2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Köszönöm, hogy részt vehettem a mesében, nagyon élveztem, de hát ez mindig így szokott lenni, nem meglepő Egyetértek Maddie-vel, nagyon jó kis mese volt, jó volt ez a másik csapat gondolataiból megszülető akadály dolog, és remek volt ez a kis csapat is, külön imádtam húzni Keith agyát Szóval köszi még egyszer
Madison Fisher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2015-01-20, 10:51
//Éljen a szupercsapaaat! Pedig milyen hatásos kis önfeláldozást tettem be itt a végére, arra kíváncsi lettem volna, hogy mit írnak a srácok, de hát szipp, visszajutás, túlélés, szemét ez a Flitwick. Mondjuk a logikai hibát már mondtam neked, de a mese amúgy király volt, mint mindig, én nagyon élveztem, jó volt a csapat is, akikkel együtt próbáltuk megoldani a rejtélyt és úgy az egész a szokásos hátborzongató utánérzést hozta, úgyhogy köööszönöm szépen a mesketét, jöhet majd a következő alkalomadtán. ^^//
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2015-01-18, 16:54
//Na sziasztok! Közelebb nem nagyon fogunk jutni a megoldáshoz, úgyhogy zárom soraimat. A lényeg az lett volna, hogy miután mindenki a nagyteremben találja magát sértetlenül, hogy Flitwick professzor egy Közös tudat nevű bűbájt tesztelt a diákokon. Kettéosztotta a csapatot, és egymás gondolataiból született meg mindig a másik oldal akadálya. Arra voltam kiváncsi, hogy mennyire olvassátok a másik szálat, hátha valakinek előbb-utóbb beugrik a dolog. Köszönöm szépen ennek az ötösnek, hogy nagyjából végig bírta a dolgot! A főkaritok kap némi pontot és Jack (Harry) +valamennyi bónuszt, mert ő járt legközelebb a valósághoz. Ez a héten dobandó házpontokhoz beleszámít, olyan kivétel, amelyet játékos, és nem karakteres teljesítményért adunk. Gratulálunk a Griffendélnek!
Keith (Ron) 20 pont Jack (Harry) 25 pont Lily 15 pont Hermione 15 pont Madison (Luna) 20 pont//
Madison Fisher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2015-01-13, 15:42
Nem mondanám, hogy túl jó a hangulat, de ez azért érthető. Finoman szólva is mindegyikük feszült, én pedig örülök neki, hogy eddig még nem kaptam sokkot attól, ami történt. Nem is tudom, hogy Keith hogyan viseli ennyire jól azt, ami az ujjaival történt. Talán úgy van vele, hogy ez az egész... nem lehet igaz. Nagyon remélem,h ogy erről van szó, hogy ez csak... csak valami butaság, valami nem valóságos, valami álomféle, amiből fel fogunk ébredni végre. Végül nagy nehezen végre bólintok a szavaira és ezúttal Jack kap azért egy szúrós pillantást mielőtt visszasiklana a tekintetem Keithre. - Azt hiszem... azt hiszem meg vagyok, majd mindjárt... - kutatni kezdek a táskámban. Csak szépen rendbe kell tenni az arcomat, legalább hogy a sebek behegedjenek. Már így is kiborító a tény, hogy mi lett a ruhámmal, enyhén szólva is véres és ez nem igazán valami szívderítő látvány, na de kétlem, hogy mostanában tükörben fogom majd nézegetni magamat. - Csak ne öljétek egymást folyamatosan, attól nem lesz jobb. Össze kéne... - itt akarok el a mondatban, amikor Jack épp húzza a kártyát én pedig valami felettébb furcsát kezdek el érezni, amit még eddig nem éreztem, vagy csak nem vettem észre? Az már eddig is világos volt, hogy Keith most egész más, hogy az eddigi húzásai ellenére is talán kezdem megkedvelni? De jelenleg valami egész más kezd bennem körvonalazódni, ahogy a kártyát tartó Jackre nézek... nem is figyeltem eddig, hogy a kissé érdes jelleme ellenére is mennyire helyes és ahogyan az eddigi helyzetet kezelte, de közben Keith kedves és figyelmes volt. Arra eszmélek, hogy csak kapkodom a tekintetem közöttük, aztán meghallom a szavaikat, amik végképp nem segítenek, hogy végre magamhoz térjek. Újra csak Jackre nézek, majd vissza Keithre. Mit mondhatnék? Nem akarom, hogy bármelyikük is utáljon, senki se utáljon. Én... én jó vagyok, de hát mindketten annyira édesek és mégis hogyan választhatnék közülük? Nem akarom, hogy akár csak egyiküknek is baja essen. Talán őrültség, amit épp tenni készülök, de mégis hátrálni kezdek. Szépen vissza oda, ahonnan jöttünk, a szakadék irányába, aminek az alján a láva hömpölyög. - Nem fogom hagyni, hogy ártsatok egymásnak. - alig hallhatóan suttogom csak a szavakat magam elé. A magassarkú néhány apróbb kavicsot ver le mögöttem a mélybe, rajtam pedig látszik, hogy jó eséllyel fogalmam sincs, hogy mit teszek. Talán az eddigiek, a fájdalom, a vágások... kezdek besokallni. Nem aurornak készülök a fenébe is! Szimpla gyógyítónak, nem nekem valók az efféle izgalmak.
