2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Mély sóhajjal viselem el végül Gina figyelmét, de nem látszik rajtam semmilyen hála, hogy törődik velem és biztosra megy, hogy a sok fényvarázslat nem ártott meg. Ráadásul a tér és idő ugrásoknak nem csak az elméletét rühellem, de jellemzően fizikailag is ki szoktam tőle akadni, mondjuk most kimerültségen, zsibbadáson kívül semmit sem érzek. Már ahhoz is fáradt vagyok, hogy hányjak. Bár amikor meglátom, hogy Gina mire készül... - Természetellenes visszarántani úgy, hogy valójában az igazi élete évtizedekkel ezelőtt megszakadt. - értek egyet ezen a ponton Benjaminnal, nem is teljesen értem, hogy egy druida, egy gyógyító hogyan lehet képes ilyesmire. Furcsa belegondolni, hogy én vérmágusként, sötét nimfaként jobban tisztelem az élet rendjét, mint ő. Bár végül is... nagyon úgy tűnik, hogy mind a ketten Mortimerek vagyunk, talán a vérében van a hajlam a nekromanciára, mert engem nem érdekel, hogy milyen angyali fénnyel jár a képessége és hogy a druidaléthez kapcsolódik, nekem ez nekromancia és kész. Katherine viszont a feltámasztásra szavaz így egy kicsit szájhúzva nézem végig a jelenetet aztán amikor Gina vélhetően megtántorodik még drámaian fel is sóhajtok, ami azt üzeni, hogy hát meg is érdemli. Nyilván valójában rosszat nem kívánok neki, de a fintorgásom szemmel látható. Azért legyek akármennyire kakukktojás a társaságban, amikor Katherine kitárja a karjait egy nagyölelésre, ha kell kinyújtom a kezem Ginához, hogy felsegítsem és belesegítsem a gesztusba, akkor is, ha ódzkodna tőle. Lehet, hogy szeretnénk érzéketlennek és erősnek tűnni, de akkor is emberek vagyunk és akkor is néha szükségünk van erre, nem csak az ölelés kezdeményezőjének, mindenkinek. A kérdésre biccentek, bár szavakkal nem válaszolok, sejthető, hogy meg akarom oldani magamban, talán éppen azért, mert rajtam kívül mindannyian elcsábultak néhány pillanatra és nem akarom, hogy a tárgy közelébe kerüljenek, hiszen itt és most még nem tudom, hogy amúgy is kiégett. Ráadásnak... lehet, hogy még nekem is szükségem van néhány percre egyedül a táblával, a gondolataimmal, a ténnyel, hogy Bryson volt a felmenőm, hogy Sybille mit tett, hogy Mortimer vagyok, ahogy Gina és persze Cody is és a szülei, akik évekig nálunk bujdostak. Ahhoz képest, hogy elméletben kihalt ház... úgy tűnik olyanok vagyunk, mint a csótányok, elpusztíthatatlanok. Végül ahelyett, hogy a hóna alá nyúlnék az ájult Jenkinsnek pálcával emelem meg a testét, hogy aztán elinduljak első körben a Gyengélkedőre, vélhetően minimum Ginával, de talán éppenséggel mindenkivel, hiszen jó lenne, ha ők lennének a szóvivők Missy-nél, nem vagyok éppenséggel a szíve csücske. Ha leadtam a poggyászt, tehát a sérült fiút és a kimerült... unokahúgomat..., akkor fordulok is tovább a Szükség szobájának folyosójára és jöhet a jó néhány perc előrehanyatlott elmélkedés a quija tábla felett.
// Ez most már TÉNYLEG záró, még egyszer köszönöm <3 //
Bólintok a többieknek, de talán mindegyikünkben néha ott van a motoszkáló gondolat, hogy a túl nagy hatalom túl nagy felelősségel is jár és nem biztos, hogy ezt cipelni is tudjuk, vagy mi van, ha minket is elbódít, mint az őseinket? Főleg, hogy az már egyértelmű, hogy mindegyikünk őseinek voltak bőven hibái. Eddig is tudtam, hogy a Benedict ág nem épp a kedvességéről híre, és hát bármennyire is nem ismertem őket, vagy nem veszek róluk tudomást, attól még igenis léteznek és nekem közöm van hozzájuk. A hűvös Nevena alakját látva, ahogyan lassan eltűnik furcsa érzés jár át. Min múlik, hogy én nem ilyen lettem? Csak anyán és a családomon? Vajon, ha Corvus más családban nevelkedik, akkor nem kellett volna küzdenie a démonaival és egész más lett volna az első néhány évében, amikor... - Azért egy próbát megér. - értek egyet én is Ginával, hiszen Friccs tuti, hogy kiakad majd, ha kiderül, hogy egyszer csak annyi lett a macskájának és bizony sejtelmem sincs, hogyan tudnánk ezt elmagyarázni bárkinek is, vagy azt miért nem fordultunk sokkal előbb a tanárokhoz. Jenkins meg is halhatott volna! Sóhajtok egyet és akaratlanul is a fiúra pillantok, aki olyan félelmetes volt mindig is. Most fogom fel, hogy jelenleg nem több, mint egy sebzett srác, akire mindig is ez a sötét démon lehetett hatással, hogy erősítse a dühét és a rosszindulatát. Talán, ha nincs a démon, akkor ő is képes lett volna visszatérni a rossz oldalról, mint Corvus, de vajon most mindezek után van még esélye? Így, hogy megmentettük, legalább a lehetőséget megadjuk neki, azt hiszem ennél többet nem tehetünk. - Köszi, és... sajnálom, hogy... - elakadok, hiszen én találtam a táblát, de közben tudatosul bennem, hogy ha nincs ez az egész, akkor a démon még ki tudja hány áldozatot szed, többek között Jenkinst is. Végül csak halványan elmosolyodom és ölelésre nyitom a kezemet úgy mindenki felé. Azt hiszem egy csoportos összeborulás még nem lenne rossz, hogy aztán mindenki menjen a maga dolgára és pihenjen egy nagyot. - Ha mégis kellene segítség, szólsz ugye? - fordulok még Corvushoz, hiszen az már egyértelmű, hogy a mágiáink épp ellenpólusai egymásnak és nem biztos, hogy a sötét mágiával átitatott táblát nem könnyebben pusztítja el a fény, mint a sötét.
Gina egyébként, ha beleadja minden erejét, akkor visszatudja hozni a macskát, de azt érzi, hogy azon túl, hogy kissé meg is szédül és nagyon kiveszi az erejét a dolog, Mrs. Norris már a legjobb esetben is egy évet húz ki majd, ha nem csak néhány hónapot, aztán jó eséllyel természetes halált hal. Gina pedig néhány napig nagyon sokat kell majd, hogy pihenjen.
Azt mindenképpen pozitív előjelnek tudom be hogy többen vagyunk, mint amennyien elindultunk. Nem szívleltem eddig Jenkinst, de most már legalább megértem, hogy miért tette, amit tett. Más, mint Corvus, ezért nem lesz a csapatunk tagja, de legalább elkezdhet valami értelmesebb életet élni. Aztán kérdés, hogy azok, akik a lélek rejtelmeivel foglalkoznak, tudnak-e rajta segíteni, hogy ne roppanjon össze, de én bízom benne. Maise hallgatása engem is meglep, remélhetőleg ő nem kattan be, hiszen neki köszönhető, hogy annak idején Mrs. Norris megszületett. Most csupán megrázom a fejemet Gina kérdésére. – Szerintem ha egyszer már meghalt, most nem több egy tetemnél. – Így a Roxfort sem lesz a régi, hiszen egy ikonikus alak végleg távozott a rosszindulatú macska személyében, de most már legalább tudjuk, hogy mi állt a háttérben. Szó szerint mi, hiszen nekünk köszönhető, hogy a tanárnő lelke ilyen sokáig túlélte. Felegyenesedem Jenkins mellől, lassan itt az ideje szólni a javasasszonynak, hogy vizsgálják meg komolyabban. Végre azt kezdem érezni, hogy nem vagyunk páratlanul az ötösfogat ellenére sem, hiszen mindenki egyenlő, feltétlenül bízunk egymásban, védjük a másik hátát. – Biztosan nem. Hozunk ugyan rossz döntéseket, de alapvetően sosem terveztünk ilyen gonoszságot. – Én is azon az állásponton vagyok, noha nem tudom, hogy Gina mit gondol, hogy Missynek kellene szólni, hiszen ő tudott az ősök megszállásáról, a testcserékről. Bízom benne, hogy ő valahogy jól elő tudja majd adni mindenki másnak, és nem nekünk kell magyarázkodnunk. Visszasorolok Kathie mellé, mintegy rá mosolyogva, hogy a fényrobbanás őt sem tette gonosszá, szükséges lépés volt. És végülis győztünk, megőrizve önmagunkat. Corvus kap egy biccentést, az már egyértelmű, hogy a sötét gyűrű, és egyéb hátterei mellett nem vonzotta be a sötét, sőt, ő maga volt, aki a fény felé terelt minket. Köztünk a helye, most már nem vitás!
//Nagyon szépen köszönöm a mesét, igazán szépen kikerekedett, élveztem minden percét!//
Nem igazán hat meg Corvus tiltakozása az ellen, hogy megnézzem minden rendben-e vele. Mint említettem a férfi büszkesége sem érdekel ebben az esetben. Az unokatestvérem, és meg kell győződnöm arról, hogy tényleg minden rendben van. Szóval nem veszem magamra ebben a pillanatban a durcás kisfiú ábrázatot. Ami pedig azt illeti, szerintem mindannyiunkban bőven van sötétség és jóság is. Senki sem tökéletes, és senki nem dönt mindig jól. Pusztán annyit tehetünk, hogy inkább igyekszünk a jó felé húzni. Ami időnként sikerül, időnként nem. De amikor nem, akkor is igyekszünk tanulni belőle. Az mindenképp megkönnyebbülésre ad okot, hogy Ben szerint Jenkins rendben lesz. Persze valószínűleg így is fel kell majd vinnünk a gyengélkedőre. Ott pedig valami értelmes magyarázattal kell előállnunk a történtekre. Talán a legjobb volna egyenesen Missire bízni, aki már tud valamennyit a helyzetünkről. Neki könnyebb volna megmagyarázni ezt az egészet. Ami meg Sybille-t illeti, én már leginkább csak mély sajnálatot érzek iránta. Végül az öregasszony szorosan öccse és Melissa párosa mögött tűnik el. Már persze ha utóbbi elfogadja előbbi közeledését. Végül nekem is sikerül lenézni a szerencsétlen eléggé petyhüdt macskára. Talán kissé szánakozva csóválom meg a fejem. - Szerintetek megpróbáljam? A kisgyerek Frics kedvéért megtettem volna. - persze ha képességemmel sikerül is valahogy életet lehelnem a macskába, az már csak egy közönséges macska lesz, és ennyi idő után nem is biztos hogy működik a dolog. Hiszen voltaképpen már évtizedek óta halott. Viszont ha az öreg Fircs meglátja, akkor úgy érzem képtelenek leszünk neki elmagyarázni a helyzetet. Valahogy már a goromba gondnokot is csak szánni tudom. Bármennyire nem kedveltem sosem. Végül, ha a többiek bólintanak, azért csak megpróbálom a dolgot. Ki tudja. Tulajdonképpen csak akkor jövök rá hogy eddig mi hiányzott, amikor Corvus végül MB mellé sorol. Igen, a háztársnőm egyértelműen az egyik legszószátyárabb ember a világon. Néha bosszantó mértékben is, de már megszoktam annyira, hogy hiányozzon, ha nem hallom a hangját. Pusztán én ezt nem teszem szóvá. Most mindannyiunknak van mit megemészteni. - Persze, hogy nem Kath. Nem kell megismételnünk a felmenőink hibáit. Még ha nem is vagyunk tökéletesek, és biztosan követünk majd el saját hibákat. De nem ilyeneket. Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni. - én már csak tudom. Esélyesen, amikor Cody visszahozásában segítettem, már akkor átléptem olyan határokat, amiket sosem kellett volna. A szellemtábla pedig jobb is hogy megsemmisítésre van ítéltetve. Pont ezért. Bár jobb lett volna többet megtudni bizonyos dolgokról az őseinktől, én mégsem bánom, hogy végre vége ennek az egész szörnyűségnek. Persze Corvusban most sokkal több nyitott kérdés lehet a származásával kapcsolatban mint nekem. De majd segítek neki tisztázni őket. Elvégre tudom milyen ez, és végtére is, ő is segített nekem. Ráadásként kiderült, hogy egy család vagyunk. Kellhet ennél több?
