Leonardo és Agnese

Leonardo & Agnese

Figyelemmel és nyugalommal várja ki a levegőben kalimpáló varázsmozdulatok végét. Az egy perc alatt legalább ő tudott párat kortyolni a teájából, halkan, hogy ne zavarja meg vele a koncentrálást. A teljesen egyszerű, fekete borítóra pillant aztán. Meg kell hagyni, ha tényleg olyan összetett dolog elbűvölni a borítót, és olyan következményekkel járhat egy óvatlan mozdulat, ahogy azt a férfi mondja, akkor elég ügyes Leonardo.
- Egy cím nélküli könyv éppúgy gyanús, mint az eredeti. Szokott mugli eszközökkel utazni? Londoni metró? Megfigyelte már, hogy ha valaki valamilyen könyvet olvas, a többi ember igyekszik leolvasni a címet, talán még a válla fölött bele is olvas a könyvbe. Ez a kíváncsiság, mely úgy tűnik, velünk született tulajdonság, csak hatványozódik, mikor igénytelen módon valamiféle újságpapírba bugyolálják a könyvet, hogy annak borítóját megvédjék. Ha javasolhatom, álcázza a könyvet valami unalmas, de jól ismert munkának, ami mindenkit a száraz unalmas tanulmányaira emlékezteti. Vagy az éves minisztériumi rendeleteknek és költségvetés-tervezetnek. Senki nem akarja majd elvenni, se lopva beleolvasni, a gondolataikat az köti le majd, hogy ugyan miért olvas bárki is ilyesmit? - Persze, Leonardo azt tesz, amit akar. Agnese csak javasolt, mert az ő fejére már elég bajt hoztak az efféle könyvek.
- A többiek nevében nem felelhetek. - Néz vissza a kék szempár, kitérő választ adva, s egyúttal még a maga részét sem válaszolva meg, nemhogy a többi tanáráét. Hogy kell-e Leonardonak félnie? Kellene...
A feltételeket hallva elmosolyodik, ami igazán ritka tőle. Fél év eltelt a tanévből, s számtalanszor láthatták már ők ketten egymást, de egy pillanatot sem tud Leonardo felidézni, mikor mosolyogni látta a nőt.
- Ó, ezek már-már kiábrándítóan egyszerű feltételek, így természetesen eszem ágában sincs nem beleegyezni. Köszönöm a lehetőséget, majd még egyeztetünk időpontot. - Azon nem akadt fenn, hogy a férfi védővarázslatokkal látta el a szobáját. Szinte mindegyik tanár így tett, az auror-tanárok meg híresen paranoiásak. Viszont kiváló lehetőség lesz ez Agnese-nek, hogy felmérje a férfi felszerelését. De most, ideje egy forró fürdőt venni és utána még egy esti különórát adni az egyetemistáknak, akik hajlandóak voltak a kései időpontban lévő órát felvenni.

