2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bonyolult mondatára tipikusan olyan fejet vágtam, mint ami általában akkor jelenik meg az ember képén, mikor bonyolult mondatot hall. A felénél már leragadtam és a végére már fogalmam sem volt, hogy mit akar ebből az egészből kihámozni. De talán pont ezt akarta, hogy anélkül magyarázzon nekem, hogy megérteném... női logika. -Igen, igen -bólogattam beleegyezően annak ellenére, hogy tulajdonképpen semmit sem értettem abból, hogy mire akar kilyukadni. És szerintem ez az értetlenség még akkor sem tűnt el az arcomról, amikor végre kinyögtem valamit. A következő mondatára viszont csak lazán vállat vontam. -A nyíltsággal nincsen baj. Sőt, bizonyos helyzetekben komoly előny ha az ember fiának olyan leányzóval van dolga, aki nyílt... -azért csak sikerült belecsempésznem egy kis perverzséget a mondatba, amiért reméltem, hogy nem harap majd Missy. -Egyébként szerintem mindenki szereti, ha a lányok meg is szólalnak, nem csak ülnek a helyükön -bólogattam egy laza mosollyal. Elvégre az azért egy komoly előny, ha nem csak nekem kell beszélnem, hanem időközönként a partner is megszólal. Kicsit próbáltam elpoénkodni a dolgot, mondjuk az tény, hogy gyengére sikeredett az akció. Mindegy, a szándék a fontos. Nem ellenséges, gúnyolódó hangsúllyal mondtam, az a lényeg, szóval szerintem Missy is vette a lapot, hogy valami poén-félének szántam a mondatomat. Elvégre ha kicsit sem érdekelne a lány, akkor eleve el sem hívtam volna. Az eddigi reakcióimból pedig már sejthette, hogy nem csak átlagos baráti pizzázásról van szó. Vagyis ha van egy kis esze, akkor kilogikázhatta. Márpedig ő a hajszíne ellenére sem tűnik tipikusan agyilag is szőke, sűrűn kefélt leányzónak, akinek igaziból fogalma sincs az egész világról, mert csak egy dolog jár az eszébe. Nem, Missy teljesen másmilyennek tűnt. A külseje már elsőre megfogott, ezen a találkozón pedig a személyiségére voltam főként kíváncsi. Meg arra, hogy ugyanúgy vélekedik-e rólam, mint én róla. Az már más kérdés, hogy megint sikerült valamit elcseszerintenem. Egy látszólag ártalmatlan kérdést tett fel a lány, miután már ettünk elég pizzát. Csak ugye én nem számoltam vele, hogy ő kifejtettebb választ várna. De most mit mondhattam volna? Első randin nem vallanék senkinek sem szerelmet, arról meg nem tehetek, hogy nem hallotta a mondatom elején az „igen”-t. Fel sem fogom, hogy mit várt. Vagy hogy egyáltalán tényleg ez miatt hagyott-e faképnél olyan gyorsan, hogy mialatt kettőt pislogtam ő már kifelé tartott. Próbáltam kilogikázni a dolgot, de száz százalékig nem lehettem benne biztos. A nőket amúgy is nehéz megfejteni. Egyik pillanatban leszidják a fejedet a helyéről a másikban pedig azért könyörögnek, hogy segíts kicsatolni az övedet... és úgy látszik ez alól Missy sem kivétel. Mert kétlem, hogy egyik pillanatról a másikra valami életbevágóan fontos dolga lett. Nem, biztos, hogy valami nem tetszett neki bennem. Vagy a reakcióimba. Vagy mindkettőbe. Oké, inkább nem találgatok, fölösleges, csak a fejem fáj tőle. -De... én... nem... én... csak... mindegy -ejtettem le a kezemet az asztalra és hátradőltem. Ilyenkor már nyilván menthetetlen a helyzet, fölösleges próbálkoznom. Majd talán ha még egyszer összefutunk, akkor számon kérem, hogy mi volt ez az előbbi, de addig csak maradnak a megválaszolatlan kérdések. /Köszönöm a játékot /
- Ez annyit jelent, hogy nem tudom elkülöníteni azt, hogy mit is akarok valakitől, és ha ő adja pontosan a tudtomra, hogy mit is szeretne, akkor én nem fogom tudni. Titkon belül nem akarok címkézni, mégis címkézek, hogy tiszta legyen a dolog, pont ettől lesz zavaros. – Mint ahogyan beszélek tulajdonképpen, mert egyértelmű, hogy ebből most ő sem fog tudni kihámozni semmit. Így jár az, aki kezdővel próbálkozik, mert bármennyire is kedvelem őt, vélhetően nem tudom azt nyújtani, amire ő vágyna, egy felnőtt, kiegyensúlyozott lányt, aki tudja, hogy mit akar. Nekem aztán nem sok ötletem van. Előre akartam volna lépni, de most a gyakorlatban derül ki, hogy fel sem készültem. - Azt hiszem, én szeretek nyílt lenni, csak nem mindenki vevő rá. – Vetek rá egy kedves mosolyt, s azon gondolkozom, hogy vajon mi járhat az eszében. Végigfuttatom rajta smaragzöld tekintetemet, egyértelmű, hogy hozzám képest nagyon is tapasztalt srácról van szó, aki talán a magabiztosságával nyugalmat tud sugározni, mégsem tudom eldönteni, hogy akar-e tőlem valamit, még a találkánk ellenére is. Nem tudom, és az érzés kissé nyomasztó, hiszen már megint túlgondolok mindent. Inkább az evésbe temetkezem, azzal nem lehet gond. A pizza határozottan finom, még vagyok annyira fiatal, hogy nem rakódik rám nagyon, egyébként sem vagyok az a nyúltápot faló saláta-lány. Legalább elvonja kicsit a figyelmem, hogy az evésre koncentrálhatok, hiszen tele szájjal ritkán beszélek, egy ilyen alkalom viszont nem erről szól. Fogalmam sincsen, mennyire gondolta komolyan a mozit, majd egyszer kiderül, mert ugyan ezt a találkát ő kezdeményezte, de elég keményen koptatott le a munkájáta hivatkozva, akkor hülyének éreztem magam, de nagyon, mintha én nyomultam volna rá, pedig csak lelkes voltam, de az a válasz, kissé taccsra tett. Nem az amit mondott, ahogy mondta, utána még nekem kellett mentegetnem a helyzetet. Úgy gondolom, hogy most legalább megkérdezem tőle, hogy mik a szándékai, ha már így megnéz magának... Enyhén szólva is meglepődöm a válaszán. Szimpatikus? A szomszéd öreg bácsi szimpatikus, de ha valakit elhívunk... és az a szerencsétlen még meg is találja kérdezni... hát nem ilyen választ vártam volna. Még jó, hogy készültem B tervvel. Azaz a csajok készültek nekem, így most van lehetőségem egérútra. Megtörlöm a számat, és bólintok. - Köszi. És a vacsit is, nagyon finom volt. Most mennem kell. – Emelkedem fel, és kapom magamra a kabátot. Udvarias mosollyal integetek, majd kilépek a pizzériából. A három seprű felé veszem az irányt, ahol Eileen és Ginny vár, mert úgy beszéltük meg, hogy elég sokáig ott lesznek, hogy ha valami balul ütne ki. Hát ez most nagyon így jött össze. Mindegy, túlélem, lesz ez még így se.
-Valóban nem értem... -csóváltam a fejem. Így történt, hogy Royden Robillard feladta a nők megértésének szándékát. Lehet 18 éves vagy 28, tíz év ide vagy oda, ugyanolyanok. Kiszámíthatatlanok a szó legszorosabb értelmében, és még maguk sem tudják mit akarnak. Azt nem mondom, hogy az én határozottságom az egekbe rúg, mert vannak pillanataim, amikor bizonytalan vagyok, mint például Missy előbbi mondata után. De hát ki ne lehetne az? A hangsúly itt a váratlan döntések és a naivság összességén van. Most akkor Missy tulajdonképpen mit is vár tőlem? Mert azok alapján, hogy mi történt eddig, szerintem már tudnia kéne, hogy nem egy átlagos pizzázós délutánra hívtam. De értelemszerűen nem képzeltem semmi mögé sem többet, mint amennyi van. Még csak a próbálkozások és tesztelések szintjén tartottam mert... ha már így alakult, akkor adtam esélyt a dolognak. A következő mondatra mosolyogtam, mielőtt még a tarkómhoz tévedt volna a kezem pár pillanat erejéig. -El is várom. Csak az nem mindegy ki veszi át a vezető szerepet -nyilván az sem jó, ha valaki a farönk stílust az ágyon kívül is nagy előszeretettel alkalmazza, de azért hadd maradjon már meg nekem annyi öröm az életben, hogy én szedjek fel valakit és ne fordítva történjen meg a dolog. Plusz, azért nagy általánosságban elmondható, hogy amelyik lány azt a stílust képviseli, hogy láthatóan nyomul a hímnemű társaimra, több farkat fogott, mint kilincset... és ott már van baj. Mondjuk a kettő közti átmenetben hiszek, csak vannak akik nehezen találják meg. Mindenesetre sokáig szerintem nem rágódtunk a témán, mert ugye időközben történt egy s más, végre a pizza is megérkezett, amit úgy fél órája rendeltünk. Engem személy szerint egyáltalán nem zavart az, hogy a lány átment falógépbe. Én is kézzel ettem a pizzát egy idő után, ráadásul kicsit sem törekedtem arra, hogy minél jobban nézzek ki közben... ebből adódóan ha nem is sok, de maradt rajtam olvasztott sajt is, amit később úgy szedtem le foggal az ujjaimról. Ha meg ez valakinek nem tetszik, akkor elfordul. De egyébként nagyon tudom sajnálni az olyan érzékeny lelkületű embereket, akik ennyitől már fejre állnak, mert kézzel ettem a pizzát. Azokkal mi van horror nézés közben? Tonnaszám hordják nekik a vödröket vagy libero nélkül le sem ülnek? Mert azt aláírom, hogy vannak etikettek, amiket nem ártana nekem sem betartani... de hogy valaki gusztustalan állatnak nevezzen azért, mert eszek úgy ahogy, na azt már nem nyelném le. Sőt, adott helyzetben a pizzán kívül semmit sem nyelnék le... A kérdéseire a szemöldököm a homlokom közepére csúszott. De végül kénytelen voltam mosolyogni, nagyrészt a mozdulatai miatt. Még abban is volt valami megmagyarázhatatlanul szexi, ahogy a vállait vonogatta. Nem tudom hogyan csinálja azt, hogy ennyivel levesz a lábamról, de jól megy neki. Csak azt gyakorolhatná, hogy egyértelműen megértse mások szándékait. Mielőtt még válaszoltam volna, pár pillanat erejéig lefelé néztem, így a látószögembe esett a dekoltázsa. Ha nem lettem volna abban a kínosabb jellegű helyzetben, amiben voltam, akkor még tudtam is volna élvezni a jó rálátást. De így azon kattogott az agyam, hogy most mit mondjak. Végül felemeltem a fejemet és Missy-re néztem. -Igen. Szimpatikus vagy... ha nem lennél az nem hívtalak volna -még a tekintetem is az ajkaira csúszott, de mivel nem vagyok a meggondolatlanság híve, ezért egyszerűen vártam a reakciójára. Arra, hogyan fogja kezelni a kialakult helyzetet.
- Általában nem. Mondjuk engem egy időben nagyon félreértettek, azóta nem hív senki sehova. Tudod ami nálam mondjuk egy érintés, az másnál már úgy tűnik, mintha akarnék tőle valamit. Érted te ezt? – Kérdezek vissza tanácstalanul, szép szemeim most a srácéba mélyednek. Ezért is nem volt senkim, mert ami nekem egy ebéd, az másnak már randi, mintha egyből járni akarnék vele, meg smárolni, meg mittudomén. Ha csak kedvesen hozzáérek valakinek a karjához, látom hogy mekkora szemeket mereszt, pedig még véla sem vagyok. Fene érti a srácokat. Felnevetek az ismételt válaszán, és megint meglegyintem az arcát, amolyan simogató szándékkal, hogy értékelem a poént. Na hoppá, az ilyesmikre gondoltak, hogy félreérthető? Hűűű, pedig ezzel sosem fukarkodtam. Most akkor Roy mit gondolhat? Oké, itt letisztáztuk, hogy ez egy randi, de remélem nem képzel máris többet, mint amit én. Mondjuk azt sem tudom, hogy én hova sorolnám magunkat, nem tudok így cimkézni. - Meghagyom neked ezeket a gesztusokat, de kettőn áll a vásár. Biztos megvan ez a vadászösztön, de az udvarlás kétirányú, lehet kedveseket mondani, mint amit az előbb is mondtam a hátsódról, nem? – Kérdezek vissza még mindig mosolyogva, igenis nyitott kapukat dönget, ha pikáns témákról van szó, nem fogom vissza magam, csak éppen meg kéne találnom, hogy mit is várok úgy magamtól, lányként kezeljenek, haverként, vagy éppen kinek mi. Az előre leosztott szerepekben viszont nem hiszek, hogy egy lánynak szűzies módon közeledést kéne várnia. Talán kicsit ribancos dolog, és nyilván az sem jó, ha egy lány kezdi macsóskodva vinni a prímet, de valahol az arany középút mindenkinek jó lehet. Elkapom a pillantását, meg is állok a mozdulatban, pedig ezt is mennyivel ügyesebben lehetett volna, mint aki nem vette észre a dolgot. Hát nem megy még ez nekem túl jól, remélem lesz hozzám türelme, mert rendesen botladozom. Viszont a pincérsrácot ismét ott eszi a fene, tűntetőleg elfordulok, nehogy kialakuljon valami konfliktus. Azért mégsem akarom szájonkapni Royt, hogy vegye a lapot, ennyire nem vagyok bátor. Evés közben aztán ugye megkapja a maga bókját, igyekszem nem túl úriatlanul falni, mert még azt hiszi, három napja éheztetem magam, csak hogy le tudjak gyűrni pár falatot. Igazából csak kettő, és hát izgultam, ez van. A vigyorra meghajtom a buksimat, hogy szőke, arany csigákban hulló hajam a keblem felé zuhanjon, úgy mosolygom szelíden. - Harapásra? Csak nem akarsz tőlem valamit? – Vonom meg a vállamat cinkosan, és ha befejeztem a falatot, akkor ismét megtörlöm az ajkamat, és a szám szélét, majd odacsusszanok még inkább mellé, hogy suttogóbbra tudjuk venni a témát. Na vallj színt, tetszem? – Kérdezek rá nyíltan. Ha nem is pontosan, de kíváncsi vagyok, mik az elképzelései. Talán egyeznek az enyémmel.
A kérdésre először ráncoltam a homlokom. -Most? Semmiképp -hát, ha elkezdene flörtölni azzal a pincér sráccal, akkor garantáltan faképnél hagynám. De egyébként tudtam, hogy nem úgy értette, hogy most rögtön... de azért akkor se mozduljon rá másokra. -Meg amúgy se. Általában nem a lányok szoktak udvarolni... -engem inkább elriasztanak az olyanok, akik túl rámenősek és meg akarják cserélni a szerepeket. Mert engem ne szedjenek fel, én szedek fel másokat. Sokkal jobban vonz, ha valakiért legalább egy kicsit küzdenem kell. Az túl egyszerű, ha az első szavamra odaadja magát a csaj. Ami egyszerű, azt meg túl hamar meg lehet unni. -Persze, ha szeretnél hozhatsz nekem virágot, film kazettákkal kiegészítve -gyenge poén, de azért csak vigyorogtam rajta és reméltem, hogy Missy-nek is valami hasonló reakciója lesz. Amikor a száját törölgette alapból odanéztem. Nem lehet nem odanézni ilyenkor, mert automatikusan vonzza a tekintetem. Minden egyes apró mozdulattal egyre mélyebbre ültette bennem a kíváncsiság csíráját, hogy vajon mi mindenre lenne képes azokkal a puhának tűnő ajkakkal. Biztos jólesne az a gyógypuszi a sérült területemre... A jókedvemet azonban egy újabb tényező próbálta lebombázni, mégpedig a pincérsrác újbóli megjelenése... ami önmagában még jó hír lett volna, hiszen amilyen sokat kellett várni a pizzára, már ott tartottam, hogy a nyálamat kellett törölgetni szalvétával... egyelőre gondolatban, de öt perc múlva már biztos megvalósult volna. Csak hát a pincér enyhén szólva felhúzta magát amiért hangosan morogni mertem a lassú kiszolgálás miatt. Az ilyen baromarcokat miért veszik fel? Az utcán jobbat találnék ennél, még keresnem sem kéne. Egyedül a pizza ízei segítették megfékezni az újabb morgásomat. Nem akartam teljesen tönkre vágni a hangulatot azzal, hogy házi bokszmeccset rendezek. Amúgy sem erősségem a verekedés, nem szeretek szarba csapni. Missy pizza-szünet közbeni bókja miatt pár pillanat erejéig kiült az arcomra a meglepettség. Nem minden csaj szokta a seggemet felhozni, ha bókolásról van szó. Főleg akkor nem, ha már láttak mást is... -Köszi, magam növesztettem -reagáltam le egy laza vigyorral végül. Majd folytattam, mielőtt a lány meg tudott volna szólalni. -Bár ahogy felmértem a termést, a te fokhagyma gerezdjeid sokkalta szebbek mint az enyémek. Ráadásul megérettek egy harapásra is, igazam van? -folytattam ugyanazzal az elégedett arckifejezéssel, mint amivel elkezdtem. Hát, ha flört, akkor már csináljuk normálisan. Egyébként ahhoz képest, hogy azért van köztünk némi korkülönbség, meglepően jól kezelte a helyzetet Missy. Plusz azok alapján, amiket beszéltünk, lehet, hogy tényleg elég érett már. Nem mondanám, hogy most azonnal szükségem lenne egy „segítő kézre”, de azért tény és való, hogy örülnék, ha már végre valami összejönne az életemben. Csak attól félek, hogy az a szemét apám elcseszne mindent.
Várakozóan tekintek rá. Néha valóban erősen fogalmaz, de nem baj, bírom én a strapát. Lassan tényleg itt volt az ideje, hogy legalább megpróbálkozzam a kapcsolatok színterén, és ha már az elején feladom, akkor vénlányként halok meg. Nyelni kell (nem úgy!) és törekedni a kompromisszumokra, csiszolódni a másik felé, hiszen Roy is képes arra, hogy elfogadja a szeszélyeségemet, megérti, hogy én még nem tartok azon a szinten, hogy mindent tökéletesen értsek, kezeljek, ami a felnőtt léttel kapcsolatos. Nem akarom már annyira visszafogni magam, mintha tizennégy lennék, de húsz sem vagyok. Valahol félúton. - Most azt várod tőlem, hogy hirtelen magabiztos legyek, és álljak a szüleim elé, amit az elmúlt tizenhét évben nem mertem? Ez azért... nem így megy. – És már a randizásról beszél, abban sem vagyok túl jó, és azt mondja, hogy használjam azt, amilyen lehetőségeim vannak. - Nem tudom, hogy mire érted, hogy tegyek így, mert nem szoktak mások elhívni. Hogyan kéne ezt jobban erőltetnem? Mozduljak rá másokra? – Kérdezem ártatlan mosollyal, valahogy sejtem, hogy az eddigi viselkedése alapján biztosan feltámad benne a vadászösztön. Nem mondom, tényleg jól esik, hogy ennyire határozott velem, de ezt tényleg nem értem, hogy mire érti. Önbizalmat akar felém sugározni, ez jó dolog, csak éppen felesleges, már az is jólesik, hogy most itt ücsöröghetek vele. - Nagyon... – Nevetek, és érdeklődően húzom fel a szemöldökömet, hogy megint miről beszél már megint, egyértelmű, hogy akar tőlem valami. Gyorsan előkapom a kis tükrömet, és letörlöm a szájfényt szalvétával az ajkaimról, mert úgyis értelmét veszítené a pizza miatt, fél szemmel pedig közben a srácot figyelem, hogy vajon mit reagál arra, hogy kissé magammal foglalkozom. Sajnálatos dolog, hogy lesérül szegény, azért olyan helyzetben még nem vagyunk, hogy adjak rá gyógypuszit, vagy mit. Majd talán egyszer, ha úgy alakul. Kicsit ölelkezünk de mégis le kell ülnünk, mert már messziről látom, hogy érkezik a vacsi, véégre! Közel sem morgok úgy, ahogyan Roy, inkább magam elé veszem az evőeszközöket, és már nyalom is a számat, hogy mindjárt itt a nyami. Nem mondom, hogy megriadok, ahogyan a pincérsrác játsza az alfahímet, de azért érdekes, hogy már itt kakaskodnak, pedig egyértelműen Roy-jal jöttem. - Neked is! – Esünk neki a finom, olasz eredetű éteknek, gyorsan sikerül bemocskolnom az ujjaimat, de hát ez van, ha kellek, így is kellek, nem zavartatom magamat. Már a második szeletnél tartok, amikor kapok tőle egy újabb bókot, amire valamiért úgy érzem, lehetek magabiztos, főleg, ha az előbb javasolta, hogy ki kéne használnom a lehetőségeimet. Odanyúlok, és bár eddig ugye kézzel ettem a szeletet, amitől nem teljesen tiszta a kezem, de megsimogatom az övét. Mármint a kezét, nem a pizzáját. - Neked meg a... feneked. Amikor felálltál, volt alkalmam megnézni. Fokhagyma alakja van, menő... – Bólogatok kedvesen, és cukin, mintha olyan ártatlan volnék, pedig nem is.
Vigasztalásból sosem voltam jó. Inkább lelkesítő szövegeket mondok és biztatom a másikat, minthogy rávegyem arra, hogy a vállamon sírjon. Mivel lenne attól jobb neki? Szerintem semmivel. Én sem vártam el másoktól soha, hogy engem vigasztaljanak bármilyen helyzetben. Az sokkal többet segít, ha bátorítanak és belém ültetik a gondolatot, hogy ki kell állnom magamért. Pontosan ugyanezt csináltam Missy-vel, mert úgy gondoltam ebben a helyzetben ez a helyes lépés. Ha ő nem így gondolta... hát szerintem inkább annak örüljön, hogy próbálkoztam és nem szartam le azt, hogy mi van vele. A magyarázatra nagyot sóhajtottam. Most komolyan azt várná el, hogy bedobok valami übernyálas szöveget arról, hogy miért pont őt hívtam el? Hát, akkor jó várakozást. -Figyelj Missy, ne keresd mindig a miérteket. Inkább használd ki a lehetőségeket és bízz magadba -alapvetően jó csaj, ezért sem értem miért olyan, amilyen. Oké, azért az megint túlzás lenne, ha úgy viselkedne, mint egy lotyó. De ahogy érzem, nincs túl messze a kellemes átmenettől. Ha egy kicsit jobban bízna magában, akkor szerintem én is csak sorba állhatnék érte. Mert külsőre nyilván látok rá esélyt, hogy a fél iskola rámozduljon. Csak valószínűleg túl nehéz eset ahhoz, hogy az átlagos „szoknyavadász” becserkéssze. Én sem feltétlen küzdenék vele, ha egyáltalán nem lennének komolyabb szándékaim... Londonban erőlködés nélkül bárkit megkaphatnék egy éjszakára. Tele van az egész lotyókkal. -Látom téged megfogtak ezek a horror babák -vigyorogtam a válaszán. -Csak nehogy más is megfogjon... -igen, ezt muszáj volt hozzátennem. Már úgy is tud a perverz hajlamaimról, még azt is meg merem kockáztatni, hogy már megtanulta kezelni. Legalábbis nem akad ki, az meg abszolút pozitívum. Elvégre mégis csak az számít, hogy mit teszek... ha túlságosan rámozdulnék akkor lenne oka arra, hogy hisztizzen. -Az biztos, hogy szar. Az ördög gyereke lendületből mérte rám a csapást -ezzel pedig egy újabb indokot adott arra, hogy miért ne akarjak gyereket fiatalon. Az idegeim kikészülnének ettől a neveletlenségtől. Muszáj az étteremben játszani a fogyatékot? Értem én, hogy kicsi, de az még nem jogosítja fel arra, hogy hülye legyen és szemtelen. Én sem voltam ilyen. Mindig szót fogadtam... kivéve amikor nem. -Jé! Fél óra után végre kihozták! -mondtam talán a kelleténél hangosabban, miután már leültem és ideért az előbbi ellenséges pincér srác. Láthatóan meghallotta, a mondatot és egy kicsit erősebben vágta elém a tányért, amire az volt a reakcióm, hogy ördögien vigyorogtam. Az előbb úgy is ő játszotta ezt el velem. -'Étvágyat! -néztem rá egy mosollyal Missy-re, miután lelépett a csávó. Aztán késsel és villával nekiláttam a pizzának. Az első szelethez még volt elég idegzetem, azt még elvagdostam és úgy ettem, ahogy azt az étteremben szokás. De a másodiknál már kezdett bennem felmenni a pumpa, végül nem érdekelt ki mennyire néz „állatnak”, leraktam az evőeszközöket és haraptam a pizzát. Otthon is ezt szoktam csinálni. Az most mennyivel jobb, ha tompa késsel széttrancsírozom az egészet és erőlködök mint akinek szorulása van? A harmadik szelet után megálltam és szünetet tartottam. Beleittam a kávémba majd hátradőltem a támlára és szótlanul néztem Missyt. Megvártam amíg ő is rám figyel, csak akkor szólaltam meg. -Amikor azt mondtam, hogy szép a szemed, azt komolyan gondoltam.
- Ez teljesen máshogyan működik. Nem kiállok magamért, hanem elmondom, hogy én más utat szántam magamnak, és eljövök. Így is meg fogom kapni, hogy egy hálátlan kölyök vagyok, akire ráment a pénzük, és a szeretetük... Mondjuk ez utóbbiból olyan sokat nem észleltem. – Vonom meg csinoska vállamat, és próbálok nem szomorúan nézni, valahogy nem érzem azt, hogy úgy komolyan megérintette volna a téma. Vigasztalásra vágytam volna, nem pedig arra, hogy a képembe mondja, hogy állja a sarkamra. Hát mindegy. Meg hát az aranyvérű családoknál különben sem úgy működik, hogy ellentmond a sarj. Ha megteszi, kitagadják, és kész, hiszen a családi hagyományok mindenhol szentek, nem lehet csak úgy újakat hozni. Nem számít, valahogy sejtem lassan három éve, hogy a karácsonyi szünetben amikor hazamegyek, akkor közlöm a dolgot, és pakolok. Ez az utolsó évem, húsvétkor amúgy sem kell hazamenni, nem lesz nagyobb szünet, már a tizenhetet is betöltöttem. Tényleg nem tudom, hogy nyáron hol fogok lakni, vagy hogy miből fizetem majd az egyetemi részleget, mert ha gyógyítónak mennék, az biztosan egy kész vagyok, még ha esténként mondjuk pincérnőnek is állnék talán éppen itt. - Nem is tudom, biztosan nem vagyok egy könnyű eset. Mint már számodra is kiderülhetett, nem vagyok túl tapasztalt ebben a randizásban. Nem is értettem, hogy miért pont engem akartál újra látni. – Álszerény nem leszek, nyilván nem vagyok ronda, meg amennyire lehet, kedves is igyekszem lenni, de biztosan vannak nálam sokkal fiatalabb, és készségesebb lányok, akiket lazán szájon lehet kapni, vagy könnyedén hanyat fekszenek egy szép szóra. Jó, annyira nem vagyok álszent, hogy azt akarjam, szeressen belém valaki, mielőtt közelít, mert már igenis ideje lenne, hogy történjen valami, de csak a szenvedély miatt nem kell, annyira tudok várni, hogy legalább minimálisan fontos legyek valakinek, és ha Roy inkább szaladna ebben a témában, akkor nem én vagyok a tuti választás. Viszont mégis úgy vélem, hogy mivel próbál velem figyelmes lenni, adnom is illik magamból, hiszen nyilvános helyre hívott, érdekli, hogy mi van velem, így az, hogy a combomra tette a kezét, vagy hogy megigazítom előtte a ruhámat, még teljesen belefér. - Ha közben nem tör ránk valami horrorbaba, látok rá esélyt. – Nevetem el magam, nem mondok neki olyasmit, hogy a tálalástól függ, vagy majd meglátjuk, mert próbálom beleélni magam a helyzetébe. Ha nem történik még semmi olyasmi, amiben valószinűleg gondolkozik, én akkor is túlélem, de fordítva nem biztos. Nehéz ez így, mert nem vagyok tisztában azzal, hogy én mire vágyom, és ha ezek nem kerülnek meghatározásra, akkor még csak azt sem mondhatom, hogy alapszintű szexuális kulturával rendelkezem. Remélem, hogy nem egy lerohanós fajta, az most annyira nem esne jól. Vagy elragadna a pillanat, és evés közben jön meg az étvágy? Lejátszódik a szerencsétlen, s egyben vicces jelenet, amelyen egyszerre nevetek, meg sajnálkozom. Előzékenyen ölelgetem meg, persze oldalról, nem nyomakodom hozzá, mert azzal még jobban kihangsúlyoznám a biztosan fájdalmas területet. - Elhiszem, vagyis... nem sejtem, hogy milyen, de biztosan fáj. – Bólogatok, és ülök vissza a helyemre, mosolyára próbálok nem túl pirulós válasszal szolgálni, most annyi telik tőlem, hogy az előbbinél sokkal szorosabban ülök mellé, aztán felderül az arcom. - Pizza! Megjött a pizza! – Eleve tányéron hozzák, addig direkt nem nyúltam az üdítőmhöz, nehogy idő előtt elfogyjon, ha már ő fizet, nem terhelem le a tárcáját. – Jó étvágyat! Köszönöm mégegyszer a meghívást! – Kezdek bele a kés és villa keltette kombináció alkalmazásába, hogy szépen szeletre vagdossam a tésztaalapot. Aztán ha megvan az első szelet, kézzel kezdem enni, nem vagyok annyira sznob.
-Erre már nem tudok mit mondani. Sajnállak, de akár tetszik akár nem, előbb-utóbb ki kell állnod saját magadért -a szülők tudják a legjobban megkeseríteni a gyerekük életét. Személyes tapasztalatom persze nincs hála istennek, én viszonylag kicsi, de normális családba születtem. Viszont az egyik haverom eléggé pórul járt. Az apja és az anyja is egy idegbeteg barom volt, akik olyan apró dolgokon felkapták a vizet, amin egyébként egy átlag szülő nem. Például volt olyan, hogy azért ordibáltak vele, mert megitta a kávét és elfelejtett helyette újat főzni. Persze ő már hozzászokott ehhez a bánásmódhoz, de egy idő után annyira megviselte, hogy azon csodálkoztam hogyan bírt velük még a Roxfort elvégzése után két évig egy lakásba élni. Mire elköltözött, addigra már legalább öt éve ismertem és egyértelműen látszott rajta, hogy mennyire kifordult magából csak azért, mert idegbeteg szülőkkel kellett együtt élnie, akik a legapróbb ellenszegülésnél már eltiltották az elektronikai eszközöktől, a barátjaitól és ordibáltak vele. Szerintem van egy szint, amit már scak azért is kibír az ember, mert a szüleiről van szó és azok akármennyire is seggfejek, mégis ők hozták össze és ennyivel tartozik nekik. De a haverom példájából kiindulva könnyen át lehet lépni azt a határt, amikor már megőrülsz tőlük. -Miért mennél az idegeimre? -kérdeztem mosolyogva, holott tudtam rá a választ. Mert ha megint el akarja játszani a múltkori macska-egér játékot, akkor holtbiztos, hogy az idegeimre megy, amik egyébként sincsenek acélból. Mindenesetre nagyon úgy tűnt, hogy egyébként rendes lány és meg merem kockáztatni, hogy belül nem szőke. Szóval valószínűleg már okult a hibáiból és magától is kilogikázta, hogy én nem az a típus vagyok, aki 100%-ban megértő és nyugodt. De ha továbbra is marad ennél a szende szűznek álcázott kedves és enyhén perverz viselkedésénél akkor jóban leszünk. A kérdésére először ráncoltam a homlokomat, mert nem értettem mire céloz. Aztán mikor észrevettem a mozdulatot mosolyogva megráztam a fejem miután természetesen felmértem a „terepet” egy röpke pillantással. -Én abban bízok, hogy ennél többet is láthatok -a meghúzhatósági mércéhez még nem tudtam elég adatot gyűjteni, hogy pontos mérést végezzek, de az eddig befutó észlelések alapján 80%-ra tippelnék. Kétlem, hogy olyan lenne, akit első randin megkérhetnék arra, hogy mondjuk térdeljen elém... de nem tűnik annyira elérhetetlennek, mint például Dorothy. Ez pedig alapvetően előny. Kár, hogy erről az előnyről ideiglenesen elterelte a figyelmemet az, hogy a pulthoz vezető úton sikeresen tökön vágott az ördög gyereke. Utána meg ráadásul nem elég, hogy a fél étterem engem nézett, még az anyuka is növelte a beégést. Nem csodáltam volna, ha Missy nevet a szerencsétlenségemen. Teljesen jogos. Visszaérve az asztalhoz azonnal vettem a lapot, hogy Missy át akar ölelni és végül viszonoztam is a gesztust, bár még mindig paprikás hangulatomban voltam. A kérdésre már majdnem elmorogtam egy „Jobban már nem is lehetnék” mondatot, de még a bunkóság legelején sikerült megfékeznem magam. -Persze. Csak egy kicsit összetörtnek érzem magam... ha érted mire célzok -magyaráztam miközben még mindig öleltem, mivel nagyon úgy tűnt, hogy jól érzi magát ilyen közel hozzám. És igaziból én is élveztem, az meg kifejezetten tetszett, hogy ruhán keresztül pontosan éreztem a domborulatait... neki úgy látszik nincs szüksége zsepikre, hogy legyen tartalma a melltartónak. -Uhhmm... -engedtem el, miután már legalább egy percig itt ölelgetett. -Nem kéne ezt... szóval engem nem zavar, hogy ölelsz, csak valahogy le kéne ülnünk. De máshol annyi ideig bújhatnál hozzám, ameddig akarsz -néztem rá enyhén perverz mosollyal, ha már figyelt rám.
- Adogatod itt nekem az álmos cikeszeket, és csodálkozol, hogy elkapom őket? – Kérdezek vissza nem titkolt vidámsággal a hangomban. Nyilván nem az lenne a célom, hogy levágjuk a kukacát egy lakatlan szigeten, jól jöhet az még. Ha húsra vágyunk, akkor majd levadászunk valami vaddisznót, addig pedig marad a kivimangó. Összenevetünk, és érdekesnek tartom, hogy a pikáns témákat tudjuk mindig felhozni. Nem is tudom, hogy ez jó, vagy rossz, hiszen a társaságában legtöbbször felvidulok, és remélem, hogy nem csupán a komoly lányt látja bennem, viszont fogalmam sincsen, hogy mi illendő, mi nem, és hogy meg akarjak e felelni, vagy magamat adjam. - Nagyjából igen. Aranyvérű hagyományokat ápolnak, nem lepődhetsz meg ezek után, ha olyan dolgok köszönnek nálunk vissza, amit mások négyszáz éve befejeztek. A Foster az Foster. – Rántom meg a vállamat, nálunk mindig is az volt, hogy apa szerint mindenki hülye, és egy balfasz, anyának meg soha nem volt jó semmi. Ha van rajtam sapka, miért, ha nincsen, akkor de hát rossz idő van! Egyszerűen meg sem lehetett nekik felelni. Onnantól kezdve, hogy visszavonultak, két házsártos öregről beszélhetünk, akik még egymást is utálták látni, ám egy dologban kiválóan össze tudtak fogni, hogy én mint gyerek miért vagyok ilyen ostoba. Nagyszerű velük a kapcsolatom, de tényleg. - Szívesen elmennék, ha addig nem megyek az ideigre. – Bólintok, újabb zöld utat adni, viszont fogalmam sincsen, hogyan lehetne kijutni. Még majdnem egy év amíg legalább egyetemista leszek, addig viszont kőkemény ellenőrzések vannak, hiszen ugyanazok a szabályok vonatkoznak rám, mint a tizenegy évesekre. - Vonjuk el a figyelmedet valami mással? – Hihetetlen, pasik, mennyire türelmetlenek tudnak lenni. Körülnézek, és lehelletnyivel lejjebb húzom a dekoltázsomat. Ezzel még mindig nem mutattam semmit, de ha imád pikáns témákon lovagolni, hát legyen is rá valami alapja. Nem mellesleges én is kezdek már éhezni, ám higgadt türelemmel várakozom. Nem tudom nem észrevenni a jelenetet, amely a szemem előtt zajlódik le. A szám elé kapom a kezem, ahogyan felnevetek, ám amikor a srác visszafelé oldalog, már sajnálkozva állok fel, hogy odalépjek mellé, és átkaroljam a vállát, ami a kettőnk között lévő magasság és testi különbségek miatt kicsit problematikus, ám most nem érdekel, végülis sajnálom szegényt. - Oh, sajnálom, hát biztosan nem figyelt oda a kicsi. Jól vagy? Legalábbis jobb már? – kérdezem aggódó mosollyal, valamiért még mindig nem sikerült elengednem. Kínos lenne? Most nem zavar.
Vannak, akiket átlagos ismerősként kezelek, a Roxfortban a legtöbb nőnemű ilyen. A baráti köröm nagy része ugyanis főként Londoniakból áll, illetve Roxmortsban lakó idősebb varázslókból. Ennek ellenére legutoljára akit felszedtem, szintén diák volt. Talán azért is, mert a fiatalabbakkal szemben bátrabb vagyok. Őket könnyebben ki lehetne használni, mert rangban, tekintélyben fölöttük állok. Ennek ellenére Missy-ben is a felnőttes viselkedést, a nőiességet kerestem egész eddig. Hát, azt még nem merném kijelenteni, hogy meg is találtam. -Kedvességed ezek szerint határtalan... -vigyorogtam, majd a kelleténél komolyabb arckifejezéssel fintorogva elemezgettem magamban a dolgot... -Csak az a gond, hogy nem tudnék nélküle élni -ilyen fiatalon felérne egy kínzással. Akkor inkább már öljenek meg. Az már csak másodlagos, hogy egyébként ha bármit lenyisszantasz magadról, az elég súlyos vérveszteséggel jár. Mindenesetre akármennyire is ellenem szólt a téma, azért Missy nevetésétől, mégis előjött belőlem a röhögés, egy idő után. Ez amolyan ragályos dolog, ha a másik elkezdi akkor előbb-utóbb neked is jó kedved lesz. Már ha a téma egy ártalmatlan poénnak szánt megjegyzés. -Inkább ne próbáljuk ki, oké? -tettem fel a költői kérdést vigyorogva. -Jajjmár? Ezek szerint nem akarsz „belém fogni”? -folytattam jókedvűen, holott erre már tényleg nem vártam semmi egyéb reakciót. Egyébként meg úgy láttam rajta, hogy kezd feloldódni, ezek szerint jól végzem a dolgom. -Miért? A te szüleid az ókorból jöttek? -na jó, ez talán erős volt, de ez az igazság. A módszerük elég elavultnak tűnik. Ennyire korlátozni a gyereket hülyeség és smucigság, erre pedig mostanában egyre több szülő jött rá. Legalábbis azok alapján, amiket hallok másoktól, nem divat manapság. Maximum elvétve... úgy látszik Missy-nek sikerült kifognia százból pont azt az egyet. Persze tiszteletben tartom, vannak még ekkora marhák, akik még legszívesebben azt is megszabnák hogyan ülj rá a vécére... -Tényleg? Akkor elmehetnénk együtt mozizni, csak ahhoz ki kell találni, hogyan juttassalak el Londonba -van zsupsz kulcsom, meg még azon kívül ismerek pár módszert, amivel el lehetne jutni, itt nem azzal van a probléma. Csak ugye nem szeretik, ha a diákok hétvégén hazamennek, azt általában szünetekben szokták megengedni. -Mikor készül már el a pizza? Muszáj megvárniuk, amíg elkezd csöpögni a nyálam? -sóhajtottam egyet, ugyanis a sok illat keverékétől már kikészültem. Mennyit tökölnek ezek egy nyomorult pizza elkészítésével, úgy őszintén? -Mindegy, én visszamegyek még egy üdítőért. Neked kell valami? -álltam fel a helyemről, majd az asztal mellett megvártam a válaszát és indultam. Az ital legalább elnyomja az éhségemet, mert számításaim szerint még körülbelül 15 percig sz*rnak rá a konyhán, hogy kilyukadt már a gyomrom is... Mondtam már, hogy nem a türelmemről lettem híres? A pulthoz vezető úton azonban, hogy ne legyen olyan könnyű életem, történt egy kis baleset. Szokás szerint sok volt a rühes kölyök, akik szabadon rohangásztak, annak ellenére, hogy többször is rájuk szóltak a szüleik. Az egyik kislány miközben mellette haladtam el, vett egy éles fordulatot és ezzel egyenesen tökön vágott. És ezután még volt pofája azt mondani az anyukájának, hogy „A bácsi a kezemhez tette a kukiját!”. Összeszorított állkapoccsal és elég savanyú pofával szorongattam egy ideig az összezúzott testrészemet, eléggé görnyedve ahhoz, hogy bárki megértse a kínomat. Végül rátolattam az egyik székre és ott próbáltam életet lehelni magamba. Az anyuka természetesen rögtön bocsánatkérésért esedezett, már csak azt vártam, hogy felajánlja a keresztapaságot. -Semmi gond, semmi gond... -erőltettem egy vigyort az arcomra. Egész eddig mindig volt akkora mázlim, hogy megúsztam a hasonló eseteket egy combra csapással, úgyhogy ebből a szempontból még tényleg szűznek számítottam. De legalább nem úgy kellett ezt elvesztenem, hogy izomból belém rúgnak, mert azt már biztos nem éltem volna túl ennyivel... Immár normális testtartással visszamentem Missy-hez az asztalunkhoz. -Egy újabb érv, hogy miért ne neveljek gyereket -morogtam még az orrom alatt. -Miért is akartam a pulthoz menni? Elfelejtettem.
Miután leadtuk a rendeléseket, érdeklődve hallgatom őt, és azon tűnödöm, hogy a furcsa kezdés ellenére, amikor sikerült elbaltáznom dolgokat, határozottan jól érzem magam vele. A legtöbb srác számomra érthetetlen módon nem képes csak barátkozni, ha véletlenül hozzájuk érek, akkor már rögtön azt hiszik, hogy ez valami jel, ha csak úgy dumálunk, már minden pilantás mögött azt remélik, hogy ebből valami lesz. Royden esetében viszont minden kontaktus két felnőtt emberé. Bár sok tekintetben ügyetlen lavírozom mögötte, nem tudom, hogy mi a helyes, mi nem, de elég megbocsájtónak bizonyul, úgy látom, hogy tényleg kedvel. Nem okozott gondot az sem, hogy a combomra tette a kezét, volt a dologban némi bizsergető érzés, amely eloszlatta azt, hogy csak barátkozni akarna. Nem is tudom, hogyan vélekedjek a dologról, de itt vagyok, nem? - Én is imádom! Meg a palacsintát is. – Felelem kuncogva. Na igen, valahogy a tömény ízekért vagyok oda, nem tudnék csak úgy elrágcsálni egy uborkát, valahogy kellenek a fűszerek, vagy a nagyon édes dolgok. Egyenlőre még nem látszik az alakomon, hogy rátelepedett volna a súly, ám idővel át kell szoknom a kímélőbb gasztronómiára. Eszembe sem jut, hogy mindenben azt látja, hogy kötekszem, mert nem is. Pusztán jól akarom érezni magam vele, legyen az fizikai, vagy lelki dolog. Nem látom, hogy annyira küzdeni kéne értem, nem is vagyunk annyira különbözőek. - Nem is tudom... kegyes vagyok, és olyasmiket nyiszálnék le, ami nélkül akár még élhetsz is egy darabig. – Kapom a szám elé a kezem, mert itt tényleg valami nevetésféle csúszik ki belőlem, de hát olyan cukin húzogatta a szemöldökét, nem tudok máshogyan reagálni. Végül mégis nevetés lesz a kuncogásból, hiszen sikerült elképzelni meztelenül, naná, hogy ez volt a célja, mi más. Oldalt pillantok rá, elég közel vagyunk egymáshoz, valahogy úgy sejtem, direkt ilyen terepet választott. A pincérsrác egyenlőre pusztán helyesnek van titulálva, amíg nem szólít le, addig tárgytalan a dolog, és Roy van lépéselőnyben. Mondom én, aki soha nem járt senkivel, csúcs! Már annak is örülök, hogy a srác elhívott ide, úgyhogy nem leszek telhetetlen. - Jajmár... – Vigyorgok megint, és játékosan meglegyintem az arcát. Ez nem pofon, véletlenül sem, csak nem tudom, hogyan kezelni, hogy tetszenek a szövegei, csak éppen nem tudom hogyan lereagálni, hogy az nem legyen enyhén kurtizános. – Kedves tőled, tényleg, értékelem, csak hát ha otthon lakom, ez nem úgy megy, hogy apu én most gyógyító leszek, és snitt. A múltkor is lesöpörte az asztalomról a könyveket, mert nem voltak katonás rendben. Auror, neki nem lehet ellentmondani. Ha bemutatnálak neki, tuti, hogy kapnál, hogy nyiratkozz meg! - Ahha. Én szeretem a Roxfortot, de néha elunom magam csak a könyvek mellett. Egyszer úgy elmennék egy igazi mugli moziba. Valahogy eddig nem volt kivel. – Bólintok, ez végülis felhívás keringőre, hiszen beszéltünk a könyvekről, érdekelnek a horrorok filmváltozatai is. Kérdés, hogy veszi-e a lapot. Elég cuki nézést mellékelek hozzá, ajkaim finoman résnyire nyílnak.
Hadd kérjek már bocsánatot azért, amiért nálam a „kezdek egyel, aztán majd kialakul” elég tág fogalom ahhoz, hogy beleférjen két pizza is. De szokás szerint nem mondtam ezt ki, mert hát nem szoktam mindenbe belekötni meg visszaszólni. Maximum gondolatban. Mert ugye az ami megfogalmazódik bennem az elég sok, viszont amit kimondok az általában minimális. Fölöslegesen minek jártassam a számat? Csak kiszárad. -Nem tudom -zavartam le ennyivel a választ a kérdésére egy vállvonás kíséretében. Ez azt jelenti, hogy nem is kívánom tovább feszegetni ezt a témát. Eszik amennyit akar, nem érdekel. Kifizetem, mert úgy illik. Az egész éttermet meg remélhetőleg nem zabálja föl visszaélve a jóindulattal. -Ide nem sűrűn, de ugye imádom a pizzát, ebből kifolyólag sokat szoktam enni és ismerem már magamat annyira, hogy tudjam melyik a kedvencem -magyaráztam de egyáltalán nem bántóan, szimplán csak... magyaráztam, mint ahogy egy normális ember normális hangnemben teszi azt. Még a végén ezen is fennakad. De akkor már nem tudnék ettől eltekinteni. Egy idő után biztos, hogy kiújulna a migrénem és melyik az a hülye aki olyan után fut, akitől fáj a feje? Ennyi erőből várok még pár hónapot, amíg horogra akad olyan, akiért mondjuk megérné küzdeni. Szóval innentől kezdve tényleg minden Missy-n múlt. Én már megtettem a tőlem telhetőt, próbáltam elviselhető maradni. -Igazán? És mivel kezdenéd? Illetve honnan? Fentről le vagy... lentről fel? -húzogattam a szemöldökömet a hülyéskedés kedvéért. Végül is ez is egy fajta módja a flörtölésnek, amit ő elég furán viszonzott eddig. Aztán ki tudja, még a végén belejön. Nem lenne olyan nehéz kicsit megpiszkálnia a fantáziámat. Ha kiengedné a perverzségét attól még nem lenne a ribancom... ahhoz azért kicsit több kell. Az egyetlen, ami elég rendesen elterelte a figyelmemet az az, hogy le kellett adnom a rendelést és az a pincér srác... hát elég érdekesen nézett Missy-re, utána meg rám. Nem, nem akarnék rögtön nekimenni... kezdésnek az is megtenné, ha belelökhetném a pöcegödörbe. De ha ez megtörténne akkor már azért... nos, elég nagy szarban lenne. Általában senkit sem szoktam fizikailag bántani, maximum elküldöm a búsba, ha annyira felhúz. Annyira azért nem vagyok az erőszak híve, mint amennyire annak látszok. -Hát, figyelj, belém is foghatsz, ha szeretnél -biccentettem a fejemet a vállam felé, megint kicsit kiforgatva a szavait. Nyilván ehhez társult egy vigyor is, amiből leszűrte, hogy ahhoz képest minek voltam az előbb szemtanúja, megérkezett a legközelebbi vágányra a jókedvem. -De -köszörültem meg a torkom. -Én melletted állok. Szerintem fölösleges olyanba belevágnod, aminek már a gondolatától rosszul vagy -fölösleges mint papnak a nemmondommicsoda. Én sem tudnék úgy leélni egy egész életet, ha nem hagynának kibontakozni. Egy minimális döntés szabadságra elvégre mindenkinek szüksége van. Még egy olyan családban is, ahol mindenki auror. Tiszteletben kéne tartani a másik akaratát. -Csak nem tennének ki. A lányuk maradsz akkor is, ha utcasöprő leszel. És azért az ember ha szereti a gyerekét, akkor nem rakja ki az utcára ilyen piti indokkal -ha meg kiteszik akkor soha nem szerették igazán, ez ilyen egyszerű. Én mint mondtam nem vagyok kibékülve a gyerekekkel, de ha netán mégis lenne... akkor emberszámba venném és nem kényszeríteném rá az akaratomat. Legalábbis pályaválasztás terén semmiképp. Az már más kérdés, hogy mi járna azért, ha a tiltó szó ellenére drogozna meg hasonlók. -Nem egészen. Ők Londonban élnek. Viszont szabadnapokon rendszeresen hazateleportálok hozzájuk. Roxmorts-ban meg lehet dögleni, olyan unalom van néha -mindig is városi kölyök voltam, szerettem a pezsgést körülöttem, Londonban pedig ezt megtaláltam a szar idő ellenére is. Mondjuk az ottani időjárás kész Hawaii ehhez a Roxmortsihoz képest. Itt még az sem merülne fel bennem, hogy reggel elmegyek egy felfrissítő futásra, mert az év nagy részében lefagy a seggem. Meg más is, de ez részletkérdés.
- Kettőőt? Dehogy... ezt meg miből gondolod? – Kérdezek vissza enyhén elkerekedett szemekkel. Van egy olyan érzésem, hogy mint sokadszorra, ismét félreértettük egymást. Talán mindkettőnknek lehetne némi lazulás a másik felé, mert még a csuszka két végpontjain helyezkedünk el, aztán lehet, hogy csak túlgondolom, és mert kétértelműen fogalmazok, azért gondolta így. Nem vagyok egy nagyevő, ezért nem értem, hogy miről beszél. - Szokásosnál? Sokat jársz ide? – Lapozgatok, és a tenger gyümölcseisen akad meg a tekintetem. Azzal nem lehet mellélőni. Rák, tonhal, polip, mmm... ezek igazán jól hangzanak. Az utálatos olivabogyót ki fogom róla szedegetni, és dupla kagylót kérek helyette. A legtöbben nem is ennének meg ilyesmit, nekem a mániám, hogy különlegeseket kóstoljak. Ezt diktálom majd be a későbbiekben arrajáró pincér számára, s buzgón remélem, hogy Roy szemében nem leszek túlzottan extrém. Maradjunk csak az arany középútnál. Értem én célozgatós poénját, még vevő is vagyok rá, mint ahogyan már korábban kiderült, csak attól félek, hogy ha túl sokszor megyek bele, akkor félreérti. A horrorsztori most különben is találóbb ebben az esetben, a srácoknak nem is csodálható módon mindig valami pikáns jut eszükbe. - Nem is hagynám, hogy megegyél. Előbb ennélek meg én téged. – Ingatom a fejemet, és közben észre sem veszem, hogy finoman végignyalok az ajkamon. Nem szoktam én csábos lenni, de ez az állandó célozgatása valami ilesmit hoz ki belőlem. Ezek után már nem merek rákérdezni, hogy milyen izgalmas dolgokra gondolt, sejtéseim vannak róla, de jobb úgy tenni, mintha megsükeltültem volna, betudom azzal, hogy vadvizi evezésre gondol, vagy ilyesmi. Végül megjön a pincérsrác, én ártatlan mosolynak tudom be, ami köztünk lejátszódik, mégis elkapom Roy pillantását, amit mégsem teszek szóvá, mint ahogyan ő sem jelezte egyenlőre, hogy többet akarna tőlem, addig meg szabad ember vagyok. Lehet, hogy csak meg akar ismerni, én már annyi mindent félreértettem srácok esetében. Mondjuk eddig pont fordítva. Az ebéd az csak ebéd, aztán kiderült, hogy a másik komolyabbra gondolt. Úgy tűnik, naív vagyok, vagy rosszul kommunikálok velük. Igaz, egyik sem volt igazi randi, ez az első, eddig csak olyanok voltak, hogy a sulis ebédlőben akart valaki mellém ülni, semmi több. Legalábbis én nem voltam rajta, hogy több legyen belőle, és lassan elmaradtak az ilyen irányú kisérletek. - Pontosan az. Családi vállalkozásként emlegetik, de most őszintén... szerinted is jobban állna, hogy ha valami másba fognék? Azt hiszem nem vagyok merész ehhez. – Vonom meg a vállamat, tényleg sokszor nem értem, hogy mit is keresek a Griffendélben, ilyen mentalitással minimum a borzokhoz kellett vona kerülnöm. Bólogatok a szavaira, hogy igen, nagyon jó lenne gyógyítónak lenni, mert ott legalább segíthetek, és nem vagyok a tűzvonalban, de hát... Tárom szét a kezeimet, nem igazán van választásom. Azért határozottan jól esik, hogy nem pusztán azért mondja ezeket, mert mondjuk nyilvánvalóan hátsó szándéka lenne, hanem mert hiteles azzal amit mond. Személyzeti tag, és teljesen jól elvan vele. De én mit csinálok, ha kidobnak otthonról? Nem mondom, hogy büszke aranyvérű vagyok, de koldus sem akarok lenni. - Talán majd megkérem az egyik barátnőmet, hogy hozzáköltözhessek, ha nem mehetek haza. Legalább amíg kitalálom, hogy mi legyen. Majd lehet, hogy a karácsonyi szünetben előadom otthon, és ha nem veszi be a gyomruk, hát akkor... – Viszonzom a mosolyát, és megkordul a gyomrom. Direkt nem ettem, hogy ne csak csipegessek. – Neked is itt él a családod a közelben?
-Miért, kettőt is megennél? -néztem rá kicsit hitetlenül. Az, hogy én megeszek kettőt, az egy dolog. De úgy is nézek ki, mint akibe belefér annyi, már csak a kettőnk közti súlykülönbségből kiindulva. Missy meg olyan... sovány. Legalábbis hozzám képest mindenképp. Akkor mégis hogyan férne bele annyi pizza? Jó, ha egy egészet meg tudna enni egyedül. De jó, nem szólok bele. Annyi eszik, amennyit akar. Nem bánom én azt sem, ha az asztalt felzabálja, úgy sem látszana meg rajta. -Amúgy én maradok a szokásosnál. Sonkás-kukoricás -sosem értettem mire jó mindenféle oda nem illő darabokat a pizzára rakni, mint például ananászt. Olyan az életben nem ennék. Egyedül max. még a gombásat szeretem meg a csirkéset. De amin túl sok a zöldség meg minden, azt már nem tudnám megenni. Meg a vega pizzákat sem. Kitartok a lehető legegyszerűbbek mellett, azok a legfinomabbak és kész. Missy következő mondatára már csak vigyorogtam. Annak ellenére, hogy nem fűzte tovább a témát az erotikus oldalon, határozottan tetszett a reakciója. Tudni kell kicsit poénkodni is a dolgokkal és ha ő ezekkel a horrorba illő ötleteivel tudja ezt csinálni, akkor legyen. Ez mindaddig rendben van, amíg el nem kezdünk enni. -Azért van ennek más módja is. Én csak ennyit mondok... -döntöttem oldalra a fejemet egy pillanatra, még mindig vigyorogva az idióta megjegyzésén. -Mert a lábammal nem etetnélek, még akkor sem, ha egy lakatlan szigeten lennénk kettesben. Ott amúgy is lehetne izgalmas dolgokat csinálni -nem tehetek róla, esküszöm. Vannak olyan napjaim, amikor egymás után jönnek a perverz ötletek, még akkor is, amikor legszívesebben kiverném mindet.... mármint a gondolatokat a fejemből! Szóval szerintem még folytattuk volna ezt a témát, ha nem jön a pincér srác. Tök nyugisan leadtam neki a rendelést, viszont amikor hagytam, hogy Missy elmondja milyen italt kér és megláttam a sejtelmesen összevillanó tekintetüket... hát pillantásokkal húztam be annak a csávónak. Láthatóan ugyanis még mosolygott is, mikor arrébb állt. A pofátlanságnak azért legyen már határa! Én hívtam el randira, vagyis enyém lesz a csaj... ezek után meg még jobban meg akartam szerezni. Mert ha már más is szemet vet rá, abban sokkal nagyobb a kihívás, értékesebb a préda, ráadásul később villoghatok vele a másik előtt egy gúnyos mosollyal. -Nem, nem úgy -ráztam meg a fejem. -De gyógyító vagy bájitalkeverő miért nem lehetnél? Ez az aurorság ilyen családi hagyomány? -hát én tökön is bökném magam, ha nálunk az lenne. Mert mint mondtam, az én életemben senki sem parancsolhat, maximum tanácsokat osztogathat. De egyébként meg a szüleim sem vitték sokra a varázsvilágban. Jelenleg másodállásban a mágiaügyi minisztériumban dolgoznak, de mindkettejüknek van mugli szakmája, nem nézték le soha az embereket és engem is hasonló erkölcsök között neveltek. Ezért sem képzeltem magam sosem többnek a mugliknál, mint ahogy a legtöbb varázsló. És ezzel a sárvérű-aranyvérű megkülönböztetéssel sem értettem soha egyet. Mert most oké, valakinek több nemzedékre visszanyúló varázstudással rendelkező családja van... és? Most ő azt hiszi, hogy ettől lesz nagy ember? Lehúznám a vécén az összes ilyen felfogásút szívem szerint... mert tényleg rohadt büszkék lehetnek a családjukra a mínusz hetvenes IQ szintjük mellett. -De figyelj, a lényeg, hogy én támogatlak. Ha nem szeretnél auror lenni, akkor ne legyél. Ne kínozd magad vele életed végéig. Inkább szerezz egy kevésbé tekintélyes szakmát, amit szívesen csinálsz... mint én a „duguláselhárítást” -mosolyogtam a végén. Amúgy az mondjuk erős túlzás, hogy szeretek karbantartó lenni, viszont itt a Roxfortban legalább jó a munkabeosztásom, sok a szabadidőm és lehetek mellette fiatal partyállat.
Nem tudom, hogy miért várta tőlem, hogy tökéletesen fogok viselkedni, amikor láthatóan a kedvességemen túl nem mutattam azt, hogy nagyon is tapasztalt lennék. Fiú barátaim vannak, akikkel egyébként egészen jól elvagyok, mégsem merült fel semmi. Vagy csak nem vettem eddig észre, hogy lehetett volna, csak vak vagyok? Hát jó kérdés, így utólag lényegében mindegy is. Roy esetén is nehezen esett le, hogy kifejezetten női minőségemben akarna elhívni, ezért is lepődtem meg annyira, amit zokon vett. Hátha másodszorra jobban alakul a dolog, még ha ötletem sincsen arról, hogy mi is történhet egy ilyen... randin, vagy mi is ez. Nem magassarkút húztam, azért annyira nem divatozom, ám egy szép, nőies csizmát, igaz, annak kicsit emelt a sarka, a combom viszont valóban kilátszik az éppenhogy színes harisnyán át. Megszokásból hordom, a saját örömömre, nem indított meg belül gondolatfolyamot, hogy a rám várakozó duguláselhárító srác hogyan kezeli a látványt. - Miért lenne kínzás? Szeretem a csirkét. – Bizonygatom, az viszonylag sovány, de ízletes husi, és mégis, igaza van a csinos képű srácnak, udvarias tőle, hogy bevárt, és együtt haladva láthatunk hozzá a kulináris élvezeteknek. A kabát lekerül rólam, most láthat egy kicsit civilben is, mint ahogyan úgy látom, ő is lazábbra vette a figurát, ez jobban kihozza a jellemét, érdeklődve pillantok végig rajta, ahogyan a melleim között csüngő medállal játszom. - Az szép. Én kezdek egyel, aztán majd kialakul. Milyet szeretnél? – Magam elé húzom az étlapot, és a pizzákhoz lapozok, hogy átfussam a kínálatot. Szeretem az intenzív ízeket, lehetőség szerint minél több feltéttel, hogy ha valami nem ízlik, ki tudjam szedegetni, de még mindig maradjon bőséggel olyan rajta, amitől el tudok telni. Fel sem merül bennem, hogy másokkal is szokott ide jönni, végülis miért is ne tehetné, enni én is szoktam, kedves tőle, hogy elhívott, többet ne is tulajdonítsunk a dolognak. Remélem, hogy ma is fogunk beszélgetni a könyvekről, akár filmekről, az nagyon beindította a fantáziámat. A perverz vigyor meg határozottan tetszik. Nem igazán vagyok oda a visszafogott dolgokért, még akkor sem, ha én magam arra vagyok otthon kényszerítve. A vigyor kicsit horrorisztikus, amitől beindulnak a parázós ösztöneim, és azt kell mondani, cuki, amikor ördögi gondolatokat foral. - Remélem nem akarod lefűrészelni, és azt feltálalni nekem, hogy ellenőrizzem a hőfokot. – Valahogy errefelé indulok el, nem az intimitás irányába, hát ez most itt jött össze, valahol értékelje szépen azt, hogy nem löktem le a kezét, hanem még rá is fogtam. Nem szándékozom hagyni, hogy állandóan kezdeményezzen, végülis megtettem én a múlt alkalommal. Tudom, béna vagyok olykor, de nem is látom értelmét, hogy csak mert lány vagyok, várnom kelljen arra, hogy valaki mozduljon, és ha már zöldutat kaptam, csak akkor fejezhessem ki, hogy mire vágyom. Összevillan a tekintetem a csinos göndörhajú pincérsráccal, akinek leadom a rendelésemet, maradjon a baracklé, az kellemesen aromatikus tud lenni. Ha elment a felszolgálónk, akkor meg is kapom a jó kis témaindítást, ami nagyjából az egész életemet meghatározza. A sóhajtását viszonzom, nálam ez kemény téma. – Aurort igen, de... úgy nézek én ki, mint aki sötét varázslók után lohol? Ha ezt otthon beadom, akkor jöhetek ide konyhalánynak, és talán egyszer pincérnő is lehetek... Nem hiszem, hogy olyan jól állna nekem a fekete talár, meg a fehér blúz, hogy aztán egy halálfaló terítsen le. Gyáva dolog, de élni vágyom még egy kicsit. – Kuncogok fel, és az asztalra könyökölve, szinte észrevétlen módon adok némivel nagyobb belátást.
Tény, hogy én mentettem meg ezt az egészet, mert amilyen undok módon próbált kihátrálni... nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e elhívni. Tény, hogy nem viselem jól az ilyesfajta magatartást, amikor próbálnak kifogásokat keresni, hogy miért nem jönnek el velem. Úgy viselkednek, mintha én kényszeríteném őket, így meg nem sok értelme van a dolognak. Az, hogy mégis lebeszéltük ezt a találkozót, csak annak köszönhető, hogy viszonylag jó napom volt... már ha lehet annak nevezni azt, hogy reggel nyolctól estig ott vagyok a Roxfortban folyamatosan és ide-oda kell futkosnom. Annak örülök, ha néha ki tudok fogni egy-két idősebb diákot két óra között pár szó erejéig. Legalább addig sem unatkozok, elektronikai eszközök híján. De ebben a helyzetben, Missy-re várva mondjuk a tétlenkedésen kívül nem volt sok választásom. Maximum az, hogy néhányszor átbogarásszam az étlapot, hátha találok valami finomnak tűnő fogást a sok groteszk nevű kaja mellett. Szerencsére azonban kevesebb mint negyed óra alatt befejeződtek az idegtépően unalmas és kíváncsisággal teli perceim. Ugyanis nyilván már érdekelt mivel rukkol elő Missy. Mennyire tudja hozni a dögös csajt, ha arról van szó. Csalódtam-e mikor belépett? Nem. Határozottan nem. Főleg azért nem, mert végre tökéletes rálátásom nyílt a hosszú és formás lábaira, amik magassarkúban (?) még jobban mutattak. A kabát alatt ráadásul olyan ruhát viselt rajta, aminek azért volt egy szép kis kivágása, ennek köszönhetően sokkal jobban fel tudtam mérni a... méreteket, mint abban az iskolai egyenruhában. Ahhoz képest, hogy fiatalabb... hát, van egy alakja ennek a csajnak, az biztos. Aztán mégis olyan tapasztalatlannak tűnik. Pedig az adottságai megvannak hozzá, hogy főleg a fiatalabb férfitársaim a lába előtt heverjenek. Nem értem miért nem él vele... szedhetne fel magára egy kis önbizalmat. -Nem kínoználak egy előttem heverő sült csirkével. Vagy akármivel -nyugtattam meg, elvégre ennyire még azért én sem vagyok gonosz. Az igaz, hogy múltkor elég nehézkesre sikeredett ez a randira hívásos dolog, de nem így adnám vissza neki. Sőt, az ilyent igaziból meg sem bosszulnám, mert minek? A lényeg, hogy eljött és sikerült túllépnünk azon a malőrön. Ennyi. Ha mégsem ért volna ide, akkor meg nem is keresném egyáltalán, nincs ezen mit visszaadni... -Én kettőt rendelnék. Nekem speciel elég nagy az étvágyam -de végül is ő dönt. Ha nem bírna megenni egy pizzát, akkor nem erőltetem. Szegény még a végén itt rókázna, amire őszintén szólva nem vagyok kíváncsi... szerettem volna egy tök egyszerű randiféleséget, mindenféle rosszullét nélkül. Ha már úgy sem minden egyes nap mást hozok el ide, akkor lehetőleg ne történjen semmi kínos és undorító. Mondjuk azért egy kis extrára vevő lennék. Például egy mosdós actionre, a rókázáson kívül. Igen, határozottan ki szeretném próbálni azt is. 22 vagyok és túl ritkán csinálok „őrültebb” dolgokat, muszáj kicsit színt vinnem az életembe. Csak hát mi a garancia arra, hogy Missy erre vevő lenne? Hát, ha úgy ülök itt mint egy fatörzs, akkor semmi... A válaszára felkúszott az arcomra egy enyhén perverz vigyor. -Hmm. Szerintem még bőven lesz lehetőséged rá, hogy leteszteld a lábamon... -meg máshol. Fiatalabbakkal mindig a kelleténél talán még bátrabb is voltam, úgyhogy esetében sem volt olyan nehéz bedobni egy flörtdumát. Egy velem egykorúval vagy idősebbel lehet, sőt biztos, hogy óvatosabb lennék és ennyire sem mernék közeledni... viszont ez a korkülönbség úgy érzem pozitív irányba mozdította a dolgokat. Persze gondolom neki meg pont nehezebb, mert hát a képzeletbeli ranglétrán nyilván felette állok. De nem is neki kell udvarolnia nekem, hanem fordítva... neki csak hagynia kell magát, nincs olyan nehéz feladata. Amint ideért az egyik pincér, gyorsan elkaptam Missy combjáról a kezemet, majd leadtam a rendelést. Az üdítős résznél viszont hagytam a lánynak, hogy ő beszéljen, mivel még nem tette szóvá, hogy mit szeretne inni. Én speciel csak simán kávét kértem. Az legalább felmelegít. Miután lelépett a pasas, újra Missy felé fordultam egy amolyan „most mi legyen?” sóhajtással. De még mielőtt megszólalhatott volna felhoztam egy témát. -Na, mesélj magadról. Minek akarsz tovább tanulni? Mintha a múltkor aurort emlegettél volna, de nem vagyok benne biztos -figyeltem rá, viszont nem olyan jó a memóriám, hogy minden egyes apróságot megjegyezzek.
A bámulása cseppet sem zavar, azért hívott el, mert találkozni akart velem. Csak azért vagyok zavarban, mert még mindig hülyén érzem magam, hogy ki akartam hátrálni előle, majd túl erőszakos voltam. Nem mennek nekem az ilyen dolgok, és biztosan elbizonytalanítottam azzal, hogy talán egy tapasztaltabb lánnyal kellene kezdenie. Nem biztos, hogy pont egy végzőssel akar vesződni, aki úgy tűnik, hogy egyedül még a cipőjét sem tudja megkötni. Mások szerint csinos vagyok, ez nem jelenti azt, hogy tudok is bánni a nőiességemmel. Valahogy azt sem tudom, hogy mit akarok. Hogy felfigyeljenek rám, de ha tenni kéne ezért az már teljesen más tészta. Nem tudok kiállni magamért, Royden viszont mégis beszédre bírt, és végül látni akart ismét. Magam sem értem, már megelőzöm a mosollyal, mielőtt még ő tenné. Jó látni őt, és becsülöm azért, hogy mégis eljött, nem tudtam volna mit csinálni, ha csak iderángat, s nem jelenik meg. Olyan sokáig végülis nem csinosítottam magam, inkább lelkileg éltem meg azt, hogy beleéljem magam a dologba. A harisnya, amelyet oly kedvesen fixíroz, szinte átlátszó, éppencsak arra való, hogy mindenki értetlenkedjen a létén, látszik benne így is a formás vádlim, combom. Leülök mellé, végülis engem sem zavar a dolog hogy közel leszünk egymáshoz, nyilván nem azért jöttem, hogy távolságtartó legyek. Asszem. - Hát ööö... – Vigyorgok, valahogy fura öngóllal kezdtem. Nem mondom, hogy vörösödök, de nagyjából hasonló az állapot. Megvonom a vállamat, és nézelődni kezdek, hogy milyen is a légkör, mások is szoktak e itt találkozni, végülis nem abban a csupa rózsaszín randi-kávézóban vagyunk, az talán még sablonos is lenne. Kihámozom magam a kabátból, az sem volt túl vastag, egy finom méregzöld szövet. A székem táblájára terítem. Így közelebbről megszemlélhet, szolid dekoltázsom van, és még visszafogottabb smink, arcpirosító a járomcsonton, és szájfény, halvány szemkíhúzás. - A pizza teljesen jó. Ketten együtt egyet, vagy egyet-egyet? – Nem tudom felmérni, hogy mennyit tudok egyedül benyomni, otthon ha ettem pizzát, mindig szeletenként, a maradékot pedig el lehetett rakni ínséges időkre. Azaz két órával későbbre, keveset eszem, de gyakran. A rám helyezett kezén meglepődöm, és ráteszem a sajátomat. – Kibírom. A kezed nem annyira hideg. Sajnos én nem tudom tesztelni a lábadon... – Csóválom meg a fejem hamiskás mosollyal, hiszen rajta nadrág van. Viszont kezdek lassan szomjazni, nem azt kéne előbb megrendelni?
Én az ilyesmit sosem spiláztam túl. Legalábbis készülődés közben nem. Olyankor még úgy mindig laza vagyok Aztán jönnek azok a bizonyos idegölő percek, mielőtt odaérsz a találkozó helyszínére... ráadásul nekem most még várnom is kellett odabent legalább öt percet, mert egyszer az életben sikerült időben megérkeznem. És akkor itt az érv miért ne siess sose a randikra. Minek tennéd, mikor a másik úgy is késik? Engem régebben állandóan azzal csesztettek, hogyan képzelem azt, hogy fiú létemre váratom a lányokat? Hát, mondom miért, nekem nincs ugyanolyan jogom később érkezni? Ó, de még mennyire, hogy van! És ami van, azt használjuk. A gyíkot sem dísznek tartom a gatyámban... De most valamiért mégis egész pontosan érkeztem. Nagy unalmamban pedig mit tehettem volna? Olvastam a szórólapokat, amit kitettek. Meg az étlapra is ránéztem. Már legalább harmadszor néztem át a főételeket, mire a szemem sarkában megpillantottam egy a kelleténél jobban kiöltözött lányt, szőke hajjal. Azonnal odakaptam a tekintetemet, hogy biztos legyek benne. Szerencsére nem kellett csalódnom, tényleg Missy lépett be az ajtón. Miközben felém tartott egy elégedett mosollyal néztem meg magamnak, nem foglalkozva azzal, ha észreveszi a bámulást. Azért ez a ruha már sokkal többet mutatott, mint a múltkori szerelése. És sokkal jobban állt rajta nyilván. Például a hosszúkás, harapnivaló lábait elég jól ki lehetett venni így promóban. Nem is értem hogyan nem fagyott le idefele. Nekem deréktól lefele gondjaim voltak a vérkeringéssel, mikor betoppantam, pedig gatyában jöttem... akkor Missy valószínűleg már nem is érzett semmit sem. De nem baj, majd kicsit felmelegítem. Vannak rá hatásos módszereim, amitől garantáltan forróbbak fogja majd érezni a levegőt maga körül. -Hello! Már vártalak -mosolyogtam rá és megvártam míg lehuppan mellém. Ugyanis direkt az egyik sarokasztalt foglaltam el, így nem volt túl sok választása. Vagy mellém ül, vagy egy kilométerre kell átordibálnom, ha akarok tőle valamit. -Nélküled? Hogyan rendeltem volna? -vagy inkább minek rendeltem volna. Én itt előre zabálok mikor megérkezik, neki meg perceket kell várnia a kajára... az már úgy eleve elcseszett randi lenne. Amúgy sem jó, ha az ember egyedül eszik társaságban. Egy idő után akaratlanul is kinézik a szájából az ételt. Nem szabad így kínozni a másikat. Illetve randin nem szabad kínozni a társadat. Mert a haverokat lehet, azok van, hogy még meg is érdemlik. Például mikor engem kihagynak valami jó buliból, akkor nem fogom őket sajnálni, ha én eszek ők meg megkívánják. Sőt, még talán rá is játszok egy kicsit. -Szerinted pizzát együnk, vagy valami mást? -szegeztem felé a kérdést, eközben viszont azon törtem a fejem, mégis milyen indokkal érinthetném meg. Csak úgy „felmelegítés” végett. -Hú, de hideg a kezem -dörzsöltem össze, mintha tényleg annyira az lenne. -Jó hideg van odakint, igaz? Fogadjunk, hogy te is jégcsapnak érzed magad -tettem rá a combjára a kezem, majd a kelleténél direkt hosszabb ideig ott is hagytam, egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon.
Nem akarom túlspilázni az egészet, holott ez az első igazi randim. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kell rá várnom. Legalábbis randinak gondolom, lehet, hogy csak barátilag akar megismerni, akkor meg feleslegesen gondolom túl. Agyaltam rajta, hogy ha nem kérdezi meg, akkor én megtettem volna. Félénk vagyok, de hát olyan csinos hátsója volt, azt hiszem léptem volna valamit. Megnézett magának, de én sem voltam vak, aranyos volt a mosolya is, és hát vagyok olyan hiú, hogy ha látszólag tetszem valakinek, az nálam is magas pontszámmal indul. A végét majdnem elszúrtam azzal, hogy mehetnénk-e most, amit gyorsan leállított igen határozottan, ami így utólag egészen jó lépés volt. Át tudtam gondolni a dolgokat, várni, készülni. És már megint a ruhakérdés. Ezért nem mentem el vásárolni, de megkérdeztem Ginnyéket, hogy mi a halál legyen, mert a szüleim sosem vettem olyan ruhát, ami illetlen lehetne, így abból kell gazdálkodnom amim van. Bizom benne, hogy az arcom és a stílusom fogta meg, és nem fog meghátrálni, ha valami stílustalan ruhában érkezem. Mindenesetre mázli, hogy ilyen barátnőim vannak, mert kaptam egy szép csizmát és egy sálat az Eileen&Ginny kettőstől, meg halvány pirosítót a járomcsontomra. A sminkeléshez értek, most nem vittem túlzásba, mert nem ismerem Roy elképzelését, az arany középút talán tuti megoldás lehet. Ha a stílusom már megfogta, akkor meglátjuk, hogy most mire megyünk egymással. Sajnos voltam olyan csapongó, hogy nem is biztos benne, hogy melyik az igazi énem, sőt, én sem tudom, hogy pasi ügyben most mit merhetek gondolni. Aww... Nem tudom azt sem, hogy végül a Három Seprű előtt találkozzunk, vagy bent, bár amilyen szeles már az idő, gondolom nem akarunk megfagyni, így lenyomom a kilincset, és lám, jól is döntöttem, mert ő már ott ül. Nem, nem csak az idő szépítette meg emléket, valóban igen csinos srác, kissé le is fagyok, amikor meglátom. Pont engem szúrt volna ki? Vagy az ember fiatalon próbálkozik, hátha egyszer összejön valakivel, aki passzol? Nehéz ügy. Mosolyra fakad a szám, ahogy integetek még a bejárattól, és bátorságot generálva lépdelek hát felé. Az órát nem néztem, de ha minden igaz, nagyjából időben érkeztem. - Szia Royden. – Oldom meg a kabátomat, és huppanok le az egyik székre valahol a közelében. Nem tudom, hogy vannak e szokások, hogy szembe illik, netán mellé, így egy közeli székre ülök le némi habozás nélkül ahogy sikerül. Még nem sikerült feloldódnom, kell egy-két perc. – Rendeltél már?
Zajt hallottam. Méghozzá fényes nappal, a saját házamban. És itt most egyáltalán nem az alapzajra célzok, hanem arra, hogy a szomszéd szobában valami leesett. A fejemet azonnal felemeltem és felkönyököltem. Viszont így hason fekvésből aligha deríthettem ki, hogy mi vagy ki miatt esett le a... feltételezhetően toll. A pálcát a kezembe varázsoltam és elindultam a zaj forrása felé, az átlagnál magasabb pulzusszámmal. Fogalmam sem volt mire számíthatok, úgyhogy muszáj volt fognom „fegyvert” a kezemben. Ebben a varázsvilágban szinte minden lehetséges, legalábbis azok alapján, amiket hallottam és átéltem. Fellélegeztem, amikor megláttam, hogy „csak” egy tarantula van a szomszéd szobában. Alkalmaztam rajta az arania exhumai átkot, ha már a kezemben volt a pálca. Viszont az azért elgondolkodtatott, hogy mégis hogyan jutott el ide csak úgy ez a dög. Mondjuk azok után, hogy múltkor vonulni láttam a rohadékokat, nem lepne meg, ha valamire készülnének. Mindenesetre próbáltam ezt az apróságot figyelmen kívül hagyni és inkább elkezdtem készülődni a találkozóra. Meglátogattam a fürdőt, ahol sikeresen rendbe szedtem magam. Utána a szekrényemből kiválasztottam egy általam divatosnak talált szerelést, ami nagyjából illett egy randira. Nevezetesen egy fehér inget és egy fekete gatyát. Nem vittem túlzásba az öltözködést, az látszik. De ötletem sem volt mi lenne ennél jobb. Nem akartam úgy odaállítani, mintha egy ünnepségre mennék, ugyanakkor mégis meg kellett adni a tiszteletet olyan formában, hogy nem úgy állítok oda, mintha a két házzal arrébb lévő boltba mennék. És persze az is előny, ha nem miniszoknyában megy hódítani az ember fia. Szóval utoljára felkaptam a fekete kabátomat és kiléptem az ajtón. Nagyjából öt perces séta után pontban háromkor megérkeztem a Három Seprűhöz, ahol szokás szerint elég sok varázsló tartózkodott. Körülnéztem a helyiségben, de még nem láttam sehol sem Missyt, tehát nem késtem el. Ez abszolút jó pont, nem minden csajnak volt eddig olyan szerencséje, hogy pontban a megbeszélt időpontban vagy előtte megérkeztem. Nem azért, mert nem érdekeltek, egyszerűen sokat szüttyögtem, húztam az időt, végül sikerült elkésnem. De ahogy láttam rajtuk, nem vették zokon annyira. Szerintem amúgy is értékelniük kéne, hogy én legalább nem a fél órás kategória vagyok, hanem előbb érkezem. Eddig a rekordom 15 perc késés volt. Az egyik szabad asztal felé vettem az irányt és leültem az egyik székre. Túlzottan nem feszültem rá a helyzetre, de azért nyilván volt bennem egy alap izgalom, mint ahogy általában minden hasonló jellegű találkozó előtt. Az étlapot kezdtem el lapozgatni, hogy egy kicsit se látszódjon rajtam az előbb említett feszültség. Legalább addig is lefoglaltam magam valamivel, ha már nem volt kivel beszélnem.
/
