2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A terem, ahol a tanulók a mágiaelmélet alapjait sajátíthatják el, avagy Kecse-Nagy professzor úr kis magánbirodalma. A teremben a tanulók egyesével foglalnak helyet, névsor szerint. A felszerelése széles körű a tanteremnek, ám táblát nem használ a tanár úr, így a diákok minden esetben kénytelenek odafigyelni, ha jegyzetelni akarnak. Sokféle pálca, varázsbot áll a diákok rendelkezésére, sőt egy-két gyengébb ereklye is, ami segít az összpontosításában a mágiájuknak.
Nem tudom megállni nevetés nélkül, bármennyire is próbálom, de igazából nem is akarom visszafogni magamat, hiszen jól esik nevetni, főleg egy ilyen feszültséggel teli időben, amikor tudom, hogy beszélnem kell majd Pitonnal az órarendem miatt. Thomasnak pedig tényleg nagyon megy az utánozás, én nem hiszem, hogy jó lennék benne, bár tény, hogy vicces az ilyesmi, de én nem vagyok ilyen nagy mókamester igazából. - Nem hiszem, de neked jobban megy és ha menne is nekem, nem venném el tőled a lehetőséget, hogy szórakoztass vele másokat. - mert biztos, hogy mások is ugyanilyen jót nevetnek rajta, amikor utánozza Pitont. - És más is megy? - biztosan szokta szórakoztatni a barátait kis előadásokkal, amikor tanárokat utánoz, vagy hasonló, simán kinézem belőle. Neki amúgy is elég jól megy az ilyesmi, hiszen nyitott és nagy hangú alkat, így aztán gond nélkül produkálja magát akár nagyobb tömeg előtt is, én azért ennyire nem vagyok bátor. Sosem szerettem szerepelni, maximum a fotózások, de akkor is eléggé zavarban voltam az elején, csak mára már sikerült belejönnöm. - Bátor vagy, én nem merném kihagyni az óráit, annak is tuti, hogy nagyon csúnya következményei lennének. - hát igen ennyire nem vagyok bátor, nem is vagyok Griffendéles, ő azért sokkal bátrabban csap kockáztat, pont e miatt osztotta a süveg oda, ahova. Nekem elég, ha magamtól csinálok időnként bajt, nem kell még plusz nehezítés is azzal, hogy nem megyek be órára szándékosan. A visszakérdezésére csak megrázom a fejemet, mert hát nem a csajozás nem számít hobbinak, főleg hogy rossz vége is lehet, ha elhiteti valakivel azt, hogy tetszik neki, aztán meg mégis visszakozik. Azzal azért nagyon meg lehet bántani másokat, bár gondolom ezt ő is tudja. Persze tudom, hogy nem az a tipikus nőfaló, aki rendszeresen ejt át másokat, de... az is tény, hogy nem biztos, hogy mindig tudja, hogy kit bánt meg. - Pedig én mindig is így gondoltam, Susan után... megváltoztál. - hát igen azért akkoriban még nem volt ennyire... ilyen, aztán valahogy elszaladt vele a ló, nem is volt tartós kapcsolata és az a kérdés, hogy vajon vissza tud-e változni és lesz-e valaha még tartós kapcsolata vajon. Mármint velem szeretne, de mi van, ha ő már ilyen? Azért van ebben rizikó, főleg akkor, ha ne adj isten megbánt, mert nem megy neki, akkor... tényleg nehezen lenne a kapcsolatunk olyan, amilyen jelenleg. Nem tudnék visszaállni a szimpla baráti szálra úgy, hogy közben már megbántott egyszer, főleg ha csúnyán. - Azt hiszem azért attól is függ, hogy hogyan ér véget a kapcsolat. Ha csúnyán akkor... abból tényleg nem lehet újra jó kapcsolat, mint volt. - és hát lássuk be Susannal nem végződött szépen a kapcsolata, érthető, hogy nem lett jó vége és nem tudtak utána újra barátok lenni. Én se tudnék valakivel jó viszonyt ápolni, aki megbántott és ezért is félek picit ettől így jobban átgondolva, akármennyire is imponáló maga a tény, hogy épp Thomas az, akinek tetszem, vagyis aki szeret. Hihetetlen még mindig, főleg hogy észre sem vettem, egy pillanatig sem. - De, ha szerettél akkor... nem volt furcsa másokkal... tudod... Miért nem próbáltad meg sose elmondani? - nem is tudom, azért mégis csak megpróbálkozhatott volna vele, vagy kipuhatolni, hogy mondjuk én mit gondolok, de így... Szeretett, de közben másokkal volt együtt gond nélkül, akkor mi a garancia rá, hogy ha már nyíltan szeret, akkor nem teszi meg ugyanezt? Én biztos vagyok benne, hogy ha valakiért oda lennék, akkor nem lennék képes mással együtt lenni, szerintem még akkor sem, ha plátói lenne csak a szerelem és soha sem lenne esélyem, hogy a másikkal együtt lehessek. Mégis a kétségeim ellenére sem tudok neki nemet mondani. Jól esik, hogy szeret és kár lenne tagadni képes lennék belé szeretni, nem véletlenül vannak olyan sokan oda érte. Az viszont már sok nekem, ahogyan elkalandozik a keze. Én még csak nem is csókolóztam eddig, ő pedig úgy rohan, mintha az egyik üres fejű lány lennék, aki bárkivel szívesen szórakozik az egyik lépcsőfordulóban. - Semmi baj, csak egy kicsit... inkább lassabban. - mert hát én nem ő vagyok és nem is egy olyan lány, aki ezt a rohamtempót tudná kezelni. Így is elég nagy hatással volt rám, már maga a csók is, aztán a többi... hát érthető azt hiszem, hogy tisztára kipirult a mellkasom és hogy koncentrálnom kell rá, hogy a szívverésem és vele együtt a légzésem is lassuljon valamelyest. A kérdésre persze jól ki is zökkent és ez viszonylag segít is. Na igen tényleg kell valami, amivel kicsit eltereljük a figyelmemet és ha jól sejtem, akkor az övét is. - Nem is tudom, azt hiszem hétvégén, de... tényleg eljönnél? Nem unatkoznál ott? - hiszen nem nagyon tudnék vele foglalkozni, lesznek ott mások is bőven, a fotósok, meg a többiek. Eléggé fura lesz, ha ott lesz ő is, bár nem lesz kellemetlen, de nem akarom azt sem, hogy unja magát, vagy ne tudjon mit kezdeni magával, mert hát a fotózás soha sem két perc. Azt viszont látom rajta, hogy még mindig eléggé nehezen... koncentrál a szavakra, ami talán érthető, de közben nem tudom, hogy mit tegyek ellene, mert az egyértelmű, hogy a kérdése eléggé fura így ebben a formában. - Mert te nem szeretnél elhívni? Persze jó lenne egy randi, mondjuk egy süti, akár a fotózás után - bár azt hiszem ebben is ő a jobb, nagyobb gyakorlata van benne, mint nekem. Elég sok lányt vitt már el különböző helyekre, én még nem sok felé voltam, nem igen szoktam igent mondani a fiúknak, ha elhívnak. Amúgy is sok a dolgom általában, meg hát csak zavarba jövök, ha valaki elhív, abból pedig mindig valami katasztrófa sül ki és ezért hamar rájönnek, hogy életveszélyes ötlet velem randizni menni.
Szerettem Carolt megnevettetni, és szintén hatalmas öröm járt át, amikor eme célomban sikereket is értem el. A lány nevetése csodálatos volt, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Jó, ez elég csöpögős, nem vagyok túl romantikus alkat, általában nincs is szükségem arra, hogy randevúkkal vegyem le a lábukról a lányokat, így az ilyesmiben nemigen voltam jártas. Oké, ha nagyon belevetném magam a dolgokba, minden bizonnyal hatalmas sikereket érnék el vele, de nem igazán erőltettem meg magam ezt a dolgot illetően. A legtöbb lány, akivel jártam, eddig mind-mind vakvágánynak bizonyult. Rendben, Susan mellett kezdtem reménykedni abban, hogy végre valami komolyabb dolog van kibontakozóban, de aztán természetesen vele is befuccsolt minden. Talán apám küldött rám valami átkot? Esélyes, belőle simán ki is nézném a dolgot. - Hát persze! - nevettem el magam Carol felvetésére, miszerint sokat gyakorlom ezt az egészet. - Órák után rögtön a tükör elé állok, és nyomom a szövegemet, miközben megpróbálok minél Pitonosabb lenni. Egyébként sem nehéz dolog, elég mogorva az öreg, csak olyan képet kell vágnod, mintha citromba haraptál volna, és éppen sürgősen vécére kellene menned, de valami miatt nincs időd rá... Vagy valami ilyesmi... Szerintem még neked is menne, csak légy a lehető legundokabb. Jó, kissé bonyolultabb a dolog, de én nem éreztem olyan nehéznek ezt az egészet, mint amilyen a többiek szerint volt. Vagy csak jó színész lennék? Hm, nem is tudom. Amikor még mugli iskolába jártam, azt hiszem, játszottam egy színdarabban, de ott csak bokor voltam. Esetleg fa? Na, nem mintha olyan fontos lenne, egyiknek sem volt sok szövege. Ott csak hajlonganom kellett, mintha fújna a szél. Persze, abban is tökéletes alakítást nyújtottam, meg kell hagyni. Apám annak idején mágikus módszerrel hívta elő az ott készített felvételeket, így bármikor rálátásom nyílhatott zseniális alakításaimra. A mai napig el voltam ájulva magamtól. - Akkor egy jó ideig még várhat – ráncoltam össze Carol kijelentését hallva a szemöldököm. Nem igazán tűnt jó ötletnek a lány előtt hangoztatnom azt, hogy nem járok be a professzor óráira, de most akaratlanul szóltam el magam. - Egy ideig még nem tervezek megjelenni előtte. A kivégzőosztag előtt, pontosabban. Nem is tudom, mi lenne a kellemesebb. Piton órájára beülni, miközben már hetek óta nem látott, vagy megvívni személyesen magával a Sötét Nagyúrral. Volt, aki megtette mind a kettőt, és még mindig él... Azonban, ha lehetséges, én kihagynám mindet. Egyik opció sem vonzott túlságosan. - Tényleg? - vonom fel a szemöldököm Carol szavaira, miszerint a csajozás nem holmi hobbi. Rendben, ebben igaza van a lánynak, valóban nem olyan, mint a varázslósakk. Az kicsit bonyolultabb dolog. Túl sok benne a szabály. A csajozásban viszont csak egy van: Légy jó mindenben, amit az adott nő szeret. Ezért nem randiztam sosem okos lányokkal. Abban nem voltam jó. Fenének se lenne kedve a könyvtárba randit szervezni. Persze, a könyvtáros jól nézett ki, nem vitás, de annyit azért nem ért a dolog. Mit csináljak, amíg az adott barátnőm tanul? Kösz, de ha nem muszáj, nem járatom le magam. Carol nem volt hülye, de nem is mondtam volna könyvmolynak. Persze, szeretett okoskodni, de ez is jól állt neki valamilyen szinten. Voltak olyan alkalmak, amikor elviselhetetlen volt az állandó pörgése, de én még azt is elviseltem tőle, amit mások nem bírtak. És még vonzott is. Komolyan, bármit, csak a közelében lehessek! - Jó, tudom, nem vicces, csak... csak olyan furcsa... Mármint nem az, hogy nem hobbi, hanem, hogy ezt tőled hallom... Jaj, nem úgy értem, hogy te is ilyen lennél vagy valami... Egyszerűen csak nem hittem volna, hogy valaha is olyan helyzetbe kerülök, hogy pont veled beszéljem meg az érzéseimet. Na, tessék! Én, aki már vagy ezerszer vallott szerelmet a legkülönfélébb lányoknak, zavarba jöttem attól, hogy most ugyanezt teszem Carollal, akit már évek óta ismerek. Nem mintha úgy indultam volna neki, hogy gyaloggalopp lesz a dolog, de erre akkor sem számítottam. A lány érvei teljes mértékig megállták a helyüket, ezt kár lenne tagadnom. Sejtettem, hogy a csajozásaim később visszaüthetnek, de nem foglalkoztam a dologgal. Erre tessék, elég rendesen vissza is ütöttek, pont ahogy sejtettem. - Ebben igazad van – vontam meg a vállam Carol érvelésére, miközben magamban eltöprengtem az imént elhangzottakon. Nem, nem akartam, hogy rossz legyen, de akaratunk ellenére is alakulhatnak szerencsétlenül a dolgok, nem igaz? Itt volt példának okáért Susan. Nem állt szándékomban elrontani vele a barátságunkat, azt hittem, szét is megyünk, megmarad a jó viszony köztünk, de tévedtem. Mindenesetre, Carollal eltökélt szándékom volt tenni egy próbát kapcsolat terén, főleg úgy, hogy láttam: részéről is menne a dolog. Ha továbbra is mondom a hülyeségeimet, akkor aztán áment mondhatok a dologra. Már így is kezdett elég bizonytalan lenni a dolgokat illetően. - Dehogy érted – jegyeztem meg, majd ismét közelebb kerültem hozzá, és szorosan átöleltem. Megbántottam volna? Esélyes, de nem köntörfalazhattam, be kellett neki vallanom az igazat. A külseje fogott meg elsősorban. Nem hazudhattam, hiszen az évekkel később nagy eséllyel visszaütött volna. Be kellett vallanom. - Te egy nagyon értékes lány vagy, Carol. Nem hiába mondja anyukád, hogy gyönyörű vagy, valóban azzá váltál. És nézz csak rá a többi lányra: szépek, de ők azt hiszik, hogy ennek köszönhetően övék minden. Te nem ilyen vagy... Sose használtad ki a szépségedet annak érdekében, hogy átverj másokat, esetleg jobb jegyet kapj a tanáraidtól. A magad erejéből jutottál oda, ahol most tartasz. Ezért is szerettem beléd, azt hiszem. Megfogott az, hogy nem vált belőled olyan üresfejű liba, mint a kortársaid többségéből. És valóban ez volt a helyzet. Carol gyönyörű lett, szebb mint a lányok többsége. Nem tudom, miként válhatott ilyen csodálatos teremtéssé, hiszen régebben kissé csúnyácska volt, már ha mondhatok ilyesmit. Ha akkoriban választanom kellett volna közte és az osztálytársai között, akkor nagy eséllyel sohasem esett volna rá a választásom. Egyszerű kislány volt, aki valahogy sosem akadt rá a fésűrre, kuszán álltak a fogai, és a ruhái közül is azt vette fel, amelyik éppen a kezébe akadt. Nem volt benne semmi báj, habár aranyos volt, de szépség nem sok akadt benne. Ennek ellenére azonban mára igazán túltett magán. A roxforti srácok többsége odavolt érte, az osztálytársaimnak kb. a fele teljesen bele volt esve, a másik fele pedig megfordult utána a folyosókon. Ő azonban mintha észre sem vette volna az egészet: lélekben megmaradt annak a kislánynak, aki eddig volt. Nagy eséllyel a mai napig nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik meg. Felkapott modell lett, szinte minden neves magazinban szerepelt már, és lassan, de biztosan elkezdett hírnévre is szert tenni. Azt hiszem, amikor augusztusban az Abszol úton jártunk, néhány srác autogrammot szeretett volna kérni tőle. Ő szerencsére ezt nem vette észre, hiszen a húgommal éppen pennákat néztek egy kirakatban, nekem pedig sikerült teljesen észrevétlenül elhajtanom őket. A Roxfortban erre szerencsére nem volt szükség, de sajnos én sem lehetek mindig a közelében, amikor néhány rajongója rátalál. Jó dolog a hírnév, de sajnos vannak árnyoldalai is. - Öhm... He? - zavartan pillantok Carolra, amikor ő arrébb húzódik tőlem, minek hatására elkapom róla a kezeim. Már megint nem bírtam volna magammal? Jellemző, hogy a karom önálló életre kel, amikor egy lány felfedezetlen teste vár rám, én pedig sosem parancsolok neki megálljt. A lányok többsége tűrte ugyan a dolgot, de tudtam jól, hogy Carollal nem lesz ilyen egyszerű a helyzet. Szerencsétlen már így is eléggé kapkodta a levegőt, és én is alig tudtam megállni, hogy rá ne ugorjak, de nem tehettem. Nem, ha szeretném, hogy folytatása is legyen ennek az egész dolognak. - Sajnálom... Cseppet sem sajnáltam a dolgot, de nem mondattam azt, hogy folytassuk, noha szívem és más testrészem szerint Carolon már egy falatnyi ruha sem lenne, max a melltartója, ha nagyon ragaszkodna a dologhoz. A lány azonban már így is eléggé zavarban volt, így inkább nem tettem semmi olyasmit sem, amit másoknál ilyenkor szoktam. Helyette megpróbáltam elterelni a témát: - Mikor mész megint modellkedni? - tettem fel a kérdést. - Elkísérhetnélek, ha gondolod... Lelki szemeim előtt megjelent a fürdőruhában pózoló Carol, és ez cseppet sem segített a helyzetemen. Mi több! Inkább csak rontott rajta. A lány ugyanis kéjes hangok kiadása közepette kezdte el kicsatolni a melltartóját, miközben mutatóujjával hívogatóan intett közelebb magához. Nagyot nyeltem hát, majd ismét megpróbáltam más témát találni: - Gondolom, szeretnél eljönni randizni velem... - nyögtem ki nagy nehezen a kézenfekvő választ, de ez sem segített túl sokat rajtam. Carol ugyanis immár a Három Seprű félhomályában, egy rúdon pörgött előttem, miközben csak mi ketten voltunk a kocsmában, és szinte minden zegzugot átjárt a vajsör kábító illata. Komolyan mondom, ez egyre rosszabb. Amint felérek a toronyba, szükségem lesz egy hűs zuhanyra.
