2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha a lány gondolatai közt olvasgattam volna, bizonyára remekül szórakoztam volna azon, hogy mennyire hasonlítok egy átlagos hollóhátasra, csakhogy, ő nem ismert eléggé, nem tudta, hogy exhalálfalókkal cimborálok, ahogy azt sem, hogy egy minisztériumi vallató a legilimentor tanárom. Korántsem voltam olyan középszerű, mint amilyennek mutattam magam. Azonban, nem volt kedvem erőltetni a legilimenciát, nem tartottam olyan személynek, akiről mindent tudni akartam, meg aztán most több kedvem volt találgatni, mint azonnal válaszokhoz jutni vele kapcsolatban. ‒ Nem magával a repüléssel van problémám, hanem azzal a sportnak sem nevezhető agyatlan baromsággal. Egy részt, nem szórakoztat, hogy a magasban labdákat kergetnek és köztük lavíroznak, más részt az sem izgat, hogy megpróbálják lelökni egymást a seprűkről. Arról nem is beszélve, hogy az összes bátyám hatalmas kviddicsrajongó, velük meg kölcsönösen gyűlöljük egymást, épp ezért utálok mindent, amihez közük van, és még értelmetlen is ‒ feleltem komoran, majd arra a feltételezésre, hogy korábban leestem-e a seprűről, halkan, némileg keserűen felnevettem. ‒ Egyszer-kétszer megesett, amikor még repülni tanultam, de mint mondtam, nem a seprűkkel meg a magassággal van problémám ‒ rándítottam meg a vállamat. Szimplán annyiról volt szó, hogy én voltam a család feketebáránya, aki nem rajongott minden hülyeségért. Az sem érdekelt különösebben, hogy a lány nagy rajongója volt-e a sportnak, senki kedvéért nem finomítottam volna a stílusomon. Ha bíráltam valamit, akkor sose fogtam vissza magam. ‒ De azért aranyos vagy, hogy ennyire bátorítani próbálsz. Nem kell aggódnod, az önbecsülésemmel semmi baj nincs ‒ nevetgéltem még mindig ügyelve arra, hogy a hangom ne üsse meg azt a szintet, hogy kiparancsoljanak a könyvtárból. Vicces volt ez a lány, az biztos. El is felejtettem már milyen az, amikor új és értelmesnek nevezhető emberekkel futok össze. Megkezdődött a játszma, nem terveztem annyira elverni, sőt, az sem érdekelt volna, ha vereséget szenvedtem volna tőle. Csupán ki akartam kapcsolódni, elütni valamivel az időt, amíg össze nem kapom magam, és nem kezdek valami hasznosba. Az asztalra könyökölve az összekulcsolt ujjaim felett fürkésztem az arcát. Látszott, hogy nagyon agyalt a következő lépésen. Nem voltam türelmetlen, ráértem, és már-már felemelő volt az ismeretlen társasága. Jelenleg még nem untatott halálra, mint a többi ismerősöm, és szívesen társalogtam vele. ‒ Lehet, hogy igazad van. Mondjuk, valóban vannak érdekes részei a történelemnek, de ha nem mélyedsz el annyira egy témában, akkor minden felszínesnek és unalmasnak tűnhet. De ez máshol is így van. Én másképp tanítanám a történelmet, de nem tanárnak készülök, és nem akarok belemenni a témába, úgy hogy nem untatlak a részletekkel ‒ magyaráztam, és közben a baloldali bástyámat kezdtem bökdösni. ‒ Arról nem is beszélve, hogy a nagybátyám mindig azt mondja, hogy a történelmet nem olvasni, hanem csinálni kell ‒ tettem hozzá szórakozott mosollyal. Korábban azt hittem, hogy a világmegváltó terveimet valóra váltva majd bekerülök a történelemkönyvekbe, mindenki engem fog éltetni, de erről már letettem, arról viszont nem, hogy híres legyek. Épp ezért fontolgattam, hogy Németországban