Jess & Doug

– Valahogy ez sosem tudott megfogni – rázom meg a fejem mosolyogva. Érdekes dolgokat mond, az biztos, és minden elismerésem, hogy mindezt megszakítás, megakadás nélkül böki ki, de… De nem, valahogy a pénzügyek, a gazdaságtan sosem érdekelt különösebben. A Háború Művészete, az már más tészta, az beszippantott, olyannyira, hogy magam sem tudnám megmondani, hol is vagyok benne pontosan. Furcsa érzés.
Ahogy a lány rávágja a választ, elvigyorodok. Mert hát ki vagyok én, hogy kihátráljak valami ilyesmiből… és mégis kit érdekelne egy ilyen kategóriájú előadás? Elvégre, gyanítom, hogy a szóban forgó egyedek többsége mugli volt, csak úgy, mint a férfi katonák esetében, márpedig ezzel egy egész Házat már ki is húzhatunk a meghívottak listájáról. A vége az lesz, hogy egy seregnyi, csillogó szemű, griffendéles lánynak tartok előadást, akik megátkoznak, ha túlságosan unalmas. Egye fene, cincogni még úgysem cincogtam.
– Áll az alku – nyújtom a kezem a lány felé, vigyorral a képemen. – Majd egyeztetünk, amikor aktuális lesz, mit szólsz?
– Ó, ennél drasztikusabbat is tudok. Csak ahhoz kelleni fog a tó, egy adag gyorsan kötő cement, meg a lábam… Nem szívesen alkalmaznám, legalábbis ameddig nincs maffia az iskolában – vigyorodok el már csak a gondolatán is annak, hogy kétes kinézetű Kicsi John-ok egész hada sheftelne az RBF-eredményekkel a Bejárati Csarnokban. Valószínűleg a prefektus kisasszony mellettem nem értékelné annyira a dolgot, de el kell ismerni, lenne egyfajta poén az egészben. – Szerintem van. Egy átok vagy bűvölés van mindenre, az biztos. Vízforralásra, röptetésre, röpülésre…
Észre sem veszem, mekkora beleéléssel számoltam, csak amikor már ott állok a könyvtárosnő előtt, és próbálom lenyelni a torkomban felkúszó menekülési vágyat. De nem, állom a tekintetét, és még egészen értelmes választ is tudok kinyögni, amikor azt kérdezi, elment-e a józan eszem, hogy kikölcsönzöm ugyanazt a könyvet kétszer, angolul és ógörögül is. Észre sem veszem, hogy leharapná a fejem, és máris kint vagyok a könyvtárból, ahonnan futólépésben indulok el a Hugrabug klubhelyisége felé. Seprűt fölmarkolni, könyvet letenni, szobatársaknak megmondani, hogy hozzá ne nyúljanak… Azután irány a Kviddicspálya.

– Olvass egy bankárról, és lehet, megváltozik a véleményed – felelem őszinte mosollyal a képemen. Többek között ezért is kedvelem Jess-t… Olyan pozitív szemlélete van a világgal kapcsolatban. Bezzeg én, na, az egy katasztrófa tud lenni alkalmanként. Túlságosan is realista vagyok, hogy tudjam, melyik verésből nem kellene már felállnunk, és én mégis megpróbálkozom, csak mert a földön maradni túlságosan kényelmes lenne. Ja, teljesen hülye vagyok. Most, hogy ezt mindannyian megtudhattuk, ugorjunk. Az lesz a legjobb mindenkinek.
– Megszervezed nekem? – kérdezem vigyorogva, és igen, ebben a pillanatban éppen cukkolom a lányt. Meg sem fordul a fejemben, hogy innen két lépésre már a rigolyás házasokat játszhatnánk, de ha tudnám, mi jár a lány fejében, hát valószínűleg hangosan nevetnék föl saját szavaimat követően.