Hát jó nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak kicsit, amikor Pitont utánozza. Tényleg rendkívül hatásosan csinálja, nagyon élethű és hát vicces is. Bár persze, ha itt lenne a házvezetőm, akkor inkább összehúznám magamat kicsire és eszem ágában sem lenne nevetni, de nincs itt így megtehetem. - Ezt már sokat gyakoroltad igaz? - de persze ettől még nem hiszem, hogy engedném, hogy velem jöjjön. Na nem miatta, hanem azért, mert félnék, hogy annak csak még kellemetlenebb következményei lennének és azt nem szeretném bekockáztatni igazából. Piton így is elég nehéz ember, mármint nem a súlyát értve, no meg a háztársaim sem valami egyszerű lelkek. Nem szeretném kockáztatni, hogy tényleg valami rosszabb süljön ki ebből. Így is kellemetlen, hogy sikerült már megint kivégeznem egy órarendet. - Vagy csak várja, hogy bemenj a következőre és majd akkor csap le. - azért jobb, ha óvatos és nem kockáztat nagyon, mert ki tudja, hogy Piton mikor okoz neki kellemetlen perceket nem igaz? Én legalábbis óvatos lennék a helyében, de persze úgy se szólhatok benne, hogy mikor mit csinál. Azzal viszont most engem lep meg, amiket mond és persze jól esik... hát kinek ne esne jól az ilyesmi épp tőle? De attól még van bennem egy nagy adag félsz, hiszen Tom elég nagy nőcsábász hírében áll, én pedig nem akarom, hogy azért romoljon meg a viszonyunk, mert nem tudja visszafogni magát és annak ellenére, hogy velem van, végül mégis megbánt és ugyanúgy szórakozik másokkal. - Jó, de ez nem olyan hobbi, mint... nem is tudom... a varázslósakk. - jó azt nem szeretem annyira, nem vagyok benne valami ügyes ez tény, de a csajozást nem mondanám afféle hobbinak, ami arra jó, hogy az ember elüsse vele az időt nem igaz? Csak találna magának mást is, amivel elfoglalhatja magát, legalábbis én azért úgy gondolom, hogy ki lehet találni egyebet is. És ha ezzel foglalja el magát, akkor miért hagyná csak úgy annyiban azért, mert mondjuk velem van? Akkor ezen nem feltétlenül van oka változtatni, vagy van? - Hogy én? Hát... még nem igazán, de ha nem akarjuk, hogy rossz legyen, akkor csak nem lesz. De ha már eleve úgy állunk hozzá mi lesz, ha nem jön be... - jól van sikerült kellően elbizonytalanítania, még ha nem is ez volt a célja. Nem gondoltam elég jól bele ebbe? Akkor lesz rossz vége egy kapcsolatnak, ha valami nagyon rossz útra megy nem? Mármint... ha mondjuk a pár összekap és nem tudják rendbe hozni sehogyan sem utána, mert valaki megbántotta a másikat, de... ha nem erről van szó, akkor elvileg nem szabad csúnyán elválniuk. Persze nekem még nem volt részem effélében, nincs tapasztalatom, de nem akarok már eleve úgy belekezdeni valamibe, hogy mi van, ha mégis elromlik, mégis nehéz neki ellenállni. Ő mégis csak Thomas, tény, hogy azért tetszett mindig is, hiszen mégis csak a legjobb barátnőm bátyja, akiért okkal epekednek a lányok. - É... értem. - hát nem tudom, hogy mit mondjak erre. A külsőm fogta meg elsősorban, ami valahol talán érthető, hiszen talán ha bányarém lenne, akkor nekem se tetszene. Végül is a külső az, ami megfogja az embert, a belső pedig megtart, ezt szokták mondani. Hiába szép valaki, ha kiállhatatlan, akkor azzal mondhatni veszít a szépségéből is, viszont lehet valaki átlagos is, ha mellette csodás a jelleme, az még inkább megdobja a külsejét is annak a szemében, aki igazán nagyon kedveli, sőt szereti. - Ez igaz, ott volt Susan... - mérlegelek, bár nem mondanám, hogy olyan hű de sokat, mert hát hű de sokat nem is tudnék, ahhoz túlságosan közelít és nem igen fogja vissza magát. Nem tehetek róla, olyan istentelenül nehéz azt mondani, hogy nem, még ha már sikerült is kissé elbizonytalanítania, de nem megy. A csókja túlságosan édes ahhoz, hogy ne akarjak többet is belőle. Nekem még amúgy is új ez az egész, talán ügyetlen is vagyok, bár ezt nem látom rajta és persze nem kellene gondolom felhoznom Laceyt, legalábbis látom, hogy rendesen sikerül szegény megakasztanom vele, legalábbis egy pillanatra, de tovább nem, mert a szavai után már újra az ajkait érzem az enyémeken és nem csak ennyi történik. A keze elindul, miközben az enyém szimplán csak a nyakát fonja át. Először még alig fogom fel, hogy mi történik és merre kalandozik, és talán csak meglep, amikor mondjuk olyan helyre ér, mint a hátsóm, az még nem is olyan vészes, de ha ne adj isten eljut a mellemig, azért azt már nem tudom olyan könnyedén kezelni. Meglepetten húzódom hátra. Nem söpröm le a kezét, vagy ilyesmi, hátha azt ő megteszi magától is, hogy észrevegye, hogy mit csinált. Így is épp eléggé szaporán kapkodom a levegőt. - Ne... ne siess ennyire... jó? - nekem még a csók is új, meg az egész kapcsolati kérdés, nem hoz még minden ennél is több, ami most alakulni kezdett. Egyébként is bárki bejöhet a terembe és... Tudom, hogy ő már mindenen túl van, hiszen ott volt neki Susan elég sokáig, meg aztán a többi lány, de nekem még a csók is egy új szint.
- Viccelsz? - vonom fel mulatságos képet vágva a szemöldökömet Carol szavaira, miszerint nem akarhatok ujjat húzni Pitonnal. - Mindennap van valami, amivel kihúzom nála a gyufát... Ha más nem, hát az, hogy megjelenek az óráján... De tényleg, Piton már erre is tudott csípős megjegyzéseket tenni. Rendben, nem volt szokásom mostanában a szorgoskodás, és főleg nem az órákra való bejárás, de a többi tanár már-már ott tartott lassan, hogy pontokat adnak, amikor meglátnak a leghátsó sorban üldögélni. - Ó, megtisztelt minket a jelenlétével Mr. Stewart? Ha feleannyira lenne tehetséges, mint amilyen hévvel azokat a szerencsétlen lányokat üldözi, akkor Ön tarthatna előadást nekem. - Mit ne mondjak, egész jó vagyok a professzor utánzásában. Amúgy meg jól ment nekem a bájitaltan, miért fáj neki annyira, ha nem kell a képemet bámulnia? Csak meg szerettem volna kímélni attól, hogy be kelljen szólnia nekem. Szegénynek már így is van kiket sértegetnie, miért adjak neki még utánpótlást? Mindkettőnknek jobb, ha messzire elkerülöm a pincetermet. - Szóval, emiatt igazán ne aggódj, nekem már nélküled is sok van a rovásomon, de tényleg. Elküld büntetőmunkára, na és? Így is már be van táblázva a hetem, kviddicsezni nem szoktam, bőven van időm. Már egészen unatkoznék, ha egy tanár se pikkelne rám. Ráadásul, mintha Piton mostanában kezdene elfeledkezni rólam... Rég jártam az óráján, nagy eséllyel már nem is emlékszik rám. Csoda lenne, hiszen két hét nem sok idő, emellett pedig Piton sem arról híres, hogy bárkiről is elfeledkezne, akire neheztel. Hamarabb mennek ki a fejéből az olyan diákok, akik jók a tantárgyából, és rendszeresen megjelennek az óráin. Szerencsétlenek – ha nem mardekárosok -, akkor sosem kapnak dícséretet a professzortól, mintha soha, egyetlen jó teljesítményük se lett volna az óráin. - Hát, valamivel el kell ütni az időt – vonom meg nevetve a vállam, amikor Carol felhozza számomra a nőkkel való viszonyomat. Valóban jól tippeltem, hogy ez fogás lesz rajtam, de mindenképp meg kellett próbálnom a dolgot. Oké, lehet hogy nem igazán kellett volna kikezdenem velük, főleg azért nem, mert elég gyakran váltogattam őket, és ez sok embernek szúrta a szemét, de a mentségem legyen annyi, hogy egyiküket sem hitegettem egy komolyabb kapcsolat reményével. Jól ismertek, tudták milyen vagyok, szerelmet sem vallottam nekik, és még az elején leszögeztük a dolgokat. Időtöltés, nem több. Voltak persze olyan lányok, akik komolyan vették a dolgot, és komoly érzelmeket kezdtek el irántam táplálni, de őket viszonylag hamar lekoppintottam magamról. A legtöbbjük egyébként is csak arra kellett, hogy ne mindig Carol járjon az eszemben, aki számomra tiltott gyümölcsnek minősült. Elvégre, családtag, a húgom legjobb barátnője, már tizenegy éves kora óta ismerem, nem fura ez egy kicsit? Nekem nem, de másoknak nagy eséllyel az lenne. - Biztos vagy benne? - meredek kérdőn Carolra, miközben a lány hevesen ellenkezve csóválja meg a fejét, jutalmul pedig egy adag hajat kap a szájába, melyeket szórakozottan söpör ki onnan. - Ez azért elég komoly dolog, voltál már te is szerelmes, nem? Ha baráttal kezdesz ki, a szakításotok után sok minden változhat. De összejönnötök sem kell ahhoz, hogy némileg hűvösebb legyen köztetek a viszony... Kerülitek egymást, nem álltok szóba a másikkal, semmi... Na, nem mintha nekem olyan sok tapasztalatom lett volna e dolog terén, de a Susannal való szakításom óta valami ilyesmi viszony állt fenn kettőnk között, pedig előtte igazán jóban voltunk. A lány mindig elcsapta a fejét, amikor meglátott a folyosón, és igyekezett a lehető legrosszabb színben feltüntetni mások előtt. Ezt Carolnál azért igyekeztem elkerülni... Nem mintha, olyan típusú lány lenne, aki ilyeneket tenne valakivel, aki szerelmet vall neki, de nekem is megvolt a magam hírneve. Egyébként is: igazán rosszul esne, ha a lány így viselkedne velem szemben. Susan részéről egész jól viseltem a dolgot, de Carol teljesen más eset volt. Nem szerettem volna a távolból figyelni őt, az élete része akartam lenni. Még ha nem is a szerelmeként, de a barátjaként mindenképp. - Nem tudom, tényleg nem – szólalok meg eltöprengve, miközben Carolra pillantok. Tény, ami tény, akkor szerettem bele, amikor megváltozott a külseje, és elkezdett odafigyelni magára, de a másik kérdésére tényleg nem tudtam választ adni. Szerettem a szép lányokat, mint minden fiú, ez jellemző volt rám, de Carolnak nem csak a külseje tetszett. Voltak olyan személyiségjegyei, amelyeket igazán kedveltem benne. Még az ügyetlenkedése is olyan kis bájos volt... Oké, elsős korában nem igazán kedveltem, de amint jobban megismertem, hamar összebarátkoztunk. Igazán kedves volt, melegszívű és szeretnivaló. - Fogalmam sincs, hogy alakultak volna részemről a dolgok, ha nem változol meg ennyire... Komolyan nem tudom. Valóban így állt a helyzet. Carol gyönyörű volt, míg az első pár évében csak egy jelentéktelen lányka volt a többiek között. Nem volt benne semmi kirívóan szép, nem emelkedett ki semmivel sem mások közül, egyszerűen csak volt. Az aranyvérű kiscsaj, aki az undorító félvérekkel barátkozik. Legalábbis a mardekárosok mindig ezt vágták a fejéhez. Gyakran kellett nekem megvédenem tőlük a síró kislányt, aki maga sem tudta, hova is tartozik voltaképpen. Sosem tudta elfogadni azt, hogy a mardekárba került, valahogy nem illett be a többiek közé. Nem is csodálom. - Megértelek – bólogatok hevesen Carol mondatára. - Sok csajom volt eddig, oké, de Susannal is sikerült komoly kapcsolatot fenntartanom. Rendben, mondjuk előtte nem voltam ilyen. Oké, hajtottam a lányokat, de nem ekkora mértékben. Amikor viszont Carol ismét csókot kezdeményezett, újfent nem ellenkeztem. Karjaim a dereka köré fontam, és felizgatott a tény, hogy ennyire közel vannak hozzám a domborulatai. Soha életemben nem hittem volna, hogy ennyire közel kerülhetek majd egyszer hozzá. Amikor ajkaink ismét elváltak, kissé rekedten szólalok meg: - Lacey? - Eddig eszembe se jutott a húgom, de az igazat megvallva nem is igazán érdekelt jelen pillanatban a dolog. - Jesszus Carol, nyugi már, nem fogja ellenezni a dolgot! Ismét a lány ajkaira tapasztottam a sajátomat, hogy ezzel is a torkára forrasszam az esetleges ellenkezéseket. Kezem felfedezőkörútra indult a testén, szinte minden pontját feltérképeztem magamnak, noha nem állt szándékomban a dolog. Egyszerűen csak automatikusan elindultak... Én pedig nem fogok megálljt parancsolni nekik.