Esküszöm ez az egész elviselhetőbb lenne, ha már az elején kinyírtam volna ezt a nagyszájú tökös gyereket. De nem azért vagyunk itt, hogy egymást iktassuk ki hanem, hogy minél sikeresebben, lehetőleg egyben jussunk ki innen. -Örömmel esek máshova ha nem terpeszkedsz szét az egész párkányon, ennek az alján is van hely, kissé ugyan meleg, de szerintem megfelelne neked. - Vigyorogva kelek fel a földről. Mi azt hiszem sosem leszünk jóban ezzel a griffendéles nagymenővel, de inkább a pestis, mint a barátsága. Ha kijutunk innen, már pedig előbb utóbb ez is meg lesz örömmel fogom elkerülni, egyszerűen idegesítő, nem, nem is idegesítő, mert egy állandóan viszkető kelés az idegesítő, Ő már ezen a határon túl mozog. -Hozzád meg ki szólt Nagyfőnök? - Ezúttal már nem érdekel a vita, sokkal jobban lefoglal az, hogy végre kihúzzuk azt a szaros matricát vagy mit és eltűnjünk innen. Az eddigi tapasztalatokból ítélve a matrica sem rejthet túl sok jót. -Én a helyedben nem motyognék hanem húznék. - A nyavalygása több, mint idegtépő. Nagyobb bajom is lehetne nála, de nincs, esküszöm a körülmények is jobbak, mint Ő. De ha valami abszolút rosszat húz és megint pórul járunk én a szart is kiverem belőle már ha egyáltalán túléli a matricahúzást. Én azon se lepődnék meg ha rejtett bomba vagy bármi lenne. Már a vénember is épp elég irritáló és gyanús, bármi lehet azokban a matricákban, bármi. -Aligha haver. - Figyelem a reakcióját. Ha elsápad akkor bizonyára kihúzta a végünket, ha elájul, mert eltudom képzelni róla, hogy ez is megtörténhet akkor igazán nagy a baj. -Inkább neked kellene befognod a szádat, eddig se voltál hasznunkra, Madison-hoz meg egy ujjal se merj hozzá érni vagy kitöröm a nyakad. Mond meg ennek a kis pöcsnek, hogy engem akarsz Maddie! - Nézek rá Madison-ra, de csak egy pillanatra aztán újra Jack-re figyelek. Keresem a gyenge pontját, ki kell iktatnom, Madison az enyém, nem lehet másé csak az enyém. Nem érdekel ez az egész próbatétel, semmi sem, eddig tartott a csapatszellem. Vagy Ő vagy én. És egyelőre nem vagyok hajlandó kiszállni!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2015-01-10, 19:12
- Egész ügyes visszavágás. – rántom meg a vállamat mosolyogva, miközben feltápászkodom és leporolom magamat. – De attól még legközelebb ess máshova. – ez már inkább csak a felesleges vérszívás része a dolognak, de hát ez van, nem jövünk mi ketten túl jól ki, nem várhatja senki sem el, hogy majd megveregessük a másik vállát. Főleg tőle nem, mert ha ez így megy tovább, akkor hamarosan már nem csak az ujjai, de a kezei is hiányozni fognak, márpedig azok fontos testrészek. Minél előbb kijutunk innen, annál jobb, amúgy is ezt várja tőlünk Dumbledore, igaz? Még ha ez az egész csak valami hülye illúzió, akkor is kéne egy kiút. - Hé, Amerika kapitány, amíg él, nincs különösebben nagy baja. – mondjanak érzéketlennek, de megmondták nekünk, hogy ez az egész nem valóság, szóval Maddie is túlfogja élni azt, hogy valami álomszerű transzban kicsit megvagdosták az arcát. – Nem kell tőle folyamatosan megkérdezned, tud magára vigyázni. – kicsit már idegtépő, hogy két percenként mást sem hallok, csak a ”jól vagy Maddie?”, ”Nem lesz semmi baj Maddie”… kicsit már idegesítő, és most ezt ideje a hős szerelmesnek is a tudtára adni. Gőzöm nincs, hogy ezek most kavarnak-e, vagy sem, de kicsit szünetet tarthatnának, amíg mondjuk kijutunk innen, aztán már egymásé lehetnek. - Kérlek valami Jokert húzzak… - mondom inkább magamnak, mintsem a többieknek, vagy az öreg fószernak. Bár, beérném valami kívánj hármat kártyával is, de jó eséllyel nem Disneyland-ben vagyunk, szóval erre alighanem elég kevés az esély. Azért húzás előtt még hátrapillantok a többiek felé. Nem tudom miért, talán húzok valami világvége kártyát, bár… nem éppen Keith fancsali pofája az, amit utoljára látni akarok, de végül is jobb, mint a semmi, igaz? - Remélem valami szájzárat húztam neked. – pillantok hátra, mielőtt még alaposabban szemügyre venném, hogy mit is húztam… - Na ne hülyéskedjen velem ez mégis mi a… - franc, akarnám mondani, mert rohadt pipa vagyok. Komolyan, szívecskés kártyákkal szórakozik itt az öregfiú? Legszívesebben megütném, de … egyik pillanatról a másikra eltűnik a düh, és átveszi a helyét valami… fura érzés. – Úgy látszik nekem kell befognom a szádat. – fordulok Keith felé. – Vagy te akarod neki megmondani, hogy engem akarsz, és nem érdekel téged? – pillantok Maddie felé, még mielőtt újra Keith-re szegezném a tekintetemet.
Lily S. Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2015-01-10, 14:05
Halk sóhajjal nyugtázom, hogy nem leszek vacsora, és lassan a szívem is normális ütemben kezd verni. Gyors léptekkel megyek az ajtóhoz, elkerülve a megbénított testeket. A teremben nagy a csend, csak a cipőm kopogása hallatszik. A pálcámat folyamatosan készenlétben tartva résnyire nyitom az ajtót, hogy ha én tehessem meg az első lépést, ha benn ismét valami barátságtalan fogadna. Odabenn valami mozgást érzékelek, ami nem túl jó előjel, de visszafelé nem akarok haladni, ezért veszek egy nagy levegőt és pálcával a kezemben belépek a terembe. Ahogy tudatosul bennem, hogy Hermione-val állok szemben kifújom az eddig visszatartott levegőt és megkönnyebbülve engedem le a pálcámat. - Még egyben vagyok. - húzom el a számat arra gondolva, hogy most belőlem lakmározhatnának az trófeateremben. - Gondolom nehezítésnek szánták. - az biztos, hogy egy tornacsukával jobban jártam volna, de azért még mindig szerencsés vagyok a magassarkút viselőkhöz képest. Egy pillanatra kiráz a hideg, majd alaposabban szemügyre veszem, hogy hová is kerültem. Elég kísérteties a díszítés, leginkább valami kápolnának a belsejére emlékeztet, mindenesetre annyi biztos, hogy nem bizalomgerjesztő. A földet beterítő parázsról nem is beszélve. - Lehet a pálcánk, az nagyon is hozzánk tartozik... De nem hagynám itt. - értékes, és hozzánk tartozik, viszont az eddigi tapasztalatok alapján semmiképp nem válnék meg tőle, még akkor sem, ha van esély rá, hogy a játék végén visszakapjam. Összeráncolt szemöldökkel gondolkozom, majd amikor Hermione sebet ejt magán először meglepetten nézek rá, de amikor megértem, hogy mit csinál leszedem a kötést a karomról. Az asztalnál szerzett sebem mostanra már bevarasodott, de egy kis mozgatásra azonnal fölszakad, így pár csepp vért könnyedén a tűzre tudok csepegtetni. - Zseni vagy. - mondom Hermione-nak, mikor könnyedén kijutunk a teremből és megérkezünk a kürtőkhöz. Szeretem a csúszdákat, de most valahogy egyiken sem lenne nagy kedvem lecsúszni. Ha azt nézzük, hogy ez a játék eddig hányféle módon próbált kicsinálni akkor ezek az üregek bárhova vezethetnek egy kellemes medencét kivéve. - Ha jól sejtem választanunk kell. - teszem szóvá az egyértelműt, miközben közelebbről is megnézem a két lejáratot. - Nem lehet valami bűbájjal kideríteni, hogy mi van az aljukon? - fordulok a háztársamhoz, aki talán ismerhet megfelelő bűbájt, hiszen előrébb jár a tanulmányaiban. Még mindig próbálok reménykedni benne, hogy ez az egész csak egy játék, és a tanárok szórakoznak velünk - bár az érdekelne, hogy nekik ebben mi a jó - de valahogy nehezemre esik. Nem igazán nézem ki Dumbledore-ból, hogy ilyen brutális játékot csináljon, még akkor sem, ha valójában nem eshet bántódásunk. Vagy mi van, ha ez az egész öldöklősdi csak egy nagy rejtvény, amit meg kell fejteni? De mégis, mit lehet megfejteni azon, hogy három embert falatozó alak rád támad? Ennek semmi értelme. Magamban sorra veszem az eddig történteket, a legelejétől. Az eredeti "házigazdánk" nyakát szétfűrészelték, az egyik "vendég" átalakult és ránk támadott, ezek után pedig nem igazán tudom, hogy a többiek hová tűntek...
