2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy döntök, hogy tényleg van értelme átgondolni, amit Quinn javasol, kér. Túlságosan régóta szenvedünk ebben a nyomorban, én már vérfarkas is vagyok, neki megvan a saját nyűgje, így tényleg kár folyamatosan nekünk felvállalni, hogy részt vegyünk a piszkos ügyekben. Bőven jó lehet, ha csak leadjuk a drótot, jobban nem ártjuk bele magunkat a dolgokba, hanem végre elkezdjük a nyugodt életünket. Nem mondom, hogy hibáztatnám Hollóhátas szerelmemet, ha Carl mégiscsak újra ölne, hiszen Quinn álláspontja is érthető, hogy már nem akar tudni ezekről a dolgokról, nekem nehezebb, hogy a férfivel nőttem fel, tulajdonképpen az apámnak tartom, lehetőség szerint az én kezemben lenne a felelősség, de sem rendőr, sem auror nem vagyunk. Csináljuk ahogyan a lány javasolja, hajlok erre a megoldásra, ha a karjaiban elfelejthetem majd a dolgot. Elvörösödik, pedig már beszéltünk ilyesmiről. Nem akarom, hogy úgy érezze, bármit is rákényszerítek, ezért lesz ez most csak ismerkedés, és ha kicsit is úgy érzi, hogy álljunk meg, nem fogok arrogáns módon csak magamra gondolni. Igaz, nekem sem volt még senki az életemben, még csók szinten sem előtte, ezt most tényleg szeretném, de nem feltétlenül azonnal, és nem minden áron. Quinn az életem, nem akarok vele összeveszni. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam, majd a fülébe súgom. - Csak amennyire te szeretnéd. – Talán ezzel megnyugtatom, még lesz rá lehetősége, hogy átgondolja a dolgot. Itt viszont kézen fogom, és elindulunk a házvezetők felé, hogy kikérjük magunkat a bűneset kapcsán. Viszonylag könnyű dolgunk van, mindkettőnk előéletével nagyjából tisztában vannak a tanárok, így húsz perccel később már Roxmortsban ücsörgünk, ahol felveszik a vallomásokat. Nem akarom, hogy Quinn-nek rossz kedve legyen az emlékektől, ezért végig fogom a kezét, támogatásomról biztosítom, most már csak egyszer kell újraismételni a dolgokat. Elmondom Carl szokásait, motivációit, hátha ezzel tudunk segíteni, hogy merre lehet megtalálni, és bízom benne, hogy hamarosan arról értesítenek, hogy minden rendben van, és már egy szigorúbb intézmény rabja. Nagyjából egy órát tart a vallomástétel, egy aurorzászlós fiatal nő mindent felír, majd elbocsát minket. Kézen fogom a lánykát, és más ötletem nem lévén a Három Seprű felé vesszük az irányt. Ha nagyon rákérdeznak a tanárok, azt mondjuk hogy elhúzodott. Éjszakára úgysem maradunk, csak pár órát. Megkapjuk végül a szobakulcsot, de nem akarom, hogy úgy érezze, kész helyzet elé állítom, és le akarom tévedni, ezért, amikor belépünk, akkor eleve nem kulcsolom meg az ajtót, és csak leülök vele az ágyra. - Mit szólnál ahhoz, ha rád bíznám magam, azt csinálod, ami jól esik, és én is csak azt, amire úgy látom, hogy vevő vagy. A te kezdedben lesz minden. – Simogatom meg a haját, és csak egy csókot adok, majd kedves mosollyal visszavonulok, és kiváncsian meredek rá. Leszek én a próbababája, kisérletezzen rajtam bátran.