//Druida 6. szint: Maximum nagyobb kutya méretű állatokat képes visszahozni az életbe.
Nagyon szépen köszönöm a mesélést! Az egész sorozat nagyon izgalmas volt! //
Amikor Gina visszakérdez hiába vagyok éppen olyan mocskos, mint ők, sőt, még jóbban kóválygós a fények miatt, megrázom a fejemet, mintha olyan márványból lennék, mint az arcom gyakran. Pedig valószínűleg annak ellenére, hogy én hátráltam el a legjobban, még mindig én sínylettem meg a legjobban, mintha én is éppen olyan érzékeny lennék a fényre, mint az a lidérc. Nem igazán tetszik a hasonlat, egész életemben a sötétségre neveltek és titkon az ellen lázadtam, de folyamatosan olyan képességek mutatkoznak meg, amik ismét arra utalnak, hogy az én helyem a sötétségben. A párszaszájúság, amiről még mindig egyikük sem tud, a vérmágia, a tehetségem az átkokhoz, az érzékenységem a fényre... az, hogy míg Gina a erdeinimfaként, druidaként, gyógyítóként a megtestesült jóság - ugyan a jelleme neki se erre utal -, én addig szó szerint a születésem jogán vagyok a sötétség gyermeke. Kicsit kizökkent a Jenkins és az őt gyógyítgató Benjamin bámulásából, amikor Gina azért is odajön és elkezd vizsgálgatni, én meg mint valami elkényesztetett gyerek ráznám le magamról. Főleg, amikor Sybille is megszólal én pedig nem tudom benne a megtört öregasszonyt látni, csak az önző csótány túlélőt és kissé elfintorodom, olyan fejet vágva, mint akinek eszébe sincsen megbocsájtani a közeljövőben. Aztán végül Benjamin úgy ítéli, hogy Jenkins megmarad és Katherine mellé pozícionál, szorosan átölelik egymást, én pedig az elsőként eltűnő Brysont nézem. Váltunk egy komoly, hosszú pillantást, és még sem igazán mondunk semmi többet, nem köszönöm meg a szavait, ami szerint mindannyiunkban erős, jó szív dobog, még az enyémben is. Mielőtt eltűnne azelőtt végignéz a barátain, míg végül Melissán nem állapodik meg a tekintete, akiért egész gyerekkorában rajongott, és még sem alapítottak soha együtt családot. Még mindig egyetlen egy szó sem esett, hogy pontosan ki is az, akivel összejött, ki is a ükanyám, de nem is fog már, csak annyit látunk, hogy Bryson szavak nélkül kinyújtja a kezét Melissának, és ha az elfogadja, akkor magához húzva, egy ölelésben tűnnek el. Közel álltak Nevenával, együtt dolgoztak, együtt haltak meg, de soha nem tudta, hogy a lány többet érzett a barátságnál és így Melissával a karjában szeretné, ha végleg elhagynák ezt a világot, ha az elfogadja azt. Nem érzem sajnos a megkönnyebbülést, amikor eltűnni látom őket, inkább tovább fordulok a mindig vidám, mindig beszédes MB felé, akinek még is csak most elvitte a cica a nyelvét. Már bocsánat, Mrs. Norris. És ezen a ponton jut eszembe a macskára ránézni, aki a szellem miatt brutálisan hosszú életet élt, pedig amikor először találkoztunk vele már döglötten hevert egy dobozban. Az állat összegömbölyödve fekszik a földön, ott, ahol Mrs. Norris kiszállt belőle, és az állapcsa gyanúsan elnyílik, a nyelve gyanúsn kificcen... Aztán visszafókuszálok MB-re, és bár nem erősségem a testi kontaktus, megérintem a vállát és magamhoz vonom. - Maisie-Bee, nem szeretem, amikor nem hallom a hangodat. - jegyzem meg neki, egészen komoly hangon, pedig valószínűleg gyakrabban küldöm neki azokat a jeleket, hogy túl sokat beszél, viszont igazából amikor Nevena elnémította akkor tényleg aggódtam és tényleg elképesztően zavart a helyzet, a hiánya. Ráadásul most van az utolsó esélye, hogy szót váltson Treat-tel, hiszen ahogy sorban mindenki eltűnik az ő őse az utolsó előtti a sorban.
A kérdés valószínűleg Bennek szólt, nem nekem, így nem is válaszolok, legalább is azonnal vagy teljesen direktben. - Megpróbálom majd elpusztítani a táblát. Az ilyesmiben általában jó vagyok, ha akarom, ha nem. - jegyzem meg, ezzel nem a relikviamester képességeimre utalva, hanem arra, hogy a sötét praktikák és a pusztítás örökre a repertoáromat fogják képezni, akkor is, ha jó ügy érdekében használom. A második kérdésére viszont kihúzott háttal, szúrós tekintettel nézek a lányra. - Még a kérdés is sért, Benedict. - mondom, de nem is sikerül megütnöm a szokásos sziszegős, hideg hangszínt, ugyanis már miközben kimondom kicsit fáradtan, kicsit vékonyan, de elmosolyodom. - Hiszek abban, hogy a történelem megismétli önmagát, de csak akkor, ha az emberek nem tanulnak belőle időben. És mi egy igen komoly leckén vagyunk túl. - teszem hozzá, de végül elhallgatok, látszik, hogy már nem sokáig tudom tartani magam, nem csak fizikailag vagyok kimerülve, de lelkileg is istenesen. Gina legalább tudja a vérvonalát, kutattuk együtt, ott van tisztán leírva a történelme, de én... rólam semmi az ég világon nem volt, a feljegyzések alapján Brysonnak soha nem is voltak gyerekei. Beszélnem kell Alisonnal, beszélnem kell a szüleimmel, beszélnem kell a bátyámmal, de először is... gondolkoznom kell. Nagyon sokat, ami az én esetemben jelenleg estékbe nyúló kimerítő kviddics edzéseket fog jelenteni.
// Nagyon tetszett az egész Ős-sztori és nagyon szépen köszönöm a Mortimerek történetének tovább gazdagítsát. <3 Most aztán kell egy kis pihi megeészteni mindent, de kíváncsi vagyok mivel állnak szembe a Tekergők legközelebb. <3 //
A felmenők tényleg egyre halványabbak, de már úgy tűnik, hogy elfogadták a sorsukat és nem próbálnak mindenáron új testet találni maguknak. Talán csak a feloldozás kellett nekik, hogy az egész nem az ő hibájuk, bár tény, hogy mindegyikük épp elég rossz döntést hozott. Van közöttük olyan, aki csak sóhajtozik időnként. Valószínűleg még megpróbálnának ragaszkodni az élethez, mint ahogyan mindenki, aki a halál küszöbén áll, de azt is tudják, hogy már nincs értelme főleg mások kárára tenni ezt. - Azt hiszem itt a vége barátaim. - szólal meg ezúttal Nevena, nem olyan szúrósan és bántón, mint ahogyan eddig tette, habár nem is intéz kifejezetten kedves szavakat Kathhez, vagy akárkihez. No igen az ő története nem zárult valami jól, hiszen fiatalon meghalt, egy beteljesületlen szerelmet üldözve egész életében, és most talán pont azért is olyan fájó látnia Kath és Ben ölelkezését, hiszen ő mindig csak várt. A fiatalok érzik, hogy a folyosó szakasz is kezd megtelni melegséggel, ahogyan a szellemek lassan kezdenek köddé válni és a sötét lény is végleg megszűnt létezni. Jenkins halkan nyöszörög időnként a háttérben, de úgy tűnik, hogy egyelőre még nem tért magához. Valószínűleg néhány napot a Gyengélkedőn tölt majd, amíg teljesen felépül. Végtére is a lény nem sokon múlt, hogy beszippantsa az ő lelkét is. Elsőként Margo tűnik el, Nevena viszont még utoljára Katherinehez fordul. - A tábla, rejtsétek el, ha nem tudjátok elpusztítani. Jobb lesz mindenkinek. - biccent még egyet, de aztán lassan az ő alakja is kezd semmivé foszlani, ahogyan sorra a többieké is. Az öregasszony marad utolsóként, vélhetően a haláluk sorrendjében tűnnek el. A szellemtábla egyébként még mindig a Szükség szobájában van, ahol hagyták az első ugrás alkalmával, de ha megkeresik akkor bizony látszik, hogy már nem működő képes. A tábla színe fekete, a betűk elmaszatolódtak rajta, mintha csak hirtelen elérte volna az idő vas foga, ahogy elhagyta a mágikus erő. Még a fa is több helyen meg van repedve. - Akkor vége ugye? - szólal meg Kath talán elsőként, amikor az ősök már mind eltűntek a szemük elől. Bennek igaza lehet, ezt biztosan ki kell pihenniük, mert nem csak fizikailag, de lelkileg is komolyan megterhelte őket minden, amit átéltek. - Ugye mi nem teszünk ilyet sosem? - sóhajt egyet halkan, bár nem tudni, hogy most ezzel a szellemtáblára céloz, vagy a testfoglalásra, vagy az öreglány alkujára a halállal. Persze valahol az is ott motoszkál a fejében, hogy talán a családi tragédiái hátterében is ez az átok állhat, mit még Nevena szenvedett el Margotól. Ez persze mindegyikük fejében megfordulhat, hiszen Bennek is meghaltak a szülei, nem épp békés körülmények között, egyedül csak MB családját nem tarkította a halál, talán azért mert Treat nem vette komolyan az átkot és egyszerűen csak halálba szórakozta magát.
mesélő: Luna Lovegood
//Igazából én köszönöm szépen a játékot, persze még egy levezető kör, vagy kettő, vagy bármi lehet, de mesélői szempontból azt hiszem zárom soraimat és visszatérek Kathre.
