2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Magától értetődő, hogy nem csupán az anyaság lehetőségét igazolom vissza, minősítem is ezzel. Az egykori izgalmas élet, amit a sajátoménak mondhattam, mára már tovatűnt, engem sem motivál különösebben az, hogy étlen-szomjan csatangoljak valaki után napokig valami aprópénzért, na meg a sikerélményért. Amiért lássuk be, senki nem dicsér meg. Na nem a buksisimi miatt csináltam, pontosan tudtam, hogy ha Eddie ujjong, az csak a pénz miatt van. Eszköz voltam, ahogyan Marvin is. Ezúttal viszont részese lehetek Meg életének, meghúzhatjuk egymásban a kilazult csavarokat, s úgy egészében harmonikusabbá tehetjük mindazt, ami a másiknál kimaradt. Hogy ehhez hogy jön egy közös baba? El tudnám magunkat szülőként képzelni, most már el. Nem felejthetjük el, hogy honnan jöttünk, most azonban elértünk egy olyan pontra, amikor már vágyunk arra, hogy minden rendben legyen. Van még néhány elvarratlan szál, mint mondjuk Serrano, vagy Megan tanulmányai, hiszen most nem is határoztunk meg tényleges időpontot. Majd egyszer, amikor megérett rá minden körülmény. Nem mondom, hogy tökéletesnek kell lennie, nálunk nagyjából semmi sem az. - Akkor tekintsünk rá kalandként? Kaland, de mégis fontos, amit komolyan veszünk. – Adom meg az ötletet, ami eddig ugyan nem kerülgetett, Megannal szemben a türelem komoly erény kell, hogy legyen. A stílusomat illetően szereti, ha kemény vagyok, de csak annyi, amennyire az élet megkívánja, vele viszont mindig lágy, gyengéd, és elfogadó voltam. A kettőnk családjait illetően az enyém vonzza inkább, ami felettébb jó érzés, még ha nálunk is vannak baklövések, mindig ügyesen megoldottuk, s most már az áll előttünk, hogy ha végre én is felnőttem, egy komoly kapcsolat próbáját igyekezzünk szerelmünk minden erejével a mederben tartani. Miközben átgondolja, és javasolja, hogy mit is tehetnénk, figyelmesen hallhatva hümmentek, s egyet kell értenem, tudom, hogy most már nehéz elvonatkoztatni. – Van néhány mágikus, fejvadász eszközöm. Válogathatsz. Az ikonikus sokkolót persze nem kapod meg! – Veszem el a dolog élét némi viccelődéssel, ez már lényegében lehet egy belső poén, az volt az a tárgy, ami a bemutatkozást jelentette kettőnk között. – Sose voltál az, ugye tudod? – Engedem el végül, hogy aztán intsek a fekete embernek, akinek volt annyi sütnivalója, hogy sejtse, ez nem lefutott ügy, ezért a cigizés közepette olykor benézett a kávézó üvegajtaján, s amikor elkapja a pillantásomat, megindul felénk, a szokásos széles mosolyával, mint aki tudja, győzött.
//Szerintem ilyen bájos intermezzóként ennyi most elég lehet, itt zárjunk, aztán majd eldöntjük, hogy kijátsszuk-e a sztorit, vagy plotoljuk^^//
Attól a pillanattól, hogy elszakadtam a családomtól és árvaként jártam a Roxfortba soha senkiért nem vállaltam felelősséget, magammal kezdve. Mind a ketten egészségtelen, összetört lelkek voltunk, akik együtt kezdtek el gyógyulni és habár biztosan hosszú út van még előttünk, ha összehasonlítanánk azt a Megant, aki előtte voltam, és azt, akivé az elmúlt két évben váltam, ég és föld kívül és belül is. Bele se csempészem a kérdésbe, hogy egyáltalán jó anya lennék-e, csak azt, hogy lehetnék-e anya, el tudná-e képzelni, hiszen nélküle soha, soha nem jutottam volna el az életemben egy olyan pontra, hogy ez eszembe jusson. Az anyagi háttér hiánya, apám részeges pofonjai, anya öngyilkossága, Nina eltűnése, semmi sem abba az irányba mutatott, hogy ilyen szenvedésre akarjak ítélni még egy generációt. Viszont Riley és az ő családja... nem tökéletesek, ahogy az sem, hogy az öccseként nevelik a fiát, és még is az én szememben egészen filmbeillő az életük. Vagy inkább mesébe, mert az enyémből is lehetne filmet forgatni, csak nem a Hallmarkon menne, hanem valamilyen dokumentum filmes csatornán, aminek az alanyai mindig jól pórul járnak. - Félelmetes. Igen, nekem is, de... de valahogy veled még se annyira. - mondom egészen halkan, bizonytalanul, egyértelmű, hogy még semmi sem eldöntött tény és az egész csak megfogant és érlelődik. Belefészkelte magát a fejembe és a szívembe is egy meleg, boldog érzés, hogy talán egyszer tényleg családot alapítunk. És jobb leszek, mint a szüleim, soha, soha nem hagyom el a gyerekemet, bármi áron szeretni fogom és mellette maradni. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódik még szerencse, hogy nincs időnk tovább beszélni róla, mert a végén még olyan mélyre kerülnék, hogy kialudna az a fény, ami éppen csak kigyúlt. Moesley-t már visszafordítani nem tudom, de így legalább kettesben beszélhetjük meg a dolgot. - Hát épp ezaz, hogy most, hogy felhozta, nem tudnék másra gondolni. Márpedig úgy, hogy kávézót nyitunk eléggé könnyű lesz megtalálni minket és jó sok idegen fog napi szinten megfordulni. - válaszolom, kicsit elhúzva a számat, de aztán bólintok. - Együtt megyünk, együtt jövünk, ha szorul a hurok, menekülünk. - válaszolom, aztán egy nyögés hagyja el a számat, ami annak szól, hogy ez akaratomon kívül egy kicsit talán rímelt, de olyan nagyon bénán. Felsóhajtok kicsit, nyúzottan, eszemben sincsen hősködni és az aurorok meg fejvadászok munkáját elvégezni, én csak azt akarom, hogy minket békén hagyjanak, ennyi a célom, nem több. - Ezúttal én is felkészülök és nem egy védtelen, gyenge lány leszek. - teszem hozzá, bár igazából nem pontosan tudom, hogy mire is készüljek fel, de az biztos, hogy ha már elkezdtem a szimbolisztika szakot az ott készített tárgyakkal és az ott tanult varázslatokkal már gazdagabb vagyok. És életemben először familiárist is sikerült idéznem nemrég, nem is akármilyet. Már nem küllemre, mert... egy rozsomák, nem valami fennséges, kecses, nagymacska, vagy ilyesmi. - Hívjuk vissza, jó? Most már úgy se tudnám csak úgy leszarni és elengedni az egészet. - pillantok még rá, egy bólintást várva, hogy kinyissam a kávézó bejárati ajtaját és intsek Moesley-nak, remélhetőleg felnéz a kávéjából vagy cigarettájából, mert kiabálni vagy egészen odasétálni hozzá elsőre nem akarok.
