2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Lélekölő-hegység Roxmorts közelében helyezkedik el, szinte körülöleli a várost. A Hegység öt csúcsán 5 kőgólem vigyázza a szurdokok és folyóvölgyek békéjét. Éles sziklái, évszázados tölgyei és bükkjei, rohanó folyói, amelyek a Kékfátyol-vízesésben érik el útjuk végét, szinte lehetetlenné teszik az átjutást a Hegységen. Halandó ember soha nem téved erre, de ha véletlenül még is venné valaki magának a bátorságot, hogy neki induljon a Hegységnek, azt a bérceken fészkelő Magyar Mennydörgő Sárkánypár üvöltése biztosan visszafordítaná... A bércek szinte minden évszakban és napszakban felhőkbe vesznek és komor hangulatot árasztanak a szemlélődő vándor felé... Gyalogszerrel nem is juthatsz itt át, kár is lenne próbálkoznod, túl nagy és túl veszélyes. Ha a sárkányokat netán el is kerülöd, még akkor is előtted van maga a hegység és a többi vad, akik az ismeretlen területeken rejtőznek. A mulgik pedig meg sem próbálkoznak erre járni. Aki meg is mássza a hegyet kívülről nem lát mást szurdokban, mint a hatalmas mocsarat, a sziget maga az avatatlan szemek számára láthatatlan.
Ami azt illeti, aki ágyról ágyra vándorolt, az pont én voltam… Utólag, mélységesen örülök, hogy nem abban a szeretetribanc korszakomban gabalyodtunk össze. Azt pedig Chrisnek is kiköhögtem még az első hónapokban, hogy soha nem építettem még fel egyetlen egészséges kapcsolatot sem. Soha nem volt úgy alapja ..Az intimitás meg… Finoman szólva, a kezdetektől meg volt b_va nálam.. Bár ebbe nem mentem bele vele. De szerencsére ezzel az egésszel is alapjaitól elkezdett átalakulni a viszonyom. A testemmel is. És sokminden kipörgött már, tavaly ősz óta, Mrs. Delight közbenjárásával. Szóóóval mindketten igyekszünk nem eltolni, mindkettőnknek vannak újdonságok és szerencsétlenkedünk időnként.. És igazából, imádom. Erről pedig őt is igyekszem biztosítani és játékossággal, türelemmel bátorítani. Szerencsére a kezdeményezéssel sosem volt problémám és mivel vele biztonságban is érzem magam, egészen közlékeny kezdek lenni. Testbeszédben is. - A szívem, köszöni megbírja a 250 bár nyomást is már.. - grimaszolok egyet, de azért tényleg rám hozta a frászt. Persze a grimasz nem neki szól továbbra sem. Az éles tárgyak miatt sem kell aggódnia, csak a tányérokat és rajtuk a mindennel megtömött jókora tojásos szendvicseket tartottam. - Ha nem sikerül leszedni legfeljebb ezzel ülsz asztalhoz.. sitcom-ba illő pillanat lenne… - szusszantok miközben megtalálom a pöcköt amiről beszél. - Oh, másik modellnek néztem hirtelen, jó hogy mondtad. - ismerem el, tényleg megzavart, hogy a kezéről kell leszednem. Tudom, hogy sebezhetetlen, de ettől még nem fogok vállat vonni arra, ha történik vele valami. Végülis sikerül lepattintani/feszíteni közösen és nálam beüt valami, de ahogy a vállamhoz ér, segít vissza térnem, úgyhogy bólintok neki, bár nem túl meggyőzően. Inkább a keze után nyúlok. Megosztja a “koordinátákat” én pedig biccentek párat. - Nézzünk rá mosdás és reggeli után! - dobom fel az adott labdát. Nyilván a kezén a csapdával, futásból félúton, nem feltétlen az volt az elsődleges, hogy körbe tanulmányozza a terepet vagy bármit… Azért amikor arra hivatkozik, hogy csak vizes volt a fű kissé kételkedő mosolyt csal az arcomra, de nem teszem szóvá - A lényeg, hogy nagyobb bajod nem lett. - inkább csak a szívére támasztom az egyik tenyerem és megcsókolom… Egy kicsit talán hosszabban mint indokolt lenne, de még pattognak a buborékok az agyamban. Aztán csak meglapogatva a mellkasát válok el tőle - Mna jó, inkább megcsinálom a vized, mert soha nem fogunk asztalhoz ülni.. - ellépek tőle és elő szedek a sátori-mindent is bele- ládából egy mini dézsát, ami amint földet ér, felveszi a valódi méretét. A sátor melletti vízgyűjtőnkből, pedig némi koncentrálás árán átirányítom a vizet. Hiába a nyár, azért szépen esett errefelé éjszaka. Calista-nak hála ezzel a vízmennyiséggel már többnyire boldogulok. Megkavargatom néhányszor, javítva egy kicsit a hőmérsékletét. - Kész. - jelentem be elégedetten csillogó tekintettel és át is adom neki a terepet, közben hallgattam amit a csapdáról mondott. Hümmentek egyet amikor a végére ér és elgondolkozva nézek rá. De ha észre veszem a tekintetét, megosztom vele a gondolataimat. - Az orvvadászok stílusa még mindig pofátlan és felcsesz. A vadászok körültekintőbben szoktak csapdát állítani és célzottabban, főleg ha valami veszélyes vagy kártevő tévedt a területre… De ez.. Ebbe bárki és bármi bele eshet.. - megcsóválom a fejemet, hiszen Chris az élő példa rá - Egyébként az akasztott meg, amikor eldobtam, mintha bevillant volna egy nagyon is valósnak tűnő kép egy bele esett állatról.. Mintha csak pár napja történt volna. - ismerem el és közben önkénytelenül is megdörgölöm az egyik lábszáramat a másik lábfejemmel. A vadászok munkájával nem volt bajom sosem. Hiszen jó esetben a vadász része, egy egy terület körforgásának és annyit vesz el, amire szüksége van, cserébe kismillió dologra odafigyel az adott területen. Téli takarmányozás, populáció-territórium, kártevő “karbantartás”, elhullott állatokra odafigyelés, beteg fák jelölése és jelentése, orvvadászat után járás, vagy megelőzés… és még úgy kismillió más.. Ezek a varázslények esetében persze kiegészülnek mindenfélével, vagy sokkal specifikusabbak, de a lényegen nem változtat. Egyenlőre nem térek vissza a csapdát megvizsgálni. Még megvan az étvágyam és nem akarom elveszíteni. Úgyhogy inkább befejezem a “kemping” reggelink felterítését.. szóval a szendvicsek mellé egy egy nagy bögre, turmix szintűre zúzott gyümölcs-lé-cucc is kerül és friss forrásvíz külön. Persze nem abból, amelyikben megfürödtem. Miután mindennel megvagyok a tekintetem vissza téved őrá, akármit is csinál épp és egy kicsit elbambulok. - Egyenlőre nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, hogy a vad, vagy bármi amit elejteni akartak azzal a vacakkal.. Igazából a csalinak… vagy a “takarmánynak” való..
Eléggé gáz bevallani, hogy mennyire máshogy viszonyulok ehhez a kapcsolathoz, bevallani, hogy mennyire félek, hogy elcseszek valamit vagy intimitás fronton, vagy máshogy, de mindez csak annyit jelent, hogy ez teljesen új nekem, és hogy ez tényleg fontos. Nem arról van szó, hogy a korábbi lányokkal való kapcsolatomban ágyból ágyba ugrándoztam, de az igaz, hogy jóval kezdeményezőbb voltam és gyorsan eljutottunk ából bébe. Most minden más, egy mély, hosszú barátságból alakult ki valami, ami talán a kezdetektől ott volt, csak én idióta unalomig mantráztam, hogy semmiség. Aztán Titának majdnem sikerült betöltenie az űrt... majdnem... A szerencsém valahogy most ellenem dolgozik, ahogy egy kezemre csapódott csapdával sasszézok vissza full retkesen, de tegyük fel, hogy az volt a szerencse, hogy nem egy olyan csapdába kerültem, amiben belezuhannék a föld alá és ott is óbégatnék segítségért. - Ne kapj szívrohamot, minden okés, ameddig nem vágod meg magad a nagy sietségben vagy valami. - mondom gyorsan, amikor meglátom, hogy mennyire aggodalmas a feje és milyen gyorsan hagyja ott, amit csinál. Ami egyébként kaja, szóval szívem szerint azonnal azt mondanám, hogy maradjon csak a helyén, a kaja fontosabb! Amikor segít szétfeszíteni akkor én is a másik kezemmel ráfogok, hogy közös erővel szedjük le. - Van egy pöcök két oldalt, én nem érem el, ha ráfeszítek, nyomd be őket közben és szét kéne pattannia. - mondom, hiszen ennyi év után a bestiamester szakon ez a csapda nagyon is ismerős. Valaki olyan hagyta hátra, aki szintén ért a dologhoz, csak éppen jóval agresszívabban, mint én. - Ha-ha, micsoda humorzsák. - vigyorodom el azért, nincsenek nagy fájdalmaim, mert ugyan a szorítást érzem, de a csapda képtelen áttörni a sebezhetetlen bőrömet és bezúzni a kezem. A segítségével kirántom, de látom, hogy milyen elszörnyedve dobja el, és van egy olyan érzésem, hogy nem miattam, hiszen nekem tényleg az égegyadta világon nincsen semmi bajom. - Hé, Cody, jól vagy? - fogom meg a vállát, azzal a kezemmel, amelyik eddig is szabad volt, mintha lenne valami fantomfájdalmam a másikban, pedig tényleg egy karcolás sincsen rajtam. Amikor kicsit visszatér a földre és elkezd kérdezgetni én is elkezdek rátérni a dologra, engedelmesen nyújtva neki a "sérült" kezemet, a figyelmes tanulmányozásától pedig egy gyengéd libabőr ül ki a karomon. - Teljesen letértem az ösvényről, legalább tizenöt perc sprintben, a vassal a kezemen inkább húsz volt vissza kocogósabban. Olyan észak-nyugatra innen, egy kicsit még magasabbra is kapaszkodtam. - válaszolom, a masszírozás jól esik annak ellenére, hogy szükségtelen, szóval hülye lennék nemet mondani. - Jöhet a víz, egy kicsit arcot mosnék, de csak nedves a fű, eskü, nem volt olyan vészes a tanyálás. - válaszolom, bár a fülem hegyén egy kis pirulás rejti, hogy csak büszkeségből füllentek vagy kisebbítem az esést. Nem kell tudnia, hogy hány métert csúsztam, na. Mondjuk, ha visszakövetjük az útvonalat úgy is tisztán fogja látni a földön a jeleket, nem vak. - Szabadon volt, akkora a súlya, hogy egy sérült négylábú nem tudta volna elcibálni, vagy aki lerakta olyan magabiztos volt, hogy követni tudja a jeleket, hogy nem bajlódott vele. - tippelek, én nagyon is húsevő vagyok, de az, hogy szenvedjen az elejtett állat nekem se éppen szimpatikus, szóval bár vadász szemszögből válaszolok, nem veszem félvállról és könnyedén a helyzetet, főleg, ha látom, hogy ezzel van baja.
