2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Kissé meglepődöm, amikor Connor elneveti magát, így az én arcomon is nemsokára egy kisebb mosoly jelenik meg. Ennyire vicceset mondtam volna? Mindegy is, a lényeg az, hogy most már nem morci velem, így tovább tudunk beszélgetni, és olyan témák is szóba jönnek, amelyeket nem gondoltam volna. Például az, hogy a tanár egy diáklány iránt érez valamit, ami ugyebár tiltott dolog, és éppen ezért is nagy titok, nem szabadna nekem ezt elárulnia. Nem is értem, hogy miért teszi meg, de hamarosan hallom azt, hogy azért, mert most segített, tartozom neki. Ezt mondania se kell, úgy is tudom én magam is, mégis, picit furcsa hallani, hogy ezt így kimondja. - Vannak bizonyos diákok, akiket ez nem érdekelne, és ezt te is nagyon jól tudod. De ne aggódj, én nem adom tovább, gondolom azért is mondtad, mert akarsz róla beszélni valakivel. – de az említett lánnyal nem lehet mindent megtárgyalni, így néha kell egy harmadik ember, akinek elárulhatja a dolgokat, ez pedig most én vagyok. Viszont nem vagyunk még olyan viszonyban, hogy ez a jövőben is így legyen, szóval még eldől, hogy máskor is mesél-e nekem, de őszintén szólva érdekelne, hogy miként is alakul majd történetük. - Köszönöm a bizalmadat, nem fog bajod esni azért, mert elmondtad. – ezt azért jobb, ha tudja, mert tényleg nem áll szándékomban elmesélni senkinek se. Maximum Perselussal osztanám meg, de… nem, erről ő se tudhat. Egyre több a titok, melyet őriznem kell, mégse bánom, jól esik tudni, hogy egyes emberek rám merik bízni a fontos dolgaikat. No de Connor picit magamra hagy, így némileg meglepetten nézek utána, hogy miért pont most szándékozik elmenni, de nem követem, eszembe sincs, csak ismét körbenézek a szobában, majd amikor visszatér, azért egy röpke pillanatra megnézem, de tényleg alig észrevehetően, majd egy kisebb mosollyal hallgatom a válaszát. - A villámmal most nem vagyunk olyan jóban. – kuncogok halkan. Furcsa, hogy ő nem hord talárt és köpenyt, hogy ilyen természetesnek néz ki, mennyivel másabb, mint bizonyos tanárok… Tényleg sokkal fiatalabbnak tűnik, én pedig örülök, hogy pár szót beszélhettem vele, csak kár, hogy ez a baleset kellett hozzá. A kopogás viszont picit megzavar minket, így nézek azonnal oda, de a gyógyító és két segítője már meg is érkezik, így jön a faggatás, hogy mi történt, én pedig próbálom megállni a helyem és őszintén elmondani, ami történt, mire persze némi leszidást kapok, de ezzel számoltam. - Köszönöm a segítséget! – köszönöm meg még egyszer, Connornak címezve szavaimat, aki jól láthatóan nem akar zavarni. Jobb is így, hogy kimegy, mivel a felsőim egy részét le kell vennem, hogy a szívemhez is normálisan hozzáférhessen a nő. Egy kis ideig eltart a kezelés, el is alszom ismét a kanapén az egyik bájitalnak hála, majd miután felébredek, nyugodtan hagyhatom el a helyet. Nem vagyok tökéletesen, de most már nem lesz baj, a gyógyító azt mondta. Tényleg szerencse, hogy akkor ez a férfi pont a kviddicspálya környékén járt.
Szavaira előbb merőn nézem őt, végül egész egyszerűen elnevetem magam. Jó, értem én a viccet. Nem vagyok az a tipikus vaskalapos tanár, aki tőlük hatvan évvel idősebb, és csak az lehet, amit ő mond. Sőt, én magam adtam magas labdát azzal, hogy ilyesmiről beszéltem. Nyilván megvan bennem a késztetés, hogy aggodalmamat fejezzem ki, ha egy diákom majdnem odakenődik a lelátókra, de egy nálam idősebb személlyel is veszekedtem volna, hogy ha eső és villámlás közepette megy ki edzeni. Nyilván van benne ráció, hogy aki ilyenkor is képes megmaradni a seprűn, az éles meccsen nem lepődik meg, csak van ezzel egy aprócska gond. A házmeccseken ott van az egész iskola, a tanári kar, lényegében azonnal ellátást kap a nebuló, ha netán baja esik. Ám ha csupán egyedül gyakorol, és nyakát szegi, az kinek a felelőssége? Mégsem hánytorgatom a témát, hiszen túlvagyunk rajta, remélem tanult az esetből, és legalább szól valakinek, ha ki akarna menni edzeni. Valakinek aki azonnal tud szólni a gyógyítóknak, mert most pusztán a véletlennek köszönhető, hogy arra jártam. Futottam. - Úgy gondolom, hogy azzal, hogy nem hagytam, hogy ottmaradj, leköteleztelek. Ám nem szeretem, hogy ha bárki is tartozik nekem, így kvittek vagyunk. Nem igazán tudod, hogy kiről is van szó, így ez csak féligazság. Volt egyszer valaki, aki az én életemet mentette meg, és titkot hagyott rám az életem mellé. Ez így működik. – Foglalom össze, és én magam egy pillanatra átszaladok a másik szobába, hogy száraz ruházatban térjek vissza. Nem fogok már kimenni, hogy folytassam az edzést, de lesz még dolgom a kastélyban. Fekete garbót, és farmert húzok fel, a talár meg a köpeny nem az én stílusom. - Azt hittem inkább a villám. – Most