2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Lesz szíves következetes maradni. Még napok sem múltak el azóta, mikor arról regélt, hogy mit fog velem művelni, ha Ön és a gyermekei közé állok. Legalább könnyítse meg a helyzetemet, hogy most kinek árthatok. – Talán nem kéne ennyire nyersnek lennem, mégis így csúszik ki a válasz, amelyhez úgy vélem, innom kéne, hogy enyhítsem a bűntudatot. A nő bármit is tett, tőlem nem ezt érdemli, nincsen jogom felülbírálni a döntéseit. Ha bűnös lett volna a saját értékrendem szerint, már régen elítéltem volna. Ez az egy év csakis arra szolgált, hogy elodázzam a döntést, hogy zárnom kell az aktát. Figyeltem a távolból, olykor elmerülve a látomásokban, amelyek róla szóltak. Nem voltam képes felébredni a kábulatból, hogy vele lehetek. Nem szó szerint vele, hiszen bár a jelenét láttam a távolból, olyan volt, mint a muglik kamerája, nem érinthettem meg őt. Láttam az eljövendő halálát, amelyet nem én fogok okozni, még ha most így is véli. Zakatolt fejemben a tudat, hogy meg tudom menteni, ám a pontos részleteket nem ismerem, a jövő folytosan mozgásban van. Könnyen meglehet, hogy én magam sodrom a végzete felé, azzal, hogy eljöttem, hogy a testőre legyek, még ha úgy is hiszi, a halálát kívánom. Ám más történet a távolból figyelni, és elvonatkoztatni, és megint más érezni az illatát, megfogni a kezét. Ellentmondást nem tűrően fogok rá a nő ujjaira, hogy a tenyerembe rejtsem őket. A mozdulat határozott, és kemény, érintésem ellenben meglepően puha, gyengéd. - Tudom. Csak éppen most nem érdekel. – Vallom be őszintén, ezt ossza be magának, ahogy csak tetszik. Ahogyan felhúzom, szívdobbanásnyi időre vészesen közel kerül az arcunk, én magam szakítom meg az intimitást, mert amikor már egymást süti lélegzetünk, úgy vélem, hogy messzire mentem. Nem szándékozom megalázni a hölgyet, csakis arról szól a mai este, hogy láthassa a gyermeket. Ez az egy élteti, nem vagyok könyörtelen, hogy mindezt megtagadjam tőle. Csupán a szándék vezérelt, hogy megindulhassunk, ezért enyhítek a szorításon, nem kívánom magammal vonszolni a Mungóig, hagyom szétcsúszni az érintésünket. Amilyen tüzes, bármikor kész lehet arra, hogy mondjuk mérgező sebet ejtsen rajtam, csak mert nem veszem figyelembe minden tekintetben, hogy mi is az elvárt, illő viselkedés. A konyhaablakot szél csapja ki, amely végigsöpör mindkettőnkön, talán mindez jel az indulásra. Szótlanul biccentek a szavaira, sosem érdekeltek a következmények, végképp nem, ha róla van szó. Miután a hölgy mindkét keze szabad, logikus lépésnek tűnik a varázslat, amellyel szalonképesebbé varázsolja magát. Nekem sem ártana most legalább a kalap és a köpeny, ám nem vesztegetem minderre az időt. Csupán a pálcám van nálam, s a nyakamban medálként lógó pecsét, amelyet még álmomban sem veszek le. A lelkemre van kovácsolva, bárki lopná el, nem megy vele semmire. - Thestral-al. Azt hittem nyilvánvaló. – Nem szándékozom kijavítani a hölgyet, pontosan ott van a helye, ahol lennie kell. Végigbaktatunk a szeszélyes lépcsőkön, hogy az udvaron átvágva a Tiltott Rengeteg évszázados tölgyei szélére érjünk. Fáklyabűbájom ösvényt világít. Balomban a macikat tartom, jobbomban tartó pálcámmal apró sebet ejtek a homlokomon, hogy a vérszagra egy halálszerű sörényes ló lépdeljen elő. Érdeklődve méreget minket, többre most nem is lesz szükségünk. A pálcát elteszem, magától értetődő, hogy mindketten látjuk a lényt. Hagyom, hogy megszaglásszon, lenyalogassa a szivárgó vérfolyamot. Rásimulok az oldalára, hogy egy dinamikus mozdulattal lendítsem át felette a lábamat, majd a kezemet nyújtsam a nőnek, hogy könnyedén felhúzva, magam elé ültessem. - Mehetünk? – Kérdezem suttogva, nem szándékozom felhívni magunkra a figyelmet, és fényt is sebtiben eltűntetem.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-06-21, 22:14
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
Csak finoman nemet int fejével, bár nem is egészen érti a férfi kérdését a rettegést illetően, hogy most miben kételkedik? Abban, hogy valaha is retteg majd Philiptől Agnese? Vagy abban, hogy nem fog? - A gyerekeket nem is féltem Öntől. - Tesz csak ennyit hozzá. Kétsége sincs afelől, hogy ha tenni kell valamit, a halálos átkot mondja ki majd rá a férfi, vagy azzal a vékony kardpengével vágja majd el a torkát. De azt is tudja, hogy ártatlan gyerekeket nem bántana. Tekintete a plüssöket nyújtva hiába keresi a férfi tekintetét, oly árnyék vetül arcára, melyek elrejtik a szemeit, arckifejezését. Mit van mit tenni, mint magyarázni, hogy melyik állatka melyik lányé és várni a választ. S egy végtelennek tűnő pillanat után elveszi Philip a játékokat egyiket a másik után, s Agnese kezei visszatérhetnek maga mellé üresen, tétlenül és céltalanul, hogy aztán elfordulhasson és elbúcsúzhasson, s Philip pedig kilépjen egy időre Agnese életéből. Mert abban biztos, hogy ez nem a végső búcsú. Azt viszont nem gondolta volna, hogy ilyen rövid időre szól a búcsú, hogy saját végszava után ujjai körül érezhesse a másik kezét és halljon egy olyan kezdő mondatot, melybe beleremeg a szíve belül. Kezükre pillant le, mintha nem is hinné. Legalább nem az ujj-összefonós kézfogás lett belőle. Felpillant aztán Philip szemeibe és állja a tekintetét, nem mutathatja neki, belül mi játszódik le benne az érintés hatására. - Képes lennék rá. Tudja, hogy képes lennék rá. - Nem is tudja, miért mondja ezt ki, miért csak az utolsó szavakra reagál, mikor lehet az elsőre kellene. De ennek ellenszegül, viszont a közelebb húzásnak nem. Megtehetné, hogy ellentétes irányba húzzon, kicibálja a kezét a másikéból, esetben egy pofonnal jutalmazza vagy a még mindig kezében lévő pálcáját alkalmazza egy tarolóbűbáj segítségével. Philip rendesen belegázol etikettbe, talán az úri erkölcsbe is, hiszen Agnese-ben két érzés viaskodik most: a férfival tartson, vagy tartsa itt kezét a derekára vezetve tovább. Ám határoz végül, utóbbi érzésnek nem engedhet sem most, sem később, így csak bólint, s tétován tesz kísérletet a kézfogás megszakítására, aminek.. nem enged Philip továbbra sem? Kézen fogva távoznak majd a Roxfortból és mennek be a Szent Mungóba? Az a Rita Vitrol imádni fogja ezt a sztorit, s csak Philipet fogják meghurcolni, hiába nem törődik most ennek lehetőségével a férfi. - Nem fog örülni a viszonzásomnak, ugye tudja? - Nem az érzések viszonzására gondol, hanem erre a szívességre, amit a férfi tesz most neki. Hogy kézen fogva cipeli magával a hálóinges mezítlábas nőt, hogy a gyermekeivel találkozhasson csaknem egy év után. - És miképp szándékozik odamenni? Ön és én? - Teszi fel a kérdést maguk mögött hagyva a konyhát és néhány értetlenül utánuk pislogó manót is. A pálcája végét közben saját nyaka felé irányítja és végighúzza a levegőben a lábai felé, s ennek hatására a hálóruha a köntössel együtt átalakul valami vállalható öltözékké. szinte földet söprő szoknya, mely elrejti, hogy vajon cipellő került-e a varázslat révén lábaira. Díszítésektől mentes ing és vékonyabb, ámde csaknem térdig leérő kabátka lesz a köntösből, s minden fekete színben kizárólag.