alapítani kellene egy mágiával foglalkozó tudományos intézetet. ‒ Persze, hogy nem kritizálják, hiszen mindegyik a kis kedvence. Szerinted miért nem vágták még ki Hagridot, vagy Trelawney-t? Nem merik és nem akarják bírálni. Gondolom, itt tökéletesen megfelel nekik, a pozíciójukat pedig nem akarják elveszteni ‒ szusszantottam fel ingerülten, miközben visszaejtettem a bástyámat a helyére. Az sem érdekelt volna, ha megszólnak a gondolkodásom miatt, minden szavam igaz volt. Aki pedig másképp látta a szituációt, az vak volt. Elvigyorodtam az arcára kiülő fintor láttán, elég sokan nem kedvelték a szimbolisztikát, pedig szerintem megérte tanulni. Megtanított egyfajta gondolkodásra, meg aztán, ha tényleg létre akarom hozni azt az intézetet, nem ártott több lábon állni. ‒ Akkor mi érdekel? A kviddicsen kívül ‒ érdeklődtem. Majdnem sikerült ismét megnevettetnie. Az elmúlt időben rég nem szórakoztam ilyen jól. ‒ Lehetséges, mondjuk, nem te vagy az első, akitől megkapom, hogy furcsa vagyok ‒ vontam meg a vállamat szórakozottan. Ó, hogy engem már mennyi mindennel illettek! És az a sok megjegyzés, beszólás vagy sértés mind lepergett rólam. A tekintetem eztán a sakktáblára vándorolt, figyeltem miként emelte ki az egyik huszárt a sorok közül, és helyezte el a táblán. Nem akartam leütni, eszem ágában sem volt, helyette gondolkodás nélkül előreléptem egyet a vezéremmel. Látszólag össze-vissza pakolgathattam, de tulajdonképp csak teret akartam csinálni, hogy könnyebben mozgathassam a bábuimat. ‒ Jól van, te tudod ‒ pillantottam fel a tábláról. ‒ Igazából, változó. Ismerek olyat, aki azonnal nekiugrik egy feladatnak, van, aki addig halasztja, amíg lehet. Én jobb szeretem előre beosztani az időmet, mindig van egy-egy időintervallum a napomban, amikor a tanulással foglalkozok. Nem vagyok hülye, nem fogok beleszakadni, ha egyszer okosan beosztva az idődet hatékonyabban tudsz dolgozni ‒ meséltem el, hogy én miként szoktam elkészülni a teendőimmel. Mivel ezeregy dolgot csináltam párhuzamosan egyszerre, ezért napirendet kellett csinálnom, amelybe még a szabadidőt is bele tudtam sűríteni, így nem temet el a sok tanulnivaló azokkal ellentétben, akik az utolsó pillanatra halasztnak mindent. ‒ Azért, ha kellenének jegyzetek, szívesen kölcsönadom a sajátjaimat, nekem már nem kellenek ‒ tettem hozzá, elvégre, tényleg nem szorultam már rá azokra a jegyzetekre, és kivételesen segítőkész hangulatban voltam. A helyében tényleg kihasználtam volna a helyzetet.
Zene ◊ Aktuális állás ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy kicsit megcsóválom a fejem. Igazából egyáltalán nem az volt a célom, hogy megsértsem a kérdésemmel, épp csak vicces volt, hogy mennyire... sztereotipikus az egész. A Hollóhátas fiú, aki benne van a sakk körben, a könyvtárban véletlenszerű emberekkel sakkozgat, és ráadásul még az esszémről is faggat. Az egyetlen, ami nem illik bele a sztereotípiába, az a kinézete. Nem egy pattanásos képű, szemüveges lúzer, hanem kifejezetten helyes, és a mosolya is aranyos. Na nem mintha mélyebben érdekelne, de attól még észreveszem, és értékelhetem akkor is, ha semmilyen célom nincs vele. - Na, ez érdekesen hangzik. Mi bajod a repüléssel? - Azt még megértem, ha valaki nem szereti a kviddicset. Én sem akarok hivatásos lenni, de hobbiként