2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szerencsére Demetriusnak még nem kell annyira önérzetesnek lennie, hogy ennyi gyengédséget se engedhessen meg magának. Kicsi még. Legalábbis én még nagyon gyereknek látom, akire vigyáznom kell. Valahogy úgy, ahogy annak idején Diana is folyton vígasztalt engem, amikor éppen nem sikerült valamiben a tökéleteset nyújtanom. Ez pedig mindenkivel megesik. Éppen csak apánk mániája, hogy a külvilág nem tudja meg, hogy mi is emberek vagyunk, mi is tévedünk, és hibázunk alkalmanként. Ez tesz mindent ilyen nehézzé. De szerencsére én itt vagyok most a kisöcsémnek. Előttem nyugodtan sírhat, és panaszkodhat a magyarra, meg az elvárásokra. Én nem mondom el senkinek. Ellenben nagyon is megértem őt. - Persze. Nekem sem volt sokkal könnyebb. Bár szerintem az angol még a magyarnál is furcsább nyelv. Pedig azt mondják könnyebb, de én nem érzem így. - osztom meg ezt az apróságot. Furcsa dolog ez a nyelvtanulás. Valahogy a magyart mindig közelebb éreztem magamhoz, mint az angolt. Mégis az emberek többsége szerint az angol sokkal könnyebb, mint a magyar. Én azt mondanám, hogy mástól és másképpen nehéz nyelvek. Ettől persze elég kínos, ha rémes akcentusod van, és ezért a saját apád tiltja meg, hogy egy nagy rendezvényen megszólalj. Elég ha szép biodíszletként mosolyogsz, miközben ő válaszol helyetted. Akkor is, ha teljesen más lenne véleményed, mint amit ő mond. És ez még a jobbik eset. Ami pedig azt illeti, lehet hogy én ügyes vagyok a sárkányokkal, de nem tudok például rajzolni. Szerintem Demetrius már ügyesebb benne, mint én valaha leszek, pedig csak gyerek még. Gyakorlással pedig minden fejleszthető. Ez az, amit még meg kell tanulnia. - Azt hiszem, hogy senki sem tökéletes, csak van aki ezt jobban igyekszik leplezni mások előtt, mint Ő is. Talán mert szégyelli, ha hibázik. - nem mondom, hogy ettől könnyebb megérteni apánk tökéletesség iránti rögeszméjét, csak próbálom olyan szemszögből megközelíteni, amit a kisöcsém is megérthet. Elvégre senki sem szeret hibázni, bocsánatot kérni pedig pláne nem szeret senki. Noha néha ez a szükséges rossz. Amikor leül mellém, akkor szavak nélkül is tudom, hogy mennyire nehéz neki motivációt találnia olyasmi gyakorlására, ami egyáltalán nem érdekli, és amiben nem tehetséges egy kicsit sem. Néha én is így vagyok ezzel. Ettől még ez is a szükséges rosszak listáján van, amit kötelességből kell megtennünk. De talán, ha együtt küzdünk meg valamivel, például a magyar nyelv nehézségeivel, akkor talán mégis könnyebbé válik ez a teher. - Látod. Máris találtál valamit, amiben jobb vagy, mint én. Én se rajzolni nem tudok, se a csillagképekhez nem értek ennyire. Nem baj, ha másban vagy tehetséges, mint mi. Ez csak annyit jelent, hogy különleges vagy. Ezt soha ne felejtsd el. Rendben? - tudom, hogy ezt most nehéz elhinnie nekem. Pedig ahogy lepillantok a táblára nem nehéz megállapítanom, hogy tényleg pontosak a csillagképek. Pontosabbak, mintha én csináltam volna. Ebben tényleg jó. Tudom, hogy úgy érzi, hogy minden másban is meg kéne felelnie, amiben kevésbé tehetséges, főként a nyomás miatt, amit apánk gyakran helyez ránk. De attól még igen is különleges fiúcska, aki egy napon biztosan nagyszerű felnőtt lesz. Akkor is, ha ezt ő még nem látja, csak napról napra próbál túlélni ezen a helyen, ahogy mindenki más is. - Tudod... anya nagyon elfoglalt, különösen mostanában. Segítenie kell Dianának is, ezért kért meg engem, hogy ezt adjam oda neked, és olvassuk el együtt. Mert nem szeretné, hogy kimaradj ebből. - tudom. Most hazudtam mosolyogva az öcsém arcába, miközben elé toltam a magyar mesés könyvet. Valahol bűntudatom is van ez miatt. Sejtem én, hogy anya vele mért nem olvas. Ebben a házban a falnak is füle van. Akkoriban, amikor apa hazahozta Demetriust, anyával sokat veszekedtek miatta. Erről azonban neki nem kell tudnia. Kicsi még ehhez. És nem is számít igazán, hiszem az öcsém, és a családunk része. Akár tetszik ez anyának, akár nem. Persze anyát is megértem, hogy nehéz lehet neki elfogadni ezt a helyzetet. Nekem is nehéz lenne, ha a képzeletbeli férjem egy babával állítana haza, de ez nem a baba hibája. Kinyitom a könyvet, és az első oldalra, amire anya az én nevemet írta, most gondosan és szépen formált betűkkel írom oda Demetrius nevét, hogy aztán visszatoljam elé, hogy szemügyre vehesse. Majd ha úgy érzi, akkor tovább lapozhassa.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Megilletődve szorítom össze a számat miután eltávolodtunk annyira, hogy a nővérem elkezdje törölgetni az arcomat. Ha egy kicsit is önérzetesebb lennék már el is húzódnék, hogy ehhez én már nagyfiú vagyok, de túlságosan jól esik a gyengédség úgy, hogy olyan kevésszer fordulhat elő. Azért konokul összeszorítom az ajkaimat és ugyan a könnyeket nehéz lenne tagadni, próbálom összeszedni magamat, de valahogy nincs meg hozzá a kiállásom, hogy lerázhassam magamról az egészet. - Azt mondod... mindenkinek nehéz? Neked is az volt? - kérdezem halkan, hiszen egészen elszigetelve vagyunk mindenki mástól, még példát se tudnék hozni, hogy más gyereknek milyen lehet az élete, csak a testvéreimet látom, akiknek a nagy részével éppen annyi a korkülönbség, hogy mindig is mindenben ügyesnek és talpraesettnek látszottak a szememben. Mint mondjuk Dorina és a magyar nyelv, meg hogy milyen ügyes a sárkányokkal, miközben én legszívesebben csak elszaladnék a közelükből. A történetre hirtelen kicsit felnevetek, egészen kizökkenve a letörtségemből, de egyszerre hitetlenség is ül ki a tekintetemre. - Szóval még ő is téved? Ő se tökéletes? - bukik ki belőlem, hiszen apánk nagyon, nagyon szigorúan tartja magát ahhoz, hogy csak neki lehet igaza és mindenben követnünk kell a kijelölt útját, amin... amin igazából nekem még soha semmilyen különleges feladatot nem adott és nem is mondott a jövőre vonatkozóan, hiszen még a legalapvetőbb dolgokban is elbukok, mint a sárkányok gondozása, a társaságban az etikett, meg az ilyesmik. Szótlanul ülök le, és bár segítséget ajánl, nem tűnik úgy, mintha nagyon kapva kapnék az alkalmon vagy a megoldáson. - Ez semmiség. Nem is igazi rajz-rajz. Csak... csillagképek. - húzom elő a rajztáblát a hónom alól és ha már asztal mellé ültünk kicsit lesütött fejjel, nem éppen büszkén kinyitom és megmutatom neki. Szó szerint csak pöttyök és vonalak, tényleg pontosak, de túl sokat hallgattam már azt, hogy mikben vagyok rossz ahhoz, hogy elhigyjem, hogy ebben tényleg jó lehetek. - Anya velem soha nem olvas mesekönyvet. Se magyart, se románt. - motyogom halkan, kicsit beleharapva a számba, mintha azt próbálnám vissza harapni, hogy megremegjen és megint megkörnyékezzen a sírás. - Rendben, olvassuk el! - mondom végül, talán inkább azért, mert szeretnék része lenni annak a hagyománynak, a kötődésnek, ami Dorina és anya között van. Meg persze mert a történetek és a mesék tényleg érdekelnek és nagyon rossz érzés, hogy nem értem meg őket, mintha mindenből mindig kimaradnék. Néha persze szándékos, hiszen tényleg nem igazán tetszik semmi a családi dolgokból, mint vacsorák, fogadások, a sárkányok gondozása, de ilyen esetekben megcsikarja a kis szívemet, hogy úgy érzem engem csak akkor találnak meg, ha valamit nem csinálok jól, de soha nem azért, hogy tényleg velem legyenek.
