2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Miközben ott fekszem előtte, a hajam beleomlik az arcomba, ettől képtelenül kisfiúsnak tűnök. A zafírkék pillantás, amelyet felé lövelek, még az értetlenségről árulkodik, nem tudom felfogni, miért kellett szabadjára engednie véla vérét. Az oldalamra tapasztanám a kezem, ám megelőz azzal, hogy gyógyítani próbál. A gyógyításról eszembe jut Jasmine, akit egyszer komolyan megbűntettem, amiért ellenem szegült. Míg őt képes voltam bántani, Eileen esetében ez igen nehézkesnek bizonyul. Túlragozhatnám a dolgot, hogy vajon miért tette a véla-lány, vélhetően engem akart megleckéztetni, tudni akarta, hogy meddig mehet el. Velem kapcsolatban akár még a halált sem féli, hogy megtartsa a szabadságát. Ez csodálható benne, valahol meg ostoba. Nem ugyanazokat a törvényeket tartom magamra nézve kötelezőnek, mint amiket ő vall. Míg az elején pusztán azért figyeltem fel, mert nyomozási technikái, s külseje alapján úgy véltem, ő kell erre a feladatra, s mind tovább figyelem, olyanná válik a szememben, mint az a tökéletes gyémántrózsa, amin dolgoztam neki. Kőkemény, sebezhetetlen. Hiába akarom a kezem alatt formálni, sokszor nincs értelme, mert az alapanyagon nem változtathatok. - Veled akartam lenni, hogy megértsd, de magad bizonyítottad, hogy nincsen itt az ideje. – Vonom meg a vállamat, amitől szépséges arcomra fájdalmas vonás húzódik. Nem kéne megerőltetnem magam, különben félő, Ruth apró harapásokkal tépi át Eileen nyaki ütőerét, hogy nincsen aki mostantól tanítsa őt. Igen, meg akartam félemlíteni a lányt, hogy tudja, pusztán örülnie kéne, hogy méltó a figyelmemre, ám ahogyan most is kiderült, inkább meghal, mintsem teljes mértékben behódoljon. S ezzel engem is gyengébbé tesz. Ezért ömlik a vérem, mert még saját magamat is kicsit halandóbbá vagyok kénytelen tenni, csak mert annyira csodálom őt. Mindaz, amit elértem, távolabbnak tűnik, amióta a közelemben van, s ez egyértelmű, hogy nem a vélabáj miatt, annak eddig sikeresen ellenálltam, még a szabadjára engedett támadását is visszavertem, bár komoly erőfeszítések árán, s ha engedek az érzelemmentes fenevadnak, a lány nem éli meg a hajnalt. Feláll, úgy tűnik megint ellenáll, és nem veszi észre, hogy mindez miatta van. Magamra erőltetem ismét a magabiztos férfi álarcát, de mégis azt láthatja, hogy a sötét aura most sehol, megsebzett, és talán kissé bántott srác vagyok. A rúnaszárnyak ismét megjelennek. - Visszaviszlek, lesz még időm pihenni. – Minden romantikázást, vagy csábítást mellőzök, átkarolom a derekánál, és a levegőbe emelkedem vele. Percekkel később már ott is van, ahonnan elindult, köszönés nélkül rebbenek ki az éjszakába, hogy felkeressem Jasmint. Engem aztán nem érdekel, hogy alszik, az alku szerint akkor ugrik, amikor csak akar. Ő felfogta már, amit Eileen esetében képtelen vagyok beteljesíteni.
Másnap este a házimanók egy szép, szalaggal átkötött dobozt visznek a lánynak, amelyet ha kibont, akkor a stílusát követő halványkék ruhát fedezhet fel. Báli estélyi, ez egyértelmű. S hogy lássa, nem lekenyerezni akarom, egy apró levélke áll még mellette. - Kedvellek. Leszel a hercegnőm a bálon vélalány? Uther.
Nem lep meg, hogy nem sikerül a maga teljességében a varázslatom, tulajdonképpen pontosan erre számítottam. Ettől függetlenül a csalódottság kellemetlen íze kúszik le a torkomon, és meglehetősen nehéz elszámolnom azzal az érzéssel is, hogy valójában sajnálom, és nem akartam, hogy baja legyen. Immár ez teljesen lényegtelen, a baj megtörtént, így jobb híján csak annyira vagyok képes, hogy ne engedjem még több vérét kárba veszni. Végül valamelyest mérséklődik a helyzet, bár gyógyulásnak nyoma sincs. Ettől még elmormolok egy kötöző bűbájt, több mint a semmi, addig biztosan kibírja, amíg a gyengélkedőre kerül. Bár, miért is menne oda? Valahogy nem hiszem, hogy így tenne, megoldja másként, de ehhez nekem már nincsen közöl, és nem is akarom, hogy legyen. Legszívesebben azt mondanám, hogy kész, végeztem vele, nem akarom látni soha, de soha többé. Ezt kellene tennem, tudom jól, mégis, ahogy látom a fájdalommal megtelt lélektükreit, egyszerűen nem vagyok képest ezt mondani. Ostobaság, tudom, hogy az, de nem akarom most még ezzel is tovább rontani a helyzetet. Ha túlságosan elharapódzna a helyzet, el fogok sétálni, meg fogom tenni, mert a saját életem fontosabb, mint egy hülye ígéret. Egy olyan ígéret, amivel visszaélnek. Mindennek ellenére igencsak úgy érzem, hogy ennek az egésznek számomra nem lehet jó vége, mindenképpen meg fogom ütni a bokám valamilyen módon. - Nem mondom, hogy nem. Nem fogom ragozni, olyan kegyetlen azért én sem vagyok, sőt, alapvetően egyáltalán nem vallom magam annak, de mellette olyan érzésem van, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlem. Egyszerűen nem értem, miért jó ez neki, vagy miért pont az én segítségem kellett, valami azt súgja, hogy mélyebb és komolyabb oka van az egészre, mint azt gondolni merném, mindazonáltal nem szeretnék rajta gondolkodni, rákérdezni pedig végképp, hiszem, hogy jelen helyzetben jobban járok, ha tudatlan maradok. Zavarba ejtő, miként a keze az enyémre siklik, tudom, az imént én érintettem meg őt, de ez valahogy más, az tudatos volt, erre viszont nem készülhettem fel. Mivel a sebe fölött pihen a kezem, bár már nem tudom minek, hiszen bekötöztem, így elhúzni sem tudom, de inkább nem mozdulok, nem kell, hogy tudatában legyen annak, hogy hatással van rám. Mindegy, hogy milyennel, pozitívval, vagy negatívval, a lényeg az, hogy nem hagy hidegen. Többnyire ez számít. Elég ahhoz, hogy rájöjjön, megvan az esélye arra, hogy manipulálni tudjon, ami nem túl nyerő stratégia részemről, de én nem vagyok képes alakoskodni. Jelenleg azt mondom, sajnos, hiszen jól jönne néha, ha képes