Nem volt egyszerű elrendezni ezt az egészet nekem sem magamban, hogy el akart menni, meg hogy csak úgy lelépett a karácsonyi bálról, de az a fontos, hogy maradt. Lehet, hogy én egy kicsit lassabban alkalmazkodom ehhez az egészhez, mert még új nekem a dolog, de azért azt hiszem egészen jól megy a dolog. Persze azért elsőre még nehéz volt kezelni azt, amivel előrukkolt, én azért nem tudok olyan gyorsan haladni, ahogy azt hiszem ő szeretné, de tudom, hogy nem erőltetne semmit sem, és amúgy is... minden jön magától úgy, ahogyan kell igaz? Majd szépen fokozatosan, amikor eljön az ideje meg fog történni az, aminek meg kell. De, hogy most hirtelen elmenjek megkeresni Carlt az azért finoman szólva is halálra rémít és őszintén szólva nem nagyon merem megtenni. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne csak úgy... megtenni, mert mi nem vagyunk elég profik, még csak nem is varázsolhatunk az iskolán kívül. - Hogy... hogy érted, hogy teszünk róla, hogy ne árthasson senkinek? - kerekedik el a szemem a szavai hallatán. Hát azért na én nem vagyok egy gyilkos típus, ártani se nagyon tudok senkinek és most ezt várja el tőlem, azért ez... eléggé finoman szólva is... még ijesztőbben hangzik, mint maga az, hogy megkeressük egyáltalán. Félek... a fenébe is félek tőle! - És nem megy? Ha... ha nem tudjuk elfogni sem? - mi van, ha ő az erősebb? Mi van, ha én leblokkolok és nem tudom megoldani? Mi van ha... olyan sok a ha és én nem tudom, hogy ezt mégis hogyan gondolta. Félek tőle, hogy komoly következményei lesznek a dolognak, félek tőle, hogy akár nagy bajba is kerülhetünk, hiszen ez nem a mi dolgunk lenne. Ott vannak az aurorok, ott vannak a rendőrök, ők ezt tanulták, mi pedig... nem. A következő szavai viszont egyre inkább felvillanyoznak, ezt kár is lenne tagadni. Végre valami jó ötlet. Nem akarok embervadászatot kezdeni, mert nem értek hozzá, mert... egyáltalán nem tudom, hogy mit is kéne tennünk ellene és félek is tőle, hogy nem sikerülne. Én csak... tényleg azt akarom, amit mond, nyugalmat, és vele lenni. Azért a végén kissé talán sikerül elvörösödnöm, hiszen mégis csak olyan a téma, ami érthető módon ezt váltja ki belőlem. - Oké azt hiszem... mindegyik pontja tökéletes lesz. Beszélünk az aurorokkal, elmondunk mindent, aztán... ismerkedős játék. - oké tudom én, hogy mire gondol ez alatt, főleg hogy ezt a csókjával is nagyon szépen kifejezi. De nem zavar. Lehet, hogy kicsit azért zavarban vagyok, ami azt hiszem érthető is, de attól még tényleg nem zavar a dolog. Végül is ez az élet rendje igaz? Ez így is kell, hogy működjön. Viszonozom a csókját, a mosoly az arcomon utána töretlen. Sokkal jobb ez a verzió, mint a hajtóvadászat. - Gyere, akkor menjünk. - fogom meg a kezét, miután elszakadtam tőle. Igen, akkor irány Roxmorts és egy kis együtt töltött idő. Kell az, hiszen itt a suliban még sem tehetjük meg úgy, főleg hogy még csak nem is járunk ugyanabba a házba, így azért sokkal nehézkesebb dolog együtt lenni.