A könyvtár jó hely. Legalábbis általában véve csendes. Ide csak nagy ritkán hatolnak fel a veszekedő, vagy éppen ellentmondást nem tűrő parancsoló szavak. Talán még az állandó kétség sem, hogy mikor, és miben nem vagyunk elég jók, mikor fogunk legközelebb csalódást okozni? Azt hiszem ezen a helyen mindenkinek megvannak a maga belső küzdelmei, és félelmei. Nem könnyű az életünk, még ha a külvilág számára így is tűnhet. Egyikünk sem buta, vagy rossz, egyszerűen talán mások vagyunk, amennyire testvérek különbözhetnek egymástól. Talán éppen abban rejlik a titok, hogy különböző dolgokban vagyunk tehetségesek. Éppen csak apánknak egyedül a saját elképzelései számítanak, és nem az, amit mi szívesen tennénk. Én például bár lánynak születtem mégis szívesebben venném át a sárkányrezervátum igazgatói székét, mintsem hogy társaságban legyek kellemes biodiszlet apám egy hatalmi játékában. Még több hatalom? Minek is? Hiszen már így is mindenünk megvan, amit csak kívánhatunk. Szép ruhák, ékszerek, privát könyvtár, még értékesebb műkincsek is akadnak imitt-amott. Na meg saját személyzet. Mi kellhetne még ennél több, és főként minek? Az hogy heten hét félék vagyunk, és talán hét különböző életet élnék, nem jelenti, hogy bármelyikünk is el akarná tékozolni az életét, vagy éppen a családi vagyont. Az egyik unokanővéremet Angliába adták férjhez. Neki nagyobb szerencséje volt, mint Dianának, aki csak szenved az erőszakos, részeges, és szerencsejáték függő férjétől. Nekem szerencsém lesz, vagy pechem? Talán ki sem kellene várnom, hogy így legyen. De mégis hova mehetnék innen? Mihez kezdhetnék? Hálatlan lennék a családomhoz, mert ilyen gondolatok kergetik egymást a fejemben? Az öcsém zökkent ki, és nem tudom nem észrevenni a szomorúságát. Hagyom, hogy addig bújjon bele az ölelésembe, amíg jól esik neki. Megvárom, amíg ő úgy érzi már képes eltávolodni. Amikor eltörik nála a mécses gyengéden törlöm le a könnyeit a saját hosszú ruhám ujjával. Ami természetesen a legdrágább kapható, puha anyagból készült, mégsem érdekel most, hogy nedves lesz. - Ssshhh... Semmi baj. Itt nyugodtan sírhatsz. Én nem árulom el. - tudom, hogy próbál erős lenni. Nem sírni. Nem csalódást okozni. De olyan kicsi még. Nem kellene ilyen terheket magán cipelnie. - Nem vagy hálátlan, csak kicsi még, aki keveset tapasztalt, ezért nehéz megfelelnie ennyi elvárásnak. Mindenkinek nehéz megfelelnie, és mindenki hibázik.- toldom hozzá vigasztalóan. Nekem sem sokkal könnyebb, csak éppen engem nem a magyar nyelv, hanem a kényszerházasság rémképe kísért. De ezt aligha oszthatom meg pont a kisöcsémmel. Még csak azt is gondosan próbáljuk titkolni előle, hogy Dianának milyen szörnyű, és nehéz sorsa van. Pedig ez az, ami jelenleg engem éppen halálra rémít. - A magyar egyébként is nagyon nehéz nyelv. Senkinek sem megy elsőre tökéletesen. Képzeld, egyszer véletlenül, apa egy magyar vendégének azt mondtam, hogy "Örvendek a szerelmének!" az helyett, hogy "Örvendek a szerencsének!". Képzelheted. Elég kínos volt. - bár szerencsére a férfinek volt humora, és nem vette magára dolgot, nem sértődött meg, de apa ettől függetlenül sem volt boldog. Lassan felállok, és odalépek az egyik olvasóasztalhoz, kihúzva két széket, egyértelműen jelezve, hogy azt szeretném, ha az öcsém leülne mellém. - Segítsek a magyarral? Te ügyesen rajzolsz. Tehetséges fiú vagy. Mi lenne, ha úgy próbálnád megtanulni a szavakat, és kifejezéseket, hogy le is rajzolod nekem? - pillantok egy kis mosollyal a kezében tartott vázlatfüzetre, és ceruzákra. Talán veszek neki valami különleges rajzkészletet szülinapjára. Azt hiszem annak örülne. - Ez egy magyar mesekönyv. Szép mesék vannak benne. Anyától kaptam, amikor annyi idős voltam, mint te most. Szeretnéd, hogy együtt elolvassuk? - végül is a meseolvasással is lehet nyelvet gyakorolni. Neki meg talán erre van szüksége egy kis együtt töltött időn túl. Nekem sosem volt gondom a magyarral. Talán mert anya tényleg rengeteg mesét olvasott nekem kiskoromban. Valahonnan pedig mindent el kell kezdeni. Az átváltozás problémája pedig nem is igazán probléma. Vannak, akik sokkal később változnak át először, és vannak, akik viszonylag hamar. Én 9 évesen változtam át előszőr, de Dianának ez csak 13 évesen sikerült. Semmi baj ezzel.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Egy kicsit bágyadtan róvom a folyosókat, próbálok elkerülni mindenkit, persze főleg anyát és apát, de még a személyzetet is, hogy fellélegezhessek. A magyar nyelv egyáltalán nem megy úgy, ahogy a tanítóim szeretnék, anya pedig olyan türelmetlen velem, pedig mindenki másnak büszkén adta tovább az örökségét. Ennyire buta lennék? Apának és még neki is csak csalódást okozok, engem nem faragtak se sárkánykutató, se bestiamester, se olyan fontos személyeknek való fából, mint amilyenek a legidősebb bátyjáink. Én csak... én vagyok. Egy vázlatfüzet lapul a karom alatt, a kezeim pedig néhány ceruzát szorongatnak görcsösen, miközben a Könyvtár felé tartok, hogy eltűnjek az egyik sarkában mindenki elől. A szám akaratlanul is folyamatosan lebiggyed, a szemem pedig kicsit fátyolos, mintha a betegség környékezne. Belépve a Könyvtár nem üres, mint amire számítottam, így azonnal megtorpanok az ajtóban, hogy óvatosan felmérjem ki is van ott, mielőtt ténylegesen belépnék. A nővérem éppen olyan szomorúnak tűnik első ránézésre, mint ahogy én érzem magam, így csendesen becsukom magam mögött az ajtót, hogy odamenjek hozzá, de szinte már közvetlen mellette állok, mire felém fordul. Szorosan belebújok a karjaiba, bár ölelni nem annyira tudom, mert még mindig a füzetet és a ceruzákat tartogatom magamnál. Szinte belefúrom a fejemet a vállába és amikor eltávolodunk egymástól egyértelműen eltörik a mécses és halkan felhorkantok próbálva visszatartva a könnyeket, hiába próbál mosolyogni és összeborzolni a hajam. - Utálom a magyart. Utálom, hogy soha nem csinálhatom azt, amit szeretnék és apáéknak semmi se jó, mindent, mindent utálok... - mondom, de nem hangosan, hanem halkan motyogva, végtelen csalódottsággal, megtörten. Aztán a következő pillanatban már a bűntudat is hozzáadódik a listához, még jó, hogy a saját számra rá nem csapok. - Tudom, hogy hálátlan vagyok, hiszen gazdagok vagyunk, hercegek, hercegnők, különlegesek és annyi szörnyűség van a világban a rezervátumon kívül, de... de... - megakadok újra, picit sóhajtva, hiszen azt nevelték belénk, hogy legyünk erősek, büszkék, de én a szöges ellentéte vagyok, egy csendes különc, akinek semmilyen kiállása vagy tehetsége nem akad ahhoz, hogy előadjuk magunkat a fontos embereknek. Ráadásul miközben őt a tizenhetedik születésnapja kísérti, addig felettem az az óra ketyeg, amikor legkésőbb meg kell történnie az első átváltozásomnak. Annyiszor néztem végig, hogy a nagyobb testvéreim hogyan csinálják, de soha, soha nem sikerült rájönnöm a hogyanra, kész rejtély, hogy pontosan mikor is fog megtörténni. Mi van, ha soha? Már így is engem hanyagolnak el a lehető legjobban, de mi van, ha még sárkányalakom sincs?
A könyvtár ablakánál állva nézem az őszi, talán kissé melankolikusra váltó tájat. Akár gyönyörű is lehetne a rezervátum látképe a lassan rozsdabarnába és vörösbe hajló lobhullató fákkal, és egy egy örökzöld kis folttal. Az égen szálló egy-egy sárkány távoli sziluettjével. Mindeközben az itt élő, és dolgozó sárkányőrök, vagy gyakornok bestiamesterek mit sem sejtenek a kis titkunkról. Arról, hogy nem csak tanulmányozzuk az itt élő sárkányokat, de mi magunk is azok vagyunk. Na nem az alacsonyabb intelligenciával bíró helyi fajtársaink közül valók. Mi a legenda szerint egy másik világból érkeztünk ide, hosszú-hosszú ideje már. Ahogy legtöbbjüknek arról sincs fogalma, hogy milyen is az élet valójában ezen falak között. Túl a tökéletesség törékeny álarcán. Itt mindenkinek megvan a maga kis búvóhelye. Ahova a gondok, vagy leginkább apánk elvárásai elől menekülhet. A könyvtár inkább Darian menedéke, mint az enyém. Én kint a kínai gömblángsárkányok területén szoktam kóborolni ilyenkor. Általában. Most mégis egy régi magyar nyelvű kopott mesekönnyel a kezemben. Anyánk gyakran olvasott ebből meséket, amikor még csak olyan kicsi voltam, mint most Darian. Persze már ő is tanul olvasni. Hamarosan, alig pár hónap múlva már egész könyveket is képes lesz egyedül elolvasni. A tanítói szerint jól halad. Én pedig azon tűnődök, hogy milyen volt annyira ártatlan gyereknek lenni, mint ő. Mennyire más volt még minden. Akkoriban egyáltalán nem bántam, ha hercegnőnek szólítottak. Sőt egyenesen büszke voltam rá. Nem igazán értettem ennek a mélyebb jelentéseit, pusztán a képzeletemben, és anya meséiben élő szőke hercegnőként láttam magamat, akiért egy nap eljön majd a hercege fehér lovon. Herceg. Aha. Mint Diana esetében. A dolgok nagyon megváltoztak azóta. Darian szülinapja éppen most lesz a napokban, én pedig rettegek a sajátomtól. Bármennyire is szeretnék valami különlegeset adni neki, a figyelmem most elvonja apánk terve. A 17. szülinapom közeledtével egyre többször emlegeti a leendő vőlegényem, az én akaratom pedig cseppet sem számít. Nem tudom, és nem emlékszem, hogy jutottunk idáig. Csak mélységesen bánt a keserű csalódás fájdalma. Nem emlékszem tisztán az első elcsattanó pofonra, az első hangos szóra. Persze mások előtt sosem történik ilyesmi. A látszat a minden. Manapság viszont egyre gyakrabbak a nézeteltérések köztem és apánk közt. Ő hajtogatja, hogy ha betöltöm a 17-et hozzá kell mennem ahhoz, akit kiszemelt számomra a család érdekében. Én viszont független sárkánykutató akarok lenni. Ezt a vágyat pedig éppen ő, az apám adta át nekem. Akkor most mért képtelen meghallani? A gondolataimból apró neszezés zökkent ki. Nem is figyeltem fel rá rögtön, hogy bejött valaki. Most viszont már mosollyal az arcomon fordulok felé. - Szia Darian! Mi újság öcsi? - lépek elé, és guggolok le hozzá, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön. Közben gyengéden magamhoz vonom, és meg is ölelem. Elengedve azért kissé összeborzolom a haját, ahogy rá mosolygok. Viszonylag kevésszer engedhetünk meg magunknak ennyire bensőséges pillanatokat, ezért értékelni kell őket. Most viszont rajtunk kívül senki sincs itt.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Hiába veszi védelmébe a vámpírt Peter. Diana mindenkinél jobban tudja, hogy mikor, és mit lehet megtenni. Mit nem. Ha azt mondta, hogy nem lehetséges most kiszabadítani, akkor nem az. Erről pedig nem egy idegennel fog vitatkozni, aki semmit sem tud, és semmit sem ért. - Remélem úgy lesz. Az ő érdekében. - tényleg reméli. Ám hogyan is magyarázhatná el egy idegen kultúrában felnőtt férfinek, hogy itt mások a szokások. Itt csak akkor számítasz, ha volt szerencséd fiúnak születni. A lányok dolga pusztán a férfiak kiszolgálása. Ez a hagyomány. Ezt várják el. A kényszerházasságok pedig bevett hagyománynak számítanak, amit senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni. Hiszen a lányoknak ebbe egyáltalán nem lehet beleszólásuk. Nem tudja, mi az ami annyira fontos a férfinek, hogy az átváltozása előtt kell mindenképpen megtennie. Nem tartozik rá. Nem is kérdez rá. Jobb ha ő erről semmit sem tud. A szökéssel kapcsolatos kérdésre pedig csak halványan elmosolyodik, és szelíden bólint. - Én, és az anyám. - mondja valamiféle mély szomorúsággal. Aztán megjönnek a gyerekek. Diana tekintete pedig hamar találkozik Peterével, amikor előkerül a Sárkánygömb. - Daren, segíts neki! Tudod melyik folyosón kell mennek ugye? - a fiú bólint, és igyekszik a feltápászkodó Peter segítségére lenni. De látszik rajta, hogy eléggé megijedt ettől a pillantásváltástól a két felnőtt közt. Nem biztos benne, hogy most kéne menekülni, amikor Peter ennyire gyenge még. De Diana még oda lép az idősebb öccséhez, és bátorítóan magához öleli, majd komolyan néz a szemébe. - Mostantól neked kell vigyáznod a kicsikre. Te vagy felelős értük. Ne hagyd magukra őket soha. Érted? Szeretlek. - még egy mágikusnak látszó medált akaszt a saját nyakából a fiúéba. - Mire kijuttok, addigra kijuttatom Dorinát is. Igyekezzetek! És mindent köszönök, amit értük teszel. - néz még utoljára Peterre. Talán egy kósza könnycsepp is megjelenik az arcán, majd sarkon fordul és elfut. - Erre! Gyere. Kicsik, fogjátok egymás kezét. Most elmegyünk messze. De sietni kell. - fordul a kisebb fiú, és az úgy 7 év körüli kislány felé. Daren úgy tűnik jól ismeri a helyet. Rövid folyosó séta után egy titkos átjáróhoz vezeti a kis kompániát, mely egy elég sötét alagútba vezet. De néhány fáklya szórványosan elhelyezve, éppen annyi fényt szolgáltat, hogy ne bukjanak fel. Néha elágazás is következik, de olyankor a srác határozottan mutat irányt. Úgy fest, mintha sosem akarna véget érni a föld alatti labirintus. Ám végül a szabadban érnek ki. Nem messze a birtok határától. Egy rakás fa takarásába. - És most? - néz bizonytalanul Daren Peterre. De alig várakoznak néhány percet, halk pukkanást hallanak, és megjelenik a házimanó, aki az imént a főzetet hozta, mellette az imperio hatása alól frissen szabadult Dorinia, aki még elég zavart arckifejezéssel néz körbe. Valamit románul motyog, és úgy néz ki, hogy egyenlőre azt se nagyon tudja, hol van, és mit keres itt. - Hol van van Diana? - kérdezi riadtan Daren a házimanót, de az válasz helyett újra csettint. Az egész kis társaság pedig amikor feleszmél akkor már az Abszolút egy félre eső kis sikátorában találja magát. A manó pedig most néz az Úrfira, aki az imént kérdezte, és hangos zokogás tör rá, miközben egy épület oldalának falába kezdi verni a fejét. - Corry rossz házimanó! Nem tudta megvédeni a gazdáját! Az Úrnő, akit Corry születésétől fogva szolgált már nincs ezen a világon! - sípitja könnyek közt, miközben szakadatlan veri a fejét a falba. - Corry megtette, amit az Úrnő utoljára parancsolt! Corrynak már nincs miért élnie! - sipítja, majd egy csettintéssel tűnik tova, mielőtt bárki is tehetne bármit, magára hagyva a kis csapatot London varázsló utcájának macskakövén.