A kis szerelmi háromszög tényleg valóban kezd kialakulni, ugyanis Maddie melegítő bűbája után végül elkerülik a fagyhalált, ám amikor Jack húz, hatalmas szivecskéket lát a matricán, az áll rajta: szenvedély! Keith esetében jóval kisebb intenzitással, hiszen ő eleve ismeri, és fogjuk rá, kedveli a szöszit, ám Jack esetében teljes mértékben a következő történik: mindkét fiú olthatatlan szerelemre gerjed a lány iránt, és azonnal meg akarja szerezni, birtokolni, míg a másikban vetélytársat lát, akit ki kell iktatni. A szőkeség viszont mindkét fiút akarja, és ha nem választ közülük azonnal, őt fogják gyűlölni. Akár elpusztítani is. Az öreg azonban csak vihog, és mielőtt kámforrá válna, még odadöf egy mondatot: - A kiutat nem találhatjátok meg, amíg nem néztek mélyen magatokba... A válasz bennetek rejlik. - És már ott sincsen. A barlangfolyosó tovább folytatódik, kérdés, hogy vajon túlélik e azt, hogy gyakorlatilag egymás életére kell törniük. Ilyen szinte csak a mesékben van.
[B csapat]
B csapat
Hermione az utolsó csillagharcos egészen jól állja a sarat, a társai valahol a kastélyban bolyonghatnak. A rögtönzött vérmágia segítségével tökéletesen jól továbbjut, és talán az utolsó termek egyikéhez érkezett, mert valódi kijárat nincsen, csak két kürtő, választania kell, hogy melyiken is csúszik le. Van egy olyan érzése, hogy az egyik a kijárathoz vezeti, a másik a biztos halálba. Vajon ez tényleg Dumbledore műve, vagy a jól összerakott tanári karos játékot valaki csúnyán megmanipulálta, és valóban halál vár rá? Sebe nagyon is valóságosnak tűnik. Tényleg ennyi lenne? Szerencsejáték az egész?
//Nagyon közel vagytok a megoldáshoz, ha rájöttök, hogy mi is történik, akkor végzünk. A hszetekben lehet akár fennhangon is tippelgetni, ha rájöttetek^^ illetve akik nem írtak mostanság, azok még beszállhatnak az utolsó 1-2 körre.//
Keith Waldemard
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-21, 11:03
Látom, hogy végre a pengék abbahagyják a munkálkodást, jó, jobban is teszik, nem tudom ki tervelte ki ezt az egészet, de most szerzett magának egy piros pontot amit a sírjánál majd átadok neki díszcsomagolásban. Az őrültek egyre közelednek felénk és bár eddig nem különösen fordítottam rájuk nagy figyelmet azért be kell látnom, nem szívesen kerülnék valamelyiknek a gyomrába vagy kitudja hová. Felpattanunk a seprűre miután Jack a maga módján rám parancsol, nem igazán tetszik az utasítgatása, de ezúttal egyet értek vele, hogy mennünk kell. A seprű kilő, mint egy puskagolyó és a túloldalt kicsit sem finoman landolunk. -Hogy eshetnék máshová ha te keresztben elfoglaltad az egész leszállópályát? - Mondom morogva pont úgy ahogyan Ő. A kezemre estem, kisebb sajgást érzek a könyökömnél és egy vércsík csorog le a felszakított ruhán keresztül a vállamról lefelé. Szinte semmiség ahhoz képest ami az ujjaimmal történt így nem is foglalkozom vele. -Maddie, te jól vagy? - Fordulok hozzá, hát mégiscsak Ő járt eddig a legrosszabbul, pár ujj az semmi, bár tény, hogy dühös vagyok miatta, viszont Maddie arca nem szép látvány és bizonyára fáj is. Kisebb körülnézés közben figyelek fel az öregre aki talán az ükapámnál is idősebb. Felhorkanok mikor megszólal. Rejtvény megoldását keressük, na persze, mi csak kiakarunk jutni innen lehetőleg nem hullazsákba zárva. Mikor Jack lép és húzni készül csak egyet értek vele, itt az ideje, hogy Ő is színre lépjen. Egyelőre nem szeretnék újabb végtagot veszíteni. Miközben a matricahúzás zajlik odalépek Madison-hoz és az ép karommal átölelem a derekát, inkább megnyugtatás képpen minden hátsószándék nélkül. -Egyben jutunk ki innen, megígérem. - Mondom neki suttogva. Azt még nem tudom, hogy hogyan fogom ezt elérni de elfogom. Ha kell akkor feláldozom a griffendéles srácot, egy darabig biztos ellenének vele, néha szórakoztató tud lenni. -Remélem nem most húztad ki a végzetünket. - Eddig szerencsés volt minden téren, de a szerencse forgandó. Kíváncsi lennék, hogy a többiekkel mi a helyzet, több felé osztódtunk és ami eddig a mi részünkön volt nem volt bizalomgerjesztő. Még a végén kiderül, hogy a többiek egy szigetre kerültek koktélokkal meg pálmafákkal.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-19, 18:32
Végre történik valami jó is a mai napon, bár… jónak azért nem nevezném, mondjuk inkább úgy, hogy jobb, mint ami eddig történt. Eddig minden elcseszett volt, és bár most is az, legalábbis sikerül végre az őrültek elől megmenekülni, bár természetesen a lehető legkellemetlenebb módon történik meg ez is, de… legalább megtörténik, igaz? Dumbledore jól összerakta ezt az egészet, egy-két pillanatra már én is kezdtem azt hinni, hogy ez valóság, de az igazgató csak nem hagyja, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás, igaz? Legalábbis szerintem ennél többet számít neki az, hogy a diákjai épségben legyenek. Ha meg nem, akkor… megoldjuk, mint tettük eddig is. - Francba! Nem tudnál máshova esni? – mondom morcosan Keith felé, de nem igazán gondolom komolyan a szavaimat, csak mérgelődöm, miközben a tarkómat dörzsölve támaszkodom fel a földről, hogy terepszemlét tartsak és megnézzem most megint milyen slamasztikába kerültünk. Az öreg úron pár pillanatra megakad a szemem, na meg azokon a hülye matricákon, de egyelőre nem teszek semmit sem, csak végignézzek a társaimon. Ahhoz képest, hogy Keiht-nek oda néhány ujja, Maddie-t baját meg ellátták a pengék, egész jól megvannak, fura, de úgy látszik pokoli nagy szerencsém van, hogy eddig én vagyok az, akinek semmi baja nincsen még. Csak az a baj, hogy ilyenkor fogy el a filmekben is az ember szerencséje. – Majd én húzok. – bólintok nekik, mert hát mégiscsak én vagyok az, akivel eddig nem történt semmi, és már kezdem emiatt egy kicsit rosszul is érezni magamat, de jobb szeretném, ha nem tűnne el egyetlen végtagom sem, az Keith-nek áll jó. - Inkább csak a kiutat. – húzom el a számat, ahogy odalépek az öregúrhoz és szemügyre veszem a paklit, bár sokat nem érek vele, gőzöm nincs melyik-melyik, szóval úgy tűnik most kéne a segítségemre sietnie a szerencsének, ami eddig kísért. – Legyen ez itt. – rántom meg a vállamat, ahogyan a lap után nyúlok a pakli közepe felé. Nem nagyon szeretem túlgondolni a dolgokat, eddig se tettem, ezután se nagyon tervezem. Itt amúgy se megyek semmire sem a gondolkodással. Csak reménykedhetek benne, hogy ezzel a húzással nem vágom el magunkat végleg.