Kár, hogy kesztyűt nem tud bűvölni kezeire, akkor megszabadulhatna valamelyest Philip érintésétől, mely szinte égeti és bizsergeti bőrét. Nagyon reméli, hogy valami gyors útvonalat javasol a férfi, mert nem bírna ki egy több órás vonatutat kettesben egy kupéban.
Úgy tűnik, beléptem abba a korba, amikor már oly szeszélyes vagyok, hogy magam sem tudom, mit akarok. Mit várok ettől a nőtől. Eltaszítanám, hogy soha ne kerüljön többé a szemem elé. Magamhoz ölelném, hogy bevalljam neki, nem tudok élni azóta, hogy először láttam, és mindennél többet jelent a számomra már csak az a tudat, hogy mindent meg tennék, hogy mosolyogni lássam. Ártatlan, vagy bűnös, hát nem mindegy? Mindegy, hogy kit árulok el. A királynőt, vagy a saját szívemet. Elvesztem. Helyes döntést nem hozhatok. Az már bebizonyosodott, hogy rossz ember vagyok a rossz helyen, a rossz időben. Mintha minden ellen játszana, modernkori Don Quijote vagyok, a szélmalmok újabb és újabb harcokra késztetnek, s vagyok olyan botor, hogy még nem adom fel. A nőért is küzdök, saját akarata ellenére is, hozzám hasonló módon ostoba, saját magát ítéli szenvedésre. Illünk egymáshoz, s ezt úgy fejezzük ki, hogy bárcsak egyedül maradhatnánk, nem egyszerű. Én meg a romantika az három, erre itt ez a nő, aki még a cinikus táncával is úgy elvarázsol, még dönteni sem tudom, hogy lelökjem a szikláról, én magam ugorjak le, vagy egy harmadik megoldás... Ha a nő gondolatolvasó lenne, biztos vagyok benne, hogy máris ezt a harmadikat firtatná. Ennyire már ismerem az észjárását, bármennyire is távol tartanám magam tőle. Egy pillanatra ránézek, s még a szavam is eláll a földöntúli szépségtől, lassan már az sem tud érinteni, hogy netán észreveszi, mi is folyik körülötte. Biztos voltam benne, hogy amit most felajánlok, úgyis elutasításra lel. Én magam is így tennék. Mintha ő is érezné, hogy bármi is történik kettőnk között, ördögtől való még beszélnünk is. Gyűlölete nem ismer határokat, ez nyilvánvalóan érződik, még ahogyan arrébb lök is. Ellenben a szenvedély, amellyel teszi, elgondolkoztat. Ha gyűlölne, csupán az undort érezném. Ahogyan elszórt sértésem nyomán a pofon, és most az ismételt vadság... Szokatlan ez egy úrinőtől... Nem azt mondom, hogy a pórnép gyermeke, nagyon is elit a hölgy, ám a kifejezésmód... Lehetséges lenne, hogy nem is velem... önmagával küzd? Az ingerült pillantás már elkerül, gondolkozva lépek el mögötte, le is maradok az első néhány szóról, foszlányait aligha tudom értelmezni. - Kételkedni merhetek Milady... hogy valaha is rettegne tőlem? Nincs rá oka. Ha tenni vágyom ön ellen, nem fognak számítani az érzések. Biztosíthatom, hogy én vagyok az első, aki kegyed érdekeit védte volna, ha hagyja. Szándékomban állt véget vetni az életének, ha bűnös, ám a gyermekek... számomra tabutéma. – Vonom meg a vállamat, köpök a jó híremre, vagy pártatlanságomra, az elmúlt évek során nem az alapján végeztem a munkámat, hogy ki mit gondolt rólam. Így is bőven vannak már, akik meg akarnak öletni, érdekes utolsó eset lett volna a gyönyörű nő halálos árnyékában elhagyni ezt az árnyékvilágot, mint sötét varázslók sortüzében térdre rogyni... Akkor hát mindez nem adatik meg. Megrökönyödve hallom a visszautasítást követő szófolyamot, ettől még inkább a rabja vagyok. Nem pusztán igéző szirén, édesanya, gondoskodó családfő. Szándékosan elrejtem a tekintetem lehajtva a fejem, még csak a kalap takarásába sem tudok menekülni. A plüssállatkákat mintha könyörgés kisérné, ajkam megremeg, ahogyan végül nyelek egyet sötét pillantásom álcájában. Oly egyszerű lenne bevallani a saját ostobaságomat, a nő szemére vetni a sajátját, ám újabb támadás lenne a válasz. Akkor hát temessük el e szavakat, Végül mégis közelebb lépek, ő ül, én állok, ahogyan az arcára simítottam a kezemet, félrelökött, megmaradtunk ebben a távozást sejtető magasságkülönbségben. A kandalló lángjai az arcomat nyaldossák, ahogy végül átveszem a kis emlékeket, először az egyiket, majd a másikat, hogy a harmadik mozdulat immár a nőé legyen az ujjai után kapva segítem fel. - Nem megyek sehova... Ön nélkül. Nem érdekelnek az indokok. Sem a kétségek. El kell pusztítania, ha ellenem akar szegülni. – Szűkítem össze a szememet, ezúttal kemény vagyok, nem engedek abból, amit kimértem számunkra. Küzdjön, én is azt fogom tenni az utolsó lélegzetvételemig. Még ha ez szenvedéssel is jár. Közelebb vonom, és ha kirántaná a kezét, nem fog sikerülni. Érdekel az engem, hogy belegázolok az úri erköcseibe? Aligha. - Együtt megyünk.. Ön és én. – Ha hajlandó végül megindulni, akkor leengedem a kezünket, ám el nem eresztem az övét.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-06-14, 00:00
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
Azok a vádak valóban tévesek voltak, de Philip nem tud mindent. Vagy látta volna a medál megérintésével? Látta volna, mi lett az aurorral aznap este, aki ki tudja, talán még jó ivócimborája is volt a férfinak? Látta, hogy milyen varázslatokkal élt a nő, hogy a kisebbik lánya ugyanabba az állapotba kerüljön, mint a nagyobbik? S mindemellett a kételyek mellé itt állhat döbbenten és többszörös bűntudattal Agnese a férfi felajánlása miatt. Csapda lenne? A lányairól van szó, végre magához ölelhetné őket, betakargathatná őket, vagy ezer elmaradt puszit adhatna mindkettőnek, képes lenne hát ennek csak az ígéretéért vakon belesétálni a csapdába, a vesztébe. Menne, annyira húzza a szíve, hogy szavakat sem talál rá. S ráadásul ott a kényelmetlen érzés, hogy mi van ha a férfi azt látta, hogy sosem kapja vissza Agnese a gyermekeit, csak ezt nem mondja el neki, hanem kegyelmet gyakorolva így kerít a nőnek egy búcsú-lehetőséget. Mennyire megragadná ezt a lehetőséget! Talán több sosem lesz ilyen. De ott a visszatartó erő is, a bűntudat, miközben ostorozza magát, hogy ne most kezdjen el ilyeneken nyavalyogni, hanem ragadja meg a lehetőséget, használja ki a helyzetet. Egy pillanattal később ébred vacillálásából, így Philip kezét már az arcán érzi, holott nem is látta közeledni. Nem érti milyen játszadozásra gondol a másik, de a saját kezét hamar emeli, hogy odébb lökje a férfiét, melyben Philip most egész biztosan azt látja, hogy mennyire nem esik jól a nőnek a gesztus. Ezt erősítheti a nő további mozdulata, amellyel ingerültnek