Otthon, édes otthon... - Cam & Ryn

Nem tudom, mit csinálok rosszul. Olyan, mintha minden egyes mondatommal, pont az ellenkezőjét érném el, amit akarok. Cameron ennyire félreértene, vagy ennyire nem tud gondolkozni a dühtől, hogy nem veszi, észre teljesen komolyan gondolom azt, amit mondok? Nem tudom, de ez kezd nagyon is frusztráló lenni. De nem, nem idegesítem fel magam, mert az teljesen felesleges lenne ebben a helyzetben, és nem oldana meg semmit. De hiába minden szó, minden békülési szándék, nem győzöm meg. Mi történt velünk? Miért nem hisz nekem, mikor tudja, hogy milyen vagyok, hogy mennyire nem szeretem a konfliktusokat, és hogy általában úgy szoktam megoldani a problémákat, hogy hagyom, hogy lenyugodjanak a dolgok és csak utána beszélem meg a problémákat? Tényleg ennyire hosszú lett volna az a három év?
- Nem tudom, honnan veszed azt, hogy sokkal inkább elememben voltam itthon, mikor te nem voltál itt. – Nem, ezt nem tudtam szó nélkül hagyni. Hogyan gondolta ezt? Láthatóan fogalma sincs arról, hogy sokszor úgy járkáltam, mint egy kísértet, a tekintetemmel folyton őt keresve, hiába tudtam, hogy egyszerűen nem lehet itt. Még akkor is, mikor Trystannel voltam elfoglalva, még akkor is folyton az járt a fejemben, hogy ő hogy van, mi lehet vele, és alig vártam, hogy újra velem legyen. Erre olyan, mintha úgy állítaná be, mintha nem is örülnék annak, hogy itt van, mert így megváltoztak a dolgok. Rosszul esik.

- Megfélemlítve? – Ismétlem meg a szavait döbbenten. Most már egyértelmű számomra, hogy itt valamit nagyon, de nagyon félreértett. De érdemes egyáltalán belemenni a magyarázatba, mikor úgy látszik, most minden egyes szavamban a negatívumot látja? Józanul tekintve a dolgokra, nem, egyáltalán nem érdemes. Nem is fogom ezt tenni. Ha belemennék ebbe a provokálásba, abból csak újabb vita lenne, pedig épp most munkálkodok azon, hogy ne legyen közöttünk nagyobb a konfliktus, és amilyen állapotban most Cam van, én vagyok az, aki nyugodtabban tudja kezelni a helyzetet. Így hát csak sóhajtok, és nem mondok inkább semmit. Mind a kettőnknek jobb lesz ez így. Talán később majd rá fog jönni, hogy teljesen másként látta most a helyzetet, főleg, ha végre sikerül teljesen megnyugodnia.
- Cameron, azért nem tettem, mert tudod jól, hogy bármi bajom is van, azt magamban tartom. Egyszerűen ilyen a természetem. – Azt hittem ezt is tudja rólam, hiszen számtalanszor tapasztalhatta már. De nem. Most is olyan érzésem van, hogy amióta kijött, mintha teljesen idegen lennék számára, mintha mindent elfelejtett volna, amit addig tudott. Még mindig próbálom azzal magyarázni, hogy most egyszerűen csak ideges, és azért lát a szavaimban mindig rosszat, de most már kezdek ebben kételkedni.

- Nehezen fogadok el másoktól segítséget, ez minden. – És ez így is van. Mindig mikor segítségre lenne szükségem, akkor azt általában próbálom magam megoldani, ahelyett, hogy másra támaszkodnék. Utálok kiszolgáltatott lenni.
- Sokszor észre sem veszem, hogy igen, ez az a helyzet, amiben támaszkodhatok rád. Vagy bárki másra. – Inkább ebbe jobban nem is megyek bele, továbbra sem akarok veszekedést. Csendben figyelem, ahogy szed magának reggelit, és mikor azt mondja, hogy a szobájában eszik, csak csendesen bólintok. Hátat fordítok neki, de így is hallom, ahogy távolodnak a léptei. Összeszorul a szívem, ahogy ezt hallom, hiszen tudom, hogy habár most sikerült a nagyobb vitát elkerülni, a problémák koránt sem oldódtak meg. Sóhajtva tekintek le a reggelire, ami jelenleg egyáltalán nem vonz, nincs étvágyam. Ezért a maradékot csak félrerakom és helyette újra a könyvet veszem a kezembe és a bájitallal kezdek foglalkozni. Az legalább kicsit eltereli a figyelmem.