Őszintén örülök, hogy azt kértem, bébi lépésekben haladjunk, mert számtalan apróságot helyre kellett tennem magamban és meglehetősen be voltam fosva, rajtam volt, hogy kompenzálnom kell azt aki vagyok és amilyen aktuális állapotban vagyok, de aztán… az egészet el tudtam engedni amikor rájöttem, hogy amúgy Chris ismer.. nem vagyok neki zsákbamacska és nem várja tőlem, hogy olyan legyek amilyen nem vagyok. Nagyon egyenes embernek ismerem, emiatt bizonyos dolgokban egyszerűen kiszámítható, de úgy az első hónapnyi belső pánikolásom elteltével rájöttem, hogy erre van szükségem. Nem pörget szarrá érzelmileg, nem kell számot adnunk egymásnak minden lépésünkről, mert simán csak bízunk egymásban.. És ez boldoggá tesz. Mint általában, máig hajlamos vagyok túlvállalni magamat, de ezúttal segítséget kértem Mrs. Deligh-tól, hogy menjünk rá az időbeosztásom managel-ésére is. Tekintve, nagyon nem akarom, hogy Chrisre ne maradjon és egy kicsit szerettem volna kipréselni a szórakozásra is. Eddig pedig meg merem kockáztatni, hogy nagyon jól alakul minden. Nem piszkálom és nem bánom, ha elpihen amikor ketten vagyunk. Bár időnként volt, hogy nem bírtam ki, hogy ne szeretgessem ilyenkor. Elég pörgős a maga módján mindkettőnk élete és nem mondom, hogy nekem nem fordult elő egyszer sem, hogy egy hosszabb ölelésbe nem aludtam bele instant.. Mára, ha lehetőségünk adódik rá, tartogatok számára egy újabb apróságot.. Egy újabb bébi lépést. Vagyis a lehetőségét.. Szóval izgatottan, kissé elveszve a gondolataim “rózsaszín ködében”, még az este hatása alatt matatok a tojásos szendvicseinkkel. Épp csak eszembe jut az érzés és végig szalad rajtam egy kellemes borzongás, ahogy a szám a bőrét érte.. Amikor is megérkezik, nekem pedig a mosolyom kissé értetlen kifejezésbe vált, látva, hogy tiszta sár meg folt, amikor pedig a csapda is elő kerül kis híján eldobom ami a kezemben van mert tökéletesen megfelejtkezem arról, hogy amúgy sebezhetetlen.. - Basszus! - szalad ki kissé aggódva hirtelen. De egy szívverésnyi dermedtség után csak lerakom a kemping asztalunkra a kajákat és rögtön oda lépek hozzá, hogy segítsek lefeszíteni a karjáról a csapdát. - …Azért remélem ennyire nem érzed magad csapdában… Vagy.. legalábbis nem ilyen kegyetlen módon.. - szánhatnám flörtnek, de jelenleg csak kissé szerencsétlenül nézek rá, elviccelve az amúgy nem túl vidám tényt, hogy egy ilyen szerkezetbe botlott.. Azzal a rohadt nagy mázlival, hogy sebezhetetlen! De éppen hogy sikerül lefeszítenem róla, talán épp csak sikerül kihúznia belőle a kezét, mire úgy ejtem, vagy épp dobom el a csapdát magunk mellé, mintha megégetett volna és a kezemet kezdem törölgetni a felsőmbe. Nagyjából úgy nézek utána mintha épp egy vergődő lényt láttam volna benne. Kell pár pillanat mire újra tiszta minden - Hol.. milyen messze, vagy merre botlottál bele? - teszem fel a kérdéseket csendesen és akármennyire is nincs rajta sérülés, a keze után nyúlok, átnézem az alkarját és ahol megszorította az a szar, meg úgy a kézfeje irányába, pár gyakorlott mozdulattal, finoman átdolgozom az izmait. Semmi hirtelen vagy túlaggódó kapkodás. Oké nem tud megsérülni, de azért a vérkeringés vérkeringés.. Közben végig futtatom a tekintetemet rajta. - Jó nagyot estél.. Csináljak vizet, hogy lemosakodhass, vagy pálcával intézed? - a válasza után téved csak vissza a tekintetem a csapdára - Egyáltalán nem volt rögzítve, vagy “szerencsédre csak” bénán kivitelezték? - hiszen az ilyesmiket szokás valami masszívabb lánccal vagy valamivel rögzíteni is, hogy a nyomorult állat nem elég hogy egy brutális roncsolódást elszenved még meglépni se tudjon!
Határozottan jó alvókám van, nem csoda, hogy számtalanszor aludtam már be Cody társaságában és nem azért, mert unnám. Mindig meg lehet magyarázni valamivel, de az is közrejátszik, hogy általában nagy lángon égek, sportolok, úton vagyok erre-arra, bulizok, bestiákkal hadakozom, szóval ahogy egyhelyben maradok sokáig vagy a kimerültségtől, vagy mondjuk a sörtől szépen bebólintok. Viszont amikor kinyílik a kis csipás szemem és oldalra tapogatok, de Cody-nak már hűlt helye egy jó nagy gepárd nyújtózkodás után kikecmergek, hogy aztán edzősbe öltözve és felhúzva a sport csukám neki induljak felfedezni a környéket. Nem igazán olyan bóklászós értelemben, hanem terepfutásszerűen, bár már eléggé bevettük magunkat a hegység mélyébe, hogy kitaposott utak híjján rendesen figyelnem kelljen, hogy ne egy bokatöréssel gazdagodjak, hanem egészséges testedzéssel meg olyan jól érzést adó hormon bigyókákkal, amikhez nem értek. Még mindig nem szoktam mondjuk meg, hogy valójában a bokatörés esélye igen csak csekély, bár az lényegében a saját súlyom rossz helyre helyezése a testemen belül, szóval tudja a halál. Ne próbáljuk ki. A tervem, hogy a nyáron pokémonosat játsszak és Szerezd meg hát mind! alapon bejárjam az összes európai sárkány lelőhelyet nyilvánvalóan itt kezdődik, Cody-val, a kalanddal, ami korábban félbeszakadt. Valószínűleg a friss párok általában nem erdei nyomozással kezdik a kapcsolataikat, de valahogy ilyen tekintetben közöttünk semmi az ég világon nem változott, csak mellé került a behatóbb ismerkedés egymással... bébilépésekben. Elég annyi, hogy eszembe jusson az éjszaka, ahogy összegabalyodva éreztem a testét hozzám préselődni, amikor szorosan magamhoz öleltem, valahol élvezve, valahol szenvedve, hogy ébren tart az izgalom, az, hogy még csak tanuljuk miként is kéne egymás mellett létezni, és már puff, a puha, növényekkel dús talajon olyat tanyálok, hogy a fa adja a másikat. Fejjel előre koppanok egy kidőlt fatörzsön, hogy aztán elesve guruljak néhány lépésnyit és ha még ez nem lenne elég, egy medvecsapdához hasonló fém szerkezet csattanjon a kezemen, amivel éppen fel akarnék tápászkodni. - Mi a jó büdös ku... - rázom meg a sértetlen kezemet, amire kellemetlenül feszül a csapda, még is képtelen áttörni a sebezhetetlen bőrömön. Az istenért se sikerül lepiszkálnom magamról, főleg, mert pont a pálcás kezem kapta be a nyomorult, így amikor visszafordulva megérkezek a kis táborhelyünkre, ahol már Cody készíti a reggelit a csapdába esett kezemet a hátam mögé tartva kínosan integetek a másikkal. A hajamból ugyan kiszedtem a növényeket, de az eséstől és gurulástól csupa föld a ruhám. - Szóval, azt szokták mondani, hogy a... szerelem rabul ejt... de ez most egy kicsit más. - veszem elő egy szolid fémes csörgéssel a hátam mögül a csapdát, hogy megmutassam dokinak és végre lekerüljön rólam. Határozottan rühellem azokat a gyávákat, akik ilyesmivel ejtik fogjul az állatokat, hiszen az ilyenek fixen csak megzabálni és eladni akarják a prémjüket, eléggé sanszos, hogy nem azért cseszik szét ripityára törve a lábaikat, hogy aztán szerető otthonra leljenek az emberek között.
A sulinak vége, a nyár már javában zakatol. Nekünk pedig van egy befejezetlen ügyünk itt a Lélekölőben. Nem igazán emlékszem, vagy ismerem a térség történetét, de a hajnali látványa a tájnak pont nem egy lélekölő élmény. Legutóbb a küldetésünk nem pont úgy sült el ahogy terveztük. Bár önmagunkról határozottan mindketten gazdagabbak lettünk legalább egy ismerettel és még kincset is sikerült találni! Azért maga a fészeknek a kérdése és a sárkányok eltűnése megoldatlanul maradt. És hát egyikünket sem hagyott nyugodni, úgyhogy vissza tértünk, hátha még ilyen távlatból is tudunk találni valamit. Ez a második reggelünk. A közelben akadt egy eldugottabb hideg vizes forrás egy kisebb vízgyűjtővel, én meg nem restelltem seggáztatni benne. Vagyis uszonyt.. Calistaval a gyakorlásainknak meg lett az eredménye. Neki hála egészen jól képes vagyok megmaradni a vízben meg úgy már a víz alatt is és sikerült ráhangolódnom magára a vízre is. Így esett, hogy a mostani merülési kísérletezésem alkalmával a meder alján találtam egy érdekesnek tűnő kis nyílhegyszerű valamit. Bár a korok rétegei határozottan rárakódtak, de megtetszett, így hát úgy döntöttem velem jön, akármi is legyen valójában! Jelenleg is a forrástól térek vissza, üdén is frissen. A hidegvíz megtette a hatását. A víz pedig jótékonyan feltöltött! A nap már egy két órája felkelt, de még mindig lényegében hajnal van. Terveim szerint Chris mellé fetrengenék vissza, egy kicsit el is ábrándozom a helyzeten. A gondolatra be is harapom a számat, de az egész valahol meghiúsul, amikor realizálom, hogy nincs is itt. Nem esem kétségbe, inkább csak a cuccaira vetek egy pillantást és hamar sikerül megállapítanom, hogy valószínűleg futni ment. És ha már így alakult, akkor úgy döntök, össze ütök valami reggelit ameddig elvan. Meg főzök egy teát legalább.