tűnően úgy tűzi füle mögé aranyló tincseit, hogy közben némileg az arcán is végigsimít, mintha csak az érintés emlékét is le akarná törölni. Valójában maga sem tudja, hogy törölni akarja-e vagy azért e önkéntelen mozdulat, mert bőre szinte ég az érintés nyomán többet követelve, s e lázító gondolatot küldi tovább a test többi részének is? - Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy azért e felajánlása, mert azt látta az előbb, hogy másképp viszont nem fogom látni a lányaimat. Ön valamiért most jó embernek lát, holott magam sem vagyok biztos benne, hogy az vagyok-e, de azt tudom, hogy az emberek milyennek látnak. Így a felajánlását visszautasítom. Nem lehet az a búcsúajándékom, hogy egy kiváló felügyelő jó hírét, pártatlanságát hírbe hozom és beszennyezem. - Csendesen beszél félig elfordulva a férfitól az érintés miatt, de félig figyelve is rá, hogy kitérjen minden további érintés elől, mintha csak égetné őt. Képes ez a férfi tűzzel harcolni a jég ellen... Szavaiból viszont nem érződik gúny, nem játszadozik most, s mikor Philipről beszél valóban kiérezhető némileg valami elismerés, csodálat-féle. Emellett érezhetően fáj kimondania a visszautasítást, érezhető hogy ugyan átgondolt döntés eredménye ez, mégis ott van belül az idővel csak egyre jobban mardosó kétely, vajon jól döntött-e? - Ám.. ha megkérhetem még valamire... Ezeket vigye be nekik, kérem. A maci Caroline-é, a nyuszi Rebecca kedvence. Még Prágából hoztam nekik. - Magyarázza, ahogy jobban visszafordul a férfi felé, s hogy mikor varázsolta ide, meg finom csipkeszegélyes, ekrüszínű hálóruhájának vagy selyemköntösének mely részébe volt elrejtve a varázspálcája, talán örök rejtély marad, de a pálcával ide varázsol a tenyerébe két, arasznyi magas plüsst: egy jegesmedvét élénk kék szemekkel és egy megmagyarázhatatlan okok miatt citromsárga színű, ámde kedves kajla-fülű nyulat. Nem is próbálkozott beküldeni nekik, mert tudja, hogy minden csomagját megsemmisítik vagy visszaküldik attól tartván, hogy valami olyant juttat be a lányokhoz, ami immár tényleg meg is öli őket. Ez ettől még nem tartotta vissza a nőt, hogy karácsonykor ne gondoljon a lányaira, s hiába temetkezett a munkába, hogy kevésbé fájjon, az ajándékot attól még megvette, nem is sejtvén, hogy a csontkápolna mélyén hátrahagyott férfinak fogja egyszer még átnyújtani, hogy juttassa be a lányaihoz. Nem tekint fel a férfira, csak szomorú tekintettel nézi a plüssöket, melyet ha átvesznek akkor azok nélkül, ha nem, akkor azokat magához ölelve fordul el a férfitól. Talán örökre.
- Ég Önnel... Mr. Samuels. - Adja meg a búcsúszót, mely a férfin is múlik, valóban búcsúszó lesz-e? Agnese addig is közelebb lép a kandallóhoz, hátha a tűz pattogása elnyomja a hangot, mely egyre csak azt mondogatja, hogy ne engedje a férfit távozni, s leginkább: menjen vele a kórházba.
Az államra vont kezemmel hümmögök. Megfordulni vágyom, itt hagyni, s eltörölni az emlékét, helyette mit teszek? Megosztom vele a légteret, beszívom az illatát, elmerülök lelke tengerében, holott elméletileg úgy kéne rettegnem az általa keltett érzéstől, mint a tűztől. Alig töltöttünk közös időt, s az oly tömény, ízzel teli volt, amelytől tán magam sem tudom, bódultan kérnék még, vagy máris kiköpném, mert túl élvezetesnek bizonyult. A nő örökös rejtély marad számomra, kiszámíthatatlan perszóna, úgy lett az életem része, hogy mit sem küzdhettem ellene. S most itt van, meglehet utoljára látom, jószerencsém legalább annyira hű fegyvertársam volt, hogy nem kellett ajkaimat a puhán ingerlő sajátjára illesztenem, akkor lett volna csak félnivalóm, hogy többé nem engedhetem el. - Én? Aligha. Azok tévedtek, akik kegyedet elítélték volna. Azok a vádak tévesek voltak. – Ahogyan mondtam, rosszabb, mint előzőleg hittem volna. Csábító szirén, aki felé daccal kell viseltetnem, hogy ellenálljak. Korántsem látom annak a sötét boszorkánynak, akinek sokan hiszik, megroppant a múlt súlya alatt, és nem volt képes erőt meríteni abból, szebb jövő is várhat még rá. Sokat tűnődöm azon, van e jogom megróni őt gondolatban, én talán más lettem volna? Kedvem támadna odalépni, végigsimítani a szőke tincseken, hogy tudassam vele, fontos ő nekem, elvonatkoztathatnék a történtektől, harcolhatnánk a világ ellen, s lenne vajon értelme? Sötéten pislogok rá, elnyomva a sóhajomnak, mely annak lenne hirhozója, hogy belül rágom magam, mint valami önpusztító kannibál. A látomás a szívemig hatol, látom a gondoskodó anyát, aki egykor volt, s látom a jelenlegit is, aki el van szakítva a kicsiktől, akik talán nem is tudnak magukról. Gúzsba köti őt az események láncolata, amelyből még én sem tudom megváltani. Akarnám én, hogy aztán magával rántson a keserűség mocsarába? Lehetünk ennél még jobban egyedül? Ketten, mégis magányosan... Szörnyű sors ez, külön vívjuk a harcainkat. Nem is nagyon voltam részese a mozdulatnak, amellyel végül ráfogtam a karcsú ujjakra, bizonyára érintésmániás, a kézcsóknál is szinte éreztem az undort. Mindez, amelyet sosem nyugvó lelkem érez, hogy kapaszkodnék belé, minden bizonnyal egyoldalú, olyan állapot, amelyben nem egymás tükörképei vagyunk, pusztán én figyelem varázslatos világát egy komor kastély ablakából, míg ő a virágos réten, elérhetetlen nimfaként sétál, s gunyorosan integet. Nimfa, szirén, angyal, mítikus jelzőkkel ruházom fel, holott minden pillanatban forgatja bennem a tőrt, ajkain ott játszik az a talányos mosoly, miszerint szenvedni fogok az utolsó lehelletemig. Pervez, élveteg hasáb lenne életem lapjain, ha mindezt édes kínként venném magamra? Legalább addig boldog lennék, a tudat számítana, hogy vagyok annyira fontos, hogy mocskos játékba bonyolódjon velem? - Mondtam már, hogy ezt ne... Ne játszadozzunk, ha megkérhetem. – Simítom az arcára a tenyeremet, és a szemébe nézek, de semmi több. Nincsenek elvárások, legyünk túl mindezen, aztán kitörölhetem az életemből. Egyszer s mindenkorra.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-05-31, 23:42
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
