2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Elviseli, mert muszáj... - felelem. Nem akarok olyan lenni, akit mindenki csak elvisel, mert muszáj. Pár embernél elmegy, de nem mindenkinél. Azt hiszem. A srác titkáról persze fogalmam sincs, neki sem az enyémről - így van ez jól. - Lehet... Én ok nélkül nehezen bízom másokban. - sőt, okkal is, vagy csak egyre nehezebben lelem meg, mi lehet jó ok, nem tudom. Következő szavaira csak biccentek, ebben egyetértünk, nagyon is. - A különleges és a látványos nem ugyanaz - jegyzem meg, de valahol egyetértek vele, míg valahol meg nem. Ez ügyben még magamban is rendet kellene raknom, mit is gondolok, mit is szeretnék. Ő határozottabb, úgy tűnik. - Ó, értem... Jól hangzik - jegyzem meg. Lehet, ilyesmivel kéne kísérleteznem, ez tényleg érdekesnek hangzik, talán lekötne egy jó időre. Egyelőre nincs több kérdésem a dolog kapcsán, talán majd később. - Dohh - morranok eztán viszont - Engem azért nem nyugtat meg igazán - jegyzem meg. Hiszen tényleg - mi a franc lesz belőlem, úgy mégis? Valaki megmondhatná. - Több és szerteágazóbb... Igen, az itt is jól jönne, nagyon is jól. - bólintok. Jól esik ezzel magyarázni, a választék szűkössége miatt nem tudtam még választani, és nem azért, mert képtelen vagyok meghozni egy nem olyan bonyolult döntést. Legalábbis van, aki szerint nem olyan bonyolult ez azért. - De szerintem jó gyógyító válna belőled. - fűzöm még hozzá, ebben teljesen őszinte vagyok vele. - Én is - hagyom rá csendesen, de több szót nem vesztegetek erre. Túl sokat kéne mondanom ahhoz magamról, hogy igazán megértse, miről is volt szó, ezt pedig nem tehetem meg, így a téma tovasiklik. - Utálja? - ezt nem hittem volna, most meglepett. Talán egyszer kifaggatom majd őt magát is, ha lesz hozzá hangulatom. - Biztos fellép, miért mondana le erről? - nem lenne logikus, szerintem. - Akkor egyszer majd sakkozunk! - kacsintok rá, miközben belépünk a szobába. A továbbiakban bár nem némulunk meg, a téma inkább vicces-ártatlan, említésre sem méltó apróságok, hülyeségek - míg végül ráeszmélünk, hogy elszaladt az idő. Ideje indulni, a Szobát elhagyva pedig mindenki megy a maga dolgára, így van ez rendjén. - Jó éjt! - mosolygom rá melegen, ez minden, amit most kaphat tőlem - puszi illene persze, legalább, de nem kap.
- Alice kedves lány, szerintem ő sokakat szívesen megismer, hiszen látod azt a srácot is elviseli. - sőt talán még kedveli is, azt már nem tudom, de eljött vele és valahogy úgy éreztem, hogy nem csak a zsarolás miatt. Aztán persze ki tudja, nem vagyok ennyire jó emberismerő. Vezettek már meg, ahogyan Odessa is mondja nem szabad túl naivnak lenni és megbízni akárkiben, én viszont nem vagyok egy bizalmatlankodó típus. Na persze egy szinten belül, mert a legnagyobb titkomat természetesen nem mondanám el senkinek sem... az nem olyasmi, amit megoszthatnék bárkivel is. Túlságosan durva következményei lennének, ha kiderülne és persze elég nagy megrökönyödést is okozna. - De néha azért mégis érdemes kockáztatni, vagy legalább megpróbálni. - teszem még hozzá. Hát igen, azért lássuk be, hogy a bizalmat is meg lehet próbálni megszavazni valakinek, akkor is, ha nem azonnal és mindennel nyílsz meg neki, hanem csak szép fokozatosan, lassan és nem mindenben. Azt hiszem Odessa viszont még ezt se nagyon tenné meg másokkal, mert csak egy kis pozitívum is neki valahogy nehezére esik. Végül is nem lehetünk mind egyformák, én azért néha úgy érzem inkább jobb tévedni, mint soha semmit meg sem próbálni. - Aki veszélyes attól egyébként is jó, ha az ember távol tartja magát. - bólintok egy aprót. Igaza van, ha az a fehér bőrű fiú ennyire veszélyes, akkor ne beszéljen vele, sőt az biztos hogy ezek után én is el fogom majd kerülni rendesen. Nem szeretnék bajba kerülni, nekem az nagyon nem hasznos, főleg mert akár teljes lebukás is lehetne a következménye a dolognak. - Nem is tudom, én csak... nekem jó így, én nem akarok különleges lenni, vagy látványos. - persze már alapból ezt nehéz megoldani úgy, hogy a származásom miatt kitűnök mások közül, de hát... van ez így azt hiszem. Az ember nem lehet mind ugyanolyan, de én mégis szeretnék inkább eltűnni mások elől, nem pedig kitűnni közülük. Nekem így a jobb, hogy még véletlenül se legyek senki számára sem feltűnő, mert a végén még kiderülne bármi is a nagy titokból, amit így is nehéz tökéletesen tartani, nem szabad még kockáztatnom is a lebukást. - A botokban is lehet mag, vagy akadnak, akik különleges drágakövekkel erősítik fel a mágiájuk erejét. Elég változó. - legalábbis nálunk ez így van. Itt minden valahogy jobban keretek közé van szorítva, nálunk azért tágabbak a lehetőségek. A mágia használat és az eszközök. Itt pont ahhoz kell hozzászoknom, hogy minden egyszerűbben van megoldva. Persze nem mondom, hogy az egyszerűség rossz, csak hát alkalmazkodnom kell szép fokozatosan a dologhoz. Egyelőre még a varázspálca használat is nekem még tanulandó feladat, főleg ilyen mértékben, de minden bizonnyal majd menni fog. - Te se vagy túlságosan biztos magadban, ez azért megnyugtató. - mosolyodom el. Sőt, legalább nem csak én vagyok még bizonytalan a jövőmet illetően. Igazából abban reménykedem, hogy az anyám észhez tér és akkor élhetem a saját életemet, mert most a testvéremét kell és ezt örökké nem tudom, hogyan tehetném meg. Meg aztán nem akarom az ő álmait élni, nem akarom az ő jövőbeli terveit megvalósítani, hiába ismerem őket, én nem ezt akartam, nem ezt akarom most sem. Persze még nem tudom mit, van egy évem, hogy kitaláljam, csak hát... valahogy ki kell majd találnom, ez a lényeg. - Talán igen a gyógyító még passzolhat is hozzám, de amúgy hasonló szakok vannak nálunk is, mint itt, csak valamival több és szerteágazóbb. - hosszú lenne a lista és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy tudom őket fejből, hiszen én nem jutottam el oda, hogy válasszak közülük, ezért nem ismerem őket annyira név szerint. - Sajnálom. - bököm ki végül. Nem lehet jó, ha az ember elhagyják, bár persze az én igazi szüleim sincsenek meg, de... minden bizonnyal nekik is jó okuk volt rá, talán meghaltak, de ha tudod, hogy a szülőd egyértelműen elment és elhagyott, az még rosszabb. - Igen, csak azért, legalábbis én így tudom, de így is látszik rajta, hogy utálja az egészet. - és engem is, amire persze, hogy kissé elhúzom a számat. Egyértelműen utal rá és meg is mutatja, hogy mennyire elege van belőlem már most, pedig még szinte el sem kezdtük ezt az egészet. De nem tudok ezzel mit tenni, nekem el kell viselnem, mert ha látványosan ellene lennék, akkor tuti, hogy nekem lenne rosszabb, szóval... ez van, muszáj leszek elfogadni, hogy férfit akar nevelni belőle, bármennyire is lehetetlen küldetésnek tűnik. - Húha, hát fogalmam sincs igazából, majd megkérdezem tőle, hogy itt fellép-e valahol. - nem kérdeztem még meg ezt tőle, mivel hát... nem az, hogy nem érdekelt, de így is mindig kiakad rám, ha kérdezek valamit, vagy ha mondok... vagy ha teszek. Azért lássuk be Hyun-seok nem kifejezetten az a türelmes fajta. Megértem, velem nehéz is türelmesnek lenni, ha így nézzük, de azért legalább megpróbálhatná, legalább néha. - Azt hiszem a legtöbb sport nem megy, kivéve a sakk, na abban jó vagyok. - azt hiszem azt már láthatta, hogy nem vagyok egy kifejezetten ügyes típus, és pont e miatt nem űzöm profi szinten azokat a dolgokat, amikhez nagy fokú ügyesség kell. Közben persze beérünk a célállomásra és kis repkedés és beszélgetés után majd jó eséllyel távozunk.