lennék dróton rángatni bárkit a saját érdekemben. - Nem, mert a saját szerepemről biztos, hogy nagyon fontos dolgokat hallgatsz el. Nem bízom benne, soha nem is fogok, de ha nem tudok mindent, ne várd, hogy felfogjam a saját szerepem. Azt meg sem hallom, hogy érdeklem, mert bizonyosan nem olyan módon, amivel érdemes lenne foglalkoznom. Használ, játszik velem, terrorizálni próbál, amit nem szándékozom neki hagyni, de hogy valóban én, mint nő, mint ember érdekeljen, az nem hinném, hogy része lehet az ő sötét kis világképének. Az már valahogy túl sok, mikor a hajamba nyúl, nem, nem akarok ennyire bizalmas közelségbe kerülni vele, így hát megpróbálok felállni mellőle, hacsak nem tart vissza, s ha már állok, felsegítem őt is, nekem nem gond, és nem is fogom kevésbé férfinek gondolni miatta. - Menj vissza, pihenésre van szükséged, én majd elboldogulok valahogy. Előbb-utóbb biztos sikerülne visszatérnem a kastélyba, ilyen állapotban viszont nem hiszem, hogy olyan egyszerűen elbírna, és még vissza is tudna vinni. Ostobaság volna. A sebzett ártatlan cicust én ugyan nem játszom, távol állok attól, bár ártani valóban nem szoktam másoknak, de sebzettnek abszolút nem vélem magamat. Azt viszont tudom, hogy ez most ismét alaposan félresiklott, mint minden egyes találkozásunk, nem is értem, hogy miért pazarolja rám az idejét, és az erejét.
A dologban az a hihetetlen, hogy teljesen máshogyan viselkedik, mint a legtöbb nő. Nő, hiszen felnőttként kezelem annak ellenére, hogy milyen fiatal. Talán a vélasága miatt, de a félénk felszín mellett olyan dac itatja át az egész stílusát, viselkedését, amely egyaránt vonz, és háborít fel. Megszoktam a hosszú évek alatt, hogy nekem nem mondanak ellent, hiszen pokoli fájdalomban lenne részük, amelytől a halál pusztán megváltás. És itt van ez a leány, aki állja a sarat, dacol velem, és még akár azt is vállalja, hogy elpusztítom. Pusztán ezért a tulajdonságáért érdemes a figyelmemre, kivételt azonban nem szándékozom vele tenni, már így is megkaptam, hogy gyengülni látszom. Amilyen stílusban szól vissza, még az is megfordul a fejemben, hogy puszta véletlenségből leejtem, de nem, túlságosan törékeny anyagból van összegyúrva, a végén még baja esne, és jelenleg még túl fontos ahhoz, hogy ilyesmire ragadtassam el magam. A vélasága felszínre tör, amelynek folytán én is kénytelen vagyok nem pusztán a pajzsokat még erősebben felhúzni, meg is mutatni őket. A Roxfortban a rúnaismeret méltatlanul alulértékelt tudomány, pedig a rejtjelek sokasága emel szinte olyan hatalomra, amelyet csakis a csillagnásszal tudok túlszárnyalni, ám amik a diákok tanulnak, igen messze áll az általam űzött aspektusoktól. Minden erőmmel védekezni kényszerülök az elsöprően buja vágy ellen, amely a átkarol, beúszik a tudatomba, a pórusaimba eszi magát, hogy életem végéig ennek a leánynak rendeljem alá magam. Akkor inkább a pusztulás, mindkettőkké. A fenevad nem tétovázik, felszínre ébred, és ölni vágyik. A lány halála lehet csak a megoldás, s nélküle nem élhetek talán majd én sem. Rá kell ébrednem azonban, hogy nem is a csillagnász miatt óvtam ennyire, élte legbelül fontos annak a lénynek, akit már elnyomtam, s kisfiús bájára talán csak régóta halott, őrült anyja emlékezhet. Az, aki miatt Uther, az aki. A szüleim oly magasra emelkedtek a sötét mágia csúcsai között, hogy anyám úgy vélte, apám már nem ura önmagának, és akár az egész világra veszélyes lehet, így megölte őt. Ő maga nem kevésbé volt félelmetes, engem is elpusztított volna, ha nincsen bennem meg az élni vágyás, amelyet most a lány felé sugárzok. Azt akarom, hogy éljen. Inkább az éles fájdalom, amelyből még fel tudok gyógyulni, ám ha megtettem volna, nincsen visszaút. Ebből már láthatja, hogy bár meglesznek a játékszabályaink, nem fogom hagyni, hogy baja essen. Ha szájal velem, megbüntetem, mert viszonyunk egyszerűen nem léphet más irányba, mint az, hogy pusztán a szórakozásomra van, ám most mégis... Nem tudok úgy tekinteni rá. Az értékes vörös vér mindent beborít, ahogyan bugyog fel, és bár varázslata folytán fehér plazmacsóva vágódik ki az oldalamhoz, igaza van, a tőr túl mélyre hatolóan sötét. Gyakorlatilag olyanok ellen teremtettem, akiket máshogyan alig lehet más megsebezni. Nem lesz elegendő a varázslata, a seb fel fog szakadni hajnalban. Jasmine, rá lesz most szükségem. A hugrabugos angyal talán legodadóbb híveim közé tartozik, ismeri a tőr ellenszerét, nekem pedig pár nap regenerációra lesz szükségem. A vérzés nagy nehezen csillapodik, a seb viszont nem zárul össze. Visszetekintetek Eileen szép szemeibe, míg az enyémből olyan fájdalom sugárzik, hogy ha képes lennék sírni, most biztosan megtenném. Olyan érzése lehet, mintha holmi sellő lennék, aki a víz alatt kénytelen könnyeket fakasztani, hiszen a töménykék szemekből az érzés egyértelműen kivehető, csupán fizikai jele nincsen. - Ezt megérdemeltem. – Ráhelyezem tenyeremet az ő kezére, hogy összeforrjon kissé a bőrünk. Ujjai alatt még mindig szivárog a vér, a fájdalmam lassan enyhül ugyan, de a gyors regeneráció kizárva. Elképzelhető, hogy megkérem majd az ötödiket, hogy készítsen valami gyógyító sátrat az ágyam fölé, amely alatt meg tudok majd tisztulni a következő éjszakákban. - Megmondtam már Eileen, érdekelsz. Csak éppen nem fogod fel a saját szerepedet. – Beletúrok szabad kezemmel a hajába, vissza kéne lassan vinnem a klubhelységébe, mert túl sokáig nem lehet távol, míg nekem minél hamarabb el kell kezdenem a gyógyulást, mielőtt a tőr szilánja eléri a szívemet. Nem halnék bele, ez egyértelmű. Ám a fenevad oly mértékben kelne életre, hogy az már nem én lennék. Van egy olyan érzésem, hogy Mirabella esetén is valami ilyesmi történt. Ezért kell megállítanunk. Csak éppen a véla-lány játsza a sebzett ártatlan cicuskát.