/Köszönöm a játékot!/

Agenese & Leonardo

Csak egy kis arcrándulással jelzem, hogy értem, mit mond.
- Nekem az életem egy nagy kutatás – szólalok meg, és tényleg: aurorként egyfolytában valamilyen ügy után nyomozok, kutatok. -  Ha a kutatómunka tág fogalom, akkor igen, egy régi haláleset után nyomozok – mondom neki. A halott nem más, mint az egyik itteni tanár, Nadine férje. A nő vezetékneve nem ugrik be.
- Néha kell egy kis veszély – vigyorgok rá. – Nem szeretem a sokáig egy helyben való ücsörgést, és az ünnepek miatt most nincsen egy izgalmas feladatom sem. Bár felelőtlen dolog, az tény – teszem hozzá, és előveszem a könyvet. Kettényitom, és a borítójával felfelé az ölembe teszem. – Bár tehetőek óvintézkedések – mondom, és pálcámmal több, mint egy percig kalimpálok a levegőben, majd végül hétszer rákoppintok a könyvre. Nem hinném, hogy ismeri a varázst, lévén, hogy a könyv is csak képeken látható, így megmagyarázom neki. – Olyan varázsok védik az idő és a külső behatások ellen, melyek nem teszik lehetővé a borító elrejtését. Ezeket meg kell törni, de mindet egy varázslatként, ugyanis ellenkező esetben a védővarázsok felélednek, és vagy átok sújtja a varázslót, vagy a könyv felrobban. De ezzel nem kísérleteztem – nézek szemeibe, és az immáron teljesen egyszerű, fekete borítóra mutatok. – Így felismerhetetlen, jól gondolom? – kérdezem. Ő a szakértő, nem én.
- És a könyvet nem ajánlom tálcán. Magán kívül szinte senkinek sem tűnt volna fel, hogy elraktam. Nem sokan ismerik, illetve úgy gondolom, hogy a tanártársaimtól nem kell féltenem. Tévedek? – nézek komolyan a kék szempárba. Bizalmamat ajánlom neki, és élhet vele, hogyha szeretne.
Mosolygok, amikor érdemeit sorolja. – A feltételek egyszerűek. Megnézheti, eltölthet órákat a könyvvel, de csakis az én szobámban. Ennek két, teljesen egyszerű oka van: az egyik az, hogy így feltűnés nélkül végig egy helyen tudunk tartózkodni; a másik pedig az, hogy nem véletlenül van saját lakhelye mindenkinek. Olyan védővarázslatokkal láttam el, amilyenekkel én akartam. – Remélem, nem érti félre: nem akarok tőle semmit sem. Persze… Ha ő is akarná, akkor gondolkodás nélkül. Egyébként találok magamnak kurvát.

Leonardo & Agnese

A szemöldökvonogatásra kérdőn kicsit megemelkednek az ő szemöldökei is. Csak egyszer. Ugyanakkor nem mosolyodik el, ritka vendég az az arcán, szemeiben már gyakoribb, de a jégkék szemek a derűbe is borút tudnak csempészni.
- Mint a legtöbben, akik nem utaznak haza a családjukhoz és nem vállaltak itt ügyeletet. - Szerencsére annyira tapintat még a vele legellenszenvesebb kollégáiban is van, hogy nem kérdik meg, miért nem utazik haza Agnese a gyerekeihez. A per óta az is megjelenik kis cikként időnként az Reggeli Prófétában, hogy a gyámság kit illet, elveszik-e tőle a két lányt vagy sem. A Szent Mungóba se engedik be őt hozzá, s neki rangjával járó minden befolyását be kell vetnie, hogy küzdhessen gyerekeiért, akik talán már sosem lesznek olyanok, mint régen. De az ő hibája, felelősséggel tartozik értük.
~ Meghalni érte? Azt is elintézhetjük.~ Nem mondja ki persze, pedig szólássá válhatna ez nála. Nem egy gyilkos típus, de ez a mondat elég hatásos szokott lenni, hogy a gyengébb lelkületűek kelletlenül, de azonnal átadják a becses kincsüket. Ugyanakkor nem képzeleg, egy auror nem arról ismerszik meg, hogy lélekben gyenge és egy tanári szobában könnyeden odaejtett ál-fenyegetésnek bedőlne.
- Akkor nem botorság idebenn olvasnia? Az ilyen könyveket biztos helyen kell őrizni és ugyanott tanulmányozni. Teszem azt, mi lenne, ha most megtámadná valaki... - Na vajon ki, ha csak ők ketten vannak idebenn? De ahhoz képest, hogy arca sok érzelmet nem árul el, hangja évődő, már-már játékosnak nevezhető. Mint a macska, aki egeret talált.
- ..és máris volt-nincs könyv. Ha itt olvasgatja, az ember azt hiszi, szándékosan ajánlja fel, mintegy kihívás. Ilyenkor persze megsértődne, ha valaki élne is a tálcán kínált lehetőséggel. - Beszéd közben tovább halad, a fal mellett álló gurulós zsúrkocsihoz. Sose értette, minek gurulós, ha év eleje óta itt áll és minden egyes reggel és délután újratöltik a manók a konyhából hasonló varázslattal, mint a nagyterem asztalait. Most is ott van még a tea, kávé, egyéb frissítők és előbbiekhez kiegészítők. Hála a mágiának még meleg is a tea, ami jól fog esni a kinti cudar idő után. Teát tölt magának az úrinők eltéveszthetetlen kecses mozdulataival, melyről mindenki tudja, hogy tanult, mégis nélkülözik a tanultság mesterkéltségét.
- Ám hogy a kérdésére is válaszoljak, bár remélem elnézi nekem,