- Nem hiszem, hogy ő meg akarna ismerni engem, de jól is van ez így - magyarázom szórakozottan. Nincs bajom a házakkal, és a tagjaikkal, de Alice túlságosan félénknek tűnik ahhoz, hogy bármit is kezdhetnék vele. Aztán persze ki tudja. S, hogy kritikus lennék? Az vagyok, már a régi nagy gondolkodók - mint Kant vagy Marx - is megmondták, hogy a konfliktusok és háborúk viszik előre a társadalmakat, és generálják a fejlődést. Én ebben hiszek - részben. Meg abban, hogy ők ketten irányítható, egyszerű emberek. Túl elhamarkodott vagyok, a fiatalsággal jár. Szavaira szomorú félmosoly költözik ajkaimra, arcomra egyfajta komor egyetértés költözik, de nem tűnik fel, mennyire elárulom, hogy rátapintott a lényegre. - Igen - felelem csendesen - Az élet pontosan ilyen. De időnként... Időnként talán akad egy-egy kivétel, de a te felelősséged, hogy jól válaszd meg őket. Nem lehet vakon bízni akárkiben. - és mennyire, de mennyire vágyom már ár, hogy az a kivétel betoppanjon az életembe! Akinek mesélhetek a titkomról, aki megért engem, és... Nem, ezt most kell abbahagyni. Nem szerelemre vágyom, hanem barátokra. Igaz barátokra. Elrugaszkodott vágynak hat most hirtelen; talán tényleg sötétebb e világ, mint hinni szeretnénk. - Hibázni, tévedni emberi dolog, tudod... De néha súlyos következményekkel jár. - magyarázom még, de aztán felöltöm a pókerarcom, legalábbis igyekszem elmosni mindent, ami eddig kiülhetett az arcomra. Ennyi legyen elég. De következő szavaira újfent el kell fojtanom egy kuncogást, de ezúttal komolyan felelek. - Első az egyenlők között... Nem tudom, nem is érdekel. Csinálja csak a maga kis dolgait, lehetőleg tőlem távol. Tudod, én nem vagyok az a fajta piti bűnöző-tanonc, sem az a nagyvad típus, én inkább kimaradok ezekből. Ennek az egyik útja az, ha távol tartom magam ezektől. - és pontosan így is teszek, ámbár kérdéses, hogy a konkrét esetet nézve ez mennyire, és meddig tartható vajon. Majd kiderül, de erről nem számolok be, még véletlenül sem. Erről senki sem tudhat, mert akkor felmerülne a kérdés, hogy mégis mivel zsarol az a fiú? Azt pedig... Azt nem mondhatom el. - Nem muszáj kirívónak lenni... De én úgy hiszem, teljesen sablonosnak, átlagosnak sem. Akkor mi értelme, hogy élsz? Lehetnél ugyanúgy akárki más is, semmi szükség rád. Mi tesz különlegessé, egyedivé? Annyira, hogy oka legyen annak, hogy vagy? Ha ez megvan, akkor nincs szükséged többre az egyediségből. - újabb életbölcsességet osztok meg vele tehát. Én így látom, és valahol osztozok vele az elgondolásában, nem akarom, hogy túl sokan, túl sokat foglalkozzanak velem. Másságom legjobb rejteke a névtelenség, hogy kevesen figyelnek fel rám, ha ez változna, alighanem sokkalta nehezebb dolgom lenne. - Igen, ezért kérdeztem - bólintok lassan - Bár gyanús volt azért, de valld be, király lenne - jegyzem meg egy halovány vigyor mellett. Sejtettem, hogy macerás lenne, csak egy pillanatra úgy... Jól hangzott, olyan sajátságos lenne. - Egy bot... Mag nélkül? - kérdezek még vissza, ámbár egyértelmű, csak abban nem vagyok biztos, hogy az úgy mekkora koncentrációt és energiákat igényel vajon? Lehet, egy-két bonyolultabb varázslat úgy elfáraszt, hogy egy egész hetet átalszik utána az ember. Nekem meg még csak fel se tűnne, mennyire kivagyok, míg össze nem esem. - Hogy mit akarok? Ó, nem, az még odébb van. Úgy értem, szeretnék én sok mindent, de talán megriasztana, ha megkapnám. Magam sem tudom, mi az, amit igazán akarok, de egyszer megszerzem, legyen az akármi is. - ez nem kérdés, ez magabiztos kijelentés. Mindennapos mantra, hogy a céljaim stabilak és elérhetőek, hogy csak én vagyok képes megkaparintani őket, azért, amilyen vagyok. Ez az egyetlen, ami elviselhetővé teszi a másság eme fokát. - Én... - összepréselem ajkaim - Fogalmam sincs, őszintén szólva. Talán elmegyek mugli-szakértőnek - ironizálok persze, arra egyelőre nincsen szak, és ha lenne, se lennék olyan remek benne szerintem- Néha gondolok az aurorra, vagy... Talán a tanárra, vagy a gyógyítóra, nem is tudom, egyszerűen ötletem sincs, mi lenne az igazi - mindegyik ellen tudnék felhozni érveket. Sajnos túl sokat, túl komolyat. De eztán csak megingatom a fejem, hagyjuk, beszéljünk róla. - Az átváltoztatástant én is nagyon kedvelem - jegyzem meg merengve. Ettől még nem tudom, mi illik ahhoz úgy istenigazán. Szépen állunk, így hetedik végén... - Ha igazán segíteni szeretnél másokon, akkor a gyógyító vagy az auror - kezdem azért lassan, eltűnődve - Sok más nem is jut eszembe, amihez ezek igazán illenének. Az Ereklyevadász, meg ezek teljesen másról szólnak. Nálatok milyen szakok vannak? - vagy vannak egyáltalán? Biztosan, de azt hiszem, teljesen más lehet az ott. Milyen érdekes, ott náluk talán azon gondolkodnék ma, hogy menjek-e szamurájnak. A következő szavaira engedékenyen biccentek. - Az apámat sose ismertem, idejekorán meglépett. - jegyzem meg - Kiskoromban mindig sokat gondolkodtam rajta, hol járhat, és mit csinálhat... Hogy biztosan nagyszerű férfi, egy igazi hős, aki egyszer majd visszatér hozzám. Sajnos ez a kép nem fért össze a valósággal. - azzal a valósággal, amelyben az az utolsó szarházi pont miattam lépett le. Ha rajtam múlna, addig kínoznám, amíg... Nem tudom, mit nem tenne, nehezen mérem fel a fájdalom súlyát. De érezné a kínt, ami a lelkem emészti miatta - minden porcikájában, kérlelhetetlenül. - Miért nem jöhet ide? - akadok meg ezen, majd a következőkön is - Egyetemista? Tehát... Ide jár? - úgy kérdem, mintha elgondolni se tudnám. Mármint... És nem tűnt fel eddig? Merlinre, vak vagyok mostanság, tényleg. - Ha alig ismered, miért jött ide veled? - csak mert a szülők jóban vannak? Az hatalmas áldozat lenne... Talán van még valami a háttérben azért. - Nem mondtam, hogy rossz lenne - felelem derűsen - Fel szokott lépni valahol? Egyszer elmegyünk, és meghallgatjuk - most már nem is hívom el őt, hanem tényként közlöm: megyünk. Meglepne, ha tiltakozna, hiszen az a Hyun-seok miatta van itt, biztosan ő is szívesen hallgatja őt. Akár velem is. Ráadásul tényleg tudhat valamit, ha egyetemista még csak, de máris körülrajongják. Kíváncsi vagyok, és a zenét ugyanúgy tudom élvezni, mint a többiek. Közben tehát meg is indulunk persze, irány a lebegéses szoba, vagy mi. Ha hallanám gondolatait, azt hiszem, kinevetném, de naivitása tényleg cukivá teszi. Ritka az ilyen srác, de azért aranyos. - A seprűkkel? Nemigazán tudtam közös nevezőre jutni velük. Ültem már thesztrálon, az jobban ment - egy kicsivel - De a seprűk utálnak. Mára ez kölcsönös - felelem, ámbár mondtam már korábban is: utálom a repülést, nem véletlenül. Nem megy, botrányosan nem. - Van valami, ami nem megy még, vagy csak ez? Azt már mondtad, hogy az átváltoztatástan remekül megy - mezei érdeklődés, nem megalázni akarom. Talán csak a közös kapcsolódási pontokat keresem - hátha.
Nem is tudom, hogy mikor lettem ennyire kardoskodó. Azt hiszem csak az alapvető jólelkűség miatt teszem, meg hát mert Alice tényleg kedves és figyelmes lány és épp ezért érdemes vele foglalkozni és jókat mondani róla, én legalábbis szívesen teszem, és Odessa... hát ő egészen más mint én ez már eddig is kiderült. Jóval kritikusabb típus igazság szerint, bár ezzel sincs majd. A kritika nem feltétlenül rossz, időnként a kritika is építheti az ember jellemét, de főleg akkor, ha nem túl sok kritika érkezik rövid idő alatt és ha van benne pozitívum is időnként. Csak a rossz olyasmi, aminek tényleg nem sok értelme van. - Igen azt észrevettem, és persze... nem is kötelező megismerned. - az én háztársam, nekem szimpatikus, és nem fogom irányítónak mondani. Biztosan van valami a háttérben, hiszen én is itt vagyok Odessával és nem csak azért, mert irányítható vagyok. Persze valamelyest igen, mert azt mondta jövök, én pedig jöttem, de... igazából tudom azt mondani, hogy megyek, ha úgy döntök. Lehet, hogy nem vagyok erős, de azt hiszem benne is lehet olyasmi, ami miatt érdemes foglalkozni vele. Alice is szimplán lehetséges, hogy innen nézi a dolgot, hogy úgy gondolja érdemes foglalkozni azzal a sráccal, mert lehet olyan rejtett jó oldala, amit netán nehéz észrevenni, de ő megláthatja benne. Nem hiszem, hogy ezzel baj lenne, csak szimplán kedves lány, olyan optimista, bizakodó típus. - De akkor soha nem bízhatsz senkiben, mert mindig attól kell tartanod, hogy valaki majd elárul. - és ez felettébb rosszul hangzik és nem jó, hogy így áll a kérdéshez. Biztos vagyok benne, hogy történt vele valami, valami olyasmi, ami miatt egyáltalán nem bízik az emberekben, de fogalmam sincs, hogy micsoda. Az én életem sem tökéletes, de ő felettébb negatívan áll mindenhez. Ott az arcán a mosoly, de mégis a szavai, a gesztusai azt mutatják, hogy a bizalom már rég nincsen meg benne. Vajon, ha azt mondanám én nem támadnám hátba elhinni? Jó... nem tudom, hogy mennyire számít hátbatámadásnak az, ha kiderül rólad, hogy igazából lány vagy... Ez talán csak egy titok és kész, nem pedig kifejezetten tőr, amit a másik hátába döfhetsz. - De akkor hogyan? Rá nem vonatkoznak a szabályok? - ez az albínó srác tényleg veszélyes lehet és Odessa ezen képes kuncogni, miközben az én arcomon inkább talán riadtság fedezhető fel. Az nem valami kellemes dolog, ha van valaki, akiről kiderül, hogy.. veszélyes, árthat másoknak, megmérgez mást és közben még csak el se kapják miatta. Nem értem, hogy ilyesmi egyáltalán hogyan lehetséges és nem értem, hogy itt ez hogyan működhet. Nálunk azért sokkal szigorúbb szabályok voltak, egy diáktársadnak, vagy akár felnőttnek nem árthatsz. Nem arra van a mágia, nem azért tanulod, hogyan varázsolj, hogy aztán azt rossz célokra használd, és úgy tudom, hogy itt is ez a hozzáállás él. - Végül is azt hiszem igazad van, de ez... nem túl jó, én nem akarok kirívó lenni. - bár az tényleg jól esik, hogy ezen felül cukinak gondol. Ezt a szót az életben nem gondoltam volna, hogy hallom a szájából, főleg nem rám vonatkozóan, de... nem, igazából amúgy sem. A többi persze igaz, más vagyok, már e miatt kitűnök és félénk is vagyok, talán tényleg naiv, de igazából inkább vagyok ilyen, mint azok, akik utálnak mindent és mindenkit, akik csak harcolnak a világ ellen daccal és erővel, mert minden áron azt akarják, hogy nekik legyen igazuk. Én is láttam már ilyet, nálunk sem volt mindenki tökéletes, és elég rossz lehet annak, aki mást sem tesz, csak olyan alapon, hogy nem akar balhét mégis azt okoz, mert egyáltalán nem vesz figyelembe másokat, nem nézi mások érzéseit... nem gondol át úgy igazán semmit sem más szemszögből. - Úgy érted, hogy mondjuk egy íjba? Abba lehet, ami nálad van, mondjuk egy botba, vagy igen talán íjba is, de ez sokkal ritkább, azt nehezebb úgy igazán forgatni, hogy közben a saját funkciója is megmaradjon. - legalábbis én így vettem észre, nem sokszor láttam olyat, hogy valaki varázspálca helyett íjat használt volna fókusznak. Inkább mondjuk a bot, netán sétapálca, azok hasonlóak, vagy a szimpla varázspálca. Azért túlságosan nem lehet elrugaszkodni attól, amit megszoktunk, bár mindig vannak érdekes kísérletek, amikből van, ami bejön és van ami kevésbé. - Azt hiszem értem, és te már tudod, hogy mik a céljaid, hogy mi az, amit