Erre csak megvonom a vállamat, hiszen ha csak egy ember, akkor egy ember, de azt az egy embert ki tudja hányan befolyásolhatják, hányan adnak neki tanácsot, vagy hány embernek ad tovább információkat, akiktől segítséget remél. Bármennyire is büszke Shanna az apja pozíciójára, nekem akkor is csak egy idegen, akiben nem bízom. Kell valami, ami miatt hajlandó vagyok többet beáldozni azért, hogy segítsek nekik, hiszen eddig nem érzem úgy, hogy ők megmutatták volna van okom bízni bennük. Ha valaki fél tőled, az bizony bármire képes és ki tudja, hogy a tágított ketrec határokat mikor szűkítik, ha épp olyan kedvük van, vagy olyan változás következik be, amitől még inkább megijednek. - Azt hiszem elhiszem, de hogy nem is változna meg a véleményed... ebben nem teljesen, de remélem. - bólintok végül. Próbálok, legalább részlegesen megbízni, legalább benne, mert tényleg látom, hogy próbál tenni azért, hogy ez a kellemetlen helyzet javuljon, de attól még nem lesz hirtelen sokkal jobb minden. Azért remélem, hogy hamar kitalálják elfogadják-e az ajánlatomat. Egyszerűen muszáj kijutnom innen, ha csak részben is, ha csak kis távolsággal is többet kapnék, de ez a tehetetlenség már túl hosszú ideje tart. - Ha az a férfi a rokonom, akkor lehet, hogy bíznom kellene benne, hogy nem akar bántani, nem gondolod? - persze ettől nem gond, ha az ember bevédi magát, ebben talán igaza van és tény, hogy az anyám nem éppen kellemes alak és rossz dolgokat tett, de attól még nem biztos, hogy ez a másik rokon is problémás. Eddig legalábbis ha nem voltak arról információ, hogy abban a házban egy bűnöző él... A jó ég tudja, talán csak próbálok kapaszkodni egy reménysugárba, hogy van más is a közelben, akihez valami közöm van, aki ismer és aki többet tud rólam, mint én magam, bár ez is talán változik, ha alávetem magamat a komolyabb vizsgálatoknak. A kérdés viszont meglep, hiszen bármikor tudok repülni a birtokon is, bár tény, hogy korlátozott a magasság, de azért valamennyi adott. Még mindig nem tudom eldönteni pontosan, hogy Shanna miért is ragaszkodik hozzám. Jake miatt, aki nyomokban Jake-et tartalmazza, akire nem is emlékszem, csak homolyosan dereng, hogy fontos nekem? Talán ő sem tudja, hogy miért fontos neki, hogy segítsen rajtam. Végül lassan, de bólintok. A bizalom kölcsönös, azt hiszem nem árt, ha én magam is próbálkozom, épp elégszer vagyok elutasító és zárkózott, ami talán szintén érthető a jelen helyzet fényében. Elrugaszkodom hát a földtől és megvárom, amíg ő is ezt teszi, hogy aztán amennyire magasra emelkedni tud, annyira tegyem nagyjából én is, maximum pár méter szintkülönbséggel. Túl nagy távolság ugye nem lehet közöttünk idekint, úgyhogy amúgy se nagyon törhetnék csak úgy az ég felé meggondolatlanul, bármennyire is vonzó ez a lehetőség.
//Én is köszönöm szépen! És én is! Azt hiszem vissza is kellene olvasnom hozzá ezt azt Nezán, mert a jó ég tudja mire emlékszem már, vagy inkább mire nem. //
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
- Szó szerint csak a Mágiaügyi Miniszter áll felette. - válaszolom, egy kicsit talán büszkén, de hát a miniszter is egy buktató, méghozzá nagyon is nagy. Nem fogom lekicsinyleni azok után, hogy már mióta fogságban tartják... tartjuk Vanessát, mit tettek Ivorral és hova került az anyja. Bár utóbbit még mindig abszolút jogosnak találom, álltam vele szemben, láttam a pusztítását, sőt, hallottam azt a pusztítást is Londonban évekkel ezelőttről, amit végül egy csapat diák visszaforgatott. Ez az egyik "szuperképességem", a kapcsolataim és hogy igyekszem mindig mindenről tudni, bár az utóbbi hónapokban ez erősen a feje tetejére állt, ahogy jócskán kivonultam a közéletből. Jogosan... - Egészen addig, míg nem jelentesz veszélyt ártatlanokra segíteni fogok, és ha olyasmire bukkannak a múltadban, hogy korábban tettél... valamit... akkor is. A múltad már nem te vagy, az emlékeid nélkül új személy vagy az én szememben is. És én tudom, hogy nem vagy rossz ember, segíteni szeretnék. - válaszolom, kicsit talán terjengősen, hiszen tényleg fogalmunk sincsen, hogy miért hozhatta át Grindelwald, ha ő volt, és hogy miért veszítette el az emlékeit. Talán Deneirával kötött alkut, talán tényleg egy alvó ügynök, aki ébredtével elszabadítja a pokolt talán... teljesen más. - Igen, valószínűleg ha onnan érkezett, ahonnan te, itt én nem sok mindent tudok kideríteni róla, de megpróbálom azért. Ha oda akarsz menni, akkor legyen meg minden, amit csak megtudhatunk róla és a területről. Tudom, hogy erős vagy, bár azt nem, hogy pontosan miben..., de akkor is jobb, ha van egy terv és egy hátvéd. - mosolyodom el, bár tudom, hogy el akar utasítani, hogy a közelben se legyek, de a lehetősége adott. - Megteszem. De most, lenne kedved repülni? - zárom le végül is az egészet, hiszen még van pár percünk, mielőtt vissza kell indulnunk az iskolába és nekem a Minisztériumba. Nem tudok vele szárnyalni az égen, de 3-4 méter magasságig a földtől siklani igen, és az se semmi, ha valaki a viharmadarával és egy angyalszárnyú lánnyal... vagy angyallal röpköd egy darabig. Utána persze irány vissza és beindítani a folyamatot. Kutatások az elméjében a nagyobb szabadság érdekében, erre muszáj ugraniuk, egyszerűen muszáj.
// Nagyon szépen köszönöm a játékot, kíváncsian várom, hogy mik derülnek ki az emlékeiből és hogy mit reagál, ha találkozik apucival. *-* //
Tudom én, hogy sajnálja, de ezzel tényleg nem sokat érek jelenleg és egyre inkább. Csak remélhetem, hogy el tud érni valamit, de hát eddig se sikerült neki, akkor vajon miért változna bármi a jövőben. Ahogyan a Minisztériumban egyre inkább félnek, egyre kevésbé látok esélyt arra, hogy csak úgy azt mondják menjek csak bátran. Amíg az a Grindelwald szabadon van, aki engem is bezárt és valahogy ide hozatott, addig kétlem, hogy hagynák, hogy oda menjek, ahová csak akarok, hiszen továbbra is félnének tőle, hogy gondot okozok, vagy veszélyes leszek rájuk. - Neki is vannak felettesei. - vonom meg a vállamat, hiszen akámikor azt mondhatják az Auror Parancsnoknak is, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar. Akkor pedig már nem lesz mit tennie, döntést kell hoznia és nem biztos, hogy eldobná a jelenlegi posztját csak azért, mert itt van egy szárnyas lány, akit az ő lánya annyira védeni próbál. Lehet, hogy az apja jó ember, de én nem bízom benne. Egyelőre nem adott rá okot, hiszen nem enyhítettek a jelenlegi helyzetemen egy cseppet sem. - És, ha itt találnak olyat, akkor mit teszel? Segítenél? - fonom újra karba a kezeimet, mert azért még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi is van a múltamban, vagy netán a jövőben, ami veszélyt jelenthet bárkire is. Bizonyára okkal tartottak fogva és nem tudni még most sem, hogy miért. Az is lehet, hogy pont itt kell lennem, és hogy Grindelwald ezzel is számolt. Gondolom ez már Shanna fejében is megfordult, de azért érdekelne, hogy ha kellemetlen dolgok derülnének ki, akkor vajon mit lépne. Engedné, hogy újra bezárjanak valamiért, amire nem is emlékszem, vagy amit még meg sem tettem? - Rokon, talán tényleg erről lehet szó. Könnyebben kiderítem, ha odamegyek végre. - teszem még hozzá és igen talán elmehetnék vele együtt is, de ha tényleg a rokonom, vagy ha fontos valaki, akkor azért mégis csak necces lenne ezt más előtt lerendezni. Ashtont sem akarom bajba keverni, ezért is lenne sokkal jobb, ha egyedül mennék. Kevésbé kellene aggódnom, hogy valaki bajba kerül miattam, vagy egyszerűen csak olyasmit tud meg, amit nem akarom, hogy tudjon. Még se mondhatom neki azt, hogy kísérjen el, aztán fogja be a fülét, amíg beszélek azzal az alakkal. Ezért is akarnám, hogy tágítsák a határokat és ezért vagyok hajlandó vállalni a vizsgálat kockázatát is akár. - Szeretném, ha minél előbb felterjesztenéd ezt nekik. - teszem még hozzá, hogy értse nem akarom, hogy még újabb hetek teljenek el, amíg várok, hogy ő kivárja a megfelelő alkalmat, hogy felvesse a kérésemet a feletteseinek.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
- Sajnálom. - mondok ennyit, de tudom, hogy ez mit sem számít, semmivel sem lesz előbbre a sajnálatommal. Csak azt érezheti, hogy együttérzek vele és segíteni szeretnék neki, ahogy folyamatosan ezen voltam, csak birkóztam a megkötött kezeimmel és Jake elvesztésével. Tudom, hogy nem jön vissza hozzám, hogy Vanessa, ha vissza szerzi az emlékeit, akkor is Jack-re fog emlékezni és nem Jake-re. Lehet, hogy a kezdetekben ez volt az a vonzó erő, ami miatt a védelmére akartam kelni, de minden találkozásnál egyre jobban megérteti velem, hogy milyen igazságtalanul bántak vele a Minisztériumnál. És igaza is van, hiszen tényleg nem tett ellenünk semmit, milyen jogon ítéljük el csak az anyja miatt, vagy a feltételezett bűnökért a jövőből, amiket még el sem követett? Lehet, hogy pont ez a viselkedés váltja majd ki benne azt a törést, amitől félünk. Én pedig nem akarom kivárni és egyáltalán nem akarom szembetalálni vele magamat. Tudom, hogy nem tekint családnak, tudom, hogy nem tekint a barátjának, hogy nem bízik bennem, de azt legalább remélem, hogy valamennyire tisztel engem és nem tart nevetségesnek a hűségem miatt. - Az apám egész életemben a példaképem volt, jó ember, de..., ha így akarod, akkor így csináljuk. - bólintok, de azért nyilvánvaló, hogy amikor úgy ítélem meg, hogy komoly segítségre van szükségünk, akkor ő lesz az első, akihez fordulok. - Az anyád számtalan embert veszélyeztetett, egy bűnöző, akit a jelenlegi tudásunkkal csak így tudtunk megfékezni. Szemben álltam vele, Vanessa, ha nincs nálunk az a varázstárgy, akkor megöl mindannyiunkat és voltak közöttünk gyerekek is... - elhallgatok, nem akarom, hogy elfogultnak tekintsen és elengedje az egészet a füle mellett. - Közöttük az unokaöccsével, szóval szegről végről a te másodunokaöcséddel, ha jól számolom a fokokat. Nem igazán érdekelte. - sóhajtok fel, hiszen ha Deneirát Ivor testvérének tekintjük, akkor bizony Alistair rokoni szálon kapcsolódik Vanessához, igaz még mindig távoli, de nem annyira, mint az én "beházasodásom". - Biztos vagyok benne, ha vállalod a vizsgálatokat akkor a határokat is kitágíthatják, valamit valamiért. - bólintok, igazat adva neki, bár nem teljesen értem, hogy miért van annyira az ellen, hogy elkísérjem. Persze amúgy is eléggé makacs és önfejű, nyilván nem jó érzés, hogy hozzá van kötve és nekem se a szemét börtönőrt játszani, de felajánlottam, hogy segítek így nyilván arconcsapás, ha ki van zárva. - Azt hiszem úgy fogom előállítani az ügyedet, hogy ide küldjenek a Roxfortba valakit, vagy valakiket, és nem úgy, hogy mi menjünk oda, mert... ha valami félresikerül, vagy olyat találnak, ami ahelyett, hogy tisztázna, kompromittál, az első az lenne, hogy újra bezárjanak, ameddig kibogozzák a dolgokat. És mindketten tudjuk, hogy az neked már az utolsó csepp lenne. - teszem hozzá, rámutatva, hogy ténylegesen az ügyéért harcolok, azon gondolkozom, még ha nem is túl hálás érte. Aztán miután magamban egy kissé elgondolkoztam azon a bizonyos néven, mint derült égből villámcsapás jut eszembe valami. - Mantov... Mantova... Vanessa Mantova, ez a teljes neved. Lehet, hogy valaki csak odacsábítani akar ezzel a névvel, de ha nem, akkor egy újabb másvilági rokonnal bővül az ismerettségünk. - billentem félre a fejemet, kicsit keveredik a hangomban az izgalom és az aggodalom. Az anyja Deneira, akinek nincsenek angyalszárnyai, így ha ez a rokon az apai ágról van, vagy egyenesen az apja, akkor vajon szárnyakkal is rendelkezik? Ha Vanessa jobban bízna bennem már biztosan megnéztem volna a hátát, megpróbáltam volna valamilyen varázsfelfedővel megvizsgálni, hogy milyen természetű is, bűbáj, átok, vagy... a teste része, de mivel ez elmaradt, még mindig csak spekuláció az egész.