A szavai a költeményeivel kapcsolatban valahol nagyon mélyen találnak el egy pontot, amit talán nem kellett volna. Megdermedek egy pillanatra, eszembe jut annak a tanárnak az önelégült képe és mindaz, amit ígért… És amit én mondtam neki. Nos, maradjunk annyiban, hogy azon az estén gazdát cserélt néhány szó, amiket jobb lett volna nem kimondani.
– Te lennél a második, aki megpróbálja – felelem, és apró, nem teljesen őszinte vigyort erőltetek az arcomra. Ezután már valamivel egyszerűbb visszatérnem a barátságos énem köntösébe. – Nem beszélnék róluk senkinek. Előbb átkoznám ki a saját nyelvem. Vagy, ha mégis megtörténik, megteheted te is!
Tessék, már fűzöm is tovább a dolgot. Miért nem máris azt ajánlottam föl, hogy leszerelem a fejem, és kvaffnak használhatja? A meglepetésem már csak akkor lehetne nagyobb, ha ideadná a könyv szuahéli fordítását, ugyanis az angol verzióban nem is reménykedtem… Nem is rossz. Én közben meglátom a polcon az ógörögül írt eredetit, és megfogom a kettőt együtt. Így van lehetőségem összevetni a szöveget, már amennyire lehetőségeim engedik a korlátozott nyelvi tudás okán… Tudtam, hogy jó ötlet bevonni valakit. Vagy csak jó ötlet volt bevonni Jess-t?
– Köszönöm – mosolygok rá, és egy kicsit kevésbé lennék zárkózott, még meg is ölelném a lányt. - Akkor megyek és kikölcsönzöm őket… Megvársz kint?
A válaszát követően, bármi legyen is az, már indulok is a könyvtárosnő felé, halk léptekkel, mint aki még csak véletlenül sem sántikál semmi rosszban.

Oké, tudom, rettenetesen értelmes magyarázatot tudtam adni a tanároktól való segítségkéréssel kapcsolatos aggályaimra – mégis örülök, hogy Jess csak úgy elfogadja a dolgot és nem kötekedik. nem hiszem, hogy hosszú távon fönn tudnám tartani ezt az elzárkózást, főleg azért, mert részben én magam sem értem. Egyszerűen csak nem szeretném, ha az emberek arról beszélnének, mennyire nagyravágyó terveim vannak, és nevetnének, amikor elbukok… Hmm, vajon ez már az akut üldözési mánia tünete lehet?
– Napóleon egyik marsallja – felelem. Előbújik belőlem a figura, aki rettentő módon szeret beszélni a saját hobbijáról. Remélem, a lány elnézi nekem, rossz szokásaim egyike… Talán vannak rosszabb dolgok is, amikért lelkesedhetnék. – Sosem győzték le, és ha a császár maga egyiküktől tartott, az egészen biztosan ő volt.
A lány megismétli az utolsó szavaimat, én pedig a homlokom ráncolom. Miért nem fejeztem be azt a mondatot? Teljesen olyan, mintha egyszer csak felálltam volna és csak később tértem volna vissza saját elmémbe – teljesen elfeledkezve mindarról, amit addig mondtam. Nem gond, befejezem most… Nem hajtanak a seprűlovasok.
– Ha figyelmet szentel a karrierjüknek. Akár az unalmasabb részeknek is egy kicsit – felelem. Mert hát nem mindig csak a háborúkról és a diadalmas vagy kevésbé diadalmas ütközetekről szól a dolog. Vonulási útvonalak, haditanácskozások, vagy békeidőben folytatódó karrierek… Mind-mind ide tartoznak. A női hadvezérek témája viszont érdekesebb kategória. – Nincs sok belőlük – felelem a lánynak, mintha ezzel mindent megválaszolnék. Olvastam már róluk, de a többségük, aki meg is jelent, erősen középszerű volt, néhány kiugró személyiséggel… Szeretem én a szebbik nemet, félreértés ne essék.