Határidő: október 18. Én írok: október 19.//
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-10-09, 14:18
Amikor végre elhal a sikoly, s a lidérc végképp elporlad, leeresztem a pálcámat, de Jenkins vagy a többiek helyett inkább Kathrine-hez pattanok, hogy jó erősen, szorosan magamhoz öleljem. Nem kellenek most szavak, csak az ő válla felett figyelem a jelenetet, ahogyan a tanárnő is eggyéválik az enyészettel, s a macska sem marad valószinűleg többnek, mint háziállat. Ezzel a Friccsek egy jó hosszú érája lezárul. Gina és Corvus elismerő biccentése jól esik, de nincsen jelentősége. Valójában olvasottabb vagyok, mint az egykori utcagyerek/tolvaj Gina, de az ő medimágusi gyakorlata erősebb. Az én személyes képességem abban rejlik, hogy minden körülmények között odafigyeltem mások lelki igényeire, és ha ez afféle békés vezetővé is tett a többiek között, azt többre értékelem. Én voltam az, aki talán elsőként mondta ki, hogy Corvusnak köztünk a helye, s holmi félresikerült csók sem álhatott a csapatunk közé. Az életmentés a hivatásom, a hitvallásom, ám eljön az a perc, amikor pusztán védekezni már nem lehet elég. A fülem cseng, a szemem még bántóan fáj a sok fénytől, a légnyomás majdnem a falhoz vágott, de végre azt érzem, hogy végre. Eleresztem Kathie-t, hogy csak a kezét fogjam meg, a lebegő ősi alakokat szemlélve. A pálcát zsebre vágom, de a szabad tenyeremmel leárnyékolom a homlokomat, hogy a szemem elé afféle ellenzőt árnyékoljak. Miközben a többiek még az ősökkel beszélgetnek, még megvizsgálom Jenkinst-, immár elengedve a lány kezét. A fiú nyaki verőerét tapintom ki, ha szükséges, akkor gyógyító bájitalt erőltetek az ajkai közé, de lehet, hogy most már egy sima stimula is elég lesz, hogy magához térjen, megteszem, amit csak kell. Margo alakjával immár nem törődöm, felesleges hibáztatni bárkit is, a többi szellem sem érdekel különösebben, csak Melissa, az én ősöm, de mielőtt még hozzá szólnék, maga Melissa vállik egy pillanatra beszédesebbé. – Köszönjük kölykök. Nem hittem volna, hogy képesek lesztek Ti megadni nekünk az áldott békét. Rászolgáltatok az elismerésünkre. – Hm.. Némi elismerést kapunk tőle, tőlük? Meg vagyok lepődve, az már biztos. Melissa alakja felé bólintok. – Sajnálom, hogy nem volt több alkalmunk többet beszélni. Örülök, hogy végre békében nyugodhatsz, az ég legyen veled! – Fejezem be, és most már az oldalamra tapasztom a kezemet, mert igencsak rendszertelenül veszem a levegőt, szúr az oldalam. Bár egész nagyfiús már a kiállásom, de nem szokásom sportolni, így megerőltet a sok stressz, fizikai igénybevétel. Remélhetőleg tényleg csak erről van szó, s nem arról, hogy valahol útközben bekaptam valami sérülést, ami csak most kezd el tudatosulni. Most már ideje lenne hazamenni.. Kathie-re pillantok, most már a saját jelenünkben vagyunk, ideje lenne egy kicsit magunkkal is foglalkoznunk.
Ami azt illeti, Corvusnak talán igaza van. Amig nem tanulom meg teljesen uralni a képességeimet még engem is megijeszt, hogy mire lehetek képes a druida erőmmel. Nem szeretném semmilyen szín alatt se, ha a kontrolálatlan mágiámnak hála nem csak a lény, de a barátaim, vagy Jenkins is megsérülne. Rosszabb esetben úgy járna, mint azok... Jenkins és én kezdetektől nem kedveltük egymást. Már elsőben sem, és ez azóta sem változott. Most sem kedvelem. De képes vagyok felmérni, hogy a lény és a sötét gondolatok milyen erős befolyással lehettek egy mentálisan gyenge fiúcskára, aki egykor volt. Nem akarom, hogy ezúttal ártatlanul is baja essen. Voltaképpen a lényen kívül senkinek sem kellene, hogy baja essen. Azért az erősen meglep, hogy pont Ben az aki a tűzgolyót választja fegyverként. Ritkán mutatja meg ezt az oldalát az általam inkább pacifistának elkönyvelt fiú. Ha hollóhátas, ha nem. Vannak dolgok, amik nem függenek össze a házzal. Le merném fogadni, hogy a Testvériség és fanatikus Grindelwald hívők közt is akadnak szép számmal olyanok, akik nem a Mardekárt képviselték az iskolai éveik alatt. Na, nem mintha tartanék attól, hogy Ben valaha is a rossz oldalra keveredne. Túl jó ő ahhoz. Túl pacifista. Most pedig biztos vagyok benne, hogy a mi védelmünkben csillantotta meg a kevésbé barátságos oldalát. A hirtelen fény, a lökéshullám, és fenékre esés sosem kellemes kombináció. Még számunkra sem. A kezemet magam elé kapva próbálok védekezni a fény ellen, amíg visszanyerem a látásom. A hátsómat ért kellemetlen találkozás a padlóval nem sokat segít. De nem törődőm vele túl sokáig. Főként mert jön a hideg és kellemetlen érzés, amit a szellemalak átsuhan rajtunk. Aztán a sikoly. Amint képes vagyok realizálni a magam körüli helyzetet feltápászkodok. - Én rendben. Te? - válaszolom meg Corvus kérdését, ami egyben az enyém is lett volna. Vagy úgy mindannyiunké reflexből. Hiszen elég rég óta tart már ez a kis szövetség köztünk, hogy egyformán aggódjunk egymásért. Főként amikor éppen egy szörnyű lényt győztünk le, és úgy nézünk ki, mint akik épp most jöttek meg a második kobold háborúból. El ne mondjátok Binnsnek, hogy éltem ezzel a hasonlattal, még azt hinné ragadt rám valami a dög unalmas óráin! Alig észrevehető fejbiccentéssel jelzek Bennek, ha már összeszedte magát, hogy nézze meg Jenkinst, én pedig aggódva lépek be Corvus elé, hogy biztos, ami biztos alapon azért megvizsgáljam, ha kell meggyógyítsam. Hiszen a legutóbb sem viselte túl jól, amikor elszabadult Kath fény mágiája a lény ellen. Nem igazán érdekel ebben az esetben a férfi büszkesége. Corvus Margónak intézett szavaira csak egyetértően bólintok egyet. Hiszen én is csak szó szerint ennyit tudnék hozzátenni a történtekhez. Na és persze nagyjából ez az a pont, amikor bennem is tudatosul, hogy már egyáltalán nem érzem magamban Melissát. Aminek az egyik felem kifejezetten örül, a másik felem viszont már éppen megszokta volna, hogy egy másik okostojás is beleszól a dolgokba. Holott általában én vagyok az ügyeletes idegesítően tudálékos okoska. Körül pillantok az ősökön, és alig észrevehetően biccentek volt "lakótársam" felé. Végül pedig Sybille nagyin állapodik meg a szemem, aki előbb Brysonnak, de valahogy mégis mindenkinek szólnak a szavai. - Bárcsak mondhatnám, hogy mindent a lidérc miatt tettem. De dönthettem volna másként is. Nem csak a végén. Vannak dolgok amiket már régen megbántam, de nem tehetem jóvá. Csak remélem, hogy egyszer képesek lesztek megbocsátani. - lényegében elismeri saját múltját, és szörnyű tetteit. Most mégis csak egy megtört öregasszonynak tűnik. Mintha a régi mardekáros kevélységéből mostanra semmi sem maradt volna. Furcsa ez. Csak nézem az alakját, és azt kívánom, hogy bár itt lenne Cody, aki képes lenne kifejezni mindazt, ami bennem lezajlik, de amit én képtelen vagyok megmutatni. Tudom, hogy most kellene valamit mondanom. Talán megbocsátani is. Mégsem vagyok képes megszólalni. Egyszerűen csak állok.
Nem akartam megbántani Maisie-Bee-t a reakcióm hiányával, éppen csak ő az egyetlen ezen a földön, aki ilyesmikkel néha próbálkozik és soha nem tudom, hogy pontosan mit is vár válasznak. Gyakran benne vagyok az adok-kapokban, de ahogy átfordul valami halványan flörtbe, ott leáll nálam az egész. Amikor az emlékben azt hittük, hogy Jenkins meghalt valami leblokkolta az esélyét is annak, hogy ezt elfogadjam, most pedig itt fekszik a földön, valóban haldoklik, de még él... nagyjából. Akármennyire is félresiklott a kapcsolatunk, az élete, még akkor sem kívánnék neki soha halált, ha nem tudnám, hogy a lidérc miatt lett olyan szélsőségesen agresszív, így pedig főleg felsejlik bennem az emlék az első vonatútról, ahol egymás mellé csapódtunk. Elhátrálok, a patrónusom viszont kecsesen röpködik a barátaim körül, hogy védje az elméjüket a lidérc mumus-szerű sötét gondolataitól. Kissé meglep Gina választása, azt hittem a Druida lánggal fog élni, habár lehetséges, hogy tart attól, hogy újra használja, mert egyszer már túlságosan nagy erővel csapott le vele. Mondjuk jelen esetben mindenképpen a pusztításon van a hangsúly, szóval elismerően biccentek Benjamin tűzgolyójára. Nagyon ritkán villantja meg a tettrekészséget, de ez most egy olyan alkalom, és ugyan a legkevésbé sincs szüksége ebben a pillanatban az elismerésemre, de azért a háttérből megállapítom magamban, hogy jó tudni, hogy át tud lépni a passzív mediátor szerepből, ha kell. Elfedem a szememet, amúgy sincs rá szükség, hogy különösebben irányítsam a patrónusom, jó pár méterrel mögöttük állok, de így is bánt a fénytömeg, a fenékre huppanás, és a fülsértő sikoly. Kissé elakad a lélegzetem, amikor érzem a furcsa hideg érzést, egy szellem átsuhanásának érzését, de mire újra tudok fókuszálni a fénytől és a fejfájástól már hirtelen azt látom, hogy a tanárnő szelleme és a lidérc összefonódnak aztán eltűnnek. Szerencsére logikából sikerül összeraknoma hiányzó fokokat, de így is gyorsan talpra állok és előrelépek a társaimhoz. - Mindenki rendben van? - kérdem, pedig valószínűleg én vagyok a legkótyagosabb, még a lépteim se teljesen egyenesek. Nem mintha egy negatív válasszal tudnék mit kezdeni, hiszen nem vagyok gyógyító, de legalább a szándék megvan hogy utána Benjamin és Gina segíthessen a sérültnek, ha akad. Szörnyen nézünk ki, kínosan simítom hátra a hajamat és porolom le a ruhámat, de ez már halottnak a csók. - Semelyikőtök nem ezt akarta. - válaszolom a halott szellemnek, egy kicsit tárgyilagosan, mintsem támogatón, de ezt a többiekre hagyom, főleg, mert tudatosul bennem, hogy már nincs bennem az ős, és kiszúrom őket a testünkön kívül. - Bryson... - fordulok a sajátom felé, most először úgy, hogy szemtől szembe lehetünk és nem Katherine testét szállja meg. Igazából nem tudom mit mondjak az déd vagy üknagyapámnak, de mielőtt folytatnám ő szólal meg. - Köszönjük, hogy megmutattátok az igazságot, mindennek a forrását, hogy miért volt elrendeltetve, hogy tragikus véget érünk... de az átoknak itt vége. Mindannyian nehéz örökséget hordotok a vállatokon, de, amennyiben lehetek ilyen érzelgős, a tiszta szívetek éppen elég erőt ad, hogy elbírjátok. - elhallgat, a nővéréhez lép, egy kicsit még mindig vonakodva, hiszen a nő a saját gyermekeit és rokonait áldozta fle a hosszú életért. - Szeretném azt hinni, hogy benned is a lidérc munkált, nővérem. Szeretnék megbocsájtani. - fejezi be, de abszolút érezni, hogy nem biztos benne, hogy tényleg minden momentumot rá lehet fogni a sötét boszorkány lidércére és annak sötét befolyására.