Karba fonom a kezeimet és kihúzom magamat, amikor igazat ad nekem, csak akkor enged a feszes tartás, amikor azt mondja, hogy jelenleg is próbálják rávenni az igazgatót, hogy adjon ki engem. Azért erre már kissé ráncolni kezdem a homlokomat és cseppet sem nézek kedvesen. - Tehát megint bezárnának biztos, ami biztos. - tehát Ashtonnak van igaza. Lehet, hogy az lenne a megoldás, hogy valahogy megszökni innen, nem törődve a következményekkel, vagy azzal, hogy utána keresnének és bújkálni, rejtőzködni kellene. De már őszintén szólva ez is kezd nem érdekelni. Már olyan fáradt vagyok ettől az egésztől, hogy egyszerűen csak szeretném, ha valaki jutna valamire és nem csak egy helyben toporognánk. - Igen Shanna, azt akarom! Lásd be, csak azért mert az apád nem tudhatod, hogy mikor döntene úgy, hogy a világ sorsa fontosabb, mint a bizalmas elvesztése. Az én anyám jelenleg egy dobozba van zárva. - célzok ezzel egyértelműen arra, hogy én ugyan nem fogok megbízni az apjában csak azért, mert ő ezt teszi. Sőt igazából szerintem neki sem kellene, mert igenis sosem tudhatja, hogy mikor erősebb a kötelességtudat, vagy netán mikor bírálja felül az apa a lánya döntését. Vajon tényleg annyira hisz benne, hogy nem cselekedne ellene, csak mert az apja? Épp elég szülő mutatta már meg, hogy azért, mert úgy véli ő jobban tudja más döntést hoz, mint amit a gyerek elvár tőle, még ha a gyerek már feleség és lényegében felnőtt auror is. - De csakis akkor, ha enyhítetek a ketrecen végre, mert már nem... nem sokáig bírom itt. - sóhajtok egyet a végén a kezdeti erőteljesebb hangnem után. Tényleg kezd erőteljesen elegem lenni az egészből. Hogy ez mit jelent pontosan azzal még Shanna se lehet tisztában. Vajon mi lesz, ha tényleg elfogy a türelmem? Még azzal sincsenek tisztában - ahogyan én sem -, hogy mire vagyok képes pontosan. Mi van, ha elegem lesz és kitörök innen, nem törődve a követezményekkel, hiszen sokkal rosszabb már úgy sem lehet. - Nem kiskaput akarok, hanem enyhítést! Veled most is elmehetnék, de én szabadabban akarok mozogni, ha vállalom, hogy elviselek akár komolyabb fájdalmat is a siker érdekében. - hiszen az ember elméjében turkálni, ami valami módon blokkolva van, azért soha sem könnyű feladat. Nem tudjuk, hogy ki és hogyan tartja vissza az emlékeimet és azt sem, hogy miért. Ha erős a védelem akkor nem tudni, hogy mennyire lesz kínzó, hogy átjusson bárki is a védőfalakon. Ha vállalom ezt, akkor igenis kérek valamit cserébe és nem csak annyit, hogy a kis szoba helyett egy birtok a börtönöm, főleg hogy még csak azt se lehet tudni, hogy meddig kell itt lennem.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
A kérdéssel határozottan mond valamit. Ha Grindelwald elkezdett vadászni a Halál Ereklyéire és az egyik Dumbledore professzor pálcája, akkor Vanessa jelenléte éppen itt, az igazgató közelében nem éppen bíztató. Ha és amennyiben csináltak vele valamit és valamiféle alvóügynök, akiben egyszer csak kattan valami ér akarata ellenére átáll... De erre semmi bizonyíték nincsen, a mentálmágusok csak azt tudják, hogy az emlékei vannak blokkolva, de minden más csak feltételezés, ami bizalmatlanságból és az ismeretlen félelméből gyökeredzik. Éppen annyira félnek tőle, egy másvilági teremtménytől, amennyire a mugli félhetnek majd tőlünk, ha a varázsvilág lelepleződik. - Tudom, hogy igazad lehet. És nem véletlenül hívták el Dumbledore-t akkor, amikor érkeztem és azóta is aktívan ostromozzák a kéréssel, hogy adjon ki, talán éppen ezzel az érvvel. - mondom el neki, teljesen nyíltan és tisztán. Itt az ideje, hogy őszinték legyünk egymással és ahhoz mind a két oldal kell, nem várhatom el, hogy kinyíljon előttem, ha én visszatartok dolgokat. Botorság volt, hogy azt hittem tudok egyensúlyozni és csak apróságok csepegtetésével meggyőzni. - Olyannak, akinek nem kellene? - visszhangzom a kérdést. - Az apám becsületes ember és soha nem hozna felelőtlen döntést, ő az egyetlen, akinek jelentenék, ha valami olyasmit találok. - válaszolom, de lehet, hogy ez a válasz nem lesz ínyére. - Azt akarod, hogy maradjon az egész... teljesen és kizárólagosan közöttünk? - teszem hozzá, hogy legalább az esélye meglegyen, hogy megbeszéljük. Ne az legyen, hogy az apámba vetett bizalmam miatt úgy dönt, hogy rendben, nem bízhat bennem, és faképnél is hagy. - Rendben, mindent megteszek. És ha valamit tényleg tudnak tenni, létezik olyan vizsgálat, ami segíthet, ott leszek melletted, nem engedem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak. - ígérem meg neki, bár lehet, hogy neki ez semmit sem jelent, hiszen még mindig nem bízik bennem úgy igazán. Talán senkiben sem bízik ezen az egész világon, csak a fiúban, akivel összesodorta a szél... Ashton. - Egy itteni birtokról? Hm... - elgondolkozom, de egyáltalán nem azon, hogy tudok-e segíteni neki. Főleg, mert a név, Mantov, nagyon is ismerősen cseng. Látszik az arcomon, hogy valamilyen gondolat formálódik bennem, nem tartok fent valamiféle hideg pókerarcot. - Vanessa, azt hiszem, hogy ez tényleg egy forró nyom. A név, Mantov... Jake mondta már nekem. Nem csak, hogy utána nézek, de ha biztonságosnak tűnik és nem sikerül elintéznem gyorsan a hatósugár kiterjesztését, akkor el is kísérhetlek, hiszen együtt akárhová mozoghatunk. - ígérem meg, hiszen már nagyon hosszú ideje van itt és ez az első igazi nyom, amin elindulhatunk. És nekem tényleg... tényleg vissza kell tartanom az apámmal szemben? Vajon tényleg ez a jó döntés? Valószínűleg feljegyzést nem fogok találni Jake papírjai között a névről, hiszen csak mesélt az ottani életéről, kézzel fogható információkat sose vetett papírra, de két személy is van az iskola falai között, akikről pontosan tudom, hogy túlbuzgóságból vagy éppen könyvmolyságból segítségemre lehetnek... Ivor ikrei.