– És elolvashatnék esetleg néhányat? – kérdezem, határozottan, de igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lány ne érezze kötelezve magát semmire. Elégre az ilyesmi durván bensőséges dolog, és nem akarom, hogy azt higgye, bele akarok mászni a magánéletembe. Barátnak tartom, kedvelem, de inkább, mint havert, mint lányt, már ha ez teljes egészében szétválasztható. Remélem, az.
– Visszaemlékezés – felelem. Nem csupán nagy Sándorról magáról szól az írás, benne van a Ptolemaida Birodalom alapítása, a Diodochi háborúja… valóságos aranybánya, ha az ember ki tudja használni. Közben felmerül az elmémben egy újabb ötlet, és mivel jónak ítélem, már ki is bököm. – Ha megvan, visszaszaladok a hálóterembe a seprűmért… Utána lemehetnénk a pályára. Gondolom a te seprűd sincs nálad, szóval addig sem kell feloszlatni a kis társulást.

– A saját hobbim kielégítésére nem szeretnék hozzájuk fordulni. Ez egy érdekesség, és nem valami fontos tanulnivaló – mondom, kényelmesen átugorva a tényt, hogy tanulnivaló ugyan, de nem abból a fajtából, amit a Roxfortban tanítanak. A saját évfolyamomon a hobbim szinte nyílt titok, el nem hallgatom – csupán nem szeretem hozzáadni azt az aprócska részletet, mennyire szeretnék egy nap én is bekerülni azoknak a sorába, akikről ma még csak olvasok. Ez tudtommal nem tiltott dolog az iskolában, mégsem fekete mágiával kekeckedem vagy hívok kígyókat az iskola lerohanására, de mégiscsak… Talán jobb, ha megtartom magamnak. Már csak azért is, hogy ha mégsem jön össze, senki se vethesse a szememre.
– Az ókoriak – biccentek. Aztán folytatom, hogy ne higgye azt, megrekedtem az ókornál. – És Napóleon. És Washington. Davout is érdekes figura volt, de ő kevésbé ismert. Ezeknek az embereknek az életéből sokat lehet tanulni, ha az ember figyelmet… És igen érdekes pályát futottak be. Legtöbben a semmiből lettek naggyá.
Furcsa szöveg ez egy Hugrabugos diáktól, tudom, de hát nem hiába tanakodott annyit a Süveg. Viszont nehogy azt higgye bárki is, hogy nem tűnt föl a lány korábbi, apró megjegyzése, elraktározom magamban, hogy előhozakodjak vele, amikor az idő kedvezőbb. Addig pedig érdeklődve hallgatom, neki mi tölti ki a napjait, ha éppen nem a könyvek fölött görnyedezik.
– A kviddics. Az én listámon is előkelő helye van – vigyorodom el. Hát persze, hogy fölkerült a listára, szinte le sem maradhat róla. Amikor a volt őrzőt említi, biccentek csupán, emlékszem rá. Ő volt az egyik, aki amellett kardoskodott, hogy vegyenek be tavaly fogónak, és kifejezetten hálás voltam neki. Az már csak egy másik dolog, hogy kedvelem azt is, aki utána jött. Amikor viszont a dalokat említi… Nos, nem tudom, miként kellene reagálnom. Megállok egy pillanatra, lépés közben, szerencsére nem túlzottan feltűnően – mindkét lábam a földön van addigra.
– Milyeneket? – kérdezem. Ez a legegyértelműbb kérdés, ami következhet, azon felül, hogy „kinek?”, de azt nincs jogom föltenni, és nem is akarom. Még abban sem lehetek biztos, hogy van-e egyáltalán, akinek. Az már egy másik kérdés, hogy a fejemben megfogalmazódik egy egész sor átok, amiket Jonathan részére tartok fenn, ha esetleg megbántaná Lenát. Igen, tudom, túlságosan is agresszívan reagálok, ha valaki hozzám közel esőnek az érzelmeibe taposnak. Még akkor is, ha az lehet, be sem köetkezik.
Jobb felkészülni mindenre.