Nem akarom én ezzel megbántani, de tudja jól, hogy azért mégis csak nehéz helyzetben vagyok. Elég kemény házvezetőm van. Lehet, hogy a Griffendélesek szerint McGalagonnyal néha nehéz, hogy szigorú a tanárnő, de ő Pitonhoz képes piskóta, még hozzá finom, kellemes és lekváros fajta, sok porcukorral. Eszem ágában sincs kihúzni a gyufát a házvezetőmnél, no meg még a háztársaimnál is, mert annak csak rossz vége lehet. - Nem akarhatsz ujjat húzni Pitonnal. - mosolyogva rázom meg a fejemet, bár ettől még nagyon jól esik az, amit mond nekem, tényleg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot, és hogy ennyire meg akar védeni. Végül is én nem vagyok a húga, bár már évek óta ismerem és Lacey révén szinte olyan, mintha az lennék, ami jó dolog, hiszen nekem nincs testvérem, még csak apám sem. Nem mondanám, hogy túlzottan jó férfiszerepek vannak előttem, bár az is igaz, hogy éppenséggel Tom sem az a kimondottan tökéletes férfitípus azzal, ahogyan a lányokhoz viszonyul általában. Én szeretem, hiszen szinte a bátyám, de azért tudom, hogy női szemmel... azért ő elég necces. Épp e miatt lep meg annyira ez a vallomás a részéről. Én azért nem vagyok tipikusan az a lány, aki könnyen kapható és nem gondoltam volna, hogy ő így gondol rám. Mármint nem könnyen kaphatóként, csak... mint nőként? - Nem ellenkezel sosem túlságosan hevesen, amikor rád másznak azok a... műnők. - én legalábbis nem láttam eddig, hogy olyan nagyon taszítanák, pedig igaza van, a legtöbb akivel kezdeni szokott nem kifejezetten mondható természetes szépségnek. Elég sokat sminkelnek és még ki tudja, hogy mi van rajtuk felturbózva. Tény, hogy amióta nincs Susan nem is igen volt rendes lánnyal, de nem láttam rajta sosem, hogy olyan nagyon rosszul érezné magát a miatt, hogy kikhez van köze, sőt sokukkal ő maga szokott flörtölni és ha annyira nem élvezné, akkor nem nevetgélne annyit... nem? Vagy csak én nem értem ezt az egészet? Tény, hogy nincs tapasztalatom kapcsolati téren, de azért az alapdolgokat mégis csak átlátom. - De hát én... e miatt nem szakítanék meg veled minden kapcsolatot. Ez butaság. - még a fejemet is megrázom, túlzottan hevesen is. Az ügyetlenségemnek hála kapok egy adag hajat a számba, bár azért nem halálos, se perc alatt ki tudom söpörni óta. - Ha nem változik a külsőm, akkor... mindig csak Lacey zakkant barátnője maradok a szemedben? - talán nem kéne ilyesmire rákérdeznem, de ez azért mégis csak fontos. Tudom, hogy Tom milyen és azt is, hogy sokat változtam, de azért azt nem jó hallani, hogy neki a külsőm az elsődleges. Szóval akkor mi van, ha mondjuk nem sminkelek? Min van, ha reggel úgy nézek ki, mint... Héj, de reggel már látott, kócosan és álmosan náluk a nyáron, többször is, ez még sem riasztotta el. - Csak tudod... az a sok lány... - halkan sóhajtok csak egyet. Várt, mert nem akarta, hogy baj legyen kettőnk között, ebben igaza van. Én sem akartam volna elrontani ezt az egészet és most sem akarom, közben pedig mégis csak Tomról van szó. Csomó lány oda van érte, végül is érthető okból, ez viszont már rendesen a fejébe szállt és... Bizonytalan vagyok, de közben mégis olyan közel van most és én nem tudom megállni, hogy ne hajoljak közelebb, hogy ne kezdeményezzek egy csókot, rendeset, nem olyat, mint az előbb. Bár nem vagyok profi, de ezúttal legalább visszacsókolok. - Azt hiszem, de... azért félek is tudod? Én nem... nem akarom, hogy rossz vége legyen. Imádom Laceyt és... Jesszus Lacey! Neki szerinted nem lesz baj? - na ez is csak most esik le, amikor már lényegében belekezdtünk ebbe az egészbe. Jól van, okos Carol. Mi van, ha őt ez bántani fogja? Nem akarom kockáztatni a kapcsolatomat vele, túlságosan jó barátom ahhoz, hogy a bátyja miatt végül ne álljon szóba velem.
A szívem szakadt meg annak hallatán, hogy Carol nem tart igényt a társaságomra, de valahol mélyen meg tudtam érteni a lányt. Piton kemény tanár volt, talán a legkeményebb az egész iskolában, elég sokan féltek tőle a kiállhatatlan modora, és az undok viselkedése miatt. A lány pedig alapból nem volt olyan, aki ilyesmivel szemben meg tudja védeni magát. Ráadásul, a háztársai is ugyanolyanok voltak, mint a házvezetője, egyszóval: nem volt más választási lehetősége. A sarkára kell állnia, ha nem szeretné, hogy a többiek továbbra is piszkálják, és ehhez valóban egyedül kell megtennie az első lépéseket. - Rendben – vonom meg a vállam egy fintor kíséretében, hogy Carol is tisztában legyen vele: nincs ínyemre a dolog, de ha ragaszkodik hozzá, megteszem a kedvéért. - Ha nem szeretnéd, akkor nem megyek, de ha bajod esik, kitekerem Piton nyakát... Esküszöm, megteszem, én nem ijedtem meg tőle soha életemben. Ő is ugyanolyan ember, mint mindenki más, nem kell tőle ennyire félni. Jó, oké, griffendéles vagyok, az órákon kívül nem túl gyakran futok össze a professzorral, így nincs is mitől tartanom. Carol helyzete teljesen más volt, neki nap, mint nap szembesülnie kellett a férfival, hiszen a házvezetője volt. - Persze, megértem... - Ismét a tarkómhoz nyúltam, mindig ezt tettem, ha valami nem tetszett, de ez a mozdulat már annyira a részemmé vált, hogy nem tudtam kordában tartani. Nagy eséllyel lebuktat Carol előtt, de nem érdekelt. - Csak tudod, aggódom, hogy megbánt, vagy valami hasonló... Ismered, néha olyasmiért szúr le kegyetlenül, amiért más tanárnak a szeme se rebbenne... Te pedig tartasz is tőle, nem támogatom az ötleted, de a te döntésed. Ha azonban meggondolnád magad, csak szólj, bármikor állok rendelkezésedre. Bármiben, de ezt már nem tettem hozzá. Akár az ágyban is, nekem nem lenne akadály, de Carol nagy eséllyel fel sem hozná magától a dolgot. Volt egy olyan tippem, hogy a lány még senkivel sem került fizikai kapcsolatba olyan módon, így hát teljes mértékben érthető, ha félénkebb a kezdeményezés terén. Nekem ez sosem jelentett akadályt, de jól tudtam, hogy a lányok többsége érzelmek alapján működik, így nehezebben nyílnak az újdonságok terén. Nagy eséllyel ez a gondolat is motivált a csókom közben: évek óta tetszett nekem a lány, és nem szerettem volna még éveket várni arra, hogy az enyém lehessen. Sose tudhatom előre, mikor lesz ismét egy alkalmas pillanatom a dologra, így ezt itt és most kellett megragadnom. - Akik tetszenek nekem? - szólaltam meg ártatlanul pislogva, miután szétváltak ajkaink, bár a szívverésem még mindig nem csillapodott. Miért is tenné? Nagy volt a tét. - Mármint azokra a műnőkre gondolsz, akik állandóan rám másznak? Esélyes, hiszen általában olyan lányokkal lehetett a kastély folyosóin látni, akikről dőlt a smink, illatfelhőt vontak maguk után, kirívóan öltözködtek, és mindenféle ostobaságokon rágódtak. Letört-e a körmük, kócos-e a hajuk, esetleg milyen rucit vegyenek fel a legközelebbi randinkra. Szándékosan velük jöttem össze, hiszen az ilyen csajokat könnyebb dobni is, nem viseli meg őket a dolog lelkileg. Két nappal később már másik pasi oldalán ténferegnek, rám pedig egy pillantást sem vetnek. Velük szemben Carol visszafogott volt. Ügyelt ugyan a külsejére, de nem olyan módon, mint azok a lányok. Csinosan öltözködött, de nem kihívóan. Szép volt, sokkal szebb, mint a kastélybeli lányok többsége. - Hála az égnek! - sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor Carol rácáfol a szavaimra. Ha Michael lenne az, nem tudom, mit tennék. Tuti megölném... Jó, mást is, de azt a gyereket mindenképp. - Két éve igen, számolom. Vidáman kacsintok a lányra, és magamban örömmel könyvelem el, hogy sokkal könnyebben mennek a dolgok, mint eleinte hittem. Nem is volt olyan nehéz, miért nem tudtam eddig rászánni magam? Gyáva alak vagyok, de legalább tanultam valami újat is... Ha komolyabban érzek egy lány iránt, azonnal közöljem vele. Mindketten jobban járunk. Ő szert tesz a világ legjobb pasijára, én pedig bátran elmondhatom majd magamról, hogy ehhez is volt bátorságom. Másoknak bezzeg csak a szája nagy, amikor a tettek mezejére kell lépni, megijednek. - Ami azt illeti, egészen eddig titkoltam, mert féltem, hogy minden kapcsolat megszakadna köztünk, ha megtudnád a dolgot – vallottam be kelletlenül a lánynak. - Tudom, milyen a hírem a suliban, és tudom, hogy sok lány volt már az életemben, mert nem tudok rendes kapcsolatot kialakítani senkivel sem Susan óta, de már rég tetszel nekem. Eleinte persze a megváltozott külsőd volt, ami nagyon bejött számomra, de világéletemben kedveltek, a személyiséged miatt. A kinézeted már csak hab a tortán... Egy bányarém-Carollal már aligha jönnék össze, ez tény, de kár lenne tagadni. A lány is tisztában volt azzal, hogy nekem a kinézet is számít, ismert már évek óta. Carol pedig gyönyörű volt, emellett a személyisége csak dobott rajta egy hatalmasat. Nem egy csinibaba jellemzőivel volt felruházva, annyi fair. - Azt én se szeretném – sóhajtottam fel gondterhelten Carol szavaira. - Szerinted miért vártam eddig, hogy bevalljam neked a dolgot? Semmit sem szerettem volna tönkretenni kettőnk között, amit eddig sikerült elérnem. De már nem bírom tovább, úgy érzem, tudnod kell erről, még ha el is fogsz utasítani... A lehető legrosszabb eshetőség lett volna ez, de ha Carol nem szeretne velem kapcsolatot, akkor nem lenne jó ötlet erőltetni a dolgokat. Már magával a vallomásommal is meg fognak változni a dolgok, hiszen tudni fogja, miként gondolok rá valójában. Nem lesz könnyű, annyi szent, egy jó ideig biztosan kerülni fogjuk egymást. Amikor azonban Carol úgy közeledett felém, nem haboztam: magamhoz vontam őt, végül egy forró csókban forrt össze az ajkunk. Amikor elengedtem, némileg reszketeg hangon szólaltam meg: - Ezt most vehetem igennek? Kérlek, kérlek, hadd bólintson rá a dologra! Csak egy esélyt kérek, és soha többé nem engedem el a karjaim közül... Nem leszek olyan hülye, hogy egy ilyen lehetőséget hagyjak kárba veszni, esküszöm.