//Köszönöm a játékot! Remélem azért valamennyire élvezhető volt, és nem nagyoltam el túlságosan a végét... //
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
- A húgodnak segítettünk – veszem védelmembe Hirót és még én magam is meglepődöm a saját szavaimon. Vadász vagyok, ő pedig vámpír, nem szokásunk egymást védeni mások előtt. Bár, a vadász kifejezés nyilván már nem állja meg a helyét, főleg nem a vérfarkas harapása után. Én is átalakulok, belőlem is üldözött lesz, fogalmam sincs azt illetően, mennyire fog ezek után elfogadni a szakma. Varázslényekre vadászunk, nem fogadjuk be őket magunk közé. Ilyenre nem sűrűn van példa, de ha akad is, akkor a volt vadászból üldözött válik. Ha mindez apám barátainak fülébe jutna, levadásznának, szinte azonnal. Ez számukra ugyanis egyenlő a kegyelemmel. Néhány hétig biztosan óvatosnak kell lennem. Az erő, amit ezzel nyertem, nem jelenik meg ugyanis egyik napról a másikra és még irányítani is meg kell tanulnom. - Szerintem így is sokra fogja vinni – szögezem le, ellentmondást nem tűrő hangon szinte, hiszen a szőkeség már így is rengeteg dolgot kockáztatott egy ismeretlenért szinte. Nem tudom, milyen kapcsolatban állnak azzal a Jade-el, de nyilván nem lehet olyan szoros. Mindezek ellenére is kockáztatta a lebukást az apja előtt azzal, hogy visszatért a birtokra. Mi pedig voltunk olyan ügyetlenek Hiróval, hogy hagytuk őt és magunkat is elkapni. Talán jobban járt volna, ha mi vele se tartunk. - Annyi talán elég lesz – esem töprengőbe egy pillanatra. Tisztában vagyok azzal, mennyi és milyen fájdalommal jár egy ehhez hasonló átalakulás. Szenvedni fogok, ez kétségtelen. Addig még Joycet is fel kell keresnem, hogy a segítségét kérjem, már ha egyáltalán hajlandó lesz segíteni számomra. Ha nem, akkor keresek egy menedéket, mindenféle bájitalt magam köré gyűjtök, majd ott kivárom ennek az egésznek a végét. Az a lényeg, hogy mindentől távol essen és még véletlenül se legyek képes kirontani onnan, abban az alakban. Ha embert ölök, mert elveszítem a fejem, akkor azzal a saját halálos ítéletemet írom alá. Jobb nem kísérteni a sorsot. - Te segítettél neki megszökni innen? - emelem a tekintetem ismét a lányra, nem kevés elismeréssel benne. Nem lehetett könnyű számára szembeszállni az apjával, a büntetéssel való fájdalom pedig nyilván plusz terhet rótt rá. Nem sok lány tenné meg ugyanezt a helyében, már csak merő hiúságból sem. A szépségük többet ér számukra, mint más életet. Dorinát ismerve azonban nyilván mardossa majd a bűntudat. Miattam és a nővére miatt is. Szerencsétlennek talán nehezebb lesz túllépnie ezen, mint kettőnknek. Ezúttal nem szállok szembe a nő szavaival, nem győzködöm, hiszen érzem, hogy komolyan beszél. Amúgy se lenne hozzá erőm, gyenge vagyok és mindenem fáj. Figyelem hát, amint Dorina testvérei belépnek az ajtón. Minden erőmet összeszedve ülök fel az ágyban, miközben összeszorított ajkakkal tűröm az itt-ott jelentkező fájdalmat. Nem fekhetek, miközben őket is ki kell mentenünk innen. - Ezeket honnan szerezted? - pillantok le a Daren által kipakolt holmikra, amint pedig a sárkánygömb is hozzám kerül, elégedetten morranok fel és vetek egy elismerő pillantást a kissrác felé. - Ügyes vagy! - borzolom össze a haját, majd csak a mozdulat közben esik le számomra, hogy ez nem feltétlenül jelent jót. Megáll a kezem a levegőben, amikor Diana és az én tekintetem is összetalálkozik. Látom a szemében a rémületet és a siettetést. Összerámolok hát mindent, majd a testem minden egyes fájdalmát legyűrve állok fel eddigi helyemről. - Hogyan tovább? - pillantok kérdőn Dorina nővérére. Egyértelmű, hogy a szokásos bejáraton át nem távozhatunk, se az állapotom, se a gyerekek miatt.
Diana nagyon is jól kiérzi az elharapott mondat súlyát. Még akkor is ha soha életében nem volt legilimentor. Olykor hálás is ezért a sorsnak. Így legalább azt nem kellett hallania, amit az apja valójában gondol róla. Vagy a férje, aki most egy elmegyógyintézet zártosztályán tengeti a napjait, mert az után az éjjel után sosem lesz már ép. Nem mintha előtte jobb lett volna. A férje gyakran ivott, és szerencsejátékozott. Ha pedig még veszített is, akkor annak mindig Diana volt az oka... Legalábbis a jelenlétét lehetett hibáztatni. Nem nehéz hát kitalálni, hogy olyankor mi történt. Diana apja pedig nem tett semmit sem a lánya védelmében. Elegendő volt számára a tény, hogy a részeges fián keresztül a markában tarthatta a mágiaügyi minisztert, és annak minden egyes lépését. - Megértelek. De a vámpír barátodnak sosem lett volna szabad idejönnie a családja múltjával. Most túl veszélyes lenne bárkit is érte küldenem. Meg fogom tenni, amit lehetségessé válik. Sajnálom. - a hangjából őszinte sajnálkozás csendül ki, de kellő határozottság is, hogy nem tud mit tenni. Peternek el kell fogadnia a helyzetet. Bármennyire is nem tetszik neki. Olyasmibe keveredett az ifjú vadász, amibe sosem kellett volna. Most pedig nincs más választása, mint bízni Diana ítéletében, mert jelenleg Ő a legjobb esélye a túlélésre. Talán az egyetlen is. - Senki sem tudja nálam jobban. Az én húgom. Dorina tragédiája pedig pontosan ez. Hogy lánynak született. Az ő képességeivel, és jellemével férfiként sokra vihette volna. Ne aggódj túlzottan érte. Rendben lesz. Kemény lány. Erősebb, mint hinnéd. - tudja jól, hogy ezzel nem képes elegendően megnyugtatni a férfit. De mi mást mondhatna? Hazudnia kellene? Hogy nem olyan rossz a helyzet? Hogy lehetséges megszöknie mindenkinek, és boldogan élhetnek egy távoli földrészen, amíg meg nem halnak? Nem. Ez így nem lehetséges. - Jól is jön? Furcsa szerzet vagy. Kezdem érteni, hogy miért kedvel a húgom. - nevet fel először, valami bájos csilingelő hangon. De aztán el is komolyodik. - Az átváltozás. Igen. Nos, a holdnaptáram szerint még 4 nap van teliholdig. Akkor fog megtörténni. Ennyi időd van. Az első a legrosszabb, és legfájdalmasabb. - a hangja ezúttal teljesen komoly, és tárgyilagos. Nem ferdíti el a tényeket. Nem fog hazudni neki. Nem állítja, hogy könnyű, vagy fájdalommentes átváltozás lesz. Nem fogja azt mondani, hogy könnyebbé tudja tenni, amikor erre nem képes. Noha szíve szerint megtenné. - Természetesen nem hagyja majd szó nélkül. De ne aggódj miattam. - mondja szomorkás beletörődő hangon. Mint aki már előre látja saját sorsának végét. - Mondjuk úgy, hogy mindennek megvannak a maga következményei. Ez annak az éjszakának a nyoma, amikor Dorina olyat tett, amit előtte senki sem. Én pedig segítettem neki. Ez volt az ára a szabadságának. Ennek ellenére mindent megtennék újra. Semmit sem bántam meg. - simít végig lassan a saját hegektől csúfított arcán. Majd lassan kecsesen engedi le a kezét, akár egy balerina. A váratlan mozdulattól, a kézfogástól meglepetten, talán kicsit ijedten is néz vissza a férfira. De végül nem szakítja ki a kezét Peteréből, csak szomorúan mosolyog. - Bár korábban találkoztunk volna. Akkor talán veled mehetnék. De nekem már nem lehet. Így hát búcsúzzunk el szépen, ennyivel. - kecses gyengéd mozdulattal hajol Peter fölé, és lágy csókot lehel az ifjú vadász ajkára. Majd feláll, és kecses lépteivel az ajtó felé indul, amin éppen Daren terel be egy 11 éves fiút, és egy 6-7 év körüli kislányt. Azonnal a 11 éves kis srác feldagadt arcát, és kezét kezdi vizsgálni, gondoskodón, anyaian. Eközben Daren lelkesen szalad Peter ágyához, és a kis oldaltáskájából a férfi ölébe kezd pakolni. A pálcája, az ezüst tőre, minden elkobzott tulajdona egymás után kerülnek elő. Meg néhány olyan is, ami nem is Peteré volt. Egyszerűen csak a fiú hihette azt. Így kerül például az ágyra egy zsebgyanúszkóp, valamiféle mágikus síp, meg egy smaragdokkal kirakott markolatú atamé is. Végül pedig egy olyan erős mágiát sugárzó tárgy, ami miatt indult ez az egész balsikerű dráma. - Dorina azt mondta erre van szükségetek. Elhoztam, és a helyére tettem egy hamisat. De apám rá fog jönni. - nyújtja át a sárkánygömböt a fiú Peternek. - Igyekeznetek kell! Nem maradt sok időtök. - néz szinte ijedten fel a párosra Diana. Látszik rajta, hogy a fiú lopási akciója nem szerepelt a terveiben...