Ezúttal tényleg nincs más út, mint hogy összefogjanak és együtt próbálják ezt a helyzetet megoldani. A varázslatok sorban egymás után dörrennek el, miután Kath újra kiengedi a lényt. A sötét árnyalak susogása szinte azonnal megpróbál beférkőzni a gondolataik közé, de Corvus patrónusának hála addig, amíg a varázslataikat ellövik képesek kizárni a rossz sugallatokat. Az ősök csendben vannak, talán azért is, mert tudják, hogy aztán, hogy ennek az egésznek vége, bárhogy is végződjön, bizony kénytelenek lesznek elfogadni, hogy a gyerekek mit döntenek a sorsukról. A lény telibe kapja hát a varázslatkat, fényt és még több fényt, majd végül a kiadós tűzgolyót is Bentől, hogy aztán az utolsó döfést még megadja neki Kath újboli fénysugara. Az egész folyosó megremeg, érzik, ahogyan por hullik a kövek réseiből a fejükre, de végül nem omlik le semmi sem komolyabban. Egy kiadós fényrobbanás lök rajtuk egyet. Mindenki hátraesik, de csak a hátsójuk sajnos, komolyabban nem sérülnek meg. Corvus az egyetlen, aki a sok fény miatt kissé kába, így neki néhány pillanattal többe fog kerülni, hogy újra rendesen megálljon majd a lábán. A robbanás helyén nem marad más, csak egy velőt rázó sikoly, mintha csak késleltetve érkezne, mint a tüzijáték dörrenése. A lényből talán valami utolsó morzsa marad, ami sorra végigsüvít a diákokon, de egy kellemetlen hűvös szellem érzésnél többet nem okoz már, csak maga a sikoly egy kis fülzúgást. Végül a macska előtt állapodik meg, és láthatja a kis csapat, ahogyan a régi tanárnő alakja újra kiemelkedik a macskából, az árny maradékba körbefonja, mintha csak táncolnának, hogy aztán együtt váljanak kámforrá. A macska halkan nyávogva ücsörög tovább Jenkins mellett, akibe közben visszaszáll az élet és már nem olyan lehetetlenül fehér a bőre, mint eddig volt.
Mindenki jól van tehát, bár piszkosak az alászállt portól, mindegyikük arca maszatos, de már nem érzik azt a nyomasztó sötét aurát, ami már ki tudja milyen régen húzta meg magát idelent és próbált mások negatív érzéseiből táplálkozni. Viszont, ahogyan a por elül észrevehetik, hogy bizony valami megváltozott. Talán attól, amikor a lény átsüvített rajtuk, ki tudja, de az őseik áttetsző szellemalakként lebegnek a folyosón, immár nem betolakodókként foglalják el a fiatalok testét és láthatóan nagyon értetlenkedve állnak a helyzet előtt, egészen addig, amíg rá nem eszmélnek mind, hogy az áttetsző szellem alakok többen vannak egyel, mint kellene. - Sajnálom... Én igazán nem ezt akartam... - szólal meg sóhajtva Margo, aki valószínűleg a lény elpusztításával vált újra szabad lélekké, bár az alakja egy szellemhez képest is áttetsző, sőt bizony a diákok észrevehetik, hogy mintha pillantról-pillantra az őseik is halványodnának.
mesélő: Luna Lovegood
//Határidő: október 11. Én írok: október 12.//
Maisie-Bee Levieva
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-10-04, 21:07
Na, hát erről ennyit. Próbáltam itt kedvesen flörtölgetni Corvusszal, nem azért hogy felszedjem, hanem mert tökre bírom és oldani akartam az elég feszkós hangulatot, de mondjuk annyi sikerem volt, mint póknak a klarinétórán. Nem, mintha valaha klarinétoztam volna. Az is lehet, hogy előny lenne benne a 8 láb. Vagy kéz. De ezek egyikén sincs időm sokkal tovább lamentálni annál, mint amennyit azon teszem, hogy full gáz, amiért Corvusnak ennyire nem jött át, amit mondtam, lévén az események elég rendesen tovább pörögnek. Kvázi nélkülem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben zavarni fog a sikertelenség. Na nem konkrétan Corvusnál és cseppet sem szerelmi téren, hanem inkább onnan szemlélve, hogy tökre haszontalannak érzem magam a csapatban és ez eddig nem fordult elő velem. Nem tudom, hogy Nevena-e az oka, s az, hogy mennyire más mint én, vagy csak simán beütött a kamaszlét és az, hogy bármennyire is tagadjam nekem is vannak ábrándjaim.. mindegy is. Lényeg, hogy csak arra eszmélek, hogy szóba kerül a fénnyel történő varázsoperálás. Mivel hirtelen csak egy fényvarászlat jut eszembe (vagyis kettő, de az egyik a másiknak kistestvére.. vagy nagytesó, attól függ honnan nézzük), így azzal főzök, amim van, nevezetesen, hogy pálcalendítéssel bedobjam a Lumossolen!-t. Lesz, ami lesz alapon. Remélhetőleg Corvusnak igaza volt, s a lidérc valóban most is erősen irritált lesz a fénytől. Sőt. Legjobb lenne, ha erősen hatástalanná válna. Hulla-jó lidérccé. Vagyis hát olyanná, ami nem ártalmas. Felőlem aranyhallá is változhat, a lényeg, hogy takarodjon már és hagyjon békén minket, de lendületesen.
//Lumossolen – Fényeső: A pálcánkból nagy területre, legalább 10-15 méterre ható fényt tudunk "előállítani".
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-10-02, 14:46
Lehanyatlik a kezem, amikor Corvus patrónusa kitisztítja az elmémet, ezért nem támadok ellene az akadályozó varázslattal. Meg is rázom a fejemet, amolyan bocsánatkérésként, nem tehetek róla, hogy így elborította az elmémet, ami Kathie-t csak összezavarta. Látom Ginán, hogy ő is hasonló cipőben van, inkább a keze után nyúlok, visszavezetve a döglődő testhez. Csendben rágcsálom az ajkamat, ezek szerint Jenkins lehet, hogy nem is volt akkora bunkó, mint sejtettük, csak a lélekrabló eszegette belülről.. Jó, de nem tudhattuk, jogosan tértünk ki az útjából, vagy utáltuk közösen. – Csináljuk akkor meg, hiszen nem hagyhatjuk, hogy tovább kínozzon másokat. Ki tudja, hogy hány embernek tette tönkre az életét, akik eredetileg nem is olyanok voltak, mint hitték róluk. – Ha ehhez ki kell engedni a sötét teretményt, akkor kénytelenek leszünk szemtől szemben kiállni ellene. Elhúzom a számat, Mrs. Norrisnak sem kellett volna meghalnia. Ám már nincsen visszaút, csak annyit tehetünk, hogy élőket megvédjük valahogyan. Annyit azonban mégis, hogy nyilvánosságra hozzuk, hogy a macska egy tanárnő lelke, kivetülése, és ne gyűlölje őt mindenkit. Talán ez megváltást jelenthet! Ha magamba nézek, Treat ismét mélyre temetkezik, nem is akar a harcról tudni, így hát felemelkedek, bízva abban, hogy ha legyőzzük a félelmetes démont, akkor Jenkins lelke is szabad lesz. – Akkor tegyük, amit tennünk kell. – Felgyűröm az ingemet, hogy még az se akadályozzon. Elszánt tekintetem arról árulkodik, hogy végképp rájöttem, itt most már nem számít a békítés, sem pedig az, hogy védjünk meg másokat. Itt nincsen másra lehetőségünk, mint a nyers, atomjaira bontó varázslatokra. A fény vagy a patrónus bántó lehet, netán visszatartó, de Hollóhátasként úgy gondolom, hogy pusztítani kell. Pálcám végén apró láng jelenik meg, mintegy előjeleként a tűzgolyónak. A mágikus tűz nem epicentruma millió darabra fogja majd robbantani a maradékot, és nincs az az árnyék, ami ebből összeszedi magát. – Ha megy a tűzgolyó, földre! – Adom ki a javaslatot, hiszen minket is megdobhat a varázslat, ezért nem árt, ha ők tisztában vannak vele, hogy mi a dolguk. A magam részéről én majd felkapom a macskát, Maisie-nek pedig intek, hogy valahogy védje meg Jenkins testét.
Mit mondhatnék? Nagyon régóta élek már állandó bűntudattal, és önmarcangolással. Ezeken nem segítenek a beszűrődő negatív gondolatok. Nap, mint nap küzdenem kell a saját belső sötétségemmel, ami most mintha egyre hatalmasabb lenne. Nagyobb, mint amivel egyedül szembe tudok nézni. Szerencsére nem is maradok magamra. Corvus patrónusa segít magamhoz térni. Mintha valami buborék pukkanna ki körülöttam. Ahogy végre sikerül önmagamnak lenni, és realizálni a helyzetet, gyorsan leguggolok Jenkins mellé, hogy ellenőrizzem az életjeleit. Főként, hogy én nem látok semmi rendkívülit körülötte. Már azt leszámítva, hogy szó szerint hulla sápadt, és eszméletlen. - Nagyon gyengék az életjelei. - szólalok meg komoran. Nem sok jót jelent ez. Ha a lény egymás után emészti el a diákokat a sötétségbe rántva őket, akkor meg kell állítanunk végre ezt valahogy. - Akármi miatt ilyen, nem hagyhatjuk itt, és nincs sok időnk. - nézek le Mrs Norrisra, majd a többiekre. Egyértelmű, hogy a macska a harcra szavaz, és Kath és Corvus is. Kath felvetésében csak egy bökkenő van. Ha ki is engedjük azt az izét, hogy harcolunk vele? Leginkább elpusztítani kéne, de ki tudja hány száz éves miféle izé az? Főként mi használ ellene? Mármint Corvus felveti a fényt, de egy lumos maxima nem biztos, hogy öl is. Legutóbb amúgy sem lett túl jó vége a próbálkozásnak. Viszont akármit is teszünk, azt gyorsan kell tennünk, amíg kitart Corvus patrónusa, és Jenkins még lélegzik. Azt is kétlem, hogy íjjal és nyilakkal sokra mennék. Ha nincs valaminek teljes értékű fizikális teste. Az ember dementorokra se lövöldözik mugli fegyverekkel. Nem sok értelme lenne. Végül egyszerűen bólintok Kath-nek, hogy tegye, amit kell. Ha pedig a lidérc felbukkan, akkor az egyetlen varázslatot ejtem ki a számon ami elég fényjátékkal jár, de veszélyes lények eltávolítására is jó. Többnyire inkább pókokéra, de most nem jut jobb az eszembe. Nem biztos, hogy ez segít, és bármit is hozzá tesz a harchoz. Lehet, hogy egyszerűen lepattan a lidércszerű lényről. Viszont sajnos lidércűző varázslatot nem ismerek a patrónus bűbájon kívül. Az inkább csak a dementorok sötét kisugárzása ellen hat. Talán bölcsebb lenne, ha mindenki patrónust idézne, de ebben a helyzetben semmi sem biztos, és a ha tévedünk, akkor a lény minket is elpusztít, mint Margo szellemét. Így talán mégis csak jobb, ha minél többféle képen próbálkozunk a lény elpusztításával. Utána pedig foglalkozhatunk Jenkins állapotának stabilizálásával. Már ha nem végezzük úgy mint Mrs. Norris, vagy nem leszünk egyenesen a következő halottak, akiket elemészt a szörny...