Legszívesebben felcsattannék arra a feltételezésre, hogy magamat kínálom fel tálcán, és ezernyi válasz fordul meg a fejemben, mégis, talán egy kellőképpen galád változatnál maradok, mert igenis fejfájást akarok neki okozni, azt szeretném, hogy épp annyira dühítsem, mint ő engem. - Őszintén remélem, hogy a torkodon akadok. Sustorgom vissza mézédesen, de méreg itatja át a hangomat, nem, nem áll szándékomban hagyni, hogy azt tegyen velem, amire csak kedve szottyan, még akkor sem, ha számomra roppant ismeretlen érzések kerítenek hatalmukba, amikor a fülembe suttog, de nem akarom tudomásul venni őket, egyszerűen nem lehet, hogy pont iránta gyúljon bennem vágy. Milyen undok tréfája ez a sorsnak? Nem, harcolok ellene, és kész. Nem mintha megkönnyítené a helyzetemet, hogy a fellengzős magatartása mögött ott van az, hogy igenis megmozgatom a fantáziáját. Talán teljesen ostoba tett ebben a helyzetben a felszínre engedni valódi véremet, de nem gondolkodom már ilyeneken, egyszerűen csak teszem, mert akarom, hogy érezze, nem vagyok olyan, mint a legtöbben, és nem fogom tűrni sem most, sem máskor, hogy parancsolgasson, hogy használjon, hogy tönkretegyen. Nem arra születtem, hogy a játékszere legyek. Meglehet, pont erre számítottam, hiszen ha megölne, legalább nem kéne ilyen ismeretlen terepen vergődnöm, vége lenne mindennek, talán ezt szeretném, magam sem tudom már. Nem félek, csak belenézek azokba az érzelemmentes szemekbe, és tudom, hogy mi ketten soha semmiben nem fogunk egyetérteni, különbözőbbek nem is lehetnénk, az én tükreimben még a halál torkában is az élet táncolva, nevetve hergeli, szemtelensége mérhetetlen, miként tán az enyém is vele szemben, de nem uralkodhat felettem. Az a sok rúna, te jó ég, valósággal megbabonáz, már amikor képes vagyok egyáltalán ránézni, tudni akarom, mit jelentenek, de valószínűleg nem fogom, ellenben a túlvilágon is kísérteni fog ez a kép. Nem nézek le, hiába matat, nem akarom tudni, hogy miféle halált szán nekem, a zuhanás egész békésnek tűnik bármi mással szemben, amit tehet velem. Gyors, talán már a soktól meghalnék, ez mégsem olyan, mint mikor önként ugrottam le az ablakából. Aztán esünk, és nem tudom, miért, jobban mondva, én meglepően könnyedén érkezem földre, és amint mozdulni tudok, rákmászásban elhátrálok tőle, egész ismerős helyzet, mostanában túl sokszor kényszerülök arra, hogy egyesektől távok akarjam tartani magamat. Nem tűnt fel, hogy remegek, de most sem ez az elsődleges, megsérült, megsebezte magát. Miért? Nem értem… Annyira furcsa, de valahol a lelkem mélyén tudom, hogy ez meglehetősen nagy áldozat a részéről, és az a tekintet… Miért csinálja ezt? Az egyik pillanatban legszívesebben kinyomnám a szemeit, aztán pedig még olyan bűnöket is megbocsájtanék neki, amiket el sem követett. Egy valamivel azonban biztos vagyok, nem fog megölni. Ha most nem volt képes rá, amikor az egyetlen fegyveremmel próbáltam legyűrni, akkor máskor sem lesz. Lassan mozdulok, kivéve a pálcámat a farzsebemből, szerencsére nem tört el, bár én nem is estem nagyot, és elmondok egy bűbájt. - Incorcerandus. Suttogom halkan, és valószínűleg sikerül is orvosolnom a problémáját, bár nem tudom, milyen tőrrel okozta magának a sérülést, kinézem belőle, hogy átkozott, és akkor aztán vergődhetek én itt akármivel. Mindenesetre, ha a gyógyító, kötöző varázslatom nem sikerül, a kezemet akkor is gondolkodás nélkül a sebre helyezem. - Én... Sajnálom. Komolyan gondolom, mert ezt tényleg nem akartam, még ha közvetve is, de ártottam neki, márpedig ez eszembe sem volt, biztos voltam benne, hogy ebben a helyzetben csak én sérülhetek. - Inkább magadnak ártasz, mint nekem? Nem értelek... Még az eddiginél is csendesebben, döbbenten csendül a hangom, mert a helyzet így fest, persze, lehetséges, hogy csak én látom bele, és egész másról van szó, de ettől még ott térdelek mellette, és próbálok segíteni, ahogy csak erőmből kitelik. Ráadásul vagyok olyan idióta, hogy mindenért magamat hibáztatom, épp ezért egy idő után nem vagyok képes a fájdalmas, sebzett tekintetébe nézni, csak ott vizslatom, ahol megszúrta magát. Nem, ezt sosem feltételeztem volna.