Hermione.Granger2
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-19, 16:01
Valljuk be, nagy kő esett le a szívemről, mikor sikerül átszöknöm a hatalmas golyó alatt, majd végül teljesen ártalmatlanná tenni. Még csak az kéne, hogy valaki utánam is bejöjjön és szenvedélyes kísérőm sorsára jusson. A kilapított tetemre oda sem lesve igyekszem az ajtó felé, bár belül valami azt súgja, ez az egész csak játék. Hisz csak a mesékben van ilyen szó szerinti kilapulás, a valóságban az ilyen esetek azért ennél sokkal gusztustalanabbak. Sehol egy csepp vér vagy zsiger, pedig az emberekben bőven van. Persze azért tegyük hozzá, hogy nem hiányolom a dolgot. Az ajtót elérve immár kissé óvatosabban nyitom, majd előbb belesek az újabb terembe, és csak miután viszonylag tisztának ítélem lépek beljebb, behúzva magam után az ajtót. Meglepetten pislantok körbe, a különös képekbe, a hátborzongató hangulatba, amit sugallnak. Így hát talán nem is csoda, hogy zsigerből a másik ajtóra szegezem a pálcám, ahogy nyílik, hogy aztán zavartan engedjem le, felismervén az érkezőben háztársam. - Minden oké? - firtatom, közelebb lépve hozzá, egyben beljebb is haladva a szobába, és bár felfedezem az újabb ajtót, a felé vezető út is igen szembeötlővé válik. - Azt hiszem, Dumbledore igazán szólhatott volna, hogy kár a báli gúnyáért - mormogom halkan, miközben tovább böngészem a falat, míg el nem érem azt a bizonyos szöveget. Vagy inkább felszólítást? - Valami értékeset _magamból_? De kinek mi számít értékesnek? - kérdem, bár kétlem, hogy választ kapnék a faltól. Értékes lehet az eszem, de azért nem fogok koponyalékelést végezni magamon. Amúgy is szeretem a fejem úgy, ahogy van. Hát akkor? Értékes a barátság, de miképp hagyhatnék belőle? SZeretet, őszinteség? Szerintem ezek mind fontosak és értékesek, de nem kézzelfghatóak, nem hátrahagyhatóak, legalább is úgy nem, ahogy szerintem ez a játék kéri. Hát akkor? - Diffindo! - szegezem a pálcám a karomra. Gyenge varázslat, inkább a ruhákat cafatolja, de nem is az ereim akarom felvágni, pusztán egy aprócska sebet ejteni, amin néhány csepp vérem felbugyoghat. Hisz mi mást hagyhatnék hátra magamból, ami értékesebb és kézzel foghatóbb, mint éltető vérem? A tűzhöz picit közelebb lépve a földre cseppentek néhány vörös cseppet, várva, vajon elég hatásos-e az elgondolásom.
Madison Fisher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-13, 09:48
Nem, ez már tényleg nem játék, egyet kell értenem Keith-szel, bár most nem sok energiám van, hogy az egyetértéssel foglalkozzam. Örülök neki, hogy nem sikítok csak folyamatosan, hogy képes vagyok egyáltalán rászánni magamat arra, hogy varázsoljak, hogy legalább megpróbáljam elérni, hogy ez az egész elmúljon. Az arcom... az egy dolog, hogy iszonyatosan fáj, ami történik, de még csak bele sem merek gondolni, hogy ezek után egyáltalán hogyan nézhetek ki. Alig érzem, hogy Keith keze végigsimít a hajamon, túlságosan erős minden más intenzív érzés, még az is, ahogy a vér lassacskán végigcsorog lefelé az arcomon. Úgy nézhetek ki lassan, mint valami elcseszett vámpír, akinek nem sikerült normálisan ennie, mert minden létező vért szétkent saját magán. De legalább a pengék végre leállnak, csak a fájdalom marad meg, és képtelen vagyok most még a közeledő őrültekre is figyelni. Reszkető kézzel próbálok keresni valamit a táskámban, hogy megpróbáljam rendbe tenni az arcomat. Baromira nem egyszerű, és abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e értelme, hogy hat-e. Az tuti, hogy ha a sebeket sikerül is megszüntetni, úgy fogok kinézni, mint... akinek össze-vissza vagdosták az arcát, és e miatt csupa vér. Végül is stimmel. De legalább sikerül átjutni a seprűvel a másik oldalra, mielőtt azok az izék elérnének minket. Legalább valami, már el sem hiszem, hogy biztos talajon állunk, és irány a szoba, meg... Ki a jó franc az öreg fickó és őszintén? Nem érdekel a rejtély megoldása, itt se kéne lennem. A két srácra pillantok, hogy most akkor mi legyen. Húzna valamelyikük a matricákból, vagy sem? Az viszont tuti, hogy eszméletlenül hideg kezd lenni, én meg aztán főleg nem vagyok túlöltözve, szóval végül csak megrázom a fejemet és hátrébb lépek. Húzzon valaki más, mondjuk Jack, vele még nem történt ma semmi, talán ő köztünk a szerencsés, akkor meg jó, hogy neki kell választania. Én inkább előhalászom újra a pálcámat és elmormolok egy halk varázsigét. Bűbájokból jó vagyok és ezt a helyet egy kicsit fel kellene melegíteni, mert a fagyhalál szintén nem szerepel a terveim között.
A kencefice ugyan nem hozza vissza Keith ujjait, de ahogy sejtették, a masszát semlegesíti, így marad csonka kézzel, de fogjuk rá hogy gyógyultan. A pengék is leállnak, ám nem lehet tudni, hogy minek köszönhetően, talán a varázslat, vagy a perverz gyilkos megunta a dolgot, és lesben áll még? Jack végre a tettek embere tud lenni (meg hát meg is fogalmazódik benne valami, a gondolatmenetén érdemes lenne továbbhaladni!) , mert már centikre vannak tőlük a durvák, amikor megragadja a seprűt, ami nem kviddicsre való, nem is irányítható, még jó, hogy hárman mentek, mert egyszerűen kilövi őket a másik oldalon található alagútba, alaposan meg is ütik magukat, egymásra esnek, ám a folyosó, ahova érkeztek egy szobába vezet, ahol csupán egyetlen asztalka van, egy öregúr monoklival a szemén néz fel érdeklődve. - Áh, a rejtély megoldását keresitek... - Tol eléjük egy paklit, ami nem kártyákat, hanem különös módon matricákból áll, de miután le vannak fedve, nem lehet tudni, hogy melyiket fogják választani, kell majd egy nagy adag szerencse is, ha húzni akarnak. Kivéve ha más tervük van. Viszont az előző szobából eltérően itt nagyon hideg van, és egyre csak hül le a levegő.
[B csapat]
Hermione fel tudja lebegtetni a kőgolyót, de csak ideig óráig, ám a bombardája már egész ügyes repedéssel szakítja szét, így nem jut a magas srác sorsára. Lily átmegy terminátorba, mert szórja a varázslatokat, az emberevők egyike ugyan látványosan sokáig bírja, már majdnem ott tart, hogy lerágja a lány lábát, ám végül az utolsó Stupor a falhoz keni. Mindketten a saját ajtajukon át távoznak, és ugyanoda jutnak ki, egy közös terembe, ahol találkoznak. Mintha valami szekta gyülekező helye lenne, mert a falakon vallási jelképek, keresztek, Mária képek, a földön viszont izzó parázs, méghozzá olyan hőfokon ég, hogy ha itt át akarnak jutni, még a cipőt is leolvasztja majd róluk. A falon viszont egy írás. - Ha át kívánsz jutni, hagy itt magadból valami értékeset, így szól az írás...
