Főkarakter: Abigail Edgecombe
Teljes név: Bernadette Darcy
Születési hely és dátum: Anglia, Stratford-upon-Avon, 1970. március 27.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Hermelin
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Ereklyevadász
Képesség: Különlegesen makacs vagyok
Kiemelkedő tudás: Profin tudok rejtőzködni, bájitalokat hasznosítani, leütni valakit, tilosban járni... Meg még egy pár dolgot... 
Jellemed kifejtése
Veszélyorientáció felsőfokon
Megőrültem-e? Kétségtelen. De vannak dolgok, amik ellen az ember hiába küzdene. A szüleim nem igazán örültek mikor eldöntöttem anno, hogy a mindennapjaim ereklyevadászként képzelem el. Viszont én kitartottam, ők pedig beletörődtek. Ugyanakkor elismerem, hogy furcsa lehetett elviselni akkor is, hogy a kis Pöttöm Pannájuk napról-napra az éjszakai folyosókon, a Tiltott rengetegben, egy bezárt tanteremben mászkál, mikor iskolába jár. Csoda, hogy nem vettek ki onnan. Mindig csak a baj, a csínyek, és a kutakodás. Azidőtájt rengeteg rivallót is kaptam. Azóta ez csak annyiban módosult, hogy kicsit több helyre járok... meg esetleg körözni kezdenek... és nem tudom, hogy jóanyámék fohászkodtak az éghez, hogy ne legyek egyedül, de nekik jelenthettem, hogy már társam is van. Kicsit néha még idegesítő, de majdcsak megbékélek végleg vele, ha már állandóan kénytelen, kelletlen a segítségemre van.
Főzetekkel és varázspálcával a a felismerhetetlenségért
Előfordult már, hogy a beépüléssel kicsit túlzásba estem. Igen, néhányan kezeltek már halálfalóként... ex-halálfalóként is. Persze embert nem bántottam, de láttak. És ez nekik elég volt ahhoz, hogy körözni kezdjenek. Nos, elég komikus volt a saját arcommal találkozni egy-egy ilyen plakáton az erdőben, de sok mindent nem tudtam tenni ellene. Azonban, ha kerestek, sokszor egy fekete loboncot kerestek, amit ugyan időnként a csuklya alá sikerült rejtenem, de az sem volt mindig rajtam. Ahol élek, Londonban, meg pláne nem. Így egy hirtelen döntés után megváltam tőle, és hogy ezzel a nagyvárosban ne sikerüljön beazonosítani ez alapján rövidre vágattam. Azonban, ha újabb munka van mindig visszakapom a hosszú hajamat. Keressenek csak úgy. Nem parókaként, mert az vicces volna, ha valaki azt egyszercsak felemelné, vagy lerántaná, hanem teljesen. Kicsit főzetorientált lett a rejtőzködés. Mindig is jól ment a bájitaltan. A mai napra pedig már szinte egy kisebb gyűjteményem van különböző átalakító löttyökből. Hajnövesztő (igen, van olyan, ami csak a hajadat növeszti), Hajszínező (alapvetően jó nekem a fekete meg a barna), Egérfülesítő (na erről ne is beszéljünk... ez kb. arra jó, hogy jobban halljak), Szemszínezők (csak, hogy mindig menjen a szemem a ruhámhoz, még ha ennek fordítva is kellene lennie), Szemöldöknövelő (vááá! ettől megijedsz én mondom), Kapafog (ritkán, mert ettől nagyon hülyén nézek ki)... Tehát szinte minden, ami kellhet, hogy elfedjem ki is vagyok. Csak bizalmasok tudhatják ki áll mellettük. Ha pedig épp nincs idő felhörpinteni egy ilyen itókát mezei módszereket alkalmazok: és vmi pengével megvágom az arcom, vagy valami ilyesmi. Elvégre nem nagy cucc efféle apróságokat lekúrálni utána a képemről. Néha csak egy kis víz kell hozzá. Vagy van olyan, hogy erre sincs időm, akkor pedig rendesen berezelek, ami azt eredményezi, hogy túl erősen gondolok változásra. És ha valamit nagyon erősen akarsz az talán meg is történik. Na de ilyenkor reménykedek csak. Végső esetben meg néha David siet a segítségemre, és varázsol valamit. Így is működik ez, ha már az ember lánya nem lett született metamorfmágus.
