A. B. Shaw

Tárgy: A. B. Shaw 2014-11-24, 17:53

Alastair Braeden Shaw

[You must be registered and logged in to see this image.]
"So dark outside here / I'm afraid I'll disappear / I know you're in there / I sense your fear"

Főkarakter: Alastair Braeden Shaw
Teljes név: Alastair Braeden Shaw
Születési hely és dátum: Írország, Limerick – 1962. augusztus 15.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Tigris
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: auror (fogságban tartják)
Képesség: Animágia
Kiemelkedő tudás: ami az aurori pályához szükséges.

Jellemed kifejtése

Kérlek, ne hazudj magadról.
Mi vagy valójában?
Miből és hogyan épül fel a jellemed? Mivel magyarázod azt, hogy az évek során, amik elteltek azóta, hogy kikerültél a Roxfortból, teljesen kifordultál önmagadból? Saját tükörképed lettél csupán, egy kiüresedett porhüvely. Elfáradtál, ahogy mindig is mondani szoktad. Le akarod tenni a stafétabotot. Eleget éltél, futottál már, és el sem tudod képzelni, mitől sípol úgy a tüdőd, mitől kapkodod a lélegzetet, és miért kell a térdedre görnyedned, hogy ne ess össze, akár egy tehetetlen rongybaba.
Természetesen mindez csak metafora; fogalmad sincs, mitől fáradtál el, hiszen nem is erőltetted meg magad eddigi életed során.
Elfáradtál, ahogy mindig is mondani szoktad.
Mi vagy hát?
Egy cinikus, életunt férfi, jól megtermett pesszimizmussal, remekül eltartott, elhízott egóval, és rengeteg haraggal.
Főként haraggal.
Nem vagy keserű, ó, nem; belőled már akkor kiverték az irigységet, amikor elsőként szemet vetettél egy másik mágusgyerek játékára. Amikor egy kortársad előbb tanult meg véletlenszerűen lebegtetni dolgokat, mint te, és ezt szóvá tetted.
Az azután következő nevelés örökre az emlékezetedbe égette magát groteszk billogként, és ez elfeledtette veled az irigységet.
A haragod mindent elnyom.
Ki iránt?
A szuka iránt.
Hogy mi történt veled? Ő történt veled, akihez talán egy kicsit vonzódsz is, ám kétszeres erővel taszítod magadtól, és megőrülsz a tudattól, hogy a rabjává tett, hogy magához láncolt.
Hogy elvette az életedet.
Régen eleven, lelőhetetlen voltál, már-már a hiperaktivitás határát súroltad buzgóságoddal, és diákként jeleskedtél a tanulásban, mostanra pedig csak a mágiád maradt meg. Ráuntál az életre, ám görcsös kényszert érzel arra, hogy küzdj. Még reménykedsz abban, hogy egyszer, utoljára még megérezheted a szabadság fűszeres mámorát végigsimítani az arcodon, mielőtt megölöd magad.
Tényleg erre készülsz?
Tényleg azt akarod, hogy a tulajdon pálcád végezzen ki, miután kitörtél a börtönödből?
A szuka börtönéből?
Ha ráznád is a fejed, úgyis tudom, hogy titkon, a tudatod legmélyén igenis arra vágysz, hogy a főbenjáró átkok egyikét kimondják rád. Az Avada Kedavra, igaz? Már akkor vonzott téged, mikor még csak kisiskolás voltál.
Hogy min alapul az egoizmusod?
Mások érzései már nem is érdekelnek téged. Önző, egoista tuskó vagy, igen, akinek már csak az számít, hogy az ő szenvedései véget érjenek. A tudat, hogy vége szakad kínlódásaid láncolatának, hogy többé már nem kell elviselned hónapról hónapra az Átkot.
Ó, igen, az Átok. A hold kaján, buja suttogása, mikor végigsimít a hátadon, a gerinceden, a mellkasodon, a hasfaladon; aztán a bordáid közé mar, és kiszakítja őket, hogy átrendezze a csontjaidat.
Örökké csak menekülnél.
Szánalmas, egoista, önző, cinikus és életunt vagy.
Egy szemét. Egy hulladék.
És naplót írsz.