- Nagyon is sok minden változott. – Jegyzem szokásos stílusomban, már annak is örülnie kéne, hogy én jöttem el, ajándékot hoztam, és még arról is lemondtam, hogy megmutassam neki, amire eredetileg gondoltam. Ráadásul még él, pedig már minden csontját régen összetörhettem volna, olyan könnyedén ki tud hozni a sodromból. Van benne valami különleges, s nem a vélabáj miatt, amely ellen eddig sikeresen védekezni tudtam. Előszeretettel mászom bele mások elméjébe, fordítva az nem történhet meg. Különben meg jól sejti, puszta szórakozásként tekintek rá, attól függetlenül, hogy érdekelnek a képességei, méltán csodálom, mint nyomozót, nem véletlenül válaszottam őt. Telnek a hetek, Mirabella sehol, s attól félek, valamire készül. Erős túlzás, nem félek, de meg kell állítanom, ha valami őrületre vetemedne. Addig pedig villámgyorsan be kell törnöm a vélalányt, különben még a csillagnász is veszélybe kerülhet - Finomság vagy, és magadat kínálod fel tálcán. – Szám a füléhez ér, amikor ezt suttogom. Igen, jól sejtette, van az egészben valami nem is titkolt érzékiség. Nem tartom már kislánynak, tizenöt évével régen érettebb, mint más huszonévesek, s nem a gyermeket látom benne, ezt jó, ha tudja. Élhet a teste adta gyönyörökkel, mikor végigmérem, nem pusztán egy csitrinek vélem, akit meg lehet tapogatni, végigszántani az ajkán. Egyértelmű, a vágy fűt engem is belülről, kissé tartok attól azonban, hogy amit én művelnék vele, arra nem igazán felkészülve. Még nem. Az fel sem merülhet, hogy egyenlő félnek tekintsem. Így is megvádolt már azzal, hogy dróton rángatom, de még annyira sem méltattam, hogy igazat adjak neki. Ha kettőnket kéne összehasonlítani, miért kéne figyelembe vennem az érzéseit? Porszem, ez egyértelmű, aki jelenleg még annak is örülhet, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Teljesen váratlanul ér a tett, amit ellenem súlyt, csak a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy az őrülettől nem vetem le magam a sziklákról, vagy éppen csókolom belőle ki a szuszt. Talán ezt akarná? Hát úgy vágyik rám, ahogyan én rá, és pusztán a bizonyosság kell neki? Vagy csak a lábai elé kényszeríteni? A fájdalom sikoltva halad át rajtam, ahogyan az egyik legkomolyabb rúnapajzsot robbantom szét a szívem felett, hogy észhez térjek, de ez még nem biztos, hogy elengedő lesz. Az érzelmek csendes hidegségbe fordulnak át, hogy fenn tudjam tartani az elmém józanságát. A rúnaszárnyak kicsapódnak, mintha holmi sötét angyal lennék, a rúnák beragyogják a testemet, s őt is elvakítják egy pillanatra, majd az ujjaim a torkára fonódva lendítik a szédítő mélység felé. A bestia úgy véli, hogy a lány nem élhet többé. Nem számíthat még a csillagnász miatt sem. Nem veheti el senki az irányítást, sem a lelkem, sem a szívem felett. És ekkor, talán életemben először, megannyi áldozat, kioltott lélek, s eldobott szerető után valami történik. A férfi dönt, ahogyan megérzem azt, ahogyan a kezeimre tolja finom kis kezét, ha nem is megadva magát, de egy utolsó gesztusként. Szabad kezemmel egy fekete tőrt húzok elő, s a saját oldalamba mélyesztem. A rúnák kihunynak, ezzel együtt azonban a vágy nem támad fel vélasága iránt, csak csendesen rogyok össze, őt puhán letéve a kilátó kőpadlójára. Zihálva kapkodom a levegőt, értékes vérem egyre csak ömlik...Ha eddig azt hitte, hogy tökéletesen sebezhetetlen vagyok, hát tévedett. A jeges hidegség, amely az előbb pillantásomat jellemezte, sehol nincsen. A töménykék tekintet most fájdalomról, sebzettségről árulkodik, de mindenekelőtt valami igazi kezdeményezésről; nem tudnék neki ártani. Megölni semmiképpen sem.
- Látom, semmi sem változott. Jegyzem meg csendes lemondással a hangomban azt hiszem, soha nem fogom megérteni, hogy ennek az egésznek mi értelme van. Mire fel a nagy gonddal készített rózsa? Minek a bűnbánó tekintet? Ha nincs mögötte semmi, végtelenül üres, fölösleges gesztus mind. Nem, eszemben sincs megfejteni, nem érdekel, azt hiszem, már csak szeretnék túl lenni az egészen, másként nem megy, aztán ha ennek az egésznek vége, ő balra, én jobbra, s mindenki éli szépen a világát, soha többé még csak hallani sem akarok róla. Jövőre végzek, és nem biztos, hogy maradok majd az egyetemi részlegen, ha anélkül is lehet belőlem auror, akkor eszemben sem lesz másként cselekedni. Nagyon téved, ha azt hiszi, bárminemű romantikázást várnék tőle, mert ennek köze sincs az igazsághoz, még akkor sem, ha a rózsa tulajdonképpen még a maga fura módján romantikusnak is érzékelhető. Én még mindig csak azt szeretném, ha nem kezelne úgy, mint egy cuki kiskutyát, akit egy hete hazavitt a boltból, de ha az nem úgy csahol, ahogy neki tetszik, máris belerúg egyet. Semmiféle hercegnőhöz nincs közöm, egyszerűen csak elég karakán egyéniség vagyok ahhoz, hogy senki rémuralmát ne tűrjem el csak úgy magam felett. Ha azt akarja, hogy féljek tőle, csalódnia kell, mert nem fogom megtenni, eszemben sincs. Teljesen bizonyos, hogy rossz lóra tett, ha engedelmes, bújós kiscicát akart segítségül. Lehetséges, hogy mégis igaza van, és inkább vagyok vadmacska, még akkor is, ha neki tulajdonképpen ez a zsánere az elmondottak alapján. Már-már azt is mondhatnám, hogy amíg csöndben repülünk, addig minden… tökéletes? Furán jó, nem is akarom beismerni, hogy mennyire, arra meg pláne nem vagyok kíváncsi, neki mi jár a fejében. Csak hallgatom sötét szívének ütemes dobbanásait, és azon gondolkodom, hogy vajon képes szeretni? Úgy igazán? Olyan módon, amikor mindent feláldoznánk másokért? Még az életünket is? Csodálkoznék rajta. Viszont addig, amíg állandóan csak vele látnak, ahogy újabban megesik, az életben nem lesz