Ruth & Uther - Elfeledett emlékek nyomában

- Arra nincs szükség. Az én döntésem volt, nem számított, hogy te vagy akárcsak a többiek milyen véleménnyel éltek. – Vonom el a tekintetemet a lánghajú szépségről hogy a távolba révedjek. Nem a térnek van itt jelentősége, a múltba tekintek vissza, amikor ráébredtem, bármilyen intrikával is járhat Ruth jelenléte az életemben, inkább legyen ő az, aki megforgatja bennem a tőrt, minthogy legyen előttem az unalmas örökkévalóság, egyedül. Sötét varázslóként az intrika része az életemnek, még ha most meg is fogadtuk, hogy nem fogunk egymásnak ártani, ki tudja, hogy mardekáros tanítványomat mikor csalja tévútra a szíve, miszerint nem akar kötődni, s hogy mindezt bizonyítsa, inkább ellenem fordul. A csata most még két percig sem tartana, ám ha tanul tőlem, vagy akár másoktól, a benne rejlő páratlan erő még inkább alá fogja húzni kiválasztottságát. Túl fog szárnyalni, ez már most nyilvánvaló. Nem érzem magam öregnek, ám a kettőnk viszonyát tekintve nagyon is. Ő még fiatal, előtte áll az a sok fájdalom, szenvedés, amelyet okoztam, vagy átéltem. Irigylem is érte. Miután a halhatatlanságot nem értem el, idő kérdése, hogy ha nem is ő, valaki a számtalan ellenség közül ráébred a gyenge pontomra, és kihasználja azt. Na nem mintha előre siratnám magam, éveink számát tekintve alig tehető háromra, vagy még annyira sem, pusztán túl sok mindent láttam már, amelyet nem kellett volna. Nem sajnálom magamtól ezen emlékeket, úgy vélem, már így is többet éltem, mint bárki az én koromban. A legtöbb, amit még tehetek, hogy kihozom a maradékból, amit csak lehet.
- Nem figyelsz eléggé... Nem mondtam, hogy nem fog enni belőled... Ha kiforgatod a szavaimat, csodálkozol, hogy hasonulok hozzád? – Döntöm oldalra a fejemet, s ujjaimat ráfonva az övére már meg is ejtem a szúrást, amely valóban látványosan fájdalmasabb, mint egy átlagos sebpont, hogy aztán az értékes vér halálpontos utat járjon be a kút mélyén elhelyezett tégelybe. Hogy aztán az enyém is kövesse, és egymással egyesülve legyen méltó eledele a rémembernek, amely egykori mentoromból maradt.
- Tudtam, hogy készül a varázslatra. Ostoba volt, s óvatlan. A varázskönyve ezen oldala szinte rongyosra volt olvasva, azt is észrevettem, hogy rajtam felejtette a tekintetét, éreztem, hogy úgy néz, mintha kellenék neki. Na nem úgy... – Ártatlan félmosollyal vonom meg a vállamat, azért nem csoda, hogy még az erősebb nem tagjai is meg akarnak fektetni. – Amikor meglepett, tudtam, hogy mi történt, és azt is, hogy lesz akaraterőm visszafordítani. Hónapokig készítettem magam, hogy legyen hozzá erőm. Az eredményt magad is láthatod. – Nem mindenre adtam most választ, nem akarom töménytelen mennyiségű információval ellátni. A rém most torz alaktalan testével odakúszik, és amennyire a láncok engedik, szörcsögő hangot kiadva lefetyel. Nyelv nélkül kissé nehézkes.
- Rád? Egyszerű kíváncsiság. Hogy meddig vagy képes értem elmenni. Nem okoztál csalódást. Mehetünk. – Állok fel, és húzom magamhoz a derekánál fogva. Szükséges még ez az óvintézkedés, bejutni rém könnyű volt, hiszen ez egy börtön. Ám kifelé...

- Bájos, hogy viccként éled meg. Nem fogod fel, hogy mennyit gondolkoztam azon, hogy most élhess még, akárcsak a társaid.
– Csóválom a fejemet mosolyogva, finoman még végig is simítok az állán, amolyan helyzetenítően. Érintésem nyomán az elméjébe sugárzom a látomást, amelynek fényében cseppet sem kacagok gonoszul, nincsen rá szükségem. A csillagegyüttállás különös ködbe borítja a kontinenst, amelynek fókuszpontjában ott állok, körülöttem lángra lobban az öt lány, testükről leolvad hús és csont, hogy aztán amely belőlük fakad, azok tűzförgetegként induljanak útjukra, és falják fel a környező világot. Sikolyok, fájdalmas kiáltások hangzanak, majd végül néma csend.
- Igazad van.
– Ahogyan Eileen esetében sosem hittem volna, hogy ott a vélalánynál belemegyek az alkuba, most talán életemben először mondok ilyet valakinek. Jól látja, a saját lelkem volt a tét. Elbukom, ahogyan a felmenőim, én is mások árulója leszek, ahogyan majd velem is megteszik a jövőben. A sötét varázslók módszere az árulás. Ruth azonban kiválóan ráérez, hogy ha nem is fontos az, hogy hányan esnek áldozatul a kísérleteimnek, ami köztünk van kapocs, immár eltéphetetlen. Különös, hogy mindez valódi érzelmeket, kötődést indít meg bennem, hogy ráébredjek, a valódi hatalom az, ha van kivel megosztani azt, amit tapasztalunk. Örök magány, vagy időleges társas lét... Ez utóbbi kezd vonzó lenni.
Hamarosan odaérünk a kúthoz, amelynek mágikus pecsétje már jöttömre is engedelmesen félrecsusszan, és láthatja egykori mesteremet ebben az öntudatlan állapotban szenvedni. Most éppen az éhségtől. Nem élelememre van szükség, már több annál, sőt, bizonyos tekintetben kevesebb is. Egy roncs, akire olykor szükségem van, s nem adom meg számára a megváltó halált. Ameddig élek, addig szenvedni fog. Ahogyan velem is szándékában állt tervezni.