- Nem mindet... - Mondja alig hallhatóan. Ami azt illeti Dizzy meg egy másik manó, aki váltani szokta őt nappal, egyedül ők ketten ilyen közvetlenek. A többi is teljesíti a Lady minden óhaját, csaknem olyan jól, mint az otthoniak, hogy szinte kimondania sem kell, már teljesült a kívánság, de a manók azért három-négy lépés távolságot megtartják. S úgy tűnik, Philip is tartja a három-négy lépés távolságot, hamarosan majd a három-négy városnyit is. Lehet a terveihez ma este kellene Agnese-nek lépnie, amíg még lehet? Az a baj, hogy ez a terv még csak egy felvetődött ötlet, s nem rágta körbe a témát, hogy miként tudna belőle jól kijönni. Neki egészen más tervei lennének Philip párnájával, ha bejuthatna a férfi szobájába. Ha ezen tervezgetést tudná Philip, véleménye megerősítéseként értelmezné az egyszer biztos, miszerint számító dög Agnese. Mondjuk lehet joggal is. Ráadásul úgy tűnik, sikerült Philipet nem csak a lovagias ruhájából kibújtatni, hanem a lovagias viselkedésből is, mert cinizmussal eddig nemigen élt. Muszáj magának hízelegnie, hogy tényleg elég jó lehet, ha ilyen hatást ért el. - Hogy én tévedjek? Az ember azt gondolná, hogy az Ön jelenléte és az, hogy vizsgálódásának célpontja lett azt bizonyítja, hogy valamikor egyszer nagyon tévedett. - Nem cinikus, vagy csak kicist a hangsúly, de egyébként komolyan gondolja. Nem egyszer tévedett az életben már. Súlyos tévedések, s emiatt vannak most ők ketten is itt hajnali fél négy körül a konyhában. Ha nem lettek volna a tévedések, sosem ismeri meg Philipet, otthon lenne a kastélyában a lányaival s még mindig a Minisztériumnak dolgozna. Mondhatná, hogy sajnálná, hogy nem ismerte volna meg a férfit, de biztosan nem lányai Crutiatus-átokkal való sújtása árán. Elért Philiptől némi maradásnyi időt, s átadja neki a medált a kezébe és Agnese-n a meglepődés sora, mikor látja a férfit összerezdülni. Ereklyevadászként találkozott nem egyszer olyannal, hogy valakinek a lelke lenyomatot hagyott a tárgyakon, de úgy vélte mindeddig, hogy ez mágikus és tudatos tett eredménye lehetett, nem gondolta volna, hogy az ő medálja is ilyen lenne. Pislogni s levegőt venni is elfelejt, annyira nézi a férfit, aki... révületbe esett? Vagy szórakozik vele? Keze mozdulatlanul marad az asztalon, mikor Philip elengedi és még mindig levegőt visszatartva várja a választ, mit mond a férfi. Nem hisz ebben az egészben, legalábbis eddig úgy vélte, hogy nem hisz, de ahogy szüneteket tart beszédben a férfi azon kapja magát, hogy aggódik, hogy nem a remélt választ kapja. A kérdésnél húzza csak el a kezét gyorsan még a medált is hátrahagyva és gyorsan hátratolva a széket áll fel és fordul el a férfitól és tekintetétől. Igazából sajátját rejtené ezzel remélvén, hogy csak a jövőt látja a férfi és a jelent, az érzéseket nem. Ugye nem ezért fogta meg a kezét? Ugye Philip nem érezte mekkorát dobbant odabenn az a kőszív az érintésre elárulván, hogy odabenn rendes szív dobog és finom repedés indult meg a kőburkolaton? S aztán szíven üti a mondat, hogy nincs remény, Agnese legalábbis így értelmezi. Arcát tenyereibe temeti, majd lassan simít végig fel a fejebúbján át a haján végig tarkójáig. A másik kérdésre adott válasz lesz az, amire visszapillant a férfira. Jégkék szemeiben ott a kérdés, mely némán faggatja a férfi szürkéit, hogy ugratja most? Nem kérdez rá olyanra megint szétszedve a férfi szavait, hogy ezek szerint a királynő fürdőszobájába bejuthat? Sokkal jobban leköti most a gondolatait a visszakérdezés és Agnese-n látszik, hogy habozik. Habozik hinni, hisz a hitet előbb vették el tőle, s habozik dönteni is, ha hinni kezd a férfinak. - Miért.. tenné? - Nem érti. Komolyan nem érti. S ráadásul ott az a szörnyű bűntudat is, hogy ő el akarta lopni a férfitől egy alkalmas pillanatban azt a jelvényt, s a párnáról hajszálat a százfűléfőzethez, hogy bejuthasson a lányaihoz a férfinak adva ki magát megszerezve hatalmát ideiglenesen.
Talán Philip is ennyire félreismeri, s tényleg ennyire rossz lett? S ha igent mondana a férfinak, hogy menjenek most vagy bármikor máskor... annak mi lenne a következménye?
- Őket inkább örömmel tölti el a hölgy álmatlansága. – Szolgalelkű népség ez igaz, ám jelentősen megkönnyítik az életünket, így nem lehet rájuk egy rossz szavam sem. A sors vezetett most ide, hogy még véletlenül se készülhessek olyan búcsúra, amelynek szövegét akár előre megírom. Ahol nem zavarodok bele az eltervezett mondatokra az igéző kék pillantás sütő erejétől. A köszönete szinte gúnyosnak tűnik, nem látja hát, hogy mennyire át tud másokon gázolni a felületes döntéseivel? Hiszen azok hoz újra és újra, nem számít neki az ok, s a következmény sem. Rideg, a saját szívét védi, s bemeséli a nagyvilágnak, hogy a gyermekeiért él. Aligha.. önző, számító némber, s mégis... nem tudom száműzni, ez a végzetem, ezért kell távoznom hát önszántamból. Élek a gyanuperrel, hogy ez még csak nem is véletlenszerű, nagyon is tudatos lépés a részéről, hiszen nem lepődik meg, tulajdonképpen megköszöni az észrevételt, hogy felhívtam rá a figyelmét, micsoda hurrikánként száguld végig az én érzéseimen is. Gyalázatos... - Azt akartam megérni, hogy Ön is tévedjen. Úgy vélem ez már nem fog bekövetkezni, hiszen a hölgy minden lépése megfontolt, mentes az érzelmektől. Maga a tökély minden mozdulata.. – Mégis átmentem cinikusba... Hát ezt teszi velem. Nem számoltam ilyen aljas fegyvernemmel élni, a nő úgy tűnik belőlem is a legrosszabbat hozza ki. Valóban kétértelmű, amit a nő mond, felkeltené a kíváncsiságomat, mindig ezt csinálja. Mézesmadzagot húzogat. Nem, már nem dőlök be. A távozás ideje eljött, még ha azt is hinti el, hogy visszatérnék. Aligha.. Ebből a mosolyból, amely alapján a térdem megroggyanna, ha nem kéne most le is ülnöm, az is kisejlik, hogy ha nem volt igazam, és valóban sötét boszorkány, akkor úgyis megölethet. Mintha még számítana. Valahogy el tudom képzelni, amint egy ásóval a sírhantomat egyengeti el. Az utolsó pillanatban úgy vélem, mégis közölném, hogy a szívem kulcsának birtokosa is lett azon túl, hogy gyűlölni vágytam őt. A finom illat, amelyet a nőből érzek, elnyomja a kakaó édes gőzölgését, mégis ahogyan beleszippantok a levegőbe, az utóbbi felé sandítok, annak tudom be. Ha valahogy megszerezhetném Agnese parfümjét, a párnámra szórnék belőle, hogy legalább ily módon őrizhessem az emlékét. Nem kell látnom sem, hogy egy része velem maradjon. Meglepetten veszem át a medált, nem is különösebben érzékelve hogy egy pillanatra egymáshoz ért a