//Arania Exhumai: Pókot eltávolitó bűbáj. Harry használja a második rész filmváltozatában, amikor az óriáspókók megtámadják őt és Ront a Tiltott Rengetegben.//
Eredetileg csak Katherine tűnt elborultnak és neki szántam volna a patrónust, de amikor a két gyógyító barátunk is elpártol attól, hogy segítsenek nekem vagy éppen Jenkinsnek és tisztán lássák a helyzetet egy kicsit már erőteljesen fogom a fejem. Már elméletben, mert gyakorlatban koncentrálok, hogy kezemben tartsam a pálcámat, figyeljek a környezetünkre, és a társaim szavaira. - Érzem, amit éreztek, de maradjatok észnél, ezek a sötét gondolatok a lidérctől jönnek. Még csak nem is a bentlakó kísérteteinktől. - utalok ezzel a megszállóinkra, és a számban azonnal keserű íz jelenik meg, ahogy undorodva vetném ki magamból a nagynagynénémet. Nem mintha képes lennék rá. A Mortimer házaspár, akik fiatalkoromtól sötét praktikákkal tömték a fejem és a tény, hogy nimfa vagyok még is ezúttal hasznomra válik, hiszen sikerül ellenállnom a sötét kisugárzásnak, de azért a hála az utolsó dolog, amit jelenleg érzek az vénasszony irányába. - Amikor a Roxfort Expressen találkoztunk Jenkins nagyszájú volt, neveletlen, de... talán őt is a lidérc kisugárzása kergette a szemétségbe, a klubhelyiségünk itt van öt percre. - teszem hozzá, kimondva azt, amit talán már többen is gondolunk és ami miatt a fiú tényleg megérdemelheti a megmentést. Nem mintha amúgy annyira egyszerű döntés lenne egy rossz embert hagyni megdögleni a szemünk előtt. Mielőtt Katherine kiengedné azért végignézek a társainkon, muszáj mindenkinek észnél lennie, mindenkinek segítenie, hiszen anélkül öngyilkos vállalkozás, én pedig nem feltétlenül vagyok ész nélküli önfeláldozó fajta. Inkább haljon meg egy ember és menjünk el segítségért, minthogy mindannyian it vesszünk el. Még is a jó gondolatok győznek, főleg, amikor Mrs. Norris odasomfordál Jenkins mellé, lerakva a voksát. Emlékszem, hogy ő védelmezni akart minket, de azért még is csak a lényegi szavazat nálunk van.[You must be registered and logged in to see this image.] - Rendben, Katherine, csináld. A kezdetek kezdetén a fényvarázslat volt hatásos ellene, így én engedelmetekkel elhátrálok és a Patrónusomat erősítem meg, mert az az egyetlen fénnyel kapcsolatos, amihez értek. - osztom meg velük, és valóban elhátrálok, hogy a pálcámat rászegezve a patrónusomra újra rákoncentráljak a varázslatra, ha kell, újra kiejtsem a varázsszavakat, még erősebbé téve a patrónust. Lehet, hogy a lidérc ellen nem lesz olyan hatásos, mint szeretném, hiszen nem egyenlő egy mumussal, de párbajhősből afféle támogatóvá avanzsálódom, tekintve, hogy érzékeny vagyok a fényre és a jó varázslatokra. Ha a kisugárzása lelkierőt ad a barátaimnak, akkor már egy jó adagot tettem hozzá a csatához. Pontosan tudom, hogy mikor kell a háttérbe vonulnom, nem gyávaságból, hanem azért, mert fel tudom ismerni, hogy a fényévekkel pozitívabb jellemű és képességű társaim lehetnek most az igazi hősök. Semmi köze ennek ahhoz, hogy Sybille félti az életét, nem azért hátrálok el, bár biztos vagyok benne, hogy értékeli, hogy ezzel is jobbak az esélyei/nk a túlélésre.
//Varázserő: 15 pont, SVK: 30 pont A leírás rövid és velós a varilistában, de végül is a lényeg benne van. Expecto Patronum – Patrónus bűbáj: A dementorok illetve egyéb hasonló lények ellen használható bűbáj, amely elriasztja a támadót. //
Mivel nem látják a lényt, így a patrónus ellene nem hatásos, arra viszont kiváló, hogy egy kis időre védelmet ad az elméjük ellen, amíg itt van és jelen van. Kitisztul Ben és Gina elméje is, Corvusé pedig védelem alá kerül a patrónusának hála, de azzal tisztában van, hogy ezzel maximum egy kis időt nyerhetnek, utána a lény újra megpróbál majd beférkőzni a fejeikbe, és az már sejthető, hogy kik fogékonyabbak erre. Valószínűleg Corvus a múltja miatt jobban ellentud állni, de úgy tűnik, hogy a többieket mind a hatása alá tudja vonni kisebb-nagyobb mértékben a lény. Ez persze nem jelenti azt, hogy Jenkins e nélkül rendes gyerek, de azt azért sejthetik, hogy talán már évek óta a hatalma alatt áll a lénynek, ami csak még inkább fokozta a nem túl jó stílusát. - Segítenünk kell, de előbb... azt hiszem ki kell szabadítani ahhoz, hogy legyőzzük. - szólal meg újra Kath, amikor már újfent önmaga és nem mond olyan butaságokat, hogy inkább hagyni kellene Jenkinst elpatkolni. Ben és Gina egyébként gyógyító erővel, vagy bájitalokkal nem sok mindent tehetnek, maximum egy kicsit lassíthatják a folyamatot, de egyértelmű, hogy az életerejét a lény szívja el, ahogyan magába szippantotta Margo szellemét is, hogy erősödjön, illetve túléljen általa. Ahhoz viszont, hogy legyőzzék kénytelenek lesznek kiengedni, hogy eltudják végleg pusztítani. Kérdés, hogy elég erősek-e hozzá. Corvusban az öreglány persze egyértelműen azt sugallja, hogy jobb lenne hagyni Jenkinst, mert a végén még elveszítik a jelenlegi kis gazdatesteket. És mint tudjuk az öreglány elég erőteljesen ragaszkodik az élethez... - Talán, ahogy bezártam, ki is tudom engedni. - veti fel újra Katherine, de persze kissé ő is bizonytalanul pillant a többiekre. Azért elég veszélyes vállalkozás. Ekkor hallják meg Mrs. Norris miákolását újra. A macska közben kicsit közelebb settenkedett és finoman odadörgölőzik Kath lábához, hogy aztán leüljön Jenkins mellé a földre és nagy szemekkel meredjen a diákokra. Egyértelmű, hogy ő bizony a harcra szavaz.
mesélő: Luna Lovegood
//Határidő: október 4. Én írok: október 5.//
Gina Accipiter
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-09-27, 11:52
Hát lássuk be, tényleg elég szörnyű dolog megtudni, hogy a felmenőid a saját családjukat irtották. Magzatokat öltek, és ki tudja még mi mindent követtek el. Éppen elég nekem, hogy a saját belső sötétségemmel megküzdeni nap mint nap. Néha nem is sikerül legyőzni, lássuk be. És olykor már csak az alkohol segít elnyomni mindent. Már csak idő kérdése, hogy a többiek mikor veszik észre a jeleket, már nem csak a néha tartott pizsoma parikon iszok. Nem mehet ez így már soká, én is tudom. De még magam előtt tagadásban élek. Mindez a nagyival pedig nem segít. Persze, mondhatnám, hogy megkönnyebbülés, hogy legalább Cody segített lelkiismeretet találni neki, de... igazából nem az. Mármint örülök, hogy Cody életben van, és itt van nekem, de... azok a feláldozott magzatok? Nem, ezen én nem tudok csak úgy átsíklani. Olyannyira, hogy szinte meg sem hallom a körülöttem lévő történéseket. Majd hirtelen a rántás, és már megint nem ott vagyunk, ahol, és amikor. Mondhatnám, hogy megszoktam már, de igazából nem.
Még azzal vagyok elfoglalva, hogy Sybille szavait emésszem, amikor Kath meg a többiek már lefelé rohannak, így szinte gépiesen eredek futásnak utánnuk, bár fogalmam sincsen minek. Kath szavai elmennek a fülem mellett, mert még mindig ott tartok, hogy a felmenőim véres kezű magzatgyilkosok. Ezzel az információval a fejemben hogyan is koncentrálhatnék a jelenre? Vagy arra, hogy Melissa megint mért lett hallgatag bennem? Aztán már ott találjuk magunkat ismét, ahol az egész elkezdődött, és Jenkins fekszik a földön, jóformán hullaként? Ez nekem túl sok, oké? - Talán már nincs is mit tenni, ezért hagyhatjuk. - Szólalok meg végül. Bár érződik a vacillálás a dologban. Hiszen gyógyító vagyok, és a többiek nagyon is tudják, hogy ez az a helyzet, amikor gondolkodás nélkül vetem magam oda, hogy segítsek a legjobb képességeim, és tudásom szerint, akárki is az áldozat. De most, csak tétován toporgok egy-két lépésre a földön fekvő sráctól, mint aki nem tudja mint csináljon. Talán ez tényleg egy generációs átok, és úgy sem tehetek ellene semmit sem. Mind gyilkosok vagyunk ebben a családban. Számít ez még valamit?
//Dobás: 18-al fölé. Sikertelen próba max 19 túldobással: A rossz gondolatok bekúsznak a fejedbe, de még hezitálsz, mint Kath.//
Ezen még inkább meghökkenek, hiszen Sybill feketemágiás története amúgy mindent vinne, de hogy ismét feltűnik az a sötét varázsló, lidérc, aki végül nem pusztult el a macska becsapódásával.. Ez már tényleg túlmegy minden határon. Azt elsőre is értettem, hogy a macskában nem valami démon van, hanem maga a tanárnő lelke, legfeljebb azért világít sárgán a szeme, mert valami természetfeletti módon birtokolja az állati testet, nem pedig animágus. Kath már négyesével veti a lépcsőket, s bár mindig is tettrekésznek gondoltam, ezt még tőle is durva, hogy ennyire azonnal cselekszik. – Jenkins? Nem azt mondtátok, hogy meghalt? – Én ugyan nem láttam, mert nem a lány mosdóban voltam, s kint éppen átestem Corvuson, de egyébként sem láttam magamban eddig komolyabb affinitást a szellemekkel suttogásra, kivéve persze ha leszámítjuk, hogy Loren házában hallottam az anyám hangját. A nő szerint van hozzá érzékem, de medimágusként azért igencsak berzenkednék az ilyesmitől. Az én munkám csak addig tart, amíg él a beteg, pont hogy a haláltól óvok mindenkit. Ahogyan leérünk, észreveszem a macskát, itt azért megtorpanok. Már teljesen más a szitu, mint amikor csak mindenki utálta a rosszalóan somfordáló állatot a gondnok lába alatt, mert csak afféle csatlósnak hittük. Mára azonban tisztában vagyunk vele, hogy részben nekünk is köszönhető a születése, Maise-Bee elmehetne a baseball ligába dobónak. Csak éppen azt nem értem, miért olyan bánatos a macsek Jenkins miatt, de ha jobban belegondolok, a szőke tanárnő nagyon is diákközpontú volt, és ez még ebben a reinkarnálódott életben is megmaradhatott. Nem akar rosszat nekünk! Meglepődve veszem észre a szellemalakot, most már kezd nekem is egyértelműsődni, amit Loren mondott, szellemlátó vagyok. Nyelek egyet, a felismerés mint valami jeges szilánk kúszik végig a szívem körül. Corvusnak noszogatnia sem kell, már sietek is oda a döglődő fiúhoz, hogy megpróbáljam visszacsiholni bele a lelkét. Sybill önzése már nem is érdekel, ami történt, megtörtént, a most Treat is jó mélyen hallgat, ő aztán szembenézett már a démonaival, most nincsen rá megint szükség. Miközben bájtalokat próbálok ki Jenkinesen, s próbálom átlátni, hogy a lelkét hogyan védhetném meg a kiszipolyozástól, egy sötét árnyék, egy veszett gondolat fúrja be magát az elmémbe, talán az a varázsló ami jótevőnk, aki a rácson túlról támadott.. Talán mindig is az iskolát védte afféle őrangyalként, és meglehet, hogy maga Jenkins meg a gyereket védő tanárnő volt az, akik megbolygatták a nyugalmat. Sőt, a társaim is teljesen feleslegesen vannak itt. Abbahagyom Jenkins élesztgetését, s amikor Corvus a dementor és egyéb űző igézetet harsogja el, már pörög is a pálca a kezemben, hogy ellenvarázslattal kontrolláljam le, bármit is akar tenni. – Na nem, tudhattam volna, hogy Ti akartok ártani neki! – Látszik rajtam, hogy nem vagyok önmagam, még Treat is dörömböl belülről, csak éppen senki nem hallja kint.