én ugratom, hiszen nagyon jól odavonzotta az említett légelemet. Persze ez csak szóvicc, nem több. A tűz számomra is igen impozáns elem, egyértelműen arról szól az elemi mágia. Lehet cifrázni vízzel, vagy éppen földdel, ám az igazi látvány a tűzet illeti. Kopogás, majd egyből be is nyit a gyógyító, nyomában két nővérrel. Összefoglalom, hogy mi történt, majd a lány felé pusztán biccentek, innentől már nem az én dolgom. A szobát elhagyom, mert bár az enyém, nem várhatom el, hogy hordágyon szállítsák át a gyengélkedőre. A Madam nyugodtan használhatja kiegészítésként az én lakosztályomat, amit meg is tesz, odahozat némi vizsgálati műszert, kenőcsöt, bájitalt, a lány pedig pár óra múltán sajgó tagokkal, ám a saját lábán távozhat.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Connor & Astrid 2014-11-23, 21:28
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Szerintem teljesen érthető, hogy egy ilyen zuhanás és áramütés után nem vagyok a toppon, így tényleg némileg nehezebben fogom fel a dolgokat, de azért nagyon igyekszem. Mégis, a férfi megjegyzése nem esik jól, így némi pírral sütöm le szemeimet, szégyelve el magam előtte. - Így is segítettél nekem és sajnos én se tudtam eléggé csökkenteni a zuhanás sebességét. De még élek, szóval végülis megoldottuk. – pillantok fel rá lassan egy picinyke mosollyal arcomon, majd ez után közlöm a férfival, hogy nem lehet mindenki bölcs, tehát ő se az még valószínűleg, de talán idővel az lesz, hiszen még fiatal, sok év áll előtte, ha minden jól megy. - Hát egyszer biztosan az leszel, de te is most mondtad, hogy inkább támadsz, ami nem mindig jó megoldás. – pislogok felé és lehet, hogy tényleg most kéne befognom, de én tényleg nem rosszból mondom ám mindezt. Inkább csak hagyom, hogy ülő pozícióba helyezzen, majd hálásan biccentek felé. Tényleg jobban vagyok, de azért még nem ugrándoznék, jobb tényleg megvárni a gyógyítót, mert én is érzem, hogy némileg szédülök és kavarog a fejem is, akár csak a gyomrom. Szóval nem árt, ha ülve maradok, félő, hogy nem tartanának meg igazán a lábaim, ha felkelnék. A szívügy említése viszont sok mindent előhoz az én emlékeimből is, hiszen Perselus… nos, ő elég közel került hozzám, de valószínűleg azért is, mert megmentette az életemet és utána vigyázott rám, biztonságban érezhettem magam… Fogalmam sincs, de sok minden történt, én pedig már belemásztam a hálójába és egyelőre boldogan maradok ott. Mindenesetre amikor meghallom, hogy talán még viszonzásra is találnának Connor érzései, még inkább meglepődöm, de amikor a tiltottra is rátér, már ajkam is résnyire kinyílik. Nem… ez nem lehet. Ugyanabban a cipőben járnánk? Vagyis hát… némileg másban, mivel Pitont nem szeret és akar engem úgy, mint valószínűleg Connor a választottját, de mégse érdekli az, hogy mi tiltott és mi nem. Az a lány, akit ez a tanár választott, bizonyára jobban járt, mégis, én nem tudok irigykedni ez miatt, én hiszek benne, hogy egyszer nálunk is minden könnyebb lesz. - Értem! Nagyon sajnálom! – nem mondhatom ki neki azt, amit igazából gondolok, nem buktatnám le magunkat, a gondolataim pedig szerencsére el vannak zárva, hála a tanárnak, így senki se találhatja meg őket, maximum a szimpátiát Piton felé, ami betudható az életmentésnek is akár. Mindenesetre őszintén sajnálom, ezt pedig arcomról is leolvashatja a férfi, hiszen ez egy olyan dolog, ami tényleg veszélyes lehet, de valamiért úgy érzem, hogyha nagyon vágyik arra a lányra, nem fogja sokáig zavarni, hogy tiltott, az viszont tényleg furcsa, hogy elmondja pont nekem, egy idegennek mindezt. Hiszen… bárkinek tovább adhatnám. - Miért árultad ezt el nekem? Hiszen még nem is ismersz… nem bízhatsz bennem. – pedig komoly dologról van szó, nem akármiről, ezért is kérdezek most rá erre, érdekel, hogy mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat részéről. Ez után jön szóba a kviddics is, majd pedig a meccsek, így pedig a házpontok is. Szívesen beszélek erről, hiszen imádom ezt a sportot, és talán tényleg jobb ez a téma az előbbiek után. - Tudom a határaimat és nincs itt szó becsvágyról, egyszerűen csak fejlődni szeretnék, azt pedig valahogy el kell érni. – ez után viszont még elárulom azt is, hogy jövőre, ha minden igaz, akkor tőle is fogok tanulni, a kérdése viszont meglep. Hmm, gondolkodtam már ezen, nem keveset. - Mindegyik elem érdekel, de legjobban talán a tűz az, ami vonz. – csillannak meg szemeim, majd hirtelen kapom fejem az ajtó felé, ahonnan beszűrődik a zaj. Kellemesen elbeszélgettünk, de valószínűleg feltartom Connort és ő már szívesen tudna engem a szobáján kívül, így amikor kopogás szűrődik be, akkor csak felé kapom a fejem. Én nem szólok semmit, ő neki kell beengednie az odakint állót, ő lakik itt.