Legalább már annyira összecsiszolódtunk, hogy ha el akarok menni, akkor képes legyek szólni neki. Rá kellett ébrednem, hogy nem csak tetszik, én valóban szeretem őt, nem is csak azóta, hogy az iskolában ismét találkoztunk, hanem lassan tíz éve, amióta megláttam. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, mert sok mindennek kellett történnie, eltelnie az időnek, de egyre jobban kezdtem kötödni hozzá, kapaszkodni a személyébe, hogy külsőleg és belsőleg sem tudjak magam mellé mást elképzelni. Mégsem tettem soha semmit, egészen az utóbbi hetekig. Most úgy éreztem, hogy ha a sors adta lehetőséggel nem élek, akkor talán sosem lesz alkalmunk megismerkedni, és egymásra találni. Bátorságot gyűjtöttem, és elmondtam neki, hogy mit érzek, és legnagyobb meglepetésemre maradásra bíztatott, miszerint... megpróbálhatjuk. És ahogy telt az idő, ha nem is állíthatom, hogy belémszeretett, azért megszeretett, viszonzozza a gyengédséget, amivel körbeveszem, ám jeleztem számára már az elején, hogy nem csupán kiskamaszos módszerekkel vágyom majd szeretni őt. Igaz, nekem sem volt senkim, de tudom, úgy vágyom rá, ahogyan egy férfi vágyhat egy nőre, és végtére már közel a nagykorúság. Erre most Carl ügye zavar be, teljesen felesleges bosszúságot okozva. Valahogy át kéne lépni az ügyön, de úgy, hogy senkinek ne essen bántódása. - Igaz, én meg ebben nőttem fel. Hát nem tudom, felkutatjuk, és valahogy... elfogjuk, és ha ellenáll, teszünk róla, hogy többet ne árthasson senkinek. – Nyilván most a vérfarkas hátteremre gondolok, de az több szempontból is veszélyes, abban meg tényleg igaza van Quinnek, hogy még nem varázsolhatunk, tehát csakis veszíthetünk ebben a dologban. Bármennyire is tettrekésznek érzem magamat, most nem az a megfelelő módszer, hogy fejjel rohannunk a falnak, és elszúrjuk az egész éeltünket. - De... Ez nem rossz ötlet. – Bólintok, és próbálom mérlegelni a dolgot, közben még egy ennél is jobb jut eszembe, az övére építve az elképzelést. – Nem akarom, hogy kicsapjanak, meg... pont arról kéne szólnia az életünknek, hogy minden megnyugtató, és együtt vagyunk. Ha megint belevetjük magunkat ezekbe... talán soha nem lesz jó. Akkor... mit szólsz ehhez... Lemegyünk Roxmorts-ba, és vallomást teszünk az aurorparancsnokságnak, elmondjuk, hogy mit tudunk róla, hátha van olyan, amivel a mugli rendőrséget is tudják segíteni. Aztán... Ha már ott vagyunk, és nem kockáztatjuk magunkat, akkor az egyik fogadóban játszunk egy kis ismerkedős játékot, amolyan kötetlenül, meglátva, hogy is tetszik? – Húzom magamhoz, és miután most alig járnak a klubhelysége környékén, határozott mozdulattal markolok a finom kis hátsójába. Volt már erről szól, és ha nem megyünk az életünket kockáztatni, akkor fedezzük fel egymást. Olyan rövid az élet, és most arra vágyom, hogy együtt legyünk. Nem állok meg ennél a mozdulatnál, belecsókolok a nyakába is, hátha tudom javítani az esélyeinket. Nem félek hogy nemet mond, sem a bizonytalankodásától, azt hiszem ilyen tekintetben most irányítani fogok.
Kár lenne tagadni, hogy azért mégis csak rémisztő az, hogy folyton bejön valami hasonló, ami miatt el akar menni, vagy épp miattam, vagy csak azért mert... nem is tudom, most érzem, hogy nagy a baj. Nem hagyna itt csak úgy tudom én, de attól még sajnos egyértelmű, hogy tényleg nagy a baj, mert látszik rajta, mennyire aggódik. Nem akarna elmenni egyedül igaz? Nem hagyna megint itt, mint ahogy legutóbb próbálta. Főleg hogy most itt van eljött és nem csak úgy suttyomban próbál meg lelépni, mert hát legutóbb erről volt szó. Azt hitte, nem érdekel és megpróbált egyszerűen csak elmenni úgy, hogy én észre sem veszem majd az eltűnését. Azt sem tudom, hogyan gondolta igazából, hiszen rettentő pocsék érzés lett volna, ha csak úgy elmegy és kész, de most itt van, vele kéne mennem, de az amit mond egyszerűen rémisztő. Újra szembenézni... Vele? Lehet, hogy erősebb lettem, de nem telt el olyan sok idő és az iskolán kívül még csak nem is varázsolhatunk, akkor mégis hogyan gondolta, mi lenne a teendőnk úgy igazából? Iszonyatosan félek... komolyan nagyon, hogy