Érdeklődő mosollyal szemlélem Ruth reakcióit, a kiváncsiságon túl mintha apró félelemszikrákat is felfedeznék a smaragdszín tekintetben. Nocsak, hát őt is zavarba lehet hozni? Végre egyszer azt látom, hogy nem a hatásvadászatot ismeri fel tetteimben, hanem... valami számára is tetszetős megmozdulás mindez. Mintha valahol őt nagyon is az izgalom éltetné. Előbbi tervemtől most mégis eltérek.
- Oh, nem, ennél egyszerűbb dolgunk lesz. Gondoltam belöklek, hogy élvezd az ízét a halálközeli élménynek, hogy aztán az utolsó pillanatban mégis kihúzzalak. Ne félj tőlem, a vacsora ezúttal nem te leszel. Vért iszik a drága. Mint azt korábban is sejthetted.
– A sötét tőrt húzom elő, amellyel annak idején a kilátóban magamat is megsebeztem, hogy ellen tudjak állni annak, hogy ne öljem meg a Csendesség alatt Eileent. A lány mutatójjjához illesztem, majd a kút fölé tartom a fegyvert. Az apró vércsepp tökéletes ívet ír le, s a lenti kis tálkában landol. Majd a saját tenyeremen húzom végig, ekkor azonban vér helyett vakító fény tölti be a romváros ezen részét, mintha valami más lenne a bőröm alatt. Aranyló folyadék. Félmosoly, nem magyarázok. A tőrt ismét feltartom, s a különös lé szintén utat talál lent, magába oldva Ruth vérét is. A lény hörögve keresi meg az étkét, és gyomorforgató hangokat kiadva enni kezd.
- Amikor elrabolta a testemet, úgy vélte, megfosztott a varázserőmtől. Nem vájta ugyan ki a szememet, és semmi egyebet, ám ide láncolt, az ő öreg testében. Nem küldött rám szárnyas vámpírokat, csupán a kút erejét korlátozta le olyanra, hogy életben maradjak ugyan, ám le legyek gyengülve, varázslatok, és minden egyéb nélkül. Hónapokig terveztem, hogyan vágok vissza.

- Jól gondolod te is. Az öt csupán katalizátor. Megnyitja a kaput a tűzförgeteg előtt, amely termonukleáris világégést okoz. Ezrek, akár milliók. Ennyit gondoltam a halhatatlanságért cserébe. Nem véletlenül vagytok angyalok, megmentettétek őket. – a hárem szóra el sem tudom fojtani a mosolyt, a vélalány is mintha erre utalt volna, ha nem is pontosan ezzel a szóval. Nála inkább Bábjátékosi szerepkörbe lettem kényszerítve, holott az ötös sok tekintetben engem irányít, változtat meg. Szó se róla, hatással vagyunk egymás életére. A görög dráma hozzánk képest smafu, ez egy kifacsarodott hexagon, még jó, hogy csupán a szőkeség felé van meg a szerelmi szál, különben érdekes szintekre emelhetnénk a kötelékeket. Ruth is egyike azoknak, akik kedvéért lemondtam az öröklétről. Adódhat így is lehetőség, hogy meghosszabbítsuk a létünket, együtt, csapatban küzdve, száműzve akár a Fenevadat is, akivel nap mint nap fel kell vennem a harcot.
- S nem adatik meg mindenkinek. – A vöröske nem is tudja, hogy mennyire közel jár a valósághoz, amelyet most bemutatni készülök neki. Az idézésnél valóban alig érzett volna semmit, az amulett pillanatok alatt beszívja az angyalok lelkét, majd mindennek vége. Azaz éppen akkor kezdődik. Elképzelem magam, amint ott állok kitárt rúnaszárnyakkal, lábaimnál az öt hamukupac, szenvetlenül néztem végig, ahogyan a lángnyelvek leolvasztják a szépségekről a húst, csontokat, s válnak az őserő martalékává hogy megindítsák azt, amire évek óta várok, s mely ellen nincsen menekvés. Képes lettem volna rá. Olyan ősi varázslat ez, amelyet csak a legvénebbek ismerhetnek. Szüleim sötét kódexéből aligha készült néhány darabnál több.
- Alkalmasint. Amikor szükségem van arra, hogy kijöjjön a révületből. – Félmosolyomban a kegyetlenség is megtalálható, holott éppen az imént vezettem fel, méltán élhet még mindig a bosszúvágyam egykori tanítóm irányában. Türelmesen hallgatom, amint Ruth gondolatban már gyilkolni kész. Ez benne az érdekes. Vele egykori mesterem semmire sem ment volna. Míg nekem volt mit átgondolnom, hogy milyen családban születtem, megtanulni a sötét varázslatok lélektanát, magamévá tennem mágiaelmélüket, addig Ruth szíve helyén égő kemence található. Sötét varázslónak született. Nincsen semmi kétely, csak az eltökéltség. Nem irányítható, ha megindul, velem ellentétben nem szorul szövetségesekre. Bámulatos. Mint egy fekete hattyú. Mindazonáltal pálcájából nem pattan ki a smaragdszín plazmacsóva, pusztán a látomás tűnik el villantással.
- Legjobb védekezés a támadás. – Hagyom helyben a dolgot, s miután tisztul az elméje, s a szárnyas vámpírok is tartják a tisztességes távolságot. Immár nincs szükség a fizikai kontaktusra, a lány bizonyított. Elérjük a lilás derengést, amely mint valami gejzír tör a magasba a lefedett kútat lezáró fémlapon át. A sötétköves gyűrű ismét felvillan, lelkemre van kovácsolva a zárópecsét, s magától csusszan arébb. Ha a lány lepillant a mélybe, úgy tíz méteres mélységben leláncolt alakot láthat. Szemei helyén kikanalazott gödrök ásítanak, nyelve kitépve, fülei rég nincsenek. Mégis ösztönösen moccan felfelé bámulva, mintha érzékelne minket. Körülötte három elszáradt, döglött szárnyas vámpír. Ruth kitalálhatja, a lények az illetőt ették, ám miután az összes vért kiszipolyozták a mágikusan életben tartott testből, szépen maguk is éhenhaltak. Leülök a kút kávájára, és magam mellett paskolom meg a hideg követ, jőjjön csak a leányzó.