imádom, viszont tudom, hogy nem mindenkit vonz. Van, aki a magasságoktól fél, van, aki a sportot nem szereti, na meg azért a gurkók sokakat elrémisztenek... A jó terelőkön sok minden múlik. Ha nem bízol bennük, hogy meg fognak védeni, akkor megette a fene az egészet. Egy koponyatörést nekem sem érne meg a dolog, az egyszer biztos. De hogyha elment tőle a kedve, akkor alighanem történt valami, egyébként azt mondta volna, hogy egyszerűen nem az ő világa, nem? Egy történetet sejtek a háttérben, és nagyon kíváncsi vagyok rá, bár lehet, hogy nem akar túl személyes lenni. - Leestél a seprűről, vagy mi? Mert még mindig itt vagy. Ez a legfontosabb. Abszolút nem hiszem, hogy nyeregben vagyok, de igazából majdhogynem élvezem a dolgot. Fogalmam sincs mit csinálok, de akkor is magabiztosnak fogom tettetni magam. Ha más nem, akkor legalább ez. Eszembe jut az a vicc, hogy egy galambbal nem éri meg sakkozni, mert mindegy, hogy mennyire profi játékos vagy, a galamb úgyis csak felborítja a táblát és úgy sétál át rajta, mintha ő nyert volna... Azt hiszem, most én vagyok a galamb. Nem fogok megsértődni, ha simán lesöpör a pályáról. Na jó, próbáljunk meg logikusan gondolkozni. Mi a francra jó neki ott az a paraszt? A legegyértelműbb, hogy ezzel szabad utat adott a másik futójának, szóval annak az útjába nem kellene beletáncolni. Most legalább már tudom, mit nem fogok csinálni - a legszélső parasztomhoz nem nyúlok. A ló vajon átugorhat más bábuk felett? Az előbb Aaron is azt csinálta, szóval biztosan. Nem, várjunk, ha oda lépek, akkor a másik futó útjába kerülök... - Biztos vannak izgalmas részei a történelemnek, de hogyha magamnak kell átbogarászni négyféle történelemkönyvet, hogy megtaláljam őket, akkor a tanár is meg talán a könyvírók is rosszul csinálnak valamit. - Felpillantok a tábláról, hogy az arcára nézzek, amikor lehalkítja a hangját. Egyetértek vele, de azért egy kicsit meglepődök, hogy ilyen nyíltan kimondja amit gondol egy tulajdonképpen idegennek. Persze, én kezdtem... - Teljesen igazad van. Csak abszolút nem ér, hogy mi szívunk a politikai hülyeségei miatt. De nem emlékszem, hogy valaha bármelyik tanár is Dumbledore-t kritizálta volna. Áh, szimbolisztika. Ez már ismerősebben hangzik, és ez alighanem az arcomra kiülő fintorból is egyértelmű. Az igazság az, hogy nem sokat tudok róla - talán ha mélyebben belemennék, jobban érdekelne, de az a kevés amit tudok, elriaszt attól hogy mélyebben belemenjek... ahol én ülök, onnan baromi unalmasnak tűnik. - Nem igazán az én világom. De hogyha téged ez érdekel, akkor biztos élvezed. Tudom, hogy vannak olyan emberek, még ha nehéz is elképzelni. Biztos valamilyen varázslények vagytok - jegyzem meg egy vigyorral. A nővérem, Cheryl például matekzseni, és élvezi. Azt se sikerült soha megértenem, de hát ez van, el kell fogadni. Majdnem el is felejtem, hogy nekem kellene lépnem a beszélgetés közben, de gyorsan visszapillantok a táblára és visszaemlékezem, hogy mit gondoltam végig. Kiveszem az egyik lovamat hátulról, vigyázva, hogy ne a futói útjába pakoljam le. - Nem hiszem, hogy van értelme erőltetni. Alighanem hagyom a fenébe, aztán majd utolsó pillanatban megírom. Gondolom, ti Hollóhátasoknem így csináljátok.
Aktuális állás (G8->F6) [You must be registered and logged in to see this link.]