//Finite incantatem: már létező és folyamatban lévő varázslatok megszüntetésére szolgál//
Gina és Benjain is elszörnyedten és vádlón esik neki Sybille-nek, és nagyon is egyetértek velük, csak éppen tekintve, hogy a vénasszony éppen bennem van, ahogy neki támadnak, úgy egyenesen hozzám beszélnek. Az egy dolog, hogy tudatosan elzárom az érzelmeimet és arra koncentrálok, hogy nem nekem szól, de végsó soron minden, ami megtörtént nagyon is hatással van ránk. Hiszen Gina dédanyjáról van szó, akinek az öccse az én dédapám, minden halál a családban... az egyenlő halállal a mi családunkban Ginával. - Miután végeztünk a Roxforttal, nem volt többé mi. - válaszolja recsegős hangon a néni, de így is átitatj a szavait egyre jobban a bűntudat. Persze, hogy visszanézve, látva, hogy mennyi fájdalmat okozott a leszármazottaiknak és hogy mennyire undorodik tőle mindenki érti, hogy amit tett az nem volt helyes, de a múlton már nem lehet változtatni. - Mit gondolsz, miért adtam be végül a derekam a halálnak, gyermekem? Amikor az átok Lysandert követelte volna, nemet mondtam. - fejezi be ennyivel, miközben én még mindig hallgatok, egy szívdobbanásnyi ideig, még Treat-et is megsajnálva, hogy a halál árnyéka tette ilyen undorító emberi lénnyé. Legalább is az én visszafogottságommal az ő perverz túlszexualizálása mindenkinek nagyon ízléstelennek hatott minden megszólalásánál. Melissa is vallomást tesz a táblával, habár valahol van egy olyan gyanúm, hogy azért is nem lett tovább gondolva a feltámadás kérdése, mert a Mortimer és a Benedict családra osztották volna a feladatot, hogy oldják meg, mint a csoportosulás "sötétebb" fele.
Ahogy egy rántással a jelenben vagyunk szívesen fellélegeznék, de az őseink jelenléte még mindig egyértelmű. Ráadásul, mint minden tér-idő utazásnál, mást is jó nagyot bukfencezik a gyomrom, nem is értem hogy lehet, hogy a seprűn semmi bajom, de bármilyen teleportációval azt kockáztatom, hogy viszont látom az ebédemet. Minden esetre ezúttal sikerül megkapaszkodni és bent tartani, hogy aztán kihúzva magam meghallgassam Katherine szavait. - Igazad van, talán ez az, ahova vissza kellett érnünk, ahol meg kell oldanunk valamit. - teszem hozzá, támogatólag, összenézve a többiekkel. Erőteljesen próbálok mindent, amit Sybille-lel és a családunkkal kapcsolatban megtudtam a szőnyeg alá söpörni addig, ameddig tennivalónk is akad, akármennyire nehéz. Viszont a jó hír az, hogy egész életemben egy kazal dolgot söpörtem a szőnyeg alá, szóval rutinom az van benne. Ahogy leérünk minden, amit megpróbáltam az imént elnyomni fojtogatóan vissza akar térni, hiába szeretnék arra koncentrálni, hogy ott találjuk Mrs. Norrist és a már vélhetően halálán lévő Noah Jenkinst. Nem vagyok egy nagy gyógyító, így azonnal Ginára kapom a tekintetem, akinek tudom, hogy a brutális tudása mellett még magas szintű képessége is van, aztán tovább suhan a tekintetem Benjaminra, aki szintén a szüleit követve a gyógyítóság felé kacsintgat. Kettőjük közül az egyik csak neki iramodik, mert ha rajtam múlik, akkor szó szerint végig nézhetjük a halálát. És nem azért, amit Katherine mond, hanem mert nem értek hozzá. - Katherine...? - ráncolom össze a szemöldökömet, habár bennem is ott motoszkál minden szar, ami történt a múltban, az őseinkében és a miénkben Noah-val, de hidegen megingatom a fejem, hiszen az előbb még lélekszakadva rohant segíteni. - Ezt nem te mondod, a hely mondja, a kapu és a sötét lény, és akármit is tett az a tanárnő. - teszem hozzá, és ahelyett, hogy gyógyítanék, elkezdek beljebb lépni, megkeresni a rossz érzés forrását, a teremtményt, és harcba szállni vele, mielőtt még mindenkit megszállna a sötétség. Habár a patrónusokat a Mumusok ellen találták ki, ez a hatás, amit érzünk határozottan hasonlít annak a mechanikájára, így egy patrónust idézek, hogy fényt és reményt hozzak, akármennyire tűnik abszurdnak éppen az én kezemből. Amikor Little Hangleton erdejében jártunk, akkor határozottan bevált, akkor váltunk igazi csapattá az én szememben, mintha valamiféle boszorkánykört is alkottunk volna, így talán most is segít abban, hogy ne csak megtaláljam a sötétség forrását, de a többieket is észheztérítsem. [You must be registered and logged in to see this image.] - Expecto Patronum! - lövöm el a varázslatot, vadul kapaszkodva az összes közös szép emlékünkbe, a Szükség szobájás lazulásokra, bár önkéntelenül is az egyik legerősebb kép, ami eszembe jut... az Alison nevetése. Remélhetőleg ez elég ahhoz, hogy a holló ezüstös fénnyel előbukkanjon a pulzáló pálcámból.
//Dobás: Nagyon sikeres (47-tel alá dobtam. ^^U)
Varázserő: 15 pont, SVK: 30 pont A leírás rövid és velós a varilistában, de végül is a lényeg benne van. Expecto Patronum – Patrónus bűbáj: A dementorok illetve egyéb hasonló lények ellen használható bűbáj, amely elriasztja a támadót. //
Az ősök színt vallanak, legalábbis a Margot illető eset tekintetében és bizony már egyértelművé válik, hogy Margo miért is nem maradt itt az iskolában szellemként. Ahogy kezd összeállni bennük a kép éreznek egy kellemetlen rántást a gyomruk táján, hogy aztán újra immár a jelenben találják magukat. - Azt hiszem... vagyis Bryson biztos benne, hogy az a lény még mindig odalent van. Csak visszazártuk a múltban, de nem pusztult el és időnként megtalálja azt, akit befolyásolni tud. A rég múltban a furcsa sötét bőrű tanárnőt, aztán Friccs ősét, majd a halála után Margot. Azt hiszem Friccs ősét Mrs. Norris mentette meg, különben ő is az áldozata lett volna és most... - Kath nagyon nyel és ezúttal, ahogyan kezd összeállni a fejében sokminden, lényegében Bryson csavaros észjárásának hála azonnal moccan és futólépésben indul el lefelé a lécsők irányába, az alagsor felé. Bár a szellemtábla is kellene, hogy az ősök lelke békében nyugodhasson, bár kérdés, hogy ők értékelni fogják-e az ötletet, hogy így legyen, de egyelőre még elég erős a fiatalok befolyása, hogy a testüket irányítani tudják. - Jenkins... azt hiszem bajban van! - lihegi immár futtában, ha a többiek követik és persze miért ne követnék. Corvus is sejtheti, hogy bizony az a szellemalak, akit láttak nem volt teljesen szellem, de valami módon, valami miatt mégis kilépett a testéből és ez csak úgy lehetséges, ha nincs túl messze attól, hogy tényleg szellemalakká váljon. Bizony a sötét lény már jó ideje él odalent és mindig talál magának valakit, akinek megpróbálja felemészteni a lelkét, hogy végül, ha már elég sötét lett, akkor behúzza magának. Kiszabadulni ugyan nem tud, de eszik... néhány évente bizony eszik, táplálja a harag, a rosszakarat, a sötét gondolatok és lássuk be, hogy efféléből azért akad az iskolában. Ha sietősen elérik az alagsort, azt a területet, ahol sok-sok évtizede Mrs. Norris... Mrs. Norrissá vált, akkor bizony láthatják, hogy a macsaka ott somfordál a lépcsőkön. Bánatosan miákol, Jenkis teste pedig az egyik fal előtt fekszik. A bőre szinte már kék, alig-alig érezni felőle az élet bárminemű jelét, sőt Ben a még ki nem alakult, de valahol megbújó képességének hála, amit Melissától örökölt szinte látja, amint egy áttetsző szellemalak lebeg néhány centire Jenkins felett. Mintha még egy halovány fényfelhő összekötné a testével, de pillanatról-pillanatra halványodik. A kis csapat tagjai pedig ilyen közel a sötét lény börtönéhez érezni kezdik, hogy minden harag, bánat, szomorúság és rossz érzés próbál a felszínre törni bennük. Bár nem látják a lényt, de a hatását nagyon is érzik. - Talán... megérdemli, ha nem teszünk semmit, az még nem rossz tett, csak... - szólal meg Kath, ami persze tőle igen szokatlan megjegyzés, még ha bizonytalanság is cseng a hangjában.
//A hozzászólás előtt dobjatok mentális ellenállás próbát+50nel. Corvus +10zel, mert ő már megküzdött a benne lévő sötétséggel és legyőzte egyszer.