Újdonsült hugom kissé paranoiásan kapkod. Nem róhatom meg érte. A romváros közepén én is így tennék, ha először járnék itt. Más kérdés, hogy amikor én vetettem ide a lábamat még az ősidőkben, virágzó település volt, a helyoldalban vájt bányával. Azóta itt minden elveszett, a kettősünknek köszönhetően. Azaz minden nem. A sötétség váltotta fel. Az a reményvesztett kietlenség, amellyel most a vöröskének is szembe kell néznie. Megfelelő lecke lesz számára, ha tőlem akar tanulni. És ha vigyázni akarunk egymásra a jövőben, olyan testvér védjen, aki kész megismerni azt a tudást, amellyel én is rendelkezem.
- Fiatalság? Nem. De igen közel jársz. A fiatalság a mesterem vesszőparipája volt. Nekem nem kisebb vágyam volt, mint a halandóság átlépése. – A vigyort szelíd mosollyal viszonzom, Ruth igazi ösztönlény, mintha olyan beleérzőképessége lenne, amellyel kész a múltba látni. A testcsere varázslat... Ez lesz a mai alkalom alapja. A múltamat fogom megismerteni vele, hogy tisztában legyen a gyengeségeim mellett immár az erőmmel. Hogy ne pusztán hatásvadászatról, tüzijátékról szóljon minden, amelynek részese lehet.
- Észre sem vennéd, ha már meghaltál volna... – Emelem fel a kezem a derekáról az állára, hogy finoman megfordítsam irányba, ahonnan jöttünk. Tíz lépésnyire ő fekszik feltépett torokkal, a szárnyas vámpírok már csócsálják a belső szerveit. Ám mindez látomás, ha igaz volna, nem érezné magán a kezem melegét. Ahogyan magamra vonom a tekintetét, zafírkék pillantásom elidőzik az ő smaragdjában, ezt a látomást én gerjesztettem az elméjében, ám ahogyan sötét tincsem az arcomba hullanak, egykedvűen megvonom a vállamat, tovább kéne indulnunk. Bár azt igértem, hogy nem fogok az elméjében kutatni, segítő szándékkal mégis megteszem ha kell. A démoni birtok többre lesz képes, acélozza meg a szívét, dobja el az érzéseit. Vagy ha dac életeti őket, ahogyan Eileen esetén, hát kapaszkodjék beléjük. Bárhogyan is, nem szabad gyengeséget mutatni.
- Oh, hát nem tudod...? Megetetjük. – Most én vigyorodom el, de nem vészjóslóan. Ha elmeséltem már bizonyos fokig a terveimet, elég irónikus lenne, ha a vörös angyal lenne mesterem mai vacsorája. S tulajdonképpen miért is vagyunk itt? Pont a történet miatt, amelynek nem csupán hallgatója lehet a biztonsági főnök, meg is mutathatom neki a következményeket, amelyek az árulásból fakadnak. A sötét varázslók módszere az árulás, én még gyorsabb voltam a mesteremnél, ám nem kívánok arra a sorsra jutni, amit tenni akart velem. Az angyalaimmal ha csapatot kovácsolunk, az nem építkezhet bizalmatlanságra. Ellenben a lány elméje életre hívja a hely sötét erejét, és máris megjelenik a védelmi rendszer. Sokkal kevésbé tudom érzékelni, hogy mi történik, mint ő, hiszen a rúnát javarészt eltávolítottam, csakis a lelki összekapcsolódás maradt meg.
- De igen. Minden valós. Szembe kell nézned vele, bármit is látsz, hogy legyőzd. – A lány háta mögé lépek, ám nem a derekára siklik a kezem, hanem a halántékára. Különös szót mormolok a fülébe, egyetlen varázsige, amely megtelepszik az elméjében, és pálca nélkül is előhívható majd. Lélekburok. Az a valami... amely sokarcú szörnyként a lelkét szaggatná szét, a testével kezdi, éles fogak nyílnak az szájból, amelynek arca folyamatosan változik, hogy ködként ellepve Ruthot belevájja magát a finom bőr alá. Már csak a kérdés, hogy képes lesz-e ellenállni, vagy a cél előtt törik meg... Ha számításaim nem csalnak, a fogak hamarosan szétszaggatják, vagy lepattannak róla, mintha porcelánból lenne.

Félmosollyal figyelek fel a kérdésére. Ha így lenne, ahogyan kérdezi, bizonyára nem mondanám el neki a történetet, nem hoztam volna ide. Azaz igen, csak teljesen más indokkal. Nem tanító, sokkal inkább kelepce jelleggel. Ám itt vagyunk, megvallva a sötét titkot, hogy kedveljük egymást, barátok lehetünk, valami groteszk módon testvéri érzés is összefűzhet, így mindaz, amiről most érdeklődik, már múltbéli, elméleti jellegű.
- Eredetileg pár hónapot szántam neked. Nektek. A sötét varázslók módszere az árulás. Magam sem értem, hogyan történt, végül meggondoltam magam. Átláttam, hogy ha azt teszem, akkor azzá válok, amivé a szüleim szántak, vagy éppen annak a mesternek venném át a helyét, aki ezt akarta tenni velem. Van vajon érteleme az állandó... magánynak? Aligha. – Mindentől függetlenül, hogy a lány mosolyog, és komoly témáról beszélünk, már derűsen tudom kezelni a helyzetet, felülemelkedtem. Kész vagyok társamul elfogadni, ezen a helyen fokozottan óvatosnak kell lennünk. Azért jöttem, hogy felfedjem még az érzelmi titkon túlmutató múltamat, s amíg itt vagyunk, nem merülhet fel olyan, hogy kicsit is meginogjon a kettőnk közti kapocs. Ha a lány lelke is odalesz, ahogyan annak idején az enyém, két fenevadat már nem tudnék kontrollálni, a sajátomat is nehéz, hogy ha arról van szó, ne tépjen le valamelyik angyal fejét, ha úgy alakulnak az indulatok.