Nem pusztán Astridnak köszönhető a rossz kedv. Sőt, nem is pusztán rossz kedv, az utóbbi napokban már teljesen maga alá gyűrt a pokoli érzés, hogy vajon hol van itt nekem helyem? Tanár vagyok, felnőtt, felelős pozicióban, mégsem tudok magamra úgy nézni, mint mondjuk McGalagony. Sokáig nagy gyerek voltam, és most hirtelen kellett felnőnöm, döntéseket hozni, akár emberi életek felett. Valahogy hirtelen jött, a Dorothy-problémát ne is említsük. A kviddicsező hollóhátas lány balesete már csak hab a tortán véletlenül nem hagyom a gyengélkedőn egyedül. Még egyszer nem történhet meg, hogy valaki miattam, vagy éppen pont a karjaim között leheli ki a lelkét. Az öreg Dumbinak már eladtam a sajátomat, vagyok, aki vagyok, innen már nincsen visszaút. - Tényleg beütötted... – Sóhajtok fel, és igyekszem nem szemforgatni. – Az én óráim az odacsapásról, és nem a pajzsokról, vagy a gyógyításról szólnak, ezért nem tudtam sokkal hatékonyabb lenni, amikor lezuhantál. – Vonom meg a vállamat, én úgy véltem, volt átkötés, de nem kárhoztathatom őt azért, mert nem fogta fel a hallottakat. Elemi mágus tanárként órákon kívül is elég vad, és szabadszellemű vagyok, nem csodálom, ha nem tudja velem tartani a lépést. Bár egy hollóhátastól azért kicsit érdekes, de sebaj, fogjuk a balesetre. - Bölcs, és megfontolt... ? – Horkanok fel, és viszonzom a mosolyát, miután felfogtam a szavak értelmét. Mintha kekeckedne velem, vagy pusztán kimondja, amit gondol? Annál jobb, az őszinteséget nagyra szoktam becsülni. Ha úgy látom, hogy jobban van, akkor ülő helyzetbe segítem, és a háta mögé egy párnát igazítok. Ha nem jön perceken belül a gyógyító, én magam megyek el érte, nem akarok meg nem oldott komplikációkat a lány esetében. – Talán jobb is, még egy ideig önmagam karikatúrája nem akarok lenni. – Felelem meghajtva a fejem, sötét pillantásom általában nem sok jót igér, de miután a lány sérült, nincsen miért hallgatnia a mogorva stílusom. - A viszonzás kérdése a legkisebb probléma. Talán még hajlana is rá. Te magad mondtad, hogy nem vagyok bölcs, és megfontolt. Hát ebben sem. Nem úgy kezelem a dolgot, ahogy kéne. Tiltott ugyanis... – Nem fejtem ki a dolgot, de ebből ténylegesen egyértelmű lehet még egy elsős hugrabugos számára is, hogy a válaszottam diák. Ezért vélem úgy, hogy semmi értelme azon agyalni rajta, hogy visszautasít, vagy sem, mert Dorothynak nagyon is igaza volt abban, hogy teljesen mindegy, hogy ő mit mondd, úgyis lebuknánk, és csak bajunk lenne belőle. - Szép dolog a becsvágy, de ne kockáztasd az életed. Tudd a határaid. Bár... – Itt elmosolyodom. – Hülyeségeket beszélek. Én talán más voltam, amikor ide jártam? Fenét. – Megcsóválom a fejemet, viszont arra azért felfigyelek, hogy pont hozzám akarna majd jönni tanulni. Legalább már ismerni fogom. Jó dolog, ha egy elemista bátor, de azért ne pusztuljon bele. – Milyen elemet választanál? – Kérdezek rá, ám zsibongás hallatszik a folyosóról, lehet, hogy éppen a gyógyító van már úton?
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Connor & Astrid 2014-11-17, 11:38
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem szeretek senki terhére se lenni, most viszont érzem, hogy az a villám túlságosan is kiszúrt velünk. Igen, mindkettőnkkel, mivel Connor se tűnik éppen jókedvűnek, én pedig természetesen úgy érzem, hogy ezért én vagyok a felelős. A sajnálatom kifejezése rám egyébként is jellemző, így tán most se oly meglepő, hogy ennyiszer teszem, de mindez őszinte tőlem, én… én tényleg nem szerettem volna feltartani, mégis, hálás vagyok azért, amiért segített és segít még most is. Szerencse, hogy arra járt, ki tudja, hogy mi lett volna, ha ez nincs így. - Lehet, hogy túlságosan beütöttem a fejem és azért nem értem, de ez most hogy jutott eszébe? – a támadást a védekezéssel szemben? Nekem jól szokott vágni az agyam, de most bekrepált kissé úgy hiszem, így csak pislogok felé, várva némi magyarázatot, mert ez így eléggé durr bele a közepébe volt, én pedig az in medias res kezdést nem szoktam túl sűrűn alkalmazni. Vagy igen, csak én nem veszem észre? Mindegy. - Egyébként nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki bölcs és megfontolt, nem is nézel ki túl idősnek ahhoz. – engedek meg magamnak ennyi megjegyzést és ajkam is mosolyra húzódik, miközben Connor arcát fürkészem. A gyógyital is elfogy hamarosan, a pokróc is megérkezik, én pedig lassan érzem, hogy kezdek jobban lenni, már nem oly erősek a fájdalmaim, de azért egyetértek abban, hogy a gyógyító kivizsgálására valószínűleg szükség lesz. De vajon a tanár is jól van? Nem ismerem, nem tudom, hogy milyen alapjáraton, de most olyan furcsa… - Szívügy… - ismétlem el halkan ezt a szót, miközben egy aprót sóhajtok. Ismerős, de még