Tagadhatatlan tény, vannak rosszabb programok is az ember életében, mint Jess-t dicsérni napestig, de valami azt súgja, valójában nem lenne különösebben érdekelt a dologban. Legalábbis nem azon a módon, hogy hosszútávon is megérje nekem itt kiönteni a lelkem, meg ledumálni a csillagokat is az égboltról. Amúgy is, erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, képes lennék-e rá. A lányok valahogy sosem voltak a szakterületem, ha az ember poros könyvek között tölti a napjai jelentős részét, akkor nem sokan tapadnak rá a szebbik nemből. A legtöbb tapasztalatot még így is Lenától szereztem, és hogy őszinte legyek, mindent hasznosítok, amit tudok.
– Inkább, hogy elolvassam – vallom meg. – Ptolemaiosz adja a hírek szerint a legszéleskörűbb áttekintést Alexandrosz hadjáratáról. Ennél fogva felbecsülhetetlen értéket jelent bárkinek, aki meg akarja ismerni azokat… Tudtad például, hogy a muglik nem is tudnak arról, hogy még létezik? Azt hiszik, odaveszett, amikor az Alexandriai Könyvtár leégett.
Igen, ömlik belőlem a szó, nem tehetek róla, rossz szokásom. Arra már nem felelek semmit, mi lesz, ha ő nem válik be – nem szívesen kérnék segítséget hatodévesként egy könyv megtalálásához a könyvtárostól. Olyan zavaróan degradáló már maga a gondolat is, mintha ismét elsős lennék és fölfelé néznék a nőre, akiről akkor még nem tudtam, hogy a saját könyveimben sem engedélyezi az aláhúzogatást, ha egy lehetősége van megakadályozni azt. Olyan gyorsan is régen futottam már – és mind a mai nap fönntartom, hogy az életemért tettem.
Látom azt is, hogy nem érdekli különösebben a téma – nem hibáztatom érte. Mindenkinek megvan a maga heppje, ami kialakult, amikor véletlenül először egyedül hagytak, fejünkre ejtettek bennünket, és attól nem szívesen tágítunk. Mégis, értékelem amit tenni próbál, ahogy segédkezni szeretne, és a kérdése… Nos, apró félmosolyra húzódik a szám.
– Nem, nem az ókor… Az én mániám mindig is a hadvezérek voltak – mondom. – Meg a harcászat. A középkort nem szerettem soha, túlságosan kiszámíthatatlan minden… Túl sok a tényező.
Viszont ezután már a jó érzés maga is azt diktálja, hogy én is kérdezzek valamit. Nem gondolkodok sokáig, alig érünk végig az első polc felén, amikor már ki is bukik belőlem az a néhány szó. Közben, persze a könyveket is figyelem, nehogy én mellőzzem el azt, amit ketten keresünk már. Igazából nehéz elképzelni, miért nem beszéltünk mi ketten soha ilyesmiről ebbe n a mélységben. Jobban oda kellene figyelnem a más emberekkel való kapcsolataimra.
– És te? – kérdezem. – Mindenkinek van valami hobbija… Mi a tiéd?

– Ne add alám a lovat, mert a végén még eldicsérlek itt napestig – emelem föl a kezem és csak félig-meddig viccelek. Igazából a kényszeres poénkodás is ennek a hozománya valahol, szeretném, ha az ember jól éreznék magukat, szeretem őket mosolyogni, nevetni látni. Ha ezt viccel nem tudom elérni, de bókokkal igen, akkor az utóbbit fogom választani, márpedig rossz szokásom túlzásba vinni a dolgokat. Az egyik javítandó jellemelemem, ha valaha is szeretném a hobbimat valós tevékenységgé formálni. A hadászatban az önismétlés egyenlő a bukással.
Igen, eldöntöm, határozottan nem volt jó ötlet erről a konyha-dologról a prefektusnak dicsekedni. de hát a házunk fele oda járkál stikában uzsonnáért és tízóraiért két óra között, szóval nem hiszem, hogy annyira nagy bajom lehetne belőle. Egyébként is, szeretném látni, ahogy bizonyítja is. Hetvenkedés miatt elvileg nem lehet büntetni, de ha mégis… A büntetésnek valahogy sosem volt nevelő hatása velem kapcsolatban. nem tudom, ez honnan jött.