- Ez mind egyszerre. Eleinte felfigyelt rám, mert ügyesebb, és okosabb voltam a társaimnál, na meg a családi háttér sem volt elhanyolható, nekem nem kellett elmagyarázni, milyen is az a kicsontozás. Majd... – Felsóhajtok, ez azért kemény téma, hiszen áhitattal néztem fel rá, fontos volt nekem, nem csak tanár, jóbarát. – Majd társak lettünk, egyenlő félként kezelt, hogy aztán egy idő után felismerje, túlszárnyalhatom őt. Nem a lelkemet akarta, bármit megtettem volna érte. A fiatalságomra pályázott, és egy időre sikerrel is járt. Egy agyafúrt varázs révén bennem öltött testet, míg én az ő testébe kényszerültem. – Ruth meglehetősen kreatív, ami a motivációkat illeti. Zordan pillantok rá, tudom, hogy nem könnyű velem, de meg fogja érteni azt, amit még Eileen-nek sem meséltem, nem pusztán a sötét varázslói családnak volt szerepe a jellemem kialakulásában. Van itt még más is bőven.
- Bemegyünk, egyenesen a kúthoz. Nem kell harctól tartanod, amíg velem vagy, de a lelked épségére nagyon figyelj. Olyat is láthatsz, ami nincs ott. A mesterem a kútban van. – Az ujjamon megvillan egy sötét gyűrű, ez véd a szárnyas vámpíroktól, távol tartja őket. Szándékomban áll elmesélni majd azt is, hogy mi volt ez a város, de majd később, legalább jussunk túl az őrzökön. A lány egyszer már megmutatta a mumusnak, hogy mitől tartana leginkább, ám a hely most nem a félelmével, nem is a jövőjével bombázza meg. Sötét múltja priuászát kelti életre, bármi legyen is az. Egy pillanatra sem tágítok mellőle, átfogom a derekát, csendesen lépdelek mellette a halott kövek között, a távolban lilás fény gomolyog. A város szíve.

Bekapcsolódom a nevetésbe, sikerült megkönnyebbülni, ettől még nem kell megadnom magam. Életem egyik sorsfordító momentuma volt, hogy el kellett engednem a lányt, hogy lássa, rajta áll a döntés. Az, hogy visszajött, másféle pecsétet nyom a kapcsolatunkra, mint a rúna, amellyel idejekorán megjelöltem. Nem mondom ki, hogy én köszönöm, de pillantásomból egyértelmű. Sosem voltak barátaim, még csak családom sem, a szüleim korán elszakadtak tőlem. Inasok, szolgák között nőttem fel, azok akik a legközelebb álltak hozzám, tanítók, mentorok voltak. Nem csoda, ha megkeményítettem a lelkemet, azt verték belém, hogy az érzelmek gyengítenek. Ez most többedszerre megdőlni látszik. Nem szándékozom belelátni most a lány lelkébe, de úgy vélem, hasonló járhat az agyunkban. Szenvedélyes kitörésünk megerősítette azt, amely kettőnk között eddig pengeélen táncolt, van egymás mellett keresnivalónk. Ugyan nem vér szerint, de kész vagyok feltétlen bizalmamat adni, a múltat pedig lezárhatjuk. Vagyis.. nem teljes mértékben. Kellett az alapozáshoz. Szükséges emlékezni rá, hogy tudjuk, mit vészeltünk át. Ahogyan az angyalok felé elmélyül a kapcsolatom, csökkenni fognak azok az események, amelyektől Eileen vagy Jessamine bizonyára eldobná azt a bizonyos rókabőrt, ám a sötét útjaimon többek között Ruth elkísérhet, hiszen teljesen feladni magam úgysem fogom.
Nem vágyom immár arra, hogy feltétel nélküli szolgám, tanítványom legyen. Csak mindig térjen vissza, és ne változzon a kapcsolatunk, így adhatunk egymásnak a legtöbbet. Miután tisztáztuk, hogy kapcsolatunk pusztán baráti, testvéri szintű lehet még egy pillanatnyi eltévelyedést sem engedve,  nem tolom el a kezeit, hagyom, hogy körülnézzen. Bólintva tartom fogva a szemét, van még pár percünk, mielőtt a hely ráébredne a betolakodok létére. Igen, a helynek önálló akarata van, és szinte magától mozgósítja a még ott tartózkodó lelkeket, amelyhez képest fényespáncélú lovagnak számítok. Szükség is lesz rá, hogy ennyire összetartozzunk, mert ha a vöröske elszáll, nem fogom tudni megmenteni. Így az, hogy bízunk egymásban, tesztelhető is. Az előbbi mosolyom a múltté, ám az, hogy nem vagyok elutasító, s nem távolodom, még mindig él.
- Nos... itt kezdődött, és itt ért véget minden. Ide csalt a mesterem, hogy végezzen velem, miután évekig tanított ezen a helyen. – Most ellépek mellőle, de csak annyira, hogy kövessen. Pár pillanatra a némaságba temetkezem, erről még senkinek nem beszéltem, most sem lesz egyszerű. És nem mintha sajnálnia kéne, mindez már lezárult. Egyre beljebb hágunk a romváros belsejébe, közben a lány által mutatott ház tetején megmozdul valami, ami értelmet ad arra, miért is fejlesztettem ki a rúnaszárnyakat. A lény akár emberszerű is lehetne, ám amorf pofája alapján olyan, mint egy denevér, ezt támasztja alá a bőrlebernyeg, amelyet kitárni készül. Acsarkodva figyeli kettősünket, pofájában tűhegyes fogsor villog. A többi ház tetején is megjelennek a szárnyas vámpírok...

Különös, hogy amióta ezt az öt bolondgombát ismerem, sokszor oly nehéz a szívem. A csillagnász egyszerűnek tűnt az elején, névtelen, arctalan szolgák, akik az életüket adják azért, hogy átléphessem a halandóság korlátait. Hol van már az, amikor ezt könnyedén le tudtam zongorázni... Most, hogy elment, az üresség fájdalmasan söpör végig rajtam. Olyan ez, amelyet korábban nem éreztem a sajátoménak, s most nem először tapasztalom a kötődést. Nem tudnék megválni tőlük. Sosem leszek a kedves, jólelkű egyén, amilyennek a tanáraim hisznek, ám velejéig romlott gonosz sem. Valahol félúton, ők öten pedig a mérleg nyelve. S most ismét itt van. A karomban. Mint valami elveszett kölyökkutya. Annyira egyértelmű az, hogy egymás nélkül semmik sem vagyunk, s talán pont ez kellett, ez a konfrontáció, amelyben először tagadom az érzelmeimet, hogy aztán így mutassam ki az ellenkezőjét. Tudom, hogy itt most valami megváltozott. Sosem fogunk egymásnak csak úgy a lelkünkről mesélnie, az nem is lenne valós. Maga a tudat kell csupán, hogy számíthatunk a másikra, ha úgy hozza a helyzet. Nem érdekes most a káromlat, amely elhagyta az ajkát, mielőtt kilépett a küszöbön, visszajött, s nem fog többé távozni.