- Ahogyan én is tőled. Jó kertészként kigyomláltad, ami felesleg volt. - Ez mindkettőnk szempontjából egy ismételt szerelmi vallomás, szinte fürdünk egymás tekintetében, hiszen oly kevés az együtt töltött idő, ezt most kell kihasználnunk. A kérdését őszintén szólva nem értem. Rólam azóta gondoskodik, amióta rákattintottam a bilincset. Most ne is az olyan apróságokra gondoljunk, hogy ő maga húzta ki a tüskéket belőlem, amikor leugrottunk a vonatról. Sokkal inkább azok a tanácsok voltak fontosak, hogy egyek, figyeljek magamra. Én voltam a fogvatartója, mégis mondhatjuk, hogy Meg a védelmező angyalom, aki a szívén viseli az amúgy nagyon is rögös életemet. Nem tudom eléggé magamhoz szorítani, s tudom, hogy ezzel nem fájdalmat okozok, pusztán próbálom visszaadni a töredékét mindannak, amit képvisel. Az eszem megáll ugyanakkor, hogy mindig milyen kevésre tartotta magát, ez pedig a démonoktól ered, akik az álmait bolygatják. Főleg az apjáról lehet itt szó. - Az én részemről félelmetes lenne, mert ki kell mondanom, hogy felnőttem, képes vagyok felelősséget vállalni, ugyanakkor.. Igen, mindenképpen igen. Ha úgy gondolod, hogy szeretnéd majd egyszer, jó lenne! Nem mondom, hogy semmi sem tenne boldogabbá, mert napi szinten felülmúlod a tegnapot! - Tudom, hogy távol áll tőlünk a romantika, de ez mégis olyan érzés, mintha az embernek pillangók csiklandoznák a gyomrát, állandóan nevetni támad kedvem, ha kettőnkre gondolok. Végül letudjuk a Moesley intermezzót, Megan ugyan elég ellenséges, viszont mégis elgondolkozik rajta. Elgondolkozva morzsolgatom a válaszát. Ő magában is feltételeket szabna, ami persze előrelépés a tényleges elutasításhoz képest. - Áh, emiatt ne aggódj, nem élhetünk örökké rettegésben, nem Jimmy volt az első és egyetlen, akit az Azkabanba juttattam. Mindettől függetlenül, ha érzünk magunkban elég erőt, akkor nyilván az van előnyben, aki először lép. Ezen felül lehetne egy olyan megegyezés kettőnk között, hogy ha feladjuk, és visszatáncolunk, akkor bármikor megtehetjük, rendben? - Kérdezek vissza, én azt gondolom, hogy együtt tényleg erősek lehetünk, s egyúttal végleg le is tudjuk zárni a történetet, nem marad semmi elvarratlanul. Ha ügyesen játsszunk, akkor talán Meg is bizonyosságot nyer, hogy több annál, mint amit valaha hitt volna magáról.
Őszintén azt üzeni a tekintetem, hogy nem, nem vettem észre. Hiszen mielőtt betoppant az életembe, mielőtt rájöttem, hogy milyen erővel tudok küzdeni az életemért, mennyire vágyok arra, hogy ne csak túléljek, hanem ténylegesen éljek, minden szürke volt. A tárgyaim is kissé depresszív, néha groteszk "fura" dolgok voltak, habár most nem ömlik róla a szín, főleg nem a mézes-mázas rózsaszín. Az életem egy hosszú, rögös út és a művészetem alakulásában is minden ott van az elejétől a végéig. Illetve nem a végéig, mert még van hova fejlődnöm minden tekintetben. - Valójában tőled. Én miattad kezdtem el "működni". - suttogom vissza, ritka, hogy valami romantikussal állnék elő, de pont ezért olyan értékes és hiteles, amikor megtörténik. Szeretettelteli, ahogy hozzábújik, nekidőlök, rábízom magamat és már a legkevésbé sem félek vagy kellemetlen az érintése, sőt. - Úgy gondolod én is tudnék olyan gondoskodó lenni, mint édesanyád? - kérdezek vissza, egy kicsit elgondolkozva, hiszen amikor gyerekek voltunk akkor persze vigyáztam Ninára, gondoskodtam róla, hogy legyen mit ennie, mindig felöltözzön, lényegében életben tartottam, miközben ő pedig bennem tartotta a lelket a vidámságával, ártatlanságával, de ez azért teljesen más. Volt anyám, volt apám, csak utóbbi egy haszontalan asszonyverő, de akkor is ők fizették a számlákat, ők adták az otthont. - Gondolod, hogy én is lehetnék egyszer anya? - bukik ki belőlem, egészen elhalóan, elgondolkozva, mintha még a felvetés is valami mesebeli, távoli, alig elképzelhető dolog lenne. Egy kicsit a földbe gyökerezik a lábam, ahogy összefont karokkal figyelem a válaszait. Lehet, hogy nem ő volt a rosszfiú, nem Serrano, sőt, nem is az a fejvadász, aki úgy bánt velem, mint valami eltipornivaló csótánnyal, de akkor is ahhoz a világhoz tartozik és már az se feltétlenül tetszett, hogy vissza akarta csábítani Riley-t a kávézó megnyitása helyett. Persze önzőség lenne azt mondani, ha elém állna, hogy ezt akarja csinálni, akkor megtiltanám, de nyilván nem repesnék az örömtől, ha kockáztatná az életét napi rendszerességgel. Szótlanul hallgatok, de amikor távozóra fogja és még Riley is viszlátot biccent neki valami megmozdul bennem és előrelépek. - Várj. Nem akarok úgy élni a következő két hónapban, hogy mindenhová az embereit vizionálom és azt, hogy mit tenne velünk bosszúból azért, hogy rács mögé juttattuk. - mondom, amennyiben Moesley megáll a távozásban és nem csukódik be az ajtó. Ebben nagyon is hasonlítunk a húgommal, ő is azért tért vissza angliába, mert nem volt hajlandó menekülni az/azok elől, akiktől egész életükben menekültek apánkkal, de én még erre a két hónapra se vagyok hajlandó. Riley-ra pillantok, egyetértést, ellenzést, akármit keresve a tekintetében, amivel továbbindulhatok. Nem akarok kettőnk helyett dönteni, de abban teljes az egyetértés, ehhez semmilyen jelzést nem kell adnia, hogy vagy együtt, vagy egyikünk sem. - Toljuk el a megnyitót ameddig ennek az egésznek vége? Menjünk elébe és tegyük meg mi az első lépést? - mondom, de igazából inkább kérdezem, bizonytalanul. Passzív voltam egész életemben, kerülve a bajt, csak akkor konfrontálódva, ha valakit végképp nem tudtam lerázni magamról, de Riley-ban és az ő erejében, ügyességében, szakavatottságában bízom, ha a magaméban nem is.