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-12, 16:26
Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy tökéletesen szétesünk. Én meg ez a Mardekáros barom nem igazán jövünk ki, és ez nem is baj, a világ egyik legnagyobb barmának néz ki, és persze itt van velünk a szöszi Hugrabugros, mint békebíró, bár nem sokat ér vele. A másik csaj… ő majd jó lesz csalinak, vagy valami, nem különösebben foglalkozom vele, mert minek? Inkább elvagyok foglalva azzal, hogy szócsatát vívjak ezzel a Mardekáros hülyével, azonban egy ponton túl azt hiszem… nos igen, elgondolkodtató az, hogy ez játék-e még egyáltalán, de az igazgató nem mondaná, hogy az, ha nem is, igaz? Akármilyen beteges is ez, nem lehet a valóság. Maddie hangjára odakapom a fejemet Keith kezére és azért egy pillanatra kiül az arcomra a csalódottság. Nem azért, mert így nem lesz valami nagy kihívás szétrúgni a seggét, hanem azért, mert akármilyen baromnak is tartom, nem éppen így kéne ennek végződnie, szóval jó lenne, hogy ha végre történne valami, ami nem akar minket megölni. Vagyis őket, mert eddig láthatóan elég szerencsés vagyok, és ez már csak akkor derül ki igazán, mikor még Maddie is.. nem is tudom mi van vele, mintha valami láthatatlan szellem szabdalná fel szép lassan, de biztosan az arcát, és azért az arcért kár lenne. – Ideje lenne csinálni is már valamit. – mondom mikor meglátom, hogy azok az őrültek, vagy… akármik is legyenek, közelednek felénk. Eddig nagyjából veszekedtünk és síránkoztuk, ideje lenne annak, hogy végre felpattanjuk arra a rohadt seprűre és elhúzzuk innen a csíkot, mert a láván átsétálni gondolom egyikünk sem tud, és nem szívesen várnám meg, míg ideérnek azok a barmok. – Ne aggódj, elméletben nem is létezel! – mosolygok rá a lányra, akit nem ismer egyikünk sem, és… nos, tudom, hogy nem valami hősies cselekedett, de előre noszogatom, vagyis inkább lököm, hogy állja útját azoknak az izéknek. Őt nem sajnálnám annyira, főleg úgy, hogy még csak nem is létezik, vagy ha mégis, hát… valaki elírta a játékszabályzatot. – Van még egy ép kezed, szóval ragadd meg azt a rohadt seprűt! – mondom Keith-nek. A kis szöszi meg addig feláldozza magát értünk, vagy felőlem táncolhatni is taníthatja őket, csak nyerjünk annyi időt, hogy eltűnjünk innen. – Mi meg megyünk mögé, nem tudom ti hogy vagytok vele, de nem igazán akarok tovább itt maradni! – gőzöm nincs, hogy az a seprű elbír-e hármunkat, ha nem, hát akkor egyikünk, aki gondolom én leszek majd valahogy…máshogy jut át, mindegy, csak húzzuk már el innen a csíkot, a kis szöszi ne hiába áldozza fel magát.
Keith Waldemard
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-08, 20:44
Legszívesebben beverném annak a griffendéles gyereknek a képét, de attól tartok azzal csak javítanék rajta. Madison felemeli a hangját amire elvigyorodom, hát igen, eléggé ismerem már, tüzes kis csaj tud lenni ha odateszi magát. Általában két féle Madison van, az egyik zavarban van a másik általában kiabál, nem is tudom melyik a szimpatikusabb, mindkettő szexi, téma lezárva. Hamarosan kezd valóban zavarni a zöld trutymó ami egyre csak terjed, a viszkető érzés pedig fájdalommá csap át. Csak kicsi hiányzik, hogy azonnal el ne káromkodjam magam, de megtanultam nem kimutatni a fájdalmam, hát most sem teszek így. A fájdalom szép lassan eredményt is hoz, elborzadok a látványon, az ujjaim kezdenek teljesen lerohadni, leszáradni...ki tudja mit csinálni. Meredten nézem végig ahogy lassan nem maradnak meg az ujjaim, érzékelem, hogy Madison próbál tenni valamit, de fel se fogom az egészet. Ezt hívják enyhe sokknak, meglehet, végül is csak az ujjaimról van szó a rohadt életbe is. A krém amit Maddie ráken a kezemre megállítja a zöld valami terjedését, de az ujjaim nem nőnek vissza, csak csonkok maradnak a helyén. Hallom, hogy valamit mond Madison, hogy azok ott...nem tudom mik és valahogy nem tud lekötni miről is beszél, a két ujjam nézem amiknek mostanra befellegzett. Igen, határozottan sokkot kaptam. Csak akkor eszmélek fel és felejtem el azt ami velem történt amikor észreveszem mi történik a Csibémmel. Látom, hogy egyre csak roncsolja valami az arcát és a fájdalom sem lehet kicsi. A varázslat nem tudom hatni fog-e,d e van egy olyan érzésem, hogy baromira nem. -Héé, Maddie, nyugodj meg, hallod, itt vagyok, nem lesz baj. - Próbálom megnyugtatni, mert valóban aggódom érte. A rohadt életbe ez már nem játék! -Nem tudom ki intézi, tervezi, rendezi ezt a marhaságot, de ez már rohadtul nem játék, világos? - Dühös vagyok, az nem kifejezés. Az ujjaim egy dolog, na, de hogy Madison-t is bántják az már más. Végig simítok a haján, tehetetlen vagyok, segíteni akarok neki, rossz látni, hogy bántják. Csak legyen ennek vége, amit kapnak nem lesz szép.
Lily S. Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-08, 19:28
Ahogy idegesen belépek az ajtón várom, hogy újra felhangozzanak a korábbi kísérteties zajok, de végül nem hallom őket többet. Ez részben megnyugvással tölt el, másrészről viszont a helyükbe lépő látvány és hang talán még kevésbe kecsegtető. A trófeaterem első pillantásra normálisnak tűnik, ám mikor meghallom a csámcsogó zajokat és a hang irányába pillantok egy kicsit felkavarodik a gyomrom. Mindhárman a földön guggolnak egy hulla - talán ez a jobbik eset egy élővel szemben - körül és jó étvággyal eszegetnek. Majd mikor meghallják a lépteim zaját felkapják a fejüket és felém pillantanak, majd meg is indulnak. egyáltalán nem jó jel. Az egészben a legijesztőbb, hogy egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha zombik, vagy valami nem emberi lények lennének. A szemük teljesen éber, olyan, mintha mindent jókedvükből tennének. Kannibálok. A hideg is kiráz, de nincs sok időm, mivel az emberfalók egyenesen felém tartanak. - Petrificus totalus! Petrificus totalus! Stupor! - az utolsó már csak pár méterre van tőlem mielőtt az átkom eltalálja. Ha a varázslataim hatottak rájuk, akkor az első kettő lefagyva áll, míg az utolsó a lábam előtt pár méterrel hever a földön. Gyorsan otthagyom őket, és a korábbi vacsorájuktól is próbálok minél messzebb kerülni, miközben egy másik kijáratot keresek, mert nincs sok kedvem arra visszamenni, amerről jöttem. Ha a az átkaim nem hatnak a kannibálokra, akkor fogócskába kezdek velük a teremben, szintén egy kijáratot keresve, miközben találomra lövök ki rájuk fagyasztó, bénító, vagy a Flippendo varázsigéhez tartozó robbantó varázslatot, ami ha őket nem is találja el a lerobbantott polcok miatt mindenképp nyer nekem egy kis előnyt.