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
- Néhány hónap? - ismétlem meg némileg lesokkolódva a lány szavaitól. - Nem, nincs annyi időnk, még ma ki kell szabadítanunk onnan. Nekünk... - itt elharapom a mondatot, hiszen nem igazán ismerem Dorina nővérét, ergó nem is lenne bölcs dolog részemről beavatni őt a terveinkbe. Kiszabadítottak és most meggyógyítanak, de valóban bízhatom bennük? Hiszen még az arcát se láttam! Végig az ablakon kinézve beszélt hozzám, mintha nem is szeretné megmutatni magát előttem. - Nagyon jól tudod, mi vár rá, ha az apád hozzáadja ahhoz a férfihoz. Komolyan kitennéd őt is ennek az egésznek? Néhány hónap múlva talán már késő lesz. Nyilván Dorinát is meg fogja büntetni, amint férjhez ment. A további következményekről pedig ne is beszéljünk inkább. A nászéjszaka, egy újabb szökés, ezúttal a férjétől... Két család is a nyakán lesz, ebben biztos vagyok. Talán eddig is csak a lehetséges botrányok miatt úszta meg az intenzívebb üldözést. Az apja talán nem is értesítette erről a jövendőbelijét. Hatalmas csorba esett volna a hírnevén, ha esetleg fény derül arra, hogy képtelen kordában tartani a saját lányát. Egy ilyen ember pedig nehezen viseli el, ha kritizálják. Mindene tökéletes, sikeres az életbe, erre pont a családját lenne képtelen irányítani? - Tudod, ez talán még jól is jön majd számomra – ismerem be némileg kelletlenül. - Mit gondolsz, mennyi időm lehet addig, amíg jelentkezni fognak a harapás hatásai? Lenne még előtte egy kis dolgom... Elsősorban visszavinni Dorinát Angliába, utána pedig segíteni Dane számára. Tisztában vagyok vele, hogy amint megkezdődik az átalakulásom folyamata, nem sok hasznukra leszek, de addig is szeretnék apait-anyait beleadni a dologba. Joyce pedig... Remélem, nem az jut majd eszébe, amint felkeresem, hogy szándékosan keveredtem bele pont egy ilyen helyzetbe. Elvégre, hónapok óta könyörgöm azért, hogy harapjon be, erre egy vadidegen fickó meg is teszi a dolgot. Őszintén szólva, nekem akaratlanul is megfordulna a fejemben az a lehetőség, hogy esetleg szándékos volt az időzítés. - És veled mi lesz? - teszem fel aggódva a kérdést, miután felhajtottam a házimanó által hozott főzetet. - Kiszabadítottál engem és Dorinát... Az apád ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Szívem szerint segítenék a lánynak, hiszen hatalmas bajba keveri ezzel magát, de ebben az állapotban semmit sem tehetek érte. Jelenleg a mozgás is nehezemre esne, arról pedig fogalmam sincs, miként jutok vissza Angliába. - Megkérdezhetem, hogy mi történt az arcoddal? - teszem fel cseppet sem finomkodva a következő kérdésemet, habár a lány nyilván számított erre. Szép arca van, mi több, elég vonzó is lehetett annak idején, de a sebek elcsúfították. Van egy tippem azt illetően, ki lehetett a tettes annak idején. Vagy az apja, vagy a férje, amikor ellen mert szegülni nekik. Fényűző helyre születtek, de az életüket cseppet se irigylem tőlük. Nem csoda hát, hogy Dorina is inkább hátat fordított a családi hagyatéknak és meg sem állt a Roxfortig. A helyében én is így tettem volna. - Én... - nyögöm ki, amikor megszólal, közölve velem a kérését, majd egy hirtelen mozdulattal ragadom meg a karját. - Téged is elviszlek. Kiszabadítjuk Dorinát és mindannyian elhúzunk innen. Nem hagylak itt, ahogy senki mást sem. Mert csak van valamiféle megoldás arra, hogy Hirot is kiszabadítsuk innen. Nem fogok senkit se hátrahagyni, ez teljesen biztos. Bármennyire is megsérültem, nem adom fel. Csak adjanak valamiféle fájdalomcsillapító főzetet, amivel némileg rendbe hozhatnak és már indulhatunk is. Ennél nagyobb baj már aligha történhet velünk, nem igaz?
Daren Peter kérdésére, miszerint hol van Dorina a nővére felé néz válasz helyett. Peter azonban így is leolvashatja a fiú tekintetéről, hogy baj van, és nagyon is aggódik. Azért persze nem különben, hogy Peter súlyosan megsérülhetett, és még nincs olyan állapotban, hogy mozogni, menekülni tudjon innen. Végül ismét az ablaknál álló szőke lány szólal meg. - Fontos neked a húgom? Ne válaszolj. Jobb, ha semmit sem tudok. Ő most nincs itt. Nehezebb lesz megszöktetni, mint téged. Éppen az imperio hatása alatt készítik fel az esküvőjére. A vámpír barátodat is nehéz lenne most megszöktetni. Talán néhány hónap múlva, ha elcsitulnak a felbukkanása kelltette hullámok. Neki a családja múltjával még nagyobb ostobaság volt ide jönnie, mint neked. - a hangja szomorú, mégis van benne valami furcsa határozott keménység. Peternek feltűnhet, hogy amióta ébren van, és figyeli a testvérpárt a lány még mindig az ablaknál áll, és egy rezzenésnyit sem mozdult meg. Ellentétben az idegesen, aggódoan toporgó öccsével, aki láthatóan viaskodik, talán saját magával is. Fél ellentmondani az apjának, mégis itt van. Ahol nem szabadna neki. - Megharapott egy vérfarkas, és túlélted. Mit gondolsz milyen következménye lehet ennek? Sajnálom, hogy így alakult. Előre látóbbnak kellett volna lennem. Tudnom kellett volna, hogy egyszer ez meg fog történni. Csak reméltem, hogy tévedek. - válaszolja továbbra is csendes, nyugodt hanggal. Éppen mielőtt kopognának. Egy házimanó hoz az Úrnőnek valamiféle gyógyfőzetet, majd el is tűnik, miután letette azt a szoba közepén álló kis dohányzóasztalra.
- Daren, menj és hozd ide a kistestvéreid. Igyekezz! - szól az öccsére a nő, most először ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangon. A fiú elsőre ellenkezne, de végül mielőtt megszólalna becsukja a száját. Tesz egy pár lépést az ajtó felé, de még mindig őrlődés látszik az arcán. Végül döntést hoz, és elsiet. Csak amikor becsúkodik a fiú után az ajtó, akkor sóhajt fel a legidősebb testvér. Pontosan tudja, hogy milyen gondolatok cikáznak most a kisebb testvére fejében. Min őrlödik ennyit. Hiszen az ő fejében is számtalanszor furdultak meg ezek a gondolatok. Ő is őrlödött. Borzalmas kényszer házassága minden egyes napján. Ettől óhajtotta megkímélni a húgát. Most végre megfordul, és kecses elegáns léptekkel teszi meg az ablak, és a gyógyfőzet közti távolságot. Felveszi, és odaviszi Peter ágyához, aminek a szélére finom mozdulattal le is ül. - Idd ezt meg. Nem túl jó az íze, de csillapítja a fájdalmat, és segít visszanyerni az erőd. - lágy, tőrödő, gondoskodó mégis határozott mozdulatokkal segít a férfinek meginni a főzetet. Már ha elfogadja. Ugyanakkor Peternek most először van alkalma alaposan megnézni megmentője arcát. Amit hosszú sebhegek borítanak. Egyszer minden bizonnyal épp oly szép volt mint Dorina most. De az élet végül maradandó nyomokat hagyott az arcán. Már sosem lesz olyan, mint régen. - Dorina miatt ne aggódj. Én gondoskodom a szökéséről, még ha életem utolsó tette is lesz. - mondja valamiféle sokat sejtető beletörődéssel. - Tudom, hogy nincs jogom ilyesmit kérni tőled a történtek után... de vidd magaddal a kistestvéreim. Nem maradhatnak itt. Vidd őket messze. Ne mond el hová. Csak el innen, egy másik életbe.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Azt hiszem, akkor kezdek csak igazán kétségbe esni, amikor a tőrömnek hűlt helye sincs. A telekinézisemmel nem sokra megyek. Ha a cellák nincsenek is mágikusan blokkolva, egy ekkora behemótot megmozdítani se lennék képes. Voltaképp lehetetlen helyzetbe kerültem. Igaz ugyan, hogy mostanában elszántan szeretnék vérfarkas lenni, de ha beharapásról van szó, akkor inkább választom Joyce gyengéd ajkait, semmint egy kőbunkó bűzös, nyálban bő leheletét. Egyébként se gondolom, hogy ez az alak megállna egy harapás után. Nyilván szét szeretne marcangolni, egyben megrágni, majd kiköpni, végül a hullámon győzelmi táncot járni. Időm sincs észbe kapni, hiszen a vérfarkas a következő pillanatban már rajtam terem, én pedig a földre zuhanok, habár – jelen pillanatban – ez a legkisebb problémám. A fájdalom elviselhetetlen, ahogy fogai a húsomba marnak, azt pedig mindezek mellett már meg sem érzem, ahogy karmait a testembe mélyeszti. Felüvöltök a fájdalomtól és próbálom lecibálni magamról a dögöt, de magamban hamar belátom, hogy mindez nagyon is lehetetlen emberi erővel. A karmai csak még mélyebb árkot vájnak a húsomba, amely csíp és lüktet, én pedig érzem, hogy nem sokáig leszek képes észnél maradni. A látásom elhomályosul, a hallásom tompul és még pont elkapok néhány színes villanást, mielőtt mindent elnyel a tökéletes sötétség.
A fájdalom ismét fokozódik, immár egyre élénkebben, szétterjedve az egész testemben. Csak fekszem és várom, hogy ismét elájuljak, azonban erről szó sincs. Egyre intenzívebben élem meg az itt-ott jelentkező tüneteket, miközben a fejem majd szétrobban és átkozottul gyengének érzem magam. Pár pillanatig csak a plafont bámulom, miközben tökéletesen elkerüli a figyelmem ama apró tény, hogy már nem a cellámban vagyok. Üres, kifejezéstelen tekintettel meredek felfelé, csakis a fájdalomra koncentrálva. Mégis mikor akar megszűnni? Úgy gondolom, akkor realizálom igazán, hogy hol is vagyok tulajdonképpen, amikor két hang üti meg a fülemet. A fiú hangja ismerős számomra, de a lány nem lehet Dorina, bármennyire is bízom ebben a lehetőségben. Pár másodpercig csak hallgatom őket, semmire se reagálva fekszem a helyemen, miközben magamban a történteket veszem sorra. Túléltem volna? Egy vérfarkas megharapott, szóval minden bizonnyal én is át fogok alakulni idővel. A kór tünetei van akinél lassabban, megint másoknál gyorsabban jelennek meg. A kérdés már csak annyi, hogy én vajon melyik csoportba tartozom? - Hát, a mozgás kissé problémás számomra, szóval nem, szerintem még egy kis ideig maradok – felelem Daren kérdése hallatán. - Dorina hol van? Mert ha én itt vagyok, akkor minden bizonnyal a lányt is képesek voltak megmenteni, nem igaz? Őt is idehozták, ugye? Legszívesebben kikelnék az ágyból, hogy körbenézhessek, de jóformán még a fejem forgatása is pokoli fájdalommal jár. És Hiro? Vajon ő is jól van? - Miért, mit tett velem? - teszem fel a kérdést rekedtes hangon, habár a választ már sejtem. A férfi megtette azt, amit Joycetól hiába kértem, mégsem vagyok teljesen elragadtatva a dologtól. Úgy gondoltam, hogy az átváltoztatásom ennél sokkal nyugodtabb és kevésbé drámaibb körülmények közt fog zajlani. Mindent kiterveltem magamban már jó előre, erre jön egy kétajtós román szekrény és tönkreteszi az elképzeléseimet. Remek! - Diana? - kérdek vissza a név hallatán. Mintha hallottam volna már róla Dorinától, de ebben se vagyok biztos. Az emlékeim kuszák, egyelőre a támadásom vésődött élénken a fejembe. - Nem, semmi gond, ez nem a te hibád. Ha ti nem jöttök, minden bizonnyal kibelezett volna. Az életemet mentette meg, még abban az esetben is, ha vérfarkassá alakultam. Azért ez még mindig a pozitívabb kimenetel. A halálnál legalábbis még mindig jobb. És ki tudja, talán még az előnyömre is válhat a dolog. Idővel, természetesen.