- Valójában sosem a téma a fontos, hanem aki műveli. Láttam már csapnivaló aurort, és bámulatos kisegítőt is. Nem vetted még észre, hogy minden, amihez hozzá fogsz, az tőled működik? - Teljesen megértem, hogy ennyire kishitű, hiszen a pocsék családi háttere nem arra sarkalta, hogy higgyen magában. Sajnos vagyunk, akik vagyunk, de a démonaink nagy része, ott az ágy alatt, abból táplálkozik, hogy mi történt velünk az első éveinkben. Meg, az én életem szerelme egy szétszakított család gyermeke, akivel az apja cudarul bánt, és ezt nem lehet semmissé tenni. Csoda, hogy velem feloldódott, hogy képes szeretni, de azt hiszem igaza van, mert ha ismét megjeleni az életében az apja, aligha tud majd befeszülés nélkül megmaradni a közelében. Bizonyos sebek sosem gyógyulnak be, talán az enyéim nem maradandóak, mert ott van a két értelmetlen, hosszú kapcsolatom, ami miatt kissé tönkrementem, de valahogy mégis megmaradt az életkedvem, hogy felismerjem ha szüksége van valakinek támaszra. Ez pedig Meg, aki még nálam is szerencsétlenebb, így tudunk egymásba kapaszkodni. S nagyon is érdekel, hogy mi tud kezdeni a csoda-tárgyaival, mint a festmények, vagy azok az apróságok, amikben mindenki meglátja a művész drága kezét. - Nagyon örültek neki, ahogyan én is. Azt hiszem, mindig reménykedtek, hogy majd találok valakit, aki nem csak az én, de az ő életüket is teljessé, teljesebbé teszik. Tudod anyám, a három fiúval, férfivel elég tyúkanyós típus, de kinek adja majd át ezt a gondoskodó szerepet? - Illesztem az arcát a tenyereimbe, hogy odaérintsem hozzá a sajátomat, csók nélkül, csupán összebújva. - Ahogy mondod. Ez most csupán jelen idő. Még nem talált ki, ezért tippelgetünk most arra, ami bennünket foglalkoztat. A vége úgyis az lesz, hogy ő pelenkáz majd minket, ez az élet rendje. - Nagyjából eddig jutunk a beszélgetésben, évődésben, aztán megjön Moesley, akit Meg úgy azonosít, mint minden baj forrását, pedig lényegében végig ő segített nekünk. Annyiból azért megértem, hogy az egész lénye a Serrano ügyre emlékezteti. Ebben azért nem értek vele egyet, ám mivel nekem az életem nagy része aurorok között telt, tudom, hogy milyenek a szándékai, Meg viszont elég sok rossz emléket szerzett, amitől nehéz szabadulni. - Nem is kell annak lenned. Látod, hogy ez inkább csak egy lehetőség. Nem megyünk, ha nem akarsz. - Rázom a fejemet békítőn. Semleges az álláspontom, ettől még nem érzem magamat papucsnak, de irányítani sem akarom a döntésben. Részemről tudnék érvelni mellette, és ellene is, mégsem az én dolgom. Ha Moesley meg tudja győzni, akkor tegye, az ő feladata, nem az enyém. - Amíg él, mindenki, aki ellene tört, vallott, veszélyben lesz. Talán év végére megkapja a Dementor csókot, de az még két hónap. - Hajtja fel a kávét, láthatóan nem a szavak embere, ő is terepen szokott dolgozni, most sem azért van itt, hogy hosszasan tárgyaljon. - Nos pont ez benne a csavar. Rád nem számít senki, és talán le tudnád zárni az ügyet magadban is. Nem egy szabálykövető bürokratára van szükségem, aki csak jelentéseket körmöl. Én javasoltam a párosotokat, de ha nem, hát nem. Ha mégis változna az ügy, Walsh majd szól. - Én bólintok, a fekete ember pedig távozik. Mi pedig össze vagyunk ragasztva a témában, vagy ketten megyünk, vagy senki.
Kicsit hitetlenül ingatom meg a fejem és idegenek valószínűleg azt hinnék, hogy ez valamilyen álszerénység, de valójában tényleg ennyire kevés a hitem magamban és a tehetségemben. Pedig már tényleg alkottam nem egy tárgyat, sőt, a Roxmortsi tetováló szalonon keresztül minták felrajzolását is gyakoroltam, sok lábon kell állni. Ott is kiütött persze, hogy az emberekkel nem olyan nagyon jövök ki, minden területen visszasül, hogy igen érdektelen tudok lenni idegenekkel, vagy ha felhúznak, akkor egyenesen bunkó. - Köszönöm, de ez annyira nem különleges a szakomon. Egyesek rúnamágusnak, mások varázstárgy készítőnek vagy pálcakészítőnek készülnek, engem inkább a tárgyak vagy festmények életrekeltése érdekel. Meg a mechanikusak, mint a toll, a medál és az óra, amit a családodnak adtam. - mosolyodom el, felemlegetve az ajándékokat, amiket a Walsh farmi látogatáson adtam, mindegyik tovább bűvölt mugli ketyere volt. Nem csoda, hogy ötvözni akarom a kettőt, hiszen nagyon prominensen megmaradt az életemben a mugli származás, akkor is, ha a Roxfortba kerülés után jórészt varázsló buborékban voltam, valahogy a sok korai kudarc miatt a varázslásban sosem éreztem magam “ízig vérig boszorkánynak”, mint a többség. Habár visszamentem tanulni és az új pálcámmal sokkal, sokkal sikeresebb vagyok, még mindig nehéz lenne elképzelnem az életem csak varázslók lakta területen a modern technológiáktól mentesen vagy elmaradottan. Picit bólintok csak, megértően, egy kicsit irigylem, hogy az én apám nem szeretetből, nem féltésből volt olyan, amilyen, hanem kegyetlenségből. Legalábbis az én emlékeimben így él és mivel Ninának ködösek az emlékei még mindig és csak azzal van tisztában, hogy miután elhagyták Angliát jól bánt vele, ez talán örök ellentétként fog a húgommal feszülni közöttünk. - Úgy érted, amit majd ő kitalál magának. Huszonegyedik században vagyunk. - toldom közbe, hiszen ki tudja, hogy Jackie végül varázsló lesz, vagy sem, és hogy olyan katonás vagy fejvadászos útra akar-e lépni, mint a családjában a férfiak. Az biztos, hogy én jobban örülnék neki, ha Riley-nak soha nem lenne veszélyben az élete újra, de persze ebbe még komolyabban belegondolni sincs időm, mert már is megtalál minket a baj. Összefonott karokkal, bizalmatlan, várokozó tekintettel figyelem a férfit, amíg beszél és minden szavával egyre jobban érzem, ahogy a tarkómon és a karomon elkezd felállni a vékony, pihés szőr. Szinte hitetlenül vonom össze a szemöldökömet, azonnal megrázva a fejemet. - Nem értem, hogy miért kockáztatnánk az életünket, megint. Ha tudjátok, hogy irányít az Azkabanból, akkor csak meg kell találni, hogy ki a futár és azt is bevágni mellé. - vágom rá azonnal, de aztán egy kicsit megvillan a szememben a kétségbeesés Riley felé fordulva. - Veszélyben vagyunk még mindig? Én nem vagyok színész, nem vagyok simulékony, nem vagyok kommandós auror. - sorolom, hiszen legutóbb az életemért küzdöttem kétségbeesetten, semmit az ég világon nem értettem meg az utolsó percig, hogy miért is történik ez az egész velem, csak kapálóztam, rúgtam, haraptam és futottam, ahogy a csökevényes egészségemből telt. Rendben, most valamivel fittebb vagyok, az életem sokkal jobban összeszedett és a pálca sem áll olyan idegenül a kezemben, de attól még nem hiszem el, hogy én kellek nekik. - Ha én vagyok a legmegfelelőbb a feladatra, akkor a minisztérium vagy akárkihez tartozol elég kétségbeesett lehet. - teszem hozzá, miközben megvárom, míg a kávét lerakja Riley aztán mellé orientálódok, hogy kérdőn a szemébe nézhessek várva, hogy ő mit gondol. Tudom, hogy jó a munkájában, tudom, hogy kompetens a feladatra, de ez nem jelenti azt, hogy örülnék, ha ilyenbe keveredik velem, vagy nélkülem. Sőt, nélkülem még kevésbé, pedig egész életemben csak magamért feleltem, de most akármilyen haszontalannak érezném magam, inkább tartok vele, minthogy valami tehetetlen nőcskeként a zsepkendőmmel integessek az ajtóban a távozásakor.