- Ne feszítsd túl a húrt...
– Csupán a kötelező lekoptatás, amely pusztán verbális eltáncolás, hiszen még mindig hagyom, hogy az ölelésemben pihenjen. Ajkaimon pedig nem a gőgös, hanem a megkönnyebbült mosoly játszik. Felszabadultunk most mind a ketten, a saját stílusunkat ellenben úgysem tagadjuk meg. Ő marad pikáns, én szigorú, mégsem fogom kutyasorba taszítani, nem sétáltatom. Nem a szolgám, a barátom. Érdekel majd a vágya, hogy ne megadjam a választ, csupán felvessem annak lehetőségét, hogy mi lehet az odavezető út, míg ő is képes arra, hogy ne játszom az idegeimmel. Képes, csak éppen nem tartja be. Ezt már elnézhetem, hiszen velem akar lennni, más pedig nem számít.
- Vérfertőző, minthogy... levágom az ujjadat egy rozsdás ollóval? Az belefér, bármikor, csak kérned kell.
– Tudom én, hogy mire gondolt, én így hárítok. Megtanulom kezelni őt, ezzel jelezve, hogy képesek vagyunk egymás mellett élni anélkül, hogy ne ismétlődjön meg az előző jelenet. Ezt tükrözi mindaz emelett, hogy viszonzom a mosolyát, nem kell visszafognia magát, csak kezeljük helyén a dolgot.
- Rendben. Tehát nem fogok az elmédben turkálni, ellenben oly csekély mértékben meghagyjuk a kontaktust, hogy képesek leszünk gondolatban üzenni. Akár szavakat, akár érzéseket. Nem fogom tudni, hogy merre jársz, egyedül leszel, és csak akkor hallak meg, ha arra vágysz.
– Feloldottam hát a pórázt, hiszen valóban az volt. A lánynak igaza van. Minél erősebben szorítom össze a markomat, annál többen csúsznak ki az ujjaim közül. Így talán nem csak többre képes, valóban más síkon kötődhetünk egymáshoz. Nem feszül annyira ellene annak, ami köztünk él, s bizalmi alapra kell helyeznem az esetleges távozását.
- Török... Na ne szórakozz már velem.
– Szinte elnevetem magam, most csak a cinikus hunyorgás marad. Ráfogok a vállára, aztán már életbe is lép az újabb teleport. Ma már a harmadik. Ha nem vigyázunk, a mardekáros lány ebédje a vállamon köt ki, nem igazán venném a lelkemre, ha puszta kézzel, varázslat nélkül kellene sikálnia a sötét öltönyt órákon át. Földet érésünk messzemenően elüt a török bazársor szinességétől. Komor romváros szélén állunk, természetellenesen hideg van. Szinte kézzelfogható a gonoszság, amely a helyből árad. Óvatosnak kell lennünk, főleg a lánynak, akit itt nem csupán széttéphetnek, a lelkét önmagában is elveszítheti.

A lány elrohan. Törvényszerű volt. Egy ideig még a párkányt markolom. Ezért sem akartam velük közvetlen kapcsolatot. Elég lett volna, ha egy szimpla akaratátvitel billogok sütök rájuk, hogy aztán engedelmesen omoljanak a lábaim elé, s a fekete amulett magukba szívja erejüket, ahogyan átlépek a halandóság határain, eleresztve mindent, amely ehhez a világhoz köt. Voltam annyira ostoba, hogy értelmet adtam a létüknek, hogy addig is meghosszabbítsam azt, amit saját sorsuként tehetnek. S hogy miért leányok? Magamnak úgy magyaráztam, hogy nem csábulnak el oly könnyen  a hús hívó szavára. Mi lett a vége? Szeszélyeik miatt szép lassan darabjaira hullik minden. Amint az egyszerű hímek pusztán az ösztöneik alapján lettek volna ostobán irányíthatóak, most az öt angyal közül ez az egy felülír mindent. Felfigyeltem rá, tanítottam volna, hogy aztán mégis elkezdjen hiányozni amikor nem hallom az ostoba sértéseit. Lekezelni vágytam heves vérét, miszerint rám ne vesse ki a hálóját, s az lett a vége, hogy sötét szívem mégis táplál valami érzelmet. Testvérit. S hogy ezt kimondhattam volna? Talán. Ha nem vagdalkodik állandóan. Távozzon, ezzel csak bizonyítja, hogy nem is volt értelme semminek. Az ajtó nyitva áll, ahogyan kisietett rajta. Nem követettem figyelemmel távozását, a saját gondolataim rabja voltam, a hogyan tovább mégsem kötötte le a figyelmemet. Csakis a múlt, s a jelen. Hogy aztán nagy levegőt véve sóhajtsak fel, és zárjam kitárt karjaimba. Ezen már tényleg volna mit röhögnie más esetben a szarkasztikus boszorkánynak, oly epikus az egymásra találás. Nem is pillantok rá, csupán az államat nyomom a fejbúbjához, ahogyan együtt lélegzünk, s olyanra ragadtatom magam, amelyre vele kapcsolatba soha. Megcirógatom a tarkóját. Tudom, hogy beszélni vágyik, így nem is szólok közbe, ne akasszam meg, s bármilyen képtelen ötlet, zavarba se hozzam.
- Nem vagyok az elcsábítható, majd eldobható lovagjaid egyike. Tanítalak, és kész vagyok... tanulni is akár. Nem vártam el, hogy szeress, nekem mindez új. Ahogy mondod, egy idióta vagyok, aki nem képes lemondani rólad. Nem akarom, hogy megváltozz, csupán egyet vegyél figyelembe. A bátyádként tudok figyelni rád, nem a szeretődként. Elengedhetjük a főnöki szerepet.
– Ezzel együtt igen fontos persze, hogy a vélalány nem érezheti azt, hogy Ruth bármikor elé lenne sorolva. Így az az ölelés, amelyben most vagyunk, ennek a pillanatnak szól, mint ahogyan fordított esetben én magam sem örülnék, ha így látnám valakivel. Végül hagyom, hogy megoldjuk az összebújást, és lepillantok a lányra.