Sajnos a biztonsági főnök a pozícióját tényleg nem a józan és gyors észjárásával vívta ki. Ebben Peter egyáltalán nem téved. A szadista brutalitás inkább volt az ő módszere. Nem véletlen van hozzászokva, hogy mindenki félelemmel a tekintetében szolgjálja ki őt. Persze akik így tesznek, azok tisztában vannak a vérfarkasságával, és azzal, hogy ő az alfa a falkájában. Legalábbis eddig így volt. De most Peternek és Danenek köszönhetően ez megváltozott. Lenézett lett. Ezt pedig nem tűrheti el! Így a fiú szavai teljességgel hatástalanul pattannak ke a kőkemény fejéről. Igaz nem is beszél kellően jól angolul ahhoz, hogy mindent megértsen Peter szavaiból. Nem mintha ez számítana a szemében. Őszintén úgy gondolja, ha a az a Dane nevű fickó is ide tolná a képét, akkor őt is könyedén széttépné egy ilyen kis cellában, és ezzel teljes lenne a bosszúja. Na nem mintha egy másodpercig is fárasztotta volna magát azzal, hogy utána nézzen kik is alázták meg ennyire, és milyen képességeik vannak. Még mindig a saját véres brutalitásában, és fizikai erejében bízik mindenek felett. - Tete nem látod már tiedé vámpírka. Tete üvülthetel, úgyse nem halja meg az senki se nem. - a gonosz vigyor pillanatok alatt alakul át egy kifejlett vérfarkassá. Sajnos azt sosem lehetett elmondani a biztonsági főnökről, hogy a fair játszmák híve lett volna. Meg sem fordul a kőkobakjában, hogy egyenlő módon emberként kéne megverekednie Peterrel. Miért is tenné, ha nála az átváltozás fizikai előnye? Az ifjú vadász az ezüst tőrért nyúl, aminek csak hült helyét tapintja. A következő pillanatban pedig már a szörnyeteg veti rá magát villám gyorsasággal, és mélyeszti ocsmány fogait, és penge éles karmait áldozata húsába... Azonban Peter mielőtt még újra elnyelné a rövid küzdelem végén a fájdalomtól a jótékony eszméletlenség homálya, még a távolban piros, és zöld fényeket lát felvillani... talán varázslatok...
Amikor hősünk ismét kezd magához térni, lassan eszmélni, akkor szörnyű fájdalmakat érezhet. Főként a karján, és a mellkasán. Több bordája is eltörhetett... viszont most egy kényelmes, puha ágyban fekszik, a sebei bekötözve, ellátva. Román halk suttogást hall maga körül. Az egyik igen ismerős számára. A srác az Daren. Beszél egy az ablaknál álló szőke nőhöz, aki türelmesen hallgatja a fiú panaszát, csak néha egy-egy szót közbe szólva... Amikor viszont Daren észleli, hogy Peter kezd magához térni, akkor rögtön átvált angolra, és sokkal izgatottabb lesz a hangja. - Diana nézd, ébren van! Jobban vagy? Fel tudsz kellni? - fordul a srác a sebesülthöz, de a nő halkan, ám erélyesen rászól annélkül, hogy odanézne. - Hagyd békén! Még nem elég erős. Pihennie kell. - a fiú erre bizonytalanul hátrál néhány lépést Peter ágyától. A fiatal nő néhány csendes percig csak áll, és tovább bámul kifelé az ablakon, mire ismét megszólalna. Az arcát továbra sem mutatva. - Diana vagyok. Úgy tudom az idősebb húgom, és az öcsém már ismered. Elláttam, és bekötöztem a sebeid, de sajnos azt már nem tudtam visszafordítani, amit a biztonsági főnök tett veled. Az én hibám. Nem tudtam, hogy ismered. Azt hittem több időm van kiszabadítani. Bocsáss meg. - ismét elhallgat. Mintha össze akarná szedni az erejét, és a gondolatait egyben. A hangja valamiféle földöntúli szomorúsággal van telve, mégis olyan csendes, és békés, amilyen Peter aligha hallhatott ez előtt...
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Akaratlanul is fintorba rándul az arcom, amikor meghallom a férfi szavait. Ez az akcentus! Már Roxmortsban is idegesített, de itt – ha lehetséges – csak még inkább kiütközik. Jelenleg azonban kisebb gondom is nagyobb ennél, szóval igyekszem koncentrálni. Ha hirtelen úgy döntene, hogy megüt, én pedig nem állok rá készen, akkor könnyen a padlóra küldhet pillanatok alatt. Itt az esély arra, hogy megkíséreljem a szökést és egyben megkeressem Dorinát is. Elvégre, hiába van ő itthoni terepen, nem fogom magára hagyni. Az apja egy szadista állat, én pedig biztosra veszem magamban, hogy további ütlegelések várnak még a lányra. Ha nem is az esküvő előtt, de utána bizonyára kapni fog, nevelési célzattal. - Nem vagyok nyelvész, de ez még az én fülemet is bántja – vetek felé egy lemondó pillantást. - Honnan veszed, hogy most hagyni fogom magam? Angliában se voltatok túl kemény ellenfelek... Megértem az indulatait, tényleg, de nincs időm vele szórakozni jelenleg. Elégtételt akar? Állok elébe. Kétség sem fér hozzá, hogy pár ütés és vége szakad a menetnek. Nálam jóval nagyobb ugyan, de az esze nem forog valami gyorsan, ennek révén pedig a reakcióideje is szépen hosszabbodik. Még úgy is van esélyem, hogy egy ilyen szúk kis helyre vagyunk bezárva. Sőt! Igazán itt tudok csak érvényesülni vele szemben a termetem révén. Kétszer akkora, mint én, számára gondot okoznak a kisebb helyek. - Jól van, figyelj ide – szólalok meg, magamban abban reménykedve, hogy az észérvek elveszik a kedvét a verekedéstől. - A bátyám tudja, hogy itt vagyok, ha Dorina, Hiro és én nem megyünk vissza, akkor leszel igazán nagy bajban. Megpróbálhatsz bosszút állni, de ha sikerrel jársz, akkor komoly bajba fogsz kerülni. Érted, amit mondok? Dane nem fogja hagyni, hogy itt rohadjunk meg, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Ha pedig szarrá verve kap vissza – amiben őszintén kételkedem – el fogja látni a tagbaszakadt fickó baját. Mindenesetre, nem fogom hagyni magam, azt pedig főleg nem, hogy az én balhémat Dane vigye el a hátán. Szégyen lenne számomra úgy visszatérni Angliába, hogy egy román biztonsági ember ellátta a bajom. - Baszd ki! - káromkodom el magam, amikor a férfi átalakul, én pedig egy kifejlett vérfarkassal találom szembe magam. Vadász vagyok, tudom jól, mennyi esélyem van egy puszta kezes harcban. Hát, nem sok. Egy kifejlett példány erős, gyors és egy csapással kiolthatja az életemet, ha esetleg úgy döntene. Nem állítom, hogy nem ijedek meg tőle, de a hidegvéremet képes vagyok megőrizni és sorra venni a lehetőségeimet. Menekülni innen lehetetlen számomra, hiszen a vérlény elállja a bejáratot, képtelen lennék kijutni mellette. Ösztönből kapok arra a helyre, ahol az ezüst tőrömet szoktam tartani. Csak remélhetem, hogy nem fedezték és vették el tőlem. Az egyetlen esélyem arra, hogy némi előnyre tehessek szert a fickóval kapcsolatban...
Úgy fest a kis csapat ezúttal tényleg nem teljesített túl jól. Nagyon is elhamarkodott ötlet volt betörni egy ilyen védett helyre. Nem véletlen mondta többször is Dorina, hogy még senki nem járt sikerrel. Az is csoda volt, hogy elsőre kihasználva a VMS nyújtotta alkalmat meg tudott szökni. Most pedig önként esett csapdába ismét. Ami rosszabb Hiroval, és Peterrel együtt. És még nem is sejti, hogy miféle megpróbáltatások vának rájuk. Főleg Petrre... Akinek a cellája ajtaján éppen belép a jól megtermett biztonsági főnök. Peter jól gondolkodik, ha úgy hiszi nem volt túl boldog a Főnöke a Londoni kudarctól. Elvégre világosan megmondta, hogy hol a lány, és mit kell tennie. Erre haza mer állítani üres kézzel! Ha azt mondjuk megbüntették azt talán még kevés is kifejezni azt a megaláztatást, amit Peter és Dane miatt kénytelen volt elszenvedni. Ő aki egész életében született vérfarkas volt. Egy igazi alfa. Első a falkájában. Már gyerekkorában is híres volt a szadizmusáról, és az erejéről. Még a saját fajtársai is tartottak tőle. Egészen eddig a fiaskóig. Most viszont lefokozták egy másodrendű senkivé. Még a fajtársai közt is a rangsor végére került a szégyenével, hogy nem tudta teljesíteni a feladatát. Egy egyszerű feladatot. Oda megy, fogja a lányt, és haza hozza. Mintha az eddigi erőfeszítései mind hiábavalóak lettek volna. Nem csoda hát, ha most kiküszöbölendő a csorbát, valami vérszomjas, szadista dühvel méregeti leendő prédáját. Minden bajának forrását. - Tete hiszed aztatat, hogy vagyol tete vicceske fiúka. - ahogy megszólal Peternek rögtön eszébe villanhat a borzalmas akcentus, amivel embert lehetne kínozni. - Én vagyok viszont nem tudás angol vicceket. De tete leszel most enyémé. Főnök volt kegyes. Engedte meg, hogy tegyem jóvá veled a hibám. - ez a gonosz mosoly pedig ami éppen szét terül a csúf ábrázatán semmi jóval sem kecsegtet. Szinte szókazottan nézi, ahogy Peter felhajtja az ingujját. Ennyit még megenged leendő áldozatának, akit szét fog tépni. Lassanként. Cafatokra. És ki fogja élvezni a bosszú minden egyes másodpercét. Nem. Ehhez nem kellenek majd az emberei. Egyedül is képes elbánni ezzel a mitugrász senkivel, aki olyan rondán átbaszta Londonban, és aki köznevetség tárgyává tette a hazájában. - Aztat látjuk meg. - a következő pillanatban pedig Peter egy igen ocsmány, de még így is izomkolosszusnak ható, teljesen átalakult vérfarkassal találja magát egy cellába zárva. Pálcá, és mindenféle védőfelszerelés nélkül. Vajon mit lép most az ifjú vadász? Netán ma ő lesz a préda?
