Leroy Sanches

Tárgy: Leroy Sanches 2014-10-11, 19:57

Leroy Sanches

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Ne engedjük, hogy félelmeink, vagy mások elvárásai végzetünk útjába álljanak. A végzetünket nem változtathatjuk meg, viszont próbára tehetjük."

Főkarakter: Főkarakter - Luna Lovegood
Teljes név: Leroy Sanches
Születési hely és dátum: 1968. január 10., Craanford, Wexford megye, Írország
Csoport: Varázshasználók
Patrónus: Fekete párduc
Foglalkozás: Ex-auror, kocsmáros
Képesség: Vérfarkas (harapás útján)

Jellemed kifejtése

Fene tudja, hogyan is tudnám magamat jól meghatározni. Az utóbbi években inkább csak úgy sodródom az árral. Elég pocsék helyzet, amikor baromira meg vannak a céljaid, meg minden, ami fontos, aztán egyik napról a másikra hopp az egész elszáll és fogalmad sincs, hogy mit is kezdj az új helyzettel. Szóval nehéz lenne meghatározni, hogy jelenleg a fásult beletörődés, vagy szimplán csak a monotonitás jellemző rám. Egyszerűen csak teszem a dolgom, viszem a bárt és kész, nem nagyon foglalkozom mással. Bőven elég az, hogy bennem van ez az egész izé, ami próbál napról napra felemészteni, én pedig nem nagyon hagyom neki. Finoman szólva is nem kellemes, hogy az lettél, amit eredetileg annyira nagyon gyűlöltél és meg kéne próbálnod elfogadni a helyzetet, no meg nem rühellni saját magadat, amikor belenézel a tükörbe, és amikor előbújik belőled a farkas... hát egyáltalán nem egyszerű. Néha iszonyatosan vágyom a régi életemre, amikor még jobban értettem a viccet, amikor még a kollégáim számára nem voltam célpont. Persze most is viszonylag nyugi van, de ha nem tudnám ezt az egészet kellően uralni, vagy jobban fogalmazva inkább megfékezni, akkor simán eltennének láb alól. Az a mázlim csak, hogy a kiképzések elég szépen megacélozták az akaraterőmet, amit ebben a helyzetben is kamatoztatni tudok. Arról az aprócska tényről már nem is beszélve, hogy elég hosszú ideig irtottam én magam is a veszélyes természetfelettit, szóval éppenséggel nem lenne kellemes összefutni olyan valakivel, akinek sikerült eltennem láb alól a haverját, szerelmét, volt szobatárásának a nagynénjének a legjobb barátnőjét... szóval érted. Vannak ellenségei egy magamfajtának, végeredményében nem tartozom igazán sehová.

Megjelenés

Kreolosabb bőrömet anyámnak köszönhetem, ellenben a szemeim egyértelműen apám örökségeként tarthatóak számon, ezért húzottabbak kissé, hiszen ő Koreából származik. Igazság szerint a családfám sokféle népet számon tart, jó eséllyel, ha akarnám se tudnám egy könnyen kisilabizálni milyen vér is található meg bennem. A hajam fekete, általában rövidre nyírva hordom, néha hagyom csak kicsit megnőni, de általában hamar zavarni kezd. A szemem sötét barna, feketébe hajló, az arcom hosszúkás, vékony, mutatja, hogy nem foglalkozom túl sokat az evéssel sem, felesleges időtöltés. Az alkatom izmos, sokat edzem, és elég magas is vagyok a magam 189 centijével. Az utóbbi időben jó barátom lett a borosta, egyszerűen néha szánom csak rá magam, hogy ezzel foglalkozzak. Nem kevés varázslat, vagy sérülés ejtette sebhely tarkítja a testem az általában sötétebb színeket előnyben részesítő ruházatom alatt, de ez nem meglepő egy ex-aurortól nem igaz?