- Hívj ha kellek, a rúnát eltávolítottam, ám gondolatban tudsz üzenni. Kész vagy akkor megismerni a múltamat? – Húzom elő a sötét amuletett, amelyet szigorúan ruhával együtt fogok meg, hiszen zsupszkulcsként működik. Olyan helyre visz majd minket, ahova szándékosan nem engedtem be a tiltott teleportot. A lányt immár kész vagyok szabad akaratú, önálló személyiségként elfogadni. Gonoszkás megjegyzéseivel együtt. Talán olykor nekem sem ártana valami ilyesmi.

A gúny, a lekezelés, amelyet irányomba mutat, nem újkeletű. Tulajdonképpen még én magam is kezdem feltenni a nagy kérdést, miért foglalkozom vele. Miért vagyok többet, mint akár a vélalánnyal? Van értelme? Felelősséget helyeztem a tenyerébe, s azzal vág vissza, hogy nem mondok semmit, nehezen adom ki magam. Nem látja át, hogy a folyamatot nem lehet sürgetni. Sem azt, hogy megbízzak benne, sem azt, hogy feltérképezzük, mi is lesz a megfelelő út a számára. Megszoktam már, hogy abban a világban, amelyet választottam, az embernek örökké a hátát kell védenie. A sötét út sokkal könnyebben járható, egyszersmind nincsenek valódi szükségeseink, az árulás szinte mindig ott lebeg a levegőben. Nem emelem hát most ki, hogy bele sem kívánok menni a szócsatába. Bármennyire is pikáns, izgalmakkal teli, ha nem képes elvonatkoztatni az állandó csatározástól, s a gúnyt állandó fegyverként használja, mindig gyenge marad.
- Értem. Véleményed szerint ő nem testesítheti meg mindhármat...
– Bólintok, valamiben igaza van, hiszen a vélalányt nem rémisztem meg az igazi terveimmel, Ruth bizonyos tekintetben többet tud rólam, jól ismer. Talán most magáról beszélt, miszerint nem biztos, hogy van értelme mindannak, amit tesz. Dicső felismerés. Pusztán lehet, hogy kései. Az öt leányt nem azért építettem magam köré, hogy változatosságot csempésszek egyébként sem unalmas szexuális életembe, más értékeik miatt kellenek. A vélalánnyal történtek... pusztán a sors különös szeszélye miatt alakultak így. Fanyar képpel vonom meg a vállamat.
- Nem szokásom betölteni a játékszer posztot. Én magam döntöm el, hogy kit hogyan kezelek. Mindez egyirányú. Segítségre volt szükséged, egyedül voltál. Felemeltelek, hogy aztán elhajítsalak, ha érdemtelen vagy. A türelmem véges, nem fogok kisérletezni.
– Nem pusztán azért távolítom el rúnát, hogy szabaddá tegyem kapcsolatunkat. Nem fogok a helyére új biztonsági főnököt keresni, mégis át kell értékelnem, szükségem van-e minderre. Úgy véltem, hogy az elmúlt hetekben furcsa kötődés vette kezdeték az ötök irányába, amely alapján képes lettem volna átgondolni a csillagnász ötletét, hogy hosszútávon lehessünk egymásnak támaszai. Hogy aztán Ruth mindent felkavarjon. A puszta szavakba is beleköt, holott nem látja, gőgöm az egyedüli gátja annak, hogy kimondjam, megkedveltem őket. Ez immár nem is fog változni.
- Most már nem csak a zuhanyzások.
– Nem pusztán akkor lesz egyedül, amikor jótékony módon elfordítom a szememet az intim percekről. Elvesztettem az érdeklődésemet, az örökös vagdalkozásai meggyengítették egyébként is labilis kontaktusunkat. Oldalt pillantva még azért elmosolyodom, érdekes testgyakorlás lenne, ha a vélalányra akár csak rálehelne. Nem tudom, hogy fenyegetései mennyire bírnak tartalommal így szót sem vesztegetek már rá.
- Kedvesem, attól félek, most már köpök rá.
– Barátság? Azt hiszem pontosan itt az ideje, hogy távozzon. Balga voltam, hogy még a hugomként is képes voltam rá tekinteni, akivel akár egy emberöltőn át is megosztom a titkaimat, a bizalmamat, hogy egyszer majd a sötét varázslók tanának örököse legyen, az egyetlen, és legerősebb tanítványomként. Hiszen még előttem is annyi minden áll, ketten fedezhettük volna fel. Így már nincsen rá szükségem. A sértettség nem beszél belőlem, eddig tartott a kísérlet. Az ajtó feltárul, mehet, ahova akar.

- Máris belső feszültségeink vannak... nem várt fordulat. – Viszonzom a mosolyt. A véláról sem szóltam még sok szót, nem igazán tartozik az első számú angyalra, aki pusztán pikáns vicceivel képes méltatni azt, amit a griffendéles szőkével művelek. Amikor átlépte a határt, még erőfitogtatásomat sem vette komolyan, azóta lezártnak tekintem a témát, még ha olykor igyekszek bepillantást nyerni abba, amely ténylegesen kívül esik a hatáskörén. Annyit tudhat, hogy védelmeznie kell a lányt. Mégis érzem azt a különös... talán sértett rivalizálást, amelyet kimondatlanul is űz. Hogy az én kezemért tenné? Kétlem. Saját büszkesége hajtja. Komoly kérdést, kérdés-sort szegez nekem, most hogy a roxmortsi fogadó emeleti szobájában pihenünk, immár távol a veszélytől. Ámbár ha a pulykatojás felkapja a vizet, miért is ne égetné fel ezt is?
- Túl sokat vársz. Titkokat kívánsz megfejteni, holott nem szolgáltál rá az őrzésükre. Legyen. Megkapod a feleleteket, itt és most. Illetve... szép sorjában. Ahogy nézem ez alkalommal sem a tudásodat, csupán a felelősségedet bővítjük. – Ellépek mellőle, hogy kipillantsak az utcára, ahol a falu éli életét. Este van, hamarosan indul az éjszakai élet. Mégis megfordulok, hogy elszakítva a pillantásomat visszatekintsek a lányra. A lányra, aki Eileen-hez hasonlóan valóban a feje tetejére állít mindent, még ha nem is olyan értelemben.