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Amandine & Aaron 2016-04-17, 14:57
Amandine & Aaron
Az arcom semmiről nem árulkodott. Közönyös, semmitmondó tekintettel fürkésztem az arcát. Néhány arcrezdülése mintha arról árulkodott volna, hogy nem tetszett neki a reakcióm, bár ebben közel sem voltam olyan biztos, meg aztán, nem is érdekelt annyira, hogy mit gondolt. ‒ Pedig benne vagyok ‒ nevettem fel halkan, miután mosolyt csikart ki belőlem. A többség így reagálta le a dolgot, de a legtöbb ember véleménye nem számított, így aztán a lány reakció sem okozott maradandó lelki sérüléseket számomra. ‒ Inkább ez, mint a kviddics. Attól egy életre elment a kedvem ‒ fintorodtam el, elvégre, a bátyáim nagy kviddicsezők voltak, míg az iskolába jártak, s mivel őket utáltam, ezért minden olyan dolgot gyűlölök, amiről ők jutnak eszembe. Azonban, amint elkezdődött a játszma, elkergettem a gondolataim közül a fivéreimet, és csakis Amandine-nek meg a játéknak szenteltem a figyelmemet. Pláne azok után, hogy megint jótékony figyelmen kívül hagyta a megszólalásaimat. A tekintetem üressé vált, amolyan pókerarcot vettem fel, és hagytam, hogy azt higgye, nyeregben van. A szememmel követtem, ahogy megemelte a bástyát, majd néhány mezővel odébb ismét a táblára helyezte. Felmértem a lehetőségeimet, majd tettem egy lépést az egyik parasztommal. Azzal, hogy felszabadítottam azt a helyet, több lehetőség is eszembe jutott, azonban ezeket a szándékaimat egyelőre nem terveztem felfedni. ‒ Ugyan, csak éppen nem mindenki számára befogadható az anyag, úgy, ahogy a könyvekben leírják, de nem olyan unalmas egy tárgy ‒ érveltem a mágiatörténelem mellett, de abban egyet kellett értenem vele, hogy megfelelő tanerő és könyv hiányában sokaknak valóban kész rémálom volt az a tárgy. Azonban a mondandója második fele felkeltette az érdeklődésemet, először kiegyenesedtem, és ültömben fészkelődtem egy kicsit, majd az asztalra könyökölve próbáltam kitalálni, hogy mire gondolhatott. Ezután körbesandítottam, s miután megállapítottam, hogy nem voltak hallótávolságban, valamivel halkabban ugyan, de feleltem neki. ‒ Azért, mert Dumbledore-t nem a szakképzettség érdekli, hanem a tanárai hűsége. Csakhogy, az öreg iránti hűséggel finoman szólva is kitörölhetjük, ha nem tudnak normálisan leadni egy órát. Szóval, maximum annyi értelme van, hogy nehezebben tudják elmozdítani az igazgatót, ha szinte minden tanár a híveként mellette áll ‒ foglaltam össze a lehető legtömörebben a véleményemet. Talán ezzel azt is nyilvánvalóvá tettem, hogy nem voltam egy átlagos hollóhátas. Lehetséges, hogy látszatra megfeleltem a sztereotípiáknak, de korántsem voltam olyan, mint a többség. ‒ Hát, akkor sok sikert ‒ dőltem hátra a székemen. Nem akartam erőltetni. Ha nem kért a segítségemből, akkor szenvedjen csak. ‒ Attól tartok elaludnál, mire a mondandóm végére érnék. Mivel a szimbolisztika körébe tartozik, egyesek szerint jó száraz az anyag, és nehéz megtanulni. De mivel kódfejtéssel, rúnákkal meg számmisztikával foglalkozok, gondolhatod milyen ‒ vigyorodtam el. A számmisztika miatt ugyan voltak nehézségeim a tárggyal, de megbirkóztam a lehető legtöbb, velem szembejövő akadállyal. ‒ Ó, pedig az még nem is olyan szörnyű, csak az évszámok miatt soknak tűnik, de ha annyira nem akarsz gondolkozni, akkor tiéd a terep ‒ intettem a sakktábla felé, és vártam a következő lépésére. Ha ennyire makacs volt ‒ épp ezért önmagamra is emlékeztetett, és jól tudtam, hogy az ilyen emberek utálják, ha mások rátukmálják magukat az emberre ‒, ezért nem is erőltettem annyira. ‒ És egész nap itt fogsz ülni a beadandód felett, vagy a meccs után inkább elmész valahová? ‒ érdeklődtem, ugyanis a korábbi ellenfeleimhez képest messze ő volt a legértelmesebb, mellesleg, kíváncsi voltam, hogy mivel fogja tölteni a szabadidejét, ha nem a házi feladata felett akar majd görnyedni.