- De látod akkor igazam van, Piton kiakadt attól csak még jobban és a háztársaim... muszáj egyedül mennem, úgy csak rosszabb lesz, ha elkísérsz, hiába kedves tőled. - kap azért egy hálás mosolyt, de tudom, hogy nem lesz jobb attól, hogy velem jön. Esélyes, hogy csak még kellemetlenebb lesz a helyzet. Piton még be is rág rám, hogy nem voltam elég bátor, hogy egyedül menjek, akkor is, ha lány vagyok, meg aztán tényleg ott vannak a háztársaim. Ha kiderül, hogy a házvezetőmhöz egy Griffendéles kísért el, mert szétbarmoltam az órarendemet... tuti, hogy szétszednek a piszkálódásukkal. Nem hiszem, hogy ez kellene nekem. - Köszi! Tényleg hálás vagyok, de... remélem megérted. - nem akarom, hogy még rosszabb legyen, meg aztán őt is piszkálnák még a végén. Az is kész csoda, hogy a miatt nem izélgetik, mert egy Mardekárossal lófrál időnként. Jó tudom, hogy a többi ház tagjai nem annyira előítéletesek, mint azok, akik nálunk vannak, de sajnos nálunk a többség nagyon az, ezzel nincs mit tenni. Én nem is próbálom őket megváltoztatni, nem is igen lehetne. Ezek után viszont olyasmi jön, ami miatt úgy istenesen sikerül meglepődnöm. Először nem is igazán hiszem el. Nem akarom megbántani a nevetéssel, de... akkor is, ez nagyon új nekem, furán új. - Nem tudom, ez csak... új nekem és nem hittem volna, hogy te... Én nem vagyok olyan, mint általában, akik tetszenek neked. - tétován vonom meg a vállamat. Hát na elég fura egy helyzet. Én tényleg mindig úgy néztem rá, mint a bátyámra és úgy fest, hogy ő meg nem, de vajon mióta? Mikor változott ez meg? Én nem vettem észre, hiszen folyton flörtöl és lányok után szaladgál. Nekem igazán nem tűnt fel, hogy rám másképp nézne. - Nem ő! Nem Michael. - rázom meg a gyorsan a fejemet, amikor leesik, hogy biztosan kire gondol azonnal. - Két éve? - hatalmasra kerekedő szemekkel meredek rá. Legszívesebben még párszor elismételném. Nem túl bő most a szókészletem annyi biztos, de talán érthető. Két éve? Létezik, hogy két éve tetszem neki és nem mondta és nem is tűnt fel és... álmatlan éjszakák? Két... éve? Az nagyon hosszú idő, azóta voltam náluk nyáron és csomót hülyültünk együtt. És lassacskán lényegében szerelmet vall nekem, hiszen az más, hogy csak tetszik valaki, vagy érdekel, de hogy úgy érez irántam, mint Susan iránt? Ez meg mikor történt és hogyan és mitől? - De ezt... ezt sose mondtad és én nem is sejtettem... Miért? Mitől változott meg? - tuti, hogy ő is úgy nézett rám régebben, mint a húgára, mint Lacey béna kis barátnőjére, aki sokszor kellemetlen helyzetbe hozza, most meg azt mondja nekem, hogy... szeret? De hát ő nem az a félénk típus, aki eltitkolja, ha valamilyen érzései vannak valaki iránt, hiszen gond nélkül ráhajt bárkire és épp ez az, ami megnehezíti azt, hogy erre valami pozitívat tudjak mondani. Mégis csak róla van szó, azért... gyakorta tud nehéz eset lenni. Alig tudok megszólalni, amikor a homloka az enyémhez ér, ahogy ott pihen. Az egész jelenet annyira... nem is tudom, bensőséges, főleg ahogy kér, ténylegesen kérlel engem, ami még furcsább, mint az eddigiek. A mindig magabiztos Tom... most szinte könyörög nekem, hogy adjak neki egy esélyt? Miért most? Miért... egyáltalán hogyan? - Ez bonyolult és... én félek, hogy ha nem működik, ha... nem akarom, hogy kellemetlen legyen utána, mert olyan jóban vagyunk és... - zavartan sütöm le a szememet, mert őszintén zavarba ejtő a közelsége. Nem véletlenül vannak sokan oda érte, elég nagy hatással van a lányokra és persze rám is, és pont ezért olyan félelmetes ez. Nagyot nyelek, ahogyan mégis újra felpillantok rá. Tétován hajolok kicsit közelebb, még sem merek belemenni egy csókba, inkább csak elkezdem az utat, és hagyom neki, hogy befejezze az utolsó mozzanatokat. Biztosan nem csinálok őrült nagy marhaságot?
- Hát persze – biccentettem egy széles mosollyal, miután Carol meglepetten felnézett rám. Én és ő? Kettesben? Ki nem hagynám... Persze, Piton szobája nem volt olyan messze, hogy sok időm legyen kiélvezni a társaságát, de majd kitalálok valamit. Mit tudom én... Fel kell menni a könyvtárba egy könyvért. Ja, azt nem hiszi el, mert nem olvasok, ha nem kötelező. Tankönyveket sem igazán merek a kezembe venni, nemhogy könyvtárit. Valami hihetőbb kellene... Talán, ha elcsalogatnám a konyhába azzal a kifogással, hogy éhes vagyok. Nem, az sem túl jó, mert a manók szép hagyománya volt az, hogy mindig mindenkit összeboronáltak, akik kettesben mentek le oda. Az addig még oké, ha egy szép lánnyal van az ember, de az már nem túl kóser, amikor a haveroddal hoznak össze, aki emellett még fiú is... Persze, Carol nem volt fiú, és eszméletlenül nézett ki, még így szétszórtan is, de akkor is... Nem szerettem volna elnevetni előtte a manóknak azt a kijelentését, hogy tetszik nekem. A későbbiekben jó eséllyel nem vett volna komolyan. - Dehogy lesz rosszabb! Pitontól minden normális diák tart, mások is kísérettel mennek. Például az a hugrás srác... Jaj, a neve nem jut most az eszembe... Áh... Na, mindegy, ő majdnem 5 embert csődített magával. Piton eléggé kiakadt, amikor meglátta őket. A széles mosolyom továbbra sem enyhült, hiszen jól emlékeztem erre az esetre, mivel szem és fültanúja voltam a dolgoknak. Nem a kísérettel volt baja a professzornak, inkább csak azzal, hogy szinte mindegyikük be akart menni a tanáriba, miközben ő csak egy embert várt. De most komolyan, azt a pár percet már nem bírják ki? A gyereknek nem lett semmi baja sem, két lábon állva hagyta el a szobát. Mondjuk, a képe elég komor volt, de arra már nem figyeltem, nekem is megvolt a saját gondom akkoriban. Azt hiszem, épp valami jó csaj ment el előttem, utána már meg is szűnt számomra a külvilág. - Jó, nem kapsz díszkíséretet – hagytam rá a lányra a dolgot, amikor megpillantottam, hogy milyen képet vág. Tudtam jól, hogy nem igazán jön ki a mardekáros társaival, és szegénykének eléggé meg kell küzdenie ahhoz, hogy ne közösítsék ki, így inkább nem tettem ebben a dologban is alá. Persze, sok másik barátja volt, de az embernek a háztársai a nap minden pillanatában vele vannak, nem kerülheti ki őket. Jobb, ha nem adja alájuk a lovat. Már így is eléggé nyíltan lerítt Carolról, hogy nem oda való. A csók után Carol – érthető módon – eléggé le lehetett döbbenve. Tátogva meredt rám, én pedig izgatottan rá. Magamban csak reménykedni tudtam, hogy én vagyok élete szerelme, és mindig rám várt, csak nem merte bevallani, blablabla... Ha ez nem így van, akkor elszúrtam, de istenesen. - Igen – szólaltam meg a kérdésére, majd hozzáfűztem: - Mi ebben olyan meglepő? Sokkal szebb vagy, mint a lányok többsége, akikkel együtt voltam, nem kellene ezen csodálkoznod. Komolyan azt hitted, hogy sosem figyelek fel rád? Nyilván azt hitte, hogy én is testvérként tekintek rá, de az már pár éve nem volt így. Első, második és harmadik évben kifejezetten nem tetszett, negyedikben sem volt még a legszebb, na de az ötödik osztály! Hú, öregem! Egyből beleszerettem... Ahogy az a kis tizenöt éves lányka elment előttem... Legszívesebben én is csorgattam volna rá a nyálam, de sajnos nem volt megengedett a dolog. Kissé betegesnek hatott volna, mivel én akkor már évek óta ismertem. Vagyis én annak ítéltem volna meg. - Mike a neve? – mérgesen elfintorodtam a srác nevének hallatán, mert rosszul érintett. Remélem, nem egyre gondolunk. - Én tudom, mit akarok. Már két éve tisztában vagyok vele, sok álmatlan éjszakám volt miattad, tudod? Honnan tudhatta volna szerencsétlen? Nem volt mellettem, amikor nem tudtam lehunyni a szemem, mert már megint egy újabb srác áradozott róla. Attól féltem, hogy eggyel közelebb jutottam ahhoz, hogy elvegyék tőlem. Elvégre, bármelyik pillanatban megtörténhetett volna a dolog. - Úgy érzek irántad, mint annak idején Susan iránt – fűztem tovább a dolgokat, miközben abban reménykedtem, hogy a lány ennek hallatán rájön, hogy ennél komolyabban már nem is gondolhatnám a dolgot. Susant nagyon szerettem, ezzel neki is tisztában kellett lennie. - Tudom, hogy a bátyádnak tekintesz, de én...én másként érzek irántad. Amikor Carol felhozta a flörtjeimet, ismét elkomorodtam. Tudtam, hogy ez egy fogás lehet rajtam , ezért sem szerettem annak idején, hogy másokkal lát engem. - Megváltozok, komolyan – néztem mélyen Carol szemeibe, miközben homlokom a homlokának döntöttem, és kezeim a derekára csusszantak. - Csak kérlek, adj nekem egy esélyt.... Annyira szeretném... Izgulok? Én? Ilyen se volt még, annyi szent.
Azt hiszem igaza van az órarendemnek annyi. A következőre jobban kellene vigyáznom, vagy... valami hagyományos verzió kéne, olyan kézzel írott fajta. Jó tudom ez mágikusan lekövet mindenféle változást, azért olyan jó. Ha a tanárok termet cserélnek, vagy valami változás áll be az órarendben, akkor egyből megjelenik itt a kezünkben lévőn is. De... megnézhetem mondjuk a szobatársaimnál és akkor máris tudom melyik óra mikor lesz, és nem kell attól félnem, hogy az enyém netán megint szétesik itt félúton. Nekem nem valóak ezek a bonyolult dolgok, csak kárt teszek bennük. - Tényleg eljönnél velem? - meglepetten pillantok rá, de persze jól is esik, hogy felajánlja, aztán fél másodperc múlva már jön is egy sóhaj. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű és nem lehet csak így elintézni. - Piton... szigorú, de közben meg tudod a Mardekárosok így meg úgy, ha erősítéssel megyek attól félek csak még rosszabb lesz. - húzom el a számat egy pillanatra, aztán csak esetlenül meg vonom a vállamat. Ez van, egyedül kell elintéznem és ha kivégez a tekintetével, akkor maximum szörnyet halok ott helyben, de ha valaki velem jönne, akkor még a miatt is kapnék, hogy miért nem vagyok elég bátor és legyek már erősebb, nem kísérgethet folyton valaki, ha valamire szükségem van, így nem vagyok igazi Mardekáros. Őszintén ez igaz is, nem annyira passzolok ide, a Süveg is tévedhet. Még szinte mindig az órarendemnél tartok, meg a kellemetlen Michael ügynél, amikor csak úgy megcsókol. Azt hiszem érthető, ha istenesen meglep a dolog. Egyáltalán nem számítottam rá, mert tudom ő szereti szédíteni a lányokat, de velem nem szokott ilyen lenni és... nem is értem, hogy mi a fene történik egyáltalán, azt viszont látom, hogy valahogy azt hiszem nem esik jól neki, hogy erre így kérdezek rá, de hát nem volt evidens, hogy megcsókol, hiszen ő Lacey lökött bátyja, akivel jól lehet hülyülni, akiről olyan sok mindent tudok és... nem értem. - Tetszem? - igen megint csak sikerül meglepődnöm, de... az hogy tetszem neki nincs rendben, mert sok lány tetszik neki és ő szinte a testvérem, ezt én nem akarom elrontani azzal, hogy tetszem neki, ez... ez így butaság. - Mike... de ez más, ő egy hülye volt, azt se tudta mit akar és te meg... - úgy érzem kissé össze vagyok zavarodva és még mindig nehéz felfognom, hogy mégis mi történik itt, pedig úgy néz rám, azzal a lehengerlő nézéssel. Tudom milyen ez láttam már, amikor másokra nézett így és pont e miatt olyan fura, e miatt nézek rá vissza kissé furcsállva még mindig. Nem tudom, hogy mit mondjak, pedig tudom, hogy valamit kellene, és még sem találom a szavakat. Amire feleszmélek már közelebb húz magához, nekem pedig a torkomban dobog a szívem, vagy ha ez létezik akkor valahol a fejemben, az egész zúg tőle. Ennél csak még jobban elképedek, amikor a mondata végére ér és kinyögi azt az sz betűs szót. Lesütöm a szememet és próbálom valahogy összekapni magamat, mondani kellene valamit, valamit... bármit! Mégsem tudom, hogy mit kellene. - De te... te Tom vagy, és... miért most? Most nem viccelsz ugye? - lehet hogy megint bedobja, hogy csak valami hülye poén volt. Akkor tuti, hogy kap egy pofont, de olyan komolyan beszél, nem úgy tűnik, mintha viccelne. Közben persze a kezeimet tennem kell valahová. Az órarend már a földön pihen, a maradék betűk és számok is nyugodtan szökdösnek el róla, az én kezeim pedig már valahol Tom válla és mellkasa közötti szakaszon pihennek, azt sem tudom, hogy mikor kerültek oda, de tényleg nem rémlik. - De hát... Tom én... én szeretlek, mint a bátyámat és... te állati jó pasi vagy, de ezt sokan tudják és... nem tudom... Flörtölsz mindenkivel és a lányok oda vannak érted, ami persze érthető, viszont olyan rossz érzés lenne látni, hogy ezt csinálod másokkal, szóval... - elakadok. Valamit ki akarok nyögni, de nem tudom, hogy pontosan mit és azt sem tudom, hogy pontosan hogyan is kellene megfogalmaznom, amit akarok. Zavarosak a gondolataim, csak ide-oda cikáznak és képtelen vagyok rendet tenni köztük.