kezünk. Már eleve ki volt nyitva, így kaptam meg, s a képekre sem kell pillanatnom, hogy összerezdüljek. Több szívdobbanásnyi idő telik el, mire ócsudok, olyan állapotban, hogy a Lady ujjaira kulcsoltam az enyémet, amit most kelletlenül húzok el. Úgy vélem, a szánt szándék most megvolt, tőrt is döfhetett volna a szívembe. Ha nem láttam volna azt, amit. - A jövő mindig mozgásban van, ám amit... amit láttam... Tényleg mindenki ennyire félreismeri? – A múltba sikerült betekintenem, sétát tennem, amelybe nem vihettem magammal a Ladyt, ám most láthat kiülni az arcomra a mélyen elrejtett csodálatból egy szeletet, ebben a percben is vágyom titkolni, bámulatba ejt. – Nem tudok hitet osztani, sajnálom. – Rázom meg a fejemet, nem élek holmi hazugsággal. Mindez nem irányítható. Nem akarom a nőt megszerezni azzal, hogy érzelmeket zsarolok ki belőle. Elhallgatok, és félrenézek, hogy eltűnődjek, hogyan alakulhatott így az élete. Bánom, hogy nem korábban, és nem ilyen minőségben találkoztunk, igaz, akkor egyikünk sem lenne még özvegy. Ördögi kelepce, kiút nincsen. Meglepetten kapom fel a tekintetemet, hogy visszatekintsek a nőre. – A királynő hálószobáját leszámítva bárhova. Most indulunk? – Kérdezem a lényegre térve, ennyit még igazán megtehetek. Kész vagyok arra, hogy angyalt játszva kissé boldogabbá tegyem az életét, ha egy egyátalán még lehetséges.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-05-24, 00:31
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
- Ah, a manók is sajnálattal hallják, akik ilyenkor mindig elkészíthetik nekem a cukros meleg tejet. - Fanyar mosolyszerűség jelenik meg ajkain. Valamilyen szinten röhejes ez az egész. A diákok jó eséllyel azt képzelik, hogy tanáraik itt hozzájutnak azon kevés alkoholhoz, amit a kastélyban tartanak, ehhez képest itt ülnek az éjszaka közepén egy-egy bögre kakaó és tej társaságában. - De köszönöm. - Biccent aprót, s még ő maga is elgondolkozik azon, hogy ezt a szót az itt lévő manóknak többször mondhatta már, mint a férfinak. Nem akar hálás lenni neki. Már így is egy életre adósa a felmentés miatt, s azzal a kényelmetlen helyzettel találta szembe magát, hogy hiába a finom nevelés, etikett és a többi, egy példa sem szól arról, miként viselkedjünk ilyenkor? Mit kell tenni akkor, ha megmenti az életünket egy ismeretlen őrangyal, akit egyszerre nem engednénk el, s tudnánk minél messzebb magunktól... akinek talán azzal rójuk le a legjobban a hálánkat, ha megóvjuk saját magunktól? Vajon ezt érzi Philip és emiatt távozna? - Remélem egyszer valóban rám cáfol... és hogy egyszer nem. - A férfi kérdésére nem válaszol, erre meg csak szórakozottan legyint, hogy ne is kérdezze ennek a mondatnak az értelmét a férfi. Ha kérdezi is, nem fogja Agnese elmondani, nem most és nem itt. Ehhez tényleg valami töményet kéne inni, s nem tejporként töményet. De az is valószínű, hogy sosem fogja megtudni Philip, mire gondolt most Agnese, hisz ez a búcsú ideje, nem? - Felügyelő. - Mondja a férfi után, helyesbítőleg, bár neki már csak nyomozó marad. Azokhoz a Dumas-regényszerű kosztümökhöz a nyomozó jobban passzol, mint a felügyelő, de ha így jobb a férfinak. Pláne, ha így rávehető, hogy leüljön és remélhetőleg válaszoljon is. Nem tudja, hogy Philip fog-e válaszolni a kérdésre és hogy tud-e egyáltalán? Azt sem tudja, hogy a fejingatás végül is minek szólt? A mosolynak, mi oly ritka vendég Agnese arcán? Ő maga még forgatja kicsit a bögrét, mintha csak ujjait melengetné a bögre falán, mely még haloványan őrzi a tej forróságát, s közben figyeli ahogy leül Philip. Igazából vacillál, valóban előhozakodjon a kérdéssel? Őrültség. Butaság. Végül leteszi a poharat maga elé, s egyik kezével finoman félrevonja szőke haját nyaka lágy ívét szabaddá téve. Így már nemcsak a tincseken vet aranyló csillogást a kandalló lángja, hanem a filigrán kis láncon is a nyakában, melynek medálját a ruha rejteke alól húz elő és hátul megoldja a lánc kapcsát. Ha a férfi közel ül, akkor felé nyújtja a medált lágyan téve azt a tenyerébe éppenhogy csak hozzáérve a férfi bőréhez. Ha az asztal messzebb eső végét választotta, akkor feláll Agnese, s közelebb sétálva ül le egy másik székre. Normál esetben elvárná, hogy a férfi jöjjön közelebb, mert olyan nincs, hogy egy lady tegyen meg egy akár ilyen csekélyke távot is, csak hogy átadjon valakinek valamit. De ez a mai este nem egy normál eset. A medál egyszerű kívülről, semmi különlegességet nem mutat, ovális kis forma, de kinyitva már érződik a mágia: nem két arcképnek való hely van benne, hanem ügyes harmonikus-módon három kis képpé nyílik szét: felül kettő, alul egy. A felső kettő két kislány arcképe, szőke hajjal, egyiknek göndörödő, másiknak egyenesnek tűnő. Egyik kék szemű, másik sötét szempárral, mosolyakor apró kis gödröcske a szája mellett. Alig van köztük két év ránézésre, s a nagyobb sem lehet több öt évesnél. Az alsó képen pedig egy férfi portréja, harmincas évei elején járó, fekete hajjal és szemmel, markáns vonásokkal, letagadhatatlanul egy lord megjelenésével, mégis szigora mellett valahogy rokonszenvesnek hat. S ez a harmadik kép érezhetően régebben készült, minta másik kettő. Az egyetlen furcsaság a három képnél, hogy egyik sem mozog, mindegyik statikus mugli-fotónak tűnik. - Nem tudom, hogy lát-e ilyesmit s egyébként nem szokásom zargatni senkit ilyennel... De... Adjon, kérem, egy kis hitet, hogy visszakapom őket egyszer. - Láthatóan nehezen jönnek a szavak, pedig próbál nagyon összeszedetten beszélni, de nem tud hinni a jóslatokban, babonaságnak tartja. Ugyanakkor ha lehet tippje Philipnek miért nem jött álom Agnese szemére, akkor legnagyobb eséllyel erre a lányai sorsa pályázik, s a kétségbeesés, amit be nem ismerne annál jobban, hogy egy Látóhoz fordult. Bánja is ő, miként lát ilyeneket Philip. Felőle akár a bögre falára lerakódott fahéj-maradványokból is megmondhatja, csak igaznak bizonyuljon. Vagy legyen erőt adó, hihető hazugság, amibe kapaszkodni lehet. Talán a babonaságba vetett bizalmat ellensúlyozandó kérdez rá a másik dologra, ami viszont nagyon is gyakorlatias
hozzáállást feltételez. - A pecsét, amit magával szokott hordani, tudom nagyjából mit jelent ha valaki ilyent visel. Csak azt nem tudom, hogy ezzel belépése van mindenhova? A Szent Mungóba is?