Zene ◊ Aktuális állás ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tetszik, ahogy felvonja a szemöldökét mikor bemutatkozom. Tudom, hogy nem valami gyakori név, sokan említették már, de attól még nem tetszik, ha beszólnak. Én szeretem. Szóval elég csúnyán nézek rá, de nem szólok semmit, ami talán jobb is. --A családnevem teljesen mindegy. Nem varázslónév, nincsenek őseim a minisztériumban, és sok varázslónak akivel találkoztam fogalma sincs, ki az az Amy Earhart. Igazából elég ciki is, hogy ennyire nincsenek tisztában a mugli történelemmel, de végülis fair - én is körülbelül annyit tudok a varázslókról, amennyit itt megtanultam, márpedig Binns óráján azért túl sokat nem. - Várj... jól hallottam, hogy benne vagy a sakk-körben? --Tudod mit, inkább ne is válaszolj. - Igazából nem tudom, miért lep meg ennyire. Elég régóta figyeltem már ahogy itt játszik, és úgy tűnt, hogy profin csinálja, de azért mégis. És egyébként is, itt ülök vele szemben, szóval jelenleg nem érzem magam abban a pozícióban, hogy elítéljem. Ami gáz, mert én nagyon szeretném én elítélni az ilyen lúzer dolgokat. A megjegyzését megint figyelmen kívül hagyom, ha már a kérdésre nem válaszoltam, akkor furcsa lenne most. Egyre jobban kezdek rájönni, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Mikor lép a huszárral, hümmögök egy kicsit, és próbálok úgy tenni, mintha pontosan tudnám, hogy mi ezzel a célja. Még egy magabiztos félmosolyt is megengedek magamnak ahogy előrébb helyezem a bástyámat. Persze a magabiztosság látszata rögtön el is veszik, és hezitálok egy pillanatra mielőtt letenném a bástyát mikor észreveszem, hogy így ugyanolyan színen lesz, mint az ő... hogy a francba hívják? Az átlósan mozgó bábu, na. Mindegy, valamire csak jó lesz ott az a bástya. --Rápillantok, amikor felnevet, és egy kicsit vissza is mosolygok reflexből. - Hát, a könyvek se sokkal izgalmasabbak. Bár nem értem, miért fél Dumbledore attól hogy kivágja azokat a tanárokat, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt... Ha mindegyik diák panaszkodik, és alig valaki élvezi az órát, akkor mi értelme van? - Nem is csak Binnsről beszélek itt, de annyira nem vagyok hülye, hogy neveket említsek. Pláne egy közösségi helyen, ahol mindennek füle van. --Basszus. Ez a srác Hollóhátas, tanár a nagybátyja, szereti a mágiatörit, és benne van a sakk-klubban. Talán tényleg igaz, hogy minden sztereotípiának van alapja. Na de várjunk csak, korrepetálás? A jó francokat. - Mmm. Kösz, de nem. Vagy megíratom valakivel, vagy egyedül izzadok vele vért, nincs középút. Mi a franc az a szimpátiamágia? Bevallom őszintén, még a neve sem nagyon ismerős, és ráadásul annyira elvont, hogy tippelni sem tudok mit kell ott csinálni. Azt vágom, hogy valami egyetemi tantárgy, de igazából annyira biztos vagyok benne, hova akarok menni, hogy a többi képzésnek nem is nagyon olvastam utána. Persze jövőre még lesz időm, ha nagyon muszáj, de erősen kétlem hogy bármi is eltántorítana a bájitalkeverő szaktól. - Koboldfelkelések. De egyébként pont azért ültem le ide, hogy ne az esszémen kelljen gondolkoznom. - Talán kicsit bunkó a válaszom, de hát ez az igazság. Lehet, hogy a segítségét elfogadni jobb taktika lenne, mint halasztgatni az egészet és mással foglalkozni, de ez nem azt jelenti hogy azt is fogom csinálni. Mégiscsak van bennem elég dac. Majd megcsinálom. Egyedül. A saját erőmből. Valamikor.
Némán figyeltem, ahogy helyet foglalt velem szemben. A bemutatkozására felvontam a szemöldökömet, nem emlékeztem rá, hogy rákérdeztem-e a nevére. Mondjuk, annyira nem zavart a dolog, sőt, jobb, hogy magától mutatkozott be, és nem kell felesleges udvariassági köröket tennünk. ‒ Aaron – biccentettem, úgy gondoltam, a családnevemet teljesen felesleges lenne elárulnom, a második nevemet meg egyenesen titkoltam. Bár nem zavart volna, ha elmaradt volna a bemutatkozás, a korábbi játékostársaimmal se nagyon vittük túlzásba az ismerkedést. ‒ Itt találtam. Gondolom, valaki itt felejtette, én meg gondoltam, játszom egy kicsit, hogy eltereljem a gondolataimat. Elvarázsolni meg lusta voltam a sakktáblát, így maradtam a mugli változatnál. A sakk-körben úgyis sokan játsszák mindkettőt ‒ vontam meg a vállamat magyarázat közben. Arra gondoltam, hogy ha meguntam a játékot, akkor majd a készletet leadom a könyvtárosnál, de jelenleg még nem váltam teljesen érdektelenné a sakk kapcsán. Feltűnt, hogy figyelmen kívül hagyta a