- Hiú ábránd – legyintek mosolyogva Carol kijelentésére. Valóban, aligha lesz képes megjavítani az órarendet, bármennyire is reménykedik benne. Olyan kis esetlen, de pont ezért imádnivaló. Komolyan nem értem, hogy Piton miért képes rá ennyire haragudni. Jó, persze, a professzor nem volt könnyű eset, ezt be kellett látnom, és egy lány sem hatotta meg, bármennyire is szép volt, de akkor is. Erre a tüneményre haragudni? Ami engem illett, örülnék, ha Carol megjelenne az irodám ajtajában. - Akarod vagy sem, oda kell menned a házvezetődhöz, és számot kell adnod neki a dologról. De nyugi, én melletted leszek, ha szeretnéd. Tudtam jól, mennyire tart Pitontól, így úgy döntöttem, elkísérem. Persze, nem ez volt a fő célom, inkább csak vele szerettem volna lenni, ez pedig egy nagyon jó alkalom volt erre. Általában mindig találtam magamnak valami kifogást, hogy a közelében lehessek: vagy lyukasórám volt – mint például most is -, vagy segítettem neki cipekedni, de már akadt olyan alkalom is, amikor önként beültem mellé mágiatörire, hogy ne unatkozzon. Meglepő, hiszen a sajátomról is inkább menekültem, ráadásul, mintha Binns professzor arcán is láttam volna átsuhanni valami csodálkozás-féleséget. Ezt persze az ő esetében igen nehéz megmondani, ama tényeket figyelembe véve, hogy csak egy kísértet. Valamiért nem ugyanolyan az arcmimikája. - Ja, abszurd - vakartam meg a tarkómat, miközben ismét Carolon időzött a tekintetem. Valóban napról-napra szebb, vagy csak én látom annak? A Michael-téma azonban engem igen kényelmetlenül érintett. Miért nem tudja Carol nagy ívben elkerülni azt a gyereket? Mi lehet benne, amiért ennyire vonzza a nőket? Mármint, nem mintha féltem volna tőle, hiszen én is jól néztem ki, voltam olyan jóképű, mint egy görög isten, ha nem szebb, de akkor is. Valami csak van ebben a gyerekben, hogy úgy ragadnak rá a csajok, mint légy a légypapírra. - Megszokhattad volna, hogy mindig viccelek. Lágyan elmosolyodok. Carol esetében ezt némileg komolyabban gondoltam, mint más lányoknál. A többiekkel valóban csak viccelődök, de Carol nem tartozott közéjük. Vele tényleg kialakulhatott volna valami komoly, de nem tudtam, mitévő legyek. A csók azonban hirtelen megtörtént, a következő pillanatban pedig már ott álltam Carollal szemben, túl életünk első, közös csókján. Némileg álomszerűnek tűnt ez az egész, és igazán nem bántam volna, ha felriadhatnék belőle. Na, nem mintha rémálom lenne ez az egész, hiszen nem az, de ebben a pillanatban valami olyasmit tettem végképp tönkre, amit igazán nem szerettem volna. - Egy csók – vontam meg a vállam, mintha tényleg semmiség lenne az egész, az azonban igenis rosszul esett, hogy Carol nem viszonozta a dolgot. Miért nem tette? Mindenki más kapva-kapna egy ilyen alkalmon, akkor ő miért nem? Ennyire esélytelen lenne ez az egész? Kérdőn meredek a lányra, aki szintén kérdőn mered rám, majd némi habozás után megtöröm a kínos csendet: - Én azt hiszem, hogy tetszel nekem, Carol. Igen, talán jobb lesz, ha titkolom előle, hogy évek óta szeretem, mert azt hallva minden bizonnyal kiborulna, ismertem már annyira. - És szerintem én is neked, mert nem rohantál el úgy, mint a bálon a másik srác elől – jegyeztem meg kajánul, noha nagyon jól tudom, hogy az alkalom nem éppen megfelelő erre, de nem érdekelt.. Nem bírtam ezt a nyomasztó légkört, valamit mondanom kellett. - Mi is volt a neve? Töprengve ráncolom a szemöldököm, de közben egy egészen más dolgon kattog az agyam. Hagyjam csak úgy elrohanni? Mert előbb-utóbb az lesz a dologból. Carol nem szokta meg, hogy csak így lerohanja valaki, ő nem olyan volt. Nekem azonban elég szép kis hírnevem lett a suliban az évek folyamán, a lány aligha fogja elhinni nekem, hogy valóban szeretem. Közelebb léptem hát hozzá, megfogtam a derekát, majd magamhoz vontam. Éreztem minden porcikáját, és csak remélni tudtam, hogy még valaha szóba áll velem: - Én azt hiszem, hogy a kelleténél jobban megkedveltelek – szólalok meg bűnbánó hangon. - Tudom, hogy te nem úgy tekintesz rám, és tudom, hogy ez hirtelen jött, na meg persze azt is, hogy milyen hírnevem van a suliban, de te tényleg más vagy. Azt hiszem... azt hiszem... szeretlek. Nehezemre esett kimondani ezt a szót, hiszen még senkinek sem tettem ehhez hasonló vallomást. Magamban csak abban reménykedtem, hogy Carol értékelni fogja majd a dolgot.
- Jól van, de azért még... reménykedtem. - nem akarok csak úgy keresztet vetni az órarendemre, mert tudom, hogy nem lesz valami jó, amikor el kell mennem Pitonhoz és újat kell szereznem a meglévő helyett. Nem vagyok túlságosan oda az ötlettől, nem csoda, hogy nem akartam egy könnyen feladni az esélyét, hogy ez még valahogy javítható, még ha tudom is a lelkem mélyén,hogy a dolog úgyis esélytelen. Ezek után már tényleg rendesen meglep amit mond, hiszen látom rajta, érzem, hogy baromira unja már azt, hogyan szenvedek az órarendemmel, erre meg a sötétben akarja nekem mutogatni a nyakkendőjét? Erre végképp nem számítottam. - Bocs, csak ez annyira... abszurd volt, amúgy is vicceltél. - mert hát csupán viccelt nem igaz? Tudom én, ahogyan ő is kijelenti végül, hogy így volt, és ezért is nevettem el magamat, még ha talán egy másodpercre komolyan is vettem, vagy egy fokkal komolyabban a kelleténél. A Michael téma az, ami aztán kilendít ebből a szórakoztató helyzetből, hiszen kiakad már megint, pedig nem tettem ellene semmit. Ő nem ismeri Michaelt, egyáltalán nem, nem értem, hogy miért nem hajlandó elfogadni, hogy vele barátkozom. Neki is van egy jó oldala, lássuk be Thomasnak is van rossz oldala, hiszen ő is tud elviselhetetlen lenni, arról nem is beszélve, hogy néha nagyon magasan hordja az orrát. - Ezzel azt mondod, hogy nincs elég eszem nemet mondani neki. Nem hiszem, hogy varázsereje lenne, hogy csak úgy hatni tud bárkire. - a fejemet csóválom rosszalló tekintettel, mert nem esik jól, amit mond, ennyire nem bízik bennem? Nem dőlök be csak úgy egy kedves pillantásnak. Esetében azért lepett meg ez az egész, mert őszintén szólva nem tudtam hová tenni a dolgot és az volt új és szokatlan, hogy velem is úgy viselkedik, mint azokkal a lányokkal, akikkel flörtölni szokott. Én nem ezt szoktam meg tőle, de ha Michael próbálkozna nálam effélével, gond nélkül kivédeném és nem figyelnék oda, mert tudom, hogy milyen és tudnám, hogy mire megy ki a játék. Én persze még mindig az órarendemnél tartok, amikor aztán egyszer csak megcsókol. Őszintén szólva halvány gőzöm sincs, hogy mi a fene történik egyáltalán, vagy hogy miért történik. Rendesen elkerekedik a szemem és a meglepettség miatt még csak visszacsókolni se sikerül. Tényleg nem értem a kialakult helyzetet. Biztos, hogy van rá magyarázat, csak én nem tudom, hogy mi. Csak pislogok nagyokat, amikor vélhetően pár pillanat múlva hátrébb húzódik, és szóhoz se nagyon jutok először. Fel kell ezt még fognom... valahogy. - Ez... mi volt? - ennyit sikerül kissé rekedten kinyögni végül. Igen az órarendemnek már annyi, észre sem veszem, hogy közben az egész a padlón kötött ki, csak úgy kicsúszott a kezemből, ami talán érthető, ez most valami olyasmi volt, amit nem tudok felfogni, hogy micsoda is valójában. Tom olyan, mint a bátyám és nem mellesleg ismerem őt eléggé tudom hogy sokakkal flörtöl és, hogy milyen a lányokkal és... nem is tudom, akárhogy is tagadja kicsit ő is olyan nőcsábász, mint Michael, akitől annyira védeni akar állandóan.
- Eléggé – vontam meg a vállam Carol kijelentésére, de magamban jót derültem az elkerekedett szemein. Szegény lány, ha tudná, hogy csak szívatom... Nem igazán örülne a dolognak, ami azt illeti. Továbbra is az órarendét birizgálja, mintha tudna neki bármit is csinálni, de én tisztában vagyok vele, hogy esélye sincs arra, hogy helyrehozhassa. A betűi ide-oda csúszkálnak a lapon, majd lehullanak, akárcsak az előbbiek. Fejemet csóválva nézem a szerencsétlenkedését. - Carol, drágám, ezzel már semmit sem érsz – jelentem ki hunyorogva. Nem sűrűn szólítom drágámnak, általában a nevén hívom a lányt, de amikor mégis ez csúszik ki a számon, akkor a helyzet már igazán komoly. Vagy valamit már megint ügyetlenkedett, vagy egyszerűen csak unom már a kétbalkezességét. Hát, most az órarenddel járt így a kislány, kezdett már némileg untatni, hogy a betűk csak potyognak és potyognak, megállás nélkül. - Szerintem már kétszer kiraktuk az ABC-ét, ha nem háromszor. Inkább hagyd. A lány reakciója most őszintén meglepett, habár számíthattam volna rá azok után, amilyen módon közeledtem felé. A kezeit lassan leengedte, a szemei ismét kikerekedtek, és ily módon hitetlenkedve pillantott fel rám. A szívem hevesen ver a mellkasomban az izgalomtól, és szinte el sem hiszem, hogy ilyet tettem. Nem volt szokásom ez, tényleg távol tartom magam Caroltól, de meg kellett tennem, hiszen egy olyan labdát dobott fel, amire nem mondhattam nevet. Továbbra is az állát tartom, azonban amikor elneveti magát, elengedem, majd hátrébb lépek tőle, és idegesen elmosolyodok. Tényleg kimondtam volna azokat a szavakat? - Hé! Megtennéd, hogy nem nevetsz ki? - szólalok meg viccesen grimaszolva, és mellette még a szemeimet is ide-oda forgatom, hogy még hatásosabb legyen az attrakció. Ennek ellenére a lány nevetése kuncogássá válik, majd válaszol a kérdésemre is, és most rajtam volt a csodálkozás sora. Valóban eljönne velem? Egyszer bókolok neki, és szinte rögtön be is jön a dolog? Váó, hát én tényleg egy szimbólum vagyok a lányok szemében. Válasz helyett azonban voltam olyan hülye, hogy elnevetem a dolgot, minek hatására a lány is velem együtt nevet. Kínos, Thomas, nagyon kínos. Miért nem tudsz ilyenkor semmit sem kinyögni? He? Félsz esetleg? Féltem. Ennyi. Carol sokat ért a szememben, nem akartam elmarni magam mellől egy ilyen hülyeséggel. Randi? És ha az ő részéről nem működne a dolog? A sajátoméról működőképes lenne, de Carol szemszögéből nem tudom... Éveken keresztül a bátyaként tekintett rám, sokszor veszekedtünk gyerekként, ami mostanra már szerencsére alább hagyott, de akkor is... Ha nem jönnének össze a dolgok, akkor a lány talán soha többé nem áll szóba velem, annyi szent. - Szerintem meg igen – szólaltam meg Carol nyafogását hallgatva, miközben magamban ismét megállapítottam, mennyire helyes vele. Amikor nyugtatni kezd, némileg türelmetlenül szólalok meg: - Nyugodt vagyok, na. De akkor sem nézem jó szemmel, hogy azzal a kölyökkel lógsz. Előbb vagy utóbb úgyis rád mászik, hidd el nekem. Nem tudhatod, mivel hálózza be a lányokat. Megvontam a vállam, majd közelebb léptem a lányhoz. Nem tudom, miért tettem, de ismét elkapott az az érzés, hogy meg kell tennem, nem halogathatom tovább. - Nem is tudom – leheltem, miközben mélyen a lány szemeibe néztem. Tényleg akarom én ezt? Valóban ér ennyit a dolog? Ha viszont nem próbálom meg, akkor soha életemben nem tudom meg, működött-e volna ez az egész. Lehajoltam Carolhoz, ajkaimat az övéihez tapasztottam, majd lágyan megcsókoltam, kiélvezve minden egyes pillanatot. Nem figyeltem semmire sem, teljesen megszűnt számomra a világ, az iskola, a diákok, minden. Csak én és ő voltunk az egész világon, senki más.