- Nocsak Milady... Tán nem jött a szemére álom? Sajnálattal hallom. – Nem ironizálok, ahogyan a kakaósbögrét tartom a kezemmel, a másikkal az államat dörzsölöm. Így, hogy nem vagyok a párbajhős szerepében kicsit mintha fesztelenebb is lennék a jelenlétében. Mintha sikerült volna eltökélni, hogy megszabadulok a társaságától. Nincsen szükségem arra, hogy összezavarja az elmémet. A bosszantó, hogy még csak bűbájra sincsen szüksége. Az a természetes kedvesség, amelyet ridegség mögé rejt, s a páratlan szépség, amelyért a Vesta-szüzeknek is csak sóvárogni adatott volna... nos nem olyan tételek, amellyel tudnék, s akarnék küzdeni. Triviális megoldásnak tűnik hátat fordítani. Azzal hogy a sors a kezemre játsza e véletlen találkát, így számomra sem lesz majd nyomasztó, hogy búcsúbeszédet variálok magamnak. Jön most, ahogyan kell. - Megpróbálta Lady Yermouth. Az enyémre bizonyosan, s másokéra is. – Felelem rendíthetetlen hittel, mintha meg lennék bizonyosodva róla, hogy nem volt képes befészkelni magát a gondolataimba. Sajnos ezen a téren pont hogy következetlen vagyok, s attól tartok minél többet töltök a társaságában, annál inkább képes kiforgatni a szavaimat. Hiába veszek észre még olyat is, mi nincs ott, akár egy mugli mérnök, a csavaros nyelvű hölgy praktikái ellen pusztán a puritán hit marad érvek helyett, amelyben vakon bízom, helyesen cselekszem. Nem hasonlítom össze egykori hitvesemmel, tűz és víz a kettő. Akkor mégis megtettem? Déjá vu... már megint, az ördög átkozza el a szőke nőszemélyt. Agnese... boldogságom, s bánatom egyben. Olyan tényező, akit bárhogy is legyen, magam mögött kell hagynom. Tóba dobott kő, amely fodrokat vet, majd elsimul a víztükör, nyomát sem mutatva a mindent felkavaró eseménynek. - Valóban. Hányszor kell még elismernem, ha tévedek Önnel kapcsolatban? Egyszer úgyis el fogom érni, hogy kegyedre cáfoljak. S bizton remélem, komolyan meg fog lepődni. Ez azonban nem az a pillanat. A hölgy gondoljon, amit csak akar. – Talán túlontúl nyers, és őszinte vagyok, a célom immár egyértelmű. Ha nem is megsérteni, ám a magam emelte védőfalakat megerősíteni. Nem tudom ugyan bűnét bizonyítani, hiszen szentül hittem, ártatlan, ebben már bizonyos is vagyok. Közel sem rossz ember, keserűsége ellenben oly manipulációkra készteti, amelyből nincs menekvés. Gyűlölködést nem láthat a tekintetemben, a rideg elutasítás amelyet sugározni szándékozom csupán szomorú visszavonulást sejtet, ismét nem járok sikerrel. Nem vagyok képes gyűlölni őt. Azon puszta tényért, hogy már a létével felkavar. Azért már igen, ahogyan játszik ezzel. Nem féltem attól, hogy méreggel itat. Ahogyan sosem tartottam attól, hogy meggyilkolnak. Bármilyen óvintézkedést tehetnék, profik ellen nincsen esélyem. Ha a Lady gyomra bírná a gyilkolást, már egyébként is a kukacok zabálnának. Játszik, továbbra is játszik. Pamutgombolyag vagyok a nősténymacska karmai között. Igaz, jobb az egérnél. - Felügyelő. Legyen. – Apró helyreigazítás, végtére is megtisztelhetem azzal, hogy elvarrjuk a szálakat. A mosolyára aprót ingatok a fejemet, amely ez sugalja: kérlek, ezt... ne! Leteszem a bögrét könyéktávon túlra, nehogy leverjem egy rázós feltevés nyomán. Ha tiszta vizet akar önteni a pohárba, ezegyszer kész lesz válaszolni. Vagyis kétszer. Erről szól a fáma.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-05-21, 21:56
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
- Gyakran én sem, de néha nem bánom. Az álmok sokszor a megfejtést is magukkal hozzák. Habár ma jobban örültem volna, ha valaki egyáltalán álmot hoz, mindegy milyent. - Feleli csevegőn, csak hogy meglepettségét palástolja Philip távozását illetően. S még inkább még egy érzést, azt a szorító, szomorút ott belül. Inkább lássa Philip meglepettnek, lássa gonosznak, semhogy Agnese engedjen büszkeségéből és maradásra kérje a férfit. Ahhoz előbb magának is be kellene ismernie, hogy nem akarja a férfi távozását. Különben sem mehet most már el Philip, a lánya úton van idefele. Ha már az ember gonosz lépésre szánja el magát, legyen értelme! S az ördögi terv kapóra jön, hogy ezzel nyugtatgassa magát, ez az egyetlen oka, amiért nem ujjong a férfi távozásának, amit annyira el akart érni korábban. - Gondolja? Vagy tegyek róla, hogy mást gondoljon? Hm. - Évődik Agnese, mikor Philip azt mondja, nem tud hatással lenni mások életére, mások gondolataira. Előbbire ott az arisztokrácia-lét, kevés dolog van, amit nem tehet meg általa. Utóbbira pedig ott a legilimencia. Egész ügyes benne, a férfi talán észre sem venné, habár ki tudja, Látókkal sosem próbálkozott még Agnese. Mindenesetre évődés ide vagy oda, nem kíván élni ezzel az eszközzel a férfi ellenében. - Itt csak egy pontban javítanám ki: nem a férfiakról beszéltem általában, hanem egy férfiról. - Szúr csak ennyit közbe, de itala megfahéjazása közben figyel a férfira. Nem kavarja meg a maga italát, szereti nézni, ahogy a fahéj finoman szétterül a fehéren, de élesen kapja fel tekintetét, mikor a férfi oda ér, hogy Agnese rosszabb, mint aminek egyébként tartják. Ó, Agnese tekintetével egy pillanat alatt ölni lehetne valóban, mégis, belül még jobban tiszteli a férfit, mint eddig. - A lábamra értettem, a másik miatt nem mentegetőzöm gyáváknak. - Miért is tenné, ha már a férfi elkönyvelte még rosszabbnak? Nem csoda, hogy Philip nem iszik bele az italába, talán annyira nem bízik a nőben, hogy abból sem eszik vagy iszik, amiből utána Agnese igen. - Megbocsátok, bár ez egyszer a stílusa miatt nem volna szükséges bocsánatot kérnie. - Mondja csendesen, ahogy figyeli a fahéj kakaóba belekortyoló férfit. Talán most látja őt utoljára? Nem. Ha kiderül, hogy itt a lány, a férfi minden udvariaskodást mellőzve fog berobbanni majd Agnese szobájába, ez biztos. Meglehet, akkor látja majd utoljára a férfit, s ő lesz az utolsó, akit látni fog Agnese életében, mert két kezével fojtja majd meg őt Philip. - Talán a pletykák kíméletesek voltak velem, s valóban rosszabb vagyok. Ha elég sokáig nézünk szembe a sötétséggel, nyomot hagy bennünk... Ha már le nem beszélhetem, nyomozó, legalább üljön le. Kérem. Nem vagyok hozzászokva,
hogy nyakfájást kapjak Öntől.. - Talán valamiféle somolygásféle jelent meg a szája sarkában, ahogy ezt kimondta és felsandított a férfira? Vagy csak a kandalló lángjainak csalóka fényjátéka volt? - Szeretnék még Öntől két dolgot kérdezni, mielőtt távozna...
Nem hátrálhatok meg, marad hát az előre. Bármi történjen is, nem szándékozom úgy tenni, mintha hirtelen támadt dolgom akadna. Megtisztelem a hölgyet a társaságommal, amely ezúttal tényleg véletlen találkozásnak betudható. Sajnálatos, ám esetemben nincsenek véletlenek, ha akarnám sem. Tudatos nyomozó vagyok, hogy aztán mégis azon kapjam magam, hogy ahova a lábam vitt, elmém csalóka játékául mégiscsak az, ahol valójában lenne kell. Nem tudok ellene küzdeni, ahogyan a szőke szirén csábereje tovább ostoroz, lassan már azt sem tudom, hogy mi a valóság, s mikor zuhanok vissza az álmok kábulattal telt birodalmába. - Ezúttal nem. Szétválasztható vajon a munka és a magánélet? Számomra aligha Milady. Még alvás közben sem tudok kikapcsolni. – Emlékeztem arra, hogy Látó vagyok, eddig nem igazán tűnt úgy, hogy elhinné mindezt. Ha maradtam volna, e jelek sokasodhattak, abból egy ilyen gyanakvó, brilliáns elme összerakja, nem vezettem félre. Szándékomban ál megadni a módját, hogy bejelentsem, nem szándékozom maradni. Ha nem keresztezik útjaink egymást ezen alkalommal, felkerestem volna a hölgyet. Orcája meglepetésről árulkodik, úgy sejtette, hogy elhúzzuk még komikus, mégis érre menő párbajunkat talán még több holdhónapig. Úgy fest, alaposan csalódást kell