nem érünk el ezzel semmit, hiszen nem a mi dolgunk lenne, hanem a rendőröké, nem nekünk kéne ezt megtenni. - De... de velem még csak nem rég történt ez az egész, még csak a nyáron, és most... én azt sem tudom, hogy mit kéne tenni ellene, azt sem tudom, hogy mit tehetnénk egyáltalán ellene. - nem vagyok elég erős, nem érzek magamban elég energiát ahhoz, hogy le tudjam győzni, hiszen még csak nem rég volt az, ami történt. Most pedig egyszerűen csak szálljak szembe vele, és juttassuk vissza mi a börtönbe? - Mi van, ha csak megtaláljuk és aztán szólunk másoknak? - nem is tudom, a rendőröknek, auroroknak, teljesen mindegy, csak nem mi kell, hogy ezt megoldjuk, mert nem a mi dolgunk, mert nem vagyunk aurorok és nem vagyunk rendőrök sem. Nem... nem a mi feladatunk igaz? - De itt az iskola is Jason, ha csak úgy elmegyünk, akkor mi lesz? Nem félsz, hogy... kicsapnak? Nem is tudom... úgy érzed, hogy lenne esélyed rá, hogy megtaláld őt? Aztán... aztán szólunk, jelet adunk, hogy mások megtegyék, amit kell, elfogják és visszakerüljön oda, ahová való. - félek elmenni, félek a következményektől is, attól is, hogy a szüleim kiakadnak miatta, de attól is, ami ránk várhat, hogy erősebb lesz, hogy nem tudunk ellene semmit sem tenni és Astrid is biztosan iszonyatosan aggódna. Félek az egésztől és persze, hogy ezért keresek más megoldást, kiskapukat, bármit, amitől jobb lehet, ami megoldást nyújthat a helyett, hogy mi lennénk, akik nyomozót játszunk, miközben akárhogy is nézzük, de nem vagyunk azok, én még csak nem is akartam sosem aurornak tanulni, vagy hasonlónak.
A sors iróniája, hogy szegény Quinn mindig azzal kell, hogy szembesüljön, hogy le akarok lépni. De most jobb indokkal. Végre van értelme annak, hogy ismerem Carlt, és talán képes vagyok ellene küzdeni is. Nem akarom, hogy újdonsült párocskám pocsékul érezze magát egyedül, ezért számomra is logikus, hogy jön velem, viszont nem akarom belekeverni. Az ő döntése, de talán erőt tudunk önteni egymásba. Bár ha átváltozom majd, nem tudom, hogyan fogom tudni megvédeni magamtól, ez még a jövő zenéje, de akkor is, ha egy pár vagyunk, akkor ez is csak egy leküzdendő akadály. Már nem egymás ellen hadakozunk, hanem egymásért. Nem is gondoltam, hogy fel tudom kelteni a figyelmét. Végülis kiskorunkban alig ismert, nem nagyon beszéltünk, csak összefűzött minket a kölcsönös idegeskedés, és amikor itt találkoztunk, egyszerűen letámadtam, mert nem tudtam máshogyan kifejezni, hogy hiányzott, hogy szükségem van rá. Aztán vissza tudtam venni a tempóból, de bántani sem akartam, túl bonyolult volt. És aztán kiderült, hogy ő is benne lenne abban, hogy együtt legyünk. Sosem éreztem azt, hogy rá kéne erőltetnie magát, olyan aranyosan, cukin áll ahhoz, hogy valaki megszerette. Mert én nagyon odavagyok érte, most sem veszélybe akarnám sodorni, de ha nem tesszük meg, akkor mások fognak ismét az apám miatt szenvedni. Itt most félretehetjük azt, hogy mik a saját érdekeink. Tennünk kell, mert így helyes. - Nekünk igen. De most nem rólunk van szó. Mi már felnőttünk, úgyhogy... Quinn. Azok az érdekesek, akik gyerekek, és nem tudnak védekezni. Én úgy érzem, itt az idő, hogy szembenézzek vele, hogy megmentsek másokat, ahogyan talán mellettünk is kiállhatott volna valaki. – Szegény lányka még mindig kicsit naív, nem is kárhoztatom érte. Én is ilyen voltam, megpróbáltam elfogadni, hogy nem az én dolgom, és különben sem tudnék semmit tenni ellene. Lehet, hogy most sem fog menni, de legalább megpróbálom. A vérfarkas erőm most segíthet, és az sem elhanyagolható, hogy Quinn engem nem gyűlöl. - Ismerem már annyira, hogy tudnám követni a nyomait, jobban, mint a rendőrség. Én sem varázsolhatok, de nekem nincsen senki, akit felelősségre vonhatnak. Neked ott vannak a nevelőszüleid, ezért lehet, hogy jó lenne, ha maradnál, nem is tudom. De én nem tudnék a fenekem ülni, és reménykedni, mint gyerekkoromban. De elrohanni sem a legjobb ötlet... – Tűnödöm el, végülis kettőnk között mindig Quinn volt a józan, talán most is meg fogja adni a választ, hogy mi lehet a megoldás. Mert valamit tenni akarok.