akarsz? - végül is amit elmondott az már most is azt hiszem sokban illik rá, legalábbis, amennyit én megismertem belőle. Elég határozott és céltudatos, engem is úgy elrángatott ide, mint a pinty, bár a fene tudja, én nem vagyok teljesen biztos benne, hogy végletesen ilyennek lenni jó. Egy nő mégis csak nő. Anya ezt tanította, amikor még... Amikor még nem volt olyan, mint most. A nő legyen gyengéd és gondoskodó is egyben, a céltudatosság nem jó, ha mindent felülír, van hogy úgy kell határozottnak és keménynek lenni, hogy az ne forduljon át valami rosszba, amivel már elnyomsz másokat. Ő egy kicsit néha mintha átesne a ló túloldalára, de minden bizonnyal megtalálja majd az arany középutat, remélem, hogy én is megtalálom a magamét. - És már eldöntötted, hogy mi lesz az, amiben ezt meg is tudod tenni? - hetedikes, tehát jövőre egyetemista, neki már nincs olyan sok ideje, hogy gondolkozzon azon mihez is akar kezdeni, mit akar tanulni. Persze választhat általánosat, mint mondjuk az elemi mágiák, és akkor azzal azt kezd, amit akar a jövőben. - Pontosan még nem. Szeretek segíteni, talán lehetnék gyógyító, de kiválóan értek az átváltoztatásokhoz, szerinted... azzal mi felelnek meg nekem? - igazából nem tudom. Nem vagyok bátor, biztosan nem leszek teszem azt auror, nem vagyok harcos alkat. Igazából azt sem tudom pontosan, hogy az legyek, ami én akarok, vagy... ami a testvérem lett volna. Nem voltunk egyformák és talán az anyám nem értékeli, ha saját utat járok és nem az övét... Mázli, hogy van még egy évem eldönteni, hogy mi is legyen, hatalmas mázli! - Elég ködös ez, tudod mert árva voltam, és... így azért nehezebb meghatározni, hogy milyen lehetett az ember eredeti családja. - próbálom kimagyarázni magamat, még ha nem is megy könnyen. Zűrös az élőéletem... nem kicsit is e miatt nehéz kikeveredni abból, amit elkezdek mondani, főleg ha még elszólás is van benne. Gyakorolnom kell ezt többet és nagyobb odafigyeléssel, ez a lényeg. - Anya... ő nem jöhet ide az iskolába. Hyun-seok egyetemista, ő tud figyelni rám, bár én alig ismerem. Ő nagyon komoly, de a szülei jóban vannak az enyémekkel. - nem hiszem, hogy miattam jött ide, talán a szülei miatt, vagy ki tudja. Pontosan én sem értem, mert tudom, hogy utálja ezt. Hogy engem kell pesztrálnia, hogy rám kell folyton figyelnie. Elég fárasztó lehet, ezzel sajnos én is tisztában vagyok és nem könnyítem meg a dolgot bármennyire is igyekszem. - Leginkább popot, abból is pörgősebb változatot, de... igazából nem rossz. - hallottam már azért egy-két dalát, meg hát szó se róla tényleg szép, kiforrott hangja van, szóval érdemes ezzel foglalkoznia. Na nem mintha én azt mondanám, hogy ne tegye, akkor az számítana. Egyébként is okkal van annyira rajongója odahaza. Közben persze irány a szoba. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz. Biztosan érdekes... és gondolom teljesen veszélytelen is, hiszen ez mégis csak egy iskola, itt nem sok dolog van, ami veszélyes... Na jó ez túlzás, hiszen ott vannak a folyton mozgó lépcsők, az már önmagában is elég veszélyesnek tűnik. - Igen, bár inkább azt mondom, hogy lebegni. Az olyan könnyed és felemelő érzés, seprűn pl. nem tudok, valahogy sosem ment. A seprűk nem kedvelnek, te hogy állsz velük? - ő bátor és bevállalós, lehet hogy szereti a kviddicset, vagy seprűn lovagolni. Nekem valahogy sose ment és sosem feküdt úgy igazán. Nem is tudom... nem is áll jól nekem.
A nagy igazság az, hogy soha egy szót sem beszéltem Alice-szel, így aztán könnyen nagy a pofám, ha róla kell véleményt formálnom. De kívülről nézve könnyű megmondani a tutit, erről lehet szó most is, lehet, ha ismerném, nehezebben jönnének a számra a szavak, vagy megfontoltabb lennék. Valahol most is az vagyok, mert amit mondok, azt úgy is gondolom, ámbár meglehet, ez is csak olyan tini-dolog; az ember azt hiszi, a világ összes nagy dolgára van valami remek, átfogó elmélete - hogy aztán pár évvel később tanácstalanul tárja szét karjait, bizonygatva, tényleg ötlete sincs, mi a francot gondolt annak idején úgy mégis. - Kedves és irányítható - vonok vállat - Hogy ezen túl mi van a háttérben, nem tudom, de az igazság az, hogy nem is kell tudnom. Ha akarnék tőle bármit is, talán egy-két apróságot célszerű lenne megtudnom, persze... De mint észrevetted, nem ismerem igazán, így ennyi információ bőven elég. - meg az, hogy van készen egy-két elméletem, ami magyarázhatja a dolgot, és amiket az összes ilyen emberre rá lehet húzni. Skatulyáznék? Egyrészt mindenki ezt csinálja, másrészt természetesen letagadom. A magam motivációiról viszont hallgatok, semmi köze hozzá, nem? Na ugye. - Semmi gond - felelem lassan, engedékenyen, ahogy észlelem, mennyire magára veszi a dolgot. Ó, Merlinre, lassan elszalad és kivasalja az ujjait, mint valami hű házimanó? Az aztán felettébb érdekes jelenet lenne, de azt hiszem, megtartanám. Azt hiszem, kívülről látva a magam gondolatait, önmagamról is egészen sajátságos véleményt formálnék ezek után. Egy percre elfilózok, hogy esetleg kérjek magamnak valamit mégis, ne érezze olyan rosszul magát, de nem - ennyire nem vagyunk jóban. És nem is tudom, tudnék-e még enni, vár talán egy keveset igen, de... Na mindegy. - Én meglehetősen nehéz eset vagyok... De mindenki megvezethető épp. Megeshet, hogy azok is elárulnak, akikről azt hiszed, bármit megtennének érted... - biccentek lassan, többet nem mondok erről. Nem, ennél többet nem is tudnék mondani, a nélkül, hogy le ne buktatnám magam. Mondhattam volna, hogy azok döfnek hátba, átvitt értelemben persze, de az túl őszinte lett volna ahhoz, hogy kimondjam. Félnék, hogy a szavakból átsüt a megélt valóság... Még így is túl sokat merengek most, így gyorsan felrázom magam, s felelek következő szavaira. - Igen, elég feltűnő jelenség - bólintok. Bár Cornelius szerintem szelektál, hogy kire, mikor csap le, és miért, de fene tudja, lehet, túl sokat gondolok bele. Ez a srác pont olyan naivnak és manipulálhatónak tűnik, mint Alice, talán nem lenne kellően nagy kihívás neki úgysem. Vagy őket értékelném alul? Az is meglehet, ámbár ha Mortensen is így gondolkodik, mint én, az nekik kifejezett szerencse. Az aggodalmát látva akaratlanul is felkuncogok. - Én is így hittem... - felelem, és ezzel mindent el is mondtam, amit tudnia kellhet. Nem ragozom túl, és reménykedem, hogy nem akarja ezt terjeszteni, vagy megkérdezni magát az albínó srácot erről, mert azzal a végén újra felhívná rám a figyelmét. Azóta sem tudom, mivel válthatnám ki magam nála, pedig lassan muszáj lesz valamivel előállnom... - Te máris az vagy - felelem szórakozottan - Hiszen olyan messziről jöttél, annyira más nálatok minden... És annyira félénk vagy, talán naiv is, valahol cuki, de kirívó. - hogy ezen kívül van-e még valami, azt én nem tudhatom, nem kérdezem, hagyom, hogy ha úgy érzi, ezen a ponton mondja csak magától. Bár tény, talán nem kéne túl sokat alakulnia, hogy szürkeségbe forduljon mindez, a kezdeti ijedtséget úgyis levetkőzi majd, és bár nem épp idevalósi, ez külsején is látszik, de a bűvös három nap, vagy mennyi... Szóval idővel ezt is megszokja mindenki majd. Magamról nem ejtek szót, miben is vagyok én olyan különös, bár érezhető volt, hogy utalok valamire - megeshet, puszta beképzeltség, nem? Eztán azonban elhallgatok, figyelmem az övé, most teljesen, ezt jól érezheti, és el is gondolkodtat némileg. - Fegyverbe... Távolságiba is? - érdeklődöm. Nem is tudom, félnék a közelharctól, biztosan lebuknék, vagy meghalnék már a kiképzés, tanulás fázisában, bár félelmetes ellenfél lehetnék, de mégis... Viszont egészen jól lövök, akár nehezebb, több fontos számszeríjjal is például, a sima íjjal kicsit esetlenebb vagyok, de az se vészes. Több kérdésem nincs viszont, egyelőre, bár érezheti magától is - mondja csak tovább, nyugodtan. - Erős... - elmerengek. Nem tudom, valójában mit jelent a szó, súlytalan. - Én csak szeretnék egy határozott és céltudatos nő lenni, aki tudja, mit akar, és hogyan érje el. Nem akarom, hogy sajnálkoznia kelljen bárkinek is, mert az nem segít, csak mélyebbre taszít. Ha mások sajnálnak, idővel elhiszed, hogy van miért, kiöli a teljesítményt, magára hagyva a megfelelési kényszert, ami végül kínjában a szánakozásnak fog megfelelni, örülve, hogy legalább azzal még megszerezheti a figyelmet... - Így van. Ha valakit hülyének néznek, hát az is lesz idővel, sőt, egyre inkább. Mert ha alulmúlja magát, újra felkelti a figyelmet, újra törődnek vele - hát ezért újra és újra megteszi, egyre szánalmasabbá válva. Nekem ebből nem kell. És persze, lehet, én gondolom rosszul, majd kiderül, hiszen az idő mindent eldönt. - Nem feltétlenül akarok sikeres lenni... Inkább vágynék rá, hogy akadjon szabadidőm mellette, és ne legye teher, amit csinálok. Az átlagossal ki lennék békülve. - felelem szórakozottan. Nem lehet mindenki a világ legjobbja, vagy kiemelten sikeres, nem is érdekelne. Csak szeretnék könnyedén megélni, és megtartani valami függetlenséget is, valami szabadságot. - Te tudod, mit fogsz választani? - nem hinném, de talán határozottabb, mint én, hiába fiatalabb, ki tudja. - Azt mondják? Volt? - kérdem, de végül bólintok, ha nem tud róla semmit, hát nem. Úgy érzem, valami csúsztatás van a dologban, de nem tudnám megmondani, mi és hol, ezért jobb nem firtatni - z én családom sem volt épp tökéletes soha. A nagyszüleim nem ismertem... Van egy unokatestvérem, róla néha hallottam egy-két szót, Amanda Steiner, de soha nem láttam, talán már rég nem él - felelem szórakozottan. Nem szoktam mesélni a családomról én sem, mert nem érdekes, mit mondanék, úgy mégis? Ez is inkább üres fecsegés, egy sosem látott, talán nem is létező unokatestvér... Azért jó hinni, hogy nem csak kábítottak a létezésével, és él valahol. - Miért nem anyád jött? - bukik ki belőlem hirtelen, ezt nem érthetem, de aztán legyintek, nem muszáj felelnie, ez bunkó kérdés volt, de szavakkal nem kérek elnézést, azt ne is várja, nem akarom elkótyavetyélni a kivívott tiszteletet, hierarchiát - Sokat jelenthetsz neki, ha eljött miattad idáig - jegyzem meg. Vagy az anyja miatt, persze. Nocsak-nocsak. - Igen, gondoltam... Milyen típusú zenét játszik? - érdeklődöm közben. Én is szoktam énekelgetni, ha épp ráérek, bár többnyire csak magamnak, mert jobb az úgy mindenkinek. Pedig tisztán énekelek, és szépen, bár a technikámon lenne mit fejleszteni, sajnos soha senki nem foglalkozott vele. Ámbár tény, megvan a magam ízlése, és nem minden vackot vagyok hajlandó meghallgatni - a rap például nem is zene, akárki akármit mond. Kultúrrasszista vagyok, lehet, na és? - Én nem szoktam félni - felelem derűsen a szavaira. Beképzeltség és egó, ennek tűnhet kívülről, de ez az igazság. Néha előfordul, persze, de nem mondanám szokásnak, rendszernek, a legkevésbé sem. Talán ennél nem lesz gond... Szeretnék megfelelni ezen a vackon, és normálisnak tűnni, ámbár a súlytalanság érzése számomra nem ismeretlen - mindig ezt érzem. Nekem ebben nincs semmi igazán újdonság, de a repülésben talán lesz, abban a szárnyalásban, amelyben nem kell megbirkóznom egy veszett seprűvel, elég csak úgy... Lennem. - Te szeretsz repülni ezek szerint? - hülye kérdés, de belefér, azt hiszem.