Fairy Tale
Nos, vannak elvetemült emberek. Néha az az érzésem, hogy nem is a szüleim fohásza, hanem a kedves bártánőm küldte a nyakamra Davidet, hiszen mégis csak az ő testvére. Mindig csak mesélt róla, aztán mikor megjelent mellettem elképzelni se tudtam ki a fészkes fene az. Majd egyszercsak Londonban is felbukkant. Az nem elég, hogy a városban, hanem ráadásul a lakásunkon. Ekkor derült ki, hogy kit küldött utánam egy körözési plakát. Az érdekes az egészben az, hogy a barátnőm meglepődött, hogy ismerjük egymást. Mármint felnőtt voltunkban. Azt hitte felismertük a másikat. De biztosíthatom, hogy én nem jöttem rá kivel sodort össze az élet. Szóval meglepődött! Mi a fene...? Egyelőre még nem jöttem rá, hogy csupán Oscar-díjra jogusult-e vagy valóban a meghökkenés ült ki az arcára. Hm... a fene egye meg, hogy nem kritikus lettem, aki kiszíűri ezt. Hiába színjátékban élek, nem sikrült kiveséznem az alakítás valódiságát. Kicsit talán ő is aggódott értem, ami megmagyarázhatná, de nem tudom. Azonban drága fivére lassan valami társsá kezd avanzsálódni. Ami számára állandó cinkelésre, meg nem magyarázott mosolyokra ad okot, amivel az agyamra megy. Nem-nem-nem értem. Létrejött a fejében valamiféle tévképzet? Vagy kerítőnő akar lenni? Vagy tudomisén... Az őrületbe kerget, hogy olyasmiket gondol rólam, amik nem igazak. Egy fogaskerék kiesett az agyából, vagy megindult az ellenkező irányba, amitől ilyenfajta bekattanásai keletkeztek. Emelett még azt hajtogatja, hogy egészen mesébe illő a történetünk, mint egy tündérmese. Az életem? Te jó ég! A kemény lány és a régi... csiga, akiből daliás herceg lett, hogy elnyerje szíve hölgyének szerelmét. Nos, erről még soha nem hallottam, szóval legalább ez a fele biztosan kitalált, és tényleg csak egy közhely. Ha David bármit is érezne, azért azt észervettem volna, elég fogékony a szemem, arra, hogy ráakadjak a ki nem mondott gondolatokra, érzésekre. Szeretem a meséket nem is arról van szó, de ez azért... kicsit sok... sokk. No meg az is, hogy néha úgy jelenik meg előttem, mint valami mesebeli királyfi. Őrjítő. És egy pár másodperce tudattalanul képzelődöm. De be kell, hogy valljam az a néhány év, amíg nem láttam előnyére vált. Majd azzal jön, hogy egy kicsit, veszélyes néha vicces, de mégiscsak a mi, hétköznapi... vagy nem hétköznapi történetünk. Ja. Munkakapcsolatnak hívják. Úgyhogy megizzaszt azzal, hogy nem fogadja el az igazságot, én pedig súlykolhatom életem végéig. Na mindegy. Egyszer majdcsak megvilágosodik.
