Arthur & Lily

   Zajosak. Ez az első gondolatom, ahogy folyosón befordulva észreveszem a társaságot. Nem igazán foglalkozom velük, hiszen egymás szívatása egy mágustanodában is általános, és ritka az olyan alkalom, hogy túlzottan eldurvulna. Ha mégis, akkor a gyengélkedőn hamar kezelésbe veszik az áldozatot, a tettesekre pedig büntetőmunka vár - a házvezetők senkin sem könyörülnek. Ugyanolyan nyugodt léptekkel haladok el mellettük, de kíváncsiságból azért felpillantok a röhögésre. Ahogy felpillantok összerándul a gyomrom és egy egészen rövid pillanatra megdermedek, majd miután majdnem orra buktam gyorsan továbbmegyek és befordulok a következő sarkon. A szívem a torkomban dobog én pedig nem igazán tudom mire vélni a dolgot. Az a szem, az az arc túlságosan is ismerős. Gyorsabban haladok, mint eddig, de így is hallom magam mögött a lépteket. Nem gyorsítok, de nem is lassítok be, így hallom ahogy utolér, majd megfordulok, ahogy megfogja a kezem és egyenesen a kék szemeibe nézek.
Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, majd ahogy lihegve kimondja a nevem elkerekedik a szemem és már minden világos. Bár eddig sosem ejtette ki a nevemet a száján - legalábbis amikor hallottam még soha - mégis ettől jut eszembe minden, az ablak, rajta a két név, a meleg ház, és odakint a magányos fűzfa. Nem emlékszem mindenre szóról szóra, nem emlékszem a címre, sem a család nevére - ezeket évekkel ezelőtt elfelejtettem. Viszont nagyon is megmaradt az az érzés, amikor az ablakpárkányon ülve egymásra vigyorogtunk, bár nem tudtuk igazán, hogy mi okunk volt rá. Emlékszem, hogy azt mondtam, újra találkoznék vele. És most ott állok előtte, egy olyan helyen, ahol a legkevésbé vártam volna a viszontlátást.
- Arthur. - felelem még mindig hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel. Alig hiszem el, hogy tényleg Ő az, az a fiú akiről alig tudtam valamit és mégis ott az ablakpárkányon olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amit senki nem tudna megmagyarázni.
Még mindig fogja a kezemet, de nem húzom el. A csodálkozó arckifejezésem lassan mosolygássá alakul, ahogy a dolgok a helyükre kerülnek a fejemben. Megváltozott öt év alatt - persze ez nem meglepő. Más lett a hangja, az arca is felnőttesebb, de az alapvető vonásokat még mindig látni rajta.
- Őszintén... nem hittem, hogy találkozunk még. - a hangomon hallatszik a meglepettség. - De szerintem ez megint egy szerencsés véletlen. - mosolygok fel rá kissé félrehajtott fejjel. Amit kimondok azt komolyan is gondolom. A véleményem - hogy találkozni akarok vele - kiskorom óta nem változott, csak az évek során annyi minden történt - és főleg annyira esélytelennek tűnt a viszontlátás - hogy eltemettem ezt az emléket.

Az utóbbi napokban halmozódnak az elemek, amelyekből színes és változatos rémálmokat építhet az agyam minden egyes éjszaka. Nem csoda hát, hogy a tél, és persze a Karácsony közeledtével egyre gyűlik bennem a feszültség, és nem egyszer hiba csúszik a mindennapi színészi teljesítményembe, ami szintén csak növeli a bosszúságomat. Gyakran elkalandozom, vagy éppen rám kevésbé jellemző módon, azokkal is jófej vagyok, akikkel nem kellene annak lennem. Többszöri szólongatásra eszmélek fel most is, és egy nem túl elegáns "Mi? Mi van?" mordulással válaszolok a nekem szegezett kérdésre. Persze furcsán néznek rám, én pedig magamban káromkodva vigyort erőltetek az arcomra, és válaszolok nekik. Jobb később, mint soha, és lefogadom, hogy a bálról volt szó. Mindenki emiatt aggódik, és mindenki igyekszik leplezni ezt, a lányok feltűnően kedvesek a fiúkkal, a fiúk pedig elszántan lesik, hogy mikor is lenne az a bizonyos "megfelelő alkalom", hogy felkérjék az adott lányt. És én? Legrosszabb esetben elhívom Jenine-t. Őt aztán biztosan nem kéri fel senki, legalábbis ezzel biztatom magam. De mindezt nyilvánvalóan nem osztom meg a többiekkel.
- Bocs, csak azon agyaltam, hogy kit kéne elvinnem a bálba. - mondom, majd egy angyali vigyorral hozzáteszem - Senkit sem akarok megbántani. - megjegyzésemet elismerő röhögés kíséri, majd az egyik srác, aki csak mostanság kezdett velünk lógni, ostobán kijelenti, hogy ő már tudja, kit fog vinni. Természetesen egyhangú, vad huhogásba kezdtünk, és kérdezgetni kezdjük, hogy na, ki az, és ugyan miért olyan biztos benne, hogy igent fog mondani. Kiderült, hogy az egyik legcsinosabb lány az, az évfolyamunkról, akit sajnálatos módon már valaki más is kinézett a bandából. Mielőtt realizáltuk volna, az egyszerű szivatás hirtelenjében valami sokkal durvább, állatias agresszivitásba fordul át. A hangzavarban több dolog történik egyszerre, amit nem sikerül kapásból felfognom. Az egyik, hogy ez a szerencsétlen már kétségbeesetten lapul a falhoz, és mi épp úgy festünk, mint akik disznótorra készülődnek, valaki már pálcát is rántott. És a másik, egy egészen furcsa jelenség, egy szőke hajzuhatag suhan el mellettem, miközben egy tiszta, kék tekintet akad az enyémbe. Az egész mindössze egy másodpercig tart, én mégis kővé dermedek, és a levegőben megfagy a csend. Kérdő tekintetek villannak rám, az egész jelenet egyetlen vészterhes állóképpé alakul, és a fojtogató csendben csak sietős léptek halk hangja hallatszik a hátam mögül. Mintha az idő megfagyott volna, egy örökkévalóságig állunk így, amíg mögöttem el nem hal a zaj, én pedig remegő kézzel fordulok hátra, miközben valami ilyesmit motyogok: "Bocs, ott maradt a könyvem." E pillanatban persze fel sem fogom, mit beszélek, futásnak eredek, és a szemem előtt homályos emlékek tömkelege cikázik. Egy kék szempár, a ritkás fényben aranyló haj, és egy szétfolyó név a párába mázolva. Egy álomkép, egy látomás, valami, amiben nem is voltam biztos, hogy megtörtént, és most itt van tőlem egy karnyújtásnyira. Időközben beérem, alig hiszem el, biztos voltam benne, hogy nem fogom megtalálni, hogy eltűnt, hogy elbújt, hogy elmenekült. Hogy el fog tűnni, mint akkor régen, és én sosem látom viszont. Még mindig nem gondolkozom, így hát olyasmiket csinálok, ami nem igazán jellemző rám, egyszerűen odarohanok hozzá, minden további nélkül elkapom a kezét, és magam felé fordítom. Megigézve bámulok a kék szemekbe, és lihegve csak annyit mondok:
- Lily.