Ryn teljesen kiborít. Még ha vitapartner lenne, de az sem. Így mégis hogy higgadjak le? HOGY??!! Szétvet az ideg, ő meg csak néz maga elé, markolássza azt a kicseszett bútorszélt és ennyi. Hallgat. Nem akar, nem mer visszaszólni, vagy mi? Nem is tudom megváltozott. Mielőtt lecsuktak volna legalább volt vér a pucájában, most teljesen másképp viselkedik. Ez is a gyerek hibája, hogy így ellágyult. Nem hiszem, hogy tőlem tartana... vagy...?
- Ryn legalább mondj valamit. - horkanok rá ahogy hátat fordít nekem. Egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy felállok, odamegyek hozzá és megragadom a karját, magam felé fordítom, esetleg meg is rázom. Komolyan nem értem. De a dühömet az újság bánja. Most olyan elkívánkozhatnékom van itthonról. Valahol le kellene vezetnem a feszültséget. Lehetőleg nem rajta, előtte, pláne nem Trys előtt. Nincs az az isten, hogy én hozzáérjek ahhoz a gyerekkel akár csak egyszer is agresszívan. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem egy gyengébben kell megmutatni, mennyire faszagyerek vagyok. Ezt sosem képviseltem, még ha valamivel meg is bíztak, elintéztem másképp.
Mire azonban jutok valamire, hogy lépjek, Ryn megmossa az arcát és felém fordul. Kivárom, türelmes vagyok, hisz időm mint tenger. Pedig esküszöm már kezdett régi cimborám is megfordulni a fejemben, hogy majd inkább átugrok hozzá aztán lelépünk valahova. Ugyanakkor tudom, hogy az alkoholt még nem igazán bírom továbbra sem. Ryn válaszára felszalad mindkét szemöldököm a homlokom közepére. Igazán így gondolja? Valahogy nem ezt vettem észre rajta, hogy annyira igyekezne. Trys bármikor felbukkan, mint ha azt a lufit kipukkasztották volna, ami az aktuális állapotáért felelt. Ezek után kicsit nehéz elhinni azt, amit ezzel kapcsolatban mond. Ugyanakkor éreztem rajta, hogy ragaszkodik, de úgy érzem jelenleg ez igen kevés. Nem erre számítottam, amikor kijövök, hogy ennyire nehéz lesz majd visszaszokni ide a mindennapokba. Már rég nem olyan gondtalan minden, mint volt, sőt...
- Remek, örülök, hogy ezt tisztáztuk. - hangom szkeptikusan csendül. De abban egyetértek vele, hogy nem szokta meg, sem azt hogy itt vagyok, sem ezt a felborult helyzetet.
- Én is úgy látom, hogy sokkal jobban elemedben voltál, mikor még nem voltam itthon. Nem kellett megoszlanod, nem kellett még egy személyhez alkalmazkodnod. Nem kellett nemet mondani a gyereknek. - fájnak nekem is a szavak, de egyszerűen ki kell mondani, ami még a vak előtt is tök egyértelmű lenne. Meg úgy egyáltalán örülök, hogy most már nem vádaskodik. Heh, mint ha annyira akartam volna tényleg, hogy elzárjanak a külvilágtól. Tudom, hogy így is meg úgy is nehéz lett volna Tryst belekalkulálni az életembe, de úgy nem lenne ez a mostani állapot.
Az azonban bosszant, hogy annak ellenére hogy az előbb még milyen hevesen vádaskodott, most behúzza fülét-farkát és mint egy birka, helyesel. Ezt nem tudom hova tenni és nem tudok átlépni fölötte.
- Ryn,komolyan mondom ha nem ismernélek igazán, azt mondanám, hogy most valamiért megfélemlítve éreznéd magad és azért helyeselsz mindenre, aminek előbb még a szöges ellentétét mondtad. Nem azt akarom, hogy mindenben igazat adj, csak hogy belásd... - komolyan ennyire másnak tűnök, hogy így viselkedik? Kinézné vajon belőlem, hogy szánt szándékkal bántani akarnám? Igen, néha el tud durranni az én agyam is, de olyankor mindig valami olyanra hárítom a haragom, aminek úgyis mindegy, mert megjavítom. Más jobban nem is tud dühíteni, ha azt érzem, hogy valaki teljesen behódol. Azzal nem tudok mit kezdeni.
- Mégsem tetted eddig. Egyszer sem vetetted fel. Tudod... az az egyetlen igazán nagy bajom, hogy nem az látszik, amit mondasz. Mint ha nem tudnánk ugyanott folytatni. Amit értek, mert eltelt három év és itt rohangál egy kölyök. Még talán azt is értem, hogy látsz rajtam változást. Nem vagyok jó passzban, időbe telik visszanyerni a régi önmagam. De ez így ne menjen tovább. Találjunk ki valamit, mert úgy érzem, hogy komoly bajok lesznek. Amik kihatnak a mi kapcsolatunkra is. - gondterhelten ráncolom a homlokom, majd csak sóhajtva odasétálok hozzá. Megsimítom az arcát, amikor egy picit elmosolyodik, de rám nem ragad ez a pillanatnyi jókedv.
- Tudom, hogy ezt nehéz leküzdened. Én eddig is segíteni akartam, de valamiért azt éreztem, hogy nem igazán fogadod el a kezem. - kezemet ismét leengedem csak magam mellé és ellépek tőle. Azt hiszem nem kívánok már mást mondani neki. Nem vallana rám, ha most egy ilyen hangulatban csak megölelném. Éreztettem vele elégszer, hogy mit szeretnék, hogyan szeretném és azt is hogy arra is szükségem van, hogy támogasson. De ne így. És most annak ellenére, hogy nem fajult el a vita még haragszok. A reggelihez sétálok csak és pakolok magamnak.
- Kivételesen én is a szobában eszek. - értem ezt a dolgozószobámra. Majd mindent összeszedve el is indulok fel a képcsőn.

Csendben hallgatom végig a szavait, még mindig elrejtve az arcomat. Tudom, hogy sok mindenben igaza van, de nehezen tudom ezt elfogadni. De muszáj lesz, és ezt én is tudom. Mielőtt válaszolnék, úgy döntök, hogy itt az ideje rendesen összeszednem magam, mert ilyen állapotban, csak további vita lenne a dologból, azt pedig nem szeretném. Lecsusszanok a pultról, és egy pillanatra hátat fordítok Cameronnak. Veszek pár mély lélegzetet, megmosom az arcomat egy kis vízzel, és iszok is pár kortyot. Csak akkor fordulok vissza hozzá, amikor úgy érzem már szalonképes vagyok, és talán már nem veszi észre, hogy sírtam, bár amilyen ideges, szerintem most ezt biztos nem fogja észrevenni.
- Először is, szeretném leszögezni, hogy nem akartam rád hárítani az egészet. Nem az volt a szándékom, sőt, nem is akartam ezt az egészet rád zúdítani. Igen, igazad van. Valóban volt segítségem, ami jól is jött, de az továbbra sem ugyanaz. Mindenesetre, tényleg jobb helyzetben voltam, mint ahogy a legtöbben, tehát szerencsés vagyok. – Mondom halkan, most már teljesen nyugodt hangon, mindenfajta megremegés nélkül.
- Tudom, hogy igazad van mindenben. Tudom, hogy te sem akartad azt a három év kimaradást. De nem csak neked idegen még ez a helyzet. Nekem is meg kell szoknom, hogy újra velem vagy, úgy, hogy most már nem csak kettesben vagyunk. Igen, minden felborult, és ezt nekem is fel kell dolgoznom. Sajnálom, hogy ellentmondtam a szavaidnak, és így reagáltam. Igyekezni fogok abban, hogy ez a jövőben még egyszer ne történhessen meg. – Tényleg, nekem is még nagyon furcsa a helyzet, nehéz megszoknom mindent, és szinte automatikusan mondtam azt nem olyan régen Trysnek, amit.