mennyire… akár csak az, amit hozzáfűz. Viszonzatlan érzések, nálam is ez a helyzet, de hát Perselus megmondta, ne várjak tőle semmit, főleg ne viszonzást, érzelmeket, mert az nem fog megtörténni, én mégis, kitartó vagyok és… hagyom, hogy játszadozzon velem. Még nem fáj, még nem szenvedek tőle igazán, de majd a következő büntetőmunkán biztosan fogok, ahol ismét oly rideg lesz velem és távolságtartó. Előre félek, hogy megint mennyire meg fog bántani lelkileg, de nem szabad, én választottam ezt, nem futamodnék meg, nekem ő kell. Connor is valahogy ezt érezheti. - Én úgy gondolom, hogyha nem adod fel, akkor még viszonzásra is találhat és nekem nem tűnsz olyannak, mint aki bárki, bármibe oly könnyen beletörődik. – én is ezt az elvet vallom, próbálkozni lehet, idővel talán… talán kialakul valami, talán fogok számítani. Ha máskor nem is, majd akkor, ha lesz egy másik fiú… vagy férfi, akinek én kellek majd, és végül engedek neki. Ha már nem leszek Pitoné, akkor talán mégis kelleni fogok, fogalmam sincs, bár egyelőre ez a veszély nem fenyeget, hogy másnak kellenék, nem pont én vagyok az, akivel foglalkoznak, ezért is oly meglepő, hogy a bájitaltan tanár számára én megfelelő vagyok… jelenleg természetesen. És hogy beszéljek én? Rendben, beszélni azt tudok, nagyon is. - Mivel a Mardekár már így is vezet, most pedig megnyerte a kviddicsmeccset is, úgy érzem, hogy még többet kell gyakorolnom, hogy jobb legyek. Azért voltam kint ilyen rossz időben, mert nem tudhatjuk előre, hogy amikor lesz a mérkőzés, ahol már én is játszani fogok, milyen időre is számíthatunk, én pedig szeretnék fejlődni. Egyébként is, nem szabad félnem az időjárástól és az elemektől, ha már elemista szakra szeretnék menni. Akkor legalább megismerhetem a tanítási stílusodat. – próbálom elvonni a férfi gondolatait arról, amin eddig járt, hogy picit ő is kikapcsoljon, ellazuljon, jobb kedve legyen, bár fene tudja, hogy mennyire lát majd szívesen az óráin. Jó tanuló vagyok, de most miattam kell itt lennie és őrködnie, vigyáznia rám, remélem, hogy ez nem lesz negatív hatással a jövőre nézve.
Abban biztos vagyok, hogy nem kéne elveszteni az eszméletét. Azt mondják a fájdalom ellenszere a jótékony alvás lehet, ám miután én nem vagyok gyógyító, van bennem nem kevés aggodalom, hogy ha olyan belső sérülései vannak, amit most még nem tapasztalok, lehet, hogy már nem fog belőle felébredni. Jobb az, hogy amikor megérkezik a gyógyító, a lány pontosan el tudja mondani, hogy milyen fáj, mit is érez pontosan. Nem akartam volna ott hagyni egy üres kórteremben sem, a gondoskodásom alatt több esélye van. Egyértelműen nem én vagyok a tökéletes, akivel lennie kéne, ám a baleseteket általában a véletlenek szülik, nem választhatta meg, hogy ki talál rá. A házvezetőjét puszta sérülés miatt nem biztos, hogy van értelme zaklatni ily késői órán, ha válságosra fordul a dolog meg fogom tenni. - Ne sajnáld, ezért vagyok. Az viszont gond, hogy a támadást részesítem előnyben a védelemhez képest. Tudod, fejjel a falnak. – Mosolyodom el, valahol akár fel is vidíthatom, jó nagyot esett, és nem is a helyzet komikus, de nem akarok előtte egy idióta kekeckedő tanár lenni, egyébként sem vagyok az. Muszáj volt Dumbledore-nál menedéket találnom, és tirivális megoldásnak tűnt hogy tanár leszek, végülis a pusztításhoz értek, és bár nem halálfalókat nevelünk majd ki, nem árt, ha a roxforti diákok megtanulják megvédeni magukat. Megvédeni? Elsajátítani az előbb szénnéégetünk, majd kérdezünk metódust. Csodálható, ha nincsenek barátaim? Enyhén antiszoc vagyok ezzel a viselkedéssel. De ki nem lenne az? Connie meghalt, hónapokon át dementorok kínoztak, most pedig egy griffendéles tündérre vagyok rágerjedve, akit egyértelműen megriaszt a helyzet. El van cseszve az egész, nem csoda, hogy ha most a balesetet szenvedett hollóhátason csattan az ostor. Pedig Dorothyn is csattanhatna, már értelemben, mocskos módon. Bólintok végül, és elégedetten nézem, hogy ledől, és megissza a főzetet. A felszíni sérülések viszonylag gyorsan látványos gyógyulásnak indulnak, ám nem lehetek elbizakodott, annyit még én is tudok, hogy nem szabad megelégedni pusztán a látvánnyal, majd ha egy igazi gyógyító bólint rá. Felnézek, egyenlőre még nyoma sincs, az ajtó nem nyílik, pedig tudják hol találnak, úgy tűnik van ma még ennél súlyosabb eset is. - Kicsit tele van a fejem... Szívügy... Az a tipikus viszonzatlan, értelmetlen. De mindegy is, ne foglalkozz most ezzel. Pihenj. És beszélj, téged kell szóval tartanunk. Mesélj a kviddicsről, ha ennyire fontos volt, hogy még az életedet is kockáztatod miatta. – Hessegetem el a problémát, valahogy erősen kétlem, hogy pont egy felnőtt nyűgje érdekelné őt. Fiatal még, megvan a saját élete, nem hinném, hogy akarna róla tudni, hogy mit gondolhat egy tanár. Udvarias volt csupán.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Connor & Astrid 2014-11-13, 12:58
