Ebony & Rose kalandjai a megvadult hippogriffel

  Végtére is csak megoldottam a helyzetet. Én. Egyes-egyedül, mert az a szerencsétlen lány inkább veszélyeztette mindannyiunk életét, semmint elősegítette volna a menekülést. Ráadásul, a hippogriffet se sikerült ártalmatlanítani, mert menekülőre kellett fognunk, így aztán jelenthetem szépen a Minisztériumnak a történteket. Mármint, hasonlóakra gondoltam, miközben hopponáltunk az erdőből az ispotályba, mert megérkezvén elájultam.
Fogalmam se volt arról, hogy mégis meddig voltam kiütve. Amíg csukott szemmel feküdtem az ágyban, az illatok alapján megállapítottam, hogy még mindig a Szent Mungóban voltam. Utáltam a helyet. Utáltam az erdőket. Az élőlényeket, és soha, de soha többé nem megyek egy erdőbe se. Megborzongtam, mert ismét eszembe jutottak az erlkingek, a kacagásuk, anyám eltorzult arca, és ismét olya déjà vu érzésem támadt. Erdő, szörny, veszély, kórház… Reméltem, hogy többé nem kell itt feküdnöm, de tévedtem, hiszen ennek a csacska libának köszönhetően ismét itt kötöttem ki. Lassan kinyitottam a szememet, és némi hunyorgás után megállapítottam, hogy itt ül mellettem. Halkan felsóhajtottam.
‒ A mágia ellen nem tudsz mit tenni. Veled született, tanuld is meg kezelni ‒ vágtam vissza, és megpróbáltam felülni az ágyamban. Sikerült feltornáznom magam, és az egyik ismerős nővér jobb oda hozzám, hogy megvizsgáljon. Miután rávettem, hogy hagyjon békén, felálltam. Nem esett komolyabb bajom, a kezemet meggyógyították, még picit fájt a fejem, de nem volt vészes. Nyújtózkodtam egyet, majd a lányra pillantottam. ‒ Ha nem élsz a lehetőségeiddel, és nem aknázod ki a képességeidet, akkor tényleg haszontalan vagy. Javaslom, hogy tanulj meg varázsolni, mert sok esetben hasznodra lesz még. Most mennem kell. Sok a dolgom. ‒ Hátratűrtem a hajam, majd visszahívtam a korábbi nővért, aki jelentést adott a sebesült férfi állapotáról. Hála Merlinnek épphogy túlélte, így némi kezelés után haza is térhet majd. Már csak Tomot meg a Minisztériumot kellett értesíteni az ügyről. ‒ Vigyázz magadra ‒ pillantottam hátra az ismeretlen szöszire, majd meglátogattam a férfit, és megírtam két levelet, majd addig vártam az alak mellett, míg meg nem érkezett a családja, utána hazamentem. Ennyi kaland elég volt mára. Hogy a lány miként jutott haza, nos, az az ő dolga volt.

//Köszönöm a játékot. //

  Ez a szöszi marhára idegesített. Miért fájt neki az, hogy megszólaljon?! Ennyire nehéz lenne válaszolni a kérdéseimre? Tehettem én arról, hogy azt se tudtam miként kerültem az erdőbe?! Egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy a csaj valami szekta tagja volt, és elraboltak engem a Három Seprű mosdójából. Hogy miért? Gőzöm sincs. De hát hogyan kerültem volna ide, ha nem ő meg a kis bandája rabolt volna el? Nyilván azért nem felelt, mert titkolni akart valamit. Biztos nem akarta elárulni, hogy a haverjai mit műveltek velem, bár azt akkor sem értettem, hogy miért pont egy pálca nélküli balfékre bíztak rá.
Mindegy. Annyira nem is érdekelt, csupán egy cél lebegett a szemem előtt: megtalálni a fickót. Ezért otthagytam az erdő közepén. Boldoguljon, ahogy akar! De mit művelt?! Követett! Miért fájt neki annyira, hogy távol akartam tudni egy veszélyes helytől?! Pláne úgy, hogy még a hasznát sem vettem, csak nyűg volt a nyakamon, mert nem lehetett vele mit kezdeni, segíteni meg aztán főleg nem tudott.