Életed fontosabb állomásai

A hűvös szél azonnal a hajamba kapott, ahogy kiléptem a központ ajtaján. Mintha csak ez is előre jelezte volna, hogy ez a nap nem úgy fog alakulni, ahogy mi akartuk. Pedig minden tökéletesen meg volt tervezve, és Samantha arcán is ugyanazt a meggyőződést láttam, mint ami az enyémen is fellelhető volt. Biztosak voltunk benne, hogy ma véget vethetünk ennek az egész ügynek. Már hetek óta tart a nyomozás, mert a két jómadár... vagy inkább farkas nem kifejezetten követik a normális élet szabályait. Az legalábbis ettől erősen elüt, hogy már a negyedik nő tűnt el 3 hónap alatt, és mindegyikük finoman szólva is szétroncsolva, megerőszakolva került elő. Egy közös volt bennük a hosszú ébenfekete haj. Hát ezért mondtam én annyit Samnek, hogy ezt az ügyet ne mi vállaljuk...
A fekete tincsek lófarokban összefogva, de még így is kissé ziláltan kapaszkodtak a szélbe, amikor megközelítettük a kis házat jócskán a város szélén. Nem hallottunk neszt, de mégis biztosak voltunk benne, hogy itt vannak. Az a vadász ösztön, vagy hatodik érzék súgta ezt, és persze hogy igazunk lett. Semmi értelme sem lett volna annak, hogy bekopogtatunk afféle "Kezeket fel!" dumával. Az ilyeneknél ez semmit sem ér. Egyszerűen nincs más, mint erővel betörni, berúgni az ajtót, és nekik esni. Kettő a kettő ellen. Bár mivel ők farkasok kiegyenlítetlennek tűnik a harc, de nálunk vannak a fegyverek, és persze a meglepetés ereje. No meg nem lehet minden küldetésre tucatnyi aurorral indulni, főleg mert sokakat lefoglalnak az utóbbi időszak kellemetlen pletykái a Nagyúr visszatéréséről.
Az ajtó nagy robajjal tört be, a két férfiből az egyik a kanapén eldőlve aludt ha jól sejtem, mert kissé kómás fejjel nézett ránk, amikor felpattant a helyéről. De vajon hol lehet a másik? Az a gond, hogy ilyen esetben nem működik az, hogy körüljárod a házat és felméred a terepet. Rohadt jól hallanak, és érzik a szagokat, még ebben az emberi alakban is. Úgy túl hamar kiszúrtak volna. A másikat kerestem a szememmel, de semmi. Az első lövések szinte azonnal eldördültek, aztán már nem éreztem semmit, csak a hátamba maró karmos kezet, majd azt, ahogy a fejem erősen koppan az oldalsó falon lévő polc sarkának és hirtelen sötétül el minden...

Hirtelen riadok fel az ajtó csukódására. Jimmy megy el mindig utoljára, és minden bizonnyal el is köszönt, csupán nem hallottam meg semmit. Sikerült kellőképpen kiütni magam, ha csak egy rövid időre is és ha a legerősebb kellett hozzá, amit a pult alatt tartunk, de az ájulás ideje elég volt arra, hogy még felkelteni se nagyon tudjon. Zár a bár, hajnali 4 lehet, akkor szoktuk befejezni a műszakot. Az órára pillantok, fél öt. Rendes srác ez a Jimmy, hogy mindent elpakol és gyakran tovább bent marad, mert én nem végzem normálisan a dolgomat. Megdörzsölöm kissé zsibongó vállaimat, hiszen az asztalon eldőlni nem épp kényelmes, és ez az ösztön még meg van bennem, attól függetlenül, hogy az izmaimban már nehezebb kárt tenni, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt. Aztán csak feltápászkodom, hogy a bár feletti lakásba menjek fel és normális körülmények között dőljek ki aludni. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kissé monoton, azt leszámítva, hogy ma jött a heti szállítmány, amit persze le kellett csekkolni, hogy minden rendben van-e és elpakolni mindent a raktárba. Nem volt gond szerencsére, és ma a balhé is elkerült minket, pedig azért jócskán előfordulnak húzósabb napok is.
A bár, amit vezetek, nevezzük nevén a gyereket, a Surprise elég felkapott hely volt a maga idején, de hát én nem vagyok valami remek üzletember. Még mindig jócskán járnak hozzánk, ami főleg Jimmy-nek köszönhető, hiszen ő már az apám idejében is itt dolgozott, és nagyon sok vendég annyira oda van érte, hogy akkor se keresnének más helyet, ha poshadt piát szolgálnánk fel nekik, de attól még olyan nagy forgalom nincs. Épp elég, hogy fenntartsuk magunkat, no meg ne kelljen se nekem, se az alkalmazottaknak szűkölködni. Igazából esetemben ez nem is túl bonyolult, hiszen általában nincsenek nagy igényeim. Beérem a minimummal, ami megszerezhető és kész.