- Na ide figyelj. Ha bármit is akartam volna irányodban, már észrevetted volna. Valóban... volt idő az életemben, amikor érdekelt a fellobbanó láng. A vágy maga. Ennek azonban vége. A te érdekedben nem mondtam ki, téged szórakoztat az, hogy így kezelsz. Így a gyáva is te vagy Ruth, hogy nem ismered be... Ha választ vársz, nem, nem akarlak téged. Ám kellesz, mint tanítvány, testvér, barát. Mindegy, hogyan nevezed. Nem szokásom kiadni magamat, mégis ezt követeled. Legyen, megteszem. Eileen... a hitvesem, ezt kezeld a helyén. – Foglalom össze mindazt, ami az utóbbi időben meghatároz. A csapat a vélalány, és nem Ruth köré épül, még ha egyszerűen nem tudnám felfogni épp ésszel, ha a mardekáros elmenne. Elhagyna. Nem mint szerelmest. Kötödőm hozzá, ahogyan a logika szintjén eddig még senkihez. Birtokolni vágyik a titkaim, s erre lehetőséget kell adnom.
- El kívántad távolítani a rúnát. Lehetőséget biztosítok, hogy akkor élj a kapcsolatunkkal, ha úgy kívánod. Ettől még engedelmességgel tartozol, ezt jó ha tudod. – Biccentek, hogy ismét tegye szabaddá a vállát. Amint ez megtörtént, végighúzom ujjaimat a finom bőrön, hiszen ahogyan Eileen esetében is, nem szándékozom erőszakot tenni senkin. Az más kérdés, hogy a véla esetében ez jóval mélyebb, ő evett az ánizs-ízű aranyporból, így nem köteles befogadni, s képes ki is zárni. Ruth esetében másféle kötelék kell. Bizalmi alapon működő. Amint felengedem az ujjamat, a billognak nyoma sincsen. – A  kapcsolat akkor él, ha valóban szükséged van rám. Tudni fogom, hogy merre jársz, ám magad leszel. – Bólintok, a bájitalokat érintő kérdésre fanyarul elmosolyodom, nos igen, palackozás tekintetében én magam is pocsék vagyok, ezért tartom Jasmine-t. Nincsenek olyan illúzióim, hogy mindenre képes lennék egyedül. Piton pedig valóban kivételes képességű löttykeverő. Semmi több.
- Ez az igazi kérdés Ruth... Mit kapok cserébe, ha felfedem az igazságot...? Mi a garanciád arra, hogy nem fordulsz egyszer majd ellenem? – Okkal kérdezem ezt. Nem ez lenne az első a történelemben.

Miről szól az egész? Arról, hogy kiderítsük, mennyire hasonlatos hozzám. Hiszen a fenevad is felismeri a másikat. Nekem is megvolt az a mentorom, aki mellé szegődni tudtam. Más kérdés, hogy árulással végződött a kapcsolatunk, és mellőzött minden olyan pikáns megjegyzést, amellyel a mardekáros angyal szűntelen bombáz. Így tehát felvetődik a kérdés, kapcsolatunk más jellegét illetően, hogy ha képes voltam arra, hogy mesterem ellen forduljak, mielőtt ő taposott volna el, Ruth képes lesz-e erre? Kinézi belőlem, hogy elpusztítanám, ha már túlságosan komoly veszélyt kezd el jelenteni. Magam sem tudom, ez a pillanat még nem érkezett el. Összecsapásunk két percig sem tartana. Annak ellenére, hogy a legerősebb varázslók egyikének tartom a Roxfortos diákok közül. Egoizmus? Ugyan. Gőgöm megalapozott, a több száz évnyi tudást úgy szívtam magamban, mint más az anyatejet. A józan hideg gyilkosság, amiket most elkövet nem rettentenek meg. Legalább tudom, hogy hányadán állunk. Nem tartom magam sötét varázslónak, ahogyan Jessamine-nak is megmondtam. Nem attól lesz valaki bukott angyal, hogy nem válogat az eszközökben. A sötét nagyúr elkövette azt a hibát, hogy mindig a könnyebb utat választotta. Hibázott, amikor azt hitte, hogy a gonoszság egyenlő a nyakló nélküli vérengzéssel.
 - Irányításmániás? Ti mi a francért nem vagytok még jóban a vélával?
– Csóválom a fejemet, és elgondolkozva simítok végig az ajkamon. Igazuk van, hát hogyne lenne. De ezt kimondani... pontosan tudják rólam, hogy semmi másról nem szól az életem, mint szabályokról, amit másokkal tartatok be. Visszakapom a pillantásomat, állva a lány tekintetét. Ha már halmazokat kell gyártanom, akkor sem tudnék nőként tekinteni rá, ha mégis, akkor valami sosem létezett húgként kezelném. Aki esetében beleférnek a pikáns megjegyzések elvi szinten. Mustrálni már semmiképpen.
- Pontosan úgy kezellek, amit eddig mutattál. Alantas gondolatok. Engem gondolsz hatásvadásznak, holott túl sokat adsz magadból. Nem érzem benned a valódi vágyat, hogy felfedezd saját magad. Ha így kezeled mindezt, ne csodáld, ha a gazdád vagyok, nem a barátod.  – Vonom meg a vállamat, türelmesen megvárva amíg felöltözik. Aztán fordítom csak magam felé, nem fogok a hátának beszélni.
- Nem az a cél, hogy csak úgy magadra szedd az ellesett fogásokat. Azt gondolod, hogy nincsen szükségem valakire, akit a bizalmasomként kezelhetek?
– Kicsit engem is meglep, amit most mondtam. Hozzá hasonlóan képes vagyok elnyomni az érzéseimet, nem pusztán a belémégetett rúnák miatt. Ilyen vagyok, érzelmek híjján egyszerűbb nem sérülni. A vöröske is vágyik arra, hogy valóban legyen valaki, aki figyel rá. Bólintok. – Mi az, amihez a legjobban értesz, és mi az, amit a legjobban gyengédnek vallasz?