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Legszívesebben megállítanám Dorinát, amikor kilép a hátam mögül, de tisztában vagyok azzal, hogy ő ismeri az apját, tudja, mire képes. Reményeim szerint elég lesz néhány szó részéről, és képesek lesznek rendezni a viszonyukat. Bár, az öccse és a crup kinézete nem erről árulkodik. Mégis miféle állat lehet ez az ember? Így megbüntetni egy kisgyereket... Komolyan, a gyomrom is felfordul a gondolattól. Érthető hát, ha a lány ezt most nem képes tétlenül végignézni. - Mégis mit képzel?! - hördülök fel, a következő pillanatban pedig már lendíteném is a pálcám annak érdekében, hogy megcélozzam a férfit, de a testőrei megelőznek. Úgy tűnik, elég nagy hátrányban vagyunk hozzájuk képest. - Gyerekeket és nőket ver? Ehhez aztán kell bátorság! Miért nem áll ki ellenem, szemtől-szemben? Bármekkora hatalma is van a férfinak, nagyon úgy tűnik számomra, hogy egyedül kevés lenne ellenem. Nem tűnik kifejezetten erős alaknak, terítettem én már földre veszélyesebb lényeket is. A pénz pedig semmit sem ér, habár a testőrség már annál többet. A telekinézisem szó szerint hatástalan. Nem számítottam sokra, hiszen eddig is képtelen voltam használni, de ez még annál is kevesebb, mint amit eddig vártam. Talán a terem, talán maga a birtok, de itt valami elnyeli a mágiát. - Hé-hé, srácok, nyugi van, oké? - emelem fel a kezem, amint megérzem a pálcák hegyét az állam alatt és a torkomnál, bár a szememmel továbbra is menekülési útvonalat keresek. Igyekszem kissé komolyabban venni a helyzetet, mint ahogy eddig tettem. Hiro eltűnt, Dorina pedig egyenesen beleszaladt annak az embernek a karmaiba, aki elől egészen Angliáig menekült. Mit ne mondjak, a kis csapatmunkánk pont az ellenkező hatást érte el, mint amit eddig vártunk. Már pont nyitnám a szám, hogy csendre intsem Dorinát, de a pálcák dördülnek, én pedig átadom magam a jótékony homálynak...
Fájó fejjel és lüktető végtagokkal térek magamhoz, amely minden bizonnyal az esés következménye lehet. Nem kellemes, habár voltak ettől már nagyobb fájdalmaim is. Noha, nem sok reményt fűzök a dologhoz, de a pálcámért nyúlok, ami természetesen nincs a helyén. Káromkodom egy cifrát, majd hunyorogva pillantok körbe. Dorina sehol, bár számítottam arra, hogy nem egy helyre fogunk kerülni. Őt talán már valahol az esküvőre készítik fel, miközben Hiro és én fogságba kerültünk. Bár, a vámpírok nem a szívem csücskei, de azért jelen pillanatban sokat adnék még az ő társaságáért is. A cellám nem pont egy Hilton-hotel, még ablakra sem futotta, a szagokról pedig inkább már nem is beszélek... Jótékony félhomály uralkodik mindenhol, melynek nagy része az ajtón keresztül szűrődik be. Igazság szerint még azt se tudom eldönteni, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Na, nem mintha annyira érdekelne ez jelen pillanatban. A fal túloldalán hangokat hallok, az őreim beszédét, majd nevetését. Nem értem, miről folyik a diskurzus, hiszen románul teszik mindezt. Nem sokkal később pedig már a kulcsok zörgését és a zár kattanását hallom, majd nyílik az ajtó, én pedig egy kellemetlenül ismerőst üdvözölhetek ismét. - Szoba szervíz? - igyekszem mókásra venni a figurát, habár bajban vagyok, komoly bajban. Angliában jól elintéztük ezeket az alakokat, de ezúttal egyedül vagyok és a pálcám sincs nálam. Abban pedig már reménykedni sem merek, hogy a képességem itt bármit is érne, szóval meg se próbálom inkább. A fickó bamba arcán elterülő mosoly pedig semmi jót se jelent rám nézve. - Szeretnéd szemtől-szembe elrendezni a dolgunkat? - teszem fel a kérdést, reménykedve abban, hogy ezúttal nyerek magamnak néhány értékes percet. - Dane nincs itt, de egyedül is laposra verlek – hajtom fel az ingem ujját, magamban abban reménykedve, hogy lesz annyira sportszerű, hogy ezúttal nem a mágiát hívja segítségül. Az pedig, hogy elégtételt szeretne venni rajtam, teljesen egyértelmű számomra. Nyilván kapott a főnökétől, amiért hagyta kicsúszni Dorinát a kezei közül.
Úgy tűnik eljött hát az idő, hogy szembe nézzek a démonaimmal. Jelen esetben az apámmal. Furcsa. Gyermekként csodáltam. Most pedig már csak megvetést érzek iránta, és igyekszem elhatárolódni tőle, és az elveitől. - Muszáj volt ezt tenned? Csak egy gyerek! Semmi köze ehhez! - lépek ki vádlón Peter háta mögül, és indulok meg az apám felé. Akármennyi pálcás felfegyverzett testőr is van a teremben szem látomást lének el az utamból, nem mernek közelíteni felém. - Az ő hibája. Rejtegetni akarta az igazságot. Különben is ideje keménységet tanulnia. Nem pityereghet, mint valami csecsemő ilyen apróságok miatt! Te pedig most megtanulod, hogy felejtsd el ezt az ostoba lázadozást! - pillanatok gyorsasága alatt ragad meg, majd egy hatalmas pofon kíséretében lök a földre. A számból lassan szivárogni kezd a vér. Mindeközben Daren bizonytalanul topog Peter mögött, fogalma sincs mit tehetne. Egyértelműen fél szembe szállni apánkkal. Peter pálcája pedig villámgyorsan kerül az egyik testőr kezébe, egy jól irányzott lefegyverzésnek köszönhetően. A telekinézise sem működik. Minta ez a hely valahogy elnyelné a mágikus adottságokat is... Ezzel egyidőben pedig legalább három pálca szegeződik a torkának, hogy eszébe se jusson beavatkozni az apa-lánya vitába. Vagy bármilyen más ostobaság.
- Holnap hozzámész a vőlegényedhez, és ezzel lezártam a vitát. Már így is elég sok kárt okoztál! - sziszegi éles hangon, miközben újfent megragad, és keményen a földhöz vág. Próbálnék védekezni, de nem sok esélyem van. - Jól van. Megteszem, ha elengeded Petert és Hirot a sárkánygömbbel... - Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz. Zárjátok be! Vele később foglalkozom! - int mintegy mellékesen Peter felé. A következő pillanatban pedig már elsötétül előtte minden, hála az eszméletlenség jótékony homályának... Amikor magához tér iszonyú fejfájást érez. És dermesztő, csontig hatoló hideget. Ha jobban körülnéz egy ablaktalan szűk, sötét kőcellában találja magát. A cellában a csupasz falakon, és átható húgyszagon, és néhány patkányon kívül semmi sincs. Kívülről az ajtó túl oldaláról, mintha nevetgélés szűrődne be. Kis váratva pedig valaki kulcsokkal kezd motozni a zár túloldalán, hogy néhány pillanat múlva szembe nézhessen azzal a testőrfőnökkel, akinek az a rémes akcentusa volt a Foltozott üstben, és aki rá akarta venni őt meg Dane-t, hogy adják át a szőke lányt... Most úgy tűnik fordul a kocka, mert valamiféle baljós diadalittas mosoly terül szét a fickó ocsmány képén...
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Hiro és az őt fogva tartó indák játszmája pár másodpercig tart csupán. A pálcám a kezemben van ugyan, de földbe gyökeredzik a lábam, amikor megpillantom Hiro vámpír énjét, így időm sincs reagálni semmire. Értékes másodperceket veszítek azzal, hogy farkasszemet nézek egy született vámpírral és nem cselekszem időben. Így a kiküldött átkom már csupán az átjáróról pattan vissza, ahová a növények a fiút húzták magukkal. Fogalmam sincs, mi ez a hely valójában, de úgy érzem, talán nem is szeretném megtudni. - Fenébe! - morranok fel, amint észreveszem, hogy a próbálkozásom kb. semmit se ért. - Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem reménytelenül Dorina kérdése hallatán. Az ő vére talán működhetne, elvégre az hívta elő az alagutat és a termet is, szóval erősen kötődik a lányhoz. Ki tudja, talán maga az apja hozta létre ezt a termet, de ha ez valóban így lenne, akkor Hirónak vajmi kevés esélye van a kijutásra. Mi pedig semmit se tehetünk érte. Igen, azt hiszem, ez a legrosszabb az egészben. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy a srác vámpír, tuti van esélye az indák ellen, de az imént látott küzdelem nem pont erről árulkodik. - A véred ta... Elhallgatok, amint meghallom az ismeretlen hangot, majd hátra fordulok és egy szőke kamaszt pillantok meg, aki nagy eséllyel Dorina öccse. Jön? Ki jön? Hirtelen el se hiszem, hogy pár percnél nem nyertünk több időt magunknak ezzel a kis kalamajkával. Így azonban pillanatok alatt beigazolódik ama feltételezésem, hogy ennek a teremnek köze lehet Dorina apjához. Nyilván tisztában van a létezésével, ha ide tart, ergó vérmágiát alkalmazott a lányán, esetleg az egész családon annak érdekében, hogy elrejtse a sárkánygömböt. - Dorina! Daren! A hátam mögé! - adom ki az ukázt, amint megpillantom a felbukkanó embereket, akik az egyik ajtón keresztül lépnek a terembe. Egyértelműen fölényben vannak, szóval kár is lenne a pálcámmal hadonásznom. Pillanatok alatt lefegyvereznének. Helyette azt a képességet vetem be, amelyet már hosszú ideje tudhatok magaménak, noha mostanában nem igazán fejlődik. A telekinézisem nem igazán erős, de most bízom abban, hogy menni fog a dolog. Ha valaki használná a pálcáját, annak kirepítem a kezéből, a lehető legmesszebb hajítva azt. A dolog természetesen nem működik végtelenül, pár perc erejéig vagyok csak képes alkalmazni ezt, nem tovább. De legalább így is nyerhetünk két-károm percet, amíg eltaláljuk, hogyan tovább...
Nem tudom, hogy miért pont az én vérem nyitotta meg a járatot, vagy mi az, ami ennyire vonz benne. Persze az óvatosság sosem árt. Így csak biccentek egyet Peter felé a megjegyzésre. A kamrába érve viszont valami őszinte csodálkozás, és csodálat kettőse játszik az arcomon. - Ez nem csapda. Talán nem. Suttogják, hogy van egy legenda, mely szerint épült egy titkos terem ősi sárkányok csonjaiból, mely őrzi a múlt, a jelen, és a jövő titkait. Ha kész vagy szembe nézni önmagaddal, akkor választ lelhetsz minden kérdésedre. De ha valaki méltatlanul, vagy felkészületlenül lép be, és elbukja a terem próbáját, akkor a halálnál is rosszabb sors várja... Én nem hittem, hogy ilyesmi a legendákon túl létezhet... - kezdem magyarázni, hogy szerintem hova is csöppentünk. Ámbár még mindig ledöbbent magának a helyiségnek a létezése. Sőt az is, hogy ez végig itt volt az otthonunk alatt... Persze arra továbbra sincs magyarázatom, hogy miért pont az én vérem nyitotta a bejáratot, és most mit kéne tennünk. De mielőtt bármilyen kérdésbe, vagy találgatásba bonyolódhatnék Hiro fogságba esik, majd pillanatokon belül el is tűnik a saját ajtaja mögött... Nekem pedig fogalmam sincs, hogyan akadályozhatnám meg, vagy mit tehetnék érte. Talán valahogy, ha legyőzi a saját próbáját, akkor egyedül is képes lesz kiszabadulni. Most ez az egyetlen, amiben reménykedhetünk... - Peter... most mit tegy... - Meneküljetek! Már tudja, jön! Siessetek!- egy úgy ránézésre 16 év körüli szőke srác vág a szavamba a hátunk mögül. Az arca pedig őszinte ijedségről árulkodik.