– Ugyan.. én azt gondolom, hogy több van benned, sokkal több, mint amit be tudnál vallani magadnak. Láttalak már küzdeni, és nem az életösztönről beszélek. Sokkal inkább az elveidért, amiben hiszel. – Ez nem bók, s nem szerelmi elfogultság. Ezt úgy mondom, mint egyik bajtárs a másiknak. Kétlem, hogy a skóciai éjszakai rohanásunk egyszeri eset volt, sokkal inkább azt bizonyította, hogy Meg bizony csupán a jelenében nem talál motivációt, mert még nem találta meg azt, amiben hisz. Ez nehéz kenyér, hiszen sokan küzdenek azzal, hogy csupán próbálkoznak, tessék-lássék fél-életet élnek, mert túl sokat kéne kísérletezni azzal, hogy mi is megy igazán. Aztán van, hogy a szerencse közbeszól, s kibukik az, hogy valami stresszhelyzet megmutatja a tehetséget. Megannak lehet, hogy túlélőtechnikákat kéne tanítania? Vagy cserkészcsapatot vezetnie a Sziklás hegységbe? Lehet, hogy az testhezálló lenne. Miközben ezt mondom, mosolyogva rajta felejtem a tekintemet, nálunk a nosztalgiafaktort nem valami romantikus udvarlás, randizós időszak előzte meg, sem pedig heves egymásnak esés, lényegében inkább a válsághelyzet. Amikor látod a másikat szakadtan, véresen, de mégis küzdeni, na annál semmi sem mutatja meg az igazi lelkét. Mondhatnánk, hogy bárki így reagált volna, mint ő, de ezt erősen kétlem! – Komolyan? Nem csodálkozom, hiszen eddig is tudtam, hogy a művészi hajlamod mennyire erős. Tehát ha tárgyakba is bele tudod önteni, az már igazi csoda, büszke vagyok rád! - Rázom a fejemet, végre nem becsüli le magát, ez komoly előrelépés az önbizalmát illetően, viszont a családjának, legalábbis ikertestvérének felbukkanása tönkreteheti ezt a fejlődési útat. Mellette akarok lenni, amin viszont nem segít a távkapcsolat. – Igen, ahogy mondod, a családjával szemben a szigorúsága mindig a féltésből, a szeretetből született. Sosem volt zsarnok, csak katonás, ami azt hiszem ránk is fér. – Bólogatok most én mosolyogva, hiszen igencsak szabad szellem vagyok, ebben is hasonlítunk Meggel, viszont Jackie még nagyon kicsi, kell neki az útmutatás, amit egy valódi apafigura tud megadni. – Nos nem lesz nagy tragédia. Látod, én sem használom a mágiát, nincs is rá szükségem. Ha Jackie-ben meg sem mutatkozik, akkor marad a farmon, vagy tudomisén, idővel elmegy ő is katonának. Amit majd apáék kitalálnak. – Vélekedek, de nem féltem a családomat, ez is meg lesz oldva, mint minden más. Átkarolom a leányzót, hogy még megöleljem, mielőtt Moesley belép, hiszen most elterelődik a fókusz kettőnkről ismét a külvilág felé. A fekete ember szélesen elmosolyodik, és vállat von. – Megsértettelek? Bocsáss meg. Csak neki válaszoltam, mert kérdezett. – Le is ül az egyik asztalhoz, én pedig biccentek, és megcsinálom a kávét, látótávolságból. Az auror csak dobol asztalon, láthatóan nem siet sehova. – Nos az merült fel bennem, hogy mivel Serrano az Azkabanból is irányít, nem zárult le az ügy. Viszont ha Te, és esetleg Walsh elmennétek szaglászni a birtokára, akár be is épülnétek, az emberei álmukban sem gondolnák hogy Titeket keresnek, ha éppen szem előtt vagytok. Az már egyértelmű, hogy jól működtök együtt. – Én azért nem szólalok meg, mivel amúgy is aurorként tevékenykedtem, utána magánynyomozóként, nekem testhezálló az ilyesmi, de Megan tudom, hogy írtózik már az egész ügytől. Viszont meglep, hogy most mégis vele számolnak.
Nem is veszem személyeskedésnek egyetlen kérdését se, igyekszem megválaszolni amennyire csak tudom, csak van, amit még én sem értek. Illetve a legtöbb részletet egyáltalán nem tudom összerakni, hogy mi miért is történt, miért lett anya öngyilkos, miért az a válasz erre, hogy szőrén szálán eltűnjenek és kitől menekültek és az miért nem jött én utánam. Talán annyira nem érek semmit apám szemében, hogy úgy gondolták velem már kiugrasztani se lehet a bokorból? Jó lenne, ha egy leheletnyivel több logikával áldott volna az ég, tudom, hogy valamit kihagyok, hogy már összeállhatott volna a kép, vagy legalább is lehetnék közelebb, de semmi... - Nem tudom, hogy nekem mi számítana terepnek, nekem semmilyen olyan szakmám sincs, ami belekényszerítene a tanulásba. - válaszolom, hiszen egész életemben problémáim voltak a motivációval, hogy fel akarjak kelni, hogy el akarjam látni magam, a művészetem is szöttyögős időtöltés volt. Én azok közé tartozom, akiknek az iskolai beosztása is már célt ad a mindennapjainak, hogy kikeljen az ágyból, habár már Riley-nak hála és a sok eltelt évnek, sokkal jobban vagyok. - A szimbolisztikán pedig olyan tárgyakat vagyok képes létrehozni, amiket tényleg átjár a mágia. - teszem hozzá egy kis mosollyal, már nem csak kiállítási tárgyak és porfogók lehetnek, amiket csinálok. Itt is lehetne egy-két dolog, amivel kezdhetnék valamit, de mivel nem beszéltük meg, hogy mugli lesz-e a hely vagy varázslóknak, vagy vegyes, minden teljesen egyszerű. - Még akkor is, ha üvöltött vele, féltésből tette és így tű pontosan el tudom képzelni, hogy milyen lehetett, te milyen lehettél. - mosolyodom el gyengéden, tényleg részletesen látom a lelki szemeim előtt, a fantáziám, amiből fakad a szobrászat, a rajzolás, mindig sokkal színesebb volt, mint másoknak körülöttem. - Gondoltatok rá valaha, hogy mi van, ha jövő nyáron nem kapja meg a levelet, ha nem örökölte a varázserőt tőletek? - teszem hozzá, hiszen én és a húgom muglik között születtünk boszorkánynak - legjobb tudomásunk szerint -, és tudom, hogy ez fordítva is lehetséges, az iskolai gondnok az élő, megkeseredett, nyűgös példa rá. - Én is szeretlek téged. - lehelem csak, mert a hangom kicsit elcsuklik, miközben egymás után kergetik a gondolatok egymást a fejemben, hogy én mennyire el tudom képzelni, hogy nem érdemlem meg, hogy befogadjanak és hogy milyen erős a megfelelési kényszerem, mert közöttük egy egész új élet nyílt meg előttem, amit még soha nem tapasztaltam. Nem akarom elveszíteni Riley-t, de már nem akarom elveszíteni a családját se. Minél többet beszél a fazon annál feszültebb leszek és ezt érezheti is magán Riley ahogy a derekát átölelve kicsit megszorítom. Bizalmatlan vagyok, de mire befejezi már inkább egyenesen dühös. - Ha valamit akarsz tőlem, akkor a szemembe is mondhatod, nincs szükségem arra, hogy a férfiak beszéljék meg a fejem felett. - húzom ki magamat, harapósan, el se indulok kávét csinálni neki, nem vagyok a cselédje. Egyértelmű, hogy bár családi körben próbálok odafigyelni másokra, felajánlani a segítségem, a kiszolgálás problémás lenne, ha esetleg Riley elgondolkozott volna azon akarok-e itt dolgozni. Ha valaki rendes, akkor könnyű megcsinálni azt a kávét, de ha valaki rossz szemmel néz rám akkor lehet, hogy azonnal elkergetem a keresetlen stílusommal.
