egy fúriafűz ágra, így azt próbáltam meg beszerezni. Nem túl nagy sikerrel, hiszen akkor most nem Roxmortsban nyalogatnám a sebeimet. Retteneteseket kaptam, még úgy is, hogy megdermesztettem a fát, mert az nyilván újra mocorogni és ütni-verni kezdett. Így fogtam magam, és otthagytam. Én az öreg kedvéért nem fogom szétveretni magam egy fúriafűzzel sem. Elég volt két éve, mikor az elsőtől szereztem be neki anyagot a pálcához… Így egy hatalmas táskával a hátamon kisétáltam a birtokról, még egyszer visszafordultam, és elmosolyodtam. Szerettem itt lenni, annak ellenére, hogy sosem tartoztam a jó tanulók közé, nem voltam az iskola nagymenője, és még a lányok sem csorgatták utánam a nyálukat a folyosókon. Nem kviddicseztem a házam csapatában, csak éltem itt az életem. Nem kötöttem túlzottan életre szóló barátságokat sem, és őszintén szólva nagyon kevés ember volt akit szerettem, vagy aki engem szeretett. És nekem ez tökéletesen jó volt így. Megvoltak az ambícióim, hogy mi legyek, és végül elindultam azon az úton. Ha nem is kutatom túlzottan a mágia eredetét, valamiféle közöm van hozzá, hiszen azon vagyok, hogy legalább olyan jó pálcakészítő legyek, mint az öreg. És szerintem ez sikerülni fog, hiszen szerinte már láthatóak a fejlődés igen csak jó jelei. Például nem robbantom magunkra az üzletet egy hónapban kétszer, csak háromhavonta egyszer.
Hát Merlinre, ki az, aki nem így kezdte? Bár nyilvánvalóan az öreg már varázspálcával a kezében született, és ráadásul úgy, hogy mindig mindent jobban tud, mint bárki más. Nyilván nagyobb a tudása, mint nekem, vagy bárkinek a varázspálcákról, azonban vannak már olyan dolgai, amiket egész egyszerűen nehéz elnézni. Az ilyen anyaggyűjtő körutak nem hordoznak magukban túl sok izgalmat, és jobbára egyedül kell mennem. Az öreg már nem képes ilyen utakra menni, így én vagyok a fuss ide, fuss oda. Megmondom őszintén hogy tetszik, hiszen rengeteg országba kell elmennem, hogy az alapanyagokat beszerezzem, és eddig sok mindennel találkoztam, amiről más csaj álmodna.
Álom. Amikor a Roxfortba jártam, egyetlen álmom volt az mellett, ami beteljesült. Caitlyn Brooks. Azok a szemek már akkor is a gyengéim voltak, amikor jó tíz évvel fiatalabb voltam. Ő fiatalabb nálam, ez tény és való, viszont már akkor felkeltette a figyelmem. De rettenetesen béna vagyok, ha udvarlásra kerül a sor. Pláne, akkor, ha még bele is szeretek abba a lányba, akkor teljes katasztrófa leszek, és inkább ellököm magamtól, mintsem meghódítanám. Miért csinálom ezt? Fogalmam sincs, tudatalatti, ösztönös védekezés az ellen, hogy valakit is közel engedjek magamhoz. Mintha valaki azt súgná: ’vigyázz, káros az egészségre, ha valakit közel engedsz magadhoz!’
- Caitlyn Brooks! Azt hittem, hogy végre felnőttél, de látom, hogy hiú ábrándokat kergettem, mikor már megláttalak. – felkelek a padról, és letörlöm a lecsorgó vért az arcomról. Ezernyi ütés, seb és vágás van rajtam, de nem fogom hagyni, hogy meggyógyítson. Nem kell a segítsége, főleg ezek után. – Kérdésedre válaszolva pedig: volt egy nem túl kellemes találkozásom a fúriafűzzel. – szemtelenül közel hajolok hozzá, és gúnyosan elmosolyodok, hangom cseng a hűvösségből, teljesen nyugodtan állok vele szemben.
- Drágám, nem mondtam még neked, hogy ne üsd bele mások dolgába folyamatosan az orrocskád? Nehogy elkopjon. – felnevetek, és visszahuppanok a padra, a táskámból előhalászok egy üveg whiskeyt és nagyot kortyolok belőle. Legalább így annyira nem fájnak a sebeim.

Shannon & Caitlyn

A hétvégére kapott szabadságot mindig kihasználom. Nem mondom, hogy olyan sok fizetést kapok, hogy messzire el tudjak barangolni, de meg lehet belőle élni és mondjuk szinte minden hétvégén Roxmortsba jövök bevásárolni és nézelődni egy kicsit. Hiszen a régi emlékeket itt is fel tudok bolygatni. Emlékszem, amikor egyszer beszöktünk a szellemszállásra és aztán egy havi büntetőmunkát kellett ledolgoznunk... rémes volt, de visszagondolva viszont tök vicces. Nem gondoltam volna, hogy valaha is így döntök az életemről. Hogy nem a Roxfortban folytatom karrieremet. Mégis kicsit rosszul érzem magam ez a dolog miatt, hiszen annyira honvágyam van. Bevásárlás után -ami sok édességből és egyéb hülyeségekből áll- a megszokott kis ösvényen indulok el a város szélére. Van egy padocska, fent az egyik domb tetején, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Roxfortra és a körülötte lévő tájra. Az a pad, mindig csak az enyém. Soha senkit nem láttam még a környékén sem. Belemerülve gondolataimba haladok szép lassan felfelé. Minden héten megteszem ezt a túrát -ami mondjuk nem túl fárasztó- nem csak a látványért, hanem azért is mert szeretek sétálni és nem tudok csak egy helyben ülni az otthonomban. Néha még régi ismerősökkel is összefutok. Mostanában már egyre kevesebbet. Sokan elmentek a Minisztériumba dolgozni, mások külföldön vannak. Mondjuk az én évfolyamomból, házamból az Ispotályban egyetlen személy sincs. Meglepő. De ez van.
Megtorpanok. Valaki elfoglalta a helyemet. Durcásan sietősre veszem a lépteimet, mit képzel ez a valaki magáról?! Pont ilyenkor kell neki itt, ezen a helyen, pont ezen a helyen lennie... ? Amikor viszont megállok a pad mellett összefont karokkal, azt kívánom, bár ne mentem volna oda.
-Hát ezt nem hiszem el! - Fortyanok fel, szemeim forgatom, majd a távolba pillantok. Shannon. Amikor azt hittem hogy vége az örökös piszkálódásnak, végre nem látom többet. Az iskolában mindig martuk egymást. Szerintem most sem lesz másként. - Ahhh! Pont te! Miért pont te?! Miért pont itt? - Megkérdeztem volna, hogy kifigyelt? Követett? De úgy éreztem, ettől jobban már egyébként sem tudom leégetni magam. Elvörösödtem és abbahagytam a kérdezősködést. Lehet, hogy azt kellett volna mondanom neki, hogy "nagyon örülök", ja meg a "tök rég találkoztunk, miújság?" de nem vagyok rá képes.