Értem én Shanna érveit és ki tudja talán még el is fogadnám, ha nem lennék már itt ennyire hosszú ideje. Tény, hogy nem tudni miért voltam náluk, hogy miért hoztak el és nem emlékszem arra sem, hogy mire kellettem, de mi van akkor, ha pont az volt a cél, hogy itt legyek? Ők maguk sem ismerik a Testvériséget eléggé ahhoz, hogy tudják milyen dolgokat eszelnek ki. - És, ha pont itt kell lennem? Senki sem tud semmit, mégis mások döntenek helyettem. - húzom el a számat, hiszen ez zavar ebben a legjobban, hogy nem az enyém a döntés a saját sorsomról és nem tudni, hogy meddig tart ez. Akár még évekig is itt lehetek, pedig már így is túl régóta tart. Ashton vajon meddig lesz türelmes és mi lesz a házzal, amiről álmodtam? Ő elment oda, de én nem tehetem meg, pedig biztos, hogy az lenne a legkézenfekvőbb, hogy én magam teszek látogatást annál a Mantovnál. A neve, mint az enyém és ennek mégis csak lehet jelentőse, de még sem mondhatom csak úgy el Shannának, mert mi van, ha mégis csak tovább adja a felettesinek, hiszen most vázolta fel, hogy mindenki számadással tartozik valakinek. Akkor miért bíznék meg benne maradéktalanul? - És, ha van olyasmi, am érdekes lehet, honnan tudhatom, hogy nem mondod el olyannak, akinek nem kellene? - meg kell értenie, hogy nehezen bízom benne, viszont igenis ez alapján már egyértelmű, hogy bizony valami a tudomásomra jutott, amiről beszélnék. Látszik rajtam, hogy szeretnék, csak hát eddig még nem sikerült rávennem magamat, hogy tényleg megbízzam benne, viszont azt sem akarom, hogy Ashton visszamenjen oda és miattam kerüljön bajba. Így se lehet tudni, hogy nem hívta e fel magára a figyelmet, mert nem tudjuk, hogy ki annak a birtoknak az ura és hogy miért álmodtam róla. - Ha eltudod intézni, hogy legalább a környékre szabadon mozoghassak, akkor hajlandó vagyok magamat alátvetni valami komolyabb... kutatásnak önként. - mondom ki végül. Ha ellenállok akkor kvázi kínzásnak minősül, de ha beleegyezem, hogy megpróbáljanak belemászni a fejembe, amit végül Ivornak nem engedtem... De valamit valamiért. Muszáj látnom, hogy tesznek lépseket és akkor én is hajlandó leszek jobban próbálkozni, hiszen egyelőre úgy fest az itt töltött idő magától nem hoz eredményt, akkor nincs más út, mint komolyabban megpróbálni betörni a fejembe. - És volna még valami... - kezdek bele lassan, bár látszik, hogy ezt még nehezebben mondom ki, de muszáj döntés hoznom és ha nem akarom, hogy Ashtonnak legyen baja miattam... - Álmodtam egy birtokról, a közelben van, a falu mellett. Ashton járt ott, de csak annyit tudott meg, hogy egy bizonyos Mr. Mantov él ott. Tudsz róla úgy információt szerezni, hogy ne tudják, hogy kutakodsz? - olyan kapcsolatok kellenek, akiktől egyrészt a birtok tulajához nem jut vissza információ, másrészt, amiről nem tudják meg mások sem a Minisztériumban, hogy ott van, mert amíg nem tudom, hogy kicsoda és mi köze hozzám addig az a biztos, hogy senki sem tud róla.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Bólintok, igazat adva neki, nem fogok vehemensen ellenkezni, az biztos, azzal semmit sem érnék el. - Igazad van, de mindenki felel valakinek, ha elkötelezi magát. Diák a tanárnak, alkalmazott a főnökének, auror a minisztériumnak. Talán még maga a Mágiaügyi Miniszter keze is meg van kötve, hiszen minden döntésnek következménye lehet. Én pedig igyekszem hinni abban, hogy mindent azért tesznek, azért teszünk úgy, ahogy, hogy a lehető legkevesebb legyen a következmény. - vallom be, nem ütközve meg azon, hogy még mindig feltételes mód, hogy bízik-e bennem egyáltalán. - A Roxfort nem csak a börtönöd, te is nagyobb biztonságban vagy, ha a területen belül maradsz. Nem emlékszel hogyan kerültél ide, nem tudod mit akar tőled Grindelwald, mi van, ha valami szörnyűségre kellesz? Fel akar használni, vagy... fel akar áldozni? - sorolom a "jobbnál jobb" alternatívákat, pedig tényleg megértem, hogy szabadulni vágyik. Többféle rabság van és azt hiszem az, ahogy Jake elvesztését kezeltem éppen abba hajtott, hogy önmagamat zárjam ketrecbe. Az életem minden percében számítanak rám valahol, a nyaram az Akadémiával telt,az iskolában Vanessa és a többi auror diák vár, a Minisztérium, ha veszélyes ügyre nem is állít, de rengeteg feladatot ró rám, próbálom tartani a kapcsolatot a Troops-okkal, egyetlen percet sem hagytam az igazi gyásznak. Pedig már bőven itt lenne az ideje, a bájolt gyűrű, ami a bevetéseken tetoválássá simul az ujjamon, hogy véletlen se akadjon fel sehol vagy ne veszítsem el még mindig ott van a helyén. - Hiszek neked, nem akartalak megsérteni, nem bizalmatlan vagyok, csak nem tudhatjuk, hogy létezik-e olyan katalizátor, olyan szó, ami elindít benned valamit és visszaadja az emlékeidet. Tudom, hogy nem vagyok itt annyit, amennyit ígértem, de segíteni akarok és ha úgy érzed, hogy valamilyen úton elindulhatnánk és kiderülhetne miért vagy itt, miért nem emlékszel, akkor elég sok kapcsolattal rendelkezem. - ajánlom fel, hiszen a parancsnok lányaként és nagyapám tanításával, hogy mindenkit, akiben bármilyen potenciált látok építsek ki kapcsolatot igen csak nagy erőforrás. - Ha valaki el tudja intézni az elengedésedet az Dumbledore professzor lesz. Ő volt az, aki megengedte, hogy itt legyél, és ne egy cellában és a Minisztériumban rengetegen hallgatnak rá. Ha apám és ő is nyomást gyakorolnak, akkor történnie kell valaminek. - halkan felsóhajtok, a tekintetemet felemelem a viharmadárra, ami némán suhan át az égen, cirkál, hogy véletlenül se keveredjünk bajba, hiába nagyon kicsi az esélye, hogy éppen itt valaki megzavarna minket.
Talán igaza van valahol, de azért mégis csak nehéz bizalommal fordulom felé, mert már túlságosan sok idő telt el azóta, hogy itt vagyok és ezt egyre nehezebben viselem. Szeretnék végre kijutni innen, szeretnék azt tenni, amit akarok, még ha nem is tudom, hogy az mi is lenne pontosan ebben az amúgy nehéz időben, mert tudom, hogy odakint azért épp elég sok és nagy problémák vannak. - Ez te vagy, de ha benned bíznék is... nem rajtad múlik, hogy mikor enegednek szabadon. Azoktól függsz, akikben nincs okom bízni. - vonom meg végül a vállamat. Ebből azért érezheti, hogy akár még lenne is minimális affinitás bennem arra, hogy nyissak felé, vagy bizalmat szavazzak neki, de mit érnék vele, ha ő is szabályokat és parancsokat követ csak? Azt teszi, amit mondanak neki és amit engednek. Azért is jön ritkán, mert gondolom erre van csak lehetősége. - Én segítettem nektek és ennek ellenére mégis itt vagyok, míg Ivor szabadon mászkál. Csak én érzem úgy, hogy ez nem fair, Shanna? Te egyetértesz velük egyáltalán? - szegezem neki a kérdést, ami meg persze talán részemről nem fair, mert mondhatni azt várom döntsön egy rendszer között, amit már jó ideje hűen szolgál és köztem, aki még csak nem is nyitok felé, de nehéz bíznom benne úgy, hogy olyanok parancsait követi, akik igazából azt tesznek, amit akarnak velem teljesen függetlenül attól, hogy mit teszek. Vajon, ha az emlékeim tiszták lennének, ha megkapnák a könyvet, amit Ivortól kaptam, ha azok alapján arra jutnának, hogy akár veszélyes is lehetek, ha úgy döntök, akkor elengednének? Kétlem... Nem tudom, hogyan jöhetnék ki ebből az egészből jól és lássuk be hosszú távon egy nagy kalitka nem más, mint egy kicsi. - Nem tudom, alig ismerem a világodat, de így lehetőségem sincs rá. Talán nem is mennék messzire, de így, hogy tudom, hogy meg se tehetem... - lehet, hogy igaza van abban, hogy nem gondoltam át minden részletet, de Ashton ismeri ezt a világot, úgyhogy igenis lenne lehetőségem rá, hogy valamerre elinduljak vele. Mágiával, akármivel biztosan elrejthető lenne a szárnyam, hiszen vannak varázslatok, amik átejtik a muglikat is és bizonyára itt is akadnak olyan helyek még a Roxforton kívül, ahol szabadon mozoghatnék és ahol nincsenek varázstalanok. - Hiába nézel így, nem tudom, hogy mik a terveik... tényleg nem! - fonom karba a kezemet elhúzva a számat, mert olyan érzésem van, mintha azért is adagolna időnként infokat, hátha sikerül valamit kihúznia belőlem, pedig tényleg nincs ott olyasmi, amit elmondhatnék. - Figyelj, én csak... szeretném, ha legalább mondanának valamit. Világos, hogy nagyobb gondjuk is van most nálam, de ez így akkor sem mehet örökké. Látsz erre esélyt? - fordulok felé most már egy fokkal egyhültebben. Tényleg nem akarok mást, csak hogy értsék meg nem akarok rosszat és hogy nem tudok mást mondani, mint hogy megígérem, hogy elmondok mindent, amit tudok, ha valami esetleg mégis eszembe jutna. De ennek semmi értelme, hogy ki tudja talán a végtelenségig itt leszek.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
A hűség nem egyenlő a naivitással, de Vanessának minden joga meg van ahhoz, hogy meg legyen a saját véleménye a saját tapasztalataival, amik nem túl jók, valljuk be. Nem fogom szavakkal győzködni, hiszen azt már eleget tettem, inkább a tettekkel, vagy azoknak a megemlítésével. - Nem azért kell bíznod bennem, mert egy másik életben Jake testvére vagy, hanem azért, mert én voltam az, aki kiharcolta, hogy kikerülj abból a cellából, hogy legalább a Roxfortban szabadon mozoghass, az, aki ki tud vinni téged a mágikus határon és amennyire az erőm megteszi, el is jövök. - válaszolom, aztán csak nézem, ahogy várakozóan félrebillenti a fejét és összefűzi a karjait. - Anyád a pálya futása során tucatnyi, ha nem több száz ember életét oltotta ki vagy veszélyeztette, egy bűnöző, aki megérdemli a bűntetését. Ha tudnánk, hogy pontosan mire képes, akkor talán az Azkabanban lenne, nem Pandora szelencéjében, de végső soron egyáltalán nincs különbség. Bűnöző, gyilkos, elítélt. - sóhajtom, aztán a visszakérdezéseire elgondolkodok egy cseppet. - Valójában... talán annál is van nagyobb gondjuk, hogy üldözzenek. - bukik végül ki a szög a zsákból, pedig igazán nem kéne arra bátorítanom, hogy repüljön el és vissza se nézzen. Irreális az, amit érzek iránta, a kötődés, hogy segíteni akarok rajta, pedig semmi mást nem akar, csak megszabadulni tőlem és a világ minden aurorjától és azután... mit is akar? - Ha elhagyhatnád a Roxfortot mihez kezdenél? Ugye tudod, hogy a mi világunkban a varázslények nem mászkálhatnak akárhol, a Földünknek csak töredéke a varázsvilág része. - jut eszembe a gondolat, mert igazából tényleg van bennem egy olyan érzés, hogy amúgy sincsen hova mennie. Itt legalább hatalmas tudás van felhalmozva a könyvtárban, a tanárok elméjében, tanulhatna, fejleszthetné magát, megismerhetné a világunkat, én pedig lehet, hogy tudnék neki segíteni vagy találni neki valakit, aki segíthet hazatérnie. Ehelyett elmenne... nyaralni Balira? - Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy az anyádat sikerült megállítani egy dobozba zártuk, de mivel ezt már tudod, kétlem, hogy elhinnéd nekem, hogy nem csak most mentem, ami menthető. - válaszolom, bár az álmairól és a Nezabar könyvéről mit sem tudok, így segíteni sem, pedig egyrészt Alistairt se kell félteni, ha feltesznek neki egy kérdést a Nezabarról, másrészről pedig a férjemnek is rengeteg emléke tért vissza azután az ominózus Halloween után, amikor ők heteknek érezve a Nezabar egyik "változatában" ragadtak, a valóságban pedig alig telt el valamennyi idő. - És gondoltam nem árt, ha tudod, hogy amíg legutóbb itt voltam és Dumbledore elment a Minisztériumba az ügyedet megvédeni, addig Grindelwald újra akcióba lépett, megszerzett egy legendás ereklyét, az igazi Láthatatlanná tévő köpenyt, és az igazgatónkon is rajtaütött, de sikertelenül. - teszem még hozzá, azok után, hogy már arról is tudott, hogy mi történt Deneirával úgy vélem vagy tőlem hall mindent, vagy a titkos forrásától, aki persze sejtem, hogy kicsoda, ehhez még Legilimentornak se kéne lennem. Csak két opció van, Ashton és Ivor, márpedig utóbbinak a fia volt ott velünk, tehát... Alistair és az a nagy szája. Fürkészőn figyelem a tekintetét, arra is figyelve, hogy a hegyszirtek mélyének szakadékaitól mennyire tud elvonatkoztatni, ám arra is, hogy mit reagál Grindelwald lépéseire. Valamiért idehozták, talán csak azért, hogy Deneirának kedvezzenek, de szerintem több van emögött, nem véletlenül felejtett el annyi mindent. Fontos kulcsszereplő lehet, akkor is, ha már lassan mondhatjuk, hogy évek óta van "mellőzve". És én nem akarom mellőzni, sem mint ember, sem mint két lábon járó nyom.