Nem az a cél, hogy zavarba hozzam a családi kérdésekkel, ám kettőnk között mindig olyan volt a nexus, hogy csak direktbe, őszintén. Az én családom esete nagyon egyszerű, csakis Jackie az, akit máshogyan kell kezelnünk, mert bár az én fiam, de nem én nevelem, a bátyjának mondunk engem, Megan viszont szegény minden szempontból hátrányos helyzetűnek számít. Nekem hiába gyomorfekélyem, cigifüggőségem, ő a nehezebb dió a szorongásaival. Én is simán el tudok fojtani, őt viszont felemészti a múltja. S ebből a múltból bontakozik ki a testvére, no meg az apjának alakja. Nem csoda, hogy ha ennyire húsbavágó kérdésekkel bombázom, hiszen jelenleg távkapcsolat a miénk, nem tudok ott lenni, átölelve megvigasztalni, amikor éppen nincsen jó passzban. Annyit tehetek, hogy amikor együtt vagyunk, akkor komolyan a jövőnket tervezzük, hogy azt lássa bennem, van értelme bízni. Én ugyanis már teljesen ráálltam arra, hogy ez egy komoly kapcsolat, kár összehasonlítani a korábbi zsákutcákkal, Meg az igazi! – Ugyan, a Roxfort sem való mindenkinek. Én is a terepem találtam meg önmagam. – Rázom meg a fejemet mosolyogva, miért várnám el, hogy top boszorkány lesz? Ő a kreatív angyal, aki adni szeret a művészeten keresztül. Ezt bezzeg kevésbé oktatják az iskolában, leszámítva talán a látványmágus egyetemista szakot. Miközben megfeszül a karomban, a karját simogatom, már-már csiklandozós jelleggel, hogy ha ő a tanárokat, én pedig őt tudjam kizökkenteni a megszokott melankóliából. – A bűvös nyolcas. Kicsi még ahhoz, hogy kamaszként kezeljük, de már elég nagy, hogy galibába kerüljön. Legutóbb is ki akart lovagolni, egyedül. Apám.. bár nem egy hangos ember, üvöltött vele, amikor meglátta, hogy mit csinál. Déja vu.. – Csóválom a fejemet nosztalgikusan, a fiam pont olyan, mint én, öntörvényű, provokatív. Apa úgy fest most a második kört futja. – Oh, dehogy vagy te haszontalan. Anya szerinted ennyire örült volna bármelyik exemnek? Itt nincsen elvárás, netán lista, hogy mi a jó, mi nem. Csak add magad. Ha én szeretlek, akkor meglepődnék, hogy ha ők nem. – Biztatom, s támogatom arról, hogy mindez csak az ő fejében létezik. Nyilván sokat gyűrte már az élet, pláne a mi közös vesszőfutásunk is azt koronázta meg, hogy mennyire nehezen találja a helyét, de még véletlenül sem kell magát Jackie mostohájaként kezelni. Ha egyszer, ismétlem egyszer úgy döntünk, hogy lesz gyerekünk, akkor is lesz idő próbálkozni, nem érdemes most a nyakába vennie a nemlétező felelősséget. Ezen a ponton viszont nyílik az ajtó, s Moesley lép be, akit Megan nagyon távolságtartóan szólít meg, míg én kezet nyújtok. – Egy kávé jól esne. – Közli az auror, mintha szándékosan nem venné észre, hogy Meg szemében nem kívánatos vendég. – Hogy s mint? – Kérdezi most tőlem, mire én szabadkozva emelem fel a kezemet. – Most éppen békésen, köszönjük. Na de Moesley, tudjuk, hogy nem köszönne ránk csak úgy, most éppen mi van? – Kérdezek vissza, mire a fekete ember invitálás nélkül le is ül egy asztalhoz, és Megan felé biccent. – Miatta jöttem. Van egy ötletem.
Nehéz kérdéseket tesz fel, pedig lehet, hogy más egy pillanat alatt megválaszolná, de én sose voltam jó emberismerő, egyszerűen nem fordítottam rá elég időt és energiát, hogy kiismerjem az emberek szándékait. Mindenkitől csak elhatárolódtam és soha nem hittem el, ha valaki őszintén segíteni akart. Nem csoda, hogy olyan rövid a meghívandó barátaim listája. - Sosem voltam mintadiák, ha ki akartam zökkenteni a tanárokat kegyetlenül és... keserűen szólogattam be, képtelenek voltak motiválni, rávenni, hogy ne a minimumot nyújtsam. - mesélem neki, nem nehéz elképzelni, hiszen amikor a Pennaboltban először találkoztunk akkor is egy magában pakolgató pofákat vágó csaj voltam, aki többé-kevésbé gyűlölte az életét. Arra, hogy neki akkor se ő kéne már azért inkább csak hitetlenül megingatom a fejemet, szerencse, de még nem is találkozott Ninával. Talán kiderül, hogy ő mindenben a javított kiadásom, ki tudja. Egyetlen pillantásból egyértelmű még nekem is, hogy ő erősebb és ügyesebb, meg persze csinosabb, de mindebbe közrejátszhat az önértékelésem is. - Nem. Biztosan nem tudnánk. - válaszolom, nem csak, hogy egyetértően az apámmal kapcsolatban, de szinte dühösen megfeszülve a karjaiban. - Nem az érzelmes egymásra találás miatt szeretném megtalálni, hanem hogy számon kérjem, úgy igazán. - teszem hozzá, hiszen annyi minden tisztázatlan még úgy is, hogy Nina ki tudott egészíteni néhány dolgot, egyáltalán nem mindent. - Úgy értettem... hanyadik? -vonom össze a szemöldökömet, de valójában nem tehetek mást, minthogy megszorítsam az alkarját és egy pillanatra még szorosabban öleljem magamhoz. - A lehető legjobbat hoztátok ki a helyzetből és Jackie boldog és a szüleid is boldogok vele, amennyire láttam. - próbálom megnyugtatni, de csak kétszer jártam náluk így annyira nagy belátásom nincsen. Talán kicsit idősek már egy ilyen fiatal gyerekhez a háznál, de ebben segítenek a bentlakásos varázsló iskolák majd, már ha örökölte a varázslatot. Azt hiszem két varázshasználó gyerekeként eszméletlen ritka, hogy ne így legyen, de én leszek az utolsó, akit az komolyabban zavarna, ha varázstalan. - Persze, tudom, csak... nem akarok haszontalan lenni a családod szemében. - vallom be kénytelen kelletlen, hiszen lehet, hogy már nem tölt sok időt otthon, nem a farmon dolgozik velük, de akárhányszor elmentünk akkor is meg volt a ritmusuk, egy olyan élet, amit én még hírből sem ismertem soha. Azért az, hogy nem várják el, hogy az anyja legyek valamiért egy furcsa érzéssel tölt el a gyomromban, mintha az anyaság kérdése egyszerre lenne rettenetesen ijesztő és... izgalmas kaland, ha Riley van az oldalamon. Talán... egyszer... Tovább kérdeznék, de a csengőre hirtelen összerezzenek, de ahogy Riley rám pillant, megingatom a fejemet és egészen baljós tekintettel nézek végig rajta. - Mi járatban itt, nálunk? Még nem nyitottunk meg. - kérdezem hűvösen, tüskésen, bár tudom, hogy a történetünkben ő nem volt kimondottan rosszfiú, de azt is, hogy mindig annyi munkát és stresszt öntött a párom nyakába, hogy rendesen rányomta a bélyegét az életére. Ráadásul állandóan erősködött, hogy térjen vissza, pedig Riley már eldöntötte, hogy ezt az álmát, a kávézót fogja felépítgetni a pénzből, ami hozzánk került. A testtartásom is egészen ellenséges, mintha beindulna a berögződés, hogy bizalmatlanul elzárkózzak a meglepetésektől.