Persze jogosak a szavai, attól hogy valaki kedves még lehet egy kazal egyéb hibája, vagy hátránya, ebben teljesen igaza van, egyszerűen csak a jó ég tudja, persze hogy magamra veszem a szavait és nem jó érzés az, hogy ilyesmiket mond Alice-ról, aki tényleg egy igazán kedves és figyelmes lány. Én inkább próbálok a dolgokba mást látni, valami más oka is lehet és akkor nem kell őt így lebecsülni, hiszen nekem is meg van a magam jó oka arra, amilyen vagyok. - Oké, ez igaz, attól még lehet kedves, de nem tudhatjuk, hogy mi van a háttérben. - ahogy az enyémben, vagy akár az övében, hiszen valami miatt ő is ilyen és így viselkedik, erre is meg van a jó oka, maximum én nem ismerem. De azért nem sokan mászkálnak a folyosókon, akik csak úgy fogják és odamennek egy lényegében ismeretlenhez, hogy biza velem jössz egy buliba, főleg egy ilyen Valentin napi buliba. - Oh, ez igaz, bocsánat, mondtad is. - oké, azért elég könnyű elsüllyedni szégyenemben, amikor valaki így néz rám és utána még bénázok is. Az a helyzet, hogy pont ezért éreztem magam jól Alice-szal, hiszen kedves volt, ellenben Odessa, vagy épp Hyun-seok, mellettük állandóan úgy érzem magam, mint aki teljesen tökéletlen és életképtelen. Lehet, hogy részben így is van, de az nem kellemes, ha ezt még érzi is az ember, én pedig most is csak azt látom, hogy folyton sikerül mindent elrontanom, még az is kiesett, hogy ő már evett, pedig ennyire igazán odafigyelhetnék. - Neked volt már hasonlóban részed? Én azért mégis azt mondom, hogy létezhetnek kivételek, sosem lehet tudni, hogy kicsoda az. - vonom meg finoman a vállamat. Igen, elég negatívan áll hozzá, de azt hiszem kettőnk közül ő az, aki a sokkal negatívabb típus és minden bizonnyal ennek is jó oka van, mint a buliba való elrángatásnak. Nem tudhatom, hogy mi és hogy ez változna-e bármitől is, ez tény, de... hát a jó ég tudja, én attól még próbálok talán naivan hinni a jó dolgokban, és mivel Alice kedves lány én azért drukkolok neki, hogy ez az Aaron ne tegye teljesen tönkre az estéjét... vagy az életét. Remélhetőleg nem is lesz majd így. Rossz érzés lenne, ha egy ilyen kedves lányt megbántanának, vagy kihasználnának ennyire. - Albínó? Akkor azt hiszem könnyű felismerni. - bólintok egy aprót, de aztán egyre inkább elkerekedik a szemem, ahogyan tovább beszél. Szeret kísérletezni és... mérgekkel szórakozik itt az iskolában és van rá esély, hogy kipróbálja valakin... netán rajtam? Ez azért eléggé... durva. - De... de ilyesmit csak nem tehet, mert annak híre menne és nem engednék az iskolában igaz? - őszintén szólva amilyen komolyan mondja ezeket egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezúttal igenlő választ fogok kapni, sőt jó eséllyel egy nagy nem jön majd, mert az albínó kemény srác és tuti egyetemista és akkor nincs már olyan nagy korlátozások alatt mint mondjuk egy átlag diák. Jesszus, nem akarok összefutni vele! - Igen, igazad lehet, én sem szeretek kiemelkedő lenni. - sőt kitűnni sem igazán, pedig elég jó vagyok átváltoztatástanból, sőt nagyon is kiemelkedtem e téren még odahaza. Itt azért nem akartam annyira erre rámenni, nem akarok én kitűnni, pont hogy beleolvadni szeretnék az környezetembe, hogy lehetőség szerint ne nagyon tűnjek fel senkinek sem, az lenne az igazi. Ezt persze nagyban akadályozza az is, hogy Hyun-seok erőlteti a külső változásokat, meg hogy kapjam össze magam. - Sok minden nem ilyen mint itt. Az iskola is egész más volt és mi sokkal kevésbé használunk pálcát, rengeteg pálcamozdulatot kellett megtanulnom. Nálunk elég sokan a fegyverükbe építik be a fókuszt, ez elég gyakori. - és több is a közelharc, hiába a mágia. Inkább valahol a kettő van kombinálva és hát úgy minden más. Sokkal színesebbek a dolgok, feltűnőbbek és látványosabbak, erre Hyun-seok az élő példa. Aztán persze közvetlenebbek az emberek, és jóval teátrálisabbak a mozdulatok, ami rám csak néha jellemző, és végképp nem akarom ilyesmivel kiborítani Odessát... vagy a közelben lévő vázát leborítani, mert simán lenne rá esély, az ügyetlenségem nem jó, ha ehhez párosul. - Oké, bocsánat. Megértem... szóval erős akarsz lenni. - bólintok egy aprót, megint meghátrálva attól, hogy kimondjam a saját véleményemet. Hát igen, nem mondanám hogy jól teszik. Az embernek nem kell mindig erősnek lennie. Én sem viseltem jól a testvérem halálát, sőt... és azt sem, amit ezek után az anyám csinált, és pont e miatt én visszahúzódóbb lettem és csendesebb, rá viszont úgy fest egy rossz dolog egészen máshogy hat, megerősíti, ez azért valahol végül is meglepő. - Világos és érthető is, jól meg kell gondolod, hogy sikeres légy. - és persze, hogy legyen rendes munkája és pénze, mert talán van valami öröksége, csak erre nem merek rákérdezni, mert a végén még ebből is gond lenne és Odessával azt hiszem azért óvatosan kell bánni. - Igen... azt mondják, de róla semmit sem tudok, állítólag volt. - bököm ki kissé lassan, miután így rákérdez. Nem lep meg, az a kíváncsi típus, én meg ügyesen elszóltam magam. De a családom kellemetlen téma, róluk nem beszélek valami könnyen senkivel sem igazából, főleg mert ki tudja, hogy mikor szólnám el magamat, mint mondjuk most. Ez azért elég veszélyes terep finoman szólva is. - Ő inkább utánam jött azt hiszem. Olyasmit mondott, hogy anya küldte, hogy figyeljen rám. Ő próbál... azt hiszem kihozni belőlem valami többet. - csak hát úgy nehéz, ha az ember ennyire erőlteti a dolgot, ő pedig eléggé erőlteti sajnos. Én amúgy sem akarok sok mindent kihozni magamból, főleg nem akarok valami nagyot és látványosat, az eleve nem fekszik nekem. - Odahaza jobban ismerik azért őt. - hát igen itt azért még nem olyan jól ismert, de lehet hogy annak is eljön az ideje. Meg olyan zenét játszik, ami lehet hogy Odessához nem áll közel. - Oké, akkor nézzük meg, talán érdekes lesz és ha félsz, akkor abbahagyjuk. - úgy két másodperc mire leesik, hogy talán egy Odassa típusú lánynál a félsz mint szó jó eséllyel... nagyon-nagyon rossz választás. Ő erős és kemény akar lenni, ha ilyet mondok a végén még élve felkoncol. Erre még rájön a maszatos szám is, amire már csak pislogok párat enyhe zavaromban és gyorsan megtörölve inkább az említett cél felé veszem az irányt. Persze szalvétát nem hoztam, szóval marad a sima ujj, majd annak a lenyalása verzió.