Én tényleg úgy láttam, hogy nagyon siettek, de ha ő mondja, hogy nem így van én elhiszem. Az is lehet, hogy épp most osztogatnak csokis fánkot az étkezőben, csak én nem tudok róla, Tom meg pont nem kér, vagy ilyesmi és azért rohannak így, de amikor kiderül, hogy hasmenés van... na azért elkerekedik rendesen a szemem. - Hú... az durva! - nem feszegetem jobban a témát, mert ez nem olyasmi, amiről az ember szívesen beszélget valakivel, meg amúgy is épp elég gondom van a szuper kis órarendemmel, hogy ne azon gondolkozzam, hová rohantak az évfolyamtársai, hanem inkább azon hogyan mentsem meg a teljes szétesés felé közeledő órarendemet, de kezdem úgy érezni, hogy ennek lassacskán annyi. Kileheli a lelkét végleg. Az viszont azért rendesen meglep, ami ezek után jön. Oké persze viccelődés szintjén volt már hasonló, de most tök egyedül vagyunk, meg aztán az a komoly tekintet... nyelnem kell egyet, még a szemem is egészen elkerekedett, ahogyan vártam, hogy megszólaljon végre. Még az órarendemről is sikerül elfeledkeznem. Leengedem a kezemet, így békésen szöknek tovább a betűk a padlóra, hogy aztán ott haljanak végső hősi halált. Szokott Tom így viselkedni, más lányokkal leginkább. Tudom mennyire tudnak tőle olvadozni mások, de velem sosem szokott ilyen lenni. - Hát... végülis... - ennyit sikerül kinyögni mielőtt még jönne a tényleges reakció, azaz, hogy zavartan nevetem el magamat lesütve a szememet, ha csak nem tartja továbbra is az államnál a fejemet, hogy erre ne legyen lehetőségem, a zavar nevetés is hamar kuncogássá csendesül. - Ha szeretnéd, de ahhoz ki kell lógnom. - bár attól is függ mennyire késő esete szeretné ezt a kis esti nézelődést, de minek hozzá a torony? Elég lenne igazából egy sötét folyosó is, vagy a pince, ahol nincs fény, eloltjuk a fáklyákat... Nem ennyire most nem tudok logikusan gondolkodni, így ezeket az agyam hátsó szegletében lévő ésszerű reakciókat most hanyagolom. Aztán ő is elneveti magát, közölve, hogy csak vicc volt, aminek hatására persze én is újra nevetek, csak aztán lököm meg kicsit a vállánál. - Héj! Ez olyan... nem volt szép na! - nevetve rázom meg a fejemet, újra elővéve azt a kis nyafogós hangot, amit sokan nem nagyon bírna. A nevetés viszont nem tart túlzottan sokáig, mivel bedobom Michaelt, meg a büntetőmunkát... talán érthető, ha nem kimondottan van oda a hírtől. Tudtam, hogy így lesz, ezért nem is dobtam volna be csak úgy magamtól. - Jól van na, nyugi. Nem azért csinálta, vagy ha igen, hát úgy sem érdekel. Tudom, hogy milyen a lányokkal, de velem nem olyan oké? És van bennem tartás, hogy ne álljak be a sorba. - talán ezúttal kicsit még morcosabbra is vált a tekintetem. Ne feltételezze azt rólam, hogy egy-két szép szótól bárkinek is a karjaiba omlok. Ennyire már ismerhetne, hiszen próbált már nem is egyszer hatni rám más, főleg azóta, hogy változtam és a külsőm is jelentősen fejlődött, de még sincs az ég világon senkim sem, szóval nem kell attól tartania, hogy egy közös büntetőmunkán végleg belezúgok Michaelbe. - Megtennéd? Szerinted nem lehetne mástól kérni órarendet, aki kevésbé emberevő típus? - nem is tudom, még kísérettel se szívesen állnék oda Piton elé, hogy kivégeztem az órarendemet. Nagyon-nagyon kockázatos a dolog. Elküldi Tomot és akkor kapom a fejmosást, vagy Tom is bajba kerül miattam, azt hiszem ezt egyedül kell megoldanom valahogy, csak még rá kell jönnöm, hogyan.
- Dehogy siettek, hova siettek volna? - kérdem, miközben magamban azért megpróbálok egy jó kis mentséget kitalálni arra, hogy miért lógok ki a sorból, ha esetleg Carol faggatózni kezdene. Még a végén a többiek után küldene, eléggé a lelkére tudta venni, ha valaki miatta lógott. Hát kell nekem a veszekedés? Nem. Persze, nem kapnánk össze, ennek a bájos pofinak aligha tudnék ellent mondani. Ha kérné, minden bizonnyal engedelmesen szedném a sátorfámat, és rohannék a csorda után. Néha sokkal jobban engedelmeskedtem a lánynak, mint anyámnak, csak hogy a kedvére tehessek. - Úgy tudom, valami vírusos hasmenés tombol mostanában... Tűnődő képet vágva fordultam az ajtó felé, miközben az ajkamat harapdáltam, nehogy elnevessem magam. Fogalmam sem volt arról, Carol mennyire figyelt rám, hiszen teljesen el volt foglalva az órarendjével. Ide-oda fordítgatta, bökdöste a pálcájával, mialatt elmerengve duruzsolt valamit. Nagy eséllyel egy varázslattal próbálkozott. Magamban csak abban reménykedtem, hogy legalább a teremben nem tesz kárt. Némileg rosszallóan fakadt ki, amikor eltapostam a C betűjét, de én élveztem a helyzetet. Szerettem ugratni, élveztem, amikor nyafogott, habár fogalmam sem volt arról, miért leltem benne örömet. Egyszerűen csak tetszett ez az oldala, ilyenkor igazán védtelennek tűnt, és tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki tehet ez ellen valamit. Olyan édes volt, hogy legszívesebben felkaptam volna, és nyomtam volna egy csókot arra a bájos kis pofijára. Ilyenkor azért fogalmam sem volt arról, miként tudok ellenállni neki napról-napra. - Ó, igen? - Sejtelmes mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben megpróbáltam magam lebeszélni arról, amit tenni szándékoztam, de hát Carol dobta fel a labdát, nekem csak le kellett csapnom rá, és ebben igazán jó voltam, ami azt illeti. Az eszem továbbra is tiltakozott ugyan, de a testem automatikusan mozdult: hüvelykujjamat a lány álla alá helyeztem, lágyan felemeltem a fejét, majd mélyen a szemébe néztem. Istenem, azok a szemek! Akár a tenger, olyan kékek és sejtelmesek voltak. Na, és az ajkai! Igazán formásak, csókolni valóak, nekem kell ez a lány! Szíven hevesen vert a mellkasomban, én pedig alig tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg itt helyben. Végül némileg rekedten nyögtem ki a választ: - Ha gondolod, este megnézhetjük... Kettesben... A csillagvizsgáló toronyban... Csak te meg én, senki más... Tudok én romantikus lenni, ami azt illeti, nincs is ezzel semmi gond, csak hát a dolog Carol esetében nem mindig olyan egyszerű. Szoktam bókolni neki, hiszen csodálatos lány volt, de mindig igyekeztem megőrizni a hidegvérem. Megdicsértem a ruháját, a frizuráját, esetleg őt magát, de ennél messzebb sosem mentem, meghúztam magamnak egy bizonyos határt. Most azonban pont ezt a határt léptem át, nem is kicsit. Úgy tűnik, a fogadalmam, miszerint Carolt nem veszem egy kalap alá a többi lánnyal, semmisé vált. Ez van, nem tudtam mit tenni, visszaszívni már nem szívhattam, csupán megpróbálhattam természetesnek hatni. Elengedtem a lány állát, majd hátraléptem, végül cinkosan elmosolyodtam, mintha egyáltalán nem is jöttem volna zavarba. Pedig abban voltam, nagyon is. - Vicc volt – nevettem fel a saját ostobaságomon, de valamiért még jobban esett volna, ha Carol belement volna a dologba. Minek kell nekem mindig megkérdőjeleznem a tetteimet? Lehet, ha a szívemre hallgatok, már rég az enyém lenne, és nem kellene itt össze-vissza szerencsétlenkednem, mint egy komplett idióta. - Micsoda?! - hördültem fel Carol szavait hallgatva, és igenis jól sejtette, hogy ki fogok akadni, csak egy kicsikét más okból, mint magában hitte. - Te és Michael? Kettesben? Na, itt álljon meg a menet! Felháborodva kapkodtam a levegőt, miközben magamban sorra vettem a lehetőségeket. A gyerek csak bosszantani akar, ez tény. Carol semmit sem sejt, ez is tény. Michael hülye, mint a föld, ez teljes mértékben valós. Ha azt hiszi, hogy én hagyom, hogy a lány és ő együtt sikálják a padlót, vagy tudja a fene mit, akkor nagyon is téved. - Az a gyerek nem normális! - fakadtam ki magatehetetlen dühömben, miközben legszívesebben szétátkoztam volna a fejét. - Kihúz téged a pácból, na persze! Csak kettesben akar veled lenni, nem jótékonysági szervezet ő... Önzetlenül soha sem tesz semmit. Nekem aztán magyarázhatja bárki, hogy tévedek, mert nem tévedek. Michaelnek minden bizonnyal tetszik Carol, nekem viszont nem tetszik az, hogy neki tetszik. Az a gyerek nagyon szeret céltábla lenni. - Piton? - ismételtem értetlenkedve, miközben pillantásom a lány megviselt órarendjére tévedt, végül biccentettem egyet. - Ja, igen, ő minden bizonnyal ki fog nyírni. Esetleg elkísérhetlek hozzá, ha gondolod, én nem ijedek meg tőle.
Csak bólintok egyet még mindig az órarendemmel szöszölve. Az tuti, ha tudnám, hogy mi jár a fejében, akkor rendesen el lennék képedve, sőt jó eséllyel minimum lángvörös lenne az arcom, hogy ilyen helyzetekben képzel el engem. Pedig már az is vér ciki volt, amikor pár éve látott egy szál töröközőben rohangálni a házukban. Hát tény, nem kimondottan az összeszedettségemről vagyok híres, kész csoda, ha sikerül valahová időben ideérnem, ilyesmi általában csak akkor történik meg, ha van aki noszogat, hogy igyekezzek, vagy eleve mondjuk egy korábbi idő pontot kapok meg, akkor a késéssel együtt sikerül a pontos érkezést összehozni. - Tényleg? Az évfolyamtársaid eléggé siettek... vagy nem? - oké elbizonytalanodom azért, mert lehet hogy csak mindenkinek volt valami fontos programja, vagy mindegyikük pont olyan órára igyekszik, amit Tom nem vett fel. Ők legalább tudják, hogy milyen órájuk mikor lesz. Ha én tönkre vágom véglegesen az órarendemet... na akkor végképp nem tudom, hogy mi a fene lesz. Szereznem kell egy újat és azt hiszem Piton professzor ki fog nyírni. Az eddigi hat évem alatt elfogyasztottam már párat belőlük, ha megint beállítok, hogy kell egy új... azt a szikrázó tekintetet szerintem ember nincs a talpán, aki túléli. - Ha még össze is taposod esélyem sincs összeszedni. Tooom! - enyhén nyafogós hangon próbálok egy újabb betű után kapni a levegőben, de persze kicsúszik az ujjaim közé és megint csak a padlón köt ki, mint a többi is, hogy Tom áldozatává válhasson. Kellemetlen, főleg hogy minél hevesebben küzdök az órarendem életben tartásáért, annál inkább szöknek belőle a betűk. - És azóta nem voltál sötétben? Pedig ahhoz csak be kell sötétíteni, vagy lemenni az alagsorba. - simán lehet, hogy elfelejtette inkább, vagy mással foglalkozott. A csajozással gondolom én, hiszen az nagyon is fekszik neki, mint Michaelnek. Nem értem én ezt, mármint... mire jól futni minden létező lány után? Persze értem én, hogy Tomban mély nyomot hagyott ez a Susan ügye, de azóta igazán találhatott volna magának valaki mást, valami hosszú távú dologra, hiszen gondolom szereti a tartós kapcsolatokat, ha már volt neki. Remélem, hogy nem lesz belőle is olyan pasi, akit egy lány átvert és ezért innentől ő is átver másokat. - Vannak fura dolgai, de azért... tud ő rendes is lenni. Pár napja is kihúzott a csávából. Vagyis leginkább vállalta velem együtt a balhét, pedig én voltam a béna, simán hagyhatott volna egyedül büntető-munkázni, még se tette. - na jó, nem vagyok benne teljesen biztos mire kimondom ezt, hogy okos döntés volt ezt most felhozni. A végén erre is mond valami nagyon negatívat, és jön valami kiakadás, hogy milyen dolog az, hogy én össze leszek zárva majd pont vele és több órára és egyébként is miért lógók vele, amikor a Bibliából idéz... de hát onnan idéz, ahonnan akar nem? Ez ne,m olyan rettenetes dolog, csak Tom egy kicsit néha túldramatizálja. Persze Susan miatt megértem, de mindig kettőn áll a vásár. Ha valakit el lehet hódítani, az már régen rossz. - Igazából azt hiszem ennek már mindegy és... nekem annyi. Ha Pitontól még egy órarendet kérek kivégez... szerinted nem lehet mással elintézni ezt? Mondjuk akárkivel? Olyan tanárral, aki nem végez ki, mert kivégeztem az órarendemet? - tudom, hogy kénytelen leszek a házvezetőmhöz fordulni, más nincs, és ennek már vége. Egyre inkább szöknek a betűk és a számok, mintha... nem is tudom. Talán valahol elszakadt a sok piszkálástól és ennek hála lett rajta valami rés, vagy lyuk, amin át minden meg tud lépni. Kellemetlen, vagy inkább... szívás, főleg nekem.