Sikeres próba: Ellen tudsz állni a sötét sugallatnak. Sikertelen próba max 19 túldobással: A rossz gondolatok bekúsznak a fejedbe, de még hezitálsz, mint Kath. Sikertelen próba 20-szal, vagy többel túldobva: A sötétség erősen eluralkodik rajtad, ha a többiek segíteni próbálnak Jenkinsnek, te ellenük fordulsz.//
mesélő: Luna Lovegood
//Határidő: szeptember 27. Én írok: szeptember 28.//
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-09-18, 08:01
Meglep, hogy Maise ilyen szexis jelzővel illeti Corvust, pedig évek óta egyre inkább ilyen szabadszájú. Valahogy Katie-vel én a cuki barátkozásból nőttem ki magunkat, eszembe sem jutna tudomisén flörtölni vele, mert nincsen szükség, ha pedig azt mondanám neki, hogy szexis, biztosan kiszaladna a világból, egymást nem úgy méltatjuk, mint vágyaink tárgyát. Tudom, tudom, MB részéről ez inkább pajkos játék szokott lenni, de én láttam, hogy mennyire rosszul esett Katie-nek, amikor Treat játszotta a macsót a testemmel, még most is kétséges, hogy vissza tudom majd fordítani a rólam kialakult képet a Roxfortos lányokban, ezért Ginára meredek, aki hozzám hasonlóan kellemetlenül fészkelődik. Inkább végighallgatom Bryson beszámolóját Katie szájából, most már legalább egyértelmű, hogy mi minek a következménye, de aztán enyhén megdöbbent a kérdés, vajon Sybille tényleg.. hogy érte meg a vénasszony sorsot? Ahogy végül Sybille nyelve megered, és elmeséli a szörnyű történetet, viszolyogva forgatom a szememet. Nem riadok meg, medimágusként találkoztam már a fekete mágiával, de hogy valaki ennyire képes lenne, hogy mentse a bőrét.. – Te atya úr.. isten! Szörnyeteg vagy, ugye tudod? Azon kellett volna dolgoznotok, hogy valahogy feloldjátok az átkot, nem azon, hogy a saját bőrödet mentsd.. – Enyhén szólva is iszonyodom a nőtől, aki nem kímélte a saját gyermekeit, majd a családját sem. Lehet, hogy Margo halála véletlen volt, de amit Sybille tett, nagyon is tudatos, szándékos. Kész csoda, hogy az átok nem hullt a leszármazottjaikra is.. Ellenben az eddig hallgató Treat most megszólal a nyelvemet mozgatva. – Hagyd csak kölyök. Mind tudtunk az átokról. Én is éltem világomat. Mit gondolsz, miért lettem ilyen? Ki akartam élvezni az időt, ami megadatott.. A sors iróniája, hogy pont ez az élet okozta a vesztemet. – Utal arra, hogy két végén égette a gyertyát, esélyesen még valami csúnya betegséget is elkapott. Végül Melissa zárja a sort, a hozzám hasonlóan örök okoskodó tette meg, hogy valami kiutat találjon a lelkek táblához kötéséhez.. Lehet, hogy nekem kell kimondanom az igazságot. – Akkor.. talán nem maradt más út, mint eltépni azt a kötést, hogy végre békében nyugodjatok. Végigéltétek az életeteket, ki így, ki úgy.. de ha már így alakult, nem hiszem, hogy bármi mást tehetnénk. Kathrine? – Kérdezek most rá a cukker barátnőmre, hogy ne csak Bryson hangján szólaljon, hanem bátor griffendélesként mondjon véleményt. Szükségünk van a támogatására. Ekkor bejön Friccs a macskával, most már sürgetően intek a többieknek, ideje lenne ismét a szellemtáblához nyúlnunk, s visszatérni az időnkbe, ha megtettük, amit meg kell tennünk.
Még a hozzám hasonló okostojások is lefagyhatnak néha. Főleg, ha dühödt szellemek másznak az arcukba. Vagyis jelenleg az enyémbe. Eddig, hogy őszinte legyek igyekeztem teljességgel figyelmen kívül hagyni a szellemeket. Az itteni szellemek maximum mérgesen méltatlankodnak kicsit, ha az ember egy óvatlan pillanatban átsétál rajtuk. Nem kifejezetten agresszívak. Legalábbis a legtöbb esetben. Azonban ez a lány teljesen más tészta, mint mondjuk Félig Fejnélküli Nick, aki folyton csak a Fejvesztett futamba való bekerülésének elutasítása miatt sopánkodik. Kb. évszázadok óta minden évben elutasítják, tehát nem is értem mért próbálkozik még mindig. Ez a lány viszont most halt meg. Dühös, ami érthető is, ráadásul egy ostobaság miatt történt mindez. Ha Melissa az elején elmondja a tengerimalacról az igazat, akkor Margo megsirathatta volna a kis kedvencét, és tovább élhette volna az életét. Mindenki tovább élhette volna az életét. De ez nem így történt. Margo eléggé lesokkoló jelenség Melissa és az én számomra is. Legalábbis, amíg nem távozik. Szóval ezúttal hálás vagyok a védelmező szavakért. Sőt ami azt illeti Corvus-szal értek egyet. Ez most nem olyan, mint amikor Hisztis Myrtill elárasztja a lány wc-t. Az a részlet meg már teljesen elsiklik mellettem, hogy MB mivel és hogy hozza zavarba Corvust. Na nem mintha én szakértő lennék ilyesmiben, úgy általánosságban. Végül a csapat megindul, és így én is kénytelen vagyok elszakadni a biztonságos fámtól. Azonban végre úgy tűnik Bryson és végül a nővére nyelve is megered. Bár közben nagyon is érzem, hogy egyre nehezebb lépést tartanom. Melissának nagyon nem akarózik erről beszélni, és a Mortimerek beszámolója közben valami újat érzek tőle. Bűntudatot. Mintha magát vádolná a sok szörnyűségért. Ami pedig Sybille szavait illeti, nos nem csak Corvus érzi úgy, hogy lesokkolták. Általában én sem vagyok az a típus, aki földbe gyökerezett lábakkal álldogál bambán. Most mégis másodjára történik meg velem perceken belül. Azt eddig is sejtettem, hogy anyámnak jó oka volt szakítani a családjával, de ez... Számomra annyira kimondhatatlanul szörnyű, hogy felfogni sem tudom. Egy dolog véletlen balesetből megölni egy tengerimalacot ahogy Melissa tette, de megölni a saját magzatod, és a rokonaid magzatát, sőt magukat a rokonaidat feláldozni?? Nem, az képtelenség. Igen, én is ismerem a bosszúvágyat. Szeretném holtan látni az apám gyilkosait... de hogy feláldozzak egy meg nem született gyereket? Az képtelenség lenne. Akár a sajátomról van szó, akár máséról. Még elképzelni is lehetetlenség, hogy mondjuk Corvus babáját dobjam oda, a saját életemért cserébe. Már persze ha idősebbek lennénk, és lennének gyerekeink. Mert, hát valószínű, hogy előbb utóbb mindegyikünknek lesznek gyerekei. - A saját gyerekeidet? A rokonaidat áldoztad fel? Hogy lehettél... na és Cody... bocsánat Lysander? Őt is feláldoztad volna? Furcsa, azt mondta, hogy te voltál az egyetlen, aki törődött vele, de inkább csak túl kicsi és naiv volt. - találom meg végül nagy nehezen a saját hangomat az öreglánnyal szemben. Aki jelenleg Corvus testében dekkol. De ettől nem könnyebb. Tudtam, hogy nem egy szent család, de ez... Egyszerűen nem vagyok képes folytatni. Még a szemrehányást sem. Még arról is elfelejtkezem, hogy pillanatokkal ezelőtt még Melissát sajnáltam, és azon gondolkoztam, hogy a tengerimalac lehet az oka az állatok iránti ellenszenvének. Amíg viszont én játszom a tátogó halat, addig lassan Melissa is magára talál, hogy hozzátegye a maga bűntudattól átitatott részét a történethez. - Minden az én hibám volt. Ha jobban figyelek, és nem ölöm meg azt az átkozott tengerimalacot... A dolgok viszont kicsúsztak a kezeink közül, és ez lett a vége. Én tudtam. Tudtam, hogy az átok valódi, már az elején. Mindig is láttam a szellemeket, tudtam mire képesek. Nem csak a Roxforti barátságos fajták, hanem a dühös, gonosz szellemek is. Az olyanok, mint amilyenné Margot tettük. Nem tudtam, hogyan állítsam meg az átkot, így végső elkeseredésemben hozzá kötöttem a lelkeinket a szellemtáblához, hogy ha be is teljesül mindannyiunkon az átok, akkor is visszatérhessünk. - teszi meg az én hangomon a vallomását Ben őse is. Bár arra nem tér ki részletesebben, hogy a visszatérésük után hogyan is képzelte a dolgokat. Pedig ez lenne az igazi kérdés. Én viszont kezdem azt gondolni, hogy végre meg kéne szabadulni a bentlakóktól. Ennyi múlt idézés bőven sok volt. Vagy csak bennem dúl túl sok érzelem. Amin persze a macska megjelenése sem segít, mert ezúttal belém is belém hasít a bűntudat a pincében történtek okán. De az mégis csak baleset volt. Mi segíteni akartunk. Nem feláldozni valakit. Azt hiszem, a Sybille-lel folytatott beszélgetést nem fogom elismételni Codynak. Még ha újra beszélő viszonyban leszünk, akkor se.
Félreértés ne essék, még mindig okostojásnak gondolom Benjamint, de ez nem változtat a tényen, hogy képes vagyok lenyelni a gőgös büszkeségem és ha valamihez én nem értek, akkor képes vagyok kérdezni. Hiszen én is az okostojások közé sorolhatom magam, ahogy Gina is, nincsen olyan egetverő különbség közöttünk, hogy magas lóról beszélhessek. Az okfejtésére biccentek, bár megint ingadozunk aközött, hogy jót cselekedjünk, meg aközött, hogy egyébként teljesen mindegy mit csinálunk, mert a jelenünk az a jelenünk és úgy is ugyanoda térünk vissza. - Értem. Tehát ami történt, megtörtént, de esetleg a megszállóink továbblépésén segíthetünk. - ha akarják, ha nem, de ezt nem teszem hozzá, már így is érzem a rosszindulatú elégedetlenségét a Sybille nagy-nagy-nagynénémnek, akiből még mindig árad holtában is a foggal körömmel az életbe kapaszkodás. Nem vagyok egy született Griffendéles, de valóban belépek Gina elé és kikaparom az arcából a szellemet, legalább is megtenném, ha lenne ehhez hasonló képességem, de csak a szavaim vannak, amik nem feltétlenül elegek jelen pillanatban. Most halt meg, az élménye friss, a dühe végtelen, és nagyon úgy néz ki, hogy minket alig lát, csak a bennünk lakozó csapatot, akik egy kis hülyeség miatt a halálát okozták. Még végig gondolni is elképesztő, hogy egy tengerimalac miatt milyen láncreakció indult el, nem csoda, hogy fellebbent a gondolataim között, hogy mi indul el akkor, ha valamit még is csak megváltoztatunk a jelenünkben egy ballépéssel. - Van egy olyan érzésem, hogy alábecsülitek a szellemet, ő nem olyan, mint Hisztis Myrtill, valami más... - toldom közbe, egy csöppet pesszimistán, mindenre felkészülve. Ahogy Maisie-Bee rámkacsint Gina védelme miatt a szemem kitágu és szinte látni, hogy a tekintetem mögött aligha indulnak meg a fogaskerekek, hogy fel is fogjam. A női lélek rejtelmei nem igazán tartoznak a repertoáromba, ahogy akármilyen "szexuális" bók, ami valaha ért lepattan az értetlen fejemről. Végül csak pislogok egyet, de azért egy udvarias rókamosoly kerül a szám szegletébe. Habár nagyon is törődöm MB-vel, őt is éppen úgy megvédtem volna, mint Ginát, a flörtölgetés nagyon nem az én asztalom, erőteljesen zavarbahoz, és ez sajnos látszik is rajtam. Amikor elindulunk és Kath és vélhetően Benjamin, aki valószínűleg a kezét fogja lelassít hátrafordulok. Bryson hangjára Sybille azonnal felfigyel, fészkelődni kezd, sőt, még egy furcsa sötét hullám is végigszalad rajtam, ami azt sugallja, hogy ha tehetné, befogná az öccse száját, akármilyen módon. A problémája csak az, hogy mereven tartom a testemet, nem engedem, hogy előrelépjen velem, nem engedem, hogy letámadja Kath-et mielőtt kiderülne minden. Habár a testemet egyre jobban rázni kezdi a hideg a rosszulléttől és Sybille ellenkezésétől, még egy izzadtságcsepp is megindul a sápadt arcomon, nem szólalok meg, nem hagyom, hogy megszólaljon, ameddig Katherine/Bryson tekintete felém nem fordul. - Nem hajlandó… megszólalni… még ennyi év után is a sírba viszi a titkát, még akkor is, ha az öccse kéri… - nyögöm, de talán a sötétséghez kapcsolódó képességeimnek, talán Sybille elképesztő bűntudatának köszönhetően végre átveszi a szót. Lassan kezd bele, komótosan, végignéz a valaha volt barátain, a családján, de én érzem, hogy a bűntudat nem csak nekik szól, hanem… Ginának is és nekem is?