normális pasi az oldalamon, már olyan, aki erre képes. Aki szeretne, és akit viszont szerethetnék. Néha komolyan eszement mód naiv ábrándnak hiszem, de mikor meglátok egy párt, mindig mantrázom magamban, hogy egyszer számomra is eljön majd ez az idő. Megtántorodom, talán ostoba döntés volt, de hiszem, hogy szükséges, hogy megkíséreljem megmutatni, nem óhajtom hagyni az elnyomását, hogy dróton rángasson, lehetséges, hogy túl erős jellemmel áldott meg az ég, és egyszerűen képtelen vagyok fejet hajtani. Vagy csak vele más, hisz soha senki még az életben nem akartam ennyire rám erőltetni az alárendelt szerepkört. Végül sikerül meglelnem az egyensúlyomat, és őszintén, némi elégtétellel tölt el a látvány, hogy bármily kevés időre is, de eluralkodik rajta a vágyakozás, amit én váltok ki belőle, bár csak a vérem, anélkül semmi lennék a számára, még csak sejteni sem sejthetem, hogy ez mennyire igaz. A bőre alatt lángoló rúnák már-már megbabonáznak, gyönyörűnek találom, s ugyanakkor kísértetiesnek. Már-már meg akarom érinteni, de nem indul meg a kezem, attól azért túlságosan tartok, hogy mi lenne abból, ha így érnék a bőréhez, talán semmi, de nem tudhatom, sosem próbáltam még. Aztán az egész szertefoszlik, már nem más előttem, mint az, akinek majdnem minden pillanatban látom, egy sötét árnyék, egy szörnyeteg, rideg, érzelemmentes maszk. Minden, amit kerülni igyekszem. Nem kapok levegőt, lábaim nem találnak talajt, ám ha pánikot remél tőlem, nem kapja meg. Világos zafírjaim egyenest a hidegségében merülnek el, lássa csak, nézze végig, ahogy először az ezüstös ragyogás fog kihunyni a szemeimből, aztán maga az élet. Ha olyan könyörtelen, és valóban olyan rideg, érzelemmentes lény, amilyennek mutatja magát, nem fog gondot okozni a számára ez sem. Hagyjam abba? Mit? Hogy ne legyek vélaszármazék? Hogy csináljam, Uther? Kérdezném metszőn, de aligha jöhetnek az ajkaimra szavak. Ilyen az, amikor nem tagadom meg önmagam, még mindig csodálkozik vajon, hogy miért teszem? Hogy miért bújok el az egyszerűség mögé? Nem érdekel, mit akar, vessen le a sziklák mélyére, tegye csak meg, egyel kevesebb vélaszármazék a világon, egyel kevesebb segítség neki. Az ő dolga, ha képes volna megtenni, úgysem kellhettem neki semmire komolyan, csupán egy értelmetlen játék volt. Az életem értelmetlenségéből pedig már jó ideje elegem van. Mégsem adom fel minden mozdulat nélkül, mindkét kezem megemelem, és puhán, sokkolóan finoman helyezem még a hidegben is forró tenyereimet az engem szorongató kezére, nem azért, hogy megkíséreljem lefejteni, csupán azért, hogy lássam, az érintésem kivált-e valami egyebet belőle, vagy a rúna felrobbantásának hála tökéletesen ura önmagának. Ám még mindig süt belőlem a vérem, nem dobom el, ha meghalok, hát haljak meg akként, ahogyan élnem kellett volna mindig is. Az igazi valómban.
Néha tényleg bánom, hogy pont ő keltette fel az érdeklődésmet, de nem volt választásom. Kiváló megfigyelőképességgel rendelkezik, s a külseje révén bejárása lehet oda, ahova nekem nem feltétlenül, vagy komoly erők pazarlásával, amihez nem fűlne a fogam. Pont ezek miatt vonzódom hozzá oly mértékben, amely mellett még a pajzsokat is állandó koncentrációval tudom, vagy fenntartani, hiszen már régen beleőrültem volna a vágyakozásba. Látom én, hogyan néz rám, tehát valahol nem is tűnik annyira viszonzatlannak a dolog, talán csak attól rettent meg, hogy mit is tudnék vele művelni, ha nem fognám vissza magam. Vagyis ennél jobban, hiszen ahogyan rá pillantok, az minden, csak leplezés nem. - Én pedig azt mondtam, nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. Azt teszek, amit akarok. – Közelebb reppenek, ám miután az ablak kifelé nyílik, meg kell várnom, míg teljesen kitárja azt, hogy meg tudjak állni a párkányon. Túl komoly erőfeszítés lenne, hogy behatoljak, így megmaradok a klubhelység auráján túl. Kinyújtom a kezeimet, és megvárom, amíg belesimul, cseppet sem visel meg a súlya. Kizárólag izomerőből is elbírnám, az ébenszín rúnaszárnyak ellenben mágikus mivoltukból kifolyólag nem a gravitáció elvén működnek, így nem rezzenek meg, ahogyan átölelem őt. Az ajándékot elteheti, szinte alig van súlya, pedig tömör széndarab, mégis úgy bűvöltem meg, hogy az igazi virággal egyenértékűen bombázza még az illatot is magából. Azt már megtanulhatta volna részemről, nem fogok kérlelni, könyörögni. Parancsolok. Kényszerítek. Jobb, ha minél hamarabb beleveri a gyönyörű fejébe, alattam áll, minden tekintetben, ebből nem engedek. Haragosaim, de még a jó ismerőseim is a gyengeség jelének vélnék, ha képes lennék a romantikázásra. A gyengébbik nem maradjon meg annál, amire a nevük kötelezi őket. Túlságosan vonz, és máshogyan viselkedek velem, mint másokkal. Nem szokásom csak úgy lenyelni a sértéseket, parancsolgatásokat, pedig ő határozottan úgy viselkedik, mintha valami hercegnő lenne. Hát nem mondom, belül állandóan nyaldosom az ajkaimat, ha csak ránézek, vagy belegondolok, hogy milyen szűk lehet ott bent, de mindez jelenleg nem számít. Harcos természet, és ezzel nincsen is baj, én meg birtoklom, s ebből nem engedek. Minden érintésem határozott, ám ezzel együtt gyengéd. Ugyanúgy vonom magamhoz, mint a kviddicspályán. A magabiztosságom mellett nem kis mértékű gondoskodás is rejlik. Néhány percnyi összebújt repülés után már biztonságos talajt is fog a talpam, na nem mintha eddig attól kellett tartanunk, hogy a mágiám megadja magát. Az este igen sötét, ám nekem aztán tényleg nincsen félnivalóm, ez az én világom. Továbbra is magasban vagyunk, innen könnyen belátni a tájat, a csillagok lassan közel annyira ragyognak, mint a lány hajából áradó