2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Születési név: Victor Seaver Születési hely és dátum: Lindosz, Görögország; 1980. 12. 13. Csoport: Hugrabug Patrónus: Vombat Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Auror, 9. Képesség: Tündér(-re dobva sikertelenül) Mágikus adottság: Vérmágus(-ra dobva: sikertelen) Familiáris: Fehérhasú törpesün, kinek neve Olümposz, de csak Poszinak becézi gazdája Kiemelkedő tudás: Repüléstan, Jóslástan Kihez tartozol: Saját kari nem saját posztokra
Jellem: Kedves, segítőkész, könnyen barátkozó személy. Kívülről nézve olyan valaki, aki magabiztos és teli van önbizalommal, ám ez csak a látszat. Tudja mit akar és mire vágyik, de az odavezető rögös úton neki is ugyanúgy háborog a lelke, mint bárkinek, aki nem biztos a célban. Szándékában áll befelé is azzá lenni, amit kifele mutat, de odáig még sokat kell mennie.
Kinézet, megjelenés: Élete első 7 iskolai évében ő volt a nyüzüge srác, aki hagyta hosszúra nőni szőke haját, de mindig felcopfolta azt; akinek mozgásában volt mindig valami finomság, feminim könnyedség és aki ezt sosem szégyellte, sőt. Ha felhívták rá a figyelmét még örült is neki. Fiúnak “alacsony” volt a maga 178 centis magasságával, lánynak túl magas, éppen ezért nem hord magassarkút sose. Klasszikus edzőcipős lány, szolidan vagy extrém módon, de mindig sminkel, sportosan nőies az öltözéke. Most szereti a küllemét, boldog akkor, ha tükörbe néz.
Előtörténet: Horgolt csipketerítők, süteményillat, biblialapok surrogása és diszkréten érezhető, de azért el nem hanyagolható dohszag társaságában éltem le a gyerekkoromat. A nagymamám nevelt fel, bár nem laktam hivatalosan nála, de mégis a legtöbb időmet a szomszéd telken álló házában nála töltöttem, s nem odahaza. Semmi baj nem volt a szüleimmel vagy a lánytestvéreimmel eltekintve attól az egyetlen aprócska de számomra nem elhanyagolható ténytől, hogy ők lányok voltak én pedig nem. S a szüleim tipikus lányos szülőknek vallották magukat én pedig kakukk által tojódtam a fészekbe. A nagyi viszont más volt. Őt nem érdekelte, hogy mi van a lábam között, hogyha horgolni kellett akkor horgoltatott, ha épp sürgős hímezhetnékje volt és társat keresett hozzá, akkor maga mellé ültetett és sütit se szeretett egyedül sütni, így minden receptjét megtanította nekem. Tudta, hogy nem fogok beleenni a habba, nem kanalazom ki a krémet a tálból ahelyett, hogy a tortára kenném, mert valahogy sose voltam édesszájú. Talán furcsának fog hangozni annak számára, aki most ismer meg, de be kell valljam: a nagyi vallásosnak nevelt és annak is tartom magam. Az istenhittel nem összeférhetetlen az, hogy sosem éreztem úgy, hogy fiú volnék, s az sem, hogy hosszú évek sora vezetett oda, hogy mára végre az lehetek, aki. Jóllehet sokan ellenkeznének velem, ha azt mondanám, hogy ez az egész is benne foglaltaik az isten útjai kifürkészhetetlenek mondásban, de pont nem érdekel. A nagyi az élő példa arra, hogy egy mélyen vallásos asszony is lehet elfogadó, mert abban hisz, hogy Isten a lelkünket teremtette előbb, s a test börtönét a paradicsomfiaskónak köszönhetjük. Ja, igen. A nagyi nem volt a gyülekezetének kedvenc tagja. Szegény. Izgatottan vártam a tanév kezdetét onnantól kezdve, hogy megkaptam a levelemet a Roxfortból. Rengeteg időt töltöttem a nagyapám éttermében az abszol úton, élvezettel néztem a seregletet minden szeptemberben éppen ezért amikor eljött az én időm, akkor a lehető leglelkesebben álltam neki a vásárlásnak. A szüleim természetesen a nővéreimmel rótták a boltokat, így engem az unokatestvéremmel együtt a nagyapa vitt beszerző-körútra. Sajnáltam, hogy a nagyi nem jöhetett velünk, de ő olyas valaki volt, aki a család varázstalan ágába tartozott, így nem kapott belépőt az Abszol útra. Vagyis nekem ezt mondták. Azóta se firtattam az okokat, de tény ami tény, hogy szerintem utólag belegondolva akkor se jött volna, ha jöhet. Elég volt neki a gyülekezet előtt megküzdeni azzal, amit én még akkor nem tudtam, de ő már rég sejtett rólam. A varázsvilág ismerete mellé a látványa már nem lett volna olyasmi, amit el tud titkolni a gyóntatófülkében. Nem voltak elvárásaim a leendő házamat illetően, éppen ezért tökéletesen elégedett voltam a hugrabuggal. Átlagos tanulóként léteztem a kastély falai között, mindenkihez volt 1-2 jó szavam és az rendbontás is elkerült, ezért nem kerültem a tanerő bögyébe se. Belső vívódásaimat magamban éltem, senkinek se beszéltem arról, ami bennem volt, vagy legalábbis nem túl részletesen. Klasszikus mindenhol ott van, de sehol sincs ott hugrásként eltöltöttem a hét évemet, s kiemelkedő csak akkor voltam, amikor a kviddicspályán szerepelhettem. Abban jó voltam, élveztem. Mert nem skatulyázott be. Nem volt nemi szerep benne (mint az egyenruhákban pélául) és magaménak éreztem. Hetedik után nagy levegőt véve nekiindultam a világnak. Addigra a nagyapám gyilkosának minden nyoma kihűlt, de amit rám hagyott az nem csak bánat volt. Neki - és az ő halála ügyében nyomozó nőnek - hála felkerestem az orvot, akihez kontaktom volt, s a hormonterápia után végre rászántam magam a műtétsorozatra is. Természetesen nem egyedül. Eddigre a családom is elfogadta, amit akarok. Franciaországban váltam végül azzá, aki ma vagyok. A Roxfortba tavaly tértem vissza aurorszakra, Victoria Seaverként. S a kviddicsezés szeretetéről se feledkeztem el.