Nem kicsit megörülök, hogy kinyílik az ajtó, bár azon igencsak meglepődöm, hogy nincs bent senki. Az előbb mintha innen jött volna a sikítás, de mindegy. Az utánam nyomuló srác viszont már halk horkantásra késztet. Azért ennyire nem vagyok csinos, még ha kellemes is azt hinnem, hogy egyetlen tánc alatt belém habarodott. Bár a bennem ücsörgő gonoszdi kárörvendő azt sugallja, csak azért tart velem, mert látta, hogy tudom használni a pálcám. Mivel láthatóan itt nincs vész, viszont van túloldali kijárat épp a többieknek szólnék, de az orrom előtt bevágódik az ajtó, csak a szerencse műve, hogy se a cipőm se az orrom nem csípi oda. De reakcióra nincs időm, legalább is nem ajtónyitóra, mert hatalmas dübbenést hallok és érzek is mögülem. Kérdőn fordulok meg, vajon mit szerencsétlenkedik már a hősszerelmes, ám helyén csak egy csúnyácska matricát látok előbukkanni egy hatalmas kugligolyó alól. Illő, nem illő, azért egy halk sikoly csak kiszökik a torkomból a látvány hatására. Kezdem érteni, mi volt az előbbi sikoly. Aztán már rángatom a kilincset, próbálkozom varázslattal, de azt hiszem, hiábavaló. Ami bezárta mögöttem, az úgy is tartja az ajtót. Azt hiszem, nincs más hátra, csak előre. - Vingardium leviosa.. - emelem a pálcám a felém gördülő vasalóra, ha sikerül a fejem felé lebegtetem, legalább annyi időre, míg én kerülök a magasabb részre és akkor megpróbálom megközelíteni a másik ajtót, ügyesen kikerülve, még tekintettel is a hajdanit. És ha mindez nem jönne be, ha nem lennék képes lebegtetni, hát marad a Bombarda.. bár ha lehet, ezt mellőzném, his zelég szűk térben vagyok, nem vágyom magamra robbantani. De jobb, int matricává válni...
Madison Fisher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-05, 23:34
Most komolyan? Finoman szólva is baromi nagy bajban vagyunk és akkor ők most itt egymást kezdik el marni? Pedig ha ez tényleg próba, akkor azért, ha pedig nem... akkor persze, hogy azért kell összefognunk. De ők inkább csak nyomják ezt a szópárbajt, amit fel nem tudok fogni, hogy mégis mi a fenére jó, de az agyam eldobom tőle. Tudom én, hogy Keith kiállhatatlan, de... nem most van itt a helye a marakodásnak. - Többnyire, de... - már épp fojtatnám, hogy attól még nem kell ezt csinálni, amikor kiszúrom az apró gondot, ami nem is tűnik olyan aprónak, még hozzá azt a zöld izét Keith kezén. Ha azt nézzük stílusos ahhoz mérten, hogy Mardekáros, ellenben azért mégis csak gondot jelenthet. - Hagyjátok abba! - igen, most már kissé megemelem a hangomat Jack megjegyzésére. Nem kell ilyeneket mondani, így is van épp elég bajunk, főleg hogy mintha közelebbről hallatszana az őrültek hangja... és igen, hátra pillantva nem valami jó hír az, hogy mintha mocorognának és éppenséggel a folyosó, majd onnan minden bizonnyal felénk. Egy pillanatra csukom csak le a szememet, mert észhez kéne térni, és kb. csak arra eszmélek fel, hogy Keith... - Úristen... úristen a kezed! - jó, ez azért már durva, főleg hogy az arcán nem éppen az látszik, hogy ez csak valami játék. Komolyan szinte már pánikban kutatok a táskámban, mire sikerül enyhén remegő kézzel előkeríteni a kis üvegcsét, amiben olyan krém van, ami ezt az egészet hatástalaníthatja, legalább megállíthatja, no meg a csonkot... jesszusom, a csonkot behegeszti és... ennyi. Azokat az ujjakat nem lehet visszavarázsolni, az már durva fekete mágia lenne. Ez az egész csak... játék, tényleg az? - Azok ott... - de nem sok időm van felfogni, hogy a valamik erre tartanak, addig se jutok el, hogy mondjuk be kéne csukni az ajtót, ha egyáltalán van itt annyi hely, hogy elférjünk csukott ajtónál, mert hallom a surrogást és megjelenik a penge, én pedig... először csak dermedten fogom fel, hogy mi történik, aztán pillantok múlva, amikor a fájdalom is belém hasít már sikítok. A kezemet automatikusan kapom az arcom elé és hátrálok... hát oda ahol épp van hely, hogy most az az ajtó, vagy a zombi-őrültek, vagy őrült-zombik, az már más kérdés. Valami... csak úgy összevagdosta az arcom és én nem épp aurornak készülök. Gyógyítónak, ez a helyzet... nem olyasmi, amit kezelni tudnék. Kel valami... az arcorma, de a penge... nem szűnik meg. Nagy nehezen jutok el oda, hogy végre előkerüljön a pálcám, és szinte már sírósan remegő hangon próbálkozom. - Finite.... finite incantatem! - ha ez varázslat, akkor hatástalanítani lehet. A tényt pedig próbálom kizárni, hogy az arcom vérzik, azt... azt lehet kezelni, de mindent egyszerre nem tudok. Keith ujja, a láva, a zombik, a penge... kicsit sok.
Hőseink egyenlőre tehát a lávató felett lamentálnak, még mindig nem sikerült eldönteni, hogy erre menjenek tovább, vagy az őrültek felé. A várakozás időveszteségnek bizonyul, mintha egy ördögi homokórában peregne a sorsuk, és lejáróban van. Keith két ujját is tökéletesen lemarja a sav, a fájdalom immár egyre valósabb, még ha játéknak is tekintik? Vagy ez a kilépőjük a való életbe? Akkor valóban belehalhatnak? Madison mellett mintha egy láthatatlan penge villanna, és veszi kezelésbe a lány szép arcát. Első lépésben pusztán borotvaélesen fájó, felszíni sebet ejtve, ám a surrogás tovább folytatódik, lesz ez még rosszabb is. Az őrültek felfigyelnek a beszédre, amely áthallatszik hozzájuk, és nyugtalankodásba kezdenek. Abbahagyják a verekedést, persze az utolsó akcióként még kettétépik a delikvenst, majd a hullát hátrahagyva indulnak ki a folyosóra. Aki elől halad, azon látszik, hogy az arcát mintha odavarrták volna. Sőt, lehet, hogy valaki más arcát viseli. Tényleg őrültek? Nem lehet, hogy halottak? Infernusok, akik követik valaki parancsát?
[B csapat]
Hermione Stuporja egyenlőre azt eredményezi, hogy jól megtaszítja az egykori szőke herceget, ezzel időt nyernek. A lány be tud lépni a zárt ajtón a varázslat segítségével, a magas jóképű srác eddig is vele tartott, most örömködve követi, aztán előszaladva mutatja meg, hogy a másik oldalon folytatódik az alagút, ám amikor Hermi is beljebb lép, az ajtó mögöttük bezárul, kattanást hallani, és a srácot egy több tonnás kőgolyó lapítja szét. Hát nem kis kavics.. A golyó gurul picit, megmutatva az alján a belapított srácot, majd miután a padlózat a lány felé lejt, komótosan irányt változtat, és megindul felé. Jenine lefelé indul, a kislány pedig a fény hatására teljesen bevadul, szeme furcsán villan, és egyenesen a szőkeség torkának ugrik. Eddig nem lehetett észrevenni, fogai hegyesre vannak reszelve... Körmeit karomszerűen görbíti, azzal meg a lány szemét akarja kinyomni. Ellenben a felcsapó fény a lépcső alján mintha valami érmét mutatna... Lily egy trófeaterembe érkezik, ahol vagy hárman tartózkodnak rajta kívül, valamit eszegetnek. Vagyis valakit. Nem zombik, az biztos, teljesen emberinek tűnnek, attól függetlenül, hogy valakinek a lábát rágják. Izgatottan emelkednek fel, friss hús...