fénylő szőkeség. Kérdésén pillanatnyi idő elgondolkozom, már éppen nyílnának az ujjaim, ezt nem várja meg. Az aurájából hirtelen kirobbanó afrodiziákum elemi erővel csapódik a pajzsaimnak, hogy szinte eltaszítom magamtól. Bőröm alatt megannyi rúna gyullad láthatóra, így még nagyjából senki nem láthatott, védelmememet nem szoktam felfedni, most nincsen más esélyem. A vonzalom amely ellen mindig is tudatosan küzdöttem, szinte szétcinálja az érzékeimet, férfiasságom hősiesen próbál ellenállni, és csak annak köszönhetem, hogy még eszemnél vagyok, hogy fel vagyok készülve a csapásokra, noha nem tőle vártam volna. Így is egy pillanat alatt kőkeményen állok ott lent, és azon gondolkozom, hogyan tehetném magamévá, süt a szememből a vágy, s erőnek erejével okozok magamnak fájdalmat azzal, hogy a mellkasomra csapva robbantok fel a szívem felett egy rúnát, amely pokoli kínnal jár ugyan, de észhez térít. Egy mozdulattal kapom el a lányt a torkánál fogva, és kiemelem a szédítő mélység felé. - Hagyd abba... – Máskor sármosan vonzó mélykék szempárom jeges hidegségről árulkodik, úgy tűnik minden érzelmet száműztem most magamból. Arra sem tudok gondolni, hogy a csillagnász miatt szükségem lehet rá. Ha nem húzódik vissza, a halálát fogja lelni a sziklákon.
Próbálom figyelmen kívül hagyni a kisfiús megbánását, nem érdekel, mert úgy hiszem, ez csupán pillanatnyi állapot nála, eszköz ahhoz, hogy túllendüljek a holtponton vele kapcsolatba. Annyira igazságtalan volt az élet, amikor egy ilyen sármos külsőbe egy relatíve romlott lelket passzírozott. Nem akarok vonzódni hozzá, mégis így van, akár bevallom, akár nem. Sosem fogom az orrára kötni, nem érdemli meg, de attól még megmásíthatatlan tény, az pedig még rosszabbá teszi az egészet, hogy vélhetőleg azért is mentem bele ebbe az agymenésbe, mert vonzónak találtam. Hülye picsa. - Emlékeim szerint azt mondtam, hogy ne bámulj, de gondolom, teljesen fölöslegesen tettem, hidegen hagy. Tudom én, hogy az én esetemben eme kérés teljesítése közel lehetetlen, hisz az ereimben csörgedező véla vér még úgyis áttör a felszínen, hogy minden erőmmel igyekszem elnyomni, mert nem akarom, hogy ez bárkit is befolyásoljon velem kapcsolatban. Teljesen sosem fogom tudni mélyre taszítani magamban. - Valahogy nem lep meg, hogy te is így gondoltad. Némi irónia csendül a szavaimban, elvégre azt már megtanultam, hogy nem nagyon történhetnek másként a dolgok, mint ahogy ő azt elképzeli, és ez volt az, ami nagyon nem tetszett nekem vele kapcsolatban, de igyekeztem nem most rögtön véget venni a társalgásnak, és rácsapni az ablakot. A kétlek természetesen most sem hangzott el, nem is tudom miért enyhültem meg, talán mert még mindig túlságosan kíváncsi voltam rá, vagy mert felszínesebb vagyok, mint gondoltam volna, és bedőlök a fizikai vonzalomnak. Akármelyik is volt igaz, az biztos, hogy nem vagyok normális. Kinyújtom a kezem, nem félek, valamiért biztos vagyok abban, hogy akkor is elkapna, ha leesnék, hisz még szüksége van rám, és amíg szüksége van rám, addig óvni is fog. Magát kivéve mindentől. Milyen romantikus. Hát persze. Az biztos, hogy nem épp mesebeli királykisasszonynak érzem magam, de mindez nem számít most, csak tudni vágyom, hogy most éppen mit akar tőlem, elég lett volna kiejtenie annyit a száján, hogy kérlek, és ott lettem volna holnap. Helyette megkapom ezt a rózsát, ami kétségkívül sokkal nagyobb erőfeszítésbe telhetett, de persze nem lehet tudni, hogy nála mi az igazán nagy energiaráfordítás, ezek után úgy hiszem, hogy közel lehetetlen kimondania ezt az apró szócskát. Nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy átkulcsoljam a nyakát, ezért csak a vállaira fogok rá, az sem tetszik túlságosan, hogy a csípőmre szorít rá, vagy inkább azt kifogásolom a mozdulatban, hogy tulajdonképpen egészen… hm… bizsergető? Fogalmam sincs, ehhez hasonlót még sosem éreztem. Utálom, hogy ennyire férfias, nem igazság. Hol nyújthatok be panaszt? Lehetek olyan szerencsétlen, hogy az első pasi, aki komolyabban vonz, pont egy ilyen alak? Miért is ne lehetnék, ha eddig abszolút nem volt semmi tapasztalatom ilyen téren, borzasztó. A szél elől valóban a mellkasába menekülök, bár meglehetősen zavarba ejtő ilyen közel lenni hozzá, abszolút nem tartom jó ötletnek, de inkább ez, minthogy megfagyjak a jeges széltől. Csak pár másodperccel azután pillantok fel, hogy talajt értünk, de rögtön oldalra is nézek, mert nem vágyom arra, hogy az arcát vizslassam, egyszerűen túlságosan is tartok attól, hogy távoli tájakra suhan a józan eszem, nem engedhetem meg magamnak. - Elengednél? Kérdezem halkan, és megpróbálok hátrébb lépni, viszont ha nem enged el, akkor olyasmihez fogok folyamodni, amit nem szeretnék kipróbálni, de úgy érzem, kénytelen vagyok, mert azt feltételezem, hogy ettől az oldalamtól valójában tart, hisz nem tudja irányítani. Nem gondolkodom, csak lehunyom a szemeimet, szabadon eresztve lelkem, vérem azon részeit, amit elnyomni próbálok minduntalan, s mikor kinyitom a szemem, ott ül benne valamiféle sejtelmes, vonzó ezüstös fény, az aurám sokkalta szikrázóbb, és egyszerűen elsöprő az a vonzalom, amit irántam jelen pillanatban érezhet. Senki nem kapta meg még tőlem ezt szándékosan az arcába, de úgy érzem, tudnia kell, milyen az, amikor játékszernek tekint másokat, ezt pedig nem mutathatom meg neki másként, csak úgy, ha ő lesz a bábú, még ha csak pillanatok erejéig is. - Miért hoztál valójában ide? Suttogom, de még a hangom is zavaróan édes, érzékeket simogató, vágyat korbácsoló, nem célom elcsábítani, mégis, talán ez lehet a látszat, de most úgy gondolom, nem érdekelnek a következmények.