- Lyukas órád? - szemem felcsillan Carol szavait hallva, a szívem pedig reménykedve dobban egyet a mellkasomban. Az igazat megvallva máskor ilyen helyzetben készségesen segítettem volna a lánynak az órarendje kijavításában, hiszen tisztában voltam vele, milyen ügyetlenke néha, de most eltekintettem eme lehetőségemtől. Egy egész óra kettesben vele, egy üres terem, semmi Michael, vagy bárki, aki bejönne ide, na meg én... Az ász, az isten, a lányok kedvence. Talán az egyik asztal pont megtenné, hogy romantikus körülmények között lehessünk egymáséi, miután szerelmet vallottam neki, és miután Carol is bevallotta nekem, hogy világéletében csak rám várt, és felsikít, majd szó nélkül ledobálja magáról a ruháit, csak úgy repkednek a fehérneműk mindenfelé... Hamar visszarángattam azonban magam a földre, nehogy elveszítsem a hidegvérem, és nekiessek. Ilyenkor – más lányok esetében – mindig ez történt. Susan esetében inkább. Végül egyszerűen csak megvakartam az állam, tünődő képet vágtam, mintha tényleg gondolkodóba ejtett volna a dolog, pár másodperc után pedig megszólaltam: - Ó, hát nekem is az lesz! Olyan hangon tettem meg ezt a kijelentést, mintha tényleg fogalmam sem lett volna a dologról, és csupán most ugrott volna be ez az egész.Pont bájitaltanunk lesz, de Carol nagy eséllyel semmit sem tud az órarendünkről, hiszen szegény még a sajátjával sem boldogult. Amint ezt végiggondoltam, a lány kezében tartott órarendről egy betű lemászott, majd lassan a földre hullott. Reményvesztetten figyeltem, amint semmivé válik a lány lábai előtt, majd széles vigyorral a képemen pillantottam fel a tüneményre ismét: - Öhm... Igazán nem akarok kárörvendő lenni, de szerintem ezt pont most küldted a bitófára – jegyeztem meg, miközben megpróbáltam magamba fojtani a feltörni készülő nevetésemet. Nem tehet róla Carol, hogy néha ennyire nem áll kezére a pálca, hiszen szegénykém elég sokat bénázott néha, és én tényleg nem szerettem ennek okán kinevetni, de olyan aranyos volt ilyenkor az értetlenkedő tekintetével, hogy az embernek már akaratlanul is mosolyra húzódott tőle a szája. - Vigyázz, ott ugrál egy B! A kis betű éppen hatalmas szökkenésekkel igyekezett kereket oldani, én azonban még éppen időben tapostam rá, majd mosolyogtam Carolra. Még egy elsős is hamarabb kiismeri magát az órarendek terén, mint ő, de én szívesen segítettem neki mindenben. Sosem nehezteltem rá a bénázásáért, kivéve talán negyedikes koromban, amikor sikerült neki egy lányt elűznie mellőlem, amikor egy korsó teát öntött véletlen a nyakába. Nem szándékosan tette ugyan, de a lány később sem állt szóba velem, így inkább nem is erőltettem a dolgot. Na, akkor nehezteltem rá, hiszen életem első csókját sikerült volna megkapnom egy lánytól, de nem, mert Carol éppen teát akart inni, és éppen a folyosón vezetett el az útja, kezében egy megtöltött teás kancsóval. Ja, és természetesen pont akkor sikerült felesnie, amikor mellettünk ment el. Utána még nyáron se láttam szívesen nálunk, és inkább mindenhol voltam, csak a lánnyal ne kelljen találkoznom. Ki hitte volna még akkoriban, hogy mostanra már mindent megadnék már egy percért is, amit vele tölthetek? Kifejezetten örültem annak, hogy Carolnak tetszik a nyakkendőm, és már pont eldicsekedtem volna neki a bőgő jávorszarvasos alsónemű-kollekciómmal is,amelyet a szekrényemben rejtegetek pár hete, amikor a lány megkérdezte, próbáltam-e már a sötétben. Csalódottan megcsóváltam a fejem: - Még nem, mert kiment a fejemből, hogy nekem ilyenem is van – nevettem el magam: - Pedig pár hónapja vettem, csak az iskolakezdés, meg minden... Tudod, mennyire kapkod olyankor az ember. Pont Carol ne tudná? Ő szokott a legjobban kapkodni, hiszen mindig mindent az utolsó pillanatra hagy. Sosem felejtem el azt a napot, amikor készültünk az Expresszre, fél óránk volt indulásig, ő pedig egy szál törölközőben, vizes hajjal rohangált fel-alá a cuccaiért, melyek a ház minden részén fellelhetőek voltak. Akkor még nem igazán érdekelt a lány, így egy pillantást sem vetettem rá, de azóta szívesen visszanyúltam ehhez az emlékhez. Azok a karcsú, vízcseppes lábak... A mögötte lobogó haj... Na, és a mellei! Na, azokból semmit se láttam, mert pár réteg törölközőt maga köré tekert, sajnos. No, de mire van az emberi képzelet, ha nem pont erre? Úgyhogy Carol ezen cselekedete úgy jelent meg előttem, hogy a lány mellei félig kinn vannak a törölköző alól, és két dinnye módjára ugrálnak fel-alá, miközben szívem asszonya násztáncot jár előttem, amit úgy próbál leplezni, mintha a könyveit keresné. Persze én átlátok a szitán, tudom, hogy miattam tette mindezt. - Elkerülni egymást? - horkantam fel mérgesen Carol javaslatára, majd elfintorodtam. A lány azonban ismét az órarendjét tanulmányozta, így ezt nem láthatta. Komolyan, mindjárt segítek neki helyrehozni, de akkor lehet,hogy kiderül, csak tévedett a lyukasórával kapcsolatban és rohannia kell egy másikra. Nem, szenvedjen inkább egy kicsit. Miután ezt ilyen szépen kigondoltam magamban, készségesen folytattam: - Carol, az a srác nem normális! Folyton csak verseket papol, mintha a szülei annak idején minden reggel verseskötettel etették volna! És a Bibliából idéz! A BIBLIÁBÓL! Nem tudtam, tudja-e a lány, mi az a Biblia, de nem álltam le elmagyarázni, helyette felháborodva folytattam tovább: - Mint egy vallási szekta vezetője, olyan ez a kölyök. Azt se értem, minek haverkodsz vele! Azt meg végképp nem értem, hogy Lacey minek áll szóba vele...Na, de most komolyan, mégis mi olyan hú, de érdekes benne? Időközben egy C pattogott a lány órarendjéről a lábam elé, így az is hamar hősi halált halt a talpam alatt: - Carol, ne fordítgasd már szerencsétlen lapot, jó hogy szöknek a betűid... Ha így haladsz, kirakhatjuk az egész ABC-ét...
Na jó azért arra tényleg nem számítottam, hogy majd pont Tom lesz az, akibe sikerül belebotlani, miközben itt aktívan magában motyog, vagy inkább magával beszélget. Persze tudom, hogy nagydumás alkat, de általában inkább csak másokkal szokott beszélgetni, önmagával még nem hallottam, hogy szót váltott volna, vagy titokban teszi és eddig még nem jutott a tudomásomra? Hm... az is lehet, hogy valami gondja van. Persze tudok az egész Michael ügyről, nehéz lett volna nem tudni róla, ha egyszer mindkettejükhöz közöm van, de valahogy próbáltam nem belefolyni a dologba, legalábbis nem teljesen, mert hát tudom mit gondolnak egymásról, de Tom nekem olyan, mintha a bátyám lenne és mégis csak Lacey bátyja. Kedves, jó fej és... persze állati helyes! Épp e miatt nem lehet rá haragudni. Michael viszont mókás és tudom, hogy van azért egy jó oldala is a folyamatos csajozás mellett, csak azt elég jól titkolja és általában nem tudnak róla túl sokan, de attól még ott van. Persze Tomot sose tudnám meggyőzni róla, hogy Michael nem olyan rossz ember, mint akinek hiszi, ezért próbáltam ettől az egész köztük dúló harctól függetleníteni magamat. - Akkor jó. Mikor lesz a következő órád? Az én órarendem teljesen megzakkant, szóval... most van egy óra üresjáratom. - újra megkocogtatom az oldalát a hülye találmánynak. Nem is tudom, hogy miért kellett ezt így megbonyolítani. Egyszerűbb lenne egy pergamen, amire felírok mindent és nem másznak el rajta a betűk és a számok. Így viszont esélyem sincs, ha rosszul teszem le. Addig kocogtatom, amíg aztán konkrétan egy betű fogja magát és kicsúszik a papírról, én pedig elkerekedett szemmel nézem, ahogyan szépen békésen a padlóra hullik és ott semmivé válik. Na jó, ez így nem lesz rendben. Arról nem volt szó, hogy ezek képeske ki is esni a papírról! Akkor óvatosabban kell vele bánnom, mert egy része már helyreállít, de így az egészet kivégzem a végére. - Oh hát rendkívül... érdekes és persze vicces! - persze, hogy észrevettem, tudom milyen ruhákban jár. Irigylem érte, hogy ilyen bátor és bevállalós és persze a széles vigyor az arcomon mutatja, hogy nagyon is tetszik. Én ennyire sosem leszek nyílt. Már sokat fejlődtem, de azért nem viszem túlzásba, és tuti, hogy nem tudnék ilyesmit felvenni, ami miatt aztán mindenki megbámulna a folyosón. - Hűű! Biztos szuper lehet, és kipróbáltad már sötétben? - azt nem is tudtam, hogy így érdeklik a mugli dolgok, bár tény vannak azért érdekes találmányaik, mint mondjuk a golyóstoll. Nem is tudom miért nem vezettek még be egy reformot itt, hogy mi is azt használjunk. Jóval egyszerűbb lenne, mint mondjuk a penna és a maszálódó tinta, vagy a papírról leeső betűk. Az elkomorodását viszont elsőre nem értem, csak amikor válaszol is és rájövök, hogy neki ezek szerint megint valami balhéja lehetett Michaellel. - Oh... - hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, ezért sikerül ezt a kemény egy szót... hangot kinyögni. Az órarendemre nézek inkább, de még mindig nem javult meg természetesen. Már miért is javult volna meg magától? - Nem rá... értettem, csak magadban beszéltél az előbb és... De miért verekedtetek össze majdnem? Vagy... mi történt megint? Egyszerűen csak el kellene kerülnötök egymást. - halk sóhajt engedek meg magamnak. Nem jó ez így, hogy ölik egymást, főleg hogy ha jól tudom Michael mostanában még Lacey-vel is barátkozik. Mi van akkor, ha tényleg barátok lesznek, vagy bármi? Tom ki fog akadni, hogy a barátnője után a húgát is megkörnyékezi és még velem is jóban van. Nem akarom, hogy e miatt legyen rossz kedve. Valahogy túl kellene lendülnie ezen az exügyön, csak hát én sem tudom még hogyan.
Tovább bíbelődök a teremben, hiszen most a belegyűrt pergamenek miatt nem tudom összezárni a táskám két csatját. Remek, kábé úgy nézhetek ki ebben a pillanatban, mint egy ügyetlen elsős, aki még a cipőjét sem tudja bekötni. Néha azért még én magam is elcsodálkoztam azon, hogy voltak képesek felvenni erre az egész auror-szakra. Eközben a lányok kacagása elhalkul, nyilván már elég messze járhatnak. Elmosolyodok magamban, miközben lelki szemeim előtt ismét megjelennek. Csinosak voltak, meg kell hagyni, bármelyik férfi kapna a lehetőségen, ha velük lehetne. Egyéjszakás kalandnak kiválóak voltak, bár én nem voltam az a típus, aki ilyesmivel múlatja az idejét. De az, hogy miért erre a szakra jelentkeztek, nos, számomra továbbra is rejtély maradt. Órák közben állandóan sminkelték magukat, vagy egymás műkörmeit nézegették, esetleg a másik frizuráján csámcsogtak, miközben a tanár kitartóan prédikált tovább. Cseke-Nagy professzor nem igazán húzta már fel magát rajtuk, hiszen sok értelme egyébként sem volt a dolognak. Ha rájuk is szólt valaki, inkább csak összepakoltak, majd fogták a kis tatyójukat, és csípőjüket oly édesen ringatva sétáltak ki a folyosóra, ahol már – reményeik szerint – senki sem zavarja őket. Utána már minden sokkal gördülékenyebben ment. - Hát, lányok – somolyogtam magamban, majd folytattam: - Talán egyszer mégis összejön velem a dolog... Lehet, leszek olyan kegyes, és megengedem nekik, hogy velem töltsenek egy-egy éjszakát külön, vagy akár csoportosan, nekem mindegy. Bár, ha jobban belegondolok, talán mégis jobb lenne, ha egyszerre többen lennénk, nehezen viseltem a mostani egyedüllétet. Megszoktam már, hogy van valaki, aki vár rám órák után, akivel tervezhetek délutánra programokat, és aki nem próbál meg kakaskodni velem, a fiúk ugyanis általában mindig ezt tették, így inkább nem is terveztem velük semmi programot a tanítások után. Jelenleg én voltam az osztály ügyeletes szépfiúja, így minden más srác hivatásának érezte, hogy felülmúljon engem. Nekem aztán teljesen mindegy volt a dolog, nem én mondtam a lányoknak, hogy essenek hasra tőlem. Nem fogok sírógörcsöt kapni, ha esetleg kiütne valaki a helyemről. Gondolataimból ismerős hang zökkentett ki, én pedig felpillantottam. Ott állt az ajtóban, mint egy tünemény, hosszú haja fényesen omlott alá, miközben az arcán tündéri mosoly jelent meg. A gyomrom rögtön összeszorult, majd ugrált párat, mintha éppen valami fontos esemény előtt állnék, amely egész életemre kihatással lehet a továbbiakban. Carol tökéletes volt, mint mindig, amikor megpillantottam, nekem pedig komoly erőfeszítésembe tellett, hogy a lány ne lássa rajtam, mennyire feldobott az, hogy a közelemben van. Hála jó színészi képességeimnek – melyeket a tanárok előtt igen gyakran gyakoroltam – ez elég sokszor sikerült is. Nyugodt képet öltöttem hát magamra, majd elővettem a lehető legtermészetesebb mosolyomat, végül esetlen pukedlit mutattam be a beljebb lépdelő lánynak, majd megszólaltam: - Te sose, húgi – válaszoltam a kérdésére, és valóban komolyan gondoltam. Carol volt az egyetlen olyan ember, akinek sohasem jött rosszkor a felbukkanása, maximum csak kellemetlenül érintett. Nem szerettem ugyanis, amikor lányokkal együtt látott meg a folyosón, valahogy azokban a pillanatokban legszívesebben mindegyiket ellöktem volna magam mellől, hogy a lány azt higgye, teljesen nőmentes életem van. Carolt ugyan nem zavarták a csajozásaim, legalábbis semmi jelét sem mutatta a dolognak, és ez kissé elbizonytalanított. Én fülig bele voltam zúgva, míg ő a bátyjaként tekintett rám. Még mindig nem tudtam magamban eldönteni, mi lenne a leghelyesebb lépésem felé, de abban biztos voltam, hogy nem szerettem volna elveszíteni. Sem mint családtagot, sem mint szerelmet, és csak emiatt nem vallottam be neki semmit sem. Megmaradt a tikos múzsámnak, a tiltott gyümölcsnek, mely napról-napra csak egyre jobban hívogatott, és nekem mindig egy kicsivel nehezebb volt ellenállnom. Az élet nem igazságos, ezt be kellett látnom. - Láttad már az új nyakkendőmet? - böktem mutatóujjammal legújabb szerzeményemre, miközben büszkén kihúztam magam, és mosolyom még szélesebb lett. Sokan bogarasnak tekintettek a fura kiegészítőim miatt, de Carol ezt szerencsére sosem vetette a szememre. Lehet, furcsának tartotta, de az évek alatt megszokta, és ezért sem hozta szóba a dolgot, de lehet, hogy tényleg tetszett neki. Ezt sajnos nem tudtam, mindenesetre folytattam mondókámat, miközben ő az asztal szélének dőlt, és onnan figyelt engem kék szemeivel: - Egy mugli boltban vettem, igazán érdekes, az öreg azt mondta, hogy a minták világítanak a sötétben. Gondoltad volna? Világítanak! Olyan örömmel a hangomban mondtam a dolgot, mintha valami hatalmas felfedezést vettem volna meg csupán pár centért, és nem egy egyszerű, mintás nyakkendőt, amit a franc se tud, hogy kinek gyártanak. Amikor Carol kérdését meghallom, némileg elkomorodok, majd rosszalló képpel válaszolok rá, mit sem sejtve arról, hogy itt bizony valami hatalmas félreértés történt: - Túlzás veszekedésnek nevezni – dörmögtem komor képpel, Michaelre gondolva. Tényleg azt hittem, hogy a lány róla beszél, még csak eszembe sem jutott, hogy akkor nyilván nem mosolyogna. - Egyoldalú verés volt. Na jó, nem vertem meg, de kétségtelen, hogy az a Galdwin-patkány megérdemelné. Nagyon is...