válaszomat, így egy fanyar mosoly kíséretében megjegyeztem: ‒ Hát rendben, akkor majd játék közben úgyis kiderül, nem? ‒ Mondjuk, amúgy sem engedtem volna nyerni, ha tisztában lettem volna a képességeivel. Ha már önerőből tudott volna nyerni, akkor elismertem volna a győzelmét, de szerintem ő se kért volna a szánalomból megadott győzelemből. Tőlem pedig biztosan nem fogja megkapni. A tekintetem élesen villant, amikor előrébb helyezte az egyik gyalogot, én pedig visszavágásként a bal oldali huszárt szabadítottam ki a gyalogok mögül. Két célom volt: Az egyik az, hogy a gyors mozgású bábukkal minél több figuráját leüssem, a másik pedig az, hogy idővel a gyalogjaimmal egy jól védhető láncot építsek ki. Halkan felnevettem, amikor a lány kijelentette, hogy a mágiatörténet unalmas. Rossz emberrel futott össze. Én szerettem a mágiatörténetet, noha nem az egészet, és nem is Binns előadásában, de nem tartottam olyan borzasztó tárgynak. ‒ Többség így van vele, pedig csak a vén szellem adja le rosszul a tananyagot. A nagybátyám szintén tanár, ő az óráit élvezni szokták a diákok. Miatta kedveltem meg ezt a tárgyat ‒ magyaráztam szórakozottan. Tényleg nagyon sok múlott az adott tanáron, nem is értettem, hogy miért egy olyan őskövület tartotta az órákat, aki szintén a történelem része volt. ‒ Szoktam is másokat korrepetálni belőle. Ha nagyon nem boldogulsz, segíthetek benne ‒ ajánlkoztam fel, elvégre, tényleg minden jobb volt annál, hogy bizonyos dolgokon rágódjak. Az ezt követő kérdésére meglepetten pillantottam fel. Házi? Nem, azokkal már végeztem. Legalább is, úgy emlékeztem. ‒ Szimpátiamágiára akartam ismételni, de nem tudok koncentrálni ‒ fintorodtam el. Ezzel azt hiszem, azt is világossá tettem, hogy egyetemista vagyok. Jóval kötetlenebb volt az órarendem, mint tavaly, de cserébe szimbolisztika szakon rengeteget kellett magolni és ismételni. Na, nem mintha ez általában zavart volna, de mostanában nagyon nehezen tudtam koncentrálni. Közben a táblán rendezgettem a soraimat, megpróbáltam a taktikámat a gyakorlatba is átültetni. Nagyon óvatos voltam, nem akartam, hogy sakkot adjon, így inkább elővigyázatos ostromba fogva próbáltam megtisztítani a játékteret. ‒ Pontosan miről kell írnod abban az esszében? ‒ érdeklődtem, ugyanis tényleg nagyon hajlottam afelé, hogy segítek neki megírni. Arra nem voltam hajlandó, hogy mások helyett dolgozzak, de az agyam szivacsként szívta magába az évszámokat és a történéseket, így ha bármire szüksége volt, nagyon könyvet se kellett keresnie, vélhetően a legtöbb kérdésére tudtam a választ, vagy legalább is, tudtam, hogy hol keressem majd.
Zene ◊ Aktuális állás ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem féltem attól, hogy esetleg beszólna, ha meglátja, hogy bámulom - egyrészt innen nézve eléggé nyomott hangulatban volt, másrészt kellően meg tudtam védeni magam. Mégiscsak Mardekáros voltam. Jobban szörnyülködtem attól a gondolattól, hogy valaki meglátja, milyen lúzer dolgokkal foglalkozom, mint a sakk... de végülis a mágiatörténet esszénél egy idő után bármi jobb. Ezért is adtam be végül a derekam, és ültem le vele szemben. – Amandine. - Azért mégiscsak segít, ha nem "Hollóhátas srác" néven kell rá gondolnom. – Hogyhogy nem varázslósakkot játszol? Egyáltalán hol találtál egy mugli készletet? - kíváncsiskodom, mert nem hiszem, hogy azt tartanak csak így a könyvtárban. Bár fene tudja, sosem kérdeztem meg. A kérdését egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Egyáltalán nem volt gyakorlatom, de az nem azt jelentette, hogy ezt be is kell vallanom. Fake it 'til you make it, meg ilyenek. Hümmögtem magamnak, majd első lépésként nagy magabiztossággal kettővel előrébb raktam az egyik gyalogot, csak hogy megmutassam, ilyet is tudok. – Áh, csak mágiatörténet. Nem az, hogy nehéz, egyszerűen unalmas az egész és nehéz rászánni magam. Neked milyen házid van, hogy helyette itt sakkozol? Egy kicsit idegesített, hogy mennyire az arcomat figyeli, de még adtam neki néhány másodpercet hogy befejezze mielőtt beszólok. Ami a sakkot illeti, a taktikám egyelőre az volt, hogy a lehető legmagabiztosabb arckifejezéssel pakolgassam a bábukat mintha valami nagyon profi tervem lenne. Csak nem lehet annyira nehéz... elvégre azzal tisztában voltam, hogy mi hova léphet, és hogy meg kell szabadulni az ellenfél bábuitól, szóval az elég, nem? Azt már nem kell tudnia, hogy nem igazán vágom, hogy kell sakkot adni.