okoznom a váratlan visszavonulással. Szótlanul figyelem a nő s manó rövid közjátékát. Saját bögrém tartalmát még hagyom hülni, rásegítek azzal, hogy az ajkaimhoz emelve fújjam meg édes nedüt, melyet inkább az olvasni sem tudó kisgyermekek fogyasztanak oly megbocsátható lelkesedéssel. Meglehet ezen tekintetben is a tegnapban élek. Meglepetten emelem fel acélszín tekintetemet, ahogyan cáfol. Hitetlenkedve ingatom a fejemet, a nő minden mondatával képes elérni, hogy éveket öregedjek. Szükségem van vajon erre? - Biztos... A hölgy meglehet túl magasan hordja az orrát, hogy meglássa, nem tud befolyással lenni a saját életén túl másokéra. A gondolataira még inkább nem. – Eddig nem sértegettem, most sem áll szándékomban, ez csupán egy hipotézis. Rövid idő alatt bebizonyosodott, hiba volt utánajönnöm, mi ketten, akár a tűz és víz, kioltjuk egymást. A különös aura, amely körbelengi, egyszerre vonz, és taszít, mint repkedő rovarat a láng, amely lenyűgöző jelenségnek éli meg, s benne leli halálát is. Nem szándékozom tovább égni... Nem csak átvitt, szó szerinti értelemben sem. - Azt hiszem kevesebbet tud rólam, mint hiszi, s roppantul örülök, hogy így van. Ne akarja megmondani, hogy mit fogok tenni. Feltevésekből indul ki, mintha a férfi elme oly egyszerűen kiismerhető lenne. Pontosan tudom, hogy mi módon fogom lezárni ezt az aktát. – Azt ígértem számára, hogy amíg élek, a veszélyes alakok nyomában leszek. Ez így igaz. Ám a módszert, ellenfeleimet én magam választom. Ne akarjon táncba vinni, mert nem szándékozom részt venni a manipulatív játékában. Ahogy mondta, túlságosan egyszerű lélek vagyok. Maradok a helyemen, hogy visszatartsam a lélegzetem, amíg fahéjjal tölti meg a kakaómat. Nem iszom bele. Talán később. - A múltkori gyengesége alatt kecses lábát érti? Vagy a cseppet sem burkolt fenyegetésre, amelyben saját magát cimkézte fel oly módon, hogy kinézi belőlem, ártatlan gyermekeknek ártanék. A felmentése mellett döntöttem egykoron hogy most a végére érjek, nem olyan, mint amilyennek tartják. Rosszabb.. – Csupán nem olyan értelemben. Rideg, számító. Nem érdekel, hogy mi történt azon a vészterhes napon, amely miatt a vallatószékben kellett ülnie. Követem pillantásommal, ahogyan most helyet foglal. Tán ez az utolsó alkalom, mikor láthatom, így kérdés, van e értelme emlékezetembe vésnem e pillanatot, vagy felejtsem el örökre, s átkozzam el a napot, mikor beléptünk egymás életébe? Magam sem tudom. Bizonyos, csapongó félőrültnek vél akiben még annyi következetesség sem rejlik, hogy végigvigyen egy megbizatást. Tűnhetek tán sértődött gyermeknek, mégsem szándékozom magyarázkodni. Nem itt. Nem így. És nem most. - A stílusért mindenesetre megkövetem Önt. Amit állítottam, továbbra is úgy gondolom, ahogyan, ám nem kellett volna ezt így közölnöm. Remélem megbocsát. – Biccentek, és szórakozottan beleiszom a kakaóba, amelyben lassan szétomlik a fahéj. Határozottan kedvemre való párosítás. Bosszantóan szívmelengető.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Philip és Agnese 2015-05-16, 17:06
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
Egészen elmerült a lángok tanulmányozásában, hogy arra fel sem eszmél, hogy nyílik a festmény-ajtó. Igaz, majdnem szinte mögötte van, így a fehérbe és aranyba öltözött jelenség picit összerezzen a köszönést hallva. Vagy még inkább attól az ismerős hangtól, melyen a köszönés elhangzott. Féloldalasan fordul hátra, fejjel jobban fordulva, mint törzzsel, s a nyakláncot továbbra sem engedve el. - Lassan szép reggelt is. - Viszonozza a köszönést, mert udvariatlanság volna szó nélkül hagynia a férfit, még ha jelenlétére nem is számított, s nem is vágyott. Elküldeni meg nem küldheti, ez nem a saját kastélya, nem a saját konyhája. - Éjszaka még Ön sem dolgozik? Legalábbis ezúttal? - Némi derű hallatszódik hangjából, ahogy visszakérdez, de fáradtság is. Jelenleg fáradt harcot kezdeményezni, persze ha Philip mégis erre kényszerítené most az éjszaka közepén, akkor mit tehetne, mint gyorsan magához térne és visszavágjon rendesen? Figyeli a férfi ténykedését, s már fordulna is vissza a tűzhöz, gondolván, hogy a beszélgetésük ennyiből állt, meg talán majd még egy elköszönésből az előbb távozó részéről, mikor a férfi bejelenti a döntését. A jégkék szempár tekintete azonnal a férfi arcára ugrik fürkészően és elgondolkodón, s csak akkor ocsúdik ebből, mikor az előbbi manó lép oda mellé. - Lady, a szokásos, ahogy kérte. - Nyújtja fel a bögrét, melyben valami fehér gőzölög és filigrán ezüst kanálka lóg ki belőle. Egy biccentéssel köszöni meg Agnese és veszi át a Roxfortos fekete alapon címerrel ékes bögrét, s egy pár lépés erejéig követi a manót, aki akaratlan is elárulta, hogy gyakori vendég itt Agnese. Egy polcnál áll meg, s a nyaklánca végét visszaejti hálóruhája alá. Rövid keresgélés után egy kis üvegcsét vesz le a polcról a sok közül. - Sajnos én nem születtem semmilyen rendkívüli képességgel, így a Látás adományát sem kaptam meg, de ennek ellenére biztos vagyok benne, Mr. Samuels, hogy Ön nem fog távozni. - Pillant a férfira, majd az üvegcsével együtt a férfi felé indul meg. Ahogy lép, a földet söprő éjszakai ruha alól néha ki-kivillannak lábujjai. Körmein a lábán sincs festék. Járása egy macskáéval vetekszik puhaságban és csendességben, ami nem csoda jelenleg, mert a hideg kövön mezítláb lépeget. - Önnek helyén van a szíve, s mint az ilyen becsületes emberek általában, úgy Ön sem tud majd várni tovább. Ha távozik is, hamar visszatér, mert nem lesz nyugta, se nyugodt, átaludt éjszakája, míg le nem zárja az ügyet. Míg be nem bizonyítja magának is, hogy nem felmentett a büntetés alól egy olyan gonosz lelket, akik ellen olyan elszántan harcol. - Ér oda a férfihoz csendesen és nyugodtan beszélve, ha az nem sétált el messzebbre a nő közeledését észlelve. Az üvegcsét nyújtja felé, melyben valami barna, egészen finomra őrölt por lapul meg. Ha a férfi elveszi, akkor majd utána, ha viszont nem, vagy kétkedik az ismeretlen szerben, akkor Agnese fogja kinyitni az üvegcsét és szórni belőle a gőzölgő itala tetejére egy keveset. Az illat az üvegcse kinyitását követően szinte azonnal megcsapja majd Philip orrát is: fahéj. - Nekem nincs szükségem még egy évre, ha esetleg múltkori gyengeségem miatt tenné. Biztosíthatom, már szinte teljesen meggyógyultam. Ha viszont nem miattam, hanem saját maga miatt van szüksége még időre, akkor nem fél attól, hogy túl sok mindent tesz kockára? Ha valóban olyan rossz vagyok, akkor lehet nemcsak a felmentésem terhelné az Ön lelkét, hanem bármi későbbi tettem terhét is az Ön lelkére tenném át a magamé helyett. - Leül az egyik asztalhoz a kandalló közelében. Mardekáré lehet talán odafenn? Nem is tudja hirtelen, de nem is nézte merre ül le, csak a tűz közelében akart lenni. Lassan kavargatja az italát, s beszéd közben nem is nagyon a férfira néz, hanem az italára, csak a végén pillant fel Philpre hosszabban. De.. miért fogta el belül az a nyomasztó érzés, mikor a férfi bejelentette kvázi távozást ígérő döntését. Hiszen ez volna a legjobb, madarat kellene most fogatni Agnese-vel a jó hírtől, és valahogy mégsem akarja, hogy a férfi kimásszon az életéből. Agnese mondjuk könnyen vett most látnoki képességeket Philip visszatértét illetően. A nő szobájában ott van a frissen érkezett üzenet, miszerint Leticia elfogadta az ösztöndíjat. Talán már csomagol is a lány.
Vagy vajon a férfi tud róla, s emiatt távozik inkább, hátha így Agnese is visszavonja az ösztöndíjat? Csak egy tollvonás lenne. Tekintete a férfira siklik, s csak most tűnik fel neki a ruházata másmilyensége. Furcsálló, kíváncsi tekintete fut végig a férfin újra fel s alá.