- Nevena közel járt már, nagyon közel. - mondja, azaz mondom, de ezen a ponton az én alakomból, az én hangomból alig látszik valami, erősebben sejlik át az idős Sybille képe, mint valaha. - Talán csak a szerencsén múlott, hogy később ért el hozzám az átok, de elrejtőznöm nem lehetett. Szörnyű alkut kötöttem, vért vérrel fizettem meg azért, hogy hosszú életem lehessen. - folytatja, és a gyomrom erőteljesen összerándul, mert a fejemben minden gondolat kuszálva visszhangzik, de a legerősebb gondolat a halál. [You must be registered and logged in to see this image.]- Amikor először ért volna el az átok a birtokunkon lévő ősi fánál vontam fel egy természetpajzsot, azt hittem erősebb lehetek, legyőzhetem az átkot, de nem volt ilyen egyszerű. A napot várandósan kezdtem meg… majd a meg nem született gyermekem életét áldoztam fel a fa tövében, hogy tovább élhessek. - gördülnek le a fájdalmas szavak a szájából, néha megakadva, megremegve, ahogy csak egy igazán idős ember beszél, végtelenül kimerülten. - Négy gyermeket adtam neki így, ameddig csak képes voltam teherbe esni. - folytatja, majd jön a még undorítóbb csavar. - Aztán a családom tudta nélkül… a vérrokonaim meg nem született gyermekeit ragadtam el. - újabb szünet, bennem pedig felötlik, hogy hány Mortimer vetélhetett el így, hányan gyászolták a gyermeküket anélkül, hogy tudták volna, hogy a saját rokonuk tette ezt velük. - Amikor pedig… nem volt gyermekáldás a családban, élő rokonok életével alkudoztam. - fordul itt a tekintete Gina felé, de tudom, ha tehetné, akkor velem is szembe nézne. A mi rokonainkról beszél, a felmenőinkről, talán még a szüleinkről is, hiszen lehet, hogy ő intézte úgy, hogy Gina anyja meghaljon, akkor, amikor neki kellett volna, az enyémekről, Bryson leszármazottjairól pedig szó szerint fogalmam sincsen hova tűntek a családfáról. Még is, azt hiszem ő volt az utolsó, aki tudta, hogy merre élhettek, és még az is lehet, hogy őket is “felhasználta.” Elhallgat egy darabig, talán várja a harag záporát, talán csak erőt kell gyűjtenie, mágikusan és lelkileg is, hogy folytassa, de az az igazság, hogy képtelen vagyok bármit is mondani, csak földbe gyökerezett lábakkal nézek magam elé, főleg, amikor a tekintetem találkozik a macskával és megjelenik a fejemben az előző idősíkban történt jelenet helyszíne. Ha nem most dobta volna le Sybille a bombát, amivel bevallja, hogy ki tudja hány családtagját áldozta fel, hogy hosszú élete lehessen, akkor biztos szorgalmaznám, hogy kanyarodjunk le megnézni a tömlöcöket, de most… ritkán lehet engem igazán sokkolni, de most rendesen megtörtént.
[You must be registered and logged in to see this link.] [/b][/color][/i][/b][/color][/i]
Corvus csak egy csúfondáros nevetést kap, hiába igyekszik megértetni a szellemmel, hogy ők nem a felmenőik, vagy maximum csak részben, de könnyen lehet, hogy ez a Margo szellemalakban másképp lát, mint egy élő ember és részben, vagy egészben sokkal jobban érzékelheti a bennük lévő szellemalakokat. Talán ő nem is Ginát látja, vagy valamiféle áttűnéssel csak és elsősorban a benne megbúvó Melissát inkább. Gina egyébként jól gondolkodik, amikor sikerül lélegzethez jutnia. Az ősök bizony pont e miatt lehet, hogy nem kedvelik az állatokat, talán Mrs. Norris is ezért volt örök célpontjuk, nem is tudva arról, ami a régmúltban történt a macskával, meg a tanárnővel és Friccs ősével. Sietősen indulnak el hát a búcsúztatóra, mert elég fenyegetőnek tűntek a szellem szavai, még ha hivatalosan tényleg nem is tud tenni semmit sem, hiszen még is csak egy szellemről van szó, de aztán persze ki tudja. Most halt meg nem rég, még igen friss az őt ért trauma és az biztos, hogy sosem látták kísérteni az iskolában. Valami tehát történt vele, csak azt nem tudni, hogy micsoda. Ahogy elindulnak hallhatják, hogy a kicsit lemaradt Kath sóhajt, majd hümment egyet, hogy aztán megszólaljon. - El kell mondanunk nekik.> - egyértelműen Bryson töri meg a sietős csendes, amire mindenkiben a maga őse idegesen kezd el fészkelődni. Szinte már érezni, ahogyan felkavarodik a gyomruk az egésztől. Végül senki se mond ellent, bár igen sem, de jó eséllyel ez esetben a hallgatás beleegyezés lehet, ezt érzi a kis csapat is. Az üres folyosón haladnak talán már, amikor Bryson belekezd, de persze ha úgy döntenek, mert van még néhány percük, akkor meg is állhatnak. - A könyv... Margo tette valami módon, de nem tudjuk, hogyan. A búcsúztatót nem muszáj végignéznetek, ott történt. Csak mi láttuk őt a teste felett lebegve, átkot szórva ránk. Egy pillanatra láttunk csak egy fekete árnyat az alagsorban, mind a fejünkben. Margo átka szerint egyikünk sem éri meg az idős kort és sorban utolér majd minket a vég. Úgy tűnik igaza is lett, kivéve... Mégis hogy csináltad nővérem? Hogyan rejtőztél el Margo átka elől? - villan a tekintete, azaz Kath tekintete ezúttal kissé vádlón Corvusra, hiszen mindegyikük viszonylag fiatal korában halálozott el, kivéve az öregasszonyt. Valami módon megtalálhatta a megoldást. Talán ő volt az utolsó az átkozottak sorában. Corvus egyébként érezheti, hogy a nénike kissé elszégyelli magát és azt is bizony, hogy van itt még valami finomság a háttérben. - Margo az átok után egyszerűen köddé vált, mintha csak felemésztette volna a tette, amit persze akkor mi nem vettünk komolyan... - Gina viszont érezheti, hogy ez nem teljesen igaz. A benne mocorgó Melissa valószínűleg akkor kezdte igazán komolyan venni a dolgot, amikor Bryson és Nevena elsőként haltak meg igen fiatalon, de már előtte is próbálta meggyőzni a többieket arról, hogy tegyenek lépseket. Nagyjából ebben a pillanatban láthatják, ahogyan Friccs őse a macskával együtt belép az ajtón a Nagyterembe, egyelőre nem véve észre a közeledő diákokat. A macska tekintete az, ami összevillan az övékével egy pillanatra, amitől újfent mind határozottan kellemetlenül kezdik érezni magukat és éles fájdalommal kísért villanással jelenik meg a fejükben egy alagsori kapu és egy sötét árny képe...
mesélő: Luna Lovegood
//Határidő: szeptember 20. Én írok: szeptember 21.//
Maisie-Bee Levieva
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-09-13, 20:39
- Kulonosebb dulast nem hiszen, hogy tud eszkozolni, hiszen szellem. Legfeljebb a fejekbe maszhat bele a duhos szavaival. Az se egy kifejezett elmeny, de hat meg mindig jobb, mint a tenyleges rombolas. - ertek egyet ebben Bennel es nem Ginaval. Mondjuk ez nem meglepo hiszen Bennel regebb ota vagyunk joban es nyilvan nem veletlenul. Persze a tobbieket is nagyon megkedveltem es mar nem is tudnek valasztani kozuluk mert minden tekergotarsamat ugyanugy szeretem szoval ha innen nezzuk akkor az elobbi gondolatmenetem nem is relevans.
- Meg mindig szexi a kurazsi ami benned van. - kacsintok Corvusra visszautalva arra hogy megvedte Ginat a szellemtol es tok kedves volt tole. Persze amit mondok azzal pont nem arra sikerul celozzak hogy kedves volt hanem valami egesz masra de mindegy is, tolem mar megszokhattak az ilyesmiket.
- Hat persze! - bolintok Ben szavaira es bar egyetlen kobor porcikam se fulik ahhoz hogy belekeveredjunk valami nemhappy endingbe de a kivancsisag azert hajt. Plane mert Nevena igencsak csihad bennem es tole ez meglehetosen szokatlan dolog.
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tekergők - a szellemtábla rejtélye 2022-09-08, 16:32
Én is arra tippelek, hogy a Lorennel való közös aknamunka segített abban, hogy most jobban rá tudjak hangolódni a halott lány közelségére. Talán kissé kényelmetlen lehet ez a kettősség, hogy medimágus létemre meglátogathatnak a jövőben a holtak, mert pont az életet védelmezem. Főleg akkor lenne nyomasztó, ha azok térnek vissza, akiket nem tudtam megmenteni. Ám az adottságainkat nem mi magunk választjuk, mint ahogyan Katie sem felelős azért, ami benne rejtőzik. Lélegzetvisszafojtva hallgatom a lány kemény, vádló szavait Melissa irányába, mert bár vétlennek tűnik, de utána Friccs közreműködése.. És ez az egész.. Valahol igenis azt érzem, hogy az őseink nagyon nem voltak szentek. Inkább annak örülök, hogy Corvus végre kezd rám hallgatni, s nem gondol okostojásnak, mint egykor. – Lehet, hogy azért vagyunk itt, hogy rendbe tegyük mindenki dolgát. Talán lehet máshogyan is, mint a bosszú, vagy a vádaskodás árnya. – Próbálom tompítani azokat a bizonyos villámokat, mert Gina teljesen kikészül, holott mindig olyan kemény jellem. A Katie hangján megszólaló Bryson szavai alátámasztják, hogy neki van igaza, s nem Corvusnak, akinek most megrázom a fejemet, amikor a szellemlány már elszáguldott. – Láncreakció? Mindig az a jelenünk, amit éppen formálunk. Ahogyan Mrs. Norris megszületését már azelőtt elintéztük, hogy megszülettünk volna. Kár azon tűnődni, hogy szabad-e bármit tennünk, hiszen jó eséllyel már megtettük. Ahogy eddig is, lépjünk csak a józan ész, a segítőkész útjára, ahogy eddig. Abból még mindig mi jöttünk ki győztesen. – Vágom el a felvetéseket, csak Katie mellé lépek vissza, mert látom, hogy ő is máshol jár gondolatok terén, jó lenne visszazökkenteni a valóságba, mert azt sem akarom, hogy Bryson teljesen átvegye az uralmat. Talán egy röpke csók megteszi, most úgyis a saját alakunk látszik, s hátha ettől a megszálló fiú kissé visszavonul, mert szeretném, ha a tündérem aktívan jelen lenne. – Nem túl sokat. Hisztis Myrtle sem tudta átformálni a kastélyt. Mindenesetre érjük utól, s nézzük meg, hogy mit tehetünk. Te is jössz MB? – Kérdezek vissza barátnémre, aki eddig mindig a boldogító megoldásokat kereste, remélem ő sem vesztette még el a hitét. Kell a bátorítása. Ezután sietünk a szellem után a búcsúztatóra, méghozzá struccléptekkel véve az utat.
//
