2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "...az idők végezetéig!"
Főkarakter: Főkarakter neve: Draco Malfoy Teljes név: Altan Munkhbold Születési hely és dátum: 1971.12.25. Mongólia Csoport: Ex-Halálfaló Patrónus: Nincs rá szüksége Évfolyam (szak) / Foglalkozás: - Képesség: - Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Vad vagyok, és fékezhetetlen. Amíg a modern korban immár a muglik térhódításának kéne teret engedni, én még mindig úgy öltözködöm, s viselkedem, mint egy vad barbár. Szóhasználatom azonban Rasmus mellett letisztult, úriasnak azért nem mondanám, de megfontoltan körültekintő. Megválogatom, hogy ki belé hogyan mutatok tiszteletet, vagy tűrök szolgai hajlongást. Az biztos, a dementorokat nem nekem találták ki, mert szemberöhögöm a félelmet, bártran halok meg azokért a célokért, elvekért, amik belülről fűtnek. Ez vagyok én, egy félelmet nem ismerő, de állandóan többet akaró harcos. Olykor rámtör az önsajnálat, ilyenkor leiszom magam, és azon tűnődöm, mi lett volna, ha nem egy félvér korcsnak születek, két világ közé, egy fattyúnak, ám miután ezen nem lehet változtatni, jobb is, ha beletörődök. Egy biztos, a jég hátán is megélek, valahogy mindenből kivágom magam, olykor ravaszsággal, máshonnan meg a brutális állóképeségemmel. Volt már, aki meg akart törni, azóta alant nyugszik szegény.
Megjelenés
A mongol vér ellenére nincsen sötét hajam és szemem, előbbi ugyan barnába hajlik, ám utóbbi nagyon is ragyogó kék. Talán apám valami rabszolga lehetett, innen a kevert vérem, ami miatt sosem tudtam beilleszkedni, és távozni kényszerültem. Alkatra magasabb, erőltejesebb vagyok, mint Rasmus, ám ez sosem jelentett különbséget, csupán másféle harcmodort igényelt. A nagy termet hátrány is lehet, könnyebb eltalálni, hiszen a pajzs mögül is kimagasodom, viszont hosszabb a karom, olykor halálosabb a csapásom. Arcra jóképűnek, de brutálisnak mondanám magam, ajkaimon sokszor vadállatias mosoly játszik. Nem mondanám magam felderítőnek, inkább az a szemtől szembe tank, aki még akkor is áll, ha pár súlyos sérülést kap, mielőtt pokolra küldené az ellenfelét. Ám vezéremmel ellentétben nem a fejszét, hanem az igazi agyloccsantó láncos buzogányt kedvelem, s mint olyant, igazából pajzsot sem használok mellé. Hiszen akinek én odacsapok, az már nem üt vissza. Akkor meg minek védekezni?
Életed fontosabb állomásai
Mongóliában születettem, ám már idejekorán a skandináv földön találtam magam, miután úgy láttam, hogy a törzsem alig különbözik az ágyékkötőkben rohangáló vademberek közül, más hordákba viszont nem álhattam be, rabszolgaként kezeltek volna, így hát szöktem, amerre tudtam. Ki akartam törni a saját korlátaim közül, valami többre, mélyebbre vágytam a céltalan fosztogatásnál. Sosem zavart a hideg időjárás, otthon is nagyjából csak a szőrmék takartak, így Norvégia kiváló helynek bizonyult, ahova még névtelen, arctalan tacskóként kerültem, nagyjából akkor, amikor Rasmus megszökött otthonról. Magam sem tudom, miként figyelt fel rám, egy véresebb csata után ketten maradtunk talpon, ő sem volt elkötelezett egyik oldal iránt, csak a saját dicsőségét nézte, míg én is jobb kívántam lenni, mint ami megadatott. Nem támadott rám, a barátságát ajánlotta, mint igaz fegyvertárs. Habozás nélkül esküdtem rá fel, megláttam benne azt a vezért, aki majd egyszer naggyá lesz. A nyelvi nehézégek alig okoztak gondot, kölcsönösen készek voltunk egymás kulturájából tanulni. Egyikünk sem szándékozott visszamenni a szüleihez, s amikor Rasmus úgy döntött, a Sötét Nagyúr mellett a helye, őt követtem. Voldemort mondhatott bármit, én a fogadott fivéremhez ragaszkodtam. Hiszen a varázsló tervei lehettek bár nagyok, elvakultak voltak, nem harcoshoz méltó. Együtt portyáztunk, terjesztettük hát a hitét, vagy éppen a saját örömünkre, hosszútávra tervezve alakítottuk ki a fennhatóságunkat, hiszen az egykori Roxfortos figyelme egyre jobban az iskolája felé irányult, minden szolgáját nem tudta teljes kontroll alatt tartani, s nekünk nem volt célunk Bellatrixi magasságokba törni. Egyetlen nőt szerettem csupán, egy aurorlányt, aki pont ránk vadászott, és Rasmus minden intelme ellenére belementem a dologba, afféle játéknak gondoltam, akárcsak a lány, lényegében különbékét kötöttünk, egymásnak adtuk magunkat, ám végül meghalt, igaz, nem az én kezem által, s nem az én csatámban. Már csak a halálhírét tudtam meg. Ekkor végérvényesen eldöntöttem, hogy nincsen helyem az emberek oldalán. Voldemort ugyan elbukott, ám Rasmus egyre jobban kezdett felemelkedni, jó döntésnek bizonyult a barátsága. Az eddigi céljaink nem változtak, én pedig testvérként kezeltem őt, sosem okozott gondot, hogy másodhegedűs szerepbe kényszerültem, hiszen ilyen formán teljesen mindegy, hogy kit is hívunk vezérnek, ha egy a célunk. Ő ugyan családra, s otthonra talált, míg ebből már tiszteletteljesen kimaradtam, Sheska az ő nője, nekem is megvolt az esélyem a boldogságra, a jólétre, ostobán választottam, ám létezik férfiember, aki az eszével gondolkozik? Sheska viszont bármilyen erős és jó nő, ebben az esetben fontosabb a fivérem boldogsága, nem vágyjuk azt, ami a másiké, így a nőre sosem gondoltam így. Érzem, hogy közel van valami epikus végkifejlet most, hogy egy év után visszaköltöztünk a Roxfort közelébe...