Juliette Poesy

Tárgy: Juliette Poesy 2014-12-19, 05:04

Juliette Poesy

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Én láttam, mert én mindent látok. Könnyű figyelni,
ha soha senki nem veszi észre az embert."

Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Juliette Poesy (ejtsd: Zsüliett Poésy)
Születési hely és dátum: 1980. Aug. 20. - Franciaország; Párizs
Csoport: Hugrabug
Patrónus: Törpe lajhármaki
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Hatodik évfolyam
Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő

Jellemed kifejtése

Ha valaki kérdezné, egyetlen egy szóval le tudnám írni magam, a teljes jellememet. Legalábbis az alapján, amit az évek alatt a társaimtól visszajelzésként kaptam, csak ezt az egy szót tudnám mondani; láthatatlan.
Nem is értem, hogy lehet ez, amikor alapvetően én nem gondolom magam egy unalmas személynek, akin csak úgy keresztül lehet nézni. Ebben mondjuk, lehet nagyban közre játszik az, az aprócska dolog, hogy én nem vagyok az a könnyen barátkozó típus, sőt! Még csak nem is vagyok barátságos. Oké, ez egy picit túlzás, fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem vagyok az a tipikus barátságos lány. Persze, közvetlen vagyok, pimasz -nagyon pimasz - és az esetek többségében kedves, ráadásul igyekszem viccelődéssel oldani a hangulatot, de azért azt nem árt tudni, hogy többször vagyok szarkasztikus, ironikus esetleg gúnyos, na meg, ha valakit nem kedvelek, azzal egy cseppet sem finomkodom. Szóval, elég nehéz közel kerülni hozzám, nem is nagyon szoktam engedni, ugyanakkor nem is lehetetlen. Keveset árulok el magamról, ügyelek rá, hogy az égvilágon mindenről beszéljünk csak rólam ne és teszek róla, hogy kialakuljon benned egy olyan érzet, mely szerint már nem kell, hogy többet megtudj rólam, mert neked a semmi is bőven elegendő. Ezek után persze szinte várom, hogy elfelejtsd a nevemet és engem is.
Igazából nem is tudom, hogy miért csinálom ezt. Talán csak félek tőle, hogyha közel engednék magamhoz bárkit is, az megbántana, megalázna és ráadásként még meg is taposna. Egy szó, mint száz, félek a csalódástól. Ebből azt hiszem már ki is találtátok, hogy elég zárkózott vagyok. Valahogy jobban érzem magam a könyveim társaságában, mint az emberekében. Ugyan, azt sajnos nem mondhatom, hogy nem vágyom az emberek figyelmére és szeretetére, mert pechemre az ember társas lény és én is igénylem, hogy valaki vagy valakik legyenek mellettem. Ha pedig voltál olyan kitartó és szerencsés, hogy a bizalmamba fogadtalak, esélyed nyílik megismerni egy olyan oldalamat, amit nem mutatok másnak a családomon és a nem létező barátaimon kívül. Láthatod mennyire laza, oldott és nyitott vagyok, hogy mennyit nevetek és hülyéskedek. Még többet kaphatsz, az amúgy sem mindennapi humoromból, ami még a legvadabb helyzetekben is megmutatkozik néha. Összefoglalva, ténylegesen is megismerhetsz engem.
Bár, azt hiszem, hogy még én sem ismerem teljesen saját magamat. A jellem fejlődik - szokták ezt mondani. Én pedig úgy érzem, még fejlődésben vagyok.