Megjegyzés: nem hittem volna hogy ma meglesz, de itt van ^^[You must be registered and logged in to see this link.]
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Amandine & Aaron 2016-02-26, 20:40
Amandine & Aaron
Nem értettem a lány kiakadását, elvégre ő erősködött, hogy játszunk, mellesleg, ezúttal olyan pocsék kedvem volt, hogy nem szólogattam be neki, és nem is röhögtem ki. Mindezek ellenére úgy tűnt, megsértődött rám. Egy legyintéssel elintéztem őt, elvégre, aki képtelen volt veszíteni, az ne is játsszon. Újabb játékostárs után néztem, s korábban már feltűnt, hogy egy lány figyelt minket. Nem különösebben zavart, pusztán azért tűnt fel, hogy bámult, mert sok időt töltöttem egy paranoiás ex-halálfaló közelében, így megtanultam figyelni a környezetemre. Régebben is mindig megéreztem mások tekintetét, amióta megismerkedtem Raziellel, ez a belső érzés, ösztön csak még inkább felerősödött bennem. Néha, amikor a hugrás lány következő lépésére vártam, az ismeretlen vörös hajú felé pillantottam. Láttam az előtte heverő papírt, s az, hogy inkább a játszmára koncentrált, mint az írásra, arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem boldogult a feladatával. Azonban amíg a játék zajlott, nem volt időm foglalkozni vele. Szórakozott félmosolyt jelent meg az arcomon, amikor kapta a tekintetét. Kivételesen nem haraptam, nem kellett zavarba jönnie, vagy lepleznie, hogy szemmel tartotta a játékomat. Annyira kedvetlen és erőtlen voltam, hogy nem akartam beszólogatni se neki, se másoknak. Ezúttal nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárkit is kioktatnék. Miután belement a játékba, a velem szembe lévő hely felé intettem, hogy nyugodtan foglaljon helyet, aztán a bábuk rendezgetésébe fogtam. ‒ Igen ‒ bólintottam, miután minden figura a helyére került. ‒ Nem vagy gyakorlott sakkozó, jól gondolom? ‒ érdeklődtem, miközben a jobb kezemet elhúztam a tábla felett, majd megragadtam a g2-őn álló, jobb oldali gyalogot, és tettem vele előre egy lépést. ‒ Te jössz ‒ emeltem rá a tekintetemet, miközben az asztalra könyököltem. Egy pillanatra se néztem másfelé, leginkább az arcát tanulmányoztam, az annyira nem számított, hogy mit lépett. ‒ Min dolgoztál korábban? ‒ kíváncsiskodtam, és a korábbi helye felé intettem. Végül is, hogy lefoglaljam magam, még arra is hajlandó lettem volna, hogy segítsek neki. Mindent megtettem volna azért, hogy kikapcsolódjak, és elfelejtsek minden kellemetlen emléket. Amíg a válaszára vártam, a korábban elmozdított gyalog helyére a közeli futót helyeztem, majd hagytam, hogy a válaszával együtt a következő lépését is kigondolhassa.