Érzékelem meglepettségét, és egy pillanatra magam is belegondolok most már, mit is mondtam, és gyorsan arra jutok, talán magára vette e szavakat. Némi töprengés után döntök: nem kérek elnézést, mert azzal csak aláhúznám, hogy e szak rá is érvényesek. Jobban meggondolva pedig tényleg: ő éppen olyan, mint ez az Alice. Pedig nem vagyok én rasszista, semmi bajom a sárga házzal - de ha egyszer a tagjai ilyenek, akkor ilyenek, erről nem én tehetek, nem? Szavaira viszont elmosolyodom. - Attól, hogy ilyen, még lehet kedves - felelem finoman, rámutatva a szavaiban lévő logikai bukfencre. Az, amivel próbálja kizárni a szavaim, egyáltalán nincs vele ellentétben. Mindenesetre az biztos, hogy ha ismerném gondolataim, könnyes röhögném magam, mindkettőnknek olyan titka van, amelyről hallgatni akar - és amely miatt például irtózna a csók lehetőségétől is. - De persze lehet, hogy magának ezzel magyarázza, hogy eljött, vagy, hogy tényleg el akart volna jönni amúgy is - vonok vállat. Lehetséges. - Nem, már ettem - emlékeztetem szúrósan - ezek szerint nem figyelt -, miközben a plafonra szegezem tekintetem esetlen ügyetlenkedését látva. De nem, nem szúrom le emiatt, végül is nem tarolta le az asztalt, ez is valami. Ráadásul már ezzel is azt igazolja, hogy elgondolásom helyes, rátehetném a mancsom, lehetne ő az alibim, ami igazolná a külvilágnak, hogy nagyon is van valakim... Szavaira felpillantok, ahogy visszatér, s elnézően megingatom a fejem. - Nem, tipikus lányos elgondolás lenne. Mármint, biztos megfigyelted már - jegyzem meg, enyhén megnyomva a szót, mert érzékelem, hogy a férfiassággal van némi gondja, bár nem gondolok én messze ebből a tényből, még azt se mondanám, hogy talán meleg: inkább úgy vélem, hogy túlontúl félénk, de talán kulturális oka lehet - Mármint persze, a hozzá hasonló manipulatív pöcsök még hitegetnek is, hogy seggfejek, persze, de a kedvedért majd megváltoznak... De nem, talán ideig-óráig tényleg, de végül csak rosszul jöhetsz ki belőle. Ezek az esetek végződnek... Csúfan. - magyarázom, fel se tűnik, már megint mennyire alpári vagyok, ahogy Cornelius fogalmazna. A fenébe már. - Persze néha, nagy ritkán talán sikerül változást elérni, de... Könnyeken át vezet oda egy fájdalmas út. - magyarázom még. Nem, személyesen nem tapasztaltam, bár ez talán nem olyan egyértelmű így, szavak alapján. Ismerem a meséket, amikre utal, mert a legtöbb az: mese, vágyálom. - Mert nem véletlenül gubbaszt ott, és lesi az embereket. - közlöm. Nem adok valódi választ a kérdésére ezzel talán, de érezheti ő is, hogy ez minden, amit a témával kapcsolatban ma mondani szándékozok. Ez persze azt jelenti, hogy tényleg van időnk, de szerencsére én amúgy sem akartam kapkodni, a gondos álcába nem illene bele, ha már tipliznénk is. - Albínó, mardekáros srác - felelem, ezzel szerintem mindent elmondtam. Felsóhajtok. - Nos, ő és a családja... Szeret kísérletezgetni, és jobban jársz, ha nem rajtad próbálja ki a legújabb mérgét. - magyarázom, és hálás lehet nekem, mert ez valid segítség lehet neki egyszer még. Mert abban az esetben én például lemondanék róla, ha Cornelius szemet vetne rá, eszemben sem lenne Moretnsennel szembe menni, pedig kéne, hiszen tudom, hogy a srác akar engem. Na nem magának, nem úgy - kísérleti alanynak. Brrr. Kevés dologtól félek, de ettől tartok. A "fiúm" ügyetlenkedésére lemondóan sóhajtok. Merlinre, tényleg kell ez nekem? Jobb lenne, mint az, hogy valahogy nekem évek óta nincs senkim, és talán már kezdenének pletykálni rólam? - Nem mondtam, hogy mindenki legyen egyforma... De másnak lenni nem feltétlenül jó. - jegyzem meg - Persze, ha kiemelten tehetséges vagy, nyilván élvezed a dicsfényt, de sok különlegességtől csak nehezebb lesz az életed, és szenvedsz tőle - felelem, de aztán elhallgatok, mielőtt elszólnám magam. Kiborító lenne, eddig nem fordult elő, most meg kipakolnék csak úgy. - Minden érdekes, nem ismerem a kultúrátokat. Bármi, ami nem olyan, mint itt... - semmi sem olyan, gondolom. Ami meglepő lehet, hogy ez a téma tényleg érdekel, így várakozóan tekintek rá. De eztán a téma tovasuhan, és bár valahol mélyen talán fájó dolgot említek, úgy adom elő, mintha sokadrangú lenne. - Ugyan... Nincs szükségem sajnálatra. Nem tudom még, hol töltöm majd a nyarat, ez tényleg elég nyomasztó, de ha hagynám, hogy mindenki sajnálkozni kezdjen, még kevesebbnek és szerencsétlenebbnek érezném magam, mint amúgy. Azt akarom, hogy olyannak lássanak, aki erős és kemény, ha kell, és el tudja látni magát. Olyannak, aki képes önállóan boldogulni és megélni, ha kell. - ezzel talán a viselkedésemet is indoklom előtte, amivel felmentem magam az alól, amit művelek néha. Halkan felsóhajtok - Sokan talán innen kikerülve ráérnek, hogy munkát találjanak, én nem. Ez a másik súlyos dolog, és megterheli a szakválasztást is, nagyon is... - ezzel le is zárom a témát, inkább beszéljünk róla. Így tehát elhallgatok, s hallgatom az ő történetét, de egy ponton összeráncolom homlokom. - Van... Volt bátyád is? - kérdezem lassan, mert a bakit észrevettem. Csak azt mondta, a testvére, az se lett volna gyanús igazából, ha a bátyja maradt volna ott. Semmit se tudok róluk, így nekem azt és úgy ad elő, ahogy csak akarja, s ha másnak mást mondana, se biztos, hogy érdekelne - bár ezt ki tudja - Előadásmódtól függ, érdekes-e - ingatom a fejem, de azért mégiscsak biccentek - De rendben, ha erről nem akarsz mesélni, hát mesélj valami másról. - nem kérés, parancs. Valamiről muszáj lesz beszélnie. Lassan bólintok a következőkre, s bár már épp kérdezni akarnék, még épp idejében fűzi hozzá a magyarázatot. - Ő is itt van? Eljött veletek? Miért jöttetek el otthonról amúgy? - kérdezem lassan. Ez a Hyun-seok is itt kell, hogy legyen, mert jelen időben beszél róla, és a figyelméről. - Nem is hallottam még Hyun-seokról sose - állapítom meg közben, pedig ha itt van, és híres énekes... Na mindegy, nem lehetek én sem olyan tájékozott mindig mindenben. Halkan felkuncogok lelkesedése láttán eztán, de engedékenyen bólintok. - Jó, nézzük meg - felelem, bár valóban vannak kételyeim, vajon mennyire lesz az nekem örömteli, de kipróbálni épp ki lehet. Abból baj még nem lesz. S ha közben esetleg megette volna a szendvicseit, akkor biccentek is felé - A szád sarkában - hívom fel rá a figyelmet közben vidoran, mostanra kezd szórakoztatni, mennyire esetlen, már-már gyámoltalannak is mondanám.
Meglepetten hallgatom végig a szavait, főleg hogy azért lássuk be valahol azért van cseppnyi párhuzam a párosaink között. Ő is Mardekáros, és én is Hugrabugos vagyok, ahogyan Alice is, de én azért nem lennék róla ennyire nem is tudom... negatív véleménnyel, mert érezhetően Odessa szavai nem túl pozitívak. Halkan sóhajtok egyet, aztán csak bizonytalanul rázom meg a fejemet, majd végül mégis bólintok egy aprót. Remek, most már ott tartok, hogy saját magammal is belső vitákat folytatok, miközben még csak nem is gondolom át részletesebben a dolgot! Éljen a határozottság és a kemény eltökéltség, gratulálok Sun-hi! - Szerinted Alice ilyen? Ennyire irányítható? Igazából... szerintem kedves lány, én inkább azt mondom, hogy talán ez az Aaron nem olyan rossz és lehet hogy valahol kedveli és... Nem tudom, túlságosan elrugaszkodott lenne, hogy úgy gondolja van jó oldala is a kissé talán erőszakos megnyilvánulás mellett, hogy elrángatta ide zsarolással? - nem vagyok én célozgatós alkat, és persze nem is mondanám azt, hogy ez Odessára is igaz. Mondhattam volna nemet neki, na persze, ha meg mertem volna szólalni, amikor elém állt és kijelentette, hogy én bizony vele jövök ide. Végül is nekem se olyan rossz ez, néha ki kell mozdulni és gyanú felett állok, ha még lányokkal is mutatkozom, bármennyire is furcsa a helyzet, vagy kellemetlen néhol, de... Ugye nem fog majd a végén valami olyat várni tőlem, hogy teszem azt még meg is csókoljam? Ez nem egy randi, inkább csak egy... egy buli! A saját gondolatmenetemnek hála kissé még el is kerekedik a szemem, és sikerül elkalandoznom annyira, hogy majdnem nekimegyek az ide-oda topogás közben a közeli asztalnak. Még jó, hogy nincs itt túl sok törékeny, legalábbis remélem. - Esetleg te nem kérsz? - mármint szendvicset persze, ha már én tényleg magamhoz veszek a közeli asztalról kettőt. Simán, bár hamar rájövök, hogy igazából nem tudom őket hová tenni, szóval az egyiket kezdem enni, a másik marad a kezemben, ha netán ő is kérne, akkor már nehézkesebbé válna a harmadik egyensúlyozása, de amíg megtaláljuk, hogy mivel is akarjuk elfoglalni magunkat, addig legalább eszem. Lássuk be, hogy a gumicukor, még ha kék és ugrál is, akkor sem a legtáplálóbb élelemforrás. - És az nem lehet, hogy mivel Alice kedves lány megkedveli és tudod... mint a filmeken esetleg rájön, hogy vele nem kell úgy viselkednie, zsarolnia és tényleg változik? - naiv elképzelés tudom és szinte biztos vagyok benne, hogy egy olyan lány, mint Odessa, aki láthatóan elég komoly és elég kemény is és engem is úgy kezel igazából, mintha minimum a beosztottja lennék, jó eséllyel nem fog ebben egyetérteni. Az efféle romantikus képzelgések gondolom amúgy sem valók a fiúknak. Na igen, térjünk át a fiús viselkedésre... de attól még nem kell hirtelen macsónak lennem ugye? Trey sem az, egészen laza és kedves srác, nem olyan, mint ez az Aaron, még csak nem is olyan, mint Odessa. - Épp ezért... miért? Mármint... miért kell utánuk távoznunk? - igazából én nem akartam sokáig maradni, de kb. biztos voltam benne, hogy nem fogom én ezt könnyen és gyorsan megúszni, sőt nagyjából biztosra vettem, hogy sokáig kell maradni és rendesen meg fogom szenvedni és ha netán megpróbálok olyat tenni, ami neki nem megfelelő, akkor... ki tudja, hogy mit tenne velem!? Nem... ezt azért nem akarom megkockáztatni, hogy kiderüljön. - Szóval Mortensen... ő kis is fontosan? Mármint felismerem valamiről? Csak hogy tudjam, hogy kit kell elkerülni, és miért kell elkerülni? - figyelek ám én rá, annyira, hogy itt már tényleg sikerül vállal lekoccolni egyszerűen csak a falat, mert a pontos irányváltás nincs meg, amikor nézelődve kanyarodunk, de ez nem baj igaz? A szendvicset sem kenem miatta az