Megjelenés

A legtöbb ember mindig csak a külsőségekre figyel. Nem érdekli őket, hogy az adott személy milyen belső tulajdonságokkal rendelkezik, hanem csak abból indulnak ki, amit látnak. Ha valaki nagyon csinos, megvannak a testi adottságai és történetesen szőke, az már biztos, hogy nem lehet okos, vagy, hogy csúnya szavakkal éljek, biztosan buta mint a... segg. Az meg már senkit sem érdekel, hogy lehet valójában különösen erős és tanult varázsló. Ha valaki kevésbé szép, nem éri el az „átlag” kategóriát sem, mert éppen súly felesleg van rajta, vagy csak az arcának vannak furcsa vonásai, akkor az biztos, hogy már hozzászokott a különböző cifra sértésekhez, így nyugodt lelkülettel vághatunk hozzá egy újabbat, hisz neki teljesen mindegy... Csak az emberek abba nem gondolnak bele, hogy szegény szerencsétlennek, akinek azért mégsem annyira „teljesen mindegy”, milyen lelkülete van, mik a jó tulajdonságai, mert könnyen lehet, hogy bizony ő az a személy, akit egy másik szív igazán keres.
Aztán itt van az a bizonyos átlagos lányokat tartalmazó kategória, amelybe szerény személyem is tartozik. Ide bizony azok a lányok kerülnek, akik okosak, szépek és csinosak, de annyira már nem vonzóak, hogy lépésenként megriszálva a hátsófelüket, ötven fontot dugdossanak a bugyijukba. Ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, nincs is szükségünk efféle luxusra ahhoz, hogy jól meglegyünk és párt vadásszunk magunknak. Különben is, csak az a lány gyűjti ilyen úton, módon a pénzt, aki utána szélesre tárt lábakkal - hogy a gigájáig fellát az ember - várja a vendégeket otthon, a belépő szőnyegen a következővel: „come to mama.”
Ha valaha az életben ilyen trükkhöz folyamodnék, itt és most kérvényezném, hogy lőjenek le!
Na és akkor most surprise, bitch! Az átlag lányok ilyet bizony sosem csinálnak. Meg van nekünk is a módszerünk arra, hogy az ujjunk köré tekerjük a hímegyedeket, azonban koránt sem a fent említett, vulgáris módon. Én személy szerint, csak megrebegtetem nagy, dús szempilláimat, melyek bekeretezik meleg, barátságos, barna szemeimet. Lágy mosolyra bírom rózsaszín, dús ajkaimat és beletúrva, hosszú, sötét szín hajzuhatagomba, oldalra billentett buksival pillantok fel a prédámra. Persze ez nem minden! Csinos, edzett, nőies alakomat igyekszem olyan csomagoló papírba burkolni, ami kiemeli a vonalaimat, megmutat minden szépet és jót, mégis ápol és eltakar. Az én épphogy csak 163 centimmel nem árt, ha magasabb sarkú cipőket hordok, de az ég szerelmére a tűsaroktól kíméljenek! Öltözékem inkább a kényelmes, s mégis nőies vonalat viszi, inkább a nadrág, mintsem a szoknya, ebből adódóan a sportosabb cipőket, vagy a laposabb sarkú balerinákat jobban kedvelem, de a kedvenceim mégis csak a bakancsok. Színben nálam minden szempontból a fekete, vagy az egyéb sötét színű holmik dominálnak. Nem is tudom miért, de sosem kedveltem a világos darabokat. Bár az olyan alapszín, mint a fehér, az én szekrényemben is fellelhető. A kiegészítőkkel egész jóban vagyok, bár nem sokat hordok belőlük. Az egyetlen ékszer, amit minden nap, minden percében viselek, az a gyűrűm, amit még anyukámtól kaptam.
Nos, én ezekkel a „külsőségekkel” bűvölöm el az ellenkező nemet, de a sok pláza pudlival ellentétben, akik a kirakatba pakolják, amijük van, én az eszemmel és a szavaimmal is képes vagyok magamhoz kötni valakit, anélkül, hogy lejjebb húzkodnám a felsőmet magamon. Legalábbis... biztosan képes lennék rá, ha nem lenne velem kapcsolatban az a bökkenő, hogy én nem igazán akarok senkit sem elbűvölni, pláne nem közel engedni magamhoz...

Életed fontosabb állomásai

Az emberek többsége azt hiszi, hogy annyira könnyű saját magáról és az életéről mesélni, ha arra kerül a sor. Pedig ez nincs így, egyáltalán nincs így. Pláne nem egy olyan valakinél, mint én, aki irtózik tőle, hogy másoknak bebocsátást engedjen az életébe, a személyes történetébe. Többször is nekifutottam már, hogy bármit is el tudjak mesélni az életemből, de a szavaim minden alkalommal egyszer csak elapadtak. Most abban a reményben vágtam bele, hogy ez alkalommal talán más lesz és sikerülni fog. Ahogy mondani szokták; próba-szerencse, nem?