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Szívesen kifejteném bővebben is a férfinak azt, hogy miért pont ezt az időt választottam az edzéshez, de túl gyenge vagyok hozzá, nehéz koncentrálnom, a szavakat se találom igazán úgy, ahogy kellene, így hát nem mondok már erre semmit, inkább küzdök az álmosság ellen, hogy ébren maradjak. Majd talán később visszatérünk még erre a kérdésre, de most be kéne jutni a kastélyba, el a gyógyítóhoz, aki persze pont nincs a helyén. Nem akarom zavarni a férfit, én… én képes lennék megvárni a gyógyítót, legalábbis képesnek kell lennem rá, mégis érzem magamban, hogy ez tényleg nem ily egyszerű. - Úgy sajnálom, hogy velem kell foglalkoznia. – nem is az zavar, hogy bajom esett, esett már máskor is, hanem az, hogy most feltartom a férfit. Ennek nem így kéne lennie, nagyon nem. Neki van más dolga, más feladatai, most pedig mégis rajtam kell segítenie, hiszen ez a kötelessége. Úgy tűnik, hogy nagyon csak ezt tudom motyogni, a folyamatos elnézést kérést, így miután lefektet a kanapéra, akkor is csak ilyesmi hagyja el a számat. És hogy tegeződünk kettesben? De miért? Mióta? - Ahogy szeretné… szeretnéd. – javítom ki magam zavartan, hiszen számomra ez nagyon furcsa. Tanárok nem szoktak ilyesmit felajánlani, bár így, hogy közelebbről nézem, tényleg nagyon fiatalnak tűnik a férfi. Engem még nem tanít, de a nevemet mégis tudja, és segít is, tehát a gyógyító ital nemsokára bekerül szervezetembe, amitől picit jobban kezdem érezni magam, és szépen lassan, fokozatosan fejti ki hatását. A pokróc is jól jön, így finoman magamra húzom, miközben egy kis ideig még didergek, de aztán ez is csillapodik. - Igen, egy picit jobban, köszönöm! – viszont a férfi olyan furcsa. Látom én, hogy nyűg vagyok a számára, de nem szeretnék az lenni, mégis, azt már felfogtam, hogy addig nem fog elengedni, amíg a gyógyító meg nem érkezik, így felmérem a szobát némileg, majd ismét felé tekintem. - És te jól vagy? – nem mintha sok közöm lenne a dolgaihoz, de látom rajta, hogy valamin nagyon jár az agya, ezért is kérdezek rá, maximum nem felel vagy azt mondja, hogy semmi közöm sincs az ő dolgaihoz. Vesztenivalóm aligha van.
- Aha. Na persze. De nem ilyen időben. – Nem rivallok rá, van elég baja nélkülem is, ám pillantásom férfiasan kemény. Vagyok annyira seggfej, így kezelem az ijedtséget, a riadalmat, mert hát nagyon nem lett volna fasza, ha a szemem előtt, netán pont a karjaim között hal meg a diáklány, akinek a neve is lassan kezd beugrani, Astrid. Nicolas mesélt már róla. Remélem ilyen hozzáállással nem az én diákom lesz. Nem azt mondom, hogy hülye, csak éppen nem számol a következményekkel. Mint én. Pont ez a bajom vele; magamra emlékeztet. Miután felmértem a károkat, rohamléptekben indulok el vele a kastélyba, hogy mihamarabb ellássák a sérüléseit. Flitwicknek persze nem szólok, semmi értelme, hogy holmi büntetésből kivágják a csajt a kviddicscsapatból. Egészesen ügyesen repült, amíg bele nem csapódott az a villám. A baromság nem egyenlőre az életreszóló eltiltással. - Azért a nagyzási hóbortnak is vannak határai. Nem vagyok egy komoly gyógyító, de ha pár percig magadra hagylak... – Ingatom a fejemet, ennyit még én is átlátok, komoly belső vérzés alakulhat ki, ha most azonnal nem teszünk valamit. Ha már így alakult a helyzet, akkor nem késlekedünk azzal, hogy majd a boszorkány visszatér, szükség törvényt bont. A szobám felé igyekszem vele, és talán az a harmadéves villámggyorsan megtalálja nekünk az ehhez szükséges szakembert. Jobb dolgom is van, azért mentem ki futni, hogy kiverjem a fejemből Dorothyt, erre nem várt feladattal szembesülök. Mondjuk még ez is jobb annál, mintha a borostyánszeművel kéne kettesben maradnom. Na nem mintha Astrid nem lenne csinos lány, csak éppen ha már a kis hülye befészkelte magát a szívembe, rohadt nehéz kiűzni onnan. - Kettesben tegeződünk Astrid. – Most nem feddem meg, igyekszem enyhültebben viselkedni irányában. Felesleges, hogy egy tapló bunkó tanárnak tartson, ami egyébként sokszor vagyok, igaz, szigorban meg sem közelítem a kimért házvezetőket. Az én arroganciám sokkal felszínesebb, a saját védelmemre szolgál, hogy ne kezdjek jópofizni a gyerekekkel. Türelmesen várok, amíg felhajtja az italt, már jobb színben is van az arca, ebből látszik, hogy nem én készítettem az italt, ebben pocsék vagyok. Csak használom, az elemi mágiák bizony életveszélyesek. Ha körbenéz, a szoba igen puritán módon van berendezve, sehol egy cicoma. Pusztán egy ágy a sarokban, két szekrény, egy íróasztal, meg egy könyvespolc. A kanapé szolgál a vendégeknek. Az ágyam végéből odahozok egy tiszta pokrócot, és ráterítem. - Jobban vagy? – Kérdezem, de mindentől függetlenül látszik, hogy máshol jár az eszem.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Connor & Astrid 2014-11-08, 21:14