- Én sem akarom, hogy így folytatódjon. Ugyanúgy szeretnék veled én is kettesben maradni, és igen, én is szívesen rábíznám valaki másra Tryst csak azért, hogy veled lehessek. S igen, tudom milyen frusztráló, mert nem csak te érzed így. – Vallom be, még mindig halk hangon.
- Szeretném helyrehozni a dolgokat. Nagyon is. Kérlek, ne haragudj. – Nézek fel rá végül. Hát igen. Túl naiv gondolat lett volna azt hinni, hogy ha Cam végre kiszabadul a börtönből, akkor minden rendben lesz. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, minden oldalról, de ezeket valahogy meg kell oldani, abban pedig továbbra is bízok, hogy egyszer sikerülni fog. Megkeresem a tekintetemmel a felsőmet, majd amikor megtalálom, magamra is húzom, mert most, hogy már sokkal nyugodtabb vagyok, kezdem érezni a hiányát.
- Ami pedig, azt illeti, hogy mindent megengedek neki… azt hiszem, azt megpróbálhatom megváltoztatni, de nem tudom mennyire fog sikerülni. Túlságosan kenyérre kenhető vagyok, és ő ezt pontosan tudja is. Mindenesetre igyekezni fogok, meg hát, te is itt vagy. – Ejtek meg egy halvány mosolyt.
- Majd segítesz abban, hogy ne legyek túl elfogult vele szemben.

Nem voltam felkészülve sem erre az apaszerepre, sem egy ilyen jellegű vitára. Valahogy azt tudtam elképzelni mindig is, hogy majd könnyebben megy a gyereknevelés, elvégre csak egy gyerekről van szó, mi meg ketten vagyunk. De hogy legyünk ketten, ha Ryn állandóan enged neki? Elég csak édesen néznie, vagy egy picit hisztiznie, bújni, bármi. Zavar, hogy ennyire hatással van rá és az még jobban zavar, hogy Ryn csorbítja azt amit fel akarok építeni magamról.
Hallgatom, ahogy válaszol. Az újságot már rég becsuktam, már csak összepödörve gyűrődik az ujjaim alatt. Hirtelen érzem vádlónak a szavait az előbbi helyzet után. Most akkor az én hibám, hogy ilyen vele? Most rám keni és engem okol? Ezt komolyan gondolja? Látom, hogy ő is ingerült, ő sem hagyja magát, amivel csak engem is még jobban felpaprikáz.
- Ryn, hallod amit mondasz? Egyedül voltál vele, de az ég szerelmére, itt vagyok. És tudod mi a nagy különbség az akkor és a most között? A nagy büdös semmi. Itt vagyok, de minek? Minek segítek, minek neveljek ha te állandóan csak megengedsz mindent neki? Ryn, ami akkor történt az elmúlt három évben, te is tudtad, hogy mire vállalkozol. Vállaltad, vállaltad azt is, hogy megvársz, és azt is hogy így egyedül maradsz vele. Tudom, hogy anyámra nem igazán számíthattál. - nem tudom, igazából csak sejtem - De volt segítséged, Hermes is többször benézett, a barátnődről nem is beszélve. Nem voltál egyedül, volt aki segített és nagyon nem szép, hogy ezt rám hárítod. - a hangom nem halkul, egyszerűen csak az indulat beszél belőlem. Tudom, hogy kapni fogok még erre, ennyivel nem tudjuk le. De állok elébe. Én felállok az asztaltól, ahogy folytatja, csak az asztalhoz vágom az újságot. Dühítő és egyben elszomorító, hogy ez történt vele. A legrizikósabb időszakban tudom, hogy nekem is ki kellett volna vennem a részemet a gyereknevelésből. De ez ami kialakult, nem én tehetek róla. Tudom, hogy ezt az életet választottam és még mindig makacsul ragaszkodok az elveimhez. Tudom, hogy lassítanom kellene, de Ryn így is elfogadott. Nem hagyott itt, bármikor elsétálhatott volna, hogy nem kér belőlem. A kockázata nálam állandóan fennáll, hogy egyszer csak ránk törnek és bevisznek vallatni, bármi. A három év is lehetett volna több.
- Elhiszed, hogy ha azt mondom, sajnálom, hogy így történt és visszatekerném azt az időt? De nem tudom, erre én sem vagyok képes. De Ryn, ez akkor is az elmúlt három évben történt. Mit akarsz, mit csináljak? Viseljem szó nélkül, hogy ott alszik továbbra is? Hogy továbbra is ész nélkül azt csináljon amit akarjon? Szerintem nem egészséges, hogy ennyire meg van neki minden engedve. És az ráadásul tetézi a dolgot, hogy ellentmondasz az én szavaimnak. Szerinted így valaha is fel fog nézni rám a fiunk? Szerinted szót fog fogadni, ha azt látja, hogy te mást mondasz neki? Téged szeret, te itt voltál neki kezdettől fogva. Én idegen vagyok neki, de látom, hogy igyekszik. De ha mindketten mást mondunk, akkor arra fog hallgatni, akihez jobban kötődik. Nem érdekel melyikünket fogja a jövőben is jobban szeretni, de más meg tudja oldani, hogy legyenek gyerekmentes percei. Mi miért nem tudjuk? Miért kell minden egyes pillanatban beengedni a magánszféránkba? - némileg csillapodik a hangom. De nem sokáig, ugyanis az újabb megjegyzésével megint teljesen felcsesz. Nem értem az indokait, oké. De ő sem az enyémeket.
- Nem azt mondtam, hogy rossz anya vagy, hanem hogy jelenleg egyáltalán nem vagy következetes és azzal, hogy felborult minden, amióta itthon vagyok, te minden cselekedeteddel a korábbi állapotot fogod visszaállítani, mint mikor nem voltam itt. Az működött, de most itt vagyok és én nem látom azt, hogy rendesen kapnék abban az új felállásban szerepet. Sőt... - fáj beismerni, de Trys most van abban az állapotban, amikor fogékony arra, hogy elfogadjon egy változtatást. Később nem fog, később engem sem kezel úgy, mint akire hallgatni kell, és nem fog a szokásairól sem lemondani. Minden marad a régiben.
- Ryn, én nem tudom mi legyen... nem akarom, hogy így folytatódjon minden. Nem akarom, hogy a gyerek a nap 24 órájában a nyakunkban lihegjen, nem akarom, hogy ezek miatt csak újabb feszültség alakuljon ki és mi állandóan csak veszekedjünk. Nem akarom, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk. De én lassan megőrülök ebben a fejetlenségben, ami van. Nekem kell, hogy itt legyél és együtt legyünk. Tudod te, hogy milyen kicseszett frusztráló napról napra? Tudod mennyire kedvem lenne csak úgy valakinek olyankor lepasszolni Tryst? Tudod mennyire rossz ez, hogy itthon vagyok a saját házamban és mégis idegenként érzem magam? Mert így érzem. Minden a régi és mégis teljesen más.