Tényleg jól érzem magamat az utóbbi időben, sokkal jobban, mint valamikor is. Azért az mégis csak felszabadítja az embert, ha van mellette valaki és már nem is nagyon emlékszem rá, hogy volt, amikor Jason el akart menni. Végül is maradt és ez a lényeg, én pedig nem is tudom, de nem tartom attól, hogy meggondolná magát és végül mégis elmenne. Remélem legalábbis, hogy ezek után már nem tenne így sosem, csak úgy szó nélkül csak nem menne el, annál azért már többet jelentek neki nem igaz? Azt viszont nagyon jól látom rajta, hogy valami baj van, hogy nincs rendben a kedvével valami és persze, hogy ez aggodalommal tölt el. Na persze nem gondolok egyből a legrosszabbra, csak... a jó ég tudja, hogy rossz jegyet kapott, vagy valami rossz hírt, arra miért gondolnék, hogy ennyire rosszat? Mégis érzem én, hogy még a köszönésemet is visszafogottabban fogadja, ami végül is érthetővé válik azonnal, ahogy megszólal. Elkerekedik a szemem, miután félrevont, és még levegőt is elfelejtek venni az első pár pillanatban. Azért ez... elég durva, és fogalmam sincs, hogyan kéne lereagálnom. - A Roxfort... itt biztonságos Jason. - bököm ki halkan. Ő meg el akar menni megkeresni? Én még csak nem is varázsolhatok az iskolán kívül, mit tudnánk tenni az apja ellen csak úgy... ketten? Tudom én, hogy nyáron el kell menni a suliból, de hát addig lehet, hogy megkeresik nem? - De rendőrség... ez nem az ő dolguk? - talán mást várt, de én... én nem vagyok benne biztos, hogy szembe tudnék nézni vele. Az fel sem merül bennem, hogy másoknak is árthat, hogy akár a szüleimet is bánthatja. Én nem vagyok egy hős típus. Én csak... én csak én vagyok, egy egyszerű lány, aki nem igazán tud nagy csodákat véghez vinni. Nem tudok elkapni egy olyan embert, mint az apja, mégis hogyan tudnék? Nem is értem, hogy miért hiszi, hogy képes lennék rá. - Hogyan akarod őt egyáltalán elkapni? Azt se tudjuk hol lehet és... mit tehetnénk ellene? Talán, ha bájitalokat viszünk, vagy... ilyesmi... - azért gondolkodom kicsit, láthatja rajtam, hogy nem akarom ezzel az egésszel egyedül hagyni, de attól még bizonytalan vagyok és nem tudom, hogy mégis hogyan tudnánk mi elkapni egy olyan veszélyes embert, mint az apja. Segítséget kérhetnénk talán, vagy ott a rendőrség, az aurorok. Ez... nem a mi dolgunk igaz? Akkor miért nekünk kellene utána menni?