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Mivel némileg sokkolt az áramütés, így nem érzem teljesen a fájdalmat, inkább csak fáradtságot, kábulatot, de azzal végképp nem vagyok tisztában, hogy néhány bordám is eltörhetett. Tényleg így van? Nem csak zúzódásaim vannak? Nem nagyon tudom felfogni a dolgokat, csak akkor kezdek picit jobban észhez térni, amikor a férfi megjelenik és felemel, majd elég gyors léptekben indul el velem. Nem érdekli a seprűm… hát persze, hogy nem, így csak lemondóan sóhajtok, miközben próbálok ébren maradni és a megjegyzését hallva csak lassan nézek fel rá. - Ez nem az ész hibája volt. Kviddicsezek, muszáj gyakorolnom, még akár ilyen időben is. – valahogy fejlődnöm kell, ezt ő is megérthetné. Itt vannak a kviddicsmeccsek a nyakunkon, a Mardekár pedig elég szépen elhúzott a többi háztól, nem hagyhatom, hogy minket is legyőzzenek, de ahhoz edzenem kell, méghozzá kőkeményen, olykor egyedül is. Most így döntöttem, már érzem, hogy rosszul, de ettől függetlenül nem örülök annak, hogy így akarnak kioktatni, nem érzem jogosnak. De jó is, hogy ilyesmiket mond, ezzel ébren tart, még akkor is, hogyha bántóak szavai, de legalább eszemnél tudok maradni, az pedig talán most nem utolsó szempont. Kis idő elteltével már a kastélyban is vagyunk, így bár némileg zavarban érzem magam és bánt az, hogy mások így látnak, ilyen gyengének, sebesültnek, de hát ez a Roxfortban valamilyen szinten gyakori eset. Az viszont meglepő, hogy a gyógyító nő nincs a helyén, de mintha Connort ez nem zavarná különösebben, célirányosan halad tovább és már kérdeznék rá, hogy hová visz, amikor meghallom, hogy magához. - Én meg tudom várni a gyógyítót akár egy teremben is, nem akarom zavarni. – nem is ismerem, így picit félénkké válok jelenlegi helyzetem miatt, de a percek csak úgy repülnek, néha talán picit mégis eszméletemet vesztem, fene tudja, de a kanapét érzékelem már ismételten, így barna szemeimmel kérdőn pillantok a férfi felé, miközben próbálok körbenézni, felfogni azt, hogy merre lehetek. Bárcsak Perselus a közelben lenne. De ez hiú remény, Connor viszont segíteni akar, így hagyom neki, nem mocorgok feleslegesen, bár némileg remegek a hidegtől. - Sajnálom, hogy gondot okoztam Önnek. – motyogom halkan, mivel tényleg nagyon bánom, hogy így alakult. Nem akartam én megzavarni őt és most láthatóan nagyon nem örül annak, hogy engem kell helyre tennie. Egy fiola is a közelembe kerül, amelyre eleinte bizonytalanul nézek, de végül csak engedek neki és jobb kezemmel remegve fogom azt meg. Bíznom kell benne, ő egy roxforti tanár, szóval miközben ő segít támaszkodnom, addig lassan lenyelem a löttyöt, majd a fiolát vissza is adom neki. - Köszönöm! – ebben az egy szóban most benne van minden. Az, hogy most segít nekem, és az is, hogy megmentett. Az ital máris elkezdi kifejteni a hatását, a fájdalom némileg csökken, akár csak az álmosságérzet, így most normálisabban, homályos képek nélkül tudok kissé körbenézni.
Amennyire csak tudok, száguldok felé, bombardákkal szétlőve magam előtt az akadályokat, hogy ne nagyon kelljen ugrálni. Ennél sokkal veszélyesebb volt a helyzet, amikor Sheskával, és Constence-szal menekültünk, ez utóbbi mindig megpróbált a lelkemre beszélni, hogy ne álljak össze a halálfalók maradékával, s én voltam olyan önelégült faszkalap, hogy nem hallgattam rá. Most már senkinek nem tartozom számadással, Dumbledore egy ideig ugyan minden lélegzetvételemet figyelte, mára elég az öregnek, ha a birtokon tudhat. Talán ez az oka annak, hogy még nem lettem ismét bíróság elé állítva Dorothy miatt. Most viszont nem számít semmi, csak az, hogy a kviddicses alak veszélyben van. Életveszélyben. Nem érek oda olyan gyorsan, hogy el tudjak kapni, de folyamatosan ráfogott pálcám legalább csökkenti a becsapódás brutális erejét, így is hallani vélek némi reccsenést, remélhetőleg nem tört el létfontosságú, mint mondjuk a gerince. Gyorsan átlátom, azért nem annyira súlyos a helyzet, a szinte duplázott varázslatok megtették hatásukat, zúdódások, s egy bordatörés. Vagy kettő. A karomba kapom, amennyire lehet gyengéden, s már indulok el az idefele vágott ösvényen visszafelé. - Rohadtul nem érdekel a seprűd. – Ismerem most már fel, ennyire képben vagyok a tanulókkal kapcsolatban. Bár nem jár még hozzám, a bátyja viszont igen, így a családi viszonyok már tiszták. A legidősebb McCaine nővér, akinél a kor úgy tűnik nem járt bölcsességgel. Nem fogom most