Tudom én, hogy Megan esetében nem kell tapintatosnak lenni, nem is szereti a finomkodást. Az őszinteség híve, ettől még természetesen sosem lennék bántó, vagy bunkó vele. Olyan szövetség a miénk, ami tiszteletre, és szerelemre épül, ezért ha el is réved a tekintete a távolba a kemény kérdéseim kapcsán, tudom, hogy végül visszatalál hozzám. A család nála sarkallatos pont, s most, hogy a testvére ismét feltűnt a színen, nyilván borul minden. Újra kell építeniük mindent, ami egykor elveszett. Ám ezúttal Megan nincsen egyedül a kétségeivel, azt hiszem legalább ebben mellette lehetek, mert harmónikus, összetartó familia az enyém. – Te mint bajkeverő? És hogy megváltozott? Valahogy nekem akkor sem ő kéne. – Talán elveszem az élét némi viccelődéssel a negatív emlékeinek, holott ez komoly téma, nem kéne szurkálódnom. Inkább csak ráerősítés arra, hogy nekem mindig az ő harcias, de mégis oly törékeny stílusa jön be, nem igazán hiszek abban, hogy valaki változhat. Vagyunk akik vagyunk, és attól félek, hogy ha Megan ismét találkozna az apjával, aligha lenne benne köszönet. Attól félek, hogy Megan csupán mentegetni akarná őt, és így, hogy ez a részeges apa a másik lányát óvta, védte, számomra is nagyon visszás. El is húzom én is a számat. – Ez egyértelmű kivételezés. Vajon ezek után tudnátok jóban lenni? Ha az édesanyád emléke ezt úgysem engedné, aligha van értelme ezt erőltetni.. – Természetesen nem nekem kell arról döntenem, hogy neki mit kellene éreznie, de azt már régóta tudom, hogy folyamatosan démonokkal harcol, amiből az egyik most elő is mászott az ágy alól. Vele szembenézni.. Még egy rideg egyénnek is nehéz lenne, hát még az én Meg-emnek, akiben annyi érzés dúl. – Karácsony másnapján. A szüleim talán ezért is vették olyan könnyedén a dolgot, apám gondolom nem akart velem üvölteni azon a szent ünnepen. Tulajdonképpen meg sem beszéltük soha, csak annyit mondtak, hogy magukhoz veszik, én pedig próbáljam meg helyre tenni az életemet. Ennél többet nem is kérhettem volna. – Kerül rám a sor, hogy ismét egy kicsit a rossz emlékeken merengjek, de tulajdonképpen ez egy happy end, hiszen Jackie nem árvaházba, vagy nevelőszülőkhöz került, hanem a legszeretőbb szülőkhöz, akik engem is felneveltek. Egyszerű emberek, de a keménység és igazságosság olyan értékek, amelyek engem is életben tartanak nap mint nap. – Ezeket nem nekem kell eldöntenem. Hivatalosan nem vagyok az apja, és tőled sem várja senki, hogy az anyja légy. – Természetesen nem látok a fejébe, hogy ezt kiolvassam belőle, de beszéltünk már a kétségeiről, ezért igyekszem a dolgok elébe szaladni vele. Ha valaha úgy döntünk, hogy együtt családot alapítunk, az jó sokára lesz, és mindkettőnkben meg kell hogy érjen az elhatározás, hogy működhet a dolog. Viszont a csengő csilingel, és egy jól ismert arc, maga Alonso Moesley lép be rajta. Meganra sandítok, ő hívta meg a megnyitóra?
Bólintok az első két kérdésre, de a harmadikkal látszik rajtam, hogy feladja a labdát. Tizenegy éves korom óta reméltem, hogy újra viszont látjuk egymást és egyben felelősségre vonhatom az apánkat, hogy pontosan mi történt anyánkkal és miért tűntek el, miért hagytak magamra, sőt, azt hittem, hogy képes lennék akár lelőni is azért, amiért annyiszor kezet emelt rám és anyára. Viszont amiket Nina mesélt... - Furcsa... - torpanok meg kicsit, keresem a szavakat, de nem nagyon találok rájuk. - Megváltozott, gyerekként olyan volt, mintha egy szelíd kisangyal lett volna hozzám és a bajkeverő barátaimhoz képest, most pedig szinte lerí róla, hogy egy vagány, nagyszájú, erős boszorkánnyá lett. És amiket apánkról mesélt az sincs köszönő viszonyban az én emlékeimmel. Azt mondta sosem ártott neki, szerette őt, vigyázott rá, csak féltésből menekültek és bújkáltak. - foglalom össze, de kicsit az ajkamba harapok, ahogy felsejlik előttem a sok rossz emlék. - Én azt hittem... én úgy emlékszem, hogy egy részeges agresszív vadállat, aki minden legkisebb frusztrációt pofonban meg üvöltözésben töltött ki anyán és rajtam. - gördülnek le végül a szavak nehezen a számról. Ilyen részletességgel még sosem beszéltem róla, csak azt mondtam el Riley-nak, hogy anya öngyilkos lett és apa szó nélkül lelépett Ninával én pedig féltem, hogy rosszul bánik vele, mert rohadt szar apa volt. Örülök, hogy a húgom él, sértetlen, újra találkozhatunk, sőt, iskolatársak leszünk, de nem minden kérdés lett még így se megválaszolva. Bágyadtan elmosolyodom, ahogy visszatérnek a gondolataim a kávézóhoz és a berendezéséhez, de őszintén nem raktam bele annyi energiát, mint ő, ez vitathatatlan, hiszen nekem ott volt az iskola is, amiben ezúttal nem szeretnék elbukni és ezért vért is izzadok. A magam módján. Elképesztően el vagyok maradva úgy, hogy az első hét évet csak túléltem, de semmilyen tudással nem gazdagodtam, így minden tantárgy, minden vizsga ezerszer erősebb arculcsapás, mint a többi diáknak. - Köszönöm. - válaszolom, kicsit elgondolkozva a kérdésen a húgommal kapcsolatban, de őszintén hitetlenül rázom meg a fejemet. - Erősen kétlem, hogy bármibe is beleszólna az életemben. Alig emlékszik rám, szinte idegenek vagyunk a számára, nincs is joga rá, se oka. Sőt. Kedvelni fog, szerintem. - biccentem kicsit félre a fejemet, de nem valami magabiztos a hangom. Egyelőre azért erőteljesen kérdőjeles, hogy pontosan milyen is lesz újra megismerkedni és milyen lány is lett a húgomból, bár azt tudom, hogy az Auror szakra jelentkezett és már is van egy-két halálközeli hősködős nyomozás a háta mögött, amivel már is a szöges ellentétemnek tűnik. Én csak túléltem a bajt Serranoval kapcsolatban, soha nem volt szándékom hősiesen leleplezni vagy bezáratni, azt se tudtam, hogy tényleg van nálam valami tőle, minden csak véletlenül így esett. - Azért annyira már nem kicsi, ennyi idősen mi már szabadtartáson voltunk. - védem be egy kicsit Jackie-t, aztán hirtelen összevonom a szemöldökömet. - Mikor is van a születésnapja? - kérdezek rá most már nyíltan, de mardosó bűntudattal, a barátnőjeként az ilyenekkel illene tisztában lennem. Nem vagyok szó szerint a mostohaanyja, de még mindig kiütközik, hogy nem érzem magam elég nyitottnak, elég törődőnek, elég jó "barátnő alapanyagnak" néha. - Nem is tudom, nekem nincs olyan rengeteg ismerősöm és ebben a városban lényegében senki, akiről tudnék. Talán, ha Lena eljön őt megkérdezhetjük, de ezután teljesen kifogytam. - vonom meg a vállamat, valószínűbb, hogy interjúztatni kell majd érte idegeneket. Valamiért azért a gyomromban elindul egy kellemetlen görcs, ha arra gondolok, hogy valami csinos, vidám, pörgős csajszi fogja körbeugrálni Riley-t míg én az iskolapadot koptatom a tanév alatt, pedig ezen már igazán túl kéne lennem ennyi távkapcsolat után. - Eldöntötted már, hogy a varázstalan világ vagy a varázsvilág része legyen? Vagy valahogy... mindkettő?