Arra, amit az aurorokról mond, csak bólintok, és közben hálás vagyok, hogy nem feszegeti tovább a témát. Tényleg nem szeretnék erről beszélni, apám dolga túlságosan is magánügy… És valahol, a lelkes egyik legsötétebb zugában pontosan tudom, mennyire szégyellem is az egészet. Ez azonban túlságosan is mélyen van, túlságosan is sugárzik belőle az utána következő önutálat, mintsem hogy belegondoljak, szóval inkább hagyom lent porosodni. Mindenkinek jobb lesz úgy.
– Akkor érdekes lesz elmagyarázni neki, miért is kell nekem – felelem. Mert annyi biztos, hogy ráteszem a kezem arra a könyvre. Egy tanár magángyűjteményébe nem török be, az ziher, annyira elvetemült még nem vagyok, de azt hiszem, az a határ. Nem, inkább a lopás. Azt sem szívesen tenném. Túlságosan is kedvelem Flitwicket – ha esetleg az övében lenne, hiszen mégis ő említette – ahhoz, kicsi, kompakt, jó tanár. Binnstől meg amúgy is fizikális képtelenség lenne meglovasítani valamit, az a tanár sosem alszik.
És én már tényleg azon agyalok, hogyan kellene kirabolnom egy tanárt. Ez már hivatalosan is a függőség legalja.
– Még nem – vallom meg őszintén. Személyesen megtalálni valamit sokkal érdekesebb, sokkal jobb érzés. Még ha segítséget kér az ember, egy friss szempárt von be a dologba, akkor is jó… A lányt egyáltalán nem nézem zizzentnek, amikor a P betűt hívogatja, az azt követő szavaira viszont elgondolkodok egy kicsit. – Nagy Sándor, Hannibál, Caesar… Inkább az ókor maga. Megvan a maga varázsa, hogy bármilyen civilizációról olvasol is, azt már egészen biztosan nem tudod föllelni semerre.

– Még mindig csillagokat látok, főleg, ha a szemedbe nézek – felelem, olyan vigyorral a képemen, amiből tudhatja, csupán viccelek, még véletlenül sem kell komoly közeledésnek venni a szövegelésem. Abba persze bele sem gondolok, hogy a szabályszegéseimet nem a Hugrabug prefektusa előtt kellene dagadó mellkassal említenem. Kedvelem a lányt, jól elvagyunk, ez mind igaz, de az is, hogy a szentbeszédek rám sosem hatottak. ha valami vicces, megcsinálom. Ha megütöm a bokám, tudom, hogy az út már nem járható többé, és valami új módszert kell keresni.
– Nem hiszem, hogy elhúzták – felelem. Felidézem magamban a legutóbbi látogatásomat, még amikor éjjel surrantam be, kávéért. Na, az az éjszaka sem volt semmi… – Talán csak nem tudták éppen felkapni. Kedves népség, de a rendszert azt úgy hiányolják.
Figyelemmel hallgatom, amíg beszél. Nem gond az, ha valakinek nincsenek ötletei arról, mi szeretne lenni – ha nem futok bele nagyapám könyvtárába, ha nem szeretek olvasni vagy éppen nem nyűgözne le annyira a régmúlt, akkor valószínűleg én sem tudnám, hogy az aurori pályát fogom megcélozni. Tizenhat évesek vagyunk… Éppen elég korunkbeli mugli fiúval és lánnyal találkoztam a nyár folyamán, hogy tudjam, nekik sincs még halovány fogalmuk sem a jövőjükről. Bár nem hiszem, ezt itt föl kellene dobnom, mint példát.