Lily S. Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-12-05, 19:36
Annak, hogy egy helyben álljunk semmi értelme. Ha ez tényleg csak egy játék, akkor semmi bajunk nem eshet - márpedig ha így van, akkor én belevetem magam a dolgok sűrűjébe. Hermione-t követve indulok el, a pálcámat folyamatosan készenlétben tartva. Folyamatosan figyelem a folyosó mindkét irányát, amit a pálcák adta fény pár méteren megvilágít. A mögöttünk felbukkanó embert először egyszerű vendégnek hiszem - hiszen annak néz ki. Már a segítségemet is majdnem felajánlom mikor elkezd megnyúlni, nekem pedig ijedt döbbenettel kerekedik el a szemem. Ha Hermione nem kábítja el akkor pár másodperc különbséggel én küldtem volna rá valamilyen átkot, de úgy látszik a reakcióidőmön még javítani kell. - Szép volt. - nyelek egy nagyot hátrahagyva a földre bukó alakot. Tényleg örülök, hogy Hermione mellett kötöttem ki. Hiába tudom, hogy az előbbi mutatvány nem volt valós, mégis meghozza a kedvem ahhoz, hogy túl akarjak lenni ezen az egészen. Persze attól még ki fogom élvezni a játékot - már amennyire egy ilyen morbid mókát élvezni lehet. Hermione mellett haladok, pálcával a kezemben - ez az egyetlen fegyverem, de meg tudom védeni magam vele. Amikor először meghallom a hangokat végigfut a hátamon a hideg. Persze, minden horrorfilm alapelemei az ilyen hangok, azért mégis más, ha az ember testközelből hallja. Ugyan nincs sok kedvem bemenni az ajtón, sajnos túl egyértelmű, hogy ezt várják el tőlünk - akkor pedig megteszem. Hiszen ez csak egy játék nem? Akkor meg nem eshet bajunk. Legalábbis nagyon remélem, hogy Dumbledore nem akar a vesztünkbe taszítani minket. De ha mégis, akkor nekünk kell innen kiverekednünk magunkat. Nem túl reménykeltő lehetőség, de mindenképp izgalmasnak tűnik.
//B társaság // - No para. - bököm oda a csajszinak, miután ellenőriztem a ruhám és a hajamat is, mert akármilyen pöcegödörbe is kerültünk, én jól akarok kinézni. Ezért jöttem, végül is. Varázslata fényében természetesen már fel is ismerem, elvégre igencsak otthon vagyok a pletykákban, róla meg aztán ezerféle van. Hermione Granger. Legalább kiderül, valóban annyira idegesítő-e, ahogy hallottam. Egyelőre legalább egész használhatónak tűnik. Mögötte pedig egy másik Griffendéles csajszi, akiről semmit sem tudok. Feltérképezetlen terep, mondhatni... És persze Cameron. Fúj. Vagy most Leot is számolnom kéne? Csak dugná már elő a képét. - Előre. Nyilván. - sóhajtok fel, és elnézve a sok szerencsétlent, én indulok meg elsőnek, ám az én határozottságom se tart sokáig, hamarosan vérnyomok jelölik az utat előttem, mosolyom szélesedik, ahogyan az utamba egy édes kis kislány telepszik, aki rettentően csábítóan édeleg nekem. - Csak ha a mama is ilyen cuki. - vigyorgok gonoszan a kis dögre, csak hogy megmutassam, tudok én hátborzongatóbb lenni. Lehet, hogy Dumbledore engem is akadálynak alkalmaz? Mulattat az ötlet, mindesetre fintorogva követem a leányzót, ha valóban megindul. Áh, az a plusz tizenkét centi igen fájdalmas lesz, ha sokat kell mennünk lefelé, de úgy szól a mondás, hogy a szépségért szenvedni kell, ugyebár. Elfogadom a felém nyújtott kezet, de azért lopva oldalra pillantok, és ízlésesen mosolygok a szőkeségre, akit valahogy nem szúrtam ki korábban a köreinkben. Persze a csábos görbület hamar elhagyja az ajkaimat, ahogy ez a pasi nyúlik, szakad, meg minden. Fúj, de gusztustalan. Pedig ennyire azért nem vagyok rossz a flörtölésben... - De miért egy helyes fiút...? - sóhajtok fel halkan, majd legyintek, úgysem volt valódi. A távolban elhangzó sikoly és gonosz kacaj hallatán csak megforgatom a szemeimet. Ez már annyira lejárt, lehetnének kicsit kreatívabbak is. - Lumos. - jegyzem meg unottan, elvégre ahogy távolodok Hermiéktől, úgy lesz egyre sötétebb a lépcső is, amelyen lefelé caplatunk ezzel az imádnivaló kis csöppséggel. Ha megharap, esküszöm szétrobbantom a fejét.
Tény, nem túl sok választásunk van. Megyünk vagy maradunk. De igazság szerint én nem vagyok híve az egy helyben toporgásnak, arra várva, vajon mikor ment meg valaki. Szóval személy szerint a haladásra voksolok. Pont ezért teszik is néhány lépést előre, mikor lábammal valami apró tárgynak ütközöm, vagy is inkább megtaszítom azt, néhány centit szánkáztatva a földön. Meglepetten és érdeklődve hajolok le az apró ékszerdobozért. Vajon ki az a felelőtlen, aki képes elhagyni egy gyűrűsdobozt, feltételezhetően eljegyzését. Mert valahogy azt a benyomást sugallja a tárgyacska, bársonyos bevonata. Viszont időm nincs felderíteni, miféle ékszer pihenhet benne, mert mögöttem némi nyugtalankodás támad, elvonva a figyelmem a talált tárgyról az épp bőrét levedlő valaki vagy inkább valami irányába. - Stuport! - rántom inkább zsigerből, habozás nélkül irányába a pálcám, ha már a többség tétlenül mered és sikoltozik. hát nem varázslóvilágban élünk? Közben persze már sietős léptekkel haladok el, távolodva a különös jelenségtől, ám úgy tűnik, ez az este vagy ez a hely nem szűkölködik effélében, hisz a következő pillanatban valami hátborzongató sikoltás szeli ketté sajátos kis csapatunk sajátos zsivaját. Az ékszerdobozt egyenlőre a markomba szorítva, két ujjal kissé felcsippentve a ruhám alját szaladok az ominózus szoba felé. A pálcám végig készenlétbe, ha tudom, hát nyitom az ajtót, már ha enged. Ha nem, akkor persze a már ismert Alohomora-val próbálkozom. Hogy félek-e? Talán picit, ám a makacs kis hang feszt azt hajtogatja bennem: Ez csak egy játék, egy próba, nem eshet komolyabb bajom!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-11-30, 00:55