arcomra, csak a szám szélére, de nem olyan vészesen, csak egy kis mustár kerül a sarkába, de ha az ember eszik néha előfordul, majd a végén keresek egy szalvétát. - Néha azért a fura is jó, mármint vannak kedves fura emberek is és unalmas is, ha mindenki egyforma nem? - nem is tudom, én nem vagyok az átlagos nagy rajongója, nem is tudom, hogy mi számít átlagosnak, mármint itt náluk, mert annyira még nem ismerem az iskolát, meg az országot, meg a kultúrát sem. Nálunk eleve egész más az átlag, mint itt, jó eséllyel Hyun-seok itt eléggé kitűnik a látványos ruházatával, míg nálunk teljesen megszokott. - Érdekes... hát persze. Igazából mi nem használunk annyit pálcát, mint ti, ez érdekességnek számít? - nem is tudom, hogy mit mesélhetnék, mármint nekem sok minden alapvető, ami a népemet illeti, viszont neki ezek nem, tehát nehéz meghatároznom, hogy akkor mi is pontosan az, ami számára ebből érdekel, talán minden, de még sem mesélhetek el egyszerre mindent. - Oh... sajnálom. - kerekedik el a szemem, hogy mindezt csak ilyen rezzenéstelen arccal mondja ki. Az apja elment, az anyja meghalt, testvére nincs, tehát árva és egyedül van és ez... rossz lehet nagyon is, hogy tudja csak így lazán kezelni? Még rágni is elfelejtek annyira lefagyok, és végre észbe kapva gyors tempóban folytatom tovább, hogy lenyeljem a falatot végre. - Én nem sokat tudok a szüleimről, a testvéremmel árvaházban nőttünk fel egy ideig, aztán egy kedves család fogadott be minket. Apa meghalt pár éve, a bá... húgom pedig otthon maradt a nagyszüleimmel, én pedig eljöttem anyával ide és... hát kb. ennyi. Nem túl izgalmas. - és igen persze, hogy majdnem sikerül elszólni magam. A bátyám... gratulálok! Igazából még csak azt sem tudom, hogy jó sztori-e az, hogy én ott maradtam, mert más tudhatja, hogy nem így van, de azért csak nem... de még sem mondhattam azt, hogy meghaltam... mármint a húgom. Elég bonyolult ez az egész. - Én is szeretem az átváltoztatástant, jó is vagyok belőle. Ezzel még sikerült nem rég Hyun-seokot is lenyűgözni, pedig ő nem nagyon hajlandó semmit sem elismerni. - magyarázom most egészen lelkesen az eddigiekhez képes. Hát igen ebben tényleg jó vagyok, kiemelkedően jó és szeretek is foglalkozni vele, aztán pár pillanat múlva az is leesik, hogy bedobtam egy ismeretlen nevet, ami talán fontos lehet. - Hyun-seok a családunk barátja és elég ismert énekes odahaza és ő... nem is tudom próbál figyelni rám, azt hiszem. - vagy inkább helyretenni, nevelni, férfit faragni belőlem, pedig kb. mindhárom opció esélytelen, de ő azért küzd, én pedig... ellene többnyire. Úgy fest folyton csak ilyen nehéz esetek vesznek körül, kivéve Alice és persze Trey. - Oké, akkor nézzünk körül, aztán meglátjuk mi van még. Láttam séta közben egy szobát, amikor jöttem le az emeletről, ahol... lebegtek ketten, de komolyan! Eléggé... meglepő volt. - persze tudom mágikus világ, de mégis azért csak úgy nem lebegsz, maximum ha más lebegtet. Bár Odessa pont most mondta, hogy nincs oda a repülésért, szóval ez nem biztos, hogy tetszene neki, de ha kicsi a magasság és vannak alattunk párnák... vagy marad más opció, biztosan sok mindent lehet itt még csinálni.
Persze lehet, hogy nem tőlem fél, hanem általánosságban mindenkitől, ha jobban megfigyelném, ezt alighanem el is ismerném, de nem figyelem, vagy ha mégis, nem akarom észrevenni. Nekem hízelgőbb, ha tőlem fél. Hiszen mennyivel jobbnak, többnek tűnök, na meg mardekárosabbnak - van ilyen szó egyáltalán? -, mint, ha csak olyan "egy a sok közül" lennék? Úgy mehetnék akár a hugrabugba is, de ennek már csak a gondolatától is kirázna a hideg. Ami viszont tény, hogy most itt vagyok, vele, és talán tényleg nem ártana úgy tenni, mintha mi együtt jöttünk volna, és nem csak úgy találkoztunk volna itt. Nem akarok tőle semmit persze, de a pletykát is el akarom kerülni - a pletykát, hogy bár fogtam valakit, de ég mindig ugyanaz a selejtes senki vagyok. Ezért is akarok eltűnni a szemek elől. Szavaira vállat rántok szórakozottan. - Az ő félék - kezdem lassan, talán fel se tűnik, hogy ezzel a srácról is véleményt mondok valahol - örülnek neki, ha valaki irányítja őket. Megszűnik a felelősség, azt teszik, amit a másik mond, nem kell gondolkodniuk, vagy felelniük a tetteikért, nincs az a teher, hogy meg kell határozniuk, kik ők, mit tesznek, és miért, vagy, hogy hogyan, miképpen és miért érik el a céljaikat. Amíg nincsenek szélsőségesen kihasználva, megalázva, vagy olyanra kényszerítve, ami alapjaiban ellenkezik a meggyőződéseikkel, addig elfogadják, hogy a másik parancsol. Hogy mennyire szívesen, az csak attól függ, hogyan adagolod nekik a dolgaid. - magyarázom neki tűnődve. Igen, ő nem örül talán, mert ráparancsoltam, ismeretlenül, de ha finomabban adagolnám, lehet, észre se venné a kettőnk között lévő viszony elnyomó mivoltát, nem? De lehet, idővel ezt is megszokná, és ha megszűnne, hiányolni kezdené. Érdekes elgondolás. De lenne előnye is - nem igényelné a testiséget. Vagy felőlem közben kezdhetne másokkal, ha erre van igénye, csak titkolja gondosan, kifelé pedig lehetnénk egy pár, nem? Mennyire... Normálisnak hatna! Csillogó szemekkel tekintek rá, ahogyan ez a gondolat megfogalmazódik bennem, de persze ezt még át kell gondolnom azért. Abba meg nem megyek bele, hogy "látod, ezek a mardekárosok", nem akarok erről nyilatkozni, a végén kiderülne, hogy tényleg olyan borzalmas mindegyik, mint ahogyan a közbeszéd tartja. Következő szavaira felsóhajtok. - Akkor hozz magaddal két szendvicset. - rendelkezem, s ha megindulna, hát itt megvárom. Nekem ne picsogjon később, hogy ez meg az kéne, meg éhes, miegyéb. Hmmm... Picsogjon. Milyen satnya szó, mintha ez a nők sajátja lenne. Pedig nem is, egyáltalán nem. Nem szeretem a szexizmust, nagyon nem, és azt hiszem, a dolog megnevezésére is másik szót fogok alkalmazni a későbbiekben, még magamban is. Hmmm... Mondjuk nyivákolás? Ilyesmi, azt hiszem, majd meglátom még. Mondjuk az kevésbé lenne alpári is... A végén még azzal se vádolhatnának meg úton-útfélen. Na jó, eddig csak egy ember hangoztatta ezt... De az nem esett jól. Azóta is nyomaszt - igaz, csak valahol nagyon mélyen. - Helyes. - dicsérem meg eztán. Ne is gondoljon semmi rosszra. Pláne ne akkor, ha közben rólam is szó van. - Változik? - kérdem. Én úgy gondoltam, hogy sok fajta szoba van, sok féle elfoglaltsághoz, és az ember előkeresheti azt, amihez éppen kedve van. De ezek szerint tévedek, igaz, így talán még érdekesebb is. - Szeret olyasmit találni a környezetében, ami által naprakésznek érezheti magát, szereti tudni a pletykákat, azt, ki kivel, vagy mivel zsarolható... Vagy bántható meg. Attól tartok, esetében ez egyáltalán nem egy ártatlan érdeklődés, vagy tudásvágy. Alice-t is zsarolta valamivel... Alighanem másokat is akar. - jegyzem meg, de valahol talán mindegy is, Aaron mit miért, vagy hogyan csinál, amíg én kimaradok belőle. Márpedig rólam nem tud sokat, legalábbis semmi olyat, amivel ténylegesen is sarokba szoríthatna. - Éppen ezért... Jobb szeretném, ha mi az után távoznánk, hogy ők már elmentek. - teszem még hozzá valamilyen kusza logika mentén született elképzelésem. Bár úgy fogalmazok, hogy "jobban szeretném", valójában ez tényközlés, és nem pedig kérés: ezt sugallja hangsúlyom, hanghordozásom legalábbis. A kérdésére viszont felkuncogok, akaratlanul is. - Hát mert azok! - vigyorgok rá, majd kicsit megemberelem magam azért - Szerinted ezek lennének a normális emberek? Jó, vannak furcsábbak, mondjuk Mortensen... Bármi történik is, őt kerüld el, baráti jótanács - jegyzem meg közben, mintegy mellékesen, de ezt komolyan gondolom, és talán nem is adhatnék vele kapcsolatban ennél jobb, hasznosabb tanácsot, legalábbis szerintem - Vagy egyszerűen csak annyira keresem, mi az, hogy normális, átlagos, hogy végül már senkit se látok annak - vallom be azért, de mintha egy teljesen sokad rangú dologról beszélnék. Pedig tudom én is, hogy az átlag nem egy konkrétum, aminek valaki megfelelhet, hanem olyasmi, ami senkire se húzható rá egységesen, hanem csak sokakat megfigyelve úgy kirajzolódik az ember előtt. Éppen ezért... Nehéz dolog ez. - Ugyan, biztos akad azért ez-az. Nem ismerem a kultúrátokat... Sem téged, valami érdekes bizonyosan akad azért. - jegyzem meg szúrósan, de biccentek, oké: mesélek előbb én. - Hm... Ami a családomat illeti, mondhatjuk úgy, hogy nem létezik. - kezdem merengve. Személyes dolognak hat, de valójában nem nehéz mesélnem róla. - Az apám még kiskoromban meglépett, mert... Mit tudom én. - de, nagyon is tudom, csak nem mondhatom ki. Nem is fogom. - Az anyám a nyáron meghalt, testvéreim nincsenek. - ezzel le is tudtam ezt a részt, úgy érzem, megmagyaráztam a viselkedésemet neki. Valójában persze nem, egyszerűen a fantáziájára hagyom, hogy a meghagyott űrt kitöltse, szegény szenvedő lánynak lásson, akit sajnálni kell, és akinek teljesen érthető a kétségbeesett küzdelme, ahogyan párt akar találni magának, bárkit, aki foglalkozik vele. Talán aljasság a részemről, de szükségszerű ez a kis manipulálás. Bevallani úgyse merném, hogy valahol mélyen talán van igazság is ebben. - Egyébként szeretem az átváltoztatástan, meg a bájitaltant, és... Szeretek énekelgetni, de azt inkább csak magamban. - folytatom tűnődve, ez már sokkalta inkább szól ténylegesen rólam, hiszen többé-kevésbé a hobbijaimról beszélek, és az, hogy az ember mit szeret, vagy mit nem, árulkodó arról is, aki ő maga, nem? Mivel nem ismerem, ennél személyesebb dolgokat nehéz lenne mondanom, azt hiszem. - Ezen kívül, lássuk csak... Szeretek sakkozni, olvasni, néha irkálgatok is, és utálok repülni, például. - akad még pár dolog, amit rühellek, de ez ügyben nem kezdek hosszas felsorolásban, inkább csak rá függesztem szemeim, sokatmondóan: ő jön. Épp ez a tekintet talán, ami kapcsán kiszúrom a kékséget is, s fel is hívom rá a figyelmét, reakcióján újfent elmosolyodom szórakozottan. - Kicsit - felelem derűsen - Hm, ilyen sorrendben jó lesz, azt hiszem - felelem vidoran, s meg is indulok tehát. Táncolni nem akarok, nemes egyszerűséggel azért se, mert nem megy olyan jól, mint kéne. Nem tudok ráérezni, azt hiszem.