Igen nehéz volt rávennem magam, hogy ne pusztán az indulataim vezéreljenek a vélával kapcsolatban, s nyeljem le azt, amihez nem volt joga. Megsértett, felbőszített, mintha nem venné tudomásul, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok. Mindezzel együtt viszont vonz az ereje, a merészsége, hogy nem akar félni tőlem. Hogy odaáll elém, elmondja, amit gondol, felvállalva, bármi történjen is. Olyan odaadóan simult a karomba, amikor megmentettem, még az aranyló rúnát is gond nélkül fogadta, bár ahhoz már volt némi megjegyzése. Viszont az aranyport megízlelve szó szerint izgató volt, ahogyan az ujjait nyalogatta. Fiatal még, biztosan tapasztalatlan, ám ágyéka oly forró lehet, amelyről korábbi szeretőimnél álmodni sem mertem volna. A kérdés, hogy a csillagnászig van-e értelem egyesíteni auráinkat, elengedni azt a visszafogott burkot, amely még pajzsként szorul az elmémen, csak azért, hogy lássa rajtam az igazi vágyat, amellyel nem mint vélát, sokkal inkább nőt, harcost illetem. Várakozom már rá egy ideje, nehezen érkezik meg, holott pontosan tudom merre jár, nem volt nehéz kiszámítani, hogy hamarosan nyugovóra tér majd. Talán ismét fáradt, bágyadt, mindig ezeket a perceket választom, most akarom őt meglepni, nem akkor, amikor körbeveszi szinte az egész oroszlán ház. Egy pillanatra belesek a párkányról, hogy az utolsó távozó is eltűnt a hálókörletekbe vezető lépcsőn, már csak ő van jelen, így ideje, hogy felhívjam magamra a figyelmem. Innen nem is mehetnék be, egyedüli járat a Dámán keresztül vezet, amely csupán jelszó birtokában tárul fel, bőven elég lesz számomra, ha a nyitott ablakon keresztül tárgyalok a szépséggel. Kiváncsinak kell rám lennie. Tudnia kell, hogy ezúttal mit akarok tőle. Pillantásom sötét, mint mindig, most vegyül bele valami kisfiús megbánás, s annak igérete is, nem tudok megváltozni. Nem is akarnék, az méltóságon aluli lenne. De látni akartam, érezni a bőre illatát, és éreztetni vele, ha nem is teljesen, de akár méltó ellenfélnek is tekintetném, ha akarnám. - Tulajdonképpen pontosan olyan ajándék. – Mosolyodom el, magamhoz mérten elég őszintén, ahogyan legeltetem rajta a szemem. Szívem örvend, hogy kész elfogadni a rózsámat, amely talán bocsánatkérés, engesztelés, a béke ígérete, még ha csupán rövid időre is. Nem kevés munkát öltem bele, varázserőm egy részét belehelyeztem, így töltődnöm kell egy darabig, míg ismét hatalmam csúcsán lehetek, de ha valaki, hát ő megérdemli, hogy ilyet kapjon. Finoman bólintok, nem a lekötelezettem, még mindig él, hogy ha szembeszegül, meg kell halnia, vagy legalábbis bűntetném őt, ezzel együtt viszont egyre jobban érdekel, hogy ki is ő valójában. Egy ellenálhatatlan, egyedi pont a világegyetemben, akárcsak a rózsája, amit én teremtettem számára. Nem tudom, hogy milyen úton haladunk, csak a végcél adott, amikor majd vérét kell vennem a konstelláció oltárán. Addig viszont... Minden pillanat, amit megélek vele, a gyönyör igéretével kecsegtet, amelyet adokhatok neki, s elragadhatok tőle. Ha rápillantok, ismét látni vélem meztelen bőrét, ahogyan feltárta számomra a rúna beégetésénél. A térdére fektetett kezeim súlya, amelyek akár ágyékát is tapinthatták volna. A ruhanyosnak tűnő keblek, amelyek még az egyenruhán keresztül is oly ingerlő domborulatokként simulnak határozott ujjaim közé. - Én is így gondoltam.. Gyere... – Közelebb rebbenek, a sötét rúnaszárnyak szinte alig mozognak a szélben, mágia hajtja őket. A klubhelység levegője szinte taszít, így neki kell a semmibe lépnie, ahogyan a kezemet nyújtom felé. Egyértelmű, biztonságban van. Ha bántani akartam volna, már korábban megteszem, amikor ki van szolgáltatva. Ahogyan ujjai az enyémbe simulnak, már nem kell attól tartania, hogy leesik. A csípőjére markolok rá, ő pedig a vállamat kell hogy átkarolja. Ha megteszi, egyértelműen érezheti, hogy nem pusztán a varázserőm félelmetes, hús-vér izomzatom nem kicsit tesz férfiassá. Megindulunk a sötétben, s miután házvezetője azt hiheti, a körletében van, nem fogják keresni. A szél az arcunkba vág, én már megszoktam a jeges fuvallatot, ő a mellkasomra simulhat, szőke tincsei lefedhetik azt, hogy ne follyon ki a szeme. Amikor felnéz, nem a birtokon vagyunk, percek alatt hihetetlen távolságot tettünk meg. Egy kilátó ködszirtjén állunk, körülöttünk hegyvidék, s komor felhőkön átúszó csillagok. Nem szólalok meg, viszont el sem eresztem őt, az ébenszín szárnyak szép lassan szétfoszlanak körülöttünk.