Érzem, hogy átléptem nála egy bizonyos határt. Főleg, ahogy hallom a visszafojtani kívánt indulatot a hangjában, ami később ki is tör, de a szavai… a szavai fájnak. Kinek ne fájnának? Ki örülne neki, ha szembesítenék azzal, mennyire rosszul is csinálta eddig azt, amit annyira jól szeretett volna csinálni? Senki. Cameron a szavaival olyan mély vizekre tévedt, olyan problémákra, amik már eddig is fojtogattak belülről, de ennek hatására, most mind előre törnek, megállíthatatlanul. Szinte érzem, ahogy a szavaim kontroll nélkül készülnek kibukni az ajkaimon, és hiába próbálom visszatartani azokat, nem sikerül.
- Tisztában vagyok vele! – Bukik ki belőlem, kicsit elcsukló hangon, de nem, most nem engedhetem meg magamnak, hogy elsírjam magam. Még csak az kellene. Csak még jobban megmutatná, tulajdonképpen milyen szánalmas is vagyok valójában.
- De mégis mit kellett volna tennem? Van fogalmad arról, hogy miket éltem át vele? Hogy milyen volt szinte teljesen egyedül túllépni minden egyes problémán, ami felmerült? – Nem. Elérkeztem egy olyan pontra, amikor képtelen vagyok magamban tartani azt, amiket eddig képes voltam.

- Tökéletes anya akartam lenni. Mindent meg akartam adni neki, ugyanúgy, ahogy az én szüleim is tették régebben, de úgy tudod igazán nehéz, ha nincs előtted példa, ha nincs segítséged, és teljesen magadra vagy utalva egy olyan helyzetben, ami neked is teljesen új! – Még mindig erőltetnem kell, hogy visszatartsam az előtörni készülő könnyeket.
- Volt olyan időszak, amikor minden éjjel, minden egyes éjjel Trystan ordított és nem tudott aludni. Hiába járkáltam vele, ringattam, nyugtatgattam, semmi nem használt. Próbáltam egyszerűen csak békén hagyni pár nap után, és nem ugrani az első sírására, de akkor sem hagyta abba, és egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni, ahogy kétségbeesetten sírt, tulajdonképpen minden ok nélkül. Akkor vittem először be az ágyba, és az valamiért megnyugtatta. – Egészen rá kell szorítanom a pult szélére, hogy még mindig tartsam magam.
- Ez a megoldás pedig nekem is jó volt, mert így legalább nem voltam egyedül, és nem gondoltam folyamatosan arra, hogy te nem vagy mellettem. Igen, mind a ketten hozzászoktunk Tryssel ahhoz, hogy mindig együtt vagyunk, mert igen, fogalmam sincs, hogy csináltam volna végig az egészet, ha nem így.

Fel kellene kelnem, abbahagynom a szövegelést, és eltűnni egy kicsit a közeléből, hogy összeszedhessem magam, hogy legalább ne a sírás szélén állva adjam neki mindezt elő. De még mindig képtelen vagyok rá. Azt hiszem, ha megpróbálnék most felállni, nagyon hamar elárulnának a remegő lábaim.
- Szóval, igen, tisztában vagyok vele, hogy sosem leszek elég jó, akármennyire is próbálkozom. Azt sem várom, hogy megértsd az indokaimat, mert nem fogod. – Újra megremeg a hangom, és most már tényleg elérek arra a pontra, amikor már a beszédet sem tudom folytatni. Hirtelen hallgatok el, lehajtom a fejem, hagyva, hogy a hajam teljesen előreessen, eltakarva az arcomat. Még erősebben kezdem szorítani a pultot, olyannyira, hogy már egészen belefehérednek az ujjaim, és a könnyeim csak megindulnak, akármennyire is próbáltam eddig visszatartani. Legalább a hajam takarást biztosít. Soha, soha nem akartam előtte sírni. Főleg nem egy ilyen vita közepén.

Soha senki nem mondta azt nekem, hogy könnyű lesz majd egy gyereket nevelni. Több még úgy eszembe sem jutott, egyelőre elég ha az egyre koncentrálok. Ismeretlenek vagyunk még egymásnak jobbára. Úgy érzem, hogy az elmúlt néhány hét csak arra volt elég, hogy megszokjuk egymás pofázmányát és ennyi. Látom rajta is, ő is érzi rajtam, hogy nekem annyi bőven elég belőle, amennyit látom és hogy alkalmanként próbál utánozni. Kölykök...
Bosszúsan pillantok Trysre aki épp az imént zavart meg. Már majdnem sikerült, csak pár percet adhatott volna. Ehelyett jött és elrontott mindent. Valamiért ennek a gyereknek zseniális érzéke van ahhoz, hogy akkor időzítsen, amikor a legkevésbé érdekel mi van vele. Este, vagy most, a fürdőben, bármi. Nem tudtam eddig egy kibaszott olyan pillanatot sem megragadni, ahol ne jelent volna meg, hogy ő éhes, álmos, fáj a feje meg játszani akar. Tudom, hogy gyerek... de én erre nem vagyok felkészülve. Bosszúsan szorítom ökölbe a kezem, ahogy meghallom Ryn válaszát. Elküldöm, erre ellent mond nekem? Megütközve pillantok rá, majd Trysre is. Ő is engem fixíroz. Legjobb lenne, ha még sehol sem lenne. Nem is létezne. Semmi. Nem érzek semmi késztetést arra, hogy elnéző legyek, hogy megértsem a helyzetét.
Nem követem már mit csinálnak, csak odébb megyek. Valósággal szét feszít a düh, azt érzem. Meg hogy teljesen kielégületlen maradtam. Mint a napokban eddig bármikor. Bosszúsan ülök csak le az asztalhoz és lapozok bele a Prófétába. Minden jobb jelenleg annál, hogy csak rajtuk kitöltsem a bosszússágom. Hallgatom fél füllel, ahogy Trys eloldalog a reggelivel, majd Ryn szavaira leszek figyelmes, ahogy megüti a fülemet. Megütközve pillantok fel rá.
- Parancsolsz? - kérdezek vissza. Ismét ökölbe szorulnak a kezeim, aminek hatására ujjaim alatt meggyűrődik az újság. Na jó, ezt most én így nem vagyok hajlandó végigzongorázni.
- Ryn, én megpróbáltam. De nem megy. Minden kicseszett nap itt lóg a nyakunkban. Minden kicseszett nap elvárja, hogy foglalkozzunk vele. Minden kicseszett pillanatban hallom ahogy nyüzsög. Eddig körülötte forgott a világ és ez így nincs jól. Nekem, nekünk is van életünk, ha mindig ez megy, akkor nem tudom... ez így nem állapot. - hallani a feszültséget a hangomban, ahogy próbálom normális hangnemre torkollni magam. Nem, most kiborított ez, nem tudok normálisan beszélni. Felállok az asztaltól és teszek egy lépést felé.
- Tudod mi az igazán bosszantó? Hogy te nem fogsz sosem nemet mondani neki. És amikor én próbálom nevelni, akkor te megcáfolod a tiltásom. Szerinted lesz így valaha is tekintélyem fölötte? Szerinted lesz így normális gyerek belőle? Mert csak egy elkényeztetett anyuci szoknyája mögött bújkáló kis taknyos. - érzem, ahogy picit megemelkedik a hangom. Ebben a pillanatban hagyom itt félbe, amit elkezdtem. Igenis az ő hibája, hogy ez a helyzet kialakult.
- Szépíted neki a helyzetet, holott világosan a tudtára kellene hozni, hogy nincs közös alvás, se semmi ami nem normális. Ne nézz így rám, te is tudod hogy ezt te szúrtad el. Nem akarom azzal áltatni magam, hogy ez így normális. Én is voltam gyerek, én sem lógtam anyám meg apám nyakán a nap huszonnégy órájában.