Azt hiszem sikerült egy egészen kicsit szétcsúszni, legalábbis a megszokottnál is jobban. Már eleve rosszul indult a reggel, mivel jobb lábbal keltem ki az ágyból, ami tudom, hogy rossz ómen! Oké a többség bal lábbal nem szeret kelni, de nekem csak az jön be. Viszont anyu levele miatt nem sikerült normálisan aludnom, ami a kissé karikás szemeimen is meglátszana, ha nem tanultam volna meg hogyan kell ügyesen egy leheletnyi sminkkel eltüntetni a nyomokat úgy, hogy a McGalagony-féle tanárok se kössenek bele, hogy netán túlzásba estem. No szóval először jobb lábbal keltem ki az ágyból, aztán nem ott volt a poharam ahol kellett volna lennie. Újabb rossz ómen, hogy mindezek után nem találtam meg a kedvenc felsőmet, mert valószínűleg lenyúlták a manók tisztítás céljából és legalább ha már az egész nap káosszal nyit, akkor az meg szokta menteni a helyzetet, de most még csak erre sincs esélyem. Kellemetlen. Mindezek után már meg se lepett, hogy majdnem fellökött a folyosón az első órám előtt egy másodikos kiskölyök, akik ha jól sejtem akkor késésben volt és azért cikázott úgy, mint egy teljesen megzakkant pixi. Ezek után az az apró tény már meg sem lep, hogy kissé elnéztem az órarendemet, mert hogy sikerült fejjel lefelé tartva az egész mágikus kis izét összekavarni. Igen, érts szó szerint. Mivel éjszaka fejjel lefelé tettem le valahogy lecsúsztak a betűk és minden összezavarodott. Szóval próbáltam fejből rájönni, hogy hová is kellene mennem, de annyi rémlett, hogy lesz ma Mágiatörténet is. Unalmas tudom én, de hát most mit tegyek? Mondhatni ez van, majd túlélem, csak kérdés, hogy most lesz, vagy egy óra múlva. Ebben nem vagyok biztos, mert hogy a számok még nem teljesen másztak a helyükre. Persze meg is kérdezhetnék valakit, de miután reggel eleve kissé késve keltem erre se volt lehetőségem, egész nap meg csak nem loholhatok mások után igaz? A teremhez érve a nagy üresség egyértelműen azt jelzi, hogy nem lesz jó az időpont. Előszedem az órarendemet, és kicsit megkocogtatom. A számok még mindig szét vannak szóródva, mintha direkt ki akarnának szúrni velem. Igen... tuti, hogy erről lehet szó, csak erről. Annak viszont semmi értelme, hogy visszamenjek a szobámba, aztán megint vissza ide, szóval marad a várakozás. Óvatosan evickélek át a kifelé igyekvőkön, már messziről meghallom az ismerős hangot. Udvarol, kuncognak rajta, nem lep meg a dolog, sőt mosolyt is csal az arcomra. A sok diák miatt persze nem jutok át gyorsan a folyosón. Ha sietnék tuti baj lenne belőle, szóval csak lassan és óvatosan, úgyhogy mire elérem a termet Tom már épp magával beszélget és... úgy fest elég jól is szórakozik rajta. - Szia! Zavarlak? - elmosolyodom még szélesebben, csak aztán lépdelek beljebb. Nem, tényleg nincs itt senki sem, szóval tuti, hogy nem most van az órám. Mégis ledobom a cuccaimat az asztalhoz, ahol ülni szoktam, és mivel még úgy se most jönnek a többiek, szépen nekidőlök az asztal szélének és úgy pillantok Tomra. - Remélem nem veszekedtetek... - most már kifejezetten széles vigyor jelenik meg az arcomon. Persze arra utalok, hogy önmagával, hiszen magában beszélt. Jó néha én is szoktam, győzködni magamat leginkább, lehet hogy ő is ezt tette, bár valahogy belőle nem nézem ki. Tom mindig magabiztos, nehéz elképzelni róla, hogy esetleg lehet olyan is, hogy győzködnie kell magát bármiről is.
Magamban füstölögve álltam fel a helyemről, miközben körülöttem mindenki más is mozgolódni kezdett. Gyűlöltem a mágiaelméletet, kevés ennél utálatosabb tantárgy létezett a Roxfortban. A mágiát nem elméletbe kell helyezni, hanem gyakorlati síkra! Nincs is annál szebb, amikor az ember a saját szórakoztatása érdekében hülyére átkoz valakit. Most komolyan, az vesse rám az első követ, aki még nem csinált semmi ilyesmit. Főleg a tanárok, azzal az álszent prédikációval, hogy a mágiát nem helyes embertársaink ellen használni. Ezek még nem találkoztak Michael Galdwinnal... Gyakran kap viszketőrohamot a tenyerem, amikor a közelemben van, a pálcám pedig szinte magától ugrik a kezembe, mintha csak azért könyörögne, hogy valami szép kis átkot gyakorolhasson. Hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki? Sármos mosolyt vetettem az előttem elhaladó lány évfolyamtársaimra, akik éppen kivonulóban voltak a teremből, de még pont volt arra idejük, hogy odasúgjanak valamit a másiknak. Sejtettem, mi a mosolyok oka: a ruhám ma teljesen átlagos volt – fehér trikó, farmer, az elmaradhatatlan talár -, hacsak el nem tekintünk a nyakamban elhelyezkedő hófehér nyakkendőtől, amelyen rózsaszín szívecskék repkedtek minden irányba, felettük szárnyaló egyszarvúak foglaltak helyet, idétlen, rajzolt vigyorral az arcukon. A mugli eladó szerint, akitől vettem, a minták világítanak a sötétben, de sajnos még nem volt alkalmam kipróbálni a dolgot. - Nem szeretnétek közelebbről megnézni, lányok? - szólaltam meg sejtelmes mosollyal, miközben a nyakkendőmre böktem. Az biztos, hogy elértem, amit szerettem volna, ismét a figyelem középpontjába kerültem a furcsa stílusom miatt. A lányok összenevettek, majd kuncogva vonultak ki a teremből, válaszra sem méltatva engem. Tudták, hogy a bókokon kívül mást nem kaptak tőlem, így már nem dőltek be a csajozós szövegemnek. Ráadásul, mindannyian párkapcsolatban éltek. Csak tudnám, hogy akkor miért kell mindig úgy elvonulniuk előttem, hogy biztos felfigyeljek rájuk? Ha van pasijuk, akkor miért igénylik, hogy még én is csapjam a szelet nekik? Mindenesetre még utánuk szóltam: - Csak később meg ne bánjátok! A lányok hallhatták a megjegyzésemet, hiszen csilingelő kacagás hallattszódott be a folyosóról, én pedig sóhajtozva pakolgattam a jegyzeteimet. Szerettem udvarolni a lányoknak, de az igazat megvallva, jobb lett volna számomra is, ha már lenne egy komolyabb kapcsolatom. Susan óta nem érdeklődtem senki iránt sem komolyabban, hacsak Carolt nem számítjuk, de ő meg Carol volt. A lány, aki bátyjaként szeretett, de nem érzett semmi többet sem irántam. Egyszer randiztam ugyan egy lánnyal, de valamiért nem úgy sült el a dolog, ahogy kellett volna. Egyébként sem igazán volt több egy unalmas, szombat esti elfoglaltságnál. Se külsőre, se belsőre nem hatott meg igazán. Állandóan a haját igazgatta, és rettentően ostoba volt. Kell ennél több? Hülye voltam, hogy belementem. Azóta kerültem, mint macska a forró kását. Nagy nehezen a táskámba gyömöszöltem mindent, miközben magamban átkoztam a sorsot azért, amiért ilyen csiga lassan jegyzeteltem még 19 évesen is... Nem sok mondatot voltam képes leírni, hiszen a professzor nem törődött olyan apróságokkal, miszerint lassabban diktálja az anyagot. Szerinte, aki aurornak készül, legyen képes arra, hogy gyorsan jegyzeteljen... Kacc-kacc, majd a sötét varázslok ellen pennával meg tintával fogok szembeszállni... A pergamenről már nem is beszélve, amit pajzsként fogok használni az ellenük való harcban. Tiszta nevetséges, de komolyan. - Jaj, kérlek, ne lőtyöld felém azt a tintát! - dörmögtem az orrom alatt, miközben lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egy igazán veszélyes varázsló a földre zuhan, mert tintafoltos lett a ruhája, és tovább könyörög nekem az életéért. Én felette állok, miközben könyörtelen képpel veszem elő az újabb tintásüveget, hogy ezzel vessek véget a köztünk zajló csatározásnak. Vigyorgó képpel folytattam hát: - Most meghalsz! Nem igazán aggódtam amiatt, hogy esetleg meghallja valaki a dolgot, hiszen a professzor és minden diák már rég kivonult, rajtam kívül már senki sem volt a teremben. Nem szokásom magamban beszélni, de most egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem, amikor egy ilyen vicces kis játékot játszhatok el magamban.
Megviselten vonszolom magam végig a nyüves lépcsőkön, magamban káromkodom, de ebből csak annyi látszik, hogy idegesen harapdálom az ajkaimat. Hát igen, rajtakaptak, méghozzá éppen a móka közepén, ezért még csak végig sem vihettem a tervemet, de már a büntetésemért kullogok. Égő, ráadásul pech a javából. Nem mintha olyan kemény dolog lett volna... igazán hagyhatták volna, hogy befejezzem. Egyszerűen felzaklat a tény, hogy még egyetlen egy graffitivel sem találkoztam, mióta a Roxfortba járok, pedig ez ugyanúgy hozzátartozik a lázadáshoz, mint a lógás és a többi csínytevés. Egyáltalán hogy kaphattak rajta pont az éjszaka közepén? Már nem számít, mivel két hétnyi délutánomat megint elcsesztem evvel. Éljen. Ráadásul ezúttal még a tanár is más, őszintén szólva fogalmam sincs, ki az, vagy mit tanít. Nem mintha érdekelne, hogy melyik unalmas felnőttel kell eltöltenem azokat a hosszú, és értelmetlen órákat, miközben leírom vagy százszor, hogy mennyire megbántam a dolgot. Röhejes. Egy pillanatra megtorpanok, ugyanis megérkeztem az ismeretlen terem ajtajához, ha minden igaz, és nem tévedtem el már megint. Az eddigi évek alatt még nem sikerült elsajátítanom a tájékozódás képességét, lassan ehhez is egy külön tantárgy kellene... Lazán hajtom le a kilincset és lököm be az ajtót, hogy aztán lehuppanjak az egyik közeli padba, kényelmesen szétvetve minden tagomat, csakhogy tudja, nem zavartatom magamat. Békésen rágózgatok, miközben körbepillantok a termen, míg végül a tekintetem találkozik a férfiéval. - Egész romcsi kis terem. - vigyorgok rá elismerően, és bár ezt már nem osztom meg vele, tény, hogy miután megláttam az arcát, már nem tűnik olyan unalmasnak az elkövetkezendő pár óra. - Maga tényleg itt tanít? Vonom fel a szemöldököm, mert azért nem ilyen tanárokhoz vagyok szokva... pedig hozzá tudnék szokni.
A terem, ahol a tanulók a mágiaelmélet alapjait sajátíthatják el, avagy Kecse-Nagy professzor úr kis magánbirodalma. A teremben a tanulók egyesével foglalnak helyet, névsor szerint. A felszerelése széles körű a tanteremnek, ám táblát nem használ a tanár úr, így a diákok minden esetben kénytelenek odafigyelni, ha jegyzetelni akarnak. Sokféle pálca, varázsbot áll a diákok rendelkezésére, sőt egy-két gyengébb ereklye is, ami segít az összpontosításában a mágiájuknak.