[You must be registered and logged in to see this image.]

hogy kérdéssel teszem: nemzetközileg elismert grimoire-gyűjtő és -kutató vagyok, Ön szerint mire kellhet nekem a könyv? - Pillant fel Leonardora, miközben a második adag mézet csurgatja bele a csészébe, mielőtt a kis fa csurgatót visszatenné a mézes bödönbe, s immár teljes testtel, csészéjét kezébe véve tud a kollégája felé fordulni.- Kezdjük előbb a feltételekkel! - Neki nem a hangja ellentmondást nem tűrő, hanem a jegesen kék pillantása, s Leonardo aligha tud majd szabadulni az érzéstől, hogy Agnese belül mindezen, Leonardo felháborodásán jól szórakozik ráadásul.

Agnese & Leonardo

Észrevette. Annyira biztos vagyok ebben, mint hogy itt ülök a tanáriban. Észrevette, és tudja, hogy nálam van.
A félelem belém mar: hajlandó vagyok harcba is keveredni a könyvemért. A könyvért.
Ez nem valami egyszerű mezei sötét könyvecske, de nem ám. Ez a Könyv, nagy k-val. Annyi tudás van benne, akkora segítség, hogy nem adhatom ki a kezeim közül. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kiadjam. A negyedét sem ismerik a legsötétebb feketemágusok sem, így végzetes lenne, ha rossz kezekbe kerülne.
És nálad jó helyen van? – kérdezi egy kaján hang a fejemben. Elhessegetem a gondolatot, hiszen tudom, hogy igen, nálam jó helyen van. Én nem élek vissza azokkal a varázsokkal, amik szörnnyé és félistenné tennének egyszerre. Elolvasom, ismerem, de nem beszélek róla. Elvégre milyen lenne már, ha azt mondanám: „Vannak ám a horcruxoknál jobb dolgok is a halhatatlanság megközelítéséhez!” Mégis, ki hinne nekem? Az első kérdés az lenne: „És mire alapoz?” Erre pedig nem felelhetnék őszintén. Hiszen én is loptam a könyvet, bár nemes célból, ez tény.
Jó, lehet, hogy a lopás túlzás, de akkor sem fizettem érte.
Leplezve aggodalmam a nőre vigyorgok – Miért, Ön igen? – húzogatom a szemöldökömet. Mindig is idiótán néztem ki ilyenkor, így remélem, érti a viccet.
Lehet, hogy a játékom nem tetszik neki, így inkább válaszolok neki rendesen is – Nem terveztem.
Átöltözik, tesz-vesz egy kicsit, majd felém fordul. Kék szemeit rám veti és beigazolja aggodalmam: a könyvet kéri. De nem ám körmönfontan, vagy valami… Nem. Egyszerűen csak kijelenti a dolgot, szinte nem is kérdés a kérdése. Megátalkodott boszorkány!
Eldobom a vicces álarcomat, és keményen nézek rá. –Én ezért a könyvért hajlandó vagyok meghalni. Előbb pusztítanám el, és pusztulnék vele, mintsem hagyjam, hogy rossz kezekbe kerüljön –  mondom keményen. – Miért kellene magának? – kérdezem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ha ad egy jó indokot, és meggyőz arról, hogy van értelme odaadnom, ugyan bizonyos feltételek mellett, de megteszem – fűzöm hozzá egy kicsit enyhébben, csak hogy értse: nem ellene irányul a kirohanásom, hanem a tény ellen: kölcsön szeretné kérni a Könyvemet.