Megjelenés

Markáns, éles vonalú arcod van. Bűnbe csalogató vonásokkal áldott meg a nagybetűs Sors, amikor kamaszodni kezdtél, és ahogy teltek az évek, úgy nyertél több és több adományt az élettől.
Az orrod ugyan kissé ferde lett egy rosszul elsült küldetésed során – a megtébolyodott mágus a pálcáját eldobva keményen orrba vert –, ám azon kívül mintha csak az angyalok faragták volna ki a tested egy márványtömbből. Szálkás izmok építik fel középsúlyú testalkatodat, az arcod nyúlánk, csontos, az ujjaid hosszúak; ideálisak a pálca fogásához – te nem marokra szorítod azt a szerencsétlen botot, csupán csak az ujjakkal egyensúlyozod –, és mintha a nők is szerelembordó képeket fantáziálnának róluk.
A tekinteted smaragdszín. Aranypettyeket szórt szét a természet az íriszedben, amikor cseperedni kezdtél, viszont mára már csak emlékek egy régvolt életből.
A hajad szalmaszőke, tüskés, durva tapintású – előszeretettel túrsz bele, ha ideges vagy –, és hegek húzódnak a bőrödön a mementódként.
Gesztusaid közt nyilván tartott az ujjropogtatás, a gyűrű csavargatása a bal gyűrűsujjadon, és a medál kézbe szorítása, amikor nyomás alatt vagy.
Bakancsot hordtál, amíg tehetted – talán most is, bár ki tudja? –, és ballonkabátot, homokszínt, farmernadrággal viseltél, inggel és zakóval. A nyakkendőt mindig is rühellted; az otthonodban, egy elevenen lüktető asszonyi, feleségi test mellett pedig egyszerű trikóba és hosszú, flanel nadrágba bújtál, hogy álomra hajtsd a fejed.
Mostanra megelégedsz a szakadt felsőkkel és alsókkal, és reménykedsz abban, hogy nem fagysz halálra, amíg a kis vackodon reszketsz.

Életed fontosabb állomásai

Februál 27.
Hideg van. Vacogok, pedig az imént még tűz mellett ültem, és ja, asszem az orrom is csöpög. Ma már vagy háromszor vérzett, mert túl erősen fújtam, és esküszöm, inkább hagyom, hogy hadd csöpögjön szabadon, mert már unom az állandó trombitálást.
Megidéztem a patrónusomat, és egy kicsit játszottam vele, hogy elüssem az időt, amíg feljön a telihold.
Említettem már, hogy egy vérfarkasra vadászunk?
Pontosabban egy nőstény vérfarkasra, hogy úgy mondjam. Egy társamat megölte, és gyakorlatilag konfettiként szórta szét a bőrcafatjait.
Napokig csak bőgtem, mint egy csecsemő, miután a szuka eltakarodott, és maga mögött hagyta Andromedát. Nem mertem odamenni, mert féltem, hogy megint feltűnik, viszont mégis oda kellett mennem, mert mégiscsak a partnerem volt – talán több is, mint partner; tudod, barátság extrákkal –, és el kellett temetnem.
A föld keményre fagyott, és csak nagy nehezen voltam képes kiásni akkora lyukat, hogy bele tudjam engedni.
Rémálmaim voltak.
Üvöltve ébredtem fel. Szinte mindegyikből.
És bosszút ígértem, bár azt hiszem, a környékbeli bagoly nem vett komolyan, mert közbehuhogott.
Kezdek megtébolyodni.

Február 27.
Később…
Nem vagyok idióta, csak érdekes felfogással ellátott személyiség.
Hallottam, hogy reccsen valami. A hátam mögött volt. Amikor megfordultam, csak pár letört ágat láttam, és azt hiszem, reflexből kilőttem volna egy átkot, ha nem hallom meg a vonítást.
Így csak megdermedtem, mint egy megijesztett egér, és a pálcámat előreszegezve álltam a térdig érő hóban, és éreztem, hogy ha így folytatom, minimum eleresztek minden elereszthetőt, sikoltozni kezdek, a szívem pedig kirepül a mellkasomból.
Tudtam, hogy készülődik valami, éreztem szinte a hőjét, és minden egyes hajszálam az égnek meredt, miközben szüntelenül szitált a hó, az idegeim pedig borzolódtak.
Reszketni kezdtem, amikor ismét reccsent valami a hallómezőmben, és egy kisebb meleg fuvallatot éreztem bal oldalról.
Nem mertem megfordulni, és jobbra kezdtem el araszolni, féloldalasan, mint a rákok, és a lélegzetvételeim zihálásba csaptak át. Itt még nem éreztem azt a sürgető kényszert, hogy mindent eldobva fussak az életemért, mert azt hittem, csak egy medve jött a szokottnál közelebb.
Vagy egy farkas.
Vagy talán rosszabb.
Azt viszont tudtam, hogy nagy hülyeséget követtem el, amikor nem lőttem fel vörös csóvákat a levegőbe. Ha megtettem volna, valószínűleg az a valami, a dolog nem támad meg. Minden bizonnyal megijed, és elrohan dél felé. Vagy ahová akar, csak el, minél messzebbre tőlem.
Nem volt már annyi agykapacitásom, hogy megszórjam egy sóbálványátokkal – vagy még rosszabbal –, így csak oldalaztam, oldalaztam, mint a rákok, és arra számítottam, hogy az a valami vérfagyasztóan üvölteni fog, mielőtt támad, így lesz időm felkészülni.
Tévedtem.
Az arcomba lihegett, amikor balra fordultam.
Képtelen vagyok leírni, mit láttam akkor magam előtt, és azt hiszem, az emlékek összemosódnak. A forró lélegzet, a vad tekintet az, ami biztos – és a vállamba maró agyarak őszinte nyilallása.
Nem tudom, üvöltöttem-e. Nem tudom, mit szóltam, amikor a húsom felszakadt, és az izmok feltárultak a lény – a szuka – ereje alatt, azt viszont tudom, hogy az eset után ájultan hevertem a hóban, talán egy órán keresztül is. A hó tompíthatta a vérzést, elfagyaszthatta a sebszéleket, így nem volt orvosi csoda, hogy nem haltam meg ott, kint a sötétben, a borzasztó hidegben.
Kegyetlen volt.
Úgy játszott velem, akár egy rongybabával, amit már számtalanszor elszakítottak, majd megvarrtak, hogy jó legyen a következő generáció számára is. Talán üvöltöttem, talán nem, viszont tudom, hogy egyszer megpróbáltam a gyilkos főbenjáró átkot, ám a zöld nyaláb elsuhant a lény feje mellett, és kettéhasított egy füzet.
A hóban vonszolt végig, miközben én az ujjaimmal szántottam a fehérséget, és talán rimánkodtam az életemért, a rozsdás, elnyűtt, sáros kis életemért, és zokogtam. Tisztán emlékszem, hogy zokogtam.
A könnyek forrósága égette majdhogynem érzéketlenné fagyott arcomat.