Egy pillanatig, csak egyetlen pillanatig, teljesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen nem egyedül vagyunk itthon. Hogy nem eshetünk csak úgy egymásnak bárhol, mint ahogy régen tettük. Hogy most már figyelnünk kellene arra is, hogy van egy kisfiúnk, aki mindig korán kel, aki mindig ott akar lenni mellettünk, aki mindig kíváncsi arra, hogy mit is csinálhatnak a szülei nélküle. Ez a pillanat édes, és elvehetetlen volt, egészen addig, amíg az anyai ösztöneim megint nem rakták ki a vészjelzőt, mikor meghallottam azokat a mezítlábas lépteket… Erre nagyon élesen ki vagyok már hegyezve, így egyáltalán nem meglepő, hogy pillanatokon belül lefagytam ennek a hatására. Még akkor is, ha annyira, de annyira szeretném folytatni, amit nem is olyan rég elkezdtünk és haladt egyre inkább a felé, amire már olyan kétségbeesetten vártam volna. Nincs bennem düh, mindössze csalódottság, hogy már megint abba kellett hagyni, de úgy látszik Cam nem éppen ezen az állásponton van.

Látom rajta, hogy úgy kell visszafognia magát, hogy ne kiabáljon rá Trysre, amit valamilyen szinten megértek. Hiszen én is érzem azt a hiányt, amit rögtön, azonnal csillapítani akarok. De mégsem érzem úgy, hogy ezt a feszültséget Trysen kellene levezetni. Nem tudom, mit tegyek. Egyik részem, és igazából a nagyobbik, most, jelen pillanatban tökéletesen egyet akar érteni Cammel, és szeretné azt, hogy Trys minél előbb visszamenjen a szobájába, hogy ott folytassunk mindent, ahol abbahagytunk. De hogy nevezhetném így magam jó szülőnek? Ha a vágyaimat a saját gyerekem elé helyezném? A másik részem egyből beleszól az előbbi gondolatmenetbe, egyből bűntudatot keltve, mint egy rosszindulatú alteregó, aki mindenképpen szeretne meggyőzni arról, hogy milyen rossz anya is vagyok, amiért így gondolkozom. Nem tudom, melyikre hallgassak. Beleőrülnék, ha most el kellene távolodnom Camerontól, mikor tényleg annyira nincs lehetőségünk egymással lenni, de közben akkor belepusztulnék a bűntudatba. Mit tegyek? A szenvedélyes, szerelmes énemre hallgassak, vagy a józan, és összeszedett anyára?

Végül meghozom a döntést. Igaz, végtelenül nehezemre esik, de kicsit még jobban eltávolodok Camtől.
- Trys, persze, hogy ehetsz. – A hangom ugyan nyugodtnak tűnik, de igazából még mindig az ellenkező érzések tömkelege csap össze bennem. Fél kézzel, gyors mozdulattal teszek egy tányérra némi reggelit.
- De most kivételesen, reggelizhetsz a szobádban. Menj szépen. – Mondom neki, miután odaadtam neki a tányért, amit bizonytalanul vesz át és nagy szemekkel, még mindig túlságosan is kíváncsian néz ránk.
- De hát miért? – Persze, hogy is gondolhattam, hogy ez ilyen egyszerű lesz.
- Mert most… dolgunk van. – De azért megeresztek Trystan felé egy mosolyt. Nem úgy tűnik, mintha nagyon hallgatni akarna rám, főleg mivel a kíváncsisága még mindig túl erős, de ahogy ránéz az apjára, inkább úgy dönt, tényleg okosabb dolog lenne bemennie a szobájába. Így végül így is tesz.
- Megértelek, hogy miért vagy dühös, de legközelebb kérlek, próbáld meg még jobban visszafogni magad. – Kérem halkan Camtől. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak még jobban feldühítem majd, pedig egyáltalán nem ez a szándékom.