A hippogriff fogalmam sincs miért kattant meg, de már azelőtt is olyan volt, mielőtt én ideértem, azonban nem értettem a bestiákhoz, így elképzelésem se volt arról, hogy miként nyugtassam le. Felsikoltottam, amikor végigszántotta a csőrével a karomat, és amikor kitértem csak annyit tettem, hogy egy gyors kötöző bűbájjal elláttam a sebet, aztán parancsba is adtam a lánynak, hogy azonnal vigye el a sérült férfit. Nos, legalább annyit megtett, hogy amíg én a lény elől ide-oda ugráltam, addig odament az alakhoz. Csak fél szemmel láttam, hogy mit csinált, de jól fel is bosszantott, amikor láttam, hogy szerencsétlent félrevonszolta. Miért nem volt képes hopponálni vele?! Merlin áldja már meg! Csak a gond van vele! Természetesen, amint lankadt a figyelmem, a bestia kihasználta az alkalmat, és felöklelt. Nyekkenve estem egy fának, és összecsuklottam. Alig kaptam levegőt, mintha minden kiszorult volna tüdőmből. Sőt, volt egy olyan érzésem, hogy ha nem is törött el csontom, akkor legalább néhány repedt bordával gazdagodtam.
A lány persze megint magánakcióba fogott. ‒ Te tényleg ennyire hülye vagy?! ‒ kiabáltam oda, bár amint kimondtam, a hangom elhalt, és egy erőtlen suttogásra futotta tőlem. Micsoda ostobaság egy faággal nekirontani egy közveszélyes állatnak! Ennyire meg akart halni?! Mindenesetre, nyert nekem egy kis időt, így sikerült feltápászkodnom a földről. Bár még mindig mindenem fájt, és meg akartam ölni valakit, na meg a szédültem, de azért valahogyan eljutottak hozzám a lány szavai.
‒ Remek! Tudsz róla, hogy teljesen haszontalan vagy?! Mégis minek tanulsz varázsolni?! ‒ Képes voltam ismét hangosan beszélni, és arra is rájöttem, hogy taktikát kell váltanom. A hippogriff és a lány között felgyújtottam a pázsitot. Erre az állat hátrahőkölt, én pedig gyorsan a lány mellé hopponáltam, és szó nélkül belemarkoltam a felsőjébe úgy valahol a válla tájékán, majd vele együtt a férfinál termettem, és őt is megérintettem. Szerencsétlen teljesen vérben ázott, és szerintem már alig volt benne élet. Tudtam, hogy sérülten necces lesz egyszerre két embert magammal vinnem, de muszáj volt hopponálnom.
A következő pillanatban már erőteljesen a Szent Mungó hideg padlójának csapódva értem földet remélhetőleg a társaimmal. Azután nem emlékszem mi történt, mert minden elsötétül körülöttem.

©

  A lány nem úgy nézett ki, mint aki nagyon bízna a szavamban. Pedig ha tudná, hogy szerintem kettőnk közül én örülök jobban, hogy nem egyedül kell tovább bolyonganom ebben az erdőben... Mellesleg nem bírom a sötétet, ha nem látom a csillagokat. Azok adják nekem a fényt és a biztonságot, nélkülük elveszett vagyok; a fák lombkoronái pedig olyan hatalmasak voltak, hogy esélyem se volt meglátni a tiszta égboltot. Már ha egyáltalán tiszta volt, amiben erősen kételkedtem a mai borús nap után. Lényegében semmi kedvem nem volt tovább keresni a fickót, akkor sem, ha tudtam, hogy valószínűleg még életben volt és segítenem kellett volna rajta. Csak vissza akartam jutni a kastélyba, és a tüzet figyelni a klubhelyiségben, néha-néha közelíteni a tűz felé, hogy érezzem, ahogy megperzseli a bőrömet.