Quinn mellett az élet tényleg más minőségű. A számomra oly szokatlan tény, hogy nem vagyok egyedül, valóban enyhíti kissé az űrt, hogy minden nap tudunk beszélni, és nem csupán barátok vagyunk, mint egy beteljesült álom, olyan ő nekem. Igaz, nem haladunk gyorsan, de mégis, egyik percről a másikra képes volt elfogadni, hogy kell ő nekem, és bármilyen tapasztalatlanok vagyunk, lehetünk egy pár. Hiába hogy ő nem tartja magát kiemelkedően szépnek, én soha mást nem láttam, csakis őt. Azt a gyönyörű és cserfes szomszéd kislányt, aki most közel a felnőttséghez érve csak az enyém, bármi is történt a múlban. Nem tekint rám úgy, mint Carl fiára, sokkal inkább olyan, hogy együtt éltük túl a megpróbáltatásokat, harcostársak vagyunk, pedig vérfarkaslétem bármikor kitörhet belőlem, de ez sem zavarja. Ha létezhetett számomra tökéletes választás, akit a sors sodor elém, hát ő volt az. Megnyugtató, bizalmat keltő, és mindenek mellett olyan valaki, aki bár nem mondta ki, hogy szeret, valahol mégis ezt érzem, hiszen átölel, nem tágít mellőlem, és valahogy egységgé kovácsolódtunk. Alig pár nap telt el, most vagyunk a második hét végén, a jellememen nem tudok változtatni, ugyanolyan félszeg vagyok, de mindebbe már vegyül mosolygás is, ami csakis neki tudható be. Egyre kevesebbszer gondolkozom azon, hogy lelépjek a vérfarkasokhoz, hiszen Quinn már az életem része, nem tudnám csak úgy ott hagyni. Miután én nem léphetek be a hollóhátasokhoz, csak megkérek valakit, hogy hívja ki nekem, ahogy szoktuk. A kissrác, aki most apródomul szegődik, egy idő után sem tűnik fel, mint ahogyan Quinn sem. Nem is tudom elrejteni az ideskedésemet, végül a másik irányból érkezik meg, rögvest a nyakamba ugorva. Megkönnyebbülten kapom fel, holott ez csak a pillanatnak szól, hogy ne esett baja. Gyorsan viszonzom a csókot, többre most nincsen időnk. Sietősen kézen fogva arébbvonom, szinte a falhoz, és fojtott hangon suttogva szólítom meg. - Van. Mennyi idő alatt készülsz el? Öt perc? Három? Egyátalán velem jössz? Megszökött! – Egyértelmű, hogy kiről beszélek, már csak az a kérdés, hogy itt akar várakozni, vagy képes ismét bátorságot magába önteni annyira, hogy szembeszálljunk vele. Számomra nem is lehet képes, hogy ha elhagyjuk az amúgy biztonságosnak tűnő Roxfortot, akkor nem menekülni megyünk, vagy megyek, hanem azért, hogy egyszer és mindenkorra megállítsam, hogy soha többé ne árthasson másoknak. Nem tudnék úgy tovább élni, hogy ismét hagyom. De Quinnt se akarom csak úgy... itthagyni.
Tudom, hogy nem jó ilyet mondani, de mégis szokatlanul jól telt az utóbbi idő, az utóbbi hetek. Egyszerűen úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna és ezt igazából mindenki észrevette rajtam. Jobbak a jegyeim, pedig régen se voltak rosszak, csak valahogy mostanában mindenhez több kedvem van. Én se tudom, hogy miért lehet, bár... azért mégis csak sejtem. Túlságosan sokáig éreztem magamat defektesnek, de most, hogy itt van Jason valahogy egészen más a helyzet, mint eddig. Persze nem azt mondom, hogy Astrid barátsága nem számít nekem iszonyatosan sokat, szó sincs róla, de... mégis csak más ez az egész. Mégis csak Jason olyan valaki, akit ismerek már egy jó ideje, ha régen nem is beszéltünk sokat és aki... megcsókolt, sőt akit azt hiszem megszerettem, bármennyire is nem gondoltam volna ezt még egy ideje. Én nem vagyok egy szerelmes típus, meg amúgy is az a helyzet, hogy nem gondoltam volna, hogy bárkinek is megtetszem