- Nem lehet, szükségünk van a sárkánygömbre. Daren segítened kell... - szinte futva ölelem magamhoz a fiút, akiről így Peter gyorsan rájöhet, hogy az egyik testvérem lehet. - Dori! Mennetek kell! Most! - Tényleg, csak azért jöttél vissza, hogy meglopd az apádat? - egy hátborzongatóan jeges hang töri meg a családi egymásra találást, aminek a gazdája azon az ajtón lép be, amin még nemrég az én nevem állt. A termet pedig minden irányból elárasztják apám őrei. A túlerő elég egyértelmű. Apám mellett pedig még egy úgy 11 éves kisfiú áll, vöröslő arccal, és felrepedt szájjal. Egyértelmű, hogy talán csak percekkel ezelőtt, de valaki nagyon megüthette. Most pedig könnyes szemmel áll, és a kezében a halott crupját szorongatja...
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Peternek csak biccentek, mert menet közben sikerül megválaszolnom úgy tűnik a kérdéseit. Számomra akkor sem teljesen kerek a curp felbukkanása, főleg, ha egy annyira fiatal kölyökhöz tartozik. Mindegy elengedem. Épp elég dolog miatt idegeskedem úgy általánosságban véve. Nem mindig sikerül a víz-nyugodt állapotomban maradnom. Talán amiatt mert egyre közelebb kerültem a rég elveszett családomhoz. Épp szólnék a lánynak, hogy bár azt mondtam menjünk, most határozottan utána akarok nyúlni, hogy ne tegye mert valami nagyon nem kerek itt! Amikor a természet megelevenedik és vaskos indák tekerednek rám, olyan sebesen, hogy esélyem sincs kitérni, vagy odébb mozdulni. Egy pár pillanat múlva se kezemet se lábamat nem tudom használni. Azonnal átkattan a képességem és teljes értékűen megnyilvánul a vámpír lényem ami elég ijesztő lehet és mindkettejüket kilelheti valami igen sötét, nagyon is erős aura. De mit sem érek semmivel! Addig addig küzdök a hülye indákkal, míg sikerül kiugrasztanom a vállamat és majdnem sikerül kicsúsznom abból a szarból, de csak azt érem el, hogy még inkább rám tekeredik és kis híján a szökési kísérletem áldozatául esett vállamat majdnem ki is töri... Csodás. Hátborzongató sziszegő hangot hallatok. Tudom, hogy a sárkányom nem fog megjelenni, hiszen nem vagyok életveszélyben. Az egész alig pár másodperc, úgy ténylegesen reagálnia senkinek nem lesz ideje nagyon. Ezt követően az én "átjáróm" kinyílik és az indánál fogva behúz. Eltűnök mintha ott sem lettem volna. Nos.. most már legalább van alku alapja a többieknek. Én a gömbbért cserébe! Remélem ezt fogják követni és eszükbe sem jut most utánam jönni!
//Köszönöm a játékot! És bocsánat mindenkitől hogy ennyit várattam a társaságot! Nagyon szépen köszönöm, hogy részt vehettem. Hiro majd valamikor vissza tér. Talán a katakombákban még a családjára is rá akad.. Ki tudja?
- Az én fejembe is belepiszkált és igen, kissé bizarr élmény – biccentek egyet Dorina szavai hallatán, hiszen nemrég nekem is sikerült megtapasztalnom Hiro képességét. Nem pont ezt, de nyilván ez se lehet sokkal jobb. Elvégre, ki szeretné, hogy valaki más bábként rángassa? Az azonban továbbra is kérdés számomra, hogy mennyi minden – más – információt rángatott még elő az elmémből, amelyek hasznosak lehetnek számára. - Mennyi ideig tart ennek a hatása? - fordulok a vámpír felé, amint az őr sarkon fordul, hogy megtegye azt, amire utasították. - Kitart addig, amíg gyengít a védelmen? És ha elmúlik, emlékezni fog erre? Mert ugyebár minden varázslatnak van valami hátránya, habár Hiro nem varázsolt, hanem a képességeit használta a férfin. Talán van akkora mákunk, hogy senkibe se botlik odafelé menet és nem riasztanak másokat. Ha pedig mégis emlékezne minderre, akkor lesz elég időnk arra, hogy kereket oldjunk, a gömbbel a kezünkben. Nekem azért egy pillanatra átfut a fejemen a gondolat, hogy abból a valamiből nem csak egy kellene, hanem legalább kettő. Minél több van belőle, annál jobb. - Szóval, ha emlékszik is rá, akkor a saját hibájának könyveli majd el – sóhajtok fel némileg megkönnyebbülten Hiro magyarázata hallatán. Ez kifejezetten jó fordulat számunkra. Most állítgat a rendszeren, mert hibásnak látja, de amint elmúlik a bűbáj hatása, azt hiszi majd, hogy ő tévedett. Remek. Egy-null a javunkra. - Talán, ami odabenn van, neked szól – jegyzem meg, de a lábaim továbbra se akarnak megmozdulni. Valahogy nem tetszik ez számomra, noha lefelé lépcső megy és még díszkivilágítást is kapunk a fáklyák képében. Mégis úgy érzem, hogy ez a valami csakis csapda lehet. Mi van, ha akkor zárul be, amikor odabenn vagyunk? Dorina vére kinyitja ugyan, de ki tudja, hogy odabentről is működik-e a bűbáj. - Csak óvatosan, nem tetszik ez nekem – adok hangot kételyeimnek, miközben Hiro és Dorina után én is elindulok a lépcsőn lefelé. A pálcám végig a kezemben, miközben minden apró neszre fülelek. Ha a lány apja ennyire ügyel a biztonságra, akkor ennek a valaminek semmi keresnivalója itt. Bár, talán Dorinának sose ártana, akármennyire is kegyetlen látszatra. Azt hiszem, ez az egyetlen olyan indok, amely miatt beléptem ide. Persze, az sem túl csábító, hogy ott ácsorogva kapjanak el az őrök. - Oké, ez tuti valami csapda – állapítom meg, amint beérem a többieket, majd megpillantom mindhármunk nevén a gombokon. - Szerintem jó lenne figyelmen kívül hagyni ezeket és mást keresni. Például a kiutat. Mégis honnan tudják a nevünket? Dorina vére egyértelműen valami mágiával lett összekötve, de milyennel? És ha ez így van, akkor nem fog kiderülni az apja számára, hogy a lánya a birtokon van? Talán csak azért bukkant fel ez a hely, hogy itt tartson minket, amíg ő ide nem ér.
- Félelmetes. Mármint nem te... csak... belegondolni, hogy valaki csak úgy belepiszkálhat a fejedbe... - válaszolom Hiro magyarázatára, és arra amit szerencsétlen parkőrrel tett. Ha apám végül rájön, akkor még az is lehet, hogy kirúgja... utólag talán még sem volt annyira jó ötlet. De már nincs mit tenni, és nincs visszaút sem. Aztán mire elérhetnénk a talán kissé elhamarkodott tervünk következő lépcsőjét jön a crup. Hálásan veszem ahogy Hiro felsegít. - A 11 éves öcsémé. Nyilván megszökött, amíg az öcsémet a magántanárai oktatják. - vonok vállat. Az nyilvánvalónak tűnik Hiro számára, hogy itt valószínűleg nem egy 11 éves kisfiútól és annak házi kedvencétől kell tartania. Valahogy ennek ellenére sem tud szabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendben ezzel. Túl könnyű volt leszerelni egy lelkes játszani akaró jószágot. Peter felemelt pálcával vizsgálódik a bejáratnál, ami egész egyszerűen feltárul előtte, mintha hívogatni akarná befele. Sőt, ahogy benéz egy enyhén lejtő alagutat pillant meg, melynek oldalán máris fáklyák gyulladnak saját maguktól, megvilágítva és mutatva az utat. Lehet gyanús, ha valaki nem talál semmi gyanúsat? Mért van az a megérzése, hogy csapdába sétálnak, amikor erre semmi utaló jelet nem talál?
Elbizonytalanodva lépek Peter mellé, és kémlelek be. - Még sosem láttam ezt. Nem tudom hová vezet. Talán apám egyik titkos helyére? De ha így van, akkor fogalmam sincs, hogy mért nyitja az én vérem az átjárót. - találgatok Hiro szavaira, de végül elhatározom magam, mielőtt még itt találnának minket egy titkos alagút előtt ácsorogva. Belépek, és ha a fiúk követnek akkor be is csukódik mögöttünk az ajtó. Vélhetően a bejárat már odakintről is teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Csendben, és óvatosan igyekszem haladni a folyosón. Sosem tudni egy ismeretlen helyen, főként ott, ahol apám keze irányít mindent, hogy mikor botlunk valami láthatatlan csapdába. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy sima az utunk egészen addig, amíg egy hatalmas barlangszerű terembe nem érünk. - Nahát... ez nem lehet igazi... - csodálkozok a látványon. A terem három falán egy-egy sárkánymintás kerek kőkaput látunk. Előttük pedig középen egy emelvény. - Auu... - a sebemből hirtelen három nagyobb vércsepp szakad ki, és az emelvény felett három egyforma gomb felett kezd lebegni. Vajon most meg kéne nyomni az egyik gombot? De melyiket? És minek a vér? Mért pont az enyém? Mi legyen a következő lépés? Hisz vissza már nincs értelme fordulni... Viszont ahogy a fiúk is közelebb jönnek, hogy megnézzék az emelvényt hirtelen a három egyforma kőgombon egy-egy írás jelenik meg. Méghozzá a bal szélsőn a Peter Greenwood, a középsőn a Dorina Postolache, és a jobb szélsőn a Hiro Nagiwara név. Vajon miféle mágiával lehet átitatva ez a hely, hogy név szerint ismeri az ide érkezőket?