Sok-sok évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot Franciaországban, egy angol és egy francia varázsló gyermekeként. Innentől kezdve evidens volt, hogy egyszer majd én is használni fogom a mágiát, de ne rohanjunk még ennyire előre, van még mit elmesélni előtte.
Boldog gyerekkorom volt, a szüleim tettek róla, hogy anyanyelvi szinten beszéljem a francia és az angol nyelvet, valamint, hogy mindenem meglegyen és mindent megkapjak, amire csak vágyom, ettől függetlenül még nem lettem elkényeztetett, sőt! Szinte nem is kértem semmit, csak könyveket. Már akkoriban is visszahúzódó gyerek voltam, nem volt túl sok barátom, talán csak egy kettő. Már ha a szüleimet lehetett annak nevezni. De rajtuk kívül senkim nem volt és nem is volt rá szükségem. Tökéletesen el voltam én könyveimmel, akkor például különösen oda voltam Bogar Bard meséiért. Azok közül is a kedvencem azt hiszem, hogy „A szőrős szívű mágus” volt. Nagyon tanulságos egy mese és valamiért már akkor is úgy éreztem, hogy nekem találták ki. Hiszen a szívről szólt, melyet a gazdája, nem mert megosztani másokkal. Nos, így belegondolva, most már egész biztos vagyok, hogy ez kifejezetten nekem lett címezve…
Teltek múltak az évek és a kicsi Julie megnőtt, elég idős lett hozzá, hogy felvételt nyerjen az Académie de Magie Beauxbatons-ba, az ország egyetlen mágikus oktatást nyújtó iskolájába, ahová egyébként szinte csak lányok jártak, elvétve fordult csak elő néhány fiú egyed. Az akadémia egyébként meglepően jó volt, leszámítva azt a borzalmas egyenruhát és a színeket, amiket már gyerekként sem nagyon toleráltam. Szoknya és kis kalap? Köszönöm, inkább nem kérném…
De hát mégis csak ebben az egyenruhában éltem le fél életemet az akadémia falai közé zárva. Nem mondom, hogy szörnyűséges volt, de nem is volt egy leányálom. Huh, micsoda szóvicc! Értitek, leányakadémia-leányálom… leesett? Oké, ezt hagyjuk, borzalmas, felejtsétek is el.
A társasági életem egyébként tizenéves koromra sem lett jobb, mint kölyökként. A könyveim örök barátaim voltak, de a hús-vér embereket ellöktem magamtól. Nem akartam senkit sem közel engedni magamhoz, jó volt nekem egyedül és semmi okom nem volt panaszra. Persze próbálkozók voltak, akik megpróbáltak velem barátkozni, csak hát én nem nagyon akartam barátokat. Szóval maradtam én egyedül, na meg a könyveim és a csend, akivel meglepő módon szoros barátságot ápoltam. Az időm nagy részében tanultam, olvastam, illetve megint csak tanultam. Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám a teljesítményem miatt, még ha ehhez az is kellett, hogy tanítás után is a szobámban ücsörögjek, és a tankönyveket bújjam. Nem mintha ez gondot jelentett volna nekem.
Az életem monoton volt, minden nap ugyanúgy telt el, hogy én ugyanazt csináltam. Aztán ez egy nap megváltozott, felborult. A családom, vagyis inkább apa nem akart tovább Franciaország határain belül mozogni, vissza akart térni Londonba és vinni akart engem is. Csak engem. Tudtam, hogy anyával akkoriban nem voltak épp jó viszonyban, de ez világossá tette, hogy vége. Anya persze elengedett, hagyta, hogy apa magával vigyen, búcsúzóul pedig nekem adta az egyik gyűrűjét, amit sosem láttam, hogy valaha is levett volna akár csak egy percre is. Nem is ragoznám túl, sokat jelentett és jelent is nekem ez a kis ékszer, hiszen ez az egyetlen, ami anyából maradt nekem a költözés óta.
Most pedig itt voltam, magam mögött hagyva az elmúlt éveket, a régi életemet. Az új életem pedig a Roxfortban kezdődött meg, valószínűleg a jövőmet is ezek a falak rejtik magukban. S félelemmel és izgatottsággal ugyan, de várom már, hogy mit tartogat számomra ez az év.
Mély levegő... Roxfort, érkezem!

Tárgy: Re: Juliette Poesy 2014-12-21, 08:08

Elfogadva!

Hát biztos vagyok benne, hogy ezzel a karival nem lesz könnyű játszani, ha ennyire nem szeret kapcsolatot teremteni, de hátha talál egy hozzá hasonló könyv fanatikust, ha más nem... hát a könyvtárost. Very Happy

Jó kis kari lett egyébként érdekes és egyedi, bár én valahogy sose voltam oda a Bauxbatons-ért, de mondjuk ehhez a karihoz tökéletesen passzol az az iskola előzményként. ^^ Nagyon szépen fogalmazol, a jellem és kinézet is jó hosszú lett, nem apróztad el, szóval tuti hogy nem lesz gondod a hszek megírásával sem. .) Nem is húzom a dolgot, foglalózz, ha még nem tetted, aztán próbálj azért valamelyest ne mindenkit elüldözni magad mellől. ^^

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,

ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.

» Clémence Poésy