Leonardo & Agnese

Hiába Leonardo nagy igyekezete, hogy csak mérsékelten, visszafogottan mérje őt végig, Agnese mégis magán érzi a tekintetét. Korábban ezt betudta volna bóknak szép alakjáért, kecses járásáért, szemnek kellemes domborulataiért és szép arcáért, de a per óta ritkán kap ilyen jellegű érdeklődést. Akit megvádolnak azzal, hogy tulajdon kislányait kínozta meg Crutiatus átokkal, azt onnantól egészen máshogy kezelik.
Ugyanakkor nem lenne ő jó ereklyevadász, ha nem szúrta volna ki a könyvet kb. már belépéskor. Az a borító annyira egyedi és annyira össze nem téveszthető, és annyira ritka, hogy jó másolatokat se lehetett róluk készíteni. De nem szólt érte, egyelőre úgy is tett, mintha nem látta volna, vagy ha Leonardo kezében csak éppen a legújabb regény lett volna a jelenleg regnáló Gilderoy Lockhart-szerű alakok tollából.
Kinyitja a szekrény ajtaját szerencsésen elrejtve kérdő pillantását, amit Leonardo hangszíne váltott ki. Most vagy nagyon gyorsan kereket kéne oldani, vagy kedvesen fecserészni karácsonyi semmiségekről, esetleg agyatlan diákok sületlenségeiről viccelődve mesélni, mert úgy tűnik, a férfi kipécézte magának, ha már épp most sétált be Agnese, vagy egyenesen őrá várt. Még mindig napi szinten kap szülőktől és vadidegenektől felháborodó levelet tettei miatt, bele se mer gondolni, Dumbledore postája hogy nézhet ki reggelente, mindenesetre ez igencsak elősegíti az ember lányában az üldözési mánia kialakulását. Leonardo köszönése stílusából meg Agnese egyet vett le: a férfi pont most akar felcsapni egyszemélyes Wizengamot-nak. Csodás.
- A téli szünetben Ön is kutatómunkára indul, kolléga? - Szólítja meg, egyelőre még mindig a szekrényt használva álcának és kettejüket elválasztó csekély falnak, miközben a szekrény mögül ki-kivillan az éppen lekanyarított köpeny, elhangzik egy szárító bűbáj, majd cipellőt helyez le a földre és lép ki a sáros csizmákból azokba. Csak eztán csukja be az ajtót és pillant végig a nyomvonalon, amit hagyott idáig az ajtótól. Még egy suvickus-mágia, és végül jégkék szemeit Leonardora emeli.
- Vagy ha tudja nélkülözni arra az időre, kölcsön tudná esetleg adni az olvasott könyvet? Vigyázok rá, ígérem. - Látta a könyvet, ereklyevadászként kötelessége kiszúrni, vagy el is mehetne korai nyugdíjba. Csak azt nem tudja, hogy Leonardo tényleg érdeklődésből olvasta azt, vagy ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Ha utóbbi, akkor a lúd legyen kövér elven rögtön kölcsön is kéri Agnese. Egyébként is szívesen megnézne egy példányt abból testközelből. Tekintete nem egy megrettent vagy megtört nő képét alakítja ki róla, sokak szerint bosszantóan erős maradt Agnese.