leszúrni, van nagyobb baja is annál, hogy még a korholásomat hallgassa. Akár ötven pontot is levonhatnék ezért az esztelen cselekedetért, ha kicsit is érdekelne a teljesen felesleges házkupájuk. Számomra furcsa, hogy pontokkal motiválunk, vagy bűntetünk gyerekeket. Jó, Dorothy révén ezer pontot is adnék a griffendélnek, de az sem a pontozásról szól. Az egész baromság. - Nem számít. Lejárt a szavatossága. Azt hittem a hollóhátasoknak több eszük van. – Morranok rá, a lelkiismeretfurdalás keltése már régen késő, így úgy vagyok vele, hogy annyiban hagyom, majd a saját kárán tanul. Kedves, tisztességes lánynak tűnik, nem az alak vagyok, aki letöri az önbizalmát. Lassan bent vagyunk az épületben, és még hallom, hogy kérdez, de őszintén szólva nem az a lényeg most, hogy válaszoljak rá, nem ártana mielőbb biztonságban tudni. Berúgom a kétszárnyú kaput, és pár pillanat múlva már a gyengélkedő előtt vagyok, amely azonban zárva van. Úgy tűnik az öregasszonyt sűrgős esethez hivták, és nem lehet csak úgy betörni hozzá. A házvezetőjét kár lenne ilyenkor zargatni, még jó, hogy elemi mágusként nekem is vannak előre elkészített gyógyitalaim vész esetére. Irány a tanteremből nyíló szobám. Bent az épületben már könnyen haladok, leszólítva egy harmadévest a gyógyítóért küldetek, bárhol is legyen a kastélyban, majd beérve a szobámba azonnal elfektetem őt a kanapén, amelynek van kihúzható része is. A hálószobámba még nem viszem, ahhoz több pia kell. - Ne mozogj, csak nagyon muszáj. – Lépek el mellőle, és fojtott szitkozódás kíséretében elkezdem túrni a vitrint, amelyből előkerül a gyógyítal, amely ugyan nem forrasztja össze a sebeit, de erőt önt belé, amíg a nyanya meg nem érkezik. Legugolok mellé, és kitámasztva a fejét bólintok, hogy igyon. A dugót természetesen kierőltetem előtte.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Connor & Astrid 2014-11-04, 18:54
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Számítottam rá, hogy nem lesz veszélymentes ez a vállalkozás, de mégse gondoltam volna, hogy majd egy villám pont engem fog eltalálni. Ilyesmiben eddig még nem volt részem, így természetes szerintem az ijedelem, ahogy a fájdalom is, mely végigmegy testemen. Meg nem égek és el se ájulok, így képes vagyok arra, hogy zuhanás közben lassítsam valamennyivel a tempót, azt pedig jelenleg nem érzékelem, hogy nem csak én igyekszem ezt így tenni, hanem van itt más is, aki észrevette szerencsétlen helyzetemet és most a segítségemre siet. A csapódás oly közeli, oly hamar érkezik be, én mégis… ezer évnek érzem, a félelem is egyre jobban szétárad a testemen, majd végül jön az a fránya ütközés. Csont végülis nem törik, hála a varázslatoknak, de mégis elég csúnyán összezúzom testem több pontját is, így fájok és ruhám is némileg véres, hiszen beestem a lelátóba, de legalább élek és talán lesz még annyi erőm is, hogy össze tudjam szedni magam és bemenni a gyengélkedőre. A másodpercek telnek, én pedig nem mozdulok, egyre nehezebbnek érzem a szemhéjaim, így csak akkor térek jobban magamhoz, amikor meghallom a felém közeledő hangot, majd ez után nemsokára már ki is szúrom a tanárt, aki megjelenik mellettem. Ő… hogy kerül ide? Ki az az őrült rajtam kívül, aki ilyen időben kimozdul a kastély óvó falai közül? Hát… ezek szerint Connor. Névről ismerem, de egyébként nem igazán tudok róla semmit se. - Köszönöm! – motyogom halkan, de azért eszemnél vagyok, így természetesen azt is érzékelem, miként néz rám a másik. Mérgesnek tűnik, de hogy ne lenne az? Lassan a pálcámért nyúlok, amit gyorsan el tudok tenni, de a seprűm… nos, azt nem látom. Hol lehet? - A seprűm… - kezdek bele a mondatba, miközben érzem az emelést, így nemsokára engedelmesen ölelem át nyakát, fejem pedig kótyagosan hanyatlik testére. Mégse engedhetem meg magamnak az édes pihenést, még nem, így próbálok erőt venni magamon, így fejem is elemelem testéről és úgy nézek körbe, miközben remélhetőleg megindul velem. - Nem értem, hogy történhetett. A seprűmbe nem szabadott volna belecsapnia. – magyarázkodok, mint mindig. Sokaknak ezért megyek az agyára, mert mindig, mindent igyekszem megmagyarázni, sőt, talán túlmagyarázni is, de most akkor is ez a helyzet. Fogalmam sincs, hogy miért történt ez az egész így, mintha a seprűm már nem lenne olyan biztonságos, mint amilyen eddig volt. Nem ártana megnézetnem ezek után, úgyis rendbe kell majd rakatni az első meccsekig, mák, hogy nem mi kezdünk. - És Ön hogy kerül ide ilyenkor? – a normális emberek nincsenek kint ebben a rémes időjárásban és mint érzem, Connor is bőrig ázott, csurom víz mindene, így én is lassan dideregni kezdek. Nem csak ő miatta, de egyre inkább fúj a szél, az eső pedig nem kímél minket, továbbra is úgy esik, ahogy eddig.