Megjelenés
Bernadette Darcy, a mosolygós, kedves, konzervatívan öltözködő nő. Igen, első pillanatban úgy tűnne, ez is vagyok. Azonban mindez csak addig könyvelhető el valóságnak, amíg nem találkozunk, mondjuk egy erdőben, ahol már kissé máshogy öltözködök, és esetleg le nem ütlek. Szó mi szó Londonban nem viszem túlzásba ezt a "jaj, csak meg ne találjanak" dolgot. Ott van egy pár millió ember, talán senkinek nem szúrok szemet a már-már fiúsan rövidre vágott fekete hajammal, meg a pár nagyanyás göncömmel (jó, néha azért veszek fel rendes ruhát is, de hogy őszinte legyek, nekem a kardigánjaim, meg ingeim is a szívem csücskei). Aztán ha már esetleg éppen dolgozom, pontosabban mókázok, pár felhörpintett bájitallal, elmormolt varázsigével később, mikor át is vedlettem középkori feelingű munkaruhámba (Merlinnek hála a szaga nem olyan), talán már rám sem ismernél. Mentségemre legyen mondva ez is a cél. Visszatérve a sok-sok emerre, nem túlzottan magaslok ki közöttük azzal a 168 centimmel sem. Ó, ha tudnák, hogy mit csinálok valójában. Lehet néhány mugli húzná maga után az állát.
Életed fontosabb állomásai
Stratford-upon-Avonben születtem úgy 26 évvel ezelőtt. Igen, tényleg ilyen hosszú neve van, és igen, tényleg itt született Shakespeare is. Lehet, hogy a helytől került belém valamiféle művészi véna is. Ráadásul a színészi fajtából. Köszönöm Sepszir! Ennek köszönhető, hogy még élek egyáltalán... na jó, meg pár rosszabb dolog is, de egye kutya, az nem gond.
Majd kis taknyosként kaptam egy levelet: "Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába." mondattal kezdődődött. És azt mondhatom ezzel a mondattal vette kezdetét a legnagyobb kalandom, ami máig tart.
S hogy meglepődtek-e otthon, hogy biszorkány lettem? Nem. Apa és anya büszke volt rám, csak talán egy kissé sajnálták, hogy nem maradok meg az óvó kezeik ügyében. De hát tudták, hogy ez várható, csak reménykedtek, hogy nem így lesz. A család és a vér kötelez.... Mondjuk nem aranyvér. Nem is vagyok sárvérű, ahogy sértegettek egyeseket, amirt általában "megszépítettem" az ócsároló éjszakáit, vagy visszavágtam. Visszatérve a szüleimre... A szüleim, mint már emlegettem, eléggé aggódósak. Úgyhogy az ő oldalukról nézve egyszerűen érthetetlen, hogy nekem miért doregál egy kis veszély, meg valami kaland, mert ez azért már kiskölökként is kiütött, míg apám és anyám szépen csönben dolgozgatott egy dögunalmas iroda falai között a Minisztériumban, addig a pici lányuk fiúkat vert meg, ha sértegették, vagy csendesen elvonult sírni, ha mélyen megbántották, vagy éppen az egyik mese nem "happy end"-del végződött, vagy éppen elcsent egy-két színesceruzát, hogy tudjon rajzolni, vagy nyomoztam a tanítónő után, akinek sosem tűnt fel a nyomait követő töpszli. Egyszer például kinyomoztam, hogy ki tűnteni el az aprópénzt a kicsi zsebekből. Vagy, hogy a tanárnőnek viszonya volt valakivel, miközben férjes asszony volt. Igen, mindezt kb. 10 évesen. Így kell ezt csinálni. Vagyis nem... mert utána volt egy kisebb fajta üldözési mániám, és elkotyogtam apuéknak (akkoriban még nem tudtam titkot tartani), akik nem szóltak semmit, csak döbbenten néztek rám. Aztán a tanárnő az egészet eltusolta. De én mindent láttam az arcán. Az inába vágtam, nem is enyhén. Na meg az is megesett, hogy valami különös módon terült ki valaki előttem, vagy megijedt tőlem, akkoriban furán éreztem magam, majd idővel rájöttem, hogy ez egy másik szemszögből nézve teljesen normális volt. És, hogy ennyi minden, hogy fér össze egymással? Hát... Mint a sós meg az édes bizonyos esetekben. Akár Milka csokiban a sós perececske.