Tőle félnék? Összességében inkább szinte mindenkitől, a helyzettől, úgy általában a jelenlegi kusza és zavaros életemtől, mert érthető módon nem könnyen találom meg a helyemet fiúként, hiszen nem vagyok az. Lányként se voltam túlságosan erős és határozott jellem, de nyitott voltam, voltak barátaim, szerettem segíteni és másokkal lenni, na de most... Rejtőzködnöm kéne, erre itt vagyok egy ilyen buliban. Mi lesz, ha netán... lebukunk? Akkor vajon mi van? Én nem kerülhetek bajba, nem szabadna feltűnnie senkinek sem a jelenlétemnek erre Hyun-seok is azon van, hogy öltöztessen és hivalkodóvá tegyen, miközben pont hogy bele kéne olvadnom a környezetembe. Ez azért így elég nagy kihívás számomra, pedig nagyon igyekszem összekapni az életemet, és alkalmazkodni. Csak abban reménykedem, hogy Hyun-seok majd szépen feladja és persze most jelen pillanatban annak, hogy ez az este majd hamar véget ér. - Igen, szerintem is elég furcsa. Alice szerint ez történt, de... furcsa, de úgy láttam rajta mintha nem bánná annyira. - mint amennyire szerintem kéne, ha egy ilyen riasztó srác veszi rá, hogy egy buliba jöjjön el vele. Mégis láthatóan annyira nem érintette rosszul a helyzet és ez felettébb meglepő számomra. Mondjuk azért tudom én is, hogy Odessától ez a nagy meglepődés fura, hiszen bár ő nem zsarolt meg, de lényegében kijelentette, hogy vele jövök ide és kész pont, nincs választásom. - Lehet, hogy majd én is keresek valamit, mert a gumicukor nem biztos, hogy tökéletesen eltelít. - mert eddig csak azt ettem és azért jócskán elkélne még egy kis kalória, vagy valami értelmes kaja, főleg, hogy nem tudom meddig szándékozunk maradni, de kétlem, hogy Odessa hamar le akarna lépni. - Oh, én nem, nem gondoltam semmire sem. - rázom meg a fejemet. Nem is tudom hirtelen, hogy mit és miért értettem volna félre, hogy mit csinált volna ezzel az Aaronnal, ami annyira félreérthető lett volna, vagy csak én vagyok túlságosan naiv, hogy nem gondolok ilyesmire? - Hát akkor körbenézünk, bár azt hiszem a hely elég gyorsan változik. - legalábbis eddig ezt vettem észre, hogy itt ez valahogy így működik, szóval az egészet biztosan nem tudjuk majd felfedezni. - Talán csak szereti jól megfigyelni a környezetét. - rántok egyet a vállamon. Nem tudom, nekem már önmagában az is fura, hogy valaki megzsarol egy másik embert, hogy vele tartson egy buliba, ezek után már az, hogy ennyire figyelte a kijáratot, meg úgy általában mindent, talán annyira nem is furcsa... legalábbis azt hiszem. - Miért tartasz sokakat... furának? - csúszik ki a számon a kérdés. Nem biztos, hogy illik ilyet kérdezni, de nem tehetek róla, mégis kicsúszik a számon. Ha azt nézzük, akkor ő is furának mondható, hiszen csak úgy szinte teljesen ismeretlenül állt elém, hogy hozzam el ebbe a buliba, bár inkább ő hozott el azt hiszem engem... az a jobb megfogalmazása ennek az egésznek. - Alicról olyan sokat nem tudok azért és... én se vagyok túlságosan érdekes ember... azt hiszem. Mesélj te magadról. - oh, az úgy nekem sokkal könnyebb lenne, mert hát én... túlságosan is érdekes lennék annak, aki kiismernek és ezt nem nagyon merem megkockáztatni őszintén szólva. Nem, az a biztos, ha senki semmit sem tud rólam és abból legalább biztos, hogy nem lesz semmi komolyabb bajom. Ki tudja, hogy az anyám hogyan reagálna rá, ha minden kiderülne és mások is rájönnének? A visszakérdezésre csak bólintok egyet, hiszen igen harapós volt a gumicukor, még ha ez furán is hangzik, bár talán a varázsló világban kevés dolog hangzik furán. Arra viszont sikerül kissé elvörösödnöm, amikor megemlíti a kékséget. - Oh, szóval... még látszik? - kerekedik el a szemem, és valahogy ösztönösen szorítom össze a számat, hogy ne legyen ez annyira túlságosan látványos. - Szerinted nézelődjünk csak odafent, vagy... megnézzük milyen játékok vannak? - elhaladva pár szoba előtt sok mindent láttam, bár őszintén szólva a nagy részükhöz nem értek. Azt pedig remélem, hogy nem akar teszem azt táncolni, vagy... bármi romantikus dolgot művelni, mert azt nagyon-nagyon nem szeretnék. Talán a kék fogaim és a nyelvem elriasztják az ilyesmitől.
Érzékelem, tudom, hogy a srác fél tőlem, de rendben is van ez így. Eddig is félt, és valahol talán még hízelgő is, mert azt húzza alá, hogy nagyon is tudok kemény és akaratos lenni, ha akarok. A jelenléte pedig azt, hogy nem vagyok olyan selejtes, hogy karácsonykor csak kicsit megkéstem, de... De tudok, ha akarok. Persze hosszútávon nem ő lenne a befutó, az bizonyos. Nem is tudom, milyen srácot akarnék valójában; mert... Senkinél se éreztem még azt, hogy ki tudnám mondani a titkomat. Igaz, eddig nem is próbálkoztam ilyen félénk, visszahúzódó srácokkal ismerkedni, lehet, ez a hiba. Nem is tudom... Valahol talán gáz ez a valentin-napozás, mert látszat ide vagy oda, mégiscsak egyedül én tudhatom, hogy nem "most" vagyok egyedül, hanem "mindig". A szörnyű valóság persze az, hogy nem tudom, miért akarnék annyira valakit magam mellé. Úgy értem, a józan eszem tudja, hogy abból semmiképpen sem jönnék ki jól a végére, sőt... És van egy ennél talán leheletnyit szörnyűbb gyanúm: az újat hajszolom, hátha abban megnyugvást találok. Valamit, ami új, még kipróbálatlan, hátha az megtanít érezni, valami olyasmit ad, ami megszokott, átlagos... Még nekem is. Merengésemből azért hamar felráznak szavai. - Megzsarolta? - vonom fel szemöldököm enyhén, mintha meglepődnék. Valójában tudok a dologról, Aaron maga mondta el, ámbár ő kikérte magának, de a szavai... Azok világosak és egyértelműek voltak. - Nem tudom, mit akarhat tőle, de nem teljesen tiszta a srác, azt hiszem. - bár hogy miben, hogyan, miért, arra nem térek ki. Nem is számít. - Van kaja, ettünk is pár falatot. - hagyom rá. Nem ajánlom fel, hogy menjünk, és vegyen magához valamit, hiszen nem említi konkrétan, hogy erre vágyna, én meg nem vagyok gondolatolvasó. - Vele? Semmit, ne érts félre. - rántok vállat, mintha egyenesen arra kérdezett rá, hogy az első szobában rá akartam-e mászni a srácra, aki masszív ellenállást tanúsított, legmélyebb sajnálatomra. nem, nem ez történt, természetesen. - Körbenézni legalább, szeretem tudni, hol vagyok épp. - magyarázom - Úgyhogy most ezt is fogjuk tenni. - Ez nem kérdés. Megtehetem, ezért meg is teszem, hogy rendelkezek, szerintem még hálás is lehet. Az alávetettnek megvan az az előnye, hogy nincs felelőssége, nem kell gondolkodnia, vagy megerőltetnie magát, mert mások megteszik helyette. Ő pedig alárendelt, legalábbis így viselkedik - még ha ezt én is provokáltam ki a legelején -, és én ezt elfogadom. Milyen nagylelkű is vagyok. - Egyébként azt hiszem, minden érdekelte. Mármint állítása szerint mindenkiről mindent tudni akar, ami itt történik, és ezt itt figyelheti meg a legjobban. A valóság az, hogy talán láthatja, ha valakik távoznak, még azt is, hogy milyen lelkiállapotban teszik ezt, de a valódi történések, a szaftos pletykák, vagy a zsarolhatóság csírái nem ezekben a momentumokban vannak. Szóval fura... És talán bolond. - meg akaratos. Nem annyira talán, mint én voltam vele, bár utólag azt kell gondolnom, talán nem voltam eléggé egyértelmű és határozott vele szemben mégse. Majd legközelebb - már, ha lesz olyan. Nem hiányozna. - Igen, az jó lenne - viszonozom mosolyát, bár van benne valami fura, de nem tudom meghatározni, mi - Nem ismerem Alice-t túlságosan, de távolról nézve ő is kicsit fura. Menjünk... Közben mesélj róla. Vagy magadról. - vagy ilyen sorrendben. Nem árt tudnom, kivel jöttem. Egyelőre ennyiben hagyom a dolgot mindenesetre, és azon sem húzom fel magam, hogy ő jól érezte magát, vagy, hogy ettek gumicukrot. Ami azt illeti, a gumicukor említése nem vált ki belőlem semmit, nem szeretem. Úgy értem, nem jobban, mint bármi mást, nekem egyre megy, ezért se nagyon szoktam nassolni, meg ilyenek. Nem érdekel, hogy valami édes, vagy keserű, csíp, vagy épp el van sózva... Ily módon a gumicukor sajátságos íze, állaga sem hat meg. De valamin azért elmerengek a kapcsán - Harapós? - kérdem, s csak most pillantok el ajka, szája felé, mintha annak nyomát keresném, hogy az étel esetleg megharapta. Ha így kiszúrhatom most már a kékséget, akkor szórakozottan elvigyorodom. - De legalábbis kéknek kék volt. - jegyzem meg nagy ártatlanul. Ha nem szúrhattam ki eme részletet, akkor persze erről hallgatok, csak megindulok tehát valamerre: valahol azt várom, ő döntsön, merre megyünk - hát ő a férfi, nem? -, de az irányt megszabom azért: felfelé indulunk meg, hacsak mást nem mond, kér. Akkor még megfontolom.