-Akkor ezt kipipálhatjuk? Találkoztatok? Milyen volt? – Dőlnek belőlem a kérdések. Harmónikus családban nőttem fel, viszont én nem tudtam ugyanezt felépíteni. Nem várhatom Megtől, hogy szülőként neveljük Jackie-t, hiszen én is csak technikailag vagyok az apja, de nem értem meg rá, hogy ténylegesen felelősséget vállaljak érte. Talán még most sem. Igencsak hányattatott éveken vagyok túl, meg kell tanulnom, hogy milyen az, ha többnyire minden rendben van. Megan részéről ez egy korszak vége, hiszen régóta keresi a testvérét, kérdés, hogy mire mennek együtt. Vajon össze tudnak majd szokni, vagy teljesen esélytelen? Vagy inkább még mindig az apját kajtatná? – Ezt csak azért mondod, mert én már évek óta gondolkozom rajta, már nagyjából a fejemben volt. S igenis kellett hozzá a munkád, a szorgos kis kezed. Ettől több lett! – Rázom meg a fejemet, miközben összebújunk. A hátán pihentetem a tenyeremet, olykor végigsimítva a tincsein. Talán elsőre nem néztem meg nagyon magamnak, de így utólag belegondolva már a Pennaboltban is igazi egyéniség volt, még ha ő saját magát szürke kisegérnek állítja be. Bár felnézett rám, mint erős pasira, a vesszőfutásunk alkalmával bizony többször is előfordult, hogy ő volt a keményebb. Ez nem csupán a káromkodásaiban merült ki, kellett hozzá lelkierő, vagy állóképesség, hogy mindent túléljen, ne roppanjon össze. Szerencsére főleg inkább rohanás volt az egész, nem pedig érdemi összecsapás. Most, hogy egyetemre jár, talán le van maradva a többitől, de még fiatal, ki tud teljesedni. – Csak nyugodtan, szívesen megismerném a barátaidat, és a testvéredet. Remélem neki sem lesz ellenem kifogása. – Kissé furcsa helyzet, nem igazán kellett eddig megfelelnem senkinek, Megan pedig simán kezelte a morgós stílusomat, lévén ő is az. Ha kicsit viccesre akarnám venni a figurát, olyanok vagyunk, mint egy idős, zsémbes házaspár. Ám csak a külvilággal szemben, egymás felé már nagyon is nyitottak, évődőek. – Szerintem jön, nincs aki vigyázzon rá. Majd ölbe vesszük, hogy ne verje le a műveidet. – Ez persze illúzió, most abban a korszakában van, hogy rohangál, lehetetlen pórázt tenni rá. – Fel kellene vennünk egy üzletvezetőt, hiszen én is csak olykor leszek itt. Van ötleted?
Nem vagyok felelőtlen, mindig figyelek, amikor a találkozásunk rosszfiúiról van szó és arról, hogy még mindig érdemes a hátunk mögé nézni, hiszen az életösztönöm mindig is erősen dübörgött bennem. Lehet, hogy ez nem látszott, mert az életkörülményeim és az egészségem is hagyott maga után kívánni valót, de a magam módján egész életemben küzdöttem. A színek és a remény viszont Riley-val tért vissza az életemben, azelőtt még a munkáim is főként fekete-fehérben játszottak, akármennyire legyen világfájdalmasan klisés. Most pedig Nina... A mellkasom annyi érzelemmel tellik meg, hogy az, hogy nyakunkon a megnyitó és hogy hallani fogom némelyek reakcióját már szinte bénítóan hat. - Már soha nem kell kutatnunk utána. A Roxfortba jött egyetemre, Riley, és ő talált meg engem. - mosolyodom el, kicsit szinte hitetlenül, pedig megtörtént, tényleg megtörtént. Még kimondani is furcsa, ahogy az is, hogy bár alig emlékszik rám, pedig nem is volt olyan kicsi. Apánk meg… na utána nyomozhatnánk, de minek? Miért ne érjem be azzal, amink van, ahelyett, hogy őt kergetném, hogy számon kérjem mi történt? - Jajj. - sóhajtok fel a viccére, de ahogy átölel hozzábújok és belemosolygok egy kicsit a mellkasába, odadöntve a fejem, mielőtt újra felnéznék rá. Látszik a tekintetemben egy cseppnyi abból az űzött vadságból, amivel megismert, de ezúttal csak “normális” hétköznapi ijedtség, ami egy megnyitóval jár. - Legalább ennyivel hozzá tudtam járulni, az oroszlán része a tiéd volt a munkának. Jobban megy az iskola, mint az első hét év, de még egy évvel később is rengeteg mindenből le vagyok maradva. Ez történik, ha valaki autópilótán viszi végig a fél életét. - vonom meg a karcsú vállamat kicsit, hiszen csoda, hogy felvettek szimbolisztika szakra azokkal a jegyekkel, amikkel a hetediket zártam és még mindig külön szintfelmérőket kell tennem, annak ellenére is, hogy már nem szorulok rá a boszorkány-támogatásra, ki tudom fizetni az egyetemet zsebből. Amikor a kérdés után lehajtja a fejét és megcsókolok viszonzom, magamhoz ölelem egy pillanatra, aztán amikor elválunk visszafordítom a szememet a kávézóra és az egész összhatására. Barátságos, nyugodt, egyszerű, nem valami úrias nyápicoknak való, hanem egyszerű, hétköznapi embereknek. Az árak is úgy lesznek belőve, hogy legyen profit, de mindenki még megengedhesse magának. Vagy majdnem mindenki. Amikor gyerek voltam még a legolcsóbb helyek árai is túllőttek a zsebemen. - Cody mindenképpen akar jönni, nagyon sokáig ő volt az, aki bátorított, hogy legyenek a munkáim közszemlére téve és hozna egy plusz egy főt is. Lena, jó lenne megvendégelni, visszafizetni, hogy elviselt hét évig szobatársként. Nina, ha el tud jönni az iskolából, még csak most kezdte, lehet, hogy ő egy fokkal lelkiismeretesebb, mint én… vagy nem… még újra meg kell ismernünk egymást… - bizonytalanodom el egy kicsit és itt meg is akad a lista, bár lehet, hogy nem szimplán elkalandozom, hanem a huszonhárom évevvel tényleg ennyi ismerősre/barátra tettem szert csak. - Jackie is jön a szüleiddel, ugye? Vagy túlságosan bonyolult lenne a családi felállás? - terelem vissza a szót rájuk, hiszen kétlem, hogy egyedül otthonhagynák a farmon, bár… mennyi idős is? Lehet, hogy már be is töltötte a tizenegyet és el is kezdte a Roxfortot és nem figyeltem eléggé, amikor Riley említette? Egy “kicsit” lefoglalt a kávézó, a szimbolisztika szak és Ninon, de ez nem valami jó kifogás, ha a páromnak a gyermeke/öccse (hivatalosan) ott van az iskolában, ahova én is járok, és le se esik.