Teljesen elszabadulnak az indulatok ahogy a csókom viszonzásra talál. Mint ha elmémet valami forró tűz perzselné végig, ami tovább halad a gerincemen, egészen az ágyékomig. Akarom őt, minden porcikámmal még annál is jobban. Itthon vagyok, mégis a ház foglyának érzem magam. Én vagyok a ház ura, mégsem én dirigálok. Bosszantott már ez, de most cseppet sem érdekel az utóbbi napok eseménye, amikor itt a lehetőség arra, hogy kicsit kiélvezhessem a meghitt pillanatot.
Minden egyes érintése apró borzongást kelt rajtam. A póló tompa suhogó szétszakadása jelzi, hogy ő is mennyire türelmetlen. Ez csak még tovább szítja bennem azt a tüzet, ami már jó ideje tombol bennem. Mohón igyekszek én is megszabadítani a felsőjétől, majd játékosan rá sandítok, ahogy a melltartója pántjára csúsztatom az ujjaimat. Bizony, most ez jön. De ahogy megérzem a kezét a nadrágomban, már ismét az ajkát tépem, amennyire csak érem. Imádom őt a valójáért, imádom azért, mert hű volt hozzám az évek alatt és imádom amiért ilyen buja és tüzes. A combján simítok végig, épp teljesen elmélyülök a csókjában, amikor a kezét kihúzza a nadrágomból és teljesen leáll. Kérdőn pillantok rá és épp a nyakát kezdeném el kóstolgatni, amikor meghallom Trys hangját. Nem, én őszintén szólva nem is figyeltem arra, hogy jön, nem hallottam sem a lépteit, sem azt hogy nyitódik az az ajtó. Pedig nyekereg, hogy rohadjon meg. Bosszúsan szusszantok egyet és nagy lélekjelenlét kell ahhoz, hogy ne küldjem el nagyon csúnya szavakkal a gyereket.
- Anyával játszok... - válaszolom bosszúsan. Nem tudok jó pofát vágni ehhez a dologhoz. Fél szemmel rá lesek, de nem akarom Rynt elengedni. Annyira jó volt ez így...
- Én is játszhatok?
- Nem! - vágom rá kezdeti lelkes kérdésére erősen tiltakozva a választ, mire a lelkes mosoly lefagy az arcáról és inkább a reggelit kezdi el kémlelni.
- Ehetek abból? - újabb kérdés, újabb választ kellene adjak, de csak úgy érzem, hogy mindjárt megkattanok. Nem akarok sem válaszolni, sem jópofizni. Kellőképpen elfogyott a türelmem hozzá is meg ehhez az egészhez is.
- Trystan, nem akarsz inkább felmenni a szobába? - kérdezem tőle kissé szaggatottan. Nehezemre esik nem kiabálni vele, de még megy a dolog.
- Miért? - Ő meg sem várva a kérdésem végét vagy a választ a miértjére, már tolja oda a széket és nézi, hogy mi a reggeli.
- Trystan, mondtam valamit! Menj fel a szobába most... kérlek. - hozzáteszem némiképp kipréselve magamból a szavakat. Bizony eddig tartott a türelmem. Egyszerűen nem akarom ide ezt a kölyköt most, menjen és játsszon. Vagy aludjon, vagy tudja a bánat mit csinál ilyenkor egy gyerek.

Egészen másképp zajlik az élet, hogy már nem csak kettesben vagyok Tryssel, hanem hazajött Cameron is. Még én sem szoktam meg. Éjszakánként, még mindig képes vagyok felriadni, és rögtön kutatni kezdek magam mellett, hogy Cam tényleg ott fekszik-e mellettem. Talán épp ezért is szokott be az ágyba mellém Trystan is, mert úgy, hogy hallottam magam mellett a szuszogását, nem éreztem magam annyira egyedül, mintha a nagy ágyban egymagam forgolódtam volna. Segített az elalvásban, segített a magányon, habár most ez alaposan visszaüt. Hiszen, most hogy Cam végre megjött, attól még Trys ugyanúgy hozzá van szokva ahhoz, hogy velem aludjon, így egyáltalán nem meglepő, hogy képes beállítani az éjszaka közepén is, ha éppen rosszat álmodott, vagy ha nem tud aludni, mert nem úgy szokta meg. Ez egy az egyben az én hibám, vállalom is érte a felelősséget, de akkor és ott, nekem erre szükségem volt. Volt egy időszak, amikor biztos összeomlottam volna, ha Trys nincs mellettem. Ő volt az, aki rávett arra, hogy felkeljek minden nap, hiszen mindig volt valami, amit el kellett végeznem vele kapcsolatban. Így soha nem volt időm teljesen elszomorodni, vagy a rosszabb dolgokra gondolni. Trys amúgy is az összes energiámat felemésztette, ami jól jött, csak hát… igen… most kicsit tényleg visszaüt ez a dolog.

A munka, amit lassan ideje lenne elkezdenem, hamar feledésbe merül, mikor Cameron kezei a derekamra vándorolnak. Az összes gondolatom ettől kezdve, csak körülötte kezd el forogni. Egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen nagy hatással van rám. A három év, az nekem is három év volt, ő pedig pontosan tudja, hogy nekem mennyire fontos a testi érintkezés bármilyen formája. Egyszerűen ilyen vagyok, de ezt nem is nagyon szégyellem. Elfogadtam már ezt magamban, mivel egyszerűen képtelen lennék tagadni. De úgy hiszem, Cam ezt is szereti bennem, szóval nem jártam vele rosszul. Már éppen készülnék válaszolni a mondatára, de mielőtt megszólalhatnék, újra megérzem az ajkait, amit én persze egy cseppet sem bánok. Hevesen, és mohón csókolok vissza, minden józan gondolatomat elveszítve. Szinte azt is alig veszem észre, hogy már a pulton ülök, de ösztönös mozdulattal karolom át a lábaimmal a derekát és húzom a lehető legközelebb magamhoz. Egyből kellemes borzongás fut végig rajtam, mikor megérzem a fölsőm alatt a kezeit, és minden természetességgel harapok vissza, miközben beletúrok a hajába. Túl sok ruha van rajta. Sürgősen orvosolni kell ezt a problémát.

Egy pillanatra elszakadok az ajkaitól, de csak azért, hogy megragadjam a pólóját és hirtelen mozdulattal elszakítsam az anyagot. Általában hiába vagyok szenvedélyes, nem szoktam ennyire vad lenni, de a három év, az bizony három év. Egyből felcsillannak a szemeim, amint meglátom a felsőtestét: még így is, hogy ilyen sovány, még így is nagy hatást gyakorol rám. Gyors mozdulattal már nyúlok is le a nadrágjához, hogy attól is megszabadítsam, és már csak egy hajszál választ el attól, hogy végre, végre, tényleg sikerüljön együtt lenni, mikor a rózsaszín ködön keresztül meghallom az apró, mezítlábas lépteket közeledni. Halkan, kétségbeesetten kiszakad belőlem egy kis nyöszörgés, és elveszem onnan a kezem, ahol eddig járt. De még képtelen vagyok elszakadni tőle, így a lábaim még mindig a derekára kulcsolódnak. Hamarosan, ahogy számítani lehetett rá meg is jelenik a kis szőke buksi és egyből ide sétál hozzánk. Álmosan dörzsölgeti a szemeit, de érdeklődve nézi a párosunkat.
- Mit csináltok? – Kérdez rá egyből kíváncsian.