Szóval annyi a lényeg, hogy ne remegjen a térdem, ne kuszálódjanak nagyon össze a szavaim és akkor nem lesz semmi baj. Amennyire el tudtam engedni magamat Alice társaságában, annyira félek tőle, hogy izgulni fogok majd Odessa mellett. Ő nagyon más, mint én. Határozott és erős és... félemeletesnek is mondanám kicsit. Nem azt mondom, hogy ha nem jól viselkednék, akkor tuti, hogy azonnal nekem jön és még meg is ver, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak aggódom, hogy mi lesz ennek az estének a vége, és remélem nem az, hogy fiú létemre majd sírva rohanok ki a teremből, mert porig aláz. Azt hiszem akkor nem hoznám igazán jól a tőlem elvárt szerepet, arról már nem is beszélve, hogy tuti biztos, hogy olyan fejmosást kapnék utólag Hyun-seoktól, mint annak a rendje. - Alice is valahogy így jellemezte, hogy... fura. Azt mondta, hogy megzsarolta a bulival kapcsolatban, azért az elég... fura. - igen sikerül kissé szó ismételni, de annak is lehet örülni, hogy legalább beszélek, egészen hosszan magamhoz képest igaz? Amúgy szeretek én beszélni, csak valahogy néha könnyebb az, ha nem nagyon teszem. A végén még olyasmit mondanék ki, amiből esetleg gond lenne, lebuktatni pedig nem kéne magamat ideje korán. Így is elég nehéz az, hogy kaptam egy majdhogynem felügyelőtisztet, aki folyamatosan figyeli minden lépésemet. - Oh, hát... de végül is itt van azért kaja nem? Amúgy mit szerettél volna csinálni, ha el akartál mozdulni innen? - mert gondolom most sem itt akar ácsorogni, és a végén még én is el leszek könyvelve majd furának, mert itt maradtunk és még nem mentünk el felfedezni a helyet. Azt hiszem jobb, ha óvatos vagyok, mert az már először is látszott, hogy jobb, ha Odessával nem nagyon packázok,a végén még komoly bajom lesz belőle. Mondjuk ahogyan Alice mesélt erről az Aaronról, az is lehet, hogy rá akart figyelni, ami persze nevetséges, mert tőlem aztán nem kell félteni senkit sem... vagy netán ő ezt máshogyan gondolta volna? - Alice kedves lány, amúgy is a háztársam, szóval találkoztam már vele. Megnéztük a Csillagvizsgálót, vagyis... azt hiszem annak valamiféle hasonmása lehetett, de tetszett, és furcsa harapós gumicukrot is találtunk. - a végére egészen sikerül belelkesülnöm, ahogyan mesélek, csak aztán esik le, hogy talán... nem jó ötlet, mert a végén még felhúzza magát azon, hogy én jól érezte magamat, neki viszont itt kellett egy helyben szobroznia, mert a párja nem figyelt úgy istenigazából oda az igényeire. Jól van Sun-hi, jobb lesz, ha visszafogod már most magad, mert a végén tényleg baj lesz. Próbálok egy elnézést kérő mosolyt felvarázsolni az arcomra és újra pillantok újra rá, miután körbelestem hátha van itt is olyan gumicukor, de sajnos nem szúrok ki egyik asztalon sem. - Esetleg körülnézzünk? - tudom kérdeztem már, de azért érdekel, hogy mit szeretne csinálni. Én valahogy nem érzek magamban elég kreatívságot, hogy kitaláljam, amúgy is ő akart eljönni ide, és rángatott el engem is, minden bizonnyal volt valami elképzelése az egészről, vagy... lehet hogy azt várta, hogy én legyek, aki majd vezetem, mert én vagyok a pasi? Aj... mondtam én, hogy félelmetes az egész helyzet!
Nem vagyok járatos az ilyen eseményeken annyira, az az igazság, de addig azért eljutottam, hogy illő felöltözni rendesen, s ennek megfelelően s jártam el. Szép, halványzöld, ujjatlan kis ruhát vettem fel, térd felett végződő szoknyarésszel, mely alján fekete csipkedíszítés fut, mell alatt egy két ujjnyi vastag csíkban szintén. Lábamon méregzöld, lapos sarkú cipellő, melyek egy spirálszerű pántja fogja bokáim, hajamba pedig egy szintén méregzöld, apró kis virágot fontam. Nyakamban a szokott láncon a szokott díszes kulcs, ujjamon a szokásos gyűrű, míg a másik kezemen csuklómon egy kígyó formájú karperec, ezüst színű, szemeinél méregzöld kőberakással. A velem érkező srác ruháira nem emeltem szót, sem egyéb kifogást, ennek oka pedig rém egyszerű: fogalmam sincs, hogy náluk mi a szokás, milyen kultúrából jött pontosan, szóval nem akartam megsérteni, úgy hiszem, náluk ez a szokott ilyen alkalmakra, és nem engem akar megsérteni, teszem azt. Mondjuk utánanézhettem volna éppenséggel, mert azt azért el tudom képzelni, hogy adott esetben náluk van olyan szerelés, amivel megsértik a partnerüket: úgy sérthet végig saját elképzelése szerint, hogy én még csak nem is tudok róla. Talán majd kifaggatom a kultúrájáról mondjuk, ha hajlandó beszélni. De miért is ne lenne hajlandó? Beszélni fog, ha azt mondom! Aaronnal amúgy sajnos nem mentünk messzire, konkrétan nem mentünk mondhatni sehova, talán az előcsarnokot jó, ha körbejártuk, és közelről felmértük az étkezésre elkülönített részt. Nagyszerű. Szóval a gond szavára jókedvűen vettem az irányt arra, ahol elváltam partneremtől, s nemsokára észre is vehetem őt, ahogyan fentről érkezik, felé pillantok, s még egy mosollyal is megajándékozom, mikor megpillantottam, a Mardekáros srácot kezdtem enyhén unni ugyanis. Szinte felemelő, hogy végre valami változatosat láthatok. - Szia! Igen, sikerült. - biccentek lassan - Nos... Aaron fura srác, azt hiszem, nem véletlen, hogy nem ápolok vele túl szoros barátságot, mondjuk így. - felelem, és ezzel egészen őszinte is voltam. A kékséget még nem szúrtam ki ilyen távolságból, de nem is néztem egyelőre. - Hát... Vannak dolgai. Például nem akart elmozdulni innen - intek magam mögé, az asztalok felé - Hogy mindent jól lásson... De ne kérdezd, mégis mit akart látni, minekutána mindenki elvonult valamerre a partnerével, ugyebár. - sóhajtom lemondóan. - Mire végre megértette, hogy vagy megyünk valamerre, vagy tényleg felbosszant, már igazából "szakíthattunk is", legalábbis mára. - megingatom fejem, hagyjuk is. - Nem irigylem Alicet. Ő milyen volt? - kérdem végül, s próbálok most kedves és érdeklődő lenni, bár ettől még érezheti, hogy én irányítok. Legalábbis egyelőre ezt nem adnám fel, ha már elővettem a "domina énem". Nem is értem, hogy a karácsonyi bálnál miért nem tudtam elrángatni magammal valakit... Na de akárhogy is, eztán elhallgatok, s hagyom őt is szóhoz jutni, túl sok mondandóm így elsőre úgyse lenne, bár ha nagyon muszáj, persze tudok még érdekességekkel előállni... De nem akarok egy folyton pofázó, hülye libának tűnni, amúgy se érzem annak magam, és egyelőre nem is mondták, hogy kéne. Pedig mondtak már rám sok mindent - de a legbántóbb az alpári volt, azt hiszem.
Határozottan örültem neki, hogy a vakrandik idejére sikerült Alice-t kifognom, hiszen kedves lány és épp ezért határozottan jól éreztem magam a közelében. A csillagvizsgáló amúgy is mesés volt, bár szó se róla mostanra már kellően korog a gyomrom, miután sikerült értelmes kaják helyett gumicukorral "jól laknom", mert hát nem igazán laktam jól, ez már egyértelművé vált. De nem tudtam ellenállni azoknak a mókás cápa alakú színes vackoknak, hiába tudom, hogy állatira nem egészséges, no meg amiről egyelőre még nincs fogalmam kissé fognak is, szóval ennek hála a nyelvem és kissé a fogaim is most kékes színben tündökölnek. Mázli, hogy nem szoktam túlságosan gyakran teli szájat vigyorral operálni, ezt majd most is érdemes lesz elhagyni, bár félő,hogy már beszéd közben is valamelyest látszani fog. Az öltözködést nem vittem azért túlzásba, egy kissé persze feltűnőbb a szerelésem, mint az átlag európaiaké, egyrészt a farmerem nem átlagos kék, hanem majdnem a cián felé közelít, a lábamon az edzőcipő élénk pirosas, a pólóm szintén piros, ha már Valentin nap, Trey szerint ez a logikus öltözet. Azért felkaptam egy lazább fekete pulcsit biztos, ami biztos alapon, és mivel az elején Odessa nem tette szóvá, hogy ez rémes maradtam is így. A pulcsi azóta se került le rólam, csak az ujját tűrtem fel kicsit. Ez legalább... ápol és eltakar, még ha kicsit talán melegem is kezd lenni benne. Pólóban is talán még jó lennék, hiszen a mellkasomon lévő kötés elég ügyesen takarja azt, amije egy fiúnak nem kéne, hogy legyen, de így mégis csak kellemesebben érzem azért magam. Miután elköszöntem Alicetól kissé talán túlságosan is lassú és óvatos léptekkel indulok meg lefelé, ahol végleg elválok tőle. Azért persze sok sikert kívánok, hiszen az ő párja lehet annyira egyszerű, legalábbis az alapján, amit mesélt róla, de remélhetőleg majd mindketten túléljük valahogyan az este további részét. Ha más nem... rosszullétre hivatkozva talán meg tudok lépni. A sok gumicukor amúgy még indokolná is az dolgot igaz? Bármennyire is lassan haladok, végül mégis kiszúrom lent a páromat. Nem mondanám, hogy lendületes, de összességében talán nem az átlagnál látványosabb léptekkel indulok meg felé. Az arcomra még egy szolid mosolyt is varázsolok, ahogy megállok előtte. - Szia! No... hogy telt az estéd? Azt hiszem sikerült pont párt cserélnünk. - csendes szavak és egy röpke megjegyzés még a végére. Nem viszem túlzásba, de hát nem vagyok egy nagy dumás típus, sose voltam az és jó eséllyel nem is leszek a közeljövőben már, főleg ebbe a helyzetbe kényszerítve. Így azért az ember nem könnyen oldódik. Azt se tudom igazából, hogy vajon tőlem várja-e, hogy kitaláljuk mi legyen az este további részében, főleg hogy végül is ő volt az, aki szó szerint elrángatott ide.
//