Nagyon jól sejti és már vészesen közel vagyok a türelmem végéhez, főleg hogy az álmok is a birtokról kifelé hajtanak, hiszen tudni akarom mi van azon a birtokon, amit láttam és nem akarom Ashtont még nagyobb bajba keverni azzal, hogy esetleg újra odaküldöm. Nem érdemli meg, hogy bajba keveredjen miattam... megint, főleg ha ezúttal ott se lehetek mellette, hogy esetleg segítsek neki kikeveredni belőle. - Akkor talán naiv vagy, ha azt hiszed nem kérnek majd olyat... vagy nem kértek már most is akár. - bennem viszont még mindig nincs olyan nagy bizalom irányába, hogy igenis ne gyanakodjam arra azért van itt, hogy minél többet kiszedjen belőlem akár azáltalán, hogy mint rokon igyekszik beállítani magát. Viszont lássuk be pusztán ennyi erre nem elég. Nem érzem azt, hogy túl sokat tett volna azért, hogy ne kelljen tovább itt maradnom, ahogyan végtére is a Minisztériumból sem ő juttatott ki, hanem Ivor, akitől az információim is származnak. Bizonyára nem fogja értékelni, hogy én már tudok olyasmit, amit nem hiszem, hogy önként elmondtak volna nekem. - Ez számít, igazán? Azt hangoztatod azért kellene bíznom benned, mert rokonok vagyunk szegről-végről, pedig nem emlékszel rám, nem találkoztunk sosem. Tehát számít, hogy emlékszem-e az anyámra, vagy csak tudom, hogy ő az és bezártátok egy dobozba? - döntöm kissé oldalra a fejemet most már karbafont kezekkel. Hiszen tudja jól itt az a lényeg, hogy ez megtörtént és hogy nem beszélt róla senki sem. Igenis benne van a pakliban, hogy ha nem teszem, amit akarnak, akkor én is hasonló sorsra jutok? Na nem mondom, hogy nekiállnék pusztítani a világukat, de még úgy sem engedtek ki innen, hogy kvázi jó magaviselettel töltöttem el itt eddig minden áldott napomat és nem próbáltam meg trükkökkel se meglógni. Elmondtam mindent, amit tudok. Talán könnyebb lenne emlékezni, ha nem lennék ennyir bekorlátozva, de még a bizalom szikrája sincs meg, hogy netán elhiggyék szabadon is megtenném. - Ha viszont megszököm üldözni fogtok igaz? Lenne értelme? Te sem hiszel benne, hogy elengednek igaz? Van ennél nagyobb gondjuk. - húzom el a számat, hiszen nem tudom, hogy pontosan hogy is vélekedik erről, de a hangjából egyértelműen úgy hallom, hogy nem hisz benne. Mintha a Minisztériumban csak halogatnák a dolgot. Nem szolgálok elegendő segítséggel, akkor hát maradjak a hátsómon itt, ahol vagyok, nincs idejük ezzel foglalkozni. A felvetésére egy pillanatra ugyan az égre pillanatok, de végül megrázom a fejemet. Mi értelme lenne a szabadság illúziójának, ha egyszer csak kísérettel tehetem meg? A birtokon is repültem már, még ha nem is szállok magasra, de szerintem tudja jól, hogy az nem az igazi, hogy lényegében végig felügyel. - Inkább mondd el, hogy miért jöttél. Biztosan volt pontos oka azon túl, hogy kérdéseket tehetek fel, amik úgyis feleslegesek. - pillantok rá fürkészőn, hiszen vagy valamilyen megbízást kapott, netán én ultimátumot, esetleg valamiféle ötletük van hogyan szabadíthatják fel a memóriámat. A könyvet azóta tüzetesen átnéztem, amit Ivortól kaptam a Nezabarról és az ott történtekről. Őszintén kétlem, hogy okos ötlet lenne megosztani ezt vele, hiszen abban nem épp jó színben tűntetnek fel engem, tehát az alapján itt maradhatnék akár örökre is.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Tudom, hogy ez sem elég ahhoz, hogy jobb szemmel nézzen rám, de megteszem, ami tőlem telik. Hiába vagyok legilimentor, nem érzem meg, hogy már azon morfondírozik, hogy van-e esélye szó szerint elrepülni és kiszabadulni a fogságból, de valahol a lelkem mélyén nyilván számítok rá, hogy az egésznek két kimenetele van. Vagy elengedik, vagy ki fogja küzdeni magát, amikor elege lett. - Tudod, azon alapszik az egész hűség, hogy hiszek abban, hogy soha nem fognak olyat kérni, amit nem tennék meg magamtól, amivel összemocskolnák a becsületemet. - válaszolom, még ha tudom is, hogy felpiszkálni akarta a kérdéseimet, a lehető legnyugodtabban magyarázva. Mondjuk nehéz, ha tényleg a legféltettebb gondolataimat önti szavakba. Tudom, hogy nem szabadna párhuzamot vonnom, hiszen nem is ismerték egymást öt percnél tovább - ebben az életben -, de ez a vonás még is csak furcsán ismerős. Ahogy Vanessának a Lélekölő-hegység. - Igen, így történt, nem fogom tagadni. Nem mondtam el, mert azt hittem, hogy nem is emlékszel a kapcsolatotokra. Emlékszel rá, hogy ő az anyád vagy csak a tényéből tudod, hogy ezt mondták neked? - kérdezek vissza, bár egy kicsit azért megakaszt, hogy valaki engedély nélkül ilyenekről beszélt vele. Persze elég nagy volt a társaság, voltunk vagy tízen és ehhez jön még néhány minisztériumi dolgozó, de akkor is, ki lehetett? Talán Alistair, mert szegről végről ők tényleg rokonok nem úgy, mint mi? - Hamarosan, Vanessa. - válaszolom, de a hangomban egy cseppnyi reménykeltés sincsen, inkább fásultság. - Tudom, hogy vagy így, vagy úgy, hamarosan el fogsz menni. És nem fog számítani, hogy elengedtünk, vagy sem. - fűzom hozzá, de ahogy elfordul tőlem és a magasságos, mélységet szemléli lassan összeráncolom a szemöldökömet, méregetve. A bizalom szikrája is szerte fog foszlani, ha engedély nélkül akarok betörni az elméjébe és hallgatózni, így hát visszafogom a természetes ösztönt és megpróbálok csak arra támaszkodni, amit a testtartásáról, tekintetéről, szavairól le tudok olvasni. - Szeretnél repülni? Én egyáltalán nem bánom. - szólalok meg végül, és igaz, ami igaz, hogy trükközve talán még a Telekinézis képességemmel vele is tudnék tartani, szó sincs arról, hogy ezzel az egy mondattal azt üzenném, hogy már is eljött az ideje, meneküljön.
Jól esik kimozdulni és egészen furcsa érzés átlépni a birtok határát ennyi idő eltelte után. Még mindig csak kapargatom a tetejét az információknak magamról, de talán egyszer tényleg a végére jutok majd és kiderül, hogy miért vagyok itt, vagy hogy mi a baj velem. Nem tudok maradéktalanul megbízni Shannában, hiába látom a tekinetében azt, hogy valamiféle rokoni dolgot remél tőlem, mintha csak kapaszkodni próbálna mindenbe és mindenkibe, akinek köze van Jacobhoz. Végülis valahol érthető, de hogy én ebben partner akarok-e lenni... Egy biztos egy csepp hátrószándékom is van, hogy belementem ebbe a kiruccanásba. Egyrészt jó egy kicsit távol lenni a birtoktól és a megszokott környezettől, másrészt talán, ha elég közel haladunk el ahhoz a helyhez, amiről álmodtam... Még sosem kockáztattam meg mennyit bír a kapocs, ami köztünk van, de ha Shanna a közelben van és szárnyra kapnék, vajon meddig jutnék el, hogy megnézzem azt a helyet a saját szememmel is, ahol az a Mantov lakik, akinek valami köze biztosan van hozzám, különben nem álmodtam volna róla. - Ugye tudod, hogy örökké nem lavírozhatsz és kénytelen leszel döntést hozni? Úgyse tart sokáig, hogy olyasmit kérjenek tőled, amit nem akarsz majd megtenni. - pillantok rá karbafont kezekkel. Valahogy furcsán ismerős ez a hely, egészen megnyugtató, pedig biztosan lennének, akiknek inkább ijesztő lenne és nem szívesen lennének itt, de én nem így érzem. Azt viszont érzem, hogy Shanna ezúttal is feszült, mint legutóbb, amikor a hírt hozta csak épp most nem távozik olyan sietősen, mint akkor. - Tudod, hogy nehéz bíznom benned, ha titkolózol ugye? Tudom, hogy az anyámat elfogták és bezárták egy ládikába. Ezt mikor akartad elmondani? - szegezem neki egyből az első kérdést, hiszen Ivor elmondta, hogy mi történt, hogy Deneira már nem jelent többé fenyegetést, én viszont még mindig itt vagyok bezárva. Ugyan nem egy ládában, hanem egy nagy kastélyban, de végtére is hosszú távon miért lenne más? Pedig én nem tettem semmit, segítettem is nekik. Ennyire félnek azok a magukat olyan hatalmasnak gondoló varázslók egy egyszerű lánytól? - Tudod, hogy csak egy kérdésem van, mikor mehetek el? - folytatom aztán tovább, ezúttal hátat fordítva neki elpillantva a fák irányába. Elrúghatnám magamat a földtől, kipróbálni, hogy mekkora az a távolság, magasság, ami még belefér a varázslatba, ami összeköt minket. Kockázatos lenne persze, mert ha odafent a magasban leszek rosszul akár komoly bajom is lehet, de vajon mikor szakad el a cérna, hogy már ez se érdekeljen? Talán Ashton az egyedüli, aki miatt nem próbálom meg. Tudom, hogy nem akarná, hogy nem azért segített, hogy összetörjem magamat egy sziklán sok-sok méter zuhanás után.
Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.