Agnese & Leonardo

Egy jó auror mindenre mindig fel van készülve. Mindegy, hogy hol vagy, és mit csinálsz, készen kell állnod. Mindenre. Kivétel nélkül.
A karácsonyi szünet közeledtével szinte minden tanár lazított egy kicsit, és a kedvesebbik fajta még leckét sem adott fel a tanítványainak. Én a kivételek közé tartozom.
Az, hogy az ünnep közeleg, számomra semmit sem jelentett. Nem volt családom, nem voltak barátaim. A néhány felületes kapcsolatom kívül nem volt semmim, így számomra december vége pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi nap az évben.
Volt néhány olyan csoport, amellyel idén már nem találkozom többet: az utolsó órák nálam is különlegesek voltak. Bár nem a megszokott értelemben.
A motiváció miatt hajlandó voltam a bonyolultabb trükkjeimet is bevetni, és velük elámítani és megrémíteni a hallgatókat. Nem a legjobb ajándék volt, de a tapasztalataim azt mutatták, hogy most egy fokkal kevésbé rettegve hagyták el a termet. Boldog karácsonyt! – tőlem ennyire tellett.
Sajnos karácsony közeledtével a bűnözések aránya megváltozott: megnőttek a lopások számai, de csökkentek a gyilkosságok. Engem csak utóbbi érdekelt, ami azt jelentette számomra, hogy sokkal kevesebb munkám volt Aurorként.
Szabadidőmet valamilyen furcsa belső késztetésnek engedve – kivételesen – nem egy kocsmában vagy bordélyban töltöttem el. Mivel életcélom minél több gyilkos elfogása és a tudásom átadása volt, ehhez hozzátartozott a saját magam képzése is.
Előkerestem a legrégebbi fekete mágiával foglalkozó könyvemet, majd hirtelen ötlettől vezérelve a tanári szobába vackoltam be magamat. Talán kétszer eddig, hogy itt jártam. Lehet, hogy akad egy-két csinos kolléga…
Találtam az egyik sarokban egy mély fotelt, amiben az olvasással töltött órák csak úgy elrepültek. Ugyan szinte kívülről tudtam az egészet, néha-néha megakadt a szemem egy-egy eddig fel nem fedezett titkos megjegyzésen, vagy illusztráción. Maga a könyv is egy sötét dolog volt, simán elkobozhatta volna tőlem egy minisztériumi. Vagy egy, a könyv valódi értékét felismerő ereklyevadász…
Az első belépő kolléga egy nő volt. Yermouth. A keresztnevére nem emlékszem, és a vezetéknevére is csak Aurorlétem miatt.
A neve mellett, ami megmaradt vele kapcsolatban, az a foglalkozása volt: ereklyevadász.
Pech, ember! – szólt a kaján kis hang a fejemben, és igazat kellett neki adnom. Nem is én lennék, ha mondjuk Hagrid jött volna be.
Érzékszerveim kiélesedtek, és pattanásig feszülő idegekkel figyeltem mindenre; természetesen közben fent tartva az olvasás látszatát.
Miközben észrevétlenül végigmértem őt, láttam, hogy távolságtartó. Először nem értettem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, aki még a saras köpenyében is ragyogott, hogyan lehet ennyire hideg, majd rájöttem, hogy mi ennek az oka: tudja a foglalkozásomat, és azt hiszi, hogy én is egy bunkó pöcs vagyok.
Utóbbi igaz, de nem úgy, ahogyan a többi Auror. Attól még, hogy valakinek voltak sötét ügyei, az nem jelenti azt, hogy Azkabanban kell megrohadnia.
-Szép estét a Hölgynek is! – feleltem neki a legudvarlósabb hangszínemet bevetve. Közben a könyvemet becsuktam, és reményeim szerint teljesen észrevétlenül a mellettem lévő táskámba csúsztattam. Még jó, hogy közel volt. Bár, ha figyelt, akkor láthatta az egyedi borítót, amiről azonnal felismerhető a Pokol Varázsa. Tudtommal ezen kívül csupán másik hat létezett csak. a Minisztérium mélyében őrizve.
Még egy mosolyt is megengedtem felé, csak hogy lássa: semmilyen arra vonatkozó szándékom nincsen, hogy a foglalkozásomat vele hozzam kapcsolatba. A Hölgy megszólítás nem csak puncsolás volt, szoros fűzőjében a Szürke Hölgy elegánsságával bírt. Félig kibomlott haja csak megtetézte a látványt, a szőke tincsek karcsú nyaka irányába mutattak.
Fekete farmerom és ingemen fölött egyszerű köpenyt viseltem, amit arrébb húztam egy kicsit, miközben a fotelben ülve a szekrénye irányába fordultam, ami nem sokkal mellettem volt.
Kecses domborulatait illendően figyelve vártam, hogy becsukja a szekrényét, és a szemembe nézzen.