Március 12.
Félek.
Nem mertem írni.
Túlságosan is rettegek ahhoz, hogy egyszerűen leüljek írni, mert a penna kettéroppanna az ujjaim közt, és a tintát kiönteném.
Tudom, hogy az a vérfarkas támadott meg.
Tudom, hogy nem medve volt, azt viszont nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg az egész folyamatot.
Kezdek fáradt lenni.
Sokszor kapom magam azon, hogy gyenge vagyok, hogy alig bírom megemelni a karomat, vagy bármi másomat.
Fázom. Reszketek.
Vagy csak úgy sírni kezdek.
Érzelmileg ingatag lettem, és újabban annyit alszom, mint egy mormota.
Fogalmam sem volt, hogy a tünetek ekkora hatással lesznek rám.
Az utolsó társam nem keresett azóta; tudja, hogy nehéz időszakon megyek keresztül, így nem is zaklat, és így talán jobb is.
Talán nem ő lesz az első, akit megölök egy holdfényes éjszakán.

Március 20.
Ma kiestem a zuhanyzóból. A fejem akkorát kondult a csapon, hogy valószínűleg a szomszédban is hallották, és most egy vattacsomót szorítok a homlokomhoz, ami már teljesen átázott.
Megszédültem.
Fogalmam sem volt arról, hogy egy fejseb ennyire tud vérezni.
Az utóbbi nyolc napot szinte végigaludtam.
Nem járok be a munkahelyemre, nem eszek rendesen, és mintha valami belső szörnyeteg tépázna. Nem érzek éhséget, viszont fáradságot annál inkább, és az egészben az a legrosszabb, hogy tehetetlenül száguldok valami felé, ami visszafordíthatatlan.

Március 21.
A pálcámmal akartam felkeverni a kávémat amikor észrevettem hogy mi is van a kezemben. Semmi türelmem nincs már vesszőket írni csak úgy vagyok nincs semmi életkedvem és a kávét is inkább kiöntöttem az ablakon.
Semmi értelme nincs.
Nincs.
Nincs.
Nincs.
Nem érzem magam agresszívnak. Nem érzek semmit semmit semmit SEMMIT.

marchius 25.
Azt hiszem kiesett párnap.
Nememlékszem smmire.
Smmirrr.

márcvuss 26.
Félek.
Nagyonfélek.
Nemtudommibajom. Nembíromfelemel ni a kzmet.
Kezdőddddik.

marcc 27.
nemtudom elviselni a fájdalllmat. reccsreccs a bordák. reccsreccs a sípcsont.
mégvanerőm írni.
nemsokdevan.
fáj.
iszonyatosanfáj.
ezzelakarom lekötnimagam.
nemmegy.
üvöltök.
FÁJ!!!!

04. 2.
Valakit megöltem.
Tudom hogy megöltem. Vért érzek a számban. Nem az enyém. Tudom hogy nem az enyém.

Április 5.
Nem akarom.
Szörnyű volt.
Üvöltöttem. Mindvégig. Ha nem emberi alakban, akkor farkasként.
Gyűlöltem az állati szagot.
A kiélesedett világ vonalait.
Azt, hogy mindent tökéletesen láttam, noha szemüveget kellene hordanom.
Emberként szemüveget is hordok, viszont farkasként mindent, mindent érzékelek.
És az éhség.
A szörnyű éhségtől kis híján megtébolyodtam.
Erre emlékszem, és arra, hogy mindent láttam.
Nem fogom bírni.
Öngyilkos leszek.
Ez nekem túl sok.
Túl sok.

Tárgy: Re: A. B. Shaw 2014-11-25, 20:29

Elfogadva!

Jó kis PB, biztosan odalesznek érte a csajok, hiszen még auror is^^ A sztorid nagyon érdekes, a naplószerű felbontáson túl nagyon tetszett az elszürkülés, igzi lett a vége^^ Már csak a folytatásra vagyok kiváncsi, mielőtt még tövig rágom a körmöm. Ő is farkas lesz? Very Happy

Foglalózz, és kiderül!

***