Tudtam, hogy Dumbledore eltávolítása az iskolából csak rossz hely lehet, hiszen az igazgató nagyon ritkán hagyja el a posztját, de ha a Minisztérium hívatja, meg kell tennie. Vanessa éppen onnan származik, ahonnan Deneira, akit Pandora szelencéjébe zártunk és mivel egyértelmű kapcsolat van Grindelwald és közöttük, nyilvánvalóan nem örülnek neki, hogy az egyébként nagyon is fiatal lány a diákok között gond nélkül mászkálhat. Tudom, hogy frusztrált és tudom, hogy csalódást okoztam neki, hogy még mindig itt raboskodik, de minden mérlegnek két nyelve van és a hűségem még a Minisztériumhoz köt, hiszen az apám az Auror Parancsnokság vezetője, az egész életemet úgy éltem le, hogy vele akartam dolgozni, idővel a nyomába lépni... de ha azt kéri tőlem, vagy éppen maga a Mágiaügyi Miniszter adja ki parancsba, hogy vigyem vissza a lányt, mert be akarják zárni és újrakezdeni a kikérdezést akkor mit csinálok? Logikusan végiggondolva semmi értelme sincsen, hogy úgy ragaszkodom hozzá, hogy megvédjem, mintha a családom lenne, mert egy másik életben, egy másik világban Jake ikernővére volt, de ha valaki elveszti az élete legfontosabb személyét akkor vakon ragaszkodik mindenki másba, aki emlékeztetheti rá, akármilyen módon. Ezért ilyen fontosak nekem a Troops-testvérek is, még ha hetek is teltek el azóta, hogy Josh elmondta neki is el kellett volna mennie arra a küldetésre, amire Jacobot kivezényelték, csak nem volt hajlandó együttműködni vele és nem ment el. Az iskola határáig igen keveset beszéltem, csak annyit mondtam, hogy Dumbledore még nem ért vissza és hogy tudom, hogy vannak kérdései és el szeretném vinni valahova, de onnan egy hoppanálással termünk a Lélekölő-hegység kellős közepén, messze túl Roxmorts határán is. - Sajnálom, Vanessa. - sóhajtok csak ennyit, amikor megérkezünk és a távolság mindentől, az iskolától, a Minisztériumtól, kicsit leveszi a mellkasomról a terhet. Persze a "semmi közepe" lehetne vészjósló hely, a hegység éppen olyan veszélyes tud lenni, mint a Rengeteg, de nincs a tartásomban semmi fenyegető, nem rántok pálcát, nem is próbálok meg Legilimenciával az elméjébe hatolni és információt kiszedni, bár vannak akik erre is utalgattak már, hogy elvárnák tőlem a közelébe férkőzés után. - Tudom, hogy vannak kérdéseid és hogy már elfogyott a türelmed, de most itt vagyok, hogy válaszoljak, amire tudok. Hatalmas teher egy másik világban egyetlen kastélyba zárva élni több száz idegen arccal, de egy kicsit tovább bonyolódott a helyzet a világban. Még tovább. - közlöm, mert muszáj, joga van tudni. Érző emberi lény, soha nem ártott senkinek, a csapatnak is segített a RAH-ban és bár mindig figyelek arra, hogy mire hogyan reagál, hiszen senki se tudja mit csináltak a fejében Grindelwaldék, akkor is tudom, hogy mindig is a jófiúk közé tartozott, ez a lényének része és nem lehet csak úgy megváltoztatni. A dühös, csapdába esett állat alatt még mindig az a lány, akiről a férjem mesélt, miután túl sokáig kérdezősködtem arról a másik életről és a felsejlő emlékeiről. Ugyan arról egyáltalán nem beszélt, hogy bizony a Nezabarban is volt egy Lélekölő-hegység, ami kiköpött mása volt ennek a hegyvonulatnak... Érdekesek ezek a síkok, néha új dolgok jelennek meg, néha régiek tűnnek el, néha pedig egy-egy helyszín elvándorol a térképen több ezer kilométert úgy tűnik.
A kutatások alatt rájövünk, hogy azért történnek a furcsaságok, mert a két sárkány tojást rakott, de amikor megtaláljuk a barlangot, ahova befészkeltek döbbenten kell kiolvasnunk a nyomokból, hogy valami nagy csetepaté lehetett, robbanásnyomok a valon, egyértelműen boszorkány vagy varázsló keze van a dologban. Az egyik kifejlett magyarmennydörgő testét találjuk csak meg, görcsös pózban fekszik a terem központjában lévő fészek előtt, mintha az utolsó pillanatig azt akarta volna védeni és a teste ezernyi átoksebbel van fedve, nem hagyták a véletlenre, hogy elpusztul-e. A tojás sehol, ahogy a sárkány párját se találjuk meg, de néhány nyomot igen, amivel visszatérhetünk az iskolába, hogy jelentést tegyünk a tanárnőnek.
A kalandvágy nem elég ahhoz, hogy meggyőzzem a tanárnőt, hogy tovább akarok kutatni az ügyben, elveszi tőlünk és a vadőrnek adja a feladatot, de ez nem jelenti azt, hogy a saját szakállamra nem fogom folytatni a nyomozást, hiszen egy gyönyörű sárkányt gyilkolt meg valaki a tőszomszédságunkban, vélhetően elrabolta a sárkánytojást és az életben maradt mennydörgő is vélhetően örjöngésbe fog kezdeni a fájdalmában, muszáj tennünk valamit!
Tashával, vagy sem, küszöbön a pillanat, hogy visszatérjek...
// Köszönöm a játékot, ezzel az epilógussal és egyben a "következő fejezet" beharangozójával zárom le a játékot, így később a szál újra elővehető, ha más partnerrel is történik meg. //
A nevetése végül kicsit felolvasztja a szívecskémet is a kezdődő feszültség elillan, ami abból akart növekedni, hogy nem tudtam szórakozik-e velem. Kicsit mosolyogva hallgatom a sztoriját, a legkevésbé sem érzem idegesítőnek, ha beszél, hiszen velem is előfordul és hát nagyon remélem, hogy engem se csapnának le inkább péklapáttal, csak fogjam már be. - A nogtail egy kis aranypofa és a hippokamposz nagyon menőn hangzik, de… fehér kutya? - ráncolom össze a szemöldökömet, hiszen ez kimaradt az életemből, tanulmányaimból. Nem lehetek ezermillió százalékig tisztában a föld ezen féltekének az állatvilágával, akármennyire szeretnék, hiszen amerikába jártam suliba, az ottani állatokat ismerem jobban, de éppen ezért nagyon is kíváncsi vagyok, hogy miért is volt olyan fontos az a fehér kutya. Azt pedig, hogy az ember mindent, amit tud, meglovagol, így hát már ő is alátámasztotta. Hümmentve hallgatom végig, hogy azért nem buckalakókról van szó, azért ez az életmód akárhogyan is, de teljesen más azzal szemben, hogy én az angyalok városában a huszonegyedik század küszöbén a muglik mellől döntöttem úgy, hogy irány a Roxfort. - Majdnem, ó a szürke kiadás. - mosolyodom el, aztán persze hozzáteszem. - Vándorsólyom, és dehogy, elképesztően hasznos tud lenni. Tudod, néha nem elég az a két kéz, meg az a két szem, amivel megvagyok áldva és egy több, mint 300 km/órával lecsapó kispajtás igen csak jó szolgálatot tesz. A képességeiről nem is beszélve, már ennyitől is menő, hogy az enyém. - válaszolom egészen lelkesen, látszik, hogy büszke vagyok arra, hogy míg a patrónusom a világunk leggyorsabb emlőse, addig a familiárisom a világunk leggyorsabb állata lényegében. Azért ez elég sok mindent elmond arról, hogy mennyire is szeretek futni és mennyire fürge fickó vagyok. Ahogy leérünk a vízhez és meglátom az állatokat biccentek Tasha szavaira, biztos, hogy valamibe sikerült beletenyerelnünk és tényleg valami történt a sárkánypárral a hegységben, de elég nehéz lenne megmondani, hogy micsoda. Ez nem jelenti azt, hogy meg se próbáljuk. Ő a földet nézi, én addig szemmagasságban a fákat, hiszen amennyi információt kaptunk, kimondottan nagytestű fajtáról van szó, nem a trükkös kis csúszó-mászó fajtához. A fákon vannak elvétve sérülések, karmolások a mennydörgő buzogányosan tüskés farkáról, de már jó pár ágból kiserkent az új rügy, és tudom, hogy tavasz van, de akkor is alátámasztja a lány szavait. Ez nem egy nap alatt jött össze. Valami elkapja a tekintetemet, de először válaszolok a lánynak, mielőtt szóbahoznám. - A kivárás kicsit necces, hiszen több folyó is van a közelben, lehet, hogy csak valamilyen oknál fogva egy új itatót jelöltek ki maguknak. Lehet veszett fejsze nyele az egész, de a mennydörgők kedvenc kis csemegéje a juh és a kecske, talán ha folytatjuk az utat találunk belőlük hegyi verziót. Ja, meg az ember, szóval lehet még a mi szagunk is előcsalogatja, ideje jól megizzadni. - vigyorodok el, és tovább menetelek a tó felé, fejjel előre, hogy körbejárjuk addig is, míg el nem döntjük, hogy akarunk-e élő csalit játszani. A hely gyönyörű, muszáj néhányszor csak megállnom és néznem ki a fejemből, egy elveszett kis Rómeó vagyok a szívem mélyén, ez a hely pedig beleillik a romantikus vadregényes skatulyába.