Szokatlan a gondolat, hogy van egy miniatűr hasonmásom, aki még a mozdulataiban is megszólalásig hasonlít rám. Furcsa megbarátkozni a gondolattal és egyben ijesztő. Különösképpen amiért tudom, hogy nem voltam jelen az életében. Nem voltam itt amikor beteg volt, bújt a foga és megtanult járni vagy épp beszélni. Most bőven bepótolja, akkora szája van mint a bécsi kapu. És legalább annyit is beszél. Valahol azonban zavar a dolog. Mondja rám bárki, hogy nem vagyok gyerekbarát, de nekem még idő megtanulni és megszokni ezt a helyzetet. Olykor ugyan csak nézem, hogy mit csinál az a kis gézengúz, de akaratlanul is frusztráló sokszor a jelenléte. Hogy mindig rajtam csüng, engem utánoz, nekem beszél és még velünk is alszik. Pedig én már vittem át a szobájába, arra van hogy ott aludjon. Úgy gondolom, hogy Ryn túl engedékeny és ennek mi isszuk meg olykor a levét. Semmi együttlét, semmi külön töltött percek, semmi olyan ami már annyira hiányzott a börtönben. Azért lássuk be, három kibaszott évig nem csináltam semmit, csak ott poshadtam abban a zugban. És azért mégis csak férfi vagyok, aki kellőképpen kiéhezett. Szomorú vagy sem, ez a valóság. És senki sem tudja elképzelni, hogy ez mekkora frusztrációt okoz. Pedig én próbálkozok, tényleg próbálkozok. Pár napja is amikor épp borotválkozáshoz készültem, Trys is odaállított a fürdőbe. Nézte egy ideig, hogy mit csinálok, aztán megkérdezte. "Én is kenhetek olyan fehéret az arcomra?" Csak felültettem a mosdókagyló mellé a pultra és bekentem az arcát némi habbal. Aztán borotválkozni kezdtem. A gyerek erre lemászott, majd kis idő múlva berángatott egy széket, ráállt és figyelt, végül borotvát is akart. Adtam neki valami pengementest eszközt, amivel le tudja tolni a habot. Had próbálkozzon.
Két napja azonban kiverte a hisztit, hogy ő nem akar a szobájában aludni. Épp már sikerült egymásra hangolódnunk. Tovább sem kell ragozni, hogy mennyire volt kedvem még őt pesztrálgatni. De némi morgással vegyesen csak arrébb másztam, hogy ne pityeregjen tovább. Ez a rendszertelenség azonban megőrjít. Úgy érzem, hogy ki vagyok túrva a helyemről és Trys a világ közepe. Sajnálom, nekem még nem így fest a helyzet.
A pultra támaszkodva némiképp figyelem mit ír a papír összetevőknek, miközben hallgatom a válaszát. Szóval valami meló, amit hatásosabbá kellene tenni. Engem mondjuk nem is érdekel ez, jobban érdekel mondjuk ő meg az ami épp megkongatja a hasam csupán az illatával. De a reggeli illata is mellékessé válik ahogy Ryn megfordul és megcsókol. A kelleténél kissé mohóbban viszonzom a csókot, miközben a kezeimet a derekára simítom. A következő pillanatban a receptet arrébb is tolom.
- Remekül, de mint ha valamit hiányoltam volna. - nagyon jól tudja mire célzok, de nem hagyom eléggé teret nyerni abban, hogy válaszoljon is rá, újabb csókot kezdeményezek és még jobban arrébb tolva a cuccokat felültetem a pultra, úgy lépek én is hozzá közelebb amennyire lehet. Még alszik a gyerek... a lehetőség adott, élni akarok vele. Kezeimet besimítom a felsője alá, mohón harapok az alsó ajkába.

Két hét. Két hét telt el azóta, hogy Cameron itthon van, és igazából még mindig nem sikerült felfognom a dolgot. Szerintem Trys is ugyanígy van vele. Az ismerkedős időszak még mindig tart, és legszívesebben mindig az apja mellett van, ami számomra elképesztően furcsa. Hiszen megszoktam, hogy mindig mindent velem csinál. Hogy mindig hozzám fordul, hogy ha valamiért megsérül, vagy ha szomorúság tör rá. Hogy mindig az én ölembe mászik, és bújik hozzám szorosan, azt motyogva: „mami”. Hát ez is megváltozott. Hozzám már szinte soha nem jön oda, amit a lelkem mélyén egy kicsit bánok. Megszoktam, hogy én voltam neki a mindene, és habár örülök, hogy egyáltalán nem idegenkedik az apjától, azért az érzés hogy felesleges vagyok, valahogy mégis megragadt bennem. Ezt az érzést pedig csak erősíti az, hogy igazából Cameronnal sem tudok együtt lenni, szinte semmilyen formában. Mert Trys mindig ott van. Kegyetlenül hangzik ugye? Pedig a kisfiam az életem, és mégis, néha szeretném, ha csak pár perc erejéig is, de csak kettesben legyünk Cammel, csak erre nem igazán van lehetőségünk.

Tehát igen, bőven akadnak problémáink, én mégis egy rózsaszín felhőn lebegek az óta is. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a negatív dolgokat, ahogy egész életemben tettem, és így, hogy a rossz érzéseket elzárom a lelkem egy mélyen elrejtett zugában, nem is tűnnek ezek olyan vészesnek. Azzal bíztatom magam, hogy ez jobb lesz később, ha Trys már egészen megszokja, hogy az apja végre itt van velünk, és tényleg nem fog elmenni többé. Legalábbis ebben bízom. Hiszen pozitív dolgok is akadnak bőségesen. Amikor látom őket együtt, amikor a kisfiam szemei boldogan csillognak, mert végre Cameronnal lehet, az mindent megér. Bármit megadnék ezekért a pillanatokért. Ebben a két hétben számtalanszor elérzékenyültem, pedig annyira nem szokásom nyíltan kimutatni az érzelmeimet. De amikor azzal szembesülök, hogy a két legfontosabb személy az életemben ott állnak a mosdókagylónál, és egyszerre mozgatják még a fogkefét is… Vagy éppen ebédeknél. Mikor egymás mellett ülnek – mert Trys természetesen az apja mellett szeretne ülni, vagy éppen az ölében -, és egyszerre emelik a szájukhoz az evőeszközt. Nem is értem, miért panaszkodok annyit, mikor tökéletes életem van.