Félmosollyal intve vágom el az őstörténeti példálozást. Hálószobatitkaimról fantáziálgasson az első számú angyal, élménybeszámolót csakis akkor kapna, ha kitéptem már Eileen nyakát hűtlenség miatt. Addig viszont a mi dolgunk... ahogyan mondani szokás. Erőteljesen megrendülne a bizalmam a szőkeségben, ha kiadná azt, ami köztünk történik, így mindaz, amire a mardekáros lány pikáns célzásai vonatkoznak, megmaradnak élményszámba menő hangulatjavításnak. A legegyszerűbb valójában arról beszélni, hogyan is képzelem a rituálét, amelynek akár enyhe változatával is megelégszem. Igaz, hogy jóval kevesebb hatalommal kecsegtet, mégis ezek öten azon túl, hogy az agyamra mennek, egészen kitöltik a mindennapjaimat. Hiszen mi értelme lenne a magányos halhatatlanság útját követni, ha nem oszthatom meg senkivel. A hadvezérek is azért veszítenek el mindent, mert nincsen senki, akivel közösködhetnének a dicsőségen. Ruth vigyorát lassan futótűzzel sem lehetne letörölni, és ekkor még magam sem tudom, milyen különös hasonlattal élve előzöm meg a jövőt, amely majd történni fog érdekes kirándulásunk során, egy kicsivel később.
- Ő lesz a Föld. – Bólintok, lassan biztonsági főnököm is kezdi átlátni, hogy bizony egy csapatként, közös tudatként kell együttműködnünk, ha ténylegesen arra megy majd ki a játék, hogy túl is éljük a dolgot. Mindenkinek azt kell beletennie, ami legjobban jellemzi. Ha Lioneah esetében az objektívitás, s ezen túl a fájdalom, amely áthatja, erre lesz szükségünk. Erre, hiszen ha nem vagyunk képesek ellenállni a nyers energiának, akkor sorban süti le az angyalok húsát csontjaikról, hogy elérkezve hozzám velem is megtegye azt. Rajtam áll, hogy használom őket, befogadom az energiájukat, s csupán magamra figyelek, vagy már a kezdet kezdetén sem török túl nagyra, s megalapozom mindünk védelmét. Dilemma, amelyen túl semmi más nem határozza meg az elmúlt hetek fókuszát.
Felkötöm hát a lány nyakára a nyakláncot, ha számára ez most örömet okoz, akkor ne én legyek az, aki még ezt az apró mulatságot is elrontja.
- Úgysem szabadulok meg tőled, te boszorkány... – Csóválom a fejem mosolyogva, talán pont ezért igyekszem lekenyerezni, hiszen egyértelműen ő a legerősebb varázserőt tekintve, és ha mellette még a pimaszságát is tűrnöm kell, legalább néha tapasszam be a száját. Na nem úgy. Arra megvannak a megfelelő szolgák, ahova többek között most is hozom. Így további megjegyzését figyelmen kívül hagyom, ám jól látható sötét pillantással ugrik fel a szemöldököm. A magam több mint százkilencvencentis magaságával óriásinak számítok a lányok mellett, s ha rám nyeszlettet mond, akkor ez csakis azt mutatja, jól tettem, hogy nem hagytam a faggatózásának teret engedni, milyen ámuldozó fejeket vágott a vélalány, amikor lekerültek azok a bizonyos ruhák. Betudom holmi szurkálódásnak, irígységnek, miszerint bármennyire is ki vannak kapcsolva az érzéseim, a szőkeség felé nem titkolt komolysággal ragaszkodom. Amint beljebb érünk, nem csupán a félmeztelen, egymásra mászó alakokat pillantjuk meg, leomló függönyök mögött bizony éles aktusok is zajlanak, néhol ki sem lehet venni, hogy most hány pár van egymásba gabalyodva. Párok? Ez sem biztos. Sarkonfordulok amint a lányt „elvezették”, számomra oly mindegy, hogy kivel találja meg, akivel betömhetnek bizonyos khm... hiányokat, csak rólam száljon le egy darabig. Magamban iszogatva a többi angyalra fókuszálok, merre járhatnak, közülük is főleg egyre. Gondolati üzenetet nem küldök, a végén még visszakérdez, hogy merre járok, s bár kétlem, hogy féltékeny természet lenne, amiről nem tud, az nem fáj, az érzelmeim pedig irányába mozdulatlanok. Pusztán végigsimítok a lelkén, s érdeklődve tolom el magamtól a poharat, ahogyan fülemig hatolnak a sikolyok. Elsőre ez nem is tűnne fel, végeredményben ezért jöttünk. Nem is kell feltétlenül látnom, ám érzem, valami baj van. Abban a pillanatban pattanok fel, hogy a tömeggel szembeszállva az ellenkező irányban hatoljak beljebb, ám még engem is kiterelnek. Élhetnék sötét mágiámmal, de minek még jobban felhívni magunkra a figyelmet?
- Az a hülye... esztelen... –Hagyják el szitokfoszlányok szép metszésű ajkamat. Mondtam neki, hogy viselkedjen. De nem, neki aztán produkálnia kell magát. Ha túléli, biztosan lesz hozzá pár keresetlen szavam. De mit is hittem? Pontosan azért választottam, mert egyedi, szeszélyes, kiszámíthatatlan. Vérpezsdítő, hogy úgy mondjam... Hátat fordítok a személyzetnek, és nem hagyva, hogy letaposson a pánikoló tömeg (véletlenül sikerül kitörnöm vagy két nyakat kifelé menet) magabiztos léptekkel követem az angyalt, beazonosítottam, hogy hol lehet. A lángokkal most nem törődöm, egyetlen pillantást vetek csak rá. Túl messze vagyunk Angliától, hogy addig repüljek vele, de úgy tűnik, most teljesen elment az esze. Hátulról átölelem, és a tiltott teleporttal máris Roxmortsban találjuk magunkat a szobámban... Magam felé fordítva átfogom a vállát, úgy tekintek le rá.
- Mi történt Ruth... nem tudtál uralkodni magadon? – Rajzoltan kék pillantásom a smaragdzöld tekintetbe furódik, válaszokat várok, hiszen ilyen állapotban nem mehet vissza az iskolába. A célunk a beilleszkedés, a látszat fenntartás, nem az öncélú magamutogatás. Vagy ahogyan a lány mondta; hatásvadászat.