Valaki öljön meg, de komolyan. Már két órája ültem a könyvtárban egy mágiatörténet esszén dolgozva, de öt sornál többet egyelőre nem sikerült összehozni. Lassan azon a ponton voltam, hogy szívesebben mentem volna haza és fojtottam volna meg a nővéremet, amiért az egyik levelében azt írta, nagyon féltékeny rám amiért én mágiát tanulhatok míg neki a fizikával kell szenvednie otthon. El akartam neki mondani, hogy a történelem pont annyira borzalmas itt is, mint egy mugli iskolában, és én is sokkal szívesebben kísérleteznék kémiaórán, mint hogy ezzel szenvedjek. Egy idő után kínomban a közelemben zajló sakkmeccset kezdtem el figyelni. A Hollóhátas fiú könnyedén győzte le partnerét, aki egyre idegesebbnek tűnt, és végül ki is viharzott. Aztán a fiú felnézett, és találkozott a tekintetünk. Gyorsan félrepillantottam, hogy ne tűnjön úgy, mintha egy kicsit is érdekelne a dolog, de addigra már megszólított.[You must be registered and logged in to see this image.] Először válasz helyett csak lepillantottam a készülő mágiatörténet esszémre, majd végül úgy döntöttem, hogy ennél még a sakk is jobb. - Persze, miért ne. - Az igazság az, hogy biztos voltam benne, hogy meg fog verni. Bár tisztában voltam az alapszabályokkal (nagyjából...), nem túl sokat sakkoztam otthon. Csak akkor kényszerültem rá, amikor kint nagyon esett az eső, és tényleg muszáj volt bent elfoglalni magunkat. Ettől függetlenül magabiztosságot színleltem, ahogy átsétáltam az asztalához és leültem vele szemben. Gyorsan segítettem neki visszarendezni a bábukat, bár főleg azt másoltam le, hogy ő a saját térfelén hova teszi őket. - Hm. Te kezdesz, ugye? - kérdeztem, próbálván felidézni amit Cheryl a színekről mondott.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Aaron Prusseit
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Amandine & Aaron 2016-02-26, 04:02
Amandine & Aaron
Pocsék napom volt, mint az elmúlt hónapokban mindig. Ezúttal is a könyvtár csendjét és nyugalmát választottam, de hiába próbáltam tanulni, vagy szimplán olvasgatni, nem tudtam koncentrálni. Kedvetlen voltam. Nem voltak se motivációim, se vágyaim. Üresnek éreztem magam, vagy minimum céltalannak. Nem okozott örömet mások szekálása, se a legilimencia tanulás és annak gyakorlása. Nem tett boldoggá az ostoba emberek kioktatása, amikor hülyeséget beszéltek. Egyre inkább haza akartam menni. Haza. Nem Londonba, hanem Berlinbe. De sajnos erre egyelőre nem volt lehetőségem, pedig ott boldog lehetnék, ott voltak a barátaim, s a családom azon része, akiket érdekelt, hogy mi van velem. Azonban, valahol mélyen mégsem akartam itt hagyni ezt az átkozott iskolát. Akadt pár ember, akiket megkedveltem, s akiknek a társaságához ragaszkodtam, bár jelenleg, nem kerestem őket, tudtam, hogy milyen elviselhetetlen tudtam lenni rossz napjaimon. Carmentől is bocsánatot kell majd kérnem, amiért múltkor olyan bunkó voltam vele. Csakhogy jelenleg nem volt kedvem megkeresni, attól tartottam, hogy ezúttal is tahó lennék vele, s kivételesen most nem érdemelte ki a fölényes és lekezelő modoromat. Így egy ideje azzal ütöttem az időmet, hogy az egyik asztalon hagyott mugli sakk-készletet magamhoz vettem, és akinek kedve támadt, azokkal játszottam pár meccset. Akadtak olyanok, akik fellett többszöri visszavágó után is könnyedén győzelmet arattam, és találkoztam olyanokkal is, akiket talán meg tudtam volna verni a játékban, ha kellően koncentráltam volna. De ez se volt az igazi, a játék nagy odafigyeléssel járt volna, én mégse tudtam teljesen átadni magam neki. ‒ Sakk-matt ‒ mondtam halkan, miközben felpillantottam a tábláról. A kihívóm egy copfos hugrabugos lány volt, akivel már vagy az ötödik meccset játszottam, de eddig mindet elveszítette. Mostanra már teljesen kiborult, úgy pattant fel a helyéről, mintha szögbe ült volna. ‒ Talán majd legközelebb ‒ tettem hozzá rekedtes hangon, de addigra ő elviharzott. Megrándítottam a vállamat, és nekiláttam egyesével visszahelyezni a bábukat az eredeti helyükre. Egy viszonylag alacsony, vörös hajú lányt szólítottam meg. ‒ Akarsz játszani? ‒ érdeklődtem, bár nem óhajtottam ráerőltetni se a játékot, se a társaságomat. ha visszautasított, legfeljebb kerestem volna valaki mást, aki ülne egy-két sakkparti elejéig, vagy elmentem volna a könyvtárból, és kerítettem volna magamnak valami jobb elfoglaltságot.