– Auror. Valószínűleg – felelem két, rövid szóval, és nem is igazán szeretnék belemenni a dologba ennél jobban. Már csak azért sem, mert tudom, mennyire esélytelen kikerülni a miérteket, márpedig azokhoz nincs gyomrom. A hadászat iránti szenvedély, csak az egyik oldala, és a másikról éppen elég, ha Dave és Lena tudnak. Ők is azért, mert meg kellett indokolnom, miért nem hívom őket látogatóba a nyári szünetekben.
– Igen, ott – felelem, és már követem is a lányt. – Flitwick professzor említette, hogy az iskolában van. Szóval a legvalószínűbb a könyvtár, nem igaz?
A kacsintására elmosolyodok. Fontos a magabiztosság, az biztos, de én azért kiküldeném a lelkes elsősöket kinézni pár edzést, hátha megtudunk többet is az ellenfélről. Érdekelnének a csapatösszeállítások, hogy mikre képesek az új vagy éppenséggel régi felállásokkal… Minden. Ismerd az ellenfeled és ismerd önmagad, ahogy Szun-Ce írta.

– Olybá tűnik, bevertem a fejemet – felelem. Nem tudom pontosan, mire célzott a nyárral, az előző mondatára utalt-e vissza, és a kérdés maga is egy poén akart-e lenni, amire rákontráztam… vagy pedig őszinte, független érdeklődés volt, és abban az esetben egy idiótának nézek ki. Mégis, ha választási lehetőségem van aközött, hogy a szárazabb magyarázatot fogadjam el, vagy azt, amin legalábbis kicsit is tudok vigyorogni. Az ítélőszék előtt, íme, az utolsó mondatom: „Nem bántam meg semmit!”
Nem kerüli el a figyelmem, hogy elpirul, de a jó taktikus tudja, mikor érdemes kérdezni és mikor nem. Most túl sokan vagyunk, úgysem lennék képes kihúzni belőle semmi érdemlegeset – és amúgy is, nem érné meg azt, hogy rámenős legyek és esetleg megharagudjon rám.
– Igen a lyukasórák jók – felelem, nosztalgikusan vigyorogva. Nagy kár, hogy a Triónak csak két tagja élvezheti őket egyelőre, de jövőre talán lesznek olyan ütközések, amikor Lena is csatlakozhat hozzánk az ejtőzésben. Apró vigyor terül szét az arcomon, ahogy válaszolok neki. – Nem volt szerencsém hozzá. De még a manók sem ajánlották a konyhán.
Nem csinálok valami nagy titkot abból, hogy bejárok a konyhára, ha éppen lehetőségem engedi, és a szükség rászorít. Na jó, nem is ordibálok, csak a lány hallja a hangomat, de mégis… Mindaddig, amíg nem kapnak el, addig poén, ha pedig megtörténne – hát így jártam. Új módot kell keresnem, ennyi az egész. Rendkívül furcsa módon tud néha működni az agyam.
– És te is ebben az irányban akarsz továbbtanulni? – kérdezem. Erről még szerintem sosem beszéltem vele, elkerült bennünket a téma. Egy pillanatra az ajkamba harapok. Néha bele sem gondolok, mennyire belsőséges dolgokba tudok belegázolni, csak úgy, mintha semmiség lenne. – Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Néha előbb jár a szám, mint az eszem.
– Ha elfeledett nem is, de elveszettnek egészen biztosan elveszett – felelem halk nevetéssel megtoldva. Először fordul meg a fejemben, hogy Flitwick talán nem a könyvtárra utalt, hanem az iskola egy más részére… egy olyanra, ami rejtett a diákok elől. Mégis, ahogy válaszolok, kicsit vörösre gyúl a fülem. Nem szégyellem a hobbim, imádom csinálni, csak sajnos elég sokan tartják ostoba kedvtelésnek a szenvedélyem. – Ptolemaiosz leírását keresem Nagy Sándor hadjáratáról.
– Igen, jó volna – felelem. – De nem, még nem írták ki. Szerintem Smith bármelyik nap megteheti már, ideje lenne belelendülnünk. Idén el kellene hoznunk a Kupát.