Majd Roxfort. Nos, megtanítottak varázsolni, bájitalt kotyvasztani, seprűn repülni, és nem utolsó sörben, hogy hogy kezeljem a különféle varázslényeket, éééés szert tettem néhány barátra. Na meg persze az egész épület egy hatalmas kastély volt rejtett, bezárt szobákkal, alagutakkal, mozgó, forgolódó lépcsőkkel, hatalmas birtokkal, amin egy Tiltott rengetegnek elkeresztelt hely is található, ha pedig ez még nem lenne elég, ott van Roxfmorts. Ezer, meg ezer felfedezni való, átkutatható helyszín. Kell ennél több? Szerintetek mégis mekkora buli volt oda járni? A Süveg a Griffendélbe sporozott be, mint valami jó katonát. Nos igen gondolta ezt ő. De egy baka magas, és betartja a parancsokat. Én meg töpörödött voltam, és mindenkit bosszantott a nagy kíváncsiságom, és hogy mindent látni akartam, és mindent fellelni, bármennyire is tilos volt. Persze végül pár dolog azért ki is derült, amikor elég óvatlan voltam. Így érkezett hozzám az a megannyi rivalló. Nem voltam egy mintakamasz, mit ne mondjak. Pedig, ha valaki érdeklődő, az jó dolog, nemde? Vagy nem ebben az értelemben?
Mikor a sok diák válaszút elé érkezett, nekem nem volt kérdés, hogy hova, hogyan tovább. Az ereklyevadászat volt az egyetlen, amit el tudtam magamnak képzelni. Őrült szakmának tűnik. De valójában egy hatalmas móka az egész. És azt teszem, amit mindig is: keresek, kutatok, beépülök (effektíve játszom), információt gyűjtök, és megszerzem . És ehhez jönnek még egyéb járulékos apróságok, amik szebbé, és durvábbá teszik mindezt.
Majd elvégezve az egyetemet (zárójelben megjegyezném, ha ide kell mennem valamiért vissza, azt megteszem; szíves örömest, hiszen nem üldöznek el bunkósbottal), a sulibeli szobatársammal újra egy fedél alá költöztünk egy londoni házikóba. Mindenki végzi a maga dolgát, de azért néha-néha beleszólunk egymás tevékenységeibe. Ő segít nekem, én neki és ez így van rendjén. Mégha egyesek kissé túlzásba is viszik a dolgot. Igen, gondolok itt drága háztársam testvérére, aki még mindig nem hagy nyugton. Főleg, hogy a környékre költözött, és folyton utánam lohol. Szerencséje, hogy auror, és egyébként csak a munkáját végzi azzal, hogy begyűjti a magam mögött hagyott embereket. És a legbizarabb mindebben az, hogy én őt ismertem. És olyan szinten megváltozott, hogy "ihajla". Ha képes egy ember 180°-os fordulatot venni, akkor ő ennek tökéletes mintapéldánya. A suliból egy nyámnyila, betoji kissrácra emlékszem, nem erre a Davidre, aki most előttem áll. Hozzátenném, tudom kiről beszélek, ismertem őt. De mégsem tudtam hova tenni az erdőben feltűnő alakot. Nos, az idő megy, az én órám meg ketyeg, tehát lassan azt hiszem ideje indulni egy újabb elveszett tárgy után. David pedig lerázhatatlan, előbb utóbb mindenképpen felbukkan, még ha keresztetekerem a nyakam, vagy 200 éves ráncokat varratok fel magamnak, úgyhogy spróolok egy kis időt:
- David! Gyere! Idő van! A Klütainésztra elveszett nyaklánca nem vár meg minket. Meg a pitiáner kis bűnözőid sem - kiáltok utána. Ha már itt van éppen kéznél, újabban megint a lakásunkon.
Foglalózz, és vár a játék, én meg elnézést kérek a lassúság miatt, húzós hét volt. 