A mai napon újra korán ébredek. Amióta Trys megvan teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy már hajnalban tevékenykedjek. Hatalmas mosoly jelenik, meg az arcomon mikor észreveszem a két alvót magam mellett, és nem bírom megállni, hogy ne simítsak végig mindkettőjük arcán óvatosan, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se ébresszem fel őket. Ugyanilyen elővigyázatosan csusszanok ki az ágyból és megyek el gyorsan lezuhanyozni és felöltözni, hogy aztán egy bájitalos könyvet magamhoz véve nekilássak a reggeli készítésnek. Az utóbbi években igazán multifunkcionálissá váltam, már semmilyen problémát nem jelent az, hogy esetleg öt dologra is figyeljek egyszerre, így minden félelem nélkül, hogy elrontanám a reggelit, tanulmányozom a bájital receptet. Még az sem igen zökkent ki, mikor megérzem, ahogy Cameron hozzám simul, csak még szélesebb lesz az örökös mosolyom, és hogy fokozzam a dolgot, én is egészen hozzásimulok. Bár ez talán nem túl jó ötlet.

- Jó reggelt. – Üdvözlöm vidám hangon, energikusan, közben a pálcámmal a kész tükörtojásokat egy tányérra bűvölöm, és egy újabb adagot kezdek el sütni.
- Van egy megrendelésem veritaserumra. Azt próbálom kitalálni, hogy tehetném egy kicsit erősebbé a hatását. Talán ha kicsit több tündérszárnyat tennék bele… – Gondolkozom el, de aztán inkább becsukom a könyvet, és miután az újabb adag tojást is kivarázsoltam a tányérra megfordulok és lábujjhegyre állva, átkarolom Cameron nyakát és adok neki egy jó reggelt csókot. Jó, ez annál egy kicsit hosszabb, de nem számít…
- Hogy aludtál? – Trys még nem ébredt fel szerencsére, így van egy kis időnk kettesben lenni. Nem is indulhatna jobban ez a nap.

Ha valaki azt mondaná, hogy egy gyerekkel könnyű, akkor bizisten azt mondom cseréljünk. Szívesen odaadom akár felvigyázásra már csupán pár percre is. Arra sohasem számítottam, hogy majd nem lehet leültetni hosszabb időre, nem lehet azt mondani neki, hogy most maradjon csendben és azt sem, hogy menjen találja fel magát. Minden egyes rohadt pillanatban ott van az ember sarkában és nyíg. Valamit mindig mond, valami baja mindig van, ha más nem, akkor csupán az, hogy itthon vagyok és nem tud velem lenni. Vagy épp rátör a félelem, hogy megint elmegyek és szükségének érzi, hogy kövessen. Szemmel láthatólag többet lóg rajtam, mint az anyján és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom kezelni, útban van, hangos és kitúr a helyemről. Mert hát velünk alszik, közöttünk jobban mondva és így végleg ellehetetlenít mindent, amit mi kettesben tudnánk csinálni. Ha nappal Rynt megpróbálom félrecsalni csak egy kis légyottra, akkor megkeres minket. Reménykedtem, hogy majd esténként, de nem tetszik neki az újdonsült szobája, nem jó neki az ágya, velünk akar aludni. Én pedig lassan a falat kaparom, hogy itthon vagyok lassan már két hete, és még egy lépést nem tudtam megtenni hogy ne lenne ott, nem tudtam még úgy aludni, hogy ne feküdne ott és nem tudtam úgy foglalkozni az anyjával sem, hogy ne mászna be közénk vagy mellénk. Borzalmas.
Persze megvan ennek a maga szépsége, egy kiskölyök aki hasonlít rám, egy kiskölyök, aki annyi mindenben magamra emlékeztet, a grimaszok, a viselkedése, olykor a mozdulatai is. Sokszor megpróbál utánozni, úgy tenni mint a felnőttek, jelezve hogy már nagyfiú. Sokszor turpis. Nagyon ravasz gyerek, tudja, hogy mit hogyan kell elérnie. Én csak megfigyelem, legfeljebb ezen felül csak olykor beszélgetek vele. Ha mondjuk édességre ácsingózik, arra már rájött, nem tőlem kell kérnie. Amire persze megy is a válasz tőlem "ne adj ennyit neki, mert elromlanak a fogai". Az én fiam nem lesz sem túlzottan elkényeztetett, sem pedig olyan fajta, aki azt hiszi, csettint egyet és övé a világ. Ha így nőne fel, akkor a bátyámra ütne, ami lássuk be nem a legjobb lehetőség. Mindent megteszek, hogy ő még csak azt sem mondhassa, valaha is Rosier volt.
Álmosan fordulok egyet a másik oldalamra, a karomat hosszan kinyújtva, mire valami puhába ütközik. Gyanúsan kinyitom a szemem, hisz Ryn ilyenkor már rég fent van. De pillanatok alatt magamhoz térek és rájövök, hogy csak Trys alszik mellettem. De olyan elferdülten nyitott szájjal, hogy hortyogva veszi a levegőt. Nem tudok én már így visszaaludni, sőt inkább pont hogy jobban magamhoz térek. Lemondva az alvásról óvatosan feltápászkodok és kimegyek a konyhába. Ryn már javában csinálja a reggelit meg valami bájitalos receptet olvasgat. Amióta hazajöttem bővült a hely némi gyógynövénykerttel, egy komplett gyerekszobával és megannyi szertehagyott játékkal. Egy ilyen kis szőrös vackot tolok arrébb a lábammal és lépek végül oda hozzá.
- Jó reggelt. - hátulról egészen hozzásimulok, belecsókolok a nyakába és csak utána pillantok csak rá a receptre.
- Mit tanulmányozol?