Álmok, álmok, édes álmok, de tény, hogy marha jó lenne a kezünkben tartani a fényes serleget.

Nos, legalább elhajtva nem lettem az asztaltól, az már egészen kellemes dolog. Lehet építeni rá. Válaszom csak azután fogalmazom meg, hogy letettem a hátsó felem a székre, és egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedem – az iskolai könyvtárak egyikét sem a kényelmes olvasgatásra találták ki. Mindenesetre egy kis fészkelődéssel egészen komfortos helyzetek i elérhetőek, ha az ember nem tervez pár percnél tovább nyugalomban ülni.
– Túléltük az első hetet – jegyzem meg, ara a kérdésre feleltként, hogy mi újság velem. A vigyor, ami hozzá társul, majdnem olyan, mintha azt jelenteném be, hogy túléltük a világháborút, hazamehetünk, és mostantól meleg kaját eszünk és puha ágyban alszunk. Belegondolva, hogy első nap első reggelén Pitonnal volt óránk, ez talán még igaz is lehet. Bár, azt hiszem, a lány az, akinek bájitaltanból nem kell különösebben aggódnia, mindig is jó volt belőle. – Azon felül meg próbálom eldönteni, mit lehetne csinálni a nappal. Veled mi a helyzet?
Ami azt illeti, nem is füllentettem nagyot. A gondolataim többsége a kötet körül forog, ami, olybá tűnik, elbujdokolt, de valahol az elmém hátuljában azért tervezgetem, mit fogok csinálni a többiekkel, ha ismét összeáll a nagy csapat. Bár valószínűleg idén kissé vissza kell vennünk a tempóból, legalábbis az év vége felé, de hát addig még sok idő van. És ami azt illeti, sok lehetőség is.
– Apukádé? – kérdezem. Haloványan dereng, hogy milyen munkakörben dolgozik az apja, de nem igazán rémlik az egész. Aztán jön a felvilágosítás, én pedig megtáncoltatom az ujjaim egyszer-kétszer a lap mellett, mielőtt visszahúznám a kezem. – Akkor talán később. A gyakorlati részét mindig is érdekesebbnek találtam, mint az elméletit…
Nem sértésnek szánom, még véletlenül sem, és csak reménykedem, hogy nem veszi annak. Mások családjának a becsmérlése sosem volt az én kenyerem, főleg akkor nem, ha tudom, igazából érdekes munkát végeznek. A múlt engem kifejezetten érdekel, és körülbelül mindenki tudja az évfolyamunkon, hogy bármikor vissza tudom adni a világtörténelem nagy hadvezéreinek életrajzát fejből, minimális gondolkodási idővel.
– Én is egyfajta ereklyevadászaton vagyok – felelem. – Egy könyvet keresek, de nem nagyon találom. Segítenél? utána meg, ha gondolod, lemehetünk a pályára, repülhetünk néhány kört.
Ez utóbbira én magam nem igazán tudnék nemet mondani. Imádok repülni, és ugyan néha kellőképpen kétbalkezes vagyok, mégiscsak kiválasztottak fogónak… és még a cikeszt sem nyeltem le soha!

Visszaintek Jess-nek, és titkon azt remélem, idejön – megspórolná nekem a kínos magyarázkodás legkínosabb részét. Ez azonban nem történik meg, így én egy sóhaj kíséretében elindulok felé. Időközben összegzem a gondolataimat, lehetséges témákon gondolkodok, amiken beszélgetnénk, és amiről könnyedén tudnám terelni a témát az én kis… problémámra. Tessék, olyan vagyok, mint aki randira megy, pedig aztán egy könyvtári találkozót egy csapattárssal – és valakivel, aki a Trión kívül a kevés barátaim egyikének számít – a lehető legtávolabb van a romantikus találka fogalmától. Túlaggódok mindent, ez az én bajom. Meg túlgondolkodom. Jah, ez utóbbi bajosabb.