A lány kérdése, hogy miért nincs nálam pálca. Sajnálom azokat, akik tájékozatlanok, de én nem szeretek varázsolni. Ezzel a takarítóbűbáj kérdését is megválaszolhattam volna. Mindig is féltem elővenni a pálcámat, ami érthető is volt, ha belegondolunk, hogy boszorkányi pályafutásomat úgy kezdtem, hogy elveszítettem a szüleimet, csupán azért, mert nem akarták, hogy én is varázsoljak. Ezek után úgy érzem elég érthető, hogy miért nem szeretek pálcát ragadni és hókuszpókuszolni. A muglik is képesek e nélkül élni, így úgy vélem, nekem sem jelent különösebb gondot normális életet élni, már amennyiben ez egy boszorkánynak lehetséges. A szak, amit választottam magamnak az egyetemen, az ereklyevadász. Több okból is efelé húzott a szívem. Mindig is vágytam a kincsre, arra, hogy valami olyat találjak, amit más nem birtokol; ezentúl ez tűnt talán a legnormálisabb emberi foglalkozásnak. Azt hiszem a muglik kincsvadászoknak hívják őket, akiknek a történeteit én már kislány koromban is imádtam olvasni.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy én találkoztam már ezzel a lánnyal, amikor a Foltoztt Üstben ráförmedt a kéjenc pasikra. Szép kis ismertség, mondhatom. Ehhez képest ez a lány, aki előttem állt teljesen máshogy nézett ki, nem volt benne az a tűz, mint a másikéban, mintha teljesen kicserélték volna. Óvatosan végigmértem, de ő ezt észrevette, és lesütötte a szemét. Kicsit sajnáltam, de még mindig furcsálltam, hogy most úgy viselkedik, mintha még nem beszélt volna emberrel és szégyellte volna magát. Pedig arról aztán igazán nem tehetett, hogy az a gyökér, amiben megbotlott, ott volt. Felé nyúltam, és kiszedtem még egy falevelet az előbbi mellől a hajából.
Megkérdezte, láttam-e valamit. Úgy döntöttem, nem foglalkozok azzal a kérdésével, hogy miért nincs nálam pálca. Majd ha úgy hozza a sors, elmondom neki. Gondolkoztam, hogy elmondjam-e, mit láttam, végül úgy döntöttem, hogy szokásaimtól eltérően megpróbálkozok egy kis bizalmat megszavazni neki, hogy ő nem az eltűnt férfi után jött, hogy megölje vagy valami hasonló.
- Pár perccel ezelőtt volt itt a hippogriff és elcipelte a fickót a lábánál fogva  – mondtam, majd körülnéztem, hátha itt vannak a közelben. Hangokat hallottam, de egyenlőre nem tudtam hova tenni őket. Mutattam, hogy kövessen, majd megfordultam, és csak remélni tudtam, hogy mögöttem jön és nem marad le. Még az kéne, hogy magára hagyjak egy ijedt lányt az erdő közepén egy – mint kiderült – vad hippogriffel. -Mellesleg nem túrázni indultam, hanem sétálni. De egy öreg nő megállított, hogy leszek szíves keressem meg az eltűnt férjét. Mit ne mondjak, már megbántam, hogy elfogadtam.
Lassan a térdemig sáros volt a nadrágom, de már nem tudtam mit tenni vele, ezért inkább előrefele haladva próbáltam megtalálni a férfit, akit keresünk.
Épp meg akartam fordulni, meghallottam ismét a már ismerős paták hangját. A semmiből tűnt elő a hippogriff, én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem az ülepemre estem, ha egy fa meg nem tart. Bár fához képest elég vékony és puha ágai voltak. Hátrálni kezdtem, mire az állat amilyen gyorsan előtűnt, olyan gyorsan el is futott. Nem értettem az egészet, ezért csak annyit bírtam kinyögni:
- Ebony vagyok, csak hogy tudj szólni, ha bajba kerülnél.  