A rémálmok, már ismét. Miért is tudnék megszabadulni tőlük. A hely különös volta mindent felkavar, a mágikus eszencia úgy tűnik korántsincs túl jó hatással az elmémre, felszabadítja azokat a gátakat, amelyeket elnyomni szándékozom már évek óta. Meglehet; kár volt idejönnöm. Ahogyan kész voltam távoltartani magamat az ügytől, ezúttal zárhattam volna az aktát, amely szó sem érdemel már többé. A nő bizonyára ártatlan, bármennyire motoszkál lelkem mélyén a vágy, hogy megismerjen, pontosan a tudtomra adta, amint fenyegetve érzi magát, számolhatok a következményekkel. Mint egy sarokba szorított mókus. Bájra, és harapásra, egyaránt el tudnám képzelni. Leticiát nem féltem, szinte felnőtt nő már, s engem gyűlöl, kétlem, hogy a Lady pont őt akarná felhasználni, semmi olyat nem mondhatna neki, amitől még inkább mélyülne a szakadék. A diákok azok, kiknek nem ártanék a jelenlétemmel, a minisztérium bizonyára méltó büntetést ró majd ki, ha valóban kígyó fészkelte be magát a Roxfort falai közé. Megfutamodnék? Lehetséges. Öregnek érzem már magam az afféle játszadozáshoz. Az elmém még bírná mindezt, a türelmem már véges. Tizenkét hónapnyi gondolat cikázhat bennünk, s mindez lejárt, a döntések most fognak születni. Gondolatban vállat vonok, ahogyan a kastély folyosóit rovom, s próbálok valami másra gondolni. Az álmokat nem tudom felidézni, arctalan nő, akit a feleségemmel azonosítok. Ekkorát tévednék, és mindaz, ami történik velem, a Lady hatása? Érdekes lenne... El kell űznöm mind a tudatomból, s a személyét is kerülnöm kell. Valami ürügyet kitalálok, hogy gyorsan lezárhassam az ügyet. Lépteim a konyha felé vezetnek, noha nem vagyok éhes. Ezúttal Athos helyett mugli ruházatot viselek, túl sokáig voltam néhai párom imádott Dumas szereplőjének bőrében, most csak a kényelem a lényeg. Egyszerű vászonnadrág, amely a sötétbe olvaszt, s törtfehér ing. Az is megfelelő lesz, ha iszom valami forró italt, legyen az akár kakaó, az ötévesek kedvelt édessége, Leticia is mindig kapott, mielőtt betakargattam. Rég volt már. Végigsimítok borostával szőtt szállamon, hogy benyissak a célajtón, s szembesüljek a hálóruhába öltözött királynőbe. Annak kell lennie, a szívem kulcsának birtokosa uralkodik rajtam. A pillanattól lemerevedek, akár ha tündöklő üstökös húzott volna el vakító fénycsóvát iriszem előtt, világom ismét felfordulni látszik, ahogyan a látvány, s illat közvetíti a földre szállt angyalt. Felötlik, tán még mindig álmodom. Helytenítem a gondolatot, s ráébredek, ezért is ily szerencsétlen Látónak lennem. Azt, mit elmém véletlen játékának tartok, látomásom alapjaként követendő ösztönszerű cselekedet. Róla álmodtam, tudatalattim kísért idáig, hogy ráleljek, ismét. Még csak nem is küzdhettem a prófécia ellen, amely csupán a gondolat csíráját vetette el bennem, ördögi módon vezetve idáig. Egyenesen sértés lenne sarkonfordulni, mégis állni lennék kénytelen gyönyörű kínzóm ismételt jeges tőreit? Bízom a fegyverszünet erejében. - Szép estét. – Maradva a britnél, nem mászom az idegeire a franciával, amelytől mintha fintort láttam volna már a szépen metszett ajkakon. A fájdalmasan szép vonásoktól nem szakítom el hasonlószín tekintetemet, amelyek most visszatükrözik az arcomat nyaldosó lángpompát. - Nem követtem, mielőtt feltételezné. Ezúttal nem. – Közelebb nem lépek, fizikai kontaktusunk kizárva, nem kerülök többé a mesebeli báj rabigájába. Nem kívánok manókkal diskurálni, megoldom én magam. Kinyitom a szekrények egyikét, s összeütök egy bögrényi kakaót, amelyet varázslattal melegítek meg. - Úgy döntöttem, többet fogok hagyni, mint egy év. Nyugta lesz tőlem. – Iszok bele a forró italba, magyarázatokba azonban nem bocsátkozom.
A nyomozás az aprómunkák sorozata. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Philip és Agnese 2015-05-10, 23:07
Philip & Agnese
A bűntudat nem hagy aludni?
Hajnali hármat üt az nagy toronyóra a csendbe hasítva, mégis az álmodókat fel nem ébresztve. Furcsán köztes időpont ez. A későn fekvők ilyenkor már ágyba kerülnek, s talán már egy órája alszanak is, az igen korán kelőknek meg még van legalább egy órájuk az ébredésig. Olyan időpont ez, mikor még Hóborc sem randalírozik, csak az ügyeletes tanárok járkálnak fel s alá, bár legtöbbször ők is megpihennek valami sarokban vagy szélesebb ablakpárkányon ülve. Olyan időpont ez, amikor csak kétféle ember járkál a folyosókon: aki bűnben jár vagy aki nem tud aludni. Néha a kettő egyszerre. Halkan suhog a szinte földet seprő ekrüszínű csipkeszegélyes selyemköntös, melyet ugyan induláskor összekötött, de finom selyemöve megcsúszott és kibomlott és most nem érzett rá késztetést, hogy ismét összezárja. Éjnek évadján ágyából kelt ki ahhoz való ruhában, mégis a megjelenése valahogy kifogásolhatatlannak mondható a helyzethez képest. Egy vékony aranylánc tűnik el a finoman kidolgozott csipkedíszes mellrész alatt. Bokáig érő selyemhálóing van rajta, nyilván a köntössel együtt egy párt alkotnak, mert színben is egyeznek, nemcsak anyagukban. Hosszú szőke haja nagy hullámokban omlik a hátára, bizonyára aznap (vagyis már előző nap) kontyban viselhette a haját, attól maradt benne a hullám. Csak ujjait használva, kábán fésülte ki tincseit, de egyébként sem szokott kócos-fajta lenni. De ami a leginkább feltűnő rajta: ez egyszer nem visel semmilyen feketét. Rutinosan csiklandozza meg a körtét a festményen, mely kilinccsé alakul máris és lóg be a konyhába. Reméli, senki nem lesz itt a néhány ügyeletes manó kivételével. - Szép estét... a Ladynek. A szokásosat hozhatom? - Nagy szemű, szokottnál kajlább fülű, vékonyka hangú manó lép rögtön oda hozzá, pedig Agnese még csak most fordult vissza az ajtó maga után való behajtásából. - Igen, Dizzy, köszönöm. - Pillant lágyan a manóra, s egy pillanatig figyeli, ahogy az elsiet a rendelésnek megfelelően cselekedni. Az egyetlen manó, akiről biztosan meg tudja állapítani, hogy lány manó lehet bizonyára. A többi manó fejet hajt felé köszönésképpen, de Dizzy kivételével egészséges távolságot tartanak tőle. Még a manók is. Halkan sóhajt. Nem bánja végülis, legalább más sincs itt, hogy sürögjenek a manók vagy bájcsevegni kelljen bárki mással. Még nem akar a szobájába visszamenni, úgy sem tudna elaludni. Inkább halk léptekkel, mintha csak mezítláb járna, lépdel oda a kandallóhoz, melyben csak kis lánggal pattog a tűz, de aranyba vonja Agnese haját.
Már nem sántít, vagy ha fáj is még a lába, járásában ez már nem látszódik meg. Karba fonja mellkasa előtt a kezeit, s egyikben az aranylánca végét forgatja, de tekintetét le sem veszi a lángokról, mintha abban próbálna bármit kiolvasni, mint a jóslásban jártasak a teafűből.