Ez az igazi eső. Egy elemi mágusnak szinte feltöltődés. Nekiindulok, hogy kicsit megmozgassam magam, fussak egyet a tó körül, belegázoljak a most szinte jeges vízbe, ettől érzem azt, hogy igazán élek. Ugyan a tűz sokkal közelebb áll hozzám, mint a víz, vagy a levegő, amelyből most van bőven elég, de minek válogassak? Míg mások számára a verőfényes napsütés a pihentető, én akkor tudok kikapcsolni, és elmerülni a gondolataimban, ha a lelkemhez hasonló időjárás korbálcsolja a vidéket. Vad vagyok, s fékezhetetlen. Egyben különc is, tudom hogy ilyenkor a legtöbben egy forró kakaóval ücsörögnek a klubhelységben, vagy a nagyteremben, legalább senki nem fog zavarni. Külsőmet illetően a rövidnadrág, és az ujjatlan póló az, amely tökéletes lesz erre a célra. A hajam most nem olyan hosszú, hogy pánttal fogjam le, a szél csapkodása nem fogja a szemembe verni. A kviddicspálya mellett haladok el, innen fogom majd célállomásként elérni a tavat. Az eső úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, szaladok kitartó a sárgödrök között, varázslatot sem használok, egy igazi harcos nem könnyiti meg a sjaát dolgát. Időnként még egy tigrisbukfencet is beiktatok, s felnevetve pattanok talpra. Szinte már süketítő a zúgás, s megjelennek az első villámok is. Véletlenül történik meg, hogy oldalt pillantok a karikák irányába, amikor az egyik komolyabb villám csap le. Legnagyobb megdöbbenésemre éppen egy repülő alakba. A pálcát villámgyorsan kapom elő, és nonverbális igémmel lassítom a zuhanást, és amennyire tőlem telik, már szaladok is alá. Miután a gravitációt sikerült kicsit megtréfálnom, van rá esélyem, hogy előbb érek oda, mintsem az illető becsapódna. Biztos, hogy diák. Közben erőteljesen szitkozódom. - Az a hülye... eszetlen... – Nem mondom végig, végig arra koncentrálok hogy lassuljon az esés, és már könnyű tollpiheként csusszanjon a karomba. Sajnos a dolog nem sikerü, túl későn vettem észre, de annyit el tudtam érni, hogy ne teljes sebességgel csapódjon be (és mintha ezt ő is megpróbálta volna), akkor már a gyógyító sem tudott volna vele mit kezdeni. Kecsesen, akár egy ragadozó, szökkenek át a padsorok között, és már pattanok is a lányhoz. Egyetlen pillanat alatt átlátom, nem kapott akkorát, hogy ne lehessen mozdítani. Lebegtetőbűbájt most nem használok, mert ha arra koncentrálok, akkor másra nem tudok, lehet, hogy kapunk még egy villámot. - Beviszlek a gyengélkedőre. Nem lesz baj. – Sugallom, közben viszont a saját szemem szór szikrákat. Sosem éreztem magam túl felelőségteljes tanárnak, mostanság meg mindig nekem kell megmentenem mindenki seggét. A vén idióta még hőst akar faragni ebből a számkivetett renegátból. Érdekes is lenne. Óvatosan a combja alá nyúlok, és a nyakam köré emelem a karját, ám a pálcát sem engedem ki az ujjaim közül. Amilyen gyorsan csak lehet, megindulok vele a gyengélkedő felé.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Astrid McCallie
Reveal your secrets
Tárgy: Connor & Astrid 2014-11-02, 12:54
Connor & Astrid
[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában vagyok vele, hogy nem a legjobb ötlet az, hogy a vihar kellős közepén repkedjek, de én úgy gondolom, hogy a jó kviddicsjátékos az, aki bármilyen időjárásban képes rendesen repülni. Ezért is vagyok most itt kint és még a zuhogó eső se szegi kedvemet. Lábaim közé kerül tehát a gyönyörű Tűzvillám, én pedig pillanatok alatt már a levegőbe is emelkedem, így dús, színes és szőke tincseimbe is belekap a szél, de én gond nélkül kerülök egyre magasabbra és magasabbra. Mivel nem meccs van, így nem is azt a ruhámat húztam fel, hanem egy egyszerű, fekete színű nadrágot és ugyanilyen színű pulóvert, a ruháimra és a cipőmre pedig elmondtam a vízlepergető bűbájt, így a megfagyás veszélye se fenyeget. Az idő telik, én pedig jó pár oszlopot kerülgetek és próbálom ki az extrább mozdulatokat is, mert bár nem vagyok fogó, a terelőknek is fontos szerepük van. Időről időre versenyzek magammal, majd kerülök éppen közel egyes lelátórészekhez vagy éppen a földhöz, de minden jól alakul, élvezem. Az időjárás viszont továbbra se kímél, úgy gondolja, hogy miért ne keményítse meg az edzésemet, ezért először csak egy dörgéssel jelzi, hogy készüljek, majd nemsokára már a villámok is megjelennek az égen. ~ Nem lesz ez így jó. ~ - túl veszélyes, de… végtére is, nem egyszer volt már ilyen rémes idő, amikor kviddicsmeccseket tartottunk, nem futamodhatok meg. Nem is teszem, csak tovább folytatom eddigi tevékenységemet, miközben hajam már teljesen rám simul, de én nem didergek, mintha nem is fáradnék úgy süvítek a sötétedő égboltra. Még csak délután van, ez mégse látszik… és ekkor történik meg a szerencsétlenség. Egy villám pont az én seprűm végébe csap bele, nem is értem, hogyan, hiszen akad benne villámhárító bűbáj, de ahogy a seprűbe kerül, úgy némileg engem is ér az áram, így kiáltok fel, amelyet szerintem senki se hall – na nem mintha lenne itt bárki is -, és nemsokára megkezdődik a zuhanásom is. Az a szerencsém, hogy nem vagyok most éppen magasan, de a seprűt hiába irányítom, nem tűnik úgy, mintha nagyon engedelmeskedne nekem, szerintem fontos része sérülhetett meg. - Ne-ne-ne-ne! – nem akarok csapódni, nem akarok megint esni, mert bár nem ez lenne az első, soha se kellemes és testem is azért némileg még fáj az áramütésnek hála. Végül pedig a pillanat véget ér, én pedig a nézőtér egy felsőbb szintjére csapódom be, csúnyán meg is ütve magam. Törni nem tudom egyelőre, hogy törött-e bármim is, de az tuti, hogy megéreztem, így kissé nyögdécselve fekszem el jelenleg, miközben fejem is kissé kótyagos. Jó pár zúzódást szerzetem, az tuti biztos és még homlokom is némileg vérzik az ütéstől, de szerencsére nem haltam bele a dologba, tudtam némileg lassítani és csökkenteni az ütközés erősségét pálcámnak hála, amely most ott pihen mellettem. Kell némi idő, amíg összeszedem magam, amíg képes leszek felkelni és bevánszorogni a kastélyba, egyenesen a gyengélkedőre, csak… csak egy picit pihenek. Szemeim le akarnak csukódni, nehéz ébren maradnom, de nem vagyok gyenge, menni fog.
//