- Az biztos –nevettem fel – nogtaillal volt már dolgod? Ólálkának is hívják mifelénk. Egyszer gyerekként jó mókának tartottuk, hogy amíg a felnőttek elmentek fehér kutyát szerezni körbe-körbe lovagoljunk rajta. Aonghus nagybátyám pedig máig bizonygatja, hogy egyszer majdnem megfulladt egy Hippokamposzon lovagolva. – Néha meg szoktam kapni az ívet, hogy túl sokat beszélek és már idegesítő, hogy folyton sztorizom. Persze nem a rajongóim közlik ezt a tényt velem. De nem így lehet megismerni jól egy másik embert? Egy sztori tőlem, egy sztori tőled, múlt és jelen összekapcsolódik, és amúgy is megpróbálok a témánál maradni. Amúgy is ha zavar valakit szóljon és befogom. - Nem bezárva lakunk a mélyben és nézzük féregjáratokat a sötétben, hanem el vannak bűvölve az ablakok – pontosítottam a leírást, miután eszembe jutott, hogy amerikaiként lehet nem járt a Mágiaügyi Minisztériumba. Nehogy elterjedjen az iskolában hogy Gringotts sötét tárnáiban él a MacFusty klán – ráadásul nappal mi is kinn vagyunk a felszínen, de az éjszakák így sokkal nyugodtabbak, hogy nem kell őrszemeket állítani. Úgyhogy lehet, hogy megúsznád a sárkány eleséggé válást, ha elég gyorsan megtanulod, hogy felfele is kell figyelni. – Nem gondoltam volna, hogy Chrisnek van familiárisa. Kezemmel beárnyékoltam a szememet és úgy tanulmányoztam az égen a madarat - Bár ha van egy ilyen társad, akkor felfelé se kell figyelned. Vércse? Nem furcsa, nem bántad meg? – kérdeztem. A kérdésem lehet nem a legudvariasabb, de amikor először hallottam a familiárisokról, akkor gyanakodva fogadtam a hírt, és még nem békéltem meg velük annak ellenére, hogy egyre több rohangál Roxfortban is. Furcsa lehet, hogy lelked egy darabkája szabadon szaladgál, cselekszik. Ráadásul, ha megsérül, te is! Meg ezek a képességek is, amik csak úgy megjelennek, na, furák. Közben odaértünk a tóhoz, még a fák takarásában körbe kémlelünk. – Úgy látszik régen jártak erre a sárkányok –jegyzem meg, és látom az arcán, hogy ő is hasonlóra gondolt a szarvasokat figyelve. Kimerészkedünk a tó partjára, én közben a földre szegezem a pillantásomat. Ugyan régen esett az eső, de a vízesésnek és a tónak hála elég nyirkos a talaj a víz közelében ahhoz, hogy megőrizze a nyomokat. Nem vagyok de nem is kell profi nyomolvasónak lenni, hogy kiszúrj egy sárkánynyomot, de amiket találok, nem tűnnek frissnek. Az utolsó ittlétük meghatározásához a legjobb lenne, ha megtalálnánk az élelmük maradványát, de okosak a sárkányok és nem viszik a tetemet az ivóvizük közelébe, hogy meg ne fertőzzék. – Tényleg régen járhattak erre – fejeztem be a vizsgálódást – ez lehet jó dolog is, mert akkor nemsokára fel kell tűnniük inni, és akár meg is várhatjuk őket itt. Viszont aggaszt, hogy ilyen régen nem jártak erre. Te találtál valami érdekeset? -
- Öhm… Ja. - válaszolom csak egyszerűen, mert nem vagyok benne biztos, hogy végül is mit jelent ez a fej, amit vág. Alapjáraton egyszerű srác vagyok, nem szoktam senkit savazni és nem is szeretem a rosszindulattal kekeckedőket, sokkal jobban bejön, ha a másik őszintén beszél, ahogy én is. Szóval szeretném azt hinni, hogy tényleg rácsodálkozott a muglikra, főleg, ha azt vesszük, hogy valami sárkány-klánból jött, szóval semmi köze a modern világhoz. Én meg Los Angelesből, szóval egy mugli nagyváros közepéből, moci, mobil, minden technológiát vágok, ahogy illik. Na nem hekker szinten, csak tudom hogy kell használni. - A lovak se hátaslónak lettek teremtve. Amire az ember fel tud kapaszkodni, arra fel is fog, ilyenek vagyunk. - válaszolom, de hiába voltam ilyen közel vagy tíz különböző típusú sárkányhoz, ami bámulatos élmény, nem felejthetem el, hogy mindeközben Hirot majdnem darabokra tépték, és ez volt az a meccs, amin Lizzy, az unokahúgom majdnem meghalt… És mindegy egyes versenyszámba ahogy elértünk valamit, mindig volt valami hátulütője, hogy ne lehessen felhőtlen a siker. Az életvitelükre nem válaszolok addig, míg át nem hoppanálunk és egy perc toporgás után meg nem indulok nagy magabiztosan. - Érdekesen hangzik, bár egészen más mentalitás kellhet ahhoz, hogy a föld alatt éljen valaki, én naponta szoktam kijárni futni és úgy-amúgy szívesen vagyok kint, mint bent, szóval jó gyorsan lennék sárkány eleség. - viccelődök kicsit, de a hangomat már sokkal jobban visszafogom, hiszen úgy tippeltük, hogy a víznél lehetnek a sárkányok és arra közelítünk. - Ja, nem, csak láttam, hogy erre van a tó. - mutatom fel a mutatóujjamat egyenesen az égbe, éppen akkor, amikor a Vándorsólyom átsuhan felettünk, persze jóval
magasabban, nem ereszkedik le csak azért, hogy vagizzon azzal, hogy összeborzolja Tasha haját. Bár megfordul a fejemben, de nem ismerem annyira, még a végén frászt kapna és leátkozná. - A familiárisom. - toldom hozzá, magyarázóan, hátha nem annyira van képben ezzel a viszonylag újszerű mágikus teremtménnyel. Ahogy lassan kibukkan a tó a fák között kicsit összevonom a szemöldökömet, mert az erdő még mindig ugyanolyan élettelteli, még egy csapat szarvast is meglátok, amik a tóból isznak gondtalanul, pedig elméletben a sárkánypár eléggé nagy fenyegetés ahhoz, hogy ne akarja senki és semmi mutogatni a védtelen bolyhos hátsóját. A tó nem is olyan kicsi, és az egyik felén egy gyönyörű vízesés hullik alá misztikus párával elárasztva a tó azon részét, ez lehet a Kékfátyol-vízesés a térképről, minden bizonnyal.
Mindennap tanul az ember valamit. Tegnap egy kotnyeles harmadéves megmutatta, hogy ha a csokibékát fejjel lefelé nyitom ki a béka reflexszerűen kapaszkodni fog és nem tud elugrani messzire. Ma megtudtam, hogy a muglik túlságosan logikusan nevezik el a sportjaikat. - Tehát azt mondod a mugliknál ez nem így megy? – adtam a csodálkozót, hátha sikerül kicsit heccelnem. A muglikat ismerőket könnyen lehetett mindig fricskázni azzal, hogy adta az ember a tudatlant. Persze azt el kell ismerni, hogy az esetek túlnyomó részében tényleg tudatlanok is vagyunk. A VMS engem elkerült, néha utólag elgondolkodtam, hogy hiba volt kihagyni a jelentkezést, amikor visszaszállingóztak a kastélyba a hírek arról, hogy mik is történnek az egyes állomásokon. Néha pedig nagyon örülök neki, mint most – el is felejtettem, hogy volt sárkányos forduló. El tudom képzelni, hogy egy aktatologató találta ki, hiszen aki egy percet töltött természetben tudja mekkora őrültség ez. Csoda, hogy nem történt nagy vérfürdő. - Máig nem értem, hogy hogyan történhetett meg. A sárkányok nem hátaslovak – rázom a fejem – viszont igen, elég király, hogy felmész a felszínre és elhúz az égen feletted egy-egy példány – emlékeztem vissza álmodozva, a szívembe honvágy markolt – nálunk ugyanis a föld alatt vannak a házaink, kicsit, mint a Mágiaügyi Minisztérium. Amikor ezt elmeséltem egy mugli-származásúnak teljesen bepörgött, hogy hobbit lyukakban lakunk. Viszont sokkal nyugodtabbak így a mindennapok, mert egy sárkányt sem találsz, ami szeret ásni. –
Megkönnyebbültem, hogy felgyorsítjuk a túrát, reméltem, hogy a hoppanálás hangja nem fogja túlságosan felverni a környéket. De szerintem ezt a kockázatot vállalhatjunk, maximum gyorsan visszahoppanálunk ide. Vagy Antarktiszra. Elfogadtam a kinyújtott kezét, legalább így biztosan nem fogunk egymáson landolni és máris körbevesz az ismerős szorítás, és egy pillanat múlva már ott is vagyunk a sziklán, a hoppanálás hangjával felriasztva a környéken csivitelő madarakat. Mást viszont úgy tűnik nem ijesztettünk meg. Épp vettem volna elő a térképemet újra, mikor Chris magabiztosan megindult – feltehetően – a tó irányába. - Szagot fogtál? – követtem kíváncsian, és próbáltam jobban megfigyelni a környezetem, hogy rájöjjek mit követ. Nem találtam nyomot, vagy árulkodó jelet. Itt ritkásabban állnak a fák kicsit, jobban belátható a környék, úgyhogy meg tudjuk szaporázni a lépteinket, hamarosan fel is tárult a szemünk előtt a tó teljes terjedelmében, de még jó kétszáz méterre lehetünk tőle.
Ha nem tudnám, hogy legkevesebb két kifejlett sárkány lakja ezeket a hegyeket, akkor én is hagynám, hogy elringasson ez a kellemes kis kirándulás, de az izgalom nem hagy nyugodni. Mikor meghallom a láblabdát egy kicsit felnevetek, talán a kelleténél hangosabban, de mindig is nehezemre esett sokáig koncentrálni és főleg elzárni a jókedvemet. - Foci. Úgy hívják foci. Két éve szerepeltem a VMS-en és ott volt egy ilyen versenyszám, csak a labda lángolt és a pálya meg random pofán fröcskölt minket vízzel, hogy véletlen se legyen egyszerű. - mesélem el neki, ha már így szóba jött a sport. Én Los Angelesi srác vagyok, mindig is muglikkal éltem együtt, szóval a mugliismeretet kvázi kirázom a kisujjamból. Mondjuk otthon amcsiban a foci is tök más, ahelyett, hogy rúgnák a labdát futnak vele meg passzolgatják, de vagyok olyan hazaáruló, hogy nekem az európai verzió sokkal logikusabb helyes névnek. - Hah, a lelkük mélyén legalább is simán macskák. - adok neki igazat, bár az is igaz, hogy a tanárok olyan gyorsan fogják elkaszálni az ötletet, ha tényleg felhozzuk, hogy valószínűleg még a mondat felét ki se nyögjük. A kérdésére és az elejtett információra, hogy a rezervátum közepéről jött újra fellelkesedem. - Az azért nem semmi, ha nem is kerültél a közelükbe, legalább láthattad őket az égen biztosan egy csomószor. Nem amerikából vannak a tapasztalataim, hanem a versenyről, amit említettem. Az egyik fordulóban kölyöksárkányokon kviddicseztünk. Akármennyire volt menő sárkányokon lovagolni, elképzelheted hogy a sárkányok milyen agresszívak és kezelhetetlenek voltak, még úgy is, hogy fiatalok voltak… Tépték egymást és a játékosokat is, valahol egy rémálom volt. - vallom be egy kicsit szájhúzva. Valójában az az egész verseny maga egy jó hosszú rémálom volt, alig van jó emlékem róla, és a jó emlékek is mind a versenyszámokon kívül születtek. Na jó, talán az első egy-két csapatgyőzelem még lelkesítő volt, amikor még nem volt egyértelmű, hogy vérre megy ez az egész. Megtorpanok, amikor megmutat egy kiszögellést és felhümmentve kihúzom magam, hogy kövessem a tekintetét. Annyira benne voltam fejben az erdőben és az úttörésben, hogy nekem totál eszembe se jutott volna a dolog. - A franc szeretne úgy rábukkanni a kifejlett sárkánykomákra, hogy már három órája járja le a lábát. Akármi is történt, amiért elhallgattak, jobb a legrosszabbra készülni és nem kidögölni még előtte. Mehet a hopp! - megyek bele örömmel, és ha nyitott arra, akkor megfogom a kezét és társashoppanálással kibukkanhatunk a másik oldalt, ha kis szégyenlős vagy távolságtartósabb fajta, akkor persze mehetünk külön-külön. Nekem alap, hogy megfogjam a kezét, de nem vagyok olyan figyelmetlen, hogy akkor is végigvigyem a dolgot, ha a másiknak totál kellemetlen. Így vagy úgy amint kibukkanunk a túloldalt egyre gyanúsabb lesz, hogy valami követ minket. Mármint én eddig is tisztában voltam vele, de Tasha nem feltétlenül, hogy az égen a fák felett az a vándorsólyom nem csak véletlenül körözött fölöttünk, hanem most is megjelenik, és ott is marad a környéken csak néha ejtve egy-egy vijjogást, csak úgy mellékesen életjelet adva. - Na, akkor arra, ugye? - teszem fel a költői kérdést, mert ezúttal meg se várom a válaszát és megindulok a tó irányába, amire egyelőre rá se látni, legalább is az én szemeimmel, de a madár az égen egyértelműen arra repül.
Azt hiszem vissza is kellene olvasnom hozzá ezt azt Nezán, mert a jó ég tudja mire emlékszem már, vagy inkább mire nem. 