majd, mert... nem vagyok én olyan szép. Jason viszont úgy tud rám nézni, ahogy senki soha és ez valahogy feldobja minden percemet még akkor is, amikor nincs velem. Most is határozottan kínzó az, hogy nélküle vagyok, de muszáj tanulnom, ezért vettem be magamat a könyvtárba, hogy haladjak az anyaggal. Sikerült szerencsére, sőt egész jól ment a dolog, majdnem az egész házi kész, pedig nem volt éppenséggel rövid, de jól állok. Holnap majd befejezem szépen a maradékot és van egy szabad hétvégém, legalábbis a nagy része. Elmehetünk Jasonnel mondjuk sétálni, vagy ilyesmi, kitalálunk valamit majd. Ezt tervezgetem már, amikor belépek nem sokkal utána és meglepetten szúrom ki, hogy nagyon ácsorog és vár. Nem tudom megállni, hogy a kezemben szorongatott pergamennel együtt ne vessem magam a nyakába. Egy röpke csók és egy nagy ölelés, amivel köszönök neki, csak aztán tűnik fel az a... feszültség, ami vibrál felőle. - Jason... valami baj van? - tudom én, milyen az, amikor úgy teszel, mintha minden rendben lenne, de közben koránt sincs így és most ő pontosan így néz. Valami baj van... érzem és fogalmam sincs, hogy mi. Remélem, hogy nem találta ki megint, hogy el akar menni az iskolából, mint legutóbb. Azt nem élném túl. Most már egyszerűen nem tehet ilyet, mert megszerettem és ragaszkodom hozzá, szóval kutya kötelessége velem maradni! Jó tudom, ezt nem jelenthetem így ki, de... akkor is. Azt hiszem érthető, ha eléggé aggódó arccal fürkészem őt, mintha ki tudnék olvasni bármit is a gondolatai közül, pedig sajnos ez teljességgel esélytelen.
Nem tudom, hogy Quinn mit fog szólni, de muszáj azonnal elmondanom. Nem tudom, hogy velem jön egyátalán, de hogy én megyek, az egészen biztos. Kezeimben az újsággal, és a vállamon egy sporttáskával sietek a Hollóhát tornyához, ahol meg kell majd valakit kérnem, hogy szóljon már be érte. Leszólítok egy harmadévesforma kicsit, nem is nagyon kell győzködnöm, mert ahogyan rámordulok, már meg is be magától. Próbálok szabadkozni, a farkas jött most elő belőlem, pedig nem hinném, hogy komolyabb tekintélyt sugáréznék tőle ember alakomban, mégse valami olcsó tinihorrorban vagyunk. Kellemesen széles vállaimra csak úgy tapad a póló, zavartan györnyedek vissza, amikor Quinn néhány háztársa vihogva szemlél meg, és lép be a klubhelységbe. Bentről mintha seprűsuhogás, és üvöltözés hallatszódna. Ezek bent a kviddicsdöntőre gyakorolnak? Atyaég... Az ajtó becsukódik ismét, felém nem közvetít rejtvényt, mert elég távol állok, és egyébként is lerí rólam, nem oda tartozom. Átolvasom mégegyszer az újságot, hátha valamit rosszul olvastam, de nem, megszökött... Esélytelen, hogy betörjön a Roxfortba, ettől nem kell tartanunk, de inkább tőlem tudja meg Quinn, mint valaki mástól, így úgy vagyok vele, hogy addig úgysem tudna nyugodtan aludni, amíg valaki nem rendezné el az apámat... Meg különben is, most, hogy tisztáztam magamban, nem szándékozom az ő útját követni, feltámad bennem a lelkiismeretfurdalás, hogy ha most se teszek semmit, soha senki nem fog az útjába állni. Nem, utána kell mennem, követni a nyomait, én vagyok az egyetlen, aki eléggé ismeri, és meg is állíthatja. Quinn... hol vagy már? Engem aztán nem érdekel, ha most kicsapnak, megyek az erdőn át, ott a birtoknak van szabad kijárata, vérfarkasnál veszélyesebb lényt úgysem rejtenek a fák. Csak azt kell megoldani, hogyan ne bántsam majd a lányt, ha velem jönne. De ő a hollóhátas, mindenre nem gondolhatok én.