Én csak sodródom az árral, nem igazán próbálok senkivel sem maradni, egyszerűen csak ott termek Madison és Keith mellett, na meg a másik szőke mellett, akinek még csak a nevét sem tudom, de jelen pillanatban pont az érdekel a legkevésbé, hogy kielégítsem a kíváncsisságomat. Nem azért jöttem ide, hogy csajozzak, szóval… figyeljünk csak oda a feladatra. - Oh, és még nem hallottál mindent… Mardekáros. –húzom mosolyra a számat. Soha sem bírtam az olyan tipikus seggfejeket, mint ez a fickó, azt se nagyon értem minek szorongatja ennyire szegény Maddie kezét, a végén még letépi a karját, vagy valami. Láthatólag nincsenek együtt, és ha ez jönne be Maddie-nek, akkor… a fejével komoly gondok vannak. A lávával teli szoba nekem nem nagyon tetszik, hiába tudok bánni a seprűvel, na de az őrültek… az valahogy sokkal jobban hívogat magához, akár odadobhatnánk csaliként a szőkét. Nem Maddie-t, hanem a másikat, bár gondolom ezt Maddie nem hagyná, a nők mindig összefognak, igaz? - Ez mindig ilyen? – nézek rá kérdőn Maddie-re. Az ő pasija, ő ismeri, én szerencsére nem, és a legkevésbé sem vágyom a társaságára, de sajnos most egymásra vagyunk utalva, és magán akciók helyett talán nem ártana, ha megbeszélnénk a dolgokat. De mindig elfelejtem, hogy Mardekáros, az agya helyén kavics van. - Nem fogadtad meg a saját tanácsod, úgy tűnik te leszel az első áldozat… - és hogy én ezt mennyire sajnálom…. körülbelül semennyire sem, de nem akarom én azt, hogy feldobja itt nekem a bakancsot, minél többen vagyunk annál nagyobb az esélyünk arra, hogy kijutunk innen, akárhol is legyünk. - Esetleg ugorhatnál egy fejest a lávába, gyors halál. – rántom meg a vállam, de közben azért persze jár az agyam, csak szeretem húzni az ilyen tipikus Mardekáros emberek agyát. – De amputálhatjuk is a karodat… – morfondírozom tovább, de persze ez sem komoly ötlet. Mégis honnan tudnám mit kezdjek a kezével, mikor az sem tudom, hogy mi baja? – Kitartás öreg. – veregetem meg a vállát, majd Maddie felé fordulok. – Hölgyeké az elsőbbség! – bökök a fejemmel a seprű irányába. – Nem ártana sietnünk, a barátod nincs jó bőrben. – talán ha új helyszínre érünk akkor rendbe jön… vagy nem. De jobb megpróbálni, mint itt állni és várni a csodát, igaz?
Keith Waldemard
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-11-29, 18:23
[ A csapat ]
Próbálom Madison-t magam mellett tartani, az hiányozna még, hogy történjen vele valami és én egyedül maradjak ezzel a két szerencsétlennel. Bármennyire is nem valós ez az egész azért jobbnak látom, ha a Csibém itt van és rajta tarthatom a szemem. nem ellenkezik mikor megragadom a kezét, hogy biztos lehessek benne itt van és nem lesz baja. a griffendésel gyerek megjegyzésére pár másodpercre megállok majd tovább indulok és fél vállról hátra vetem. -Nagy humorú gyereknek tűnsz griffendéles, de nem díjazom, ha nem akarsz első áldozat lenni akkor fogd be! - Nincs a hangomban fenyegetés, érzelem nélkül mondom és jobban megszorítom Madison kezét, Ő érezheti, hogy dühös vagyok, oh, de még mennyire az vagyok. ha most nem lenne szükségünk minden emberre, hogy tovább jussunk bizony beledobnám valami csapdába, ezer örömmel. A lávával vagy mivel teli szoba nem tetszik ahogy az sem ahol az őrültek kannibálosat játszanak. Viszont a seprű ami a mi oldalunkon lebeg ad némi lehetőséget a tovább jutásra. -Ha akarjátok dobáljátok azt az érmét, én repülni fogok. - mondom és remélem Madison velem tart, de ha nem hát nem erőltetem, ez végül is egy játék, egy átverés. Amúgy is nagy az esély rá, hogy én megyek a végzetbe és nem Ők. - Már megfognám a seprűt mikor a kezemen egyre felfelé terjedő zöld trutyit pillantok meg, viszket ahol beteríti a kezem. -Mi a franc ez?! - Akadok ki, aggasztani kezd a terjedése. Ez már rohadtul nem vicces, le kell szednem magamról, ha azt hiszi az a dilis igazgató, hogy elsőként paterolhat ki a játékból hát nagyon félre nézte. Próbálom magamról levakarni ezt a trutyit, de nem sikerül. Legalább nem fájdalmat okoz, csak tudnám mi ez. -Esetleg valami frappáns ötlet srácok? - Kérdem, mert hát lényegesen nagy erőt vesztenének ha kiesnék, na meg Madison-t se hagynám Jack-re. Nagyon nem szimpatikus az a gyerek és egyszer még komolyan elbeszélgetek vele, úgy istenesen.
Madison Fisher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az álarcosbál rejtélye 2014-11-28, 21:16
Nem értem, hogy most meg mégis honnan jött ez a nagy védelmező állapota, hogy még szegény lányhoz sem akar odaengedni, amikor csak meg akarom nyugtatni szegényt. Ha más nem, hát szavakkal teszem, mert úgy fest, hogy Jacknek édes mindegy, hogy mi van vele. Komolyan... az ember csak pasikkal ne kezdjen. Az egyetlen igazán értelmes talán Mattie, de azért neki is vannak felettébb furcsa hóbortjai, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem egyes véleménynyilvánításait. Azt hiszem mindegy is, talán jobb, ha sehogyan sem nevezem ezeket és kész. Egyszerűen csak nem kell, hogy valaki megvédjen, mert tudok vigyázni magamra, vagy... igyekszem. Viszont Jack megjegyzésére nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el, bár azt hiszem most nem kéne még egymásnak is ugrani, vagy ilyesmi, mert így is elég morbid ez az egész, Keith meg... annyira már ismerem, hogy nem viseli jól a kritikát, még ha netán az jogosnak is mondható. - Inkább én félek, csak... azért csinálja. - jó talán nem teljesen hiteles, mert úgy fél perce még ki akartam tépni a kezemet az övéből, bár nem jutottam el ennek az erőszakosabb változatáig, de... hát na, nem tehetek róla, nem viselem jól, ha valaki irányítani akar, főleg nem olyan valaki, akit akaratomon kívül láttam már ruha nélkül. Azt nem nagyon akarom, hogy Jack leszakadjon tőlünk, szóval mindkét szobába bepillantok, ahová sikerül benyitni. A láva... nem túl szimpatikus, az őrültek... na ők még annyira sem. - Szerintem... jobb lenne együtt maradni, nem gondoljátok? - még akkor is, ha jelenleg nem vagyunk oda egymásért, vagyis Keith gondolom nem kedveli Jacket, neki meg mindegy, én meg a mardekárosunkkal vagyok így, a szőke csaj meg... hát szerintem neki végképp teljesen mindegy ki kivel van. - Dobjunk fel érmét? - vagy döntenek ők. Én egyiket se szívesen próbálnám ki, de ha az őrültek felé megyünk, akkor mondjuk egy szimpla immobilussal meg tudok próbálkozni. A kviddics nem az én játékom, szóval seprű lovaglásban sem vagyok kifejezetten profi, szerintem nagyobb eséllyel égnék porrá a lávában, mint hogy az őrültek tépjenek szét, bár... ki tudja.
Egyetértek Maddie-vel, nagyon jó kis mese volt, jó volt ez a másik csapat gondolataiból megszülető akadály dolog, és remek volt ez a kis csapat is, külön imádtam húzni Keith agyát 
]