Csak egy-egy percre tértem magamhoz. Az egyértelmű volt, hogy durván bevertem a fejem, a kellemes meleg a halántékomnál egyértelműen erre utalt. Kellett egy kis idő, mire sikerült nagyjából tényleg felfognom, hogy mi is van, hogy hol is vagyok. Arról persze fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig voltam kiütve, de az biztos, hogy... igen a kezeim hátra voltak kötözve, ezt gyorsan kiszúrtam, mivel a mozgás nem volt túl könnyű, a pálcám pedig méterekkel arrébb hevert az egyik szék alatt. Talán még megpróbáltam reflexből mozdulni vele, és azzal a lendülettel el is szállt a távolba. A fejem zúgott, a lábam pedig olyan nehéz volt, mint két ólomsúly, és azt se sikerült mozgatni azon egyszerű okból kifolyólag, hogy szintén kötél díszítette. A kép csak lassan állt össze, mielőtt egy újabb ájulás megint padlóra küldött, de egyre hosszabb időm volt, hogy felmérjem mi is van itt. A sokadik pislogásnál sikerült végre ténylegesen magamhoz térni és azt a látványt igazán senkinek sem kívánom... soha, még az ellenségeimnek sem. Sam... én mondtam, hogy neki nem szabad ide jönni. Jobban jártunk volna mindketten, ha csak szimplán kinyírnak, ha csak egyszerűen nem sikerül a küldetés és itt hagyjuk a fogunkat. De nem, ő erősködött, és jönni akart.
Szorosan az asztalra hasalva tartották és nem tudom, hogy azért nem sikított, mert már közel volt az ájuláshoz, vagy azért, mert ennyire tartani akarta magát, de én inkább az elsőre tippelek, mert amit vele csináltak... épeszű ember nem bírta volna ki kiabálás nélkül. Az egy dolog, hogy az egyik szemétláda hátulról döngette, és cseppet sem finoman, de közben a másik konkrétan harapdálta, és mint valami veszett állat nyalta le a vért a karjáról, ahol csak érte. Elfajzottak, már emberi alakban is szinte állattá váltak. Láttam a hullákat, amiket maguk mögött hagytak, és kétség sem fért hozzá, hogy ugyanilyen módon történtek azok az esetek is. Az egész látvány... nem tudom megfogalmazni, azon kívül, hogy undorító és brutális és gyomorforgató, persze még rettenetesen dühítő is volt. A társam volt ott az asztalon, aki nem ilyen sorsot érdemelt, hiszen rengeteg ember köszönheti neki az életét, és most mégis semmit sem tehetek érte. Amikor már kezdett legalább a vér visszaállni a végtagjaimba veszett kígyózásba kezdtem, ami kb. semmi sem ért, csak hogy felhívjam magamra a figyelmet. A Sam mögött álló fickó meg sem állt, mint akit hidegen hagy az egész, csak arra a brutális élvezetre figyelt, amit magának okozott, miközben a karmai mélyen Sam hófehér bőrébe mélyedtek és a csípője durva mozgással lendül előre és hátra. A másik fickó figyelt fel rám. Ruha rajta sem volt, vagy azért mert már kivette a részét a "szórakozásból", vagy mert várta a sorát, teljesen mindegy. Nem siette el lassan közelített csak. Addig ütött, amíg újra ki nem dőltem. Amikor újra sikerült magamhoz térni Sam már sehol sem volt, ellenben odakint sötét és... a legrosszabb, ami jöhetett. A farkas vonyítása szinte a zsigereimbe hatolt. Esélyem sem volt így megkötözve, de ekkor már nem voltam. Talán okkal, nem tudom. Csapódott az ajtó és én sosem felejtem el azt a hatalmas fekete farkasszerű lényt, és a harapást, azt az egyet, amikor belém mélyesztette a fogait. Az ajtó kicsapódott, kintről hangok szűrődtek be, varázslatok villantak, aztán újabb képszakadás.

Újabb már egyáltalán nem meglepő reggel, hogy izzadtságban fürödve ébredek. Ez gyakori, főleg azokon a napokon minden évben ami ehhez az éjszakához köthető. Sam halálának évfordulója minden alkalommal élénken felidézi bennem azokat az undorító képeket. Aztán a temetés, amin ott sem lehetettem... kitaszított lettem és nem maradt más csak a bár, amit még apám hagyott rám vagy tíz évvel ezelőtt, de nem sokat foglalkoztam vele, hiszen volt munkám. Ma már nincs, ma már csak ez van, élni napról-napra, óráról-órára és igazából még azt sem tudni, hogy miért. Miért nem öltek meg? Jó heccnek gondolták azt, hogy itt ez a nyomorult auror, adjunk neki csodás utolsó emlékeket, aztán tegyük azzá, amit eddig irtott? Én csak erre tudok gondolni, hogy ilyesmire gondoltak, amikor nem öltek meg, hanem helyette ezt tették velem.