Leonardo & Agnese

Gyakorlati óráknak megvannak a maguk előnyei és hátrányai is. Határozott előnye, hogy az ember kiszabadul a négy fal közül - még ha ez a kastély egyáltalán nem olyan ingerszegény, mint a legtöbb mugli-iskola - és hogy kimozoghatja magát. A hátránya az a terepmunkával járó kosz és sár, és hogy az ember lekési a vacsorát. Sebaj, majd a szobájába kéret egy adagot, biztosan maradt, ha meg nem, a manók úgy is csinálnak, ha ezt kapják parancsba. A konyhába biztos nem megy le, az nem az ő stílusa.
Híressé vált arról, hogy bár diákjai talpuktól fülig koszosan érnek vissza egy-egy kiadós ereklyevadászat gyakorlati óra után, a hajba akadt megdöbbentő mennyiségű pókhálókról nem is beszélve, amit össze lehet szedni egy-egy ősi templomban vagy katakombában, ahol cirka két-háromszáz éve nem járt senki, ám ő maga mindig tisztán érkezik vissza. Legalábbis a ruhája. Szó se róla, néha ő is lép ügyetlenül vagy jobban ki van lazulva egy padlókő, esetleg még ő sem szúrta ki a láthatatatlan csapdát és így esik, vetődik, ugrik, csúszik, amit éppen a helyzet megkíván, de mindig úgy kell fel, hogy finom anyagú ruhájának semmi baja. Ma sincs ez másképp, s ugyan szoros kontya megadta magát pár órája, mikor közösen rángattak ki egy diákot egy vendégmarasztaló csapdából, s most szőke haja - amiben itt-ott korai vendég egy-egy ősz hajszál - a hátára omlik, de ettől eltekintve megjelenése most is makulátlan és egy lady-hez illő. Persze, egészen addig, míg a székek és asztalok takarása után meg nem látni teljes alakját, mert csodálatos sárfoltokat hagyott végig a tanári padlózatán és szőnyegein, ahogy becuppogott a szobába előzetes lábtörlés ide vagy oda. Karácsony előtt vagyunk nem sokkal, az utolsó órákat tartják már a bál és a téli szünet előtt, ráadásul vacsoraidő után, így a tanári sincs tele. Egyedül a sarokban vesz észre egy alakot. Tudja, ki ő, meg hogy mit tanít, s önkéntelenül is megtartja mindig a távolságot az auror-tanárokkal. Valahogy mindig azt érzi, hogy a nagy vihart kavart bűntette és a még nagyobb port csapó perével mindig fél szemmel őt figyelik. Mintha valami elszólásra vagy elejtett apró bizonyítékra várnának, amivel visszacipelhetnék őt az Azkabanba.
- Szép jó estét. - Köszön hideg távolságtartással a kollégának és igyekszik őt figyelmen kívül hagyni, amennyire ez lehetséges, mikor útja felé vezet, mert a férfi által olvasáshoz kiválasztott fotel mellett van Agnese szekrénye, ahol lecserélhetné sáros cipőit és az esőben elázott köpenyét. A köpeny alól megvillan valóban tiszta maradt ruhája: mélyzöld, bokáig érő, vastag szoknya, hátul fűzős, világosabb felső, fekete színű mellrésszel és hozzá illő kabátkával. Mind a felső, mind a kabátka ízlésesen, de gazdagon hímzett. Sosem visel akármilyen ruhát.