Elsőre nehéz volt megszokni azt az életet, amelyben nincsenek függőségek, hátrányok. Eltűnőben van a gyomorfekély, egészen rendszeresen eszem, s nem hülyeségeket, a kondimat is lassan kezdem visszanyerni. Reggelente elmegyek futni, s nem ragaszkodom hozzá, hogy Meg velem tartson, sikerül, ahogy sikerül. Első körben magammal kell tisztában lennem. Na nem mondom, hogy már jól alszom, hiszen a stressz csendes gyilkos, nem lehet csak úgy kiírtani. Jerry ugyan nem perelt be, s nem küldött rám verőtrollokat, de Jimmy bizony még az Azkabanból is tudja mozgatni a szálakat, úgy hírlik, hogy nem adta fel hogy bosszút álljon. Meg visszament az iskolába, úgyhogy nem mondanám igazi összeköltözésnek, viszont a távkapcsolatban egyeztünk meg, így szépen fokozatosan felépíthetjük a közös életünket. Annyi zsákutca után egyértelműen ő az igazi, noha nem szereti, ha túlságosan romantikusan gondolok magunkra, legyünk csak átlagemberek, akik egymásra találtak! – Na igen, mikor indulunk? – Kérdezek vissza viccelődve, hiszen mindkettőnknek be van most telve a naptára, de úgy hiszen egy újabb futásra akkor is lesz időnk, ha a helyzet úgy hozza. Valahogy akkor jöttem rá, hogy ha mindketten ilyen kitartóak vagyunk, hogy odaérjünk Glasgow-ba péntek éjjelre, akkor nincs az az akadály, amit ketten le ne győznénk, mert vagy tíz járművön utaztunk a pár nap alatt, és nem volt sétagalopp, kezdve az aurorokkal, Serrano embereivel, vagy akár Marvinnal, és ha úgy vesszük, néhány pofont leszámítva ők húzták a rövidebbet! Bólogatok, ahogyan Meg büszkélkedve körbenéz, egyértelműen a sajátjának érzi, én pedig közösnek, hiszen ez valami beteljesült álom. El tudom magamat képzelni, hogy egy konyharuhával a vállamon neki főzök vacsorát, még akkor is, ha ez egy kávézó. Róla tudnék gondoskodni, és fogok is! – Hozzájuk ne merj nyúlni, mert elfenekellek! Bár, tudjaég, ez ellenkező esetben is megeshet! – Ölelem át, de csak a szám nagy, nagyon is gyengédek vagyunk, ez egy szerelmi történet, ahol óvjuk, vigyázzuk egymást. Elégedett, macsós stílusba méregetem a helyet, amit beleng az ő kreativitása is, enélkül nem is lehetne teljes a kép. – Meghívsz majd valakit? Én a szüleimet, meg a volt nejemet, végülis ennyit érdemel, ha már akkor kölcsönadta a kocsiját. – Nézek le az álomlányra, hogy egy csókot nyomjak az ajkára. Így persze nehéz válaszolni, de kit érdekel?
Nem sikerült a megnyitót az iskolaév előtt megcsinálni, de el se tudom mondani mennyire boldog vagyok, hogy így lett. Amikor elkezdődött a tanév már valamivel jobb kedvvel mentem neki a tanulásnak, az előző tanévvel kiderült, hogy rengeteg dologban változtatott az, hogy új pálcám van és persze az is, hogy motivációm a tanulásra, fejlődésre, az... életre. Az pedig, hogy Nina felbukkant az életemben, hogy a lehető legabszurdabb módon Julia ráismert a hasonlóságokra, megneszelte, hogy nővérek vagyunk, egyszerűen hihetetlen. Hihetetlen, és még is csak fogom magam és elhiszem, mert nem akarom megkérdőjelezni a miérteket, csak hálás vagyok. Ahogy azért is, hogy már tiszta és élénk tekintettel tudtam a szemébe nézni egy olyan stabil élettel, amiről Riley előtt álmodni se mertem. Ha nem "örököltünk" volna meg egy kisebb vagyont és nem lenne ez a reggeliző-kávézó, akkor is ég és föld, hogy milyen fordulatot vett az életem a Roxfortos gyermek Megan Smith óta, aki ki akarta vetni magát a toronyból. - Igaza volt annak a fejvadász munkatársadnak, aki azt mondta, hogy úgy sejti Franciaországban kéne kutatnunk utána. A Beuxbatons-ba járt, miután elhagyta a Drumstrangot, ahova az utolsó nyoma vezetett évekkel ezelőtt. - mesélem neki, bizalmasan, halkan, egészen közel simulva hozzá, ahogy még utoljára a megnyitó előtt még a teljesen üres kávézóban végigtekintünk. Néhány szobrom, festményem, rajzom díszíti a helyet, diszkréten mellettük az árral és Valery Palmer aláírásokkal, amivel korábban még Cody-val álltunk elő az anyai nevemet követve. Nem csak azért, mert nem vagyok büszke apám nevére és mert még mindig nem teljesen tiszta, hogy miért emlékszem én apámra részeges asszonyverőként, hanem mert nem is akarok semmilyen fokon a figyelem középpontjává válni és felvállalni, hogy az enyémek. Nem akarom senkinek se elmagyarázni, hogy mi mit jelent nekem, meg se hallgatni a véleményüket. Furcsa lehet, hogy művészetben adom ki a lelkemet és még sem akarom tudni, hogy ki-mit gondol róla, de így van. Hatalmas bátorság kell, hogy viszontlássam őket a falon és a fal mentén, de arra már nem fut a bátorságom, hogy szemtől szembe fogadjam a kritikákat. Tudom, hogy arra fel kell készülnöm, hogy akarva-akaratlanul meg fogom őket hallani, akár ma, akár egy másik napon, de legalább senki se fogja tudni, hogy Valery Palmer és Megan Smith egy és ugyanaz. - Olyan, amilyennek elképzelted? Tényleg tetszenek a képek a falon, ne tegyünk inkább mást a helyükre? - bizonytalanodom el így az utolsó utáni pillanatban. Ideges vagyok, ez látszik rajtam, azért is, mert nem akarok csalódást okozni neki és azért is, mert nem akarok csalódást okozni a frissen visszakapott húgomnak. Lehet, hogy az életem legjobb verziója vagyok, de ezt se mondanám annyira tökéletesnek, még mindig nem vagyok magabiztos, büszke vagy különösebben kedves és rózsás. És az is erősen összezavar, hogy még nem teljesen állt össze a kép a múltunkról és a szüleink történetéről és talán sose fog, mert Nina azt mondta, hogy az apánk kvázi kitagadta, hogy ide akar jönni és teljesen eltűnt, csak ezúttal egyedül.