//Határidő szept 25. Következő hsz: szept. 26.//
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Biztos vagyok benne, hogy sikerült már átjátszani az öreget, csak épp Dorina nem tud róla. Nincs olyan ember, bármennyire befolyásos is, akit ne lehetne átjátszani. Az más kérdés, hogy annyira ügyes manipulátor, hogy mindent is utólagosan el tud simítani. Dorina talán annyiból szimpatikus, hogy ő nem elégszik meg a bábszereppel és tesz azért, hogy ebből kitörjön. Megvan a bátorsága, hogy lépjen és ez mindig becsülendő. És bár én magam egy végtelenül hagyománytisztelő és hagyományőrző családban és morában nevelkedtem, valahogy mindig volt mindenkinek szava és közösségként igyekeztünk a hagyományainkat figyelembe véve megoldani ha probléma vagy ellentét adódott. A vámpírdinasztiák hagyományai nem összekeverendők a japán varázstalanok ősidők óta fenntartott, szintén elnyomó hagyományaikkal. - Nézd... nagyjából egy tucat emberrel még elbírok. De elküldhetnénk, magunk helyett valaki jelentéktelent is, hogy bénázzon össze valamit, eresszen el pár lényt, ami megindít egy láncreakciót. Szerintem sokkal egyszerűbb, mintha megpróbáljuk átvenni az irányítást. Csigavér... a Jenga-ban is alulról húzzuk ki először az elemeket. - mondom egyszerűen, egyben Peterre is rá nézve, mert lényegében ezzel megválaszolom neki is, hogy igen képes vagyok rá. Közben már befelé haladunk a láthatatlan lánnyal. Ekkor azonban szembe találjuk magunkat egy parkőrrel. Dorina nehezen tudná a fülembe súgni, mivel van köztünk vagy negyven centi különbség, de ha csak felém súgja is meghallom és biccentve neki, a fickóra emelem a kezem és elkapva a tekintetét el sem engedem. Közelebb lépek hozzá. - Nincs itt senki. Nem láttál senkit. A kúriában viszont a riasztó bűbájokra rá férne egy újra rendszerezés! Nyúljon csak bele és tegyen rendet a felcseréltek között!! - egy pillanat még eltelik majd a parkőr egyszerűen sarkon fordul és elhalad a célirányba. Ha netán furán néznének rám csak vállat vonva megjegyzem. - Ha erősebb a mentális védelem, úgy kell forgatni a szavakat, hogy az illetőnek a saját ötleteként csapódjon le. A jól működő bűbájokat, hibásnak fogja látni és megpróbálja majd "helyre hozni". - összegzem halkan azt, hogy mit is csináltam. Követjük Dorinát egyre beljebb. A jelenet amiben Dorinat fellöki a crup, és miután megszabadul a kis dögtől egyetlen gondolatot vet fel bennem. - Oké... Mit keresett itt egy idomított crup? És hol a gazdája? - érezhetően halkabbra vettem a hangomat mert ez annyira nem jó jel, hogy őszinte legyek. Ezek a kis patkányok általában nem távolodnak el túlságosan a gazdáiktól. Ami viszont nagyon nem jó jel... Ha kell segítek a lánynak felállni, legalábbis a kezemet nyújtom neki, hátha elfogadja. Megcsapja az orromat közben Dorina vére, de megvolt a mai adagom már, így azon kívül, hogy megéreztem a szagát, nem vált ki belőlem semmit. A kaput elnézve pislogok pár laposat. - Nos.. mivel a véred nyitotta ki, gondolom neked szól. Meenjünk! - vonok vállat, de azért pálcát húzok.
- Mondjuk, ebben igazad van – ismerem el kissé kelletlenül Hiro szavainak helyességét. Tényleg nem lenne jó ötlet későbbi nyomokat adnunk a másik oldal kezébe, főleg abban az esetben nem, ha ezt esetleg szerencsésen megússzuk. Még az a jó, hogy Dane és a többiek tudják, merre is vagyunk és utánunk indulhatnak, ha bajba kerülnénk. Vagy ha pontosan nem is tudják, de mágiával visszakövethetik az utunkat, egészen idáig. Igazság szerint azért remélem, hogy Dorina adott Dane számára egy pontos címet is. Már bánom, hogy annak idején nem készítettünk olyan mágikus tárgyat, amellyel jelezhet a másik, ha bajba kerülne. De ki gondolta volna, hogy egyszer az életben még szükségem lehet a segítségére. - Vámpírbáj? - vonom fel a szemöldököm Hiro mondatára. Olvastam már a dologról, de olyan vérszívóval még életemben nem találkoztam, amelyik képes is lett volna használni ezt a ritka képességet. - Befolyásolni tudod őket? - teszem fel az ostoba kérdést, habár teljesen egyértelmű lehetne, de mégis... Valamiért úgy érzem, megerősítést kell kapnom a témát illetően. - Ó, akkor ez kilőve – állapítom meg csalódottan az eredményt, habár leginkább a fiú képessége érdekelt volna. De ha a biztonsági ellenőrzés ennyire szigorú, akkor tényleg nem jutnánk vele messzire. Kockázatos. Vállalnám, ha más ügyben járnék itt és Dorina nem lenne velünk, de így azért mégse lenne jó fejest ugrani ebbe az egészbe. Bár, az apró és óvatos lépésektől se igazán lennék elbűvölve. Nem sok időnk van, ami az igazat illeti. - De ha ennyire szigorúan őrzik a kúriát, akkor egyetlen járható út sincs számunkra? Kezdem már én is kissé elhamarkodottnak érezni a döntésünket, miszerint megszerezzük azt a valamit, de ha ilyesmiről van szó, akkor személy szerint nem szokásom előre megfontolni a következő lépésemet. Emiatt kerültem is már bajba nem is egyszer, de most érzem, hogy túl nagy falat ez az egész. Három kölyök egy ekkora hatalommal szemben... Ha ezt kijátsszuk, akkor szinte bármit képesek leszünk elérni az életben. Már pont javasolni szeretném, hogy menjünk vissza és hagyjuk a fenébe ezt az egészet, amikor felbukkan egy férfi, Dorina pedig szinte egyből ráküldi Hirót, aki játszi könnyedséggel utasítja a fickót cselekvésre. Látszatra legalábbis nem tűnik túl nagy falatnak számára. Az újságírók felbukkannak, a lány pedig egyelőre irányít minket. Még szerencse, hogy mellettünk van, különben eltévednénk a birtokon. A crup felbukkanására nem reagálok semmi különösebbet, hiszen láthatóan nem célja bántani Dorinát, csak játszani szeretne, minket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. A lány azonban – hatalmas szerencsékre – könnyen leszereli egy darab bottal. Bajba kerülhetnénk, ha valaki észbe kapna és keresni kezdené a jószágot. - Ez meg mégis mi a fene? - teszem fel a kérdést, miközben valamiféle, eddig teljes mértékben rejtett kapu emelkedik ki a földből. Szemmel láthatóan Dorina is pont elég meglepett, így hát nem kezdem el faggatni. Helyette felemelt pálcával sietek a bejárathoz és veszem szemügyre kissé alaposabban. Talán csak a lány képes kinyitni, hiszen az ő vére miatt jelent meg, úgyhogy ezzel nem is próbálkozom. Egyelőre csak megpróbálom felmérni a terepet azt illetően, mennyire is biztonságos számunkra az ismeretlen hely.
Apám paranoiáját még senkinek sem sikerült átjátszani. Mi most mégis erre készülünk. És őszintén, ettől a hideg futkos a hátamon. Peter hmm... gratulációja meg... nem is tudom mint mondjak rá. Így csak felsóhajtok. - Apámnak megvannak a maga tervei. Nem igazán számít, te mit akarsz. A bátyáimnak sosem volt szabad választásuk, ahogy nekem sem. - igazából Hirora sem tudok haragudni a véleménye miatt. Ő nem ebben a családban nőtt fel. Vélhetően szerencséjére. Tulajdonképpen pedig én is a báb szerep elől szöktem meg. - A védelem éppen nem gyengül, de a figyelmet elvonhatjuk magunkról. - válaszolom meg Peter sajtóra vonatkozó kérdését. Majd a következőt is. - Éppenséggel vannak ilyen megfigyelő és riasztó bűbájok, de ezek megzavarásához fel kellene jutnunk a kúra legfelső szintjére, ott van egy mágikus kőtábla, ami irányítja ezeket. Oda pedig többszörös biztonsági ellenőrzésen át vezet az út. Szerintem oda még a vámpírbáj is kevés volna, hacsak nem tudsz egyszerre több tucat biztonságit elküldeni melegebb éghajlatok irányába...- nézek egy kis bizonytalansággal Hiro felé, mert fogalmam sincs, hogy egyszerre hány embert tudna elbűvölni, és hogy az milyen hosszan tartaná fel az illetőket. Mindenesetre szerintem nem éri meg a kockázatot. És hát Hironak is igaza van, apám mindent igyekszik túlbiztosítani, és nem igen fordulnak elő a rezervátum, és a kastély területén olyan váratlan dolgok, amikre ne számítana, vagy készült volna fel. Ez is nehezíti a dolgunk. S mintha a szerencse is mellénk szegődne, éppen hogy Hironak sikerül láthatatlanná tennie felbukkan az egyik ügyeletes főparkőr. Ráadásul teljesen egyedül egy szűk kis ösvényről előlépve. - A neve Mihai Brinkevich. Az egyik főparkőr. Őt küld fel a kúriába összezavarni a riasztóbűbájokat. - súgom a vámpír fülébe, éppen amikor az említett parkőr kiszúrja az illetéktelen párost, és feltenné a magától értetődő kérdést "Kik maguk, és mit keresnek itt?" Nem sokkal az után, hogy Hiro megszabadult a parkőr barátunktól feltűnnek a főkapunál az első kíváncsiskodó újságírók, illetve néhány értetlenkedő biztonsági, akiken látszik, hogy fogalmuk sincs semmiről. Mintha az égiek is mellénk állnának, úgy megy minden a maga útján. Így elindulok elereszteni a doxikat, illetve a mellettük tartott kisebb kellemetlenkedő élőlényeket. Közben gondosan navigálva a két társam.
És nagyjából ez az a pont, ahol elvesztem az irányítást. Pontosabban a semmiből feltűnik az öcsém crupja, hogy teljes lelkesedéssel lökjön fel, és nyaldosson halálra láthatatlanság ide, vagy oda. Végül nagy nehezen sikerül lefejtenem magamról az állatot, és egy eldobott bottal néhány pillanatnyi levegőhöz jutni. Cuki háziállat, de most nincs időm foglalkozni vele. Viszont ahogy felállok néhány csepp vér a földre hullik, ahogy esés közben egy ág megvágta a karom. Ebben a pillanatban valami furcsa történik. Ott ahol a vérem a földhöz ért egy kapu emelkedik ki, és egy titkos lejárat tárul a szemünk elé. - Ezt én még sosem láttam... - súgom döbbenten magam elé, immár teljesen látható formámban, mintha a kapu maga hatástalanítana minden álcázó bűbájt... Szerencsére azonban egyenlőre úgy tűnik elég messze vagyunk bent az erdőben már, hogy ne keltsünk feltűnést.
//Határidő: szept 7. Következő hsz: szept 8. (Ha írtok hamarabb, esetleg hamarabb) //
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Vállat vonok - Attól még meg lehet próbálni. A sárkánytetoválásom csak vészhelyzetben aktiválódik, azért, hogy engem védjen. Sajna az nem áll benne, hogy akkor rántom le a bőrömről amikor akarom... de jah ha nagy a baj, akkor ott van. - egészítem ki. Nem tehetek róla azt hiszem a véremben van ma a kekeckedés... Pillanatra elgondolkozom kinek a vérét is hajtottam fel a reggeli kávé helyett és annyira már nem is csodálkozom, hogy "pattogósra ittam magam". Néha megesik. - Meh... Ne értsd félre, nem a bátyád ellen szól, csak utálom a báb-embereket... Meg a bábosokat. Különösen, ha valaki ezt családon belül űzi. - összegzem a véleményem. Engem aztán nem hat meg továbbá. Peterre nézek - Csak ne csináljunk egyszerre túl sok mindent, különösen ne úgy, amin végig követhetik az utunkat. Olyan lényt kell találnunk, amik elég ideig feltartják őket, de nem feltétlen halnak bele a megfékezésébe... Felteszem ha apád ennyire túlbiztosít mindent, nem sűrűn történnek váratlan esetek... Fokozottan óvatosnak kell lennünk.- mondom végül. Majd mintegy halál mellékesen hozzá teszem - De amúgy a vámpírbájt is bevethetjük... Egy két dolgozót elküldhetek ide oda... - Dorinára nézek - Kit küldjek és hova? - közben elő veszem a pálcámat - Ha megbocsájtasz téged azért láthatatlanná teszlek. - És már el is varázsolom a lányt. Ezt követően mehetünk is. Egész sulis éveimben folyamatosan galibákat okoztam a sulis társaimmal... Igaz, hogy kinőttem egy részét... de azért érezhető, hogy az első körös nemtetszésem után, most már egészen élem a helyzetet.