Látom azt is, hogy a külvilágot szemléli. Talán szívesebben lenne odakint, mint itt – de hát senki sem kötelez senkit, hogy az idejét a könyvtárban töltse. Egyelőre még nem fegyverrel erőszakolnak be minket ide, az majd úgy az év közepe táján jön el szerintem, amikor senkinek sem lesz kedve kimozdulni a kandallók elől. Akkor viszont mi lehet a gond?
Ahogy megállok a lány előtt, kezemmel az asztalra tenyerelek, és enyhén behajolok. Egy pillanat alatt fölmérem, hogy amit olvas, az nem éppen a könnyű esti olvasmányok kategóriája, és főleg nem az eset, amit én szívesen vinnék magammal akár egy unalmasabb órára – hacsak nem szeretnék elaludni. Mégis miért olvasna ő ilyesmit? Jó kérdés, majd rákérdezek. Persze, nem ezzel fogok indítani, az marhaság lenne.
– Jó látni egy ismerős arcot – vigyorgok rá barátságosan. – Leülhetek?
Ha igennel felel, akkor le is huppanok vele szemben. A lábam persze jár, mint a motolla, valamiért komoly problémáim vannak mostanában azzal, hogy egy helyben üljek – de lehet, csak a Ptolemaiosz-kötet lehet a dolog oka. Mégsem kérem a lány segítségét azonnal, inkább nyugalmat erőltetek rakoncátlan végtagjaimra és alaposabban szemügyre veszem csapattársam.
– Mi jót olvastál? – kérdezem, ügyet sem vetve a mellettem ücsörgő ötödévesek fájdalommal teli sóhajaira. Így jártál, öcskös, ezen nekünk is végig kellett menni, mi is utáltuk minden egyes percét, amennyire ember utálhatta. A figyelmem a lányé és az irományé előtte. – Megnézhetem esetleg?

Milyen normális ember támadja be az első hétvégén a könyvtárat? Nem tudom, sosem tekintettem magam teljesen normálisnak. Skótnak születtem, úgy hiszem, ez már kizáró ok tud lenni. Amúgy is itt vagyok, éppen a sorok között keresgélek, emlékezetemben egy címmel és egy névvel. És hogyan is kerültem ide? Igen, valószínűleg onnan kellene kezdenem, egyszerűbb lesz ez így.
Flitwick professzor említette meg, hogy Ptolemaiosz emlékiratai megtalálhatóak az iskola könyvtárában – eredeti nyelven. Bár jó pár részletet olvastam már belőlük, de majdnem mindig fordítást, a fordításban pedig elvesznek a részletek. Halovány lila segédfogalmam sincs, miként fogok ógörögöt olvasni, de egészen biztos vagyok benne, hogy van valamilyen bűbáj erre. Lennie kell, mert nem hagyom a kezemből kicsúszni ezt a lehetőséget. Azt mondják, ő írta a legteljesebb beszámolókat Alexandrosz hadjáratáról…
A probléma az, hogy két órája kerengek itt, mint bolygók a nap körül, csak én éppen a könyvespolcokra álltam rá. Madam Cvikker már egészen ferde szemekkel néz, mintha imádott könyveinek felgyújtására, rituális megevésére, vagy úgy átlagban valamiféle csúnya megszentségtelenítésére készülnék. Pedig még nincs is olyan rossz hírnevem a tanárok körében, sőt, ebben az évben úgy nagy átlagban még javult is a dolog. Segít, ha az ember bekerül egy csapatba, ami legalábbis bizonyos körökben örvend némi tiszteletnek.
Még tíz perc és föladom, leülök az egyik asztalhoz és elkezdem átgondolni a stratégiámat. Lehet, segítséget kellene kérnem, a több szem többet lát elvét alapul véve. De ki van itt, akitől meg is tehetném, és nem nézne teljesen hülyének? Körbehordozom hát a tekintetem a termen, és felvillanyozódik az arcom egy széles vigyorral, amikor meglátom a szőke hajú lányt.