 Még világos volt, amikor úgy döntöttem, lemegyek Roxmortsba egy gyors sétára. Felvettem az egyik legszebb rózsaszín selyem ingemet egy hozzá illő, szürkés beütésű koptatott szűk farmerrel, amibe betűrtem az inget. Kiválasztottam egy tűzpiros extra magas sarkú cipőt, hogy biztosan rengeteg szempár szegeződjön majd rám. Félúton sem voltam, amikor valaki megállított, hogy nem láttam-e a férjét. Felhúztam a jobb szemöldökömet, és közöltem vele, hogy nem láttam, majd elfordultam a nőtől, de ő makacsul belecsimpaszkodott a bal karomba. Segítséget kért, azt mondta, tudja, ki vagyok, és hogy könnyen megtalálok bármit, vagy bárkit. Megráztam a fejemet, és elindultam a roxmortsi erdő felé, hogy utánajárjak a dolognak.
Odaértem az erdőhöz, kifújtam a levegőt és kihúzott háttal vágtam neki a rengetegnek. Először még éreztem, könnyű munka lesz, majd mikor már órák óta bolyongtam körbe-körbe, rá kellett jönnöm, hogy nemcsak hogy nem fogom megtalálni a fickót, még el is tévedtem. A balszerencsémet még az is tetézte, hogy csupa sár lett a cuki magas sarkúm, amit jövő héten akartam felvenni, amikor valami jutalomkirándulásra vitték az alsóbb éveseket.
Egyre sötétebb lett, én pedig egyre inkább pánikba estem. Szitkozódtam, mikor korábban észrevettem, hogy nincs nálam pálca. Bele se merek gondolni, milyen varázshasználó lesz belőlem, mikor egyszer kikerülök az egyetemről. Azzal bíztattam magamat, hogy mindig, minden alkalommal megoldottam a problémáimat, így ez most is sikerülni fog. Megálltam egy pillanatra, hogy gondolkodhassak, amikor megéreztem valami bűzt, ami leginkább egy lóéra hasonlított. Megfordultam, és a tisztás túlsó oldalán egy hippogriffet, amint épp egy eszméletlen embert próbál felébreszteni. Gyorsan bebújtam egy fa mögé, hogy ne láthasson meg az állat. Hallottam a hippogriff patáinak hangját, amint egyre távolodnak. Mikor már elég halk volt a zaj, kinéztem a fa mögül, és láttam, amint a szájában tartja az ember egyik lábát, és óvatosan magával vonszolja. Nem úgy nézett ki, mint aki bántani akarja, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy egyedül kéne hagynom egy eszméletlen, ártatlan férfit egy ilyen méretes és – akár – veszélyes állattal. Épp utánuk indultam volna, amikor a domboldalon megmozdult valami. Pontosabban valaki. És az a valaki nagyon béna lehetett, mivel megbotlott egy kiálló gyökérben és lebucskázott a tisztásra, és pont az előtt a fa előtt állt meg, ami mögött álltam.
Ki akartam lépni a fa mögül, hogy láthassa, nincs egyedül – mellesleg nekem se jött volna rosszul valaki, akinél pálca is van –, amikor egy faág megreccsent a lábam alatt. A lány azonnal megdermedt és látszott rajta, hogy fél. Talán azt hitte, a hippogriff vagyok, mi mást kereshetett volna ebben az erdőben ő is pont ugyanitt?
- Hé, hé, hé, nyugi! – kiáltottam. – Nem akarlak bántani.
Gyorsan odaléptem elé, hogy láthassa, komolyan gondolom, hogy nem akarom bántani. Nem ismertem a lányt, de biztos, hogy sokkal idősebb volt nálam.
- Figyelj, remélem, te tudod használni azt az izét a kezedben, mert én valamiért úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy egy mély benyomást keltő sétára menjek, nincs rá szükségem. És amint láthatod, nem igazán lett igazam. Nézd meg a cipőimet – mutattam rájuk elszörnyedt képpel – órákig fog tartani mire ezeket kipucolom.
Körbenéztem, hátha megláthatom újra az állatot, de az nem volt sehol. Visszafordultam a lányhoz.
- Mit keresel te itt ilyenkor? Mellesleg rád férne egy zuhany, szörnyen nézel ki!