2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Értem, mire gondolsz. Van egy olyan sejtésem, hogy sikerült megbántanom, de nem fogok visszakozni, elvégre így gondolom, nem szeretném senki lelkét kímélni, csak azért, mert úgy hiszem, utána esetleg nem fog velem szóba állni, esetleg neheztelni fog. Vannak tipikus simulékony, behízelgő emberek, én nem vagyok ilyen. - Ha úgy fejezed ki magad, hogy a lányok többsége, akkor használhatod, de az előző állításod nem volt igaz. Ezzel nem okoskodni akarok, csak azt hiszem kicsit túlfejlett az igazságérzetem, és nem szeretem, ha mások alapján ítélnek meg engem is, vagy alkotnak rólam véleményt. Gondolom, te sem szereted, hogy ki lettél kiáltva a lányok kedvencének. Nem csak gondolom, látom is, ehhez bőven elég volt a legelső beszélgetésünk is, nem kellett hozzá még a mostani is, több meg pláne nem. Én nem a jó vagy a rossz szavakat használtam, attól még, hogy valaki nem kedves, lehet jó ember, egyszerűen más a világnézete, másképp kezeli a dolgokat, a nagypapám sem volt sosem kedves, kifejezetten szigorú ember volt, míg élt, mégis szemrebbenés nélkül mondtam rá mindig, hogy igen, ő jó ember. Ashton is az szerintem, egyszerűen csak a lányokkal kapcsolatban kicsit félresiklottak a dolgai, amin nem csodálkozom, és biztos, hogy nem lesz kevesebb a szememben. Egyszerűen csak azt kívántam jelezni, hogy én nem tartozom azok közé, akik bedőlnek a pletykáknak, mások véleményének, épp ezért szeretném talán, hogy mások se tegyék ezt velem. - Ez szerintem minden lánynál más, és gyakorta néha még egy személyen belül is változhat, elvégre, nem lehet mindig bújós kedve valakinek. Meg aztán, szerintem egy törékeny lány is lehet erős, és céltudatos. Na most nem fogok példálózni, de úgy hiszem, én ilyen vagyok, de tényleg nem akarom magamat piedesztálra emelni, pláne nem azok után, ahogy róla nyilatkoztam, bár úgy tűnt, hogy csak a negatív mondandómat hallotta meg. Csupán sóhajtok, jó, akkor azt is illenék figyelembe vennem, hogy nem szereti, ha a segítségére sietnek, ez azt jelenti, hogy még véletlenül sem kellene soha a közelében lennem, nehogy segíteni akarjak. Esélytelen. A változatosság kedvéért persze kerülhetnék én is bajba valamikor, de ez nálam nem túl gyakori eset. Aztán elcsípem a pillantását, egészen elrévedő, mintha egy szívdobbanásnyi ideig rajtam időzne, mintha észrevett volna, mint… nőt? Nem, az ki van zárva. mégis, úgy tűnik, ezúttal ő van zavarban, ami meglehetősen sokkol, épp ezért nehéz is beszélnem az elcsábítósdiról.
- Elhiszem, de velem még sehogy sem történt csak úgy meg, szerintem taszítom a pasikat, vagy valami ilyesmi. Lemondó sóhajom egyértelműsíti, hogy ilyen téren abszolút nem vagyok nyeregben, és észre sem veszem, mennyire kitárulkoztam, de legalább így nem kell elvörösödnöm. A kérdése után már abszolút zavarba jövök, és bár mérhetetlenül örülök neki, igyekszem nem őrült liba módjára kikelni magamból, és higgadtan válaszolni. Lehet túl jól sikerült? Talán most azt hiszi, hogy olyasvalakivel megyek, akivel randizok? Úristen, szerintem Mattie szétröhögné az agyát eme feltételezésre. Nem tudom, van valami fura a reakciójában, kicsit úgy érzem, legszívesebben máris visszavonná a felkérést, de az okát nem értem, hiszen nyilván nem akar tőlem semmit, akkor mégis miért baj, hogy van partnerem a bálra? Mindegy is, ha odafigyelt, és a gesztusaimat is vette, akkor tudnia illene, hogy nincs senki a képben ilyen téren. Jobban mondva van, de az Ő, és erőteljesen egyirányú utca. - Ööööö… Nincs mit! Akkor… szia, és találkozunk a bálon! Motyogom nem kicsit leforrázva, azért erre a hirtelen lelécelésre nem számítottam, nem is értem, akkor miért táncolna velem, ha a társaságomra sem kíváncsi? Azt hiszem, sosem fogom megérteni a férfiakat. Még jó pár percig állok ott, miután elment, és csak akkor megyek ki, amikor biztos vagyok benne, hogy messze jár. Igen ám, de ilyen gyors bosszúra nem számítottam, még aznap este a gyengélkedőre kerültem egy rám kimondott Carbunculus-átok miatt, és abszolút senkit sem akartam magam körül tudni…
Elismerően mérem végig, na nem mintha eddig átlagosnak gondoltam volna, hiszen kedves, ért a filozófiához, és most még a srácokkal szemben is kiáll magáért, ha nem tetszik valami. Most pedig értem is. Honnan van ennyi lelkiereje? Mégis visszavág nekem is, amin ugyan nem sértődöm meg, de azért megjegyzem magamnak a dolgot. Bólintok, és hát igen, nem vagyok egy szent, fogalmam sincsen, hogy honnan vette azt bárki is, hogy én vagyok az eszményi pasi. Mint ahogyan megmondtam Lorenának is, hogy terjessze nyugodtan, hogy egy ősbunkó vagyok, talán így több értelme lesz a létemnek az iskolán belül. A pasik eddig sem foglalkoztak velem, nem fogják maguknak kikérni, ha csökken a konkurencia. - Szándékosan nem akartam kedves lenni, mert azzal is csak... – Bátorítanám őket, de ezt felesleges is így kimondani. Benntartom a levegőt, és miután már rajtam van az ing, nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, így az ajkaimra tégednek az ujjaim, mintha nagyon elgondokoznék a hallottakon. – Igazad van. De az általánosítás nem zárja ki a kivételeket. Ha az a tapasztalatom, hogy a lányok többsége hasonlóan tud viselkedni, legalábbis velem kapcsolatban, akkor nem mondhatom azt, hogy a lányok? – Valahol azért furcsa, hogy menteni próbálom magam a szemében. Igazán aranyos lány, és tőle hallani azt, hogy nem vagyok kedves, nem is tudom, hogy miért, rossz érzés. Mintha valami megfelelési kényszer ébredne bennem, pedig az utánam futkosó csitrik felé ez sosem volt meg. Nem akartam választani sem közülük, mert egy ilyen kapcsolatnak nem biztos, hogy lenne értelme. Viszont azt hittem, hogy az udvariasságom, a figyelmességem a jók közé emel, és most durván le lettem avanzsálva afféle semlegesnek. Hát ezért a megfelelési kényszer, nem akarom, hogy félreismerjen. A mosolyát valahogy észre sem veszem. Nem azért, mert annyira bánt a dolog, de nehéz ezzel azonosulni, hogy milyen képet festett rólam. - Én is az vagyok, és jól pofára is estem vele. Amikor azt hittem, hogy a lányok törékenyek, és finomnak kell velük lenni, az volt a baj. Aztán amikor azt, hogy egy lány is lehet erős, céltudatos, akkor meg az. Valahogy romantikusnak lenni mintha nem érné meg. - Nem. Nem fogom hagyni. Túl kedves vagy ahhoz, hogy magadra vállald az én keresztem. – Rázom meg a fejemet. Nem arról van szó hogy nem kérek a segítségéből, de az valahol igenis bántana, ha mást is bele kéne kevernem, főleg valakit, aki tenni akar értem. Evangline nagyon is hasonlít Nathalie-re, aki beverte az utolsó szöget is romantikus képzelgéseim koporsójába, és nagyon meglepődnék, ha pont ő akarná ki is húzni belőle azt. Jól érzem magam a társaságában, nem üldöz folyton a kényszer, hogy meneküljek, mert nem vihog bele a képembe, ez azért nagyon megnyugtató. Ahogyan megrántja a vállát, akaratlanul is odatéved a tekintetem, és riadtan megrebbenek, amit nagyjából nem is sikerül álcáznom, most tényleg megnéztem magamnak? Na ne már, és ráadásul ilyen bénán, leplezetlenül? Ez nagyon ciki, úgy érzem magam, mint egy kiskamasz. Ő egy lány, akinek minimum egy huszonöt körüli pasija van, és mégis mindig az én orromat törölgetni, más másodszor anyáskodik felettem, én meg hozom őt a furcsábbnál furcsább helyezetekbe. Attól, mert hihetetlen bájos, nem vagyok a súlycsoportja, ezt egyértelművé tette azzal, hogy kioktatott, és megvédett. Visszazökkenek a a valóságba, ahol a csábításról esik szó. Na témánál is vagyunk. - Tudod beszéltük a múltkor, hogy nem létezik barátság, de csábításnak sem szükségesszerű történnie. Van, amikor egyszerűen csak megtörténik a dolog. – Bólintok, és lassan le is zárhatjuk az engem követő banda témáját, jobb nem is beszélni róluk. Amint hallom, elcsitult a folyosó, Evangeline-t pedig nem akarom feltartani, biztosan lett volna dolga, és én csupán eltérítettem. Egyenlőre még nem hagynám faképnél, de feltartani sem érdemes. Bólintok csak, és felteszem a kérdést, miszerint ott összefuthatunk, és lám, nekem lett igazam, van valakie. Nem is csoda, kedves, gondoskodó, és mint kiderült, ha nem rohan az ember az összes lány elől, kiderültett volna, hogy Evangline gyönyörű. Már akkor is észrevettem, amikor a fejemet kezelte le, de akkor nagyjából nem voltam magamnál, most pedig már indokom sincsen arra, hogy valóban butaság volt általánosítanom. Hát mindegy, azon túl, hogy úgy érzem, beszorult a levegő a bordáim közé, igyekszem nem megszólalni, nehogy elvékonyodjon a hangom. Miért érzem magam most rosszul? Justice elhívott, tehát nem leszek egyedül, és vajon abban reménykedtem, hogy Evangline igen? Ez valóban önző dolog. Légy férfi, és örülj a sikerének. Próbálom nem érzékeltetni a sötét árnyékot, amely végigszalad az arcom előtt, és mosollyal zárom a beszélgetést. - Ez igazán jó hír, akkor majd ott találkozunk. Köszönöm mégegyszer, amit tettél, és szép napot neked mára. Szia! – Hátrálok tőle kifelé, alaposan beleütközve egy padba, amitől csak elvörösödni sikerül, még a kardom is éles hangot hallatott, amikor koccantam. Gyorsan megfordulok, és távozom a teremből.
- Egyszerűen betelt a pohár, muszáj volt. Nem fogom neki ecsetelni, hogy mi volt az oka, nem szeretem híresztelni, hogy a legtöbben egész könnyen dőlnek be annak a platykának, hogy én sárvérű vagyok, a húgaimmal egyetemben. Ez különösen a 11 éves Evelyn esetében vicces, aki a Mardekárba került… Nem hiszem, hogy belegondoltak úgy komolyabban ebbe az egészbe. Mindenesetre épp ezért nem is híreszteljük a legkisebb roxfortos testvéremmel a rokoni szálunkat, nem szeretném, hogy kellemetlenségei legyenek a házában. A szüleink nem túl ismertek varázsló körökben, apa mugli szakmája miatt élünk ilyen jól, és valószínűleg ezért hiszik azt is, hogy apa mugli, pedig nem, de már rég hidegen hagy, hogy mit gondolnak, de attól még nem fogom eltűrni, hogy sárvérűnek nevezzenek az egész iskola füle hallatára. - Akkor én nem vagyok lány. Jelentem ki mosolyogva, tudom, hogy mennyire abszurdul hangzik ez, de úgy hiszem, így tudom elég érzékletesen kifejezni, hogy én abszolút nem értek egyet azokkal a nőkkel, akik a tahókra buknak. Nos, én közel sem, de nyilván nem mondhatom el, hogy valójában kire, kicsit gáz lenne. - Szerintem nem vagy unalmas, bár, most meg ne sértődj, de éppenséggel kedvesnek sem gondolnálak, legalábbis, nem a megszokott értelmében. Jó fej vagy, már amennyire eddig meg tudtam ítélni, de nagyon durván általánosítasz a lányokkal kapcsolatban, és ez azért nem épp szimpatikus vonás. Tudom, már mondtad, hogy nem hasonlítok rájuk, de az előzze lévő dolgokról beszélek. A mosolyommal igyekszem tompítani a szavaim súlyát, nem megbántani akarom, és én sem éreztem magam megbántva egy pillanatig sem a múltkor a konyhában, hiába hiszi azt, de szerintem ő se nem rossz, se nem tipikus jófiú. Ez viszont nem baj, az arany középút lehet a legjobb. - Azzal viszont nem vitatkozom, hogy a legtöbb lány örülne, ha kihasználnád őket. Nem is értem igazából, bár többször megkaptam már, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, szóval nem csoda. Az viszont tök tuti, hogy kedves vagyok, szóval itt az újabb kereszt plátói szerelmem sírjára, kész, nem tart vonzónak, ezzel szemben unalmasnak igen, hát ez felettébb csodálatos. Azt hiszem, ma éjszaka kénytelen leszek telebőgni a párnámat. - Ugyan már, mondtam, hogy nem érdekelnek, szóval nincs semmi baj. Nem fogod hagyni? Akkor kéne rám egy szájkosár, vagy valami, általában ami a szívemen, az a számon, és nem szoktam véka alá rejteni a véleményem. Nem hazudok, ez tényleg így van, egyedül neki nem mondom el, hogyan is érzek valójában, akkor szerintem esélyem sem lenne ilyen nyugisan beszélgetni vele. Megint mosolyog, azt hiszem, strigulázni fogom lassan, hogy hányszor tudom elérni nála ezt, egészen jól érzem magam tőle, el tudnék olvasni. Ajj, ez nem ér. A válaszom előtt kislányosan megrántom a vállam, barna, hullámos tincseim megemelkednek, majd visszasüppednek a mozdulattól, s pár pillanatig rágódom a dolgon, még az ajkaimat is beharapom, majd csak sikerül megszólalnom. - Nem tudom, hogyan működik, senkit sem próbáltam még elcsábítani, meg engem sem próbált senki, de van egy két, hümm, tapasztaltabb lány a suliban, szóval hallok ezt-azt. Ennél az elvnél maradva tökéletesen érthetetlen számomra, hogy senki sem próbálkozott még ilyesmivel Ashton esetében. Nem hinném, hogy minden lány annyira nyuszi az őt követő hordából.
- Nem, az egyértelmű, hogy nem sokan aranyosak veled, máskülönben sokkal vidámabb lennék. Mint mondjuk én, velem sokan kedvesek. Ez mondjuk meglehet annak köszönhető, hogy nagyon is pozitív személyiség vagyok, és a bizalmi körömön kívül engem ugyan senki sem hallott nyafogni soha semmiről, egyszerűen nem tartoznak másokra a problémáim, megvannak azok, akiknek bármit elmondhatok, és minden áldott nap hálát adok értük a sorsnak. Talán velük próbálja ellensúlyozni a reménytelen szerelmemet. - Sajnálom, remélem azért, hogy ez meg fog változni, és hogy mindegyik lelkes híved rájön, hogy tulajdonképpen valaki másba szerelmes, és hagynak majd levegőhöz jutni. Ebbe persze magamat is beleértem, de ezt igazán nem szükséges tudnia. A kérdésére azonban mélységes döbbenet lesz úrrá rajtam. Ez. Most. Komoly? Te jesszus atya úr isten. Elájulok. Nyugi Evangeline, csak higgadtan, nem úgy, ahogy bárki más tenné, csak szépen, lassan nem hadarva. - Hát… ööö… Zseniális vagy, csak így tovább. Hülye… Egy mosoly, ez az, megy ez, mellé zavart hajbirizgálás, kész szerencse, hogy valószínűleg nem ért az ilyen finom jelekből, hiszen próbálja kikerülni a lányokat. - Az jó volna! Úgy értem, ott leszek, van már partnerem, de a táncrendem még egyáltalán nem telt be, szóval szívesen táncolnék veled. Egy pillanatra elfog a késztetés arra, hogy közöljem, tulajdonképpen a legjobb barátommal megyek, de végül nem teszem, nem szükséges tudni, csak tipikus szerencsétlenségnek tűnnék, ha tudná, hogy nincsen senkim, sőt, soha nem is volt. Tényleg elég szánalmas vagyok, ami azt illeti. Ám úgy tűnik, mégis akadt valaki, aki elég bátor volt lépni vele kapcsolatban. Én tulajdonképpen ráerőszakoltam magam Mattiere, bár ő ezt azért nem bánja annyira, hiszen a legjobb barátok vagyunk, mellesleg úgy tudom, nem is tetszik neki senki, akit elhívhatott volna.
Nem igazán lett volna esélyem, hogy észrevegyem az érzéseit, hiszen kategórikusan nem nézek senkire már jó ideje, direkt kerülöm a tekinteteket, mert még valaki célzásnak venné. Ráadásul vele még csak azonos évfolyamban, vagy házba sem járunk, minden létező módon le lett csökkentve az esélye, hogy valaha úgy igazából találkozunk. Az biztos, hogy már másodszor áll ki mellettem, s bosszantónak érzem azt, hogy mindig ilyen hülye helyzetekbe keveredek. Ha ki kell menni a terepre, bestiák ellen harcolni, sosem esem zavarba. Jó, volt már rá példa, hogy elszámoltam magam, és tökéletesen nem az történt, mint amit vártam, na és ott a Nathalie-s ügy, ami teljesen elvette a lányokba vetett hitem, akkor végképp rá kellett ébrednem, hogy királylányok már csak a mesékben léteznek. Külsőleg Evangline éppen rá hasonlít, barna, világos szemekkel, kellemes formákkal, és nyilván nem szabadna általánosítanom, de akaratlanul is eszembe jut, hogy mennyire meg lettem vezetve. Mindegy, a múltért senkit nem hibáztathatok a jelenben. Ő most itt van, próbál kedves lenni, én meg állandóan ostoba próbák elé állítom, akaratlanul is. - Behúztál? Azta.. – Nyílik tágra a szemem. Még erős is. Ahogyan képes volt szembeszállni a falkával, még a fiúkkal szemben is megállja a helyét. Ha még kitalálja, hogy lovagolni is tud a filozófia mellett, akkor lassan már tényleg azt fogom hinni, hogy vagy kivételes lány, vagy valami oltári nagy átverés ez most megint. Nem, Nathalie esetében nem mondom, hogy átverés volt, pusztán a véletlenek ostoba sorozata, amelynek alapja nyilván nagy hazugság volt. Amikor még fiatalabb voltam, reménykedő, romantikus. Rossz dolog volt kiábrándulni. - Én úgy vettem észre, hogy manapság a lányok azokra buknak, akik szemetek velük. Mintha tőlem is azt várnák ők ott kint, hogy egymás után cipelem be őket a párnák közé, hogy aztán eldobjam őket. Aki kedves, az unalmas. – Nem rá értem, magamra. Hiszen ő érdekes személyiség a kedvessége mellett is, mardekárosokkal verekszik, a saját nemével száll szembe, rólam meg nagyjából csak a külsőmet ismerik, mert rajta kívül alig volt valaki, aki meghallgatott volna, netán beszélgetést kezdeményezett volna. - Nem akartam, hogy miattam kerülj bárkivel is összetűzésbe. Nem fogom többé hagyni. – Rázom meg a fejemet. Kedves tőle, hogy kiáll értem, de nem vállalhatja magára, hogy megátkozzák, mert kiállt értem. A sarkamra kell állnom, nem várhatom azt a jövőben, hogy ott settenkedik a nyomomban, hogy megmentsem az ilyesmiktől. Amit mond, azon enyhén szólva elhülök, nyelek is nagyot, nem tudok nem mosolyogni. - Kedvelem az igazságérzetedet. De tényleg hagyd csak. Elcsábítani? Gondolod, hogy az úgy működik? – Pillantok rá kedvesen, valahogy nekem a gesztusok többet érnek, mintha valaki beveti a női bájait. Szép dolog a körbeudvarlás, meg a gyengébb nem praktikái, de nagyjából nincsen benne egyediség. Azt jobban tudom értékelni, ha valaki meg akar ismerni, nem akarok senkinek a sikerélménye lenni. - Hogy valaki ennyire aranyos velem? – Értem félre szándékosan a kérdését. – Tulajdonképpen nem nagyon. Nem mondom, hogy mindenkinek én vagyok a szíve vágya, mert izlés kérdése is, de akik úgy valóban rendesek velem, azok elég kevesen vannak. – Elhallgatok, s eszembe jut valami, aminek talán már nincsen jelentősége, és csak bántanám vele, de hátha nem. Végülis nemet is mondhat, nincsen annyira rámtapadva mint a másik, így ha valóban nemleges is lesz, attól még elfogadom, mert mint mondtam, karakán csajszinak tartom. - Öhm... találkozunk majd a bálban? Elhívott már valaki, de ha nincsen tele a táncrended... Áh, nem, egy ilyen kedves lánynak, mint te, biztosan már...
Egyik sem vagyok, ez tény, reméltem is, bár őrült talán mégis, elvégre csak nem vagyok normális, ha arról van szó, hogy három éve bele vagyok zúgva, de ezt érthető módon nem szeretném az orrára kötni, nem hiszem, hogy túlságosan jó vége lenne, rögtön el is zavarna, ami tökéletesen érthető lenne. - Bízom benne. Végül csak ennyit mondtam, nem igazán bírtam volna másként kifejezni magam, hazudni nem fogok, és bizonyos szempontból tényleg nem volt rendben minden velem, de én legalább magamban szenvedtem, és nem üldöztem senkit az érzéseimmel. Jesszus, az a mosoly, és még csodálkozik, hogy bomlanak utána a nők, szó szerint. Én igyekszem úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, különben menten cseppfolyóssá válnék. Elvégre, Mattie is megmondta, hogy reménytelen eset vagyok, és el kellene végre felejtenem, hiszen észre sem vesz, vagyis most már tudja, ki vagyok, de attól még bizonyosan nem úgy néz rám, lévén tele van a puttonya a nőkkel. - Igen, mindenkivel ilyen kedves vagyok, kivéve persze azokat, akik több ízben bunkók velem. A múltkor például behúztam egy mardekárosnak az ebédlőben, szóval nem vagyok éppenséggel szent. Egyszerűen arról van szó, hogy ilyen vagyok, amolyan kedves féle. Nem is értem, mit lehetne túlragozni azon, hogy hálás, sosem kérném, hogy bárki foglalja imába a nevem, csak azért, mert úgy viselkedem vele, mint ahogy bárki mással tenném. Nem tudom miért érzem most úgy, hogy tulajdonképpen rendkívül nevetséges vagyok, és hogy hülyeség mindenkivel kedvesnek lennem, de hát istenem, nem szeretnék megváltozni, soha nem szerettem volna.
- Gondot? Ez azért némileg megdöbbent, nem pont úgy néztem ki odakinn szerintem, mint akinek a legcsekélyebb mértékben is számít a véleménye. - Mondjuk, így jobban belegondolva azt hiszem, számíthatok majd pár átokra a mai nap folyamán. Ezt történetesen viccnek szánom, de azok alapján, amit ma láttam, szerintem nem épp lehetetlen a dolog, úgyhogy oda fogok figyelni magamra. - Egyébként pedig, nem fogom ezt mondani, mert nem igaz. Kicsit túlfejlett olykor az igazságérzetem, és egyértelműen megalázó volt, amit veled műveltek. Legalább annyi lenne bennük, hogy megpróbálnak elcsábítani, hogy magadtól vedd le az inged. Most mégis, nem az lenne az igazi sikerélmény? Tök dinkák. Rántottam meg a vállam, bár nem tudom, minek beszéltem ennyit, lehetséges, hogy jobban járnék, ha inkább csöndben maradnék, mielőtt még valami olyat találok mondani, hogy egyértelmű lesz, közel sem vagyok közömbös. - Egyébként, gyakran megesik az ilyesmi? Kérdezem aztán, inkább elterelve az előző gondolatsoromról a figyelmet, mert bizony, ha nem ez volt az első eset, akkor pláne megértem, hogy miért kerüli inkább a lányokat. - Meg aztán, nem a barátaim, ha esetleg ezt gondolnád, nekem normális barátaim vannak. Jó, kicsit dilisek néha, de annyi kell mindenkinek. Mosolyodtam el szélesen, nyilván azért, mert azokra gondoltam, akiket a barátaimnak tartok, következésképp intenzívebb érzéseket váltanak ki belőlem. Ashton persze nem tudhatja, hogy akkor is így van, ha róla beszélek másnak, de jobb is, így legalább talán van egy kis esélyem arra, hogy néhanapján elviselje a társaságomat
Meg is lep, hogy ennyire kiállt értem, valahol pedig ismét beigazolódik, hogy nem mindenki ugyanolyan. Mint ahogyan a szekrény témájában is segített, most ismét a védelmemre kel. Lassan kezdem magam kényelmetlenül érezni, hogy ismét rászorulok arra, hogy itt legyen, és megóvjon. Miért ilyen kedves velem? Miközben rendezgetem az ingemet, picit zavartan nézek fel, talán ezért is gombolom félre az inget. Nem is a közelsége furcsa, hanem az, hogy ennyire képes értelmes lenni, ezt nem szoktam meg. A legtöbb lány ebben a korban teljesen megvan bolondulva, de mégis valaki képes arra, hogy normális emberként kezeljen, s nem úgy, mintha valami kirakatbaba lennék. Megállok egy pillanatra, ahogyan elrontom a gombolást, az égre meresztem a szemem, ma semmi nem sikerül úgy, ahogyan kéne. Pedig csak le akartam volna menni a tóhoz egy kicsit megmozgatni magam, némi kardos formagyakorlat, abból még sosem volt gond. Hátat fordít, s úgy kéri el a kabátját, nem tudom hova tenni a helyzetet, hát visszaadom neki, biztosan menne már, lehet elég dolga a butaságaim nélkül is. Ahogyan a filozófus mondja: tudd, hogy mikor váltál feleslegessé. Ezt most pont egy olyan helyzet. Egy pillanatra összeér a kezünk, ismét az a bizsergés fut rajtam végig, mint amikor a hajamat simította félre. Még jó, hogy nem látja, mert sikerül a füleim végig elvörösödni. Amikor megfordul, kezdem előlről, kivillan izmos mellkasom, de ha előbb elfordult, most én teszem meg, de csak félig, nem teszek olyat, hogy hátat fordítok egy hölgynek. - Mind kissé sértő a lányokra nézve, de talán... igen, te egyik sem. – Nem fogok lealacsonyító jelzőkkel élni, még ha így is van, akár mindet rájuk süthetném. De tehetnek róla? Nem hiszem, ez életkori sajátosság, még ha ő teljesen függetleníti magát a divattól. A feleletén mégis sikerül elmosolyodnom, amolyan picit szarkasztikus mosollyal, amelyet anya, amíg élt, nagyon imádott bennem. Most sem az volt érdekes, amit Evangeline mondott, sokkal inkább, ahogyan szinte provokatív hangszínen mondta. Ki akarta húzni belőlem, s igazat is adtam neki. Mondjuk hosszú távon senkivel nem szidnám közösen a lányokat, s nem azért, mert legyezgeti a hiúságomat, hogy odavannak értem. Egyszerűen nők, tisztelem őket, bármit is tesznek. - Maradj kérlek, ha már megmentettél. Hálás vagyok, de ne ragozzuk túl. Nem értem, hogy miért álltál ki mellettem, hiszen nem is ismersz. Mindenkivel ilyen kedves vagy... sorozatosan? – Kérdezek rá, hiszen a mútkor is leállt meggyógyítani a fejemet, pedig aztán tovább is mehetett volna annyival, hogy gyengélkedő haver, húzzál innen. De nem, itt van egy teremben velem, én meg nagyokat nyeldesek, hogy mivel érdemelhettem ki valaki védelmező figyelmét, még ha csak pillanatokra is. A lányok nem szoktak ennyire jó fejek lenni. Nem tudom, hogy miért feszült. Biztosan kellemetlen helyzetbe hoztam azzal, hogy az esetleges barátaival rosszban kell majd lennie, mert kiállt mellettem. – Figyelj, ha gondot okoztam, mondd meg nekik nyugodtan, hogy csak azért tetted, hogy kettesben legyél velem...
Látva azt a szomorú pillantást, a kiskutya tekintetet, komolyan szívesen megfojtanék valakit. Komolyan nem látják, hogy mit tesznek vele? Legalább azt vennék figyelembe, hogy ettől szenved a vágyaik tárgya. Őrület, komolyan, a nők végzetesen ostobák tudnak lenni. A teremben nem megyek hozzá közelebb az ildomosnál, sőt, inkább távolabb lépek, valahogy nem érzem úgy, hogy hosszútávon túl jól viselném a közelségét. Annyira igazságtalan az élet, hogy minden egyes komor pillantása csak több darabra töri a szívemet. Feladhatnám már a reményt, igazából soha nem is volt, nem is értem magamat. Keresnem kellene valakit, aki akar engem, talán idővel megszeretném. Nemes egyszerűséggel hátat fordítok akkor, amikor leveszi a kabátomat, és elég bénán veszi ki magát, hogy hátranyúlva próbálom meg elvenni tőle a kabátomat, de egész egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy nézzem. Félek, hogy nem bírnám levenni róla a szemem, hogy meg szeretném érinteni, túl nagy kísértés lenne. - Nincs mit. Nem szeretnék mást hozzáfűzni, ha egy kicsit is pasis pasi, akkor biztosan belemásztam az önérzetébe a cselekedeteimmel, de egyszerűen muszáj volt valamit tennem. Már mindegy, legközelebb próbálok majd előbb gondolkodni. Hallom, ahogy surrog az ingje, ahogy begombolja, s mikor végzett, akkor már fordulok is meg, aztán látom, hogy félregombolta, így ajkaimat összeszorítva ismét fordulok száznyolcvan fokot. De ciki, istenem, akár egy ovis. Mindegy, az sem érdekel, ha azt hiszi, hogy valami pirulós szűzkislány vagyok, ami történetesen igaz is, de azért arra sosem vágytam, hogy ez ennyire egyértelmű legyen.
- Dilis? Őrült? Kattant? Idióta? Kérdezek vissza, engem nem zavar, ha kimondja, semmilyen szinten nem érzem magam hasonlónak azokhoz a lányokhoz, és ezen semmi sem változtathat. Én is odavagyok érte, mégsem sejt belőle semmit, lehet ezt csendben, magunkban is intézni, akármennyire is szenvedek közben, nem ez a lényeg, de egyszerűen nem akarok a terhére lenni, éppen elegen teszik azt így is. Valahogy jobban esne a lelkemnek, ha mosolyogni látnám, de a múltkor is, és most is olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy valójában nincs túl sok oka arra, hogy megtegye. - Csak egy szavadba kerül, és itt sem vagyok, ha egyedül lennél inkább, szólj, érthető lenne. Most, hogy végre minden rendben van az ingjével, képes vagyok vele szemben állva mosolyogni rá, és nem törődöm azzal, hogy mit hagytam ki, hiszen soha az életben nem fogom ing nélkül látni, szóval elszalasztottam az egyetlen esélyem. Nem baj, talán a sors majd kárpótol valamivel, valamikor. Visszahúzom magamra a kabátot, bár abszolút nem tudom, minek, elvégre nem megyek már ki, de inkább ácsorgok így, minthogy sután tartsam a karjaimban. Míg várom a válaszát, zavartan tűröm mindkét fülem mögé a tincseimet, és billegek jobbra-balra, egyértelmű, hogy kicsit feszült vagyok, bár erről nem ő tehet, csak én, meg a sajnos egyáltalán nem kusza érzéseim. Tényleg el kellene mennem, még mielőtt kimondok valamit, amit nem kéne, és én is totálisan elvágom magam nála.
Most bántsak lányokat? Lassan már úgy vélem, nem lesz más választásom, még ha most nincsen is hozzá erőm. Hát ennyit ért, hogy Lorenával mutatkoztam nyilvánosan? Igen, semmi értelme, túl pici még ahhoz, hogy tényezőként tekinthessen rá a sok vihogó lány. Tulajdonképpen ezzel érik el, amit nem kellett volna. Ténylegesen kezdem lassan megutálni az egész stílusukat, de ez nem tántorít el attól, hogy egyszer majd... egy értelmes, és okos lány legyen az enyém. Csak már tökéletesen elszokom attól, hogy milyen is úgy igazán beszélgetni, időt eltölteni valakivel, aki kedves, és bájos. Evangeline volt a kivétel, ő oly közvetlenül ért hozzám, nem éreztem végletekig zavarban magam. Bizonyos mértékben tényleg. Nem tudom, hogy rá mennyire hatott a többiek visongása. Mint kiderül, hamarosan meg fogom tudni. Megint nem az jut, amit megérdemelnék. Menekülhetek előlük, holott régen ez úgy ment, hogy egy lány volt olyan szemérmes, hogy kivárta, netán jeleket küldött, amíg a lovag fel nem figyelt fel rá, az egésznek volt egy igazi romantikus menete. Lassan kiábrándító ami itt történik. Nem azt mondom, hogy legyen mindenki olyan szemérmes, hogy csak csendben süsse le a szemét, ha ránézek, de hol van egy értelmes, magabiztos, karakán lány, aki képes először magát elfogadni? Lemondó fejjel nyúlok le az ing darabjaiért, amikor egy hang csendül fel, a szemembe csüngő tincseken át szomorúan bólintok, ám úgy vagyok vele, hogy nem az a furán idegesítő pillantást kapom tőle, mint egy bizonyos rétegtől, és ez megnyugvással tölt el. - Fogjuk rá. – Felelem, és már indulok is az üres terembe, úgy tűnik velem tart, és jól kiosztja a többit, ami elégedettséggel tölt el. Van bennem némi nyomorult érzés, hogy pont egy nő véd meg. Nem is az, hogy megvéd, de a pártfogásába vesz. Én csak azt akarom, hogy hagyjanak békén, így viszont azt érem el, hogy még az önérzetem is sérül azzal, hogy kevésbé érzem magam férfiasnak. Nekem kellett volna rájuk rivallnom, de egyszerűen nem akarok megbántani senkit. A hátamon megérzem a kabátját, hát teljesen úgy érzem magam, mint valami szűz kislány, ettől már feltámad bennem a vágy, hogy visszaszóljak nekik valamit. Végül csak egy szikrázóan kemény, haragos pillantásra telik tőlem, ami így is sokkal több, mint amit eddig nyújtottam. Kézen fog, én meg hagyom magam behúzni a terembe, ahova amúgy is tartottam. A kabátjával kezdem, még ha hülyén is érzem magam így félmeztelenül. Nyilván nekünk nem olyan intim dolog így lenni, mint egy lánynak, de az előbbiek ismeretében még így is fura. De nem, úgy vélem, annyit megérdemel, hogy ne kezeljem úgy mint a többit. Lekanyarítom hát, s visszaadom az említett ruhadarabot. Most valóban megszemlélheti, amit a többi kis csitri a vágóbűbájjal akart felderíteni. - Köszönöm. – Mormolom, és a pálcámat kézbe véve gyorsan megjavítom a vágást, hogy helyrehozzam az inget. Belebújok, de persze sikerül félregombolni. Felhorkantok, és kezdem előlről. – Hálás vagyok érte, hogy te nem... Tudod... Nem vagy olyan... – Nem mondom, hogy hülye, nem akarom lenézni a többieket. Végülis nem minden lány ilyen idióta, de az általánosítások általában megölik a társalgást.
Teljesen fel vagyok villanyozva azóta, hogy Mattie visszatért, és újra vele lóghatok, amikor épp engedi az időnk, még akkor is, ha hallgatólagos megegyezéssel nem beszélünk arról, hogy mi történt vele a nyáron. Én úgyis ki bírom várni, amíg hajlandó lesz beszélni róla, ha pedig nem, nos, akkor csak remélhetem, hogy fel tudja majd dolgozni. Épp legendás lényeg gondozásáról tartok befelé, úgy istenesen átfagytam, még kabát is van rajtam, sál, sapka, minden, nem vagyok egy hidegszerető teremtés, szóval jobb felkészülni a cudar időre, már így november elején sem mondhatni, hogy ideális körülmények lennének. Legalábbis számomra. Arra azonban szerény véleményem szerint lehetetlenség felkészülni, ami a bejárati csarnokban várt. Nem mondom, hogy olyan szörnyű félmeztelenül szembetalálkozni vágyaink és szívünk személyével, deeeee ez azért mégiscsak sok. Esküszöm, csak egy pillantást vetek rá, pedig te jó ég, az biztos, hogy elnézegetném egy darabig, de határozottan nincs jogom hozzá. Mármint, holt biztos, hogy nem önszántából néz így ki, az meg pláne, hogy nem nekem vetkőzött ki magából. - Ashton! Minden rendben? Kérdezem kissé döbbenten, és hamar kiszúrom a sikoltozó lányokat is, majdhogynem lehetetlen lenne nem észrevenni őket, bár Ashton biztosan jobb szeretne távol maradni tőlük, meg az idegesítő hangjuktól.
- Most örültök, mi? Hogy lehettek ennyire sekélyes idióták? Mordulok rájuk, abszolút nem jellemző rám, hogy kikeljek magamból, de egyszerűen már eszement sok az, amit ezek leművelnek, és szegény Ashton holt biztos, hogy nem szolgált rá a dologra. - Szánalmasak vagytok! Felé indulok, bár gőzöm sincs, hogy mit akarok tenni az érdekében, csupán egy pillanatra fordul meg a fejemben a gondolat, hogy megcsókolom, hátha akkor lekopnak róla, legalább egy kis időre, de hamar rájövök, hogy nem lenne merszem megtenni. Arra viszont képes vagyok, hogy kibújjak a kabátomból, és elé lépbe a hátára terítsem, hogy ennyivel is kevesebbet lásson belőle a sikítozó tömeg, arra azért kínosan ügyelek, hogy ne érjek a bőréhez, egyrészt nem akarom, hogy azt higgye, én is egy vagyok a sok buta liba közül, másrészt pedig nem tenne jót a kicsi szívemnek, ha még hozzá is érnék a meztelen mellkasához. Inkább gyorsan megfogom az egyik kezét, és húzom magam után az első teremig, amit találok, és ahol nincsen senki. Nem mintha szüksége lenne arra, hogy a védelmére keljek, de úgy hiszem, jelen helyzetben ráfért némi támogatás, úgyis közli majd, ha ő másként gondolja.
Jó alaposan elgondolkoztam azon, amit Evangeline-nel beszéltem, valahogy az volt az érzésem, hogy megbántottam őt. Nem tudom, hogy miért, mert próbáltam nagyon udvarias lenni, amennyire csak tőlem telik, csak attól félek, már annyira elhatárolódtam a gyengébbik nemtől, hogy kiül az arcomra, hogy szarkasztikus vagyok velük kapcsolatban, és még akkor is nyersen beszélek velük, ha véletlenül mégis sikerül szóba elegyedni. Nem tehetek róla, ez már belém ivódott, és biztosan szörnyen érzi magát. Napok óta lelkiismeretfurdalással küzdök, talán jobb lett volna, hogy amikor meghallottam a hangját, akkor sarkon fordulok, és be sem tévedek a konyhába. Igaz, hogy akkor még azt is elkönyvelhettem volna sikerként, hogy nem fejelem le a szekrényt, de az a legkisebb dolog az egészben. Egy széparcú, kedves teremtés, akit láthatóan besoroltam mindenki más közé, holott kérdezett a könyvvel kapcsolatban, leápolta a púpot. Talán jobb is az egészet elfelejteni, ő meg könyveljen el bunkónak, mert most annak is érzem magam. Inkább foglalkozom kicsit Anderrel. Az elsős griffendéles kisfiú valószinűleg túl sok kalandfilmet nézett a muglik mozijaiban, mert kitalálta, hogy fegyverhordozó lesz. Amolyan apród. Hiába mondtam neki, hogy mind a páncél, mind a kard portaszító koboldmunka, most is szinte szó szerint csatolgatta rólam le mindkettőt, és nagy küszködések árán elrohant lesikálni őket. Így kissé meztelennek érzem magam, vászonnadrágban, egy méregzöld ingben, és csupán a pálcám van kéznél. De ugyan, milyen bestiától kéne tartanom a kastélyban? Úgy tűnik bevált, hogy Lorenát, a szintén háztárs kislányt elvittem forró csokizni, mert azóta mintha csökkent volna az elán a falka tekintetében. Vagy csak Cho prefektusi figyelmeztetése tette volna meg a hatást? Nem, érzem, hogy valami készül. A lépcsőfordulók irányából hallom csak meg a diffindot, és az ing a földre hull. Felsóhajtva szedegetem össze a darabjait, és csak a fejemet csóválom. Be kéne mennem valami üres terembe, hogy szalonképessé tegyem ismét a ruhadarabot. A sikoltozásokra már csupán fásultan intek.