Próbálom kiverni a fejemből azt a pökhendi alakot, de el sem tudom mondani, mennyire idegesít, hogy nem vagyok erre képes. Mi a francért gondolok állandóan rá? Nem mintha nem lenne nélküle is épp elég problémám, erre még belemászott a kis életembe ő is, és most azért szurkolok, hogy tűnjön is el belőle, mielőtt még jobban összezavarna. Egészen késő van már, nem sokan lézengenek már idelenne, a legtöbben elmentek aludni, én sem vagyok messze tőle, a talárom már nincs is rajtam, azt egy ideje levettem a szobámban, hisz úgysem szándékoztam már elhagyni a tornyot. Így egy szűk farmer, és egy könnyű, krémszínű muszlin felső van rajtam, én azt vallom, hogy a talár alatt sem árt csinosnak lenni, ki tudja, mi történik. Főleg olyasvalakinek, mint én, aki szeretné, ha a sors kereke megfordulna ebben a témában, és megtapasztalhatnám, hogy milyen is, ha valaki világának én vagyok a közepe, és fordítva. Szőke tincseim most épp egyenesen omlanak alá, néha így jobban tetszik, ma például ilyen napom van. Elköszönök az aludni térő Ginnytől, majd felkelek, hogy én is elinduljak, egyedül már nem akkora poén itt leledzeni, meg aztán, tényleg ideje nyugovóra térni. Ekkor hallom meg a koppanást, pár pillanat erejéig rimánkodom, hogy ne ő legyen, mert nem biztos, hogy tudnék mit kezdeni a helyzettel, és nincs kedvem megint a hárpiát játszani, egyszerűen nem akarok olyan lenni, amilyen vele vagyok. Zavar. Az ablakot kitárom, de be nem eresztem, szó sem lehet róla, ez a Griffendél tornya, és lehet, hogy őt nem érdeklik a büntetések, engem viszont határozottan, így is elég gyatrán áll a házunk a pontversenyben, ráadásul még a meccset is elveszítettük a Mardekárral szemben, nem mondhatnám, hogy túlságosan sok energiám van még vele is harcolni. - Ez most afféle fogjam be a szám, és tűrjek ajándék? Gyönyörű, nem azt mondom, de ha úgy gondolod, hogy ezzel a lekötelezetteddé válok, akkor… Ismét csak sóhajtani van erőm, nem értem, mit akar, komolyan, én nem kértem sokat, egyszerű a képlet, ha már kihasznál, legalább ne éreztesse, erre a leghülyébbek is képesek, márpedig ő nem ostoba, hisz Hollóhátas, épp ezért nem értem, miért nem felel meg neki úgy, hogy átver a palánkon olyan formán, hogy én észre se vegyem. A rózsa kétségkívül csodálatos, az már kevésbé, hogy a látványától kicsit gyorsabban ver a szívem, ez a pasi engem tönkretesz, és az a legrosszabb, hogy annak ellenére képes erre, hogy tudom, csak egy nyamvadt sakkbábú vagyok valamilyen rejtélyes játszmában. Ráadásul most éppen a lehengerlőt adja, és ilyenkor még kedvelni is tudnám, de ugyanakkor az eddigiek alapján abban is biztos vagyok, hogy hamarosan megint felszáll a magas lóra, én meg hangyányira zsugorodom össze. - Nem engedhetlek be… de ha… beszélni szeretnél, és elbírsz, elvihetsz valahová, ahol tudunk, már ha nem bukunk le. Ennyit tudtam engedni saját büszkeségemből, ha nem értékeli, azzal már tényleg nem fogok tudni mit kezdeni. Ha a rózsát átnyújtja, elfogadom, még azzal együtt is, hogy nem értem, miért kapom, engesztelésnek túl sok…
Felesleges megvárnom a holnapot estét, biztos vagyok benne, hogy a sértett véla nem fog megjelenni Roxmortba, mert ugyanúgy kezel, mint aki bántani akarta a kviddicspályán. Nagyon úgy fest, hogy amit tettem érte, mit sem számít, a büszkesége többet ér. Úgy véli a lelki terror, az arrogancia mélyebb sebet ejthet, mint amit törékeny testén tudna bárki. Nem, egyértelmű, nem tudom feladni a saját elveimet, gőgömet, miszerint egyértelmű, bármit megtehetnék vele, és még csak dilemmáznom sem kell rajta. Ám a fiatal lány oly mértékben kezeli mindezt, mintha nem érdekelné, én vagyok az erősebb. Való igaz, vélaként lenne fegyvere ellenenem, és ha kicsit is csökkent a koncentrációm, akkor üveges tekintettel vetem magam a lábai elé, ahogyan ő fogalmazott, még tartom magam, pedig átkozottul nehéz átlagos lányként kezelnem. Folyamatosan azt mantrázom magamban, hogy ő csupán egy eszköz, s a hozzám hasonló sötét varázslók csak nevetnének azon, hogy el tudok veszni a mosolyában, hitetlenkedve tudom fogadni, hogy dacol a halálos veszéllyel is. Bárhogy is legyen, most itt vagyok a Griffendél torony párkányánál, ébenfekete rúnaszárnyaim körém terülnek. Várakozom az egyik sötétebb árnyékban, amíg kiürül a klubhelység, s feltűnik a lány. Amikor végre megérkezik, finom koppanással köszöntöm az üvegen, bebocsátásért esedezve. Ellököm magamat a kőpallótól, és a varázslatos eszenciát kitárva lebegek a semmi felett. Kezeimben egy gyémántból faragott rózsa. Igen komoly erőfeszítést áldoztam rá. Már maga a széntömb is igen értékes, úgy kellett megmunkálnom a rúnamágia segítségével, hogy csiszolása tökéletes legyen, repedések nélkül, egyetlen összefüggő darabként. Ajkamon ott táncol a magabiztos, mégis engesztelő mosoly. El kell fogadnia, ebben sem tűrök ellentmondást. Miért is tenném? Tudom